Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.) - 8

pillanatban mellettem terem egy bozontos medveszerű öreg úr.
– Pardon uram!
– Tessék!
– Ön Zelenvári?
– Az vagyok.
– A «=Kisdisznó=» című élczlap szerkesztője?
– Ha előakar rá fizetni, akkor az vagyok, ha pedig gorombáskodni akar,
akkor szíveskedjék délután 5 órakor elfáradni a szerkesztőségbe: mert
itt az utczán nem végzek szerkesztőségi ügyeket.
– Te vagy az, akit én keresek! riadt föl örömmel a medveszerű ember és
megölelt.
Azt hittem, valami ismeretlen nagybácsi, aki örököst talált bennem.
Nem az volt.
– Uram! – szólt, miután kiörülte magát, – én a «Kákoncsapi Közlöny»
szerkesztője vagyok.
– Isten tartsa!
– Ismerem önt hírből.
– Jóból vagy rosszból?
– A legjobból.
– Annak örülök.
– Önt keresem már három nap óta folyton.
– És nem talált, ugy-e? Hát biz az bajos dolog is; tudja, egy
élczlapszerkesztőnek nem szabad könnyen találhatónak lennie. Különben
mivel lehetek szolgálatára?
– Arra kérném kedves kollega urat, jönne le hozzám munkatársnak,
segédszerkesztőnek.
– Vannak leányai?
– Legényember vagyok.
– Mit fizet?
– Kétszáz forintot havonkint.
Ez a szép összeg bámulatba ejtett.
– Hogyan? Ön képes 200 forintot adni?
– Nagyon.
– Eszerint jól áll a lapja?
– Kitűnően.
– Bocsásson meg, de szeretném, ha írásbeli szerződést kötnénk.
Ujságírók közt nincs ugyan ilyesmi szokásban, de azért megcsináltuk.
Oda ajándékoztam a «Kisdisznó» című lapomat a nyomdászomnak, magam pedig
egy óra mulva a robogó vonaton ültem.
Az én bozontos, medveszerű szerkesztőm nem volt éppen valami mulattató
útitárs, csupán akkor mozdult meg a szája, mikor egy óriási O-betű
alakjában ásított vele. Ilyenkor azt hittem, hogy az állkapcsai
kificzamodnak. Derék nagy állkapcsai voltak: Sámson nem verte széjjel
nagyobbal a filiszteusokat.
Én semmiféle körülmények között sem szoktam unatkozni; most is elfoglalt
az a gondolat, hogy a szerkesztőm ásítozó egyénisége nem nyilvánul-e a
lapjában is.
Azonban nem fűzhettem tovább a gondolataimat; a szerkesztőm hirtelen
hozzám fordult:
– Tud-e durákozni?
– Azt hiszem még nem felejtettem el.
– Nagyon szép játék.
– Megjárja.
– Nagyon szellemes játék.
– Nem vettem észre.
Beletaszította a tenyerét a belső zsebébe és kihúzott egy pakli kártyát.
– Játszik?
– Nem bánom.
– Hanem mibe szokta ön játszani?
– Biz én csak orrba.
– Az nagyon kellemetlen, sőt rendkívül veszedelmes.
– Hogyan?
– Kérem, nekem egyszer 31 kártyát vertek az orromhoz; az orrom úgy
megdagadt, mint egy krumpli.
– Hát a mint akarja.
– Játszunk pénzbe.
– Mennyibe?
– Egy forintba.
– Annyit nem reszkírozok.
– Talán nincsen…?
– Eltalálta.
– Hát miért nem szól? Adok én előleget!
Ismét beletaszította az öklét a belső zsebébe és kihúzta a tárczáját.
Ötven forintot számlált a tenyerembe.
És elkezdtünk durákozni.
Az első pártit elvesztettem.
– Dupla vagy semmi!
Gyorsan kevert és osztott.
Elvesztettem a másodikat is.
– Dupla vagy semmi.
– Tehát négy forint áll.
– Annyi.
Elvesztettem biz én a négy forintot is. Azután vesztettem 8-at, 16-ot,
32-őt. Mire Kákonycsapra értünk, nemcsak az 50 frtját nyerte vissza,
hanem még én tartoztam neki 14 frttal.
