Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.) - 3

– Isten veled világ!
A következő perczben összeszedte lelkének és lábainak minden
erejét és elrugta maga alól a köpülőt. Szemei kimeredtek,
nyelvét kiöltötte és lábaival olyanféle mozdulatokat tett a
levegőben, mintha káposztát taposott volna.
_A hulla felfödözése._
Bodza Andrásné azt hitte, hogy a férje már elment dolgozni; át
akart futni a kerten át a szomszédba, a hol a komaasszonyával
egy garasára törkölypálinkát szoktak hozatni en moitié, vagy a
mint ők fejezik ki magukat: «mutyiba».
A mint át akar osonni a kerten, látja, hogy valami függ a
diófán.
– «Ez nem dió, – úgymond – hanem ember.»
Közelebb menve, egy 15 másodperczig tartó éles sikojt hallatott
s így kiáltott föl:
– «_András! Mért akasztotta föl kend magát?_»
András nem felelt, csak a szomszéd kutyája válaszolt egy
végnélkül tartó fájdalmas vonítással.
_A hulla levevése._
Bodzáné sikojtására és az eb vonítására összefutottak a
szomszédból és _Bugyogó Kelemenné_ szül. _Lekvár Juliánna_
elkérte kölcsön a _Szűk Ferencz_ ködmönszabó 16 krajczáros
fekete csontnyelű bicskáját, melyet _Szűk Ferencz_ a túri
vásáron vett egy Feigelstock Izsák nevű czeglédi kereskedőtől és
ezzel a bicskával elmetszette a madzagot.
A hulla nagy súlylyal esett alá és ökle úgy rázuhant _Bibircsók
János_ favágó arczára, hogy ennek orra azonnal földagadt és a
pipa kiesett a szájából.
A köpülő a tett színhelyétől 3 méternyire és 96 czentiméternyire
feküdt.
Tetején egy láb rugásának nyomai láthatók; az egyik abroncsa nem
rozsdás.
És így ment ez tovább a következő czímek alatt: _A hulla bejelentése. A
hulla elszállítása. A bonczolás. Kapotnyak Zsófia véleménye. Az özvegy
könnyei. A temetés. A városban uralkodó hangulat. Az öngyilkosság mint
társadalmi kór. A zsákolók magatartása._ Stb.
Ezt lapunk főszerkesztője mind ama két sornyi hír után csinálta. Úgy nem
látta Bodza Andrást, mint a hogy én nem láttam, s mikor ezt az eseményt
irta, akkor még sem a bonczolás, sem a temetés nem történt meg.
A lap másnap megjelent. 500 példányt vettek meg belőle külön s még az
utczasarkokon is olvasták.
Ugyanazon napon arról értesített a rendőrség, hogy az egész akasztási
történet csak tréfa volt, valami névtelen polgártárs tréfálta meg vele a
rendőrséget.
Másnap azután kénytelenek voltunk azt irni, hogy «A lapunk mult számában
megirt akasztás nem történt meg, hanem lapunkat a _fejetlen, mihaszna
rendőrség_ vezette félre, miért is az egészet visszavonjuk».
Denique, itt is a rendőrség húzta a rövidebbet!


Klein és Ábelesz.
(A gizehi pergamenlapokból.)
Vala pedig Ádámnak két fia: _Klein_ és _Ábelesz_.
Klein gabonaszenzál volt. Ábelesz pedig juhszőrkereskedő.
Daczára annak, hogy testvérek valának, nem éltek együtt békességben.
Onnan támada pediglen közöttük az ellenségeskedés, hogy Ábelesz a
juhszőrrel együtt gabonát is vásárolt egy közalapítvány-uradalmi
bérlőtől, a mi által jelentékeny rebachtól ütötte el Klein urat.
Ezen ok miatt először csak maguk között zsörtölődének, később azonban a
hírlapi nyiltterekben folytatták a személyeskedést.
Az egykori tőrténetírók följegyzéseiből kiderül, hogy az ekkori
hírlapoknak sok jövedelmet hajtott ez a nyiltterezés.
Az egymásra szórt vádak és gorombaságok mindig vastagabbak lettek, s ki
tudja mi lett volna a vége, ha egy sajtóhiba más fordulatot nem ád a
dolognak.
Ábelesz ugyanis ezt irta a nyilatkozatába: «_Klein te nem vagy igaz
ember!_» – a «Paradicsomi Hiradó» pedig így hozta ezt a kifejezést:
«_Klein te vagy gazember!_»
A sértett gabonaszenzál a magtár padlásáig ugrált mérgében.
Alig várta, hogy személyesen találkozzanak.
Ez meg is történt másnap az utczán.
A szemtanúk hiteles följegyzései szerint a következő párbeszéd folyt le
közöttük:
– Na csakhogy megfogtalak te gyapjúharisnya! – kiáltott Klein.
– Nem félek tőled korpás zsák! – felelt vissza Ábelesz.
– Hát, hogy mertél te engem gazembernek nevezni, te becsületrágó? –
ordítá Klein és mellen ragadta Ábeleszt.
Ez férfias bátorsággal ugrott hátra, azután orrára csapván a czvikkerét,
így szólt:
– Uram, ha ön dsentlmen, és kifogása van személyem ellen, akkor
cselekedjék úgy, mint dsentlmenhez illik; ha pedig ön párisi gamin vagy
bécsi hendelfanger, akkor legfeljebb a policzáj közvetítésével
társaloghatunk.
Klein meghökkent, a hóna alá nyúlt, kivette onnan a hőmérőt s kezében
tartá addig, míg csak le nem higgadt a nyugodt állapot fokaira, azután
elővett egy névjegyet és e szavakkal nyujtá át:
– Segédeink elvégzik a többit.
Ábelesz fejet bólintott rá, és nyugodt, hideg arczczal sétált tovább.
Másnap a városon kívül hat ember szállott le az _omnibuszról_.
Klein volt és Ábelesz, meg a szekundánsok.
A legidősebb segéd elővette a _Bolgár_-féle párbajszabályokat és azokra
hivatkozván, szavukat vette, hogy egymást nem lövik agyon, sem a
segédeket oldalba.
A felek két darab sápadt igent bocsátának a ködös levegőbe.
Ekkor Klein és Ábelesz kétszáz lépésnyire mentek egymástól, a segédek
pedig az omnibusz alá bujtak.
Onnan kiáltott a vezénylő segéd:
– _Fáj!_
Klein behunyta a szemeit, Ábelesz bedugta a füleit; a kakasok hideg
csikorgása hangzott a levegőben és ezután két iszonyú durranás.
E pillanatban az omnibuszos lovai megijedtek és elragadták az omnibuszt.
A segédek közül, kinek a fülén, kinek a lábán, kinek a gyomrán ment át a
kerék.
Irtózatos ordításukba belevegyült a Klein üvöltése:
– Wáj mir!
– Mi baj? kérdezte a vezérszekundáns, a kinek csak a nyakán ment át az
omnibusz.
– Agyonlűtt az Ábeles.
– Már hogy lőtt volna agyon?
– Csak vizsgáljanak meg kérem, érzem, hogy golyó van bennem.
Nézegetik, tapogatják, levetkőztetik, összeforgatják, debizony nem
találtak rajta olyan lyukat, a mi golyótól származott légyen.
– Hát az Ábelesz? kiáltott fől az egyik segéd.
Csak most jutott eszükbe, hogy Ábelesz is van a világon.
Ott feküdt az árokban, összeguborodva, mint a sündisznó.
Kiemelik onnan, hát meg van halva, annyira meg van halva, hogy soha
ember úgy még meg nem volt halva.
Klein göndör haja egyszerre kiegyenesedett: a rossz lelkiismeret
belevágta oldalaiba a sarkantyúját: elrohant onnan és meg sem állott
Hamburgig, a hol mint a későbbi histórikusok kiderítették, jegyet
váltott Amerikába és Panama-hózentráger-gyárossá lőn.
Ábeleszt pedig fölbonczolta a rendőrorvos és konstatálta, hogy a
«nagymérvű drukk és a pisztoly pukkanása következtében előállott,
kívülről előzetesen befelé és belülről oldalt tekervényesen ki – lefelé
ható szívszélgörcshűdetiütetimeneti ijedelvény» okozta halálát.


A hétfejű sárkány és a műkedvelők.
– Mese. –
Hol volt, hol nem volt, nem bizonyos, hogy volt, az sem bizonyos, hogy
nem volt, de az bizonyos, hogy még az Operenciás tengeren is túl volt…
Én ugyan azt sem tudom, hol volt az Operenciás tenger, sőt a
mappacsinálók sem tudják, de a kik szeretik a meséket, azok már kétségen
kívül ismerik ezt a tengert, a melyet bizonyosan valami h..... német
födözött föl, s titokban is tartotta örökre, hogy hol fekszik.
A geografiára kétségen kívül sajnálatos ennek a tengernek a titokban
maradása, de a mesekomponálókra nézve nagyon is örvendetes, mert senki
sem járhat utána, hogy igaz-e, a mit elbeszéltek.
Tehát, hogy a mesémet folytassam:
Ezen a nagyszerű Operenciás tengeren túl volt egy aranyerdő, ebben az
aranyerdőben egy ezüstkastély, ebben az ezüstkastélyban egy
tündérszépségű királyleány.
Ha már most az Operenciás tengeren is volna zónatarifa, kétségen kívül
rögtön utaznátok álmos hallgatóim, hogy nehány □-méter fát szállítsatok
haza abból az aranyerdőből és legalább egy küszöböt elemeljetek az
ezüstkastélyból; dehát mit tehetek én arról, hogy az Operenciás tengeren
_Baross Gábor_ nem uralkodik!
Persze, így a tündérszépségű királyleány iránt nagyobb lesz a figyelem.
A mesecsináló nem is foglalkozik Jutkával, Böskével, hanem mindíg csak
királykisasszonyokkal, a kik, mintha mind egy anya szülte volna, mind
tündérszépségűek.
Ez a tündérszépségű királykisasszony lakott ott az aranyerdő közepén
levő ezüstkastélyban.
Hogy miért lakott ott a tündérszép királykisasszony, azt is elmondom.
Hát bizony nem a maga jószántából: egy sárkány vitte oda.
Abban az időben nagyban grasszáltak a sárkányok; minden városnak megvolt
a saját külön hétfejű sárkánya, a mely rettenetesen ordított, rugott,
kapált és évenkint néhány szűz leányt megevett.
Az én sárkányom azonban minden sárkányokat fölülmúlt: igazi telivér
sárkány volt, oldalági rokonságban állt a híres Behemothtal, azonban a
sárkánypasszusa elveszett és így a tulajdonképeni származásáról mit sem
tudok.
Csupán egy hű kabinet-fénykép után írhatom le ezt a szörnyű fenevadat.
E szerint ez is hétfejű volt. Minden fején tüzes tarajt viselt és
monoklit, de borotválkozni nem borotválkozott, mert nem akadt olyan
borbély, a ki meg merte volna borotválni. A lábai tele voltak köszörült
nagy körmökkel, a háta közepén pedig árboczszerűen fölálló hegyes sörték
voltak. A szeme akkora volt, mint egy tésztástál, a nyakát olyan
hosszúra föl tudta nyujtani, hogy esténkint nyalogathatta a
gönczölszekér kerekéről az olajat s a fiastyúk egy-egy csirkéjét
elkaphatta.
Nagyon természetes, hogy egy ilyen kolosszális barom nem volt képes
becsületesen megélni: legelni méltóságán alulinak tartotta, pecsenyéhez
pedig nem juthatott mindíg, mert minden jóravaló ember féltette tőle a
veséjét, velőjét.
De nem hiába volt ám hét feje az én sárkányomnak, ki is eszelte nagy
furfanggal, hogyan juthasson ő fáradság nélkül emberpecsenyéhez;
belopódzott ugyanis egy király udvarába, kiemelte a királykisasszonyt az
ágyából és elvitte abba a bizonyos aranyerdőbe, ezüstkastélyba, a
nélkül, hogy valaki észrevette volna.
A király persze nagyon megijedt, mikor meghallotta, hogy a leánya
eltünt; azonnal elküldötte az inasát a rendőrségre, a mely rögtön
intézkedett, hogy a lapok napi ujdonságok között hozzák a következő
sorokat:
=Körözés.=
Közhírül adatik, hogy ő felsége 77-ik Torontárius király kárára
egy leányt elloptak, minek okáért elrendeltetett ennek országos
körözése.
_Személyleirása:_
_Neve:_ Lybamilla;
_születéshelye:_ Pinkócz;
_kora:_ 17 éves és 6 napos;
_vallása:_ délnyugati g. kath.;
_állapota:_ nős;
_foglalkozása:_ királykisasszony;
_nagysága:_ 160 cm.;
_testalkata:_ takaros;
_arcza:_ gö-gö-gö-gö-gömbölyű;
_arczszine:_ mikor puderos, fehér, mikor nem puderos, akkor
rózsaszinü;
_halya:_ szőke, föl van sütve;
_szemei:_ hamisak;
_orra:_ divatos;
_bajusza:_ nincs;
_ajkai:_ csókratermettek;
_beszél:_ virágnyelven, legyezőnyelven, zsebkendőnyelven és
bélyegnyelven;
_ruházata:_ egy fehér úszónadrág, ibolyaszinű harisnya és
ribizliszinü harisnyakötő.
_Különös ismertető-jele:_ mikor hátat fordít, arczát nem lehet
látni.
Nevezett személyre ezen körözőlevél kiadatván, fölhivatnak az
ország összes rendőrhatóságai, hogy területeiken nyomozzák, s
föltalálás esetén hazaszállítsák.
Kelt Pinkóczon. Krisztus előtt 10 ezer esztendővel, Szent
Genovéva napján, éjjel 12 órakor.
A főkapitány fürdőnlétében:
_=Báró Kendermagvölgyhasadéki Kendermagvölgyhasadékky Pukk,=_
kir. rendőr-középkapitány, mint h. főkapitány.
Daczára annak, hogy ez a körözés minden lapban megjelent, s hogy a
rendőrök tömérdek szőke kofát és egyéb hölgyeket összefogdostak a
királykisasszony helyett, úgy eltünt ez, mintha csak a föld nyelte volna
el.
Végre félév mulva a _Hölgyek Lapjának_ rózsaszínű borítékja vezette
nyomra a keresőket.
A borítékon ugyanis a következő szellemes kérdések jelentek meg a
«_Társalgó_» rovatnak «_Kérdések_» című csoportjában:
_6778872-ik kérdés._
Ki tudna nekem fölvilágosítást adni a következő kérdésekre:
1. Illik-e egy hölgynek piros pecsétet használni levélre?
2. Ki irta a «Boci-boci tarka» kezdetű dalt és hogyan van ez a
dal tovább?
3. Tojnak-e a kappanok, és ha tojnak, miért tojnak titkon?
4. Miről tudhatja meg egy hölgy azt, hogy migrainje van?
5. Miként lehet a baraczklekvárt megóvni a penésztől, és
Beethoven irta-e a «Nyomorultak» című regényt?
6. Kell-e pirulni a szűz leánynak, ha egyedül van?
_=Lybamilla.=_
Mikor ezt a néhány sort elolvasta a király, akkorát ugrott örömében,
hogy a koronája csücske letörött a mestergerendában.
Azonnal elküldöttek a _Hölgyek Lapja_ szerkesztőségébe és ott, miután 19
papirkosárnak a tartalmát vasvillával széthányták, rá is akadtak arra a
borítékra, a melyen rajta volt a keresett postabélyeg.
Túl az Operencián. SÁRKÁNYVÁR Kre. 1592673. év ápr. 1.
Ebből azután megtudták, hogy sárkány ragadta el a királykisasszonyt és
hogy a sárkányvár az országon kívül, az Operenciás tengeren túl van.
A király gyászruhát szabatott magának és újra beletétette a lapokba a
leánya személyleirását és azt is hozzácsatolta a közleményhez, hogy azé
lesz a tündérszép _Lybamilla_, a ki haza birja hozni.
Persze, nagy lett a riadalom az ország vitézei között. Különféle ifjak:
katholikus ifjak, pereces ifjak, jogász ifjak, kefekötő ifjak és minden
rendű-rangú ifjak siettek az Operenciás tengerre. Tutajok, ladikok,
szandolinok, bárkák, úszóhólyagok és más egyéb vízi tárgyak segélyével
igyekeztek áthatolni a tengeren s fölkeresni a sárkányvárat.
Természetesen a sárkánynak éppen csak ez kellett, hogy ne ő neki kelljen
az emberek után járni, hanem ezek menjenek őhozzá.
A csalétek a királykisasszony volt.
Ettől a naptól fogva a sárkány úgy nyeldeste az ifjúságot, mint a ludak
a cserebogarakat.
Megette őket bugyogóstul, frakkostul, legföljebb azt köpte vissza, a
melyik olyan sovány volt, mint én.
A tündérszép királykisasszony egyedül bolyongott ezalatt a kastélyban;
néha strimpfliket stoppolt, néha szonátákat játszott, néha pedig a
Hölgyek Lapját olvasta és lekvárt főzött, mint ezt a kérdéseiből már
előbb is kivehettük.
Sok vitéz és deli ifjú elvérzett ezen idő alatt a kapu előtt.
Hiába próbálták a sárkányt karddal megölni, megette a lovagokat
kardostul, sarkantyústul, lovastul együtt; hiába próbálták Ucháciussal
lelőni: azt hitte svájci labdacsokat lődöznek feléje s lenyeldeste az
ágyúgolyókat is; hiába raktak alá dinamitokat: egyet ugrott s csak
ennyit szólt a robbantásra:
– _Ejnye teremtette!_
Elgondolhatja akárki is, hogy az összes ifjúság kétségbe volt már esve,
s utolsó kísérletül fogadta el egy zenetanárnak azt az ajánlatát, hogy
próbáljanak kiváló műkedvelők egy hangversenyt adni a sárkánynak. Talán
így megjuhodik és el engedi vinni a tündérszép királykisasszonyt.
Tömérdek műkedvelő ajánlotta föl erre a tehetségét: üsttel, dobbal,
citerával, hegedűvel, gitárral, dudával, cimbalommal, furulyával,
zongorával és okarinával rohantak mind a zenetanárhoz, hogy
szerepeljenek a hangversenyen, de a zenetanár csak 24-et fogadott el
közülök; ezek között volt egy kisbőgőművész, egy nagybőgőművész, egy
dorombművész, egy pikulaművész, két baritonista, egy tenorista és egy
szóló-bassista. A többiek hegedűn és zongorán játszottak.
Mielőtt azonban elindultak volna, illendőség szerint egy nagy programmot
nyomattak és elküldték azt a sárkánynak.
A sárkány meg volt hatva. Különösen meghatotta pedig az a figyelem, hogy
a helyárakról szó sem volt a programmon, s így nem kellett neki
átrepülni az Operenciást, hogy zálogba tegye az ezüstkastélynak
valamelyik kilincsét.
A hangversenyzők megérkeztek hozzá és kört foglaltak előtte.
Legelőször a dorombművész játszotta el a «_Tévedt nő_» nyitányát.
A sárkány nyugodtan hallgatta, mert valószínűleg semmit sem hallott
belőle.
Azután egy hegedűművész játszott Paganinitől valami ábrándot.
A sárkány nyugtalankodni kezdett.
Következett egy duett nagybőgőre és okarinára: előadták Wagner
Lohengrinjét.
A sárkány az egyik fülét betapasztotta sárral.
Azután egy vonónégyes játszott Bachtól.
A sárkány kijelentette, hogy nem hallgatja végig.
Ebből aztán már látszik, milyen nagy barom volt: nem tudta, hogy a
műkedvelő-hangversenyt _muszáj_ meghallgatni.
A vonónégyes olyan hosszan muzsikált, hogy a többi műkedvelők sem birták
bevárni a végét; kiki a maga szerszámán hozzálátott a kontrához,
primhez, szekundhoz és basszushoz és forte-fortissime egyik előbb, másik
hátrább egy taktussal, húzták a szonátákat.
A sárkány ordított.
A műkedvelők nem hallgattak.
A sárkány ugrált dühében és a fogait csattogtatta.
A műkedvelők helyükön maradtak és bőszülten játszottak.
A sárkány közéjük ugrott és szétvágta őket a farkával.
A műkedvelők széthemperedtek a gyöpön és fekve játszottak tovább.
A sárkány őrülten forgott, ordított ekkor; a földet hányta, kávéházi
habot fujt és rakétákat eregetett az orrából, végre neki ugrott a
bandának és enni kezdte őket.
A műkedvelőket még ez sem zavarta meg: tovább játszottak a szájában, a
pikulás benn a sárkány gyomrában pikulázta a primet, a cimbalmos a
sárkány hátán cimbalmozott, a violinista a szájában hegedült, a
nagybőgős félig lenyelve, félig kihajolva a sárkány szájából húzta a
bassust.
Végre a sárkány egy óriási, föllegeket érő ugrással beleöngyilkolta
magát az Operenciás tengerbe.
A műkedvelők közül néhány életben maradt. Ezek őrülten húzták még azután
is.
Csupán egy süket kisbőgőművésznek jutott eszébe, hogy kivezesse a
királykisasszonyt a kastélyból és haza vigye.
A király neki adta az országát és tündérszép leányát, a műkedvelő
kisbőgős pedig nászajándékul lemondott a kisbőgőn való művészkedésről.
Az életben maradt műkedvelőket az «_Fátum_» nevű teherhajón
hazaszállították, de a józan észt soha sem tudták nekik visszaadni. Még
most is élnek, ha meg nem haltak és hangversenyeznek veszettül.


A jövő évezredből.

I. Öngyilkolás.
Minthogy az orvosok már a jövő évezredben mindenféle betegség ellen
tudnak szert adni, nagyon természetes, hogy az emberiség elszaporodik és
így érdekében fog állani az államoknak, hogy az öngyilkosságok elé
akadályt ne gördítsenek.
Ez okból kimennek divatból a nadrágszíjra való önakasztások, a
borotvával való gégeszelések, a vízbeugrás, gyújtóevés, revolver,
érfölvágás és a széngőzgázhalál.
Ezek helyett az orvosok villámszülő masinákat fognak tartani, s ha
öngyilkossági hajlammal kopogtat be hozzájuk valaki, azt nyakoncsapatják
egy darab jól elkészített villámmal.
Nagyon természetes, hogy ez némi szabályok szerint fog történni, a minek
illusztrálásául elmondok egy ilyen jövő évezredbeli jelenetet.
*
_Hangszini_ Kelemennek a menyasszonya megszökött a «_Sárkány_» nevű
gőzléggépen egy gyémántcsinálóval.
Hangszini Kelemen elkeseredett.
Volt is rá oka, mert annyi bankót kapott volna hozományul a
menyasszonynyal, a mennyivel egy réceszaporító gazdasági gépgyárat
tudott volna fölállítani.
Nagyon természetes, hogy Hangszini Kelemen nem kívánt tovább élni.
Rágyujtott hát egy önmagától égő illatos Teuvigside szivarra és a városi
központi fonografnál meghallgatta az _államilag engedélyezett gyilkoló
intézetek_ hirdetéseit.
Ezek közül egy így hangzott:
_=Életet elhagyó hölgyek és urak becses figyelmébe.=_
_Van szerencsém ajánlani nehány nappal ezelőtt fölállított «=Excelsior=»
=gyorsgyilkoló villámgépemet=, a mely 3/100-adrész pillanat alatt
nemcsak hogy fájdalom nélkül, de kellemes gyönyörérzéssel ereszti a
másvilágra az igen tisztelt halni vágyó hölgyeket és urakat.
Utókövetkezmények nincsenek. Biztos hatásért kezesség vállaltatik._
_Utolsó-utcza 7. sz._ _=Dr. Sypirz,=_ _szab. villameregető és
patkányűző._
_Ugyanott =koporsók= a kivánt nagyságban és minőségben kaphatók és a
=halotthamvasztás= csekély díjért történik. Azok számára, a kik az
utolsó pillanatban visszalépnek, ajánljuk legújabb =férfi és női
divat=-raktárunkat._
Hangszini Kelemen megjegyezte magának azt az utczát és számot, azután
egyenesen arra fordította a teste elejét.
Léggel töltött gummisarkainak segítségével gyorsan ott termett.
A mint a küszöbre lépett, a kaput egy rejtett rugó nyitotta föl előtte.
Az előszobában egy inas állott, a ki így szólt Hangszini Kelemenhez:
– Szíveskedjék egy pillanatig türelemmel lenni, a doktor úr éppen egy
hölgyet expediál az angyalok közé.
Ezeket mondva, félrevont az inas egy kis függönyt a falon és így szólt:
– Ha úgy tetszik, tanúja lehet a gyors és biztos kivégzésnek.
Hangszini Kelemen odaállt a kis kerek ablak elé és benézett.
A sárgarezes fényes villamgép előtt egy szép halavány hölgy ült.
Eligazította a homlokán a fürtöket, azután az orvosnak 10 drb aranyat
nyujtott és így szólt:
– Tehát kérem!
– Isten önnel asszonyom! – szólt udvarias meghajlással az orvos és
megnyomta a villamgép rugóját.
A következő pillanatban a szép halavány hölgy lezárta a szemeit és
mosolygott.
Az orvos intésére két díszesen öltözött inas lépett elő a szoba
hátteréből. Ezek gyöngéden megfogták a hölgyet és kivitték.
Hangszíni Kelemen tudta azt, hogy ez is reklámkomédia. A hölgy
viaszarczú automat s úgy az aranyok, mint a mosolygás neki szólnak.
Mindazonáltal nem mondott le a szándékáról. Intett az inasnak és a
kitárt ajtón belépett.
Dr. Sypirz, egy vörösszakállú szemüveges csontos ember, hajlongva
sietett eléje.
– Ne komédiázzunk, – szólt komolyan Hangszini Kelemen, – itt van a
tárczám, van benne egy forint és 3 zálogczédula egy óráról és két
gyűrűről. A rajtam levő ruhát ezelőtt 3 nappal vettem 38 forintért. A
csontjaimért a spodiumgyárban, egyéb testrészeimért a szappanfőzőnél kap
5–6 forintot.
– Kérem, ön egy kissé sovány, – jegyezte meg az orvos.
– A fogaim egészen épek, 10–15 forintot kap értök, én 40 forintért
rakattam a mult télen. De elvégre is nincs mit beszélnünk, ön tudja, mit
érek, kérek egy adag villámot.
– Előbb tessék aláirni ezt a nyilatkozatot, – szólt az orvos és a
következő sorokat nyujtotta egy papiroson Hangszini elé:
_=Nyilatkozat.=_
_Alul nevezett kijelentem, hogy a saját akaratomból végeztetem ki
magamat =dr. Sypirz= jóhírű villámos által, a kit egyúttal =gyors=,
=kellemes= és =biztos= eljárásáért a desperált közönségnek a más
világról is ajánlok._
Hangszini Kelemen minden ellenvetés nélkül jegyezte alá a nevét, a
melyhez a háttérből előlépő két