Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (1. kötet) - 1

GAAL GYÖRGY
MAGYAR NÉPMESEGYŰJTEMÉNYE.
KIADTÁK
KAZINCZY GÁBOR ÉS TOLDY FERENC.
ELSŐ KÖTET.
PESTEN,
PFEIFER FERDINÁND SAJÁTJA,
M. DCCC. LVII.


ELŐSZÓ.
Egy, hosszú évek során át a nemzeti becsület érdekében, csendesen de
sikerrel munkálkodott férfiúnak áldozatosan gyűjtött szerzeményét veszi
általunk a magyar közönség, mint a nemzetéért honán kivül is folyton
fáradozott hazafinak vég hagyományát, s ránk nézve új kincsét a magyar
népköltészetnek, mely, valamint őáltala méltattatott először az azt
megillető figyelemre, úgy senki által oly buzgón nem kerestetett, oly
gazdagon őelőtte, sőt mindeddig még, ki nem aknásztatott. Öszves
gyűjtései _nyolcvan mesét_ tartalmaznak, részint általa megfigyelve s
leírva, részint magyar közvitézektől tollba mondva, vagy magok által
számára leírva úgy, mint azt otthon a nép körében hallották s magok is
elbeszéleni szokták. Ezek közől tizenhetet egy kötetben, az ilyeket már
akkor kedvelő német közönség számára kidolgozva adott ki _Gaal György_
maga, s oly időben (1822), mikor nálunk nem csak kiadót, de általában
még csak méltatót sem leltek a népi élet e szép virágai; Erdélyi János
pedig a vele használatúl közlött egyik kézirati kötetből hetet bocsátott
ki „Magyar Népmeséi“ legújabb kötetében (1855), mik a 194 lapnyi
könyvnek 108 lapját töltik be. Ennyi ismeretes a tetemes gyűjteményből,
melyet mí, annak létesítője iránti kegyeletből, de nem kevésbbé
népköltészetünk érdekében, amennyire bizonyos erkölcsi tekintetek vagy
némelyek csonkasága nem korlátolnak, mint közel félszázados igyekvések
gyümölcseit minél teljesben kivánunk irodalmunkba bevezetni.
A jelen első kötetben, melyet a második nyomban fog követni, két mese
van (I. II.), mely Gaal német kidolgozásában, és három (szinte I. II. és
VIII.) mely Erdélyi említett gyűjteményében megjelent: kis részei a nagy
egésznek, melynek közzétételével, úgy hiszszük, méltó emléket állítunk
azon férfiúnak, kit mint a magyar népmeseügy valódi megalapítóját[1]
felednünk s nem hirdetnünk többé nem szabad.
Bánfalva, october közepén, 1856.
_A kiadók._
[1] Életrajzát adják _Toldy Ferenc Irodalmi Arcképei_, Pest, 1856.,
az I. könyv XI. cikkében.


TARTALOM.
I. Világbiró Nagy Mátyás 3
II. Balga Tamás 23
III. A mostohaanya 51
IV. Többsincs királyfi 78
V. A szökött katona 104
VI. A testvéri átok 111
VII. A zöld dragonyos 139
VIII. A kővévált királyfi 159
IX. Szegfűhaju János 170
X. Jankalovics 200
XI. A három tanács 222


MAGYAR MESÉK A NÉP SZÁJÁBÓL.
I–XI.


I. VILÁGBIRÓ NAGY MÁTYÁS.
Volt egykor a világon egy király, kinek neve volt Világbiró Nagy Mátyás,
s ennek egy fia, kit a maga nevére kereszteltete, s egy szegény tudós
emberrel hetvenhét nyelvre taníttata. Három év elfolyása után a szegény
tudós ember haza vitte a király udvarába a királyfit. Atyja, annak
örömére, hogy fia hetvenhét nyelvet tud, nagy vendégséget adatott, hová
mindenféle országnagyjai hivatalosak voltak. Itt, áll a vendégség sok
napig, de végre eljött az a nap, melyen a lakomának vége szakadt. Néhány
nappal utóbb elmegy a királyfi az ő királyi atyjához a szobába, s ezen
szobában volt egy szépen éneklő madárka; amint a királyfi belép, a
madárka el kezd csevegni, a királyfi elmosolyodik; észreveszi ezt az
atyja, s igen szerette volna tudni, mit érthetett olyast a fia a kis
madár csevegéséből, hogy arra elmosolyodott; kérdé tehát, mit mondott a
madárka? Királyi atyám, ha megmondom, el fog rajta szomorodni. Addig
unszolta fiát a király, hogy elmondá: nem egyebet, királyatyám, hanem
hogy én még oly nagy úr leszek, hogy királyatyám a mosdótálat, a
királyanyám pedig a törülközőruhát fogja nekem tartani. – Itt ezen a
király igen megütődött, tehát eltökélé magában, hogy fiát valami módon
kivégezze a világból. Mindezt elbeszélte a királynénak, mit hallott
fiok, a kis madártól, s mindketten megegyeztek, hogy csakugyan legjobb
lesz a fiút elveszteni A királyné javaslá: valamely nap menjünk ki a
Duna mellé sétálni a fiunkkal, s hívjuk a partjára, én mutogatom neki a
benne ugrándozó halakat, te pedig hátul lökd be a vízbe. – Harmadnapra
kelvén, a király kimegy sétálni feleségestől s gyermekestől a Duna
partjára; a királyné egész a parthoz hívja a fiút, hogy nézné a halakat,
a gyermek oda megy, és elbámulván, a király hátulról meglöki, beesik a
Dunába, s a víz viszi; a király pedig örömmel tért vissza palotájába.
Már a királyfit viszi a Duna vize négy nap és négy éjjel be a tengerek
közzé. Itten a tengerek közt lakott egy Gál nevezetű király, kinek a
tengeren mindíg voltak halászai háromszáz csolnakkal, hogy ne csak
halásznának, hanem, ha mit hozna a víz, azt is kifognák. Azon tájban
kinéz várából Gál király, s látja, hogy a tengeren valami emberforma
lebegne; mindjárt reákiált a halászokra, sietnének eleibe annak, mit ott
a víztől hozni látnának. Mennek tehát a halászok a legnagyobb
friseséggel, és még életben kapják ki a vízből a Világbiró Nagy Mátyás
király fiát. Itten mindjárt vitték a Gál király eleibe, de ő a rajta
esett szerencsétlenség történetének valódi mivoltát nem beszélte el,
hanem hogy beléesett volna a partról, a mint ott nézegetett;
hasonlóképen, az ő királyi eredetét sem beszélte el. Mind ennek hitelt
adott Gál király, s maga mellé vette inasnak. Szolgál már ő a király
mellett kevés ideig; egykor amint az asztalnál sokféléről beszélgetnek,
előhozza Gál király, hogy ő a napokban a világ mindenféle részeire fog
kurrenseket küldeni azon okból, hogy jönne országába egy oly okos ember,
ki az ő három leányát hetvenhét nyelvre megtanítaná; s ezen fáradságának
érdemes jutalmát várhatná tőle. Ezt hallván Világbiró Nagy Mátyás, mondá
a királynak: Felséges király, kár volna ezért külső országokra
kiküldeni; megtanítom én a három princesznét három év elforgása alatt
mind a hetvenhét nyelvre. – Itten a király igen megörűlt és monda: ha te
ezt, mondásod szerint végbe viszed tökéletesen, tehát leányaim közől egy
a tiéd lesz jutalomúl, s halálom után te fogsz országlani.
Már most Világbiró Nagy Mátyás nem volt többé inas, hanem a három
princesznének nyelvtanítója. Oktatja őket, s három év elforgása alatt
megtanítá mind a hetvenhét nyelvre. Itten a király igérete szerint, a
melyik tetszett a királyfinak, azt választá a három királyleány közől
mátkájaul; mindjárt elkendőzik neki, és a király azon volt, hogy a
lakodalom minél előbb menjen végbe; de a királyfi nem állt reá, azon
okból, hogy még ő esztendeig próbálni akar, és ha holnaphoz egy évre meg
nem jelen, ne is várják többé.
Innen elmegy útjára a királyfi, megy, mendegél sok napig, egyszer
estvefelé ép egy keresztúton öszveér egy másik utassal, megszólítja: jó
estét földi. – Feleli amaz: adjon isten neked is. Földi, kérdik
egymástól, hová utaznának; mindketten szolgálatot indultak keresni.
Szigeti, a volt az útas neve, mondja, hogy ő tudna egy királyt, kinek
két cselédre volna szüksége, jönne hát vele. Világbiró Nagy Mátyás reá
állt. Megy már Szigetivel néhány napig; egykor Szigeti mondá királyfi
Világbiró Nagy Mátyásnak: de szép ember vagy te, pajtás. – Felelé amaz:
sokkal szebb vagy te. Igy dicsérték egymást, mert oly egyformák s oly
szépek voltak, hogy azon században hozzájok hasonló nem volna. Egykor
előveszik a tükört és néznek mindketten bele, s megismerték, hogy egyik
olyan volna, mint a másik, mind nagyságra, mind pedig szépségre. –
Elérkeznek a királyhoz, kinek a neve vala Fejér király, s szüksége volt
két cselédre; bejelentetik tehát nála magokat, hogy szolgálatot
keresnének. Itten felhivatja a király mindkettőjöket, s megfogadta maga
mellé, de minthogy különbséget nem tehetett közöttök, tehát mindkettőnek
a nevét hátára és mellére kivarratta, hogy arról tudhatná, melyik volna.
Itten is Világbiró Nagy Mátyás nem adta ki, hogy királyi vérből
származott légyen. Szolgálnak ők a király mellett, s nagy kedvében
voltak mind a ketten, s igen szerette őket. Minthogy Világbiró Nagy
Mátyás a király egyetlen leánya mellett többet forgolódott mint Szigeti,
tehát a királyleány halálba belészeretett, s tudtára is adta, hogy venné
el feleségül, s az atyja halála után király leend. De Világbiró Nagy
Mátyás királyfi, mivel neki elkendőzött mátkája volt, nem ajánlta magát,
sem ki nem vallá, miért nem akarja őt feleségének. A király is
észrevette, hogy leánya azért oly szomorú, mert Világbiró Nagy Mátyásba
belé szeretett; nem akarta leányát a bútól epesztetni, tehát maga is
mondá Világbiró Nagy Mátyásnak, venné feleségül az ő egyetlen leányát.
Feleli erre Világbiró Nagy Mátyás: köszönöm felségednek irántami
szivességét, de már azt nem tehetem, mivel el van nekem mátkáúl jegyezve
Gál királynak a leánya; hanem Szigeti pajtásom olyan szép mint én, olyan
derék mint én, tehát legyen ő oly szerencsés. – Tudtára adta leányának a
király, hogy azért nem akarja s veheti őt feleségének Világbiró Nagy
Mátyás, mert Gál király leánya van eljegyezve mátkájaul, hanem Szigeti,
a ki oly szép és oly derék mint ő, Világbiró Nagy Mátyás, tehát menj
ahoz, kedves leányom. – A királyleány erre is reá állott. Tehát Szigeti
elveszi feleségül a királyleányt, és a király kirendelé a fényes
menyegzőre a napot. Elkezdődött hát a lakodalom, és tart nagy örömök
között, vigan voltak mindnyájan; egykor bejön a palota udvarába a Vörös
vitéz, s mondja és felüzeni a királynak, hogy ha neki kilenc óra alatt
bajnokot nem állít, tehát megöli egész udvarával. Ezen igen megrettent a
király, mert ennek igérte volt a leányát azon föltétellel, hogy egy
királylyal volt háborúja, ha azt Vörös vitéz meggyőzi, tehát jutalomúl
neki adja leányát. Itten a király csendesíteni akarja a muzsikát, mert
képzelte a veszedelmet, ha leányát nem adja Vörös vitéznek, és máskép,
ha nem adja, ki lesz oly bátor erős vitéz bajnok, ki Vörös vitézzel
szembeszállni, s őt kivégezni merészkednék; tehát az öreg király csak
azon volt, hogy pusztuljon a vigaság s legyen a királyleány Vörös
vitézé. De észrevette ezt Világbiró Nagy Mátyás és parancsolá: maradjon
a vendég és szóljon a muzsika, és szembeszállok én Vörös vitézzel.
Folytatódott tehát tovább is a mulatság, elmúlik kilenc óra, felkiált
Vörös vitéz: állítsd elő azt a bajnokot, király, mert máskép rajtad és
udvarodon öntöm ki haragomat. Kiszól az ablakon Világbiró Nagy Mátyás:
várakozzál egy keveset Vörös vitéz, mindjárt megjelenek előtted.
Csakhamar felöltözik s kimegy az udvarra; már akkor le volt terítve
Vörös vitéznek a köpönyege; itten mindjárt az egyik szélére állt
Világbiró Nagy Mátyás, másik szélén pedig állt Vörös vitéz. Itten el
kezdett először Vörös vitéz szitkozódni: jobb volna neked szőllőt
őrizni, mint velem szembeszállani. Feleli Világbiró Nagy Mátyás: a
tapasztalás mutatja meg, ki lesz a győzedelmes, én sem vétettem neked,
te sem nekem. Akkor kezet fogtak s kezdték a bajvívást. Mind a két fél
vitézűl viseli magát; Világbiró Nagy Mátyásnak elfáradván jobb keze,
kardját veszi a bal kezébe, és oly vágást ád a Vörös vitéznek a hasára,
hogy a béle mindjárt kidőlt. Itten az orvosok kik jelen voltak, mindjárt
visszatették a bélét, s bevitték az ispotályba. Meg sem is halt Vörös
vitéz, hanem gyógyúlt lassanként. Itten nagy örömkiáltások követték
Világbiró Nagy Mátyás győzedelmét, a királyleány lehúzván újjáról egy
drága gyűrűt, neki ajándékozza. Ekkor felmennek a palotába, s több napig
még tartott a vigaság; ennek is oztán vége szakadt; eszébe jut Világbiró
Nagy Mátyásnak, hogy közelget az idő, melyen meg kell jelennie Grál
király udvaránál, ha akarja hogy mátkáját el ne rabolja tőle más; azért,
más napra kelvén, elmegy a Fejér királyhoz s megjelenti, hogy már mennie
kell, mert a terminus esztendő ilyenkorra volt; az időt megmondá. Az
öreg király megköszönte az ő kimutatott szives barátságát, és Szigeti
holtig való háladatosságra kötelezé magát. Hogy tehát semmi módon el ne
késsék Világbiró Nagy Mátyás, mindjárt befogatott hat lovat hintóba, és
három nap, három éjjel mindig vitték. A városon kivűl kiszállt a
hintóból s bement a Gál király palotájába; örömmel fogadták, s még
harmad nappal elébb jött, mint ki volt rendelve. Mátkája csak azon vala,
hogy minél hamarébb esküdnének öszve, de Világbiró Nagy Mátyás azt
kivánta, hogy az hat hét mulva történjék. Itten ő mátkájával igen
megelégedve ártatlanúl mulatozott; elmult a hat hét, beállt a menyegző,
megesküdtek, áll a lakodalom.
A Vörös vitéz pedig felgyógyúlt sebéből, újra boszút kivánt állni a
Fejér királyon. Mitevő legyen Szigeti? gondolta, hogy el kell vesztenie
országát és kedves feleségét, tehát mondá Vörös vitéznek, várakoznék hét
napig. Reáállt Vörös vitéz, gondolván, ki tudja hol jár azóta Világbiró
Nagy Mátyás. Itten mindjárt befogat Szigeti, és hajtat a Gál király
palotája alá, itt kiszáll a hintójából, és azt a botot, mit még
vándorlásuk idején velek hordoztak s min fel volt vágva Világbiró Nagy
Mátyás s a Szigeti neve, tehát azt adta inasa kezébe, hogy menne be a
palotába, s csak azt kérdezze: ki legyen Világbiró Nagy Mátyás inasa; és
ha megtudja, adja neki azt a botot s mondja meg, hogy adja mindjárt
Világbiró Nagy Mátyás kezébe. Ezt véghez vitte mind a két inas. És
ugyanaz nap esküdt meg mátkájával Világbiró Nagy Mátyás, s épen vacsora
előtt volt, mikor bevitte a botot az inasa s adja a kezébe. Mindjárt
megismeré, hogy Szigeti itt volna. Bámulták a vendégek, mit jelentene
ez; azzal Világbiró Nagy Mátyás csak fölkerekedik az asztaltól s kimegy,
kérdi az inasától, ki adta legyen neki azt a botot. Feleli: hogy egy
inas, a ki kün van a kapu előtt a hintóval. Kimegy tehát a hintóhoz
Világbiró Nagy Mátyás, és mindjárt mint jó barátok, egymást megölelték.
Mondja Szigeti mint van a Vörös vitézzel, hogy ha hét nap alatt nem tud
neki bajnokot állítani, tehát kiöli a királyi udvart. Ekkor mondja
Világbiró Nagy Mátyás: ne félj, add csak ide ruhádat, ne az enyém, s
vegyük fel egymásét. Akkor felült a hintóba Világbiró Nagy Mátyás, és
hajtat a Fejér király palotájához, Szigeti pedig fölmegy a vendégek
közé. Megtanítá pedig Világbiró Nagy Mátyás Szigetit, mit tegyen és hogy
melyik az ő mátkája; ő tehát bátran fölment, senki reá nem ismerhetett,
mivel mindenre egyformák voltak, azért senkinek sem volt eszébe, hogy ő
más volna. Így vígan vannak mindnyájan; elmúlik a vacsora, készül
mindenik a lenyugvásra. Szigeti is, mintha ő volna a vőlegény, megy
Világbiró Nagy Mátyás mátkájával a hálószobába, lefekszenek az ágyba, és
kihúzza Szigeti a kardját s élével felfordítva teszi az ágy közepére.
Itten megszomorodott a királyleány, gondolta, minek ment férjhez, ha
férje így fog vele bánni. Így fölviradtak, másik éjtszaka hasonlóképen
cselekvék Szigeti, már akkor meg nem állhatta a menyecske, hogy ne
szóljon, s monda: miért cselekszed ezt velem kedves férjem? Ha nem
szerettél, miért választál társadul? – Ezt ne csodáld, feleli Szigeti
(viselvén Világbiró Nagy Mátyás személyét); az ő országukban, úgymond,
ilyen szokás van, tehát ő itt is megtartja négy vagy öt napig.
Elszomorodott a királyleány, és csak siránkozott a maga szobájában, mert
ő egyedűl annak tulajdonítá azt, hogy férje nem szereti. A harmadik
éjtszakát is eltölték; negyednapra kelvén, mint ama három nap alatt, úgy
most is a városon kivül sétálgat Szigeti. Volt pedig a Gál király
palotájában egy vén banya, a ki látta a királyleányt, mily szomorúan
sétálna a kertben, bemegy utána és kérdi: felséges királyleány, miért
szomorkodik? hiszen most vigabbnak kellene lenni mint azelőtt, mikor oly
szép férje van. – Hagyj békét öreg, felelé a királyleány, ha tudnád,
mint van az én sorom, nem csodálnád az én szomorúságomat. – Mond a vén
banya: igen szeretném tudni. – Hallgasd csak öreg, én még most is olyan
leány vagyok, mint mikor férjhez mentem, mert férjem éjtszakára mindig a
mezitelen éles kardot teszi közénk az ágy közepére, hogy egymáshoz ne
nyulhassunk. – Tudja-e mit, felséges királyleány? e szerint úgy sem
töltheti kedvét a férjével, legjobb lesz tehát a világból kivégezni. –
Tudtára adták a vén királynénak is, mit akarnának tenni Világbiró Nagy
Mátyással; a királyné igen helyesnek hagyta.
Hagyjuk már most ezeket tanácskozni. A Világbiró Nagy Mátyás fia, a mint
elérkezett a Fejér király udvarába, tüstént szembeszállt Vörös vitézzel
és öszvedarabolta. Akkor ismét a Szigeti felesége lehúzza a gyűrüt
újjáról és ajándékozza Világbiró Nagy Mátyásnak; ezen gyürűbe pedig belé
volt vágva a Szigeti és felesége neve. Ekkor felült Világbiró Nagy
Mátyás a hintóba és siet vissza a Gál király udvarába a mátkájához. A
mint elérte a város bástyáit, ott találta Szigetit, és mindjárt
visszaadják egymásnak ruháit, Szigeti megköszönte a vele tett jót, és
úgy elbucsúztak egymástól. – Haza megy már most Világbiró Nagy Mátyás,
semmit sem gondolkozott olyanról, a mi neki szerencsétlenséget okozna;
arról meg volt győződve, hogy az ő jó barátja Szigeti, ha egy ágyban
hált is mátkájával, még sem nyúlt hozzá.
A vén asszony tehát tanácslá, hogy estvére vacsora után fördőt kell
bevinni Világbiró Nagy Mátyásnak, és egy üsttel készen legyen forró
zsír, elegyest forralva szurokkal, és mikor már benne ül a fürdőben,
tehát akkor reá kell önteni, hogy mindjárt öszveégjen. Itten
vacsorálnak, a vacsorának is vége szakad, mondá tehát Világbiró Nagy
Mátyásnak mátkája, hogy fördenék meg először és úgy nyugodnék le. Erre
minden unszolás nélkül reááll, behozzák a fördőt, bele ül, azonnal az
elkészített forralt zsírt reá öntik. Itt az egész teste öszveégett és
zsugorodott, mégis a képére egy csep sem ömlött; akkor kapják, minthogy
magával jóttehetetlen volt, kivitték a városon túl. Itten van ő a város
szélén, most látja, mit tettek vele; arra megy egy jó asszonyság, látja
a nyomorúltat, kapja az urával, felvették s bevitték a házukhoz,
gondolván hogy ezért meg fogja az isten áldani. Itten gyógyítja az
asszonyság Világbiró Nagy Mátyást; annyira meggyógyúlt, hogy
beszélhetett, de nem járhatott. Gondolá, jobb lesz valami móddal
Szigetihez mennie, legalább el fogja holtig tartani; folyamodott tehát
először a város előljáróihoz, hogy adnának neki legalább egy lovat, a
min járhatna ide s tova koldulni; a város adott is, felült tehát reá,
nem a maga erejéből, hanem úgy tették fel, megköszönte azon jó
asszonyságnak, kinél öt esztendeig feküdt, jótéteményeit s elindúlt
Szigeti felé. Sok ideig ment, mert fájdalmai nem engedték, hogy folyvást
tehesse az útját, hanem a hol valami jó embert talált, ott megpihent két
vagy három hétig is. Esztendőt is eltöltött, még sem ért céljára.
Esztendő és két hónap múlva jutott el a Szigeti lakhelyére, hol ezelőtt
hat évvel volt. Itten látják a szolgák ezt a koldust, ki nevette, ki
pedig sajnálta, volt mégis olyan, a ki levette lováról s bevitte a
konyhába. Nem mondta meg, ki légyen, csak szegény koldusnak adta ki
magát. Kérdezi ott a szakácsot, melyik ételt vinnék a királynak és
királynénak? mondják: ezt; ő tehát alattomban beléveti a leveses tálba a
gyürűt, mit először kapott a Szigeti feleségétől, s min ki volt vágva a
neve. Itten beviszik a szolgák a levest, s a mint méri a levest a
királyné, kanalába akad a gyürű, mindjárt reáismert, hogy ő azt
Világbiró Nagy Mátyásnak ajándékozá, mikor először meggyőzte Vörös
vitézt. Mutatja Szigetinek a gyürűt s kérdezi: hogy van-e valami idegen
az udvarban? – Felelék: nincs egyéb, hanem egy öreg koldus van a
konyhában. Mindjárt parancsolá, küldenék be az ebédlőszobába, de mondják
az inasok, hogy nem járhatna. Tehát hozzátok be szépen, hogy meg ne
ütődjék valahol. Azok nem is gondolták, hogy Világbiró Nagy Mátyás
lenne, mivel híre volt, hogy megölték volna, tehát mindenik azt gondolá,
hogy már régen a földben fekszik; maga Szigeti és a királyné is azon
vélekedésben volt. Itten beviszik mint koldust Világbiró Nagy Mátyást;
nagy szakála volt, senki sem gondolta volna, hogy ő volt valamikor
Világbiró Nagy Mátyás. Itten mindjárt kérdi a királyné, hol kapta ezt a
gyürűt? Ő először sokáig nem akart tudni felőle; mondja a királyné: én
ezt a gyürűt Világbiró Nagy Mátyásnak ajándékoztam, az pedig mint
mondják, megöletett. – Él még, felelé Világbiró Nagy Mátyás, felséges
királyné, nem engedte az isten, hogy életemtől megfoszthassanak,
megfosztottak a testem ép- és szépségétől. Akkor a királyné és Szigeti
felugorván székeikről, nyakába borúltak és sírtak azon
szerencsétlenségén. Itten elő kezdi beszélni, hogy minden
szerencsétlenség rajta őérettök történt; mond Szigeti: kedves barátom,
ha lehetne, testem épségét is kivánnám veled felosztani; de azt nem
lehet, hanem lakjál velem holtomig, máskép nem mutathatom igaz baráti
szeretetemet. – Az egész délután mindig az ő szerencsétlenségéről
folytatták a beszédet, eljött a vacsora s vacsora után mentek nyugodni.
Volt már Szigeti feleségének két magzata, egy gyermek és egy leány. Ezen
éjtszaka álmodja Szigeti, hogy ha Világbiró Nagy Mátyás testét az ő
gyermekeinek kieresztett vérével megkenegetné, tehát még derekabb ember
lenne mint azelőtt volt. Itten fölkél Szigeti, előbeszéli álmát
feleségének; mondja ez, hogy ő is azt álmodta. Tehát mit gondolsz, mit
cselekedjünk? Felele a királyné: én reád hagyom, tégy a mit akarsz.
Szigeti tehát bemegy a szobába a két gyermekekhez, kik aludtak akkor is,
kapván a kést, elvágja mindkettőnek a nyakát, s kiereszti vérét egy
tálba, azzal ott hagyja a gyermekeit, s megy azon szobába, hol Világbiró
Nagy Mátyás vala, s mindjárt megkenegeté egész testét. Akkor elaludt
Világbiró Nagy Mátyás, és mikor fölérzett, tehát oly állapotban találja
magát, mint mikor Vörös vitézt összedarabolta; mindjárt bemegy
Szigetihez és mondja: micsoda vér lehetett az, a mivel meggyógyítál? –
Örült ezen mind Szigeti, mind a királyné, hogy meggyógyúlt, nem
szomorkodtak semmit is, sem nem sajnálták, hogy megölték két
magzatjokat, mert gondolák, hogy fiatalok, több magzatjuk is lehet; de
ily jó barátot nem találhatnak többé, ha azt elvesztik; s ennek
köszönhetik, hogy Vörös vitéz boszuállásától megmenekedhettek. Most
tehát, monda Szigeti feleségének: jerünk, takarítsuk valahová megölt
gyermekeinket. Bemennek a szobába, hát már akkor a tanítómester előtt
tanúlt mind a kettő; itten csudálta Szigeti és a felesége, hogy az isten
mind magzatjokat, mind pedig jó barátjokat megtartá. Világbiró Nagy
Mátyás már most csak azon volt, hogy a rajta elkövetett csúfságot
megbüntesse; mindjárt mondja Szigetinek: barátom, fogass be hintódba s
végy magadhoz jó számu katonaságot, és jőj velem a Gál király országába,
ki akarom önteni haragomat azokon, kik rajtam azt a csúfságot
elkövették. Örömmel tett Szigeti jó barátja kedveért, elindultak tehát,
másnap Szigeti is feleségestől követte barátját. Mentek tehát a Gál
király országa felé, ott a városnál, de kivül, egy keveset megálltak, s
Világbiró Nagy Mátyás az egész várost körülvéteté katonasággal. Kérdezi
ott a földeken levő emberektől: mi újság volna a városban? – Nem egyéb,
hanem a király leánya, ki ezelőtt hét évvel férjhez ment, de ura
elveszett, megint férjhez ment egy herceghez, s ma kezdődött a
lakodalom.
A királynak pedig előre megavizálták, hogy valami külső országi
katonaság körülvette a várost; ezen megijedt, nem tudta mire vélni a
dolgot, nem is álmodá, hogy még életben volna Világbiró Nagy Mátyás.
Világbiró Nagy Mátyás tehát maga bemegy Szigetivel s ennek feleségével a
városba, követve egy regement lovasságtól, mindjárt körülvették a
királyi palotát, s bemegy a palotába Világbiró Nagy Mátyás. Már a
muzsika megállt, a vendégek féltek; belép Világbiró Nagy Mátyás és
mindjárt parancsolja, hogy a vőlegény jönne előre. Előrejött, mondá
neki: távozzál, mert én elébb megesküdtem vele mintsem te. Elmegy a
vőlegény, parancsolja aztán Világbiró Nagy Mátyás, fognák és húznák
nyársba a hóhérok az ő szerencsétlenségének okozóit. Azonnal mindjárt
kapják a vén banyát s a királynét, rendeletére nyársba húzzák; Világbiró
Nagy Mátyás parancsolá, hogy még a királyt s az ő mátkáját is úgy
végeznék ki az életből; de az ország nagyjai, elébe terjesztvén hogy az
öreg király abban nem bűnös, s mátkáját, mint fiatal személyt, könnyü
volt reábeszélni, tehát a sok kérésre megengedett.
Már most ő vette át az egész országot, itélete szerint osztott
parancsokat, s mikor mindent rendbe hozott, felfödözte az ország előtt,
hogy ő királyi vérből való. Itt ezen nagyon örült az egész ország, s ő
elébe adta tanácsosinak, hogy nehány ezer katonasággal el fog menni az
atyja országába, hogy megtekintené. Az ország maga is akarta ezt.
Szigeti feleségestől elváltak jó barátjoktól s mindnyájan minden jót
óhajtottak egymásnak.
Már most Világbiró Nagy Mátyás parancsára készen állt minden az
útazásra; elindúl tehát feleségestől, kit gráciába vett oly föltétellel,
hogy ha legkisebbet észrevesz, azonnal megöleti. Sok ezer katonaságtól
kisértetve, elérték a királyi lakóvárost, mert senki az ő népének nem
akarta magát ellenébe szegezni: a városon kivül szép gyep vala, ott
tábort üttet s bemegy a testőröktől kisértetve a királyi palotába. Már
az öreg király jött eleibe s kérte, engedne meg a városnak s ne rontaná,
inkább meg fognak neki fizetni. Senki, sem az atyja, sem az anyja meg
nem ismerte Világbiró Nagy Mátyást, mert csak azt gondolák, hogy vízbe
halt. Már most Világbiró Nagy Mátyásnak, a fiának, mindennel kedveskedik
az atyja a király, hogy csak békével maradhasson. Itten beestveledik, a
vacsora után a számára rendelt szobába kiséri gyertyával az öreg király
és királyné; az egész ország félelemben volt, rettegett a városon kivül
való sok néptől. Fölvirad, az öreg király és királyné idején fölkeltek,
s már várták, mikor ébrednek föl vendégeik. Látják, hogy már a szobában
beszélgetnek; bekocogtat az öreg király feleségestől, bemegy
megalázódva, jó reggelt kiván; ismeretlen fia elfogadja, azonnal öltözni
kezd, a mosdóvizet kéri, itten hozza a király a mosdótálat, a királyné
pedig a törülközőkendőt, és így tartja előtte. Akkor mondja Világbiró
Nagy Mátyás királyfi: tudná-e, kinek tartja ő a mosdótálat, és a
királyné a törülközőkendőt? – Mondják: nem tudjuk. – Én vagyok felséges
király atyámnak a fia, kit itt s itt a vizbe taszítottak azért mert a
madártól megértém, hogy oly nagy hatalommal fogok birni, hogy királyi
atyám a mosdótálat, királyné anyám pedig a törülközőkendőt fogja
tartani. Ez beteljesedett, én is király vagyok, a népem pedig kivül a
városon fekszik.
Engedelmet kért az atyja s anyja a fiától, és mondják, hogy mivel
öregek, venné tehát a fia által az országlást, és lenne két ország
királya. Tudtára adták a városbelieknek, hogy az elveszett királyfi
volna az, kit ellenségnek véltek; örült az egész ország, s holtig való
hűséget ajánlott a királyfi országlására.


II. BALGA TAMÁS.
Volt egyszer a világon egy szegény embernek egy gyermeke, és nem tudta
az a szegény ember a gyermekét föltartani. Végre árvaságra maradt, és
itt a falubeli jó öreg asszonyok tartogatták, vittek neki enni, és ő
szépen fölnevelődött az öregasszonyok táplálása által, úgy annyira, hogy
9 vagy 10 esztendős lett. Már akkor hogy eszére jött, felgondolta
magának, hogy oly fiatal legénynek szégyen már isten nevében élni, hanem
jobb volna szolgálatot keresnie. Úgy annyira gondolkodott, hogy
gondolkozása után el is indúlt hetedhét ország ellen bujdosni és
szolgálatot keresni. Mén, mén, mőndegél az úton, egyszer előtalál
útjában egy embert, a ki is elindult magának szolgálatot keresni. Mikor
szépen összejöttek, a gyermek kérdi az embertől: hová megyen bátyám
uram? és az ember így szólott hozzá: hát öcsém, te hová mégy? – Én is
szolgálatot megyek keresni; gyere, megfogadlak én, mert sem fiam, sem
leányom, egyéb, egy öreg apám van, és úgy leszünk mi hárman. – Az úton
való menetelökben kérdé az ember: mit kivánsz hát öcsém, esztendőre? és
az esztendő nem több most, csak három nap. Azt mondja a gyermek: nem
bánom én, bátyám uram, akármennyit; elszolgálom én magát holtig is ha
megtetszem, csak ennem és innom elég legyen. – Nosza azon útazásokból
haza érnek. Mondja az édes anyjának az ember: no édes szülém, itt a
gyerek, a kit én szolgának fogadtam. Felel neki az anyja: nem szolgát
fogadtál, mert az neked utóbb is urad lesz. – Lehetetlen dolog az édes
szülém, ily szegény gyermek hogy nekem uram lehetne valaha, holott ennek
se apja se anyja, semmi nemzetsége nincs, mint egy fáról szakadt, csak
úgy él a világon. – Nosza ottan mindjárt adnak neki enni és inni eleget;