Kákoncsapon amint leszálltunk a vonatról, mentünk egyenesen a
szerkesztőségbe; ott letettük a koffereinket s azután azonmód, amint
voltunk, az úti ruháinkban, neki ültünk folytatni a durákot.
Éjfél volt már pedig, de nem akartam a 64 frtom nélkül lefeküdni. Az
öregnek is úgy látszott, nagy kedve van tovább játszani; egészen
nekimelegedett. A szemei úgy fénylettek a nagy lámpánál, mint a hiuzé.
Hajnali három órakor már 500 frt volt a veszteségem, hat órakor 15 ezer
forint, reggel 100 ezer forinton fölül, délben pedig éppen 16 millió
forintjával tartoztam.
Kijelentettem neki, hogy ezt aligha fizetem meg.
Fenyegetett, hogy bepöröl és becsukat, mint nyomorult durákozót.
Én sohasem hallottam, hogy a nyomorult durákozókat be szokták csukni,
miért is nagyon fölháborodtam ellene.
Kijelentettem, hogy kihívom párbajra és megölöm.
Erre hirtelen megváltozott, kért, hogy játszam vele tovább, – most már
úgyis mindegy.
A boszúállás gondolata annyira megszállta az idegeimet, hogy semmi
fáradságot sem éreztem: helyet cseréltem vele, azután megkevertem a
kártyát.
Az volt a szándékom, hogy addig játszom vele, míg ő nem fog tartozni 16
millió forinttal és akkor majd én állok elő.
Mondhatom, hogy rettenetes nagy szerencsével játszott: estefelé már
milliárdokkal tartoztam neki; sokkal több pénzzel, mint amennyi a
világon valaha megfordult.
Kétségbe voltam esve.
Folyton attól féltem, hogy abbahagyja a játékot.
Azonban ő ülve maradt és a játékkedve úgy növekedett, mint az én
veszteségem.
Mikor már a trillióknál és quatrillióknál jártunk, akkor jutott eszembe,
hogy talán ismeri a kártyákat.
– Uram, szóltam hozzá – hozassunk új kártyákat.
– Miért?
– Mert én már valamennyit ismerem a hátáról.
– _Én is_, – felelt egykedvűen.
– E szerint ön hamisan játszott?
– Nem én.
– Ön megcsalt engem!
– De kérem!
– Mit? Még szólni mer, mikor maga bevallja! Én följelentem önt!
Elfogatom, becsukatom, lenyaktilóztatom!
Az öreg úr elképedt, azután hirtelen könyörgésre fogta a dolgot:
– Kérem, ne haragudjék, ön nem tartozik nekem semmivel.
És letörülte a rengeteg összeget az asztalról.
– Az már más.
– Bocsásson meg, – szólt, – ez az egyetlen szenvedélyem.
– A hamis játék?
– A durák.
– Rosz szenvedély. Nekem 50 frtomba került.
Kivette az 50 frtomat és az asztalra tette.
– Tessék, ezt is visszaadom.
– Na, ezt jól teszi; de látja, nem szép öntől, hogy pénzre játszik.
– Kénytelen vagyok vele.
– Miért?
– Először, mert a munkatársaim 200 forintnyi fizetéséből 120 frtot
okvetlenül vissza kell nyernem, különben tönkre megyek. Másodszor, mert
ha potyára játszom, 24 óránál tovább senki sem akar velem durákozni.
Ebből aztán megértettem, hogy miért ígért ő nekem kétszáz forint havi
fizetést; miért csigázta trilliókig a kártyaadósságot és miért nem
birták ki nála az elődeim.
Agyondurákozta minden munkatársát!


Fruzinka.
Könnyű önnek, Szerkesztő Uram! Markomba nyomja a bálijegyet, azután
elvárja tőlem, hogy «becses lapunk érdekében» átmulassak egy bálat, s
mikor a bálnak vége van, alvás helyett üljek a kalamáris mellé és rakjam
a sorokat.
Arra persze nem is gondol, hogy nekem Fruzinkám van!
Méltóztatik tudni, mit jelent ez?
Ismert ön valaha Fruzinkákat?
Oh, kérem, a Fruzinkák valóságos vészangyalai a bajuszt viselő emberi
nemnek! Nem tetszik hinni? Én sem hittem, azért kerültem vele egy hajlék
alá.
Ne tessék gondolni, hogy csunya.
Szebb ő, mint az angyalok.
Azt se tessék gondolni, hogy mérges.
Szelídebb ő a galambnál.
Csak egy a hibája: szerelemféltő.
Kérem, a szerelemféltés a pokolnak legveszedelmesebb találmánya! Ha
kinézek az ablakon, rögtön futtatja a cselédet az utczára és megnézeti,
ki ment arra? ha levelet kapok a postán, azt még a konyhában fölbontja
és parázsra teszi a beíratlan részét, hogy nincs-e rajta citromlével írt
szerelmi értesítés. Hát még ha új nyakkendőt teszek föl és kipödröm a
bajuszomat! Ki nem veri a fejéből senki, hogy ezt valami nő kedvéért
teszem.
Már most tessék elgondolni: mi történik akkor, ha én Fruzinkának
megmondom, hogy nekem az álarczosbálba kell mennem?
Mindenekelőtt sír egy nagyot, azután megátkozza az egész világot, a
kalendáriumot, a tűzoltókat, az álarczok gyárosát, a Feketesast, a
csapodár férfiakat, a hiszékeny nőket és még sok mindent. Azután
becsukatja a kaput, bevarrja a fekete kabátom ujját, borsót dug a
czipőmbe s tudom is én, mit nem csinál még, csakhogy el ne mehessek.
Kérem, a Fruzinkák szörnyen találékonyak.
De nekem is volt eszem; nem szóltam neki semmit arról, hogy bálba
megyek.
Este 7 órakor egész nyugodtan vacsoráztunk.
Pörkölt volt és túrósderelye.
A pörkölt szerencsésen elfogyott. Mikor a derelyét először vettem a
villámra, Fruzinka megszólalt:
– Úgy láttam a falragaszon, hogy ma álarczosbál lesz.
A túrósderelye egyszerre a vizes gégémre szaladt és akkora köhögés
fogott el, hogy a szemeim csaknem kiköltözködtek a homlokom alól.
Ajánlom minden jó kereszténynek, hogy ha Fruzinkája van, ne engedje
túrósderelye evése közben beszélni.
– Az ám, – feleltem neki, még mindig köhögve, csakhogy eltitkoljam a
zavaromat.
A jó lélek vizet öntött a poharamba, de én nem fogadtam el.
– Elmegyek egy kávéra, – szóltam szomorúan és fölvettem a télikabátomat.
(No úgy-e milyen fifikus vagyok!)
Elbocsátott.
Rohantam egyenesen a bálterembe. Csaknem kurjantottam örömömben, hogy
ilyen könnyen megszabadulhattam.
Tíz óra volt éppen.
A teremben már tánczoltak. Tarka-barka álarczosok futkostak föl-alá:
Nekem legjobban föltüntek a borjú- és szamárfejek. Utoljára is nagy
őszinteség kell ahoz, hogy valaki így nyilvánítsa az eltitkolt
természetét.
Voltak meglehetősen csinos hölgyek is, de ezeket csak azért vettem
szemügyre, hogy írhassak róluk. Nem éreztem kedvet tilosba lépni, pedig
Fruzinka sohasem tudott volna meg róla semmit.
Éppen az a gondolat vetett cigánykereket az agyamban, hogy a
söröskancsók mellett jobban lehetne mulatni, midőn föltárult az ajtó és
egy koromfekete hajú, deli termetű dominó lépett a terembe.
Már megbocsásson, szerkesztő úr, de én bolondulok a koromfekete hajú,
deli termetű dominók után.
Azonnal hozzászegődtem, és egyet-kettőt szippantottam, hogy nincs-e
konyhaszaga: (Van annyi eszem, hogy a saját cselédemnek nem kurizálok!)
Pompás oppoponax illata volt.
Már megbocsásson kérem, de én azt tartom, hogy hölgyeken ezen illat
elszédíthet egy laptudósítót is.
Én is elszédültem.
Elfelejtettem a világot, a Hiradót, Fruzinkát és minden egyebet:
odasúgtam a fülébe, hogy fogadja el a karomat.
Fekete szemei rám villantak. Kacér mosolylyal szólt hozzám:
– Ismerlek, szép maszk!
– Először is nem vagyok szép, de ez nem tesz semmit; másodszor nem
vagyok maszk, de ez sem tesz semmit.
– Sok embernek a saját arcza a leghamisabb álarcz. Te is ilyen vagy.
– Ne beszélj, kérlek, ilyen okosan, mert megijedek tőled!
Fölkaczagott, azután a vállamra csapott a legyezőjével és így szólt:
– Nem akarsz megtánczoltatni?
– Nagyon szívesen.
Tizenegy esztendeje mult, hogy nem tánczoltam, de az ő kedvéért
elkezdtem a láthatatlan szőllőszsákot tiporni.
Irgett, pörgött a sugártermetű, koromfeketehajú dominó, olykor
össszecsapta a tenyereit és hátrasímította azt a kilebbent kis fürtöt a
füle mellett.
Mikor vége lett a táncznak, olyan szerelmes voltam bele, hogy kész
lettem volna azonnal megesküdni vele mind a két kezemre.
– Mi a neved, gyöngyök gyöngye?
Odahajolt a fülemhez; éreztem forró leheletét, mikor belesúgta:
– Genovéva.
– Genovéva? – feleltem lázasan, – óh Genovéva!
– Csitt! Még meghallják!
– De Genovéva, hallgass hát ide!
– Nos?
– Nem óhajtanál velem vacsorázni?
– Hogyan, ön képes…
– Igen, képes vagyok. Csak nem gondolod tán, hogy nincs pénzem?
– Hát hol vacsorázzunk?
– Itt, valamelyik szobában.
– Tudod-e, hogy én kezdelek téged szeretni?
– Én meg már beléd vagyok bolondulva egészen.
– Hát ha így vagyunk, szívesen látlak…
– Hol?
– A lakásomon.
Kezdtem lehülni.
Észrevette.
– Ne gondolj rosszat. Özvegy vagyok. A saját házamban lakom. Szeretnék
veled megismerkedni.
– Hol lakol?
– Az iskola-utczában.
– Ah, gondoltam magamban, – hát egy utczában lakunk.
Az álarczos nő magára vonta a köpenyét. Visszautasította a bérkocsit;
azt mondta, le akarja hűteni magát.
S dideregve, szótalanul haladt mellettem.
Megfogtam a kezét.
Hideg volt. Reszketett.
A mint az én lakásom felé közeledtünk, hirtelen visszahőköltem:
észrevettem, hogy a Fruzinka ablaka világos.
– Mi bajod? – kérdezte a dominó.
– Nem akarok erre menni!
– Miért?
– Hm… hogy… izé… miért?
(Jaj, ha Fruzinka le talál tekinteni! Borzalmas egek!)
Az álarczosnő izgatottan kérdezte:
– Hát miért nem akar erre jönni?
– Jaj, nagysád, erre nem tanácsos. Útonállók, rablók…
– Ugyan már…
– De kérem, én tudom határozottan: mindennap látom a rendőrségnél és a
makói újságban éppen ma este olvastam egy hasonló esetet.
– Ugyan ne legyen olyan gyáva; – szólt, és megragadta a kezemet; aztán
húzott erővel, hogy menjek el a saját kivilágított ablakom alatt.
De már annyi ereje egy bivalynak sincsen, hogy engem egy nővel a
Fruzinka ablaka előtt elhúzzon!
Visszarántottam a kezemet.
A dominó megfordult; lekapta az álarczát és sápadtan, haragtól villámló
szemekkel tekintett reám.
Fruzinka volt…
* * * * *
Kérem, szerkesztő úr, ne küldjön engem többé álarczosbálba!


Vendég mint bűnbak.
– Egy hírlapíró emlékirataiból. –
Én éppen a világbékéről írtam vezércikket.
A =F. P.= egyik vakációzó munkatársa, a ki hozzánk jött mulatni, a
szerkesztőségi kanapén aludt.
Az utczáról lárma hangzott föl.
Valakit vertek.
– Ez vagy a sarki fűszeres, a ki krétát szokott adni a czukor között,
vagy a szerkesztőm, – gondoltam magamban.
Letettem hát a tollat és lenéztem az ablakon az utczára.
Három bőrkötényes kovács dögönyözte a kapusarokban a szerkesztőmet.
Körülöttük a különféle inasgyerekek, távolabb a kofák és a fiakkerosok
riadoztak örömükben a mulatságon.
Rögtön eszembe jutott, hogy a legutóbbi számunkban a szerkesztőm egy
erős vezércikket közölt
«=Hazaárulók=» címmel, a mely arról szólt, hogy Fujtató Gáspár, Pamacs
János és Kalapács Péter kovácspolgártársaink a patkók árát 1 krajczárral
drágábban adják, mint a többi mestertársaik, holott a patkóik
rosszabbak; s midőn ezért egy falusi gazda szót emelt, az egyik kovács a
képéhez nyomta a vizes pamacsot, a melylyel a szenet szokták locsolni.
A szerkesztő ebből az esetből kifejtette, hogy a kovácsok el akarják
szegényíteni az országot; mert ha minden kovács fölemeli a lópatkók
árát, akkor – tekintettel arra, hogy mint Plinius is mondja: «A lónak
négy lába van» – és hogy így az országos lólétszámnak négyszerese
veendő, – bizonyos, hogy a nemzetnek egy millió forintjába fog évenkint
kerülni ez a patkóáremelés. E miatt a helybeli kovácsokat elnevezte
hazaárulóknak és fölszólította őket a nemzet nevében, hogy a
lópatkolásért ne számítsanak többet. Azt a bizonyos falusi gazdát pedig,
a ki személyes sértésben emelt a szerkesztőségünk előtt szót, kövessék
meg, különben nem méltók arra, hogy patkoltasson velük a közönség stb.
Tehát ezek a hazaárulók a verekedők.
Nem csekély aggodalommal láttam, hogy a szerkesztőmnek újdonatúj
cilinderkalapját, a melyben én is ki szoktam járni, egészen laposra
verték.
A szerkesztőm kétségbeesetten védte magát és kiáltozott:
– Uraim!… Jaj, a bordám! Engedjenek szóhoz… nyekk! nem én írtam azt a
közleményt!
A három bőrkötényes egyszerre elbocsátotta a szerkesztőmet.
– Hát ki írta? – kérdezték tőle.
A szerkesztőm nyöszörögve felelt:
– A munkatársam.
– Hol az a munkatárs?
– Az emeleten.
A három bőrkötényes eltünt a kapu alatt.
Én egész nyugodtan fölvettem a kalapomat és kimentem a folyosóra
szivarozni.
A három bőrkötényes csakhamar ott termett az ajtó előtt.
– A lap munkatársát keressük, – szóltak hozzám.
Rámutattam az ajtónkra.
– Odabent alszik a kanapén.
A három kovács berohant, én pedig átballagtam a szomszédos kávéházba.
*
Attól az időtöl fogva nem jártak hozzánk az ujságírók mulatni.


A régi istenek felfödözése.
– Riportlevél a párisi világkiállítás megnyitása alkalmából. –
Tekintetes Szerkesztő úr!
Sajnos, de már nem tehetek róla, hogy a párisi világkiállítás
megnyitásán, egy különös véletlen közbejötte miatt, lapunkat nem
képviselhetem.
Ugyanis Bpesten eltévesztettem a vonatot s a párisi helyett a déli
vonatra ültem.
Lapunk legújabb számát olvasván, hirtelen elálmosodtam, elaludtam; és
nem vettem észre a tévedést egész Firenzeig.
Itt aztán a konduktor ordítására fölriadtam.
Nem szoktam kétségbeesni, de ezúttal mégis megszeppentem egy kissé.
Az villant meg a fejemben, hogy a fontos megbízásnak ugyan szépen fogok
megfelelni; az útiköltségül adott 200 forintból 100-at szépen
elfizethetek, el is késem, meg a tudósításommal is fölsülök.
Kiszálltam a kupéból; a táskámat betettem az állomás portásához, magam
pedig kiballagtam a Fiezole körül zöldelő hegyek közé, hogy egy kissé
gondolkozzam, mitevő legyek.
Egy magaslaton a ciprusok és olajfák közül vidám beszélgetés és kaczagás
hangjait hozta felém a szellő.
Sajátságos, tisztán csengő hangok voltak, mintha valami üveghangszerből
jöttek volna.
Ez okozta, hogy nem fordultam másfelé, hanem odamentem, a honnan a
hangokat hallottam.
Egy puha gyepes tisztáson nagy társaságra bukkantam.
Sajátságos félmeztelen alakok voltak; minthacsak a görög szobrok
elevenedtek volna meg bennök.
Mikor a félrehajtott lombok közül eléjük léptem, pillanatra elnémultak
és bámulva, mintegy magyarázatot kérve tekintettek reám.
Megemeltem a kalapomat és odaléptem a földön heverésző férfiak közé.
– Bocsássanak meg, – szóltam – ha talán zavarom a társaságukat, de
véletlenül tévedtem ide; idegen utazó vagyok és visszavonulok, ha a
mulatságukat zavarom.
– Csak tessék maradni! – szólt nyájasan egy sűrűszakállú férfi, – a
földieket mindíg szívesen látjuk.
– Földieket? Hogyan, – önök is szögediek?
Mindnyájan kaczagtak, a mi engem szinte zavarba ejtett.
– Mert én szögedi vagyok, – folytattam, és bemutattam magamat.
A lepedőbe burkolt sereg még mindíg kaczagott, csak a barnaszakállú
férfi maradt komoly.
– Mi az ó-kor istenei vagyunk, – szólt méltóságosan.
Mondhatom, hogy nem kevéssé lepett meg ez a nyilatkozat. Megnéztem a
tárczámat, hogy álmodom-e. Nem álmodtam: a váltóim mind ott voltak.
Gondoltam magamban, hogy ujságírónak nem szabad csudálkozni semmi fölött
sem. «Nil admirari mindent megskribálni» – ez a jó riporter jeligéje.
Visszanyertem hát a nyugodtságomat és így szóltam:
– Üdvözlöm az urakat! Ugy hírből ismerem önöket régen. Plútó úrért
koplaltam is egy napig, mert a professzoromnak azt feleltem, hogy Styx a
kedves neje.
Plútó, a ki éppen a Büchner «Kraft und Stoff» című munkáját olvasta,
fölemelte a fejét és barátságosan röhögött.
A barnaszakállú Jupiter mellett egy gyönyörű szép dáma állott; a
hozzásímló páváról gondoltam, hogy Junó. Kecses kézintéssel mutatott
helyet a gyöpön, mire én udvarias meghajlással köszöntem meg a kegyét,
azután pedig kihúztam a zsebemből egy Hiradót, szépen leterítettem a
gyöpre és ráheveredtem.
Egy sánta ember, a ki öblös cseh-pipából füstölt mellettem, svéd gyújtót
rántott elő és kínált vele.
– Gyujtson rá, öcsém!
(Ecce: istenek öcscse vagyok!)
Előkaptam egy szivart és Junó kegyes fejbólintására rágyujtottam.
Mellettem egy fiatal, hosszúhajú ember kottákat írt. Amint meghallotta,
hogy ujságíró vagyok, egyszerre érdeklődni kezdett irántam.
– Én Apolló vagyok, – szólt behízelgő hangon.
– Mindjárt gondoltam.
– Most egy operetten dolgozom.
– Szép.
– Nem tudom, hol adassam elő.
– Mindenütt szívesen fogadják.
– Nem hiszem: nincs protekcióm.
– Az bizony baj.
– És így a darabom megbukik.
– Biz az meglehet, ha nincs protekciója; dehát ne búsuljon, majd
Szögedön veröm én a vasat.
Hálásan szorította meg a kezemet.
Most már én is mertem tőle kérdezősködni:
– Bocsásson meg, de nagyon különösnek tartom, hogy az önök létezéséről
semmit sem tud a világ.
– Dehogy nem, hiszen minden múzeum őrzi a szobrainkat.
– De önöket nem látja senki.
– Bizony ritkán is merjük magunkat mutatni.
– Miért?
– Hát tudja, nincs divatos ruhánk; így meg már egyszer befogtak
bennünket mint őrülteket.
– Azt elhiszem; dehát miért nem szabatnak maguknak ruhákat?
– Tudja: nincs hitelünk.
– Pénzük sincs?
– Jupiter elfelejtett pénzverőt teremteni.
– Dehisz ő hajdanában aranyesőket is csinált.
– Az régen volt: sokat lumpolt az öreg; a dámák különösen sokba kerültek
neki. A felhőit régen becsapta zálogba Rothschildéknál. Nem tudja
kiváltani.
Jupiter, a ki a «Nemzet» olvasásába volt elmerülve, hirtelen
fölkiáltott:
– Nini, «Mercur» Budapesten van!
Szerettem volna fölvilágosítani, hogy az a Mercur, a kiről ő olvas, egy
közönséges sorsolási ujság; de hirtelen szárnycsattogás hallatszott a
levegőben.
Mercur szállt le.
– Honnan, honnan? – kérdezték az istenek körülrajozva őt.
– Párisból.
– Mit hoztál?
– Semmit egyebet, mint egy pakli kártyát és Junó asszonynak ezt ni.
És átadott az örvendő istenasszonynak egy turnürt.
Junó félrevonult a három Gráciával a ciprusbokrok közé, utána mentek a
többi hölgyek is: néhány percz mulva valamennyi turnürösen tért vissza.
Ezalatt Mercur leheveredett közénk a gyöpre és tanította az isteneket
huszonegyezni.
Mindegyiknek volt egynehány garasa: megegyeztek abban, hogy a ki elnyeri
a többinek a pénzét, az csináltathat magának divatos emberi ruhát
frakkal, cilinderrel és lenn maradhat a földön.
Engem is belevontak a játékba.
Marsért, a ki a «Tre visi» villa mellett a Mannlicher-puskát
próbálgatta, elküldték Ganimédet és addig is emeltek egynehány tételt.
Nekem több pénzem volt, mint az egész olimpusi truppnak, miért is arra
törekedtem, hogy sprengoljam a kasszát.
Hanem Mercur átkozottul furfangosan játszott: rövid öt percz alatt
előtte volt már nyolcz forintom és az isteneknek tömérdek rézgarasa.
Észrevettem hogy pakliz, de nem mertem szólni; gondoltam magamban: majd
rábőszítem Marsot.
Mars meg is érkezett; de kijelentette, hogy nincs egy garasa sem, hanem
«hozomra» hajlandó játszani.
Az istenek tiltakoztak a hozom ellen.
Adtam neki kölcsön egy forintot. Azt mondta, hogy legközelebb
visszatéríti; de manapság úgy van már ezzel a «legközelebb»-el az ember,
hogy még az istenekkel szemben is a «Nagyharang» című bankházra gondol.
Mars dühösen játszott s két tételre elvesztette a flórest.
Vártam, hogy boszúságában megdögönyözi Mercurt, de e helyett hozzám
fordult, mire én kénytelen voltam újra kinyitni az erszényemet.
Hanem volt annyi eszem, hogy mikor a pénzt átadtam neki, figyelmeztettem
a Mercur újjaira.
A kasszában nagy pénz állott.
Plútó szemei villogtak.
Neptun izzadt.
Bachus gugyival erősítette magát.
Jupiter káromkodott.
Az istennők fölénk hajolva lesték, kihez fordul a nagy kassza.
A kártyák ki voltak osztva.
– 18! – szólt Plútó.
– 19! – szóltam én.
– 20! – kiáltott Neptun.
– 21! – vágta ki a blattot Mercur.
– =Huszonkettő!= – ordított diadalmasan Mars és besöpörte a kasszát.
– Az nem gilt! – kiáltott hevesen Mercur, és visszaakarta venni a pénzt.
Mars fölfortyant:
– Mit? nem gilt? Te spiller, te csaló! Még te akarsz engem tanítani te
tacskó!
És úgy törülte nyakon a szegény Mercurt, hogy az egyszerre elnyúlt a
fűben.
* * *
Tekintetes szerkesztő úr! Elgondolhatja ön, hogy Mars minden pénzemet
elnyerte. Az istenekkel együtt úgy ki vagyok fosztva, hogy utóbb pénz
helyett a kabátom gombjait is elvesztettem – miért is tisztelettel
kérem, stb.
=A szerkesztő válasza.=
(_Sürgöny_)
Hallja maga! Nem vagyok én közönség, hogy nekem hazudozzon.
Mondtam, hogy ne ferblizzen, hát most úgy kell! Pénzt ugyan nem
lát tőlem, hanem egy vasúti jegyet küldök a postán. Rögtön írja
meg a tudósítását a párisi világkiállításról a legrészletesebben
még onnan Firenzéből, s küldjön néhány tudósítást az angol
királynéról, Bismarckról és arról, hogy mit csinál a czár
Gacsinában, azután jőjjön haza, néhány kisistent le kell itthon
menyköveznünk, – nem írták alá a váltónkat!


Értelemzavaró sajtóhibák.
40. oldal felülről 9. sor: ránézett helyett rámnézett olvasandó.
47. » alulról 4. » támad » támadt »
56. » felülről 8. » Ez » Ezt »
90. » » 8. » kezénfogva » kézenfogva »
96–97. » több helyen árbócz » árbocz »


A könyv tartalma.
=Előszó=, irta =Mikszáth Kálmán=.
A gizehi pergamenlapok 1
A nagyapó 12
Lapszerkesztők párbaja 21
Hogyan jutott Matongó a bájos Kanyerának, Mpvapva leányának, kezéhez?
34
A fekete kutya 39
Az álló csillag 45
Öngyilkosság öngyilkos nélkül 50
Klein és Ábelesz 60
A hétfejű sárkány és a műkedvelők 65
A jövő évezredből 76
I. Öngyilkolás.
II. A jövő évezred marhái.
Én is mulattam Szent István napján 86
Jób 101
A pásztor 108
A Bárkonyosi Trombita 113
Vendégek a másvilágról 126
Begeken Kelemen gyémántjai 140
Czukorka 150
Két bika 158
Egy regény története 166
Mikor a Szentföldet jártam 176
A laskádi leányok 182
Az én vendégem 198
Trilliók a levegőben 206
Fruzinka 214
Vendég mint bűnbak 222
A régi istenek fölfedezése 225


_A könyv megrendelőinek névsora._
_Régi jó magyar szokás szerint én is kinyomattam azoknak a neveit, a kik
a könyvem megjelenését előre biztosítani szívesek voltak, s ezzel engem
hálára köteleztek. Nekem a síromig kedves emlékem lesz ez a névsor, a
mely különben érdekes adatul is szolgálhat arra, hogy a XIX-ik század
végén kik pártolták Szegeden az irodalmat._
Ifj. Bódy János.
Réthey Lajos.
Boros Lipót.
Ivánkovits Károly.
Kőrös Mihály.
Kósa Lajos.
Pillich Gyula.
Beck István.
Kováts József.
Sári Mátyás.
Dr. Lipkay Kálmán.
Limbai Elemér (Győr).
Mihályfi László.
Kőrösy Lajos.
Maróthy Ferencz (Dorosma).
Burg Ede (Percsóra).
Tajthy Ferencz (Dorosma).
Zádory Károly »
Dr. Kazaly Imre »
Városy Gyula (Kistelek).
Dr. Bérczy Gyula »
Bezedics István »
Dr. Kelemen Béla (Dorosma).
Urs Nándor (Bpest).
Urs Ferencz (Ráczkeresztúr).
Urs Simon.
Varjassi István (Horgos).
Reményi Ármin »
Tahy János »
Reáliskolai tanulók könyvt.
» tanárok »
Matskássy József.
Lővinger Antal.
Schwarz S.-né (H.-m.-vásárhy.)
Orosz Mihály »
Lindenberg Célia (Bpest).
Fleiszig Zsigm.-né (H.-M.-Vásh.).
Vágujhelyi Mariska »
Zeller Györgyné. (SzőlősGyörök).
Thomay József.
Burger Alajos (Sándorfalva).
Fluck Ferencz.
Kovács Albert.
Szebenyi Benő.
Agócsy Ödön.
Takács Áron.
Kovács József, ügyész.
Dr. Pálmay Dezső.
Weiner Miksa.
Pollák Cz. József.
Várnai L.
Politzer Sándor.
Ungvári Péter.
Winkler testvérek.
Liptai Emil.
Bokor, gyógyszerész.
Ollik Vilmos.
Salamon Zsigmond.
Csikós N. József.
Stelczel Frigyes.
Dr. Babó Emil.
Bózsó Ödön.
Fournier Károly.
Zsarkó Gyula.
Stein János.
Klein Béla.
F. J.
L. J.
Szmollény Nándor.
Lévay Ferencz.
Mócs Zsigmond (10 p).
Pálfy Viktor.
Dósics Tivadar.
Keresztes Sándor.
Karkecz Alajos.
Urbán Juvenal.
Belényesi magyar kaszinó.
Pálfi Antal (10 p.).
Krausz Berta (Tenke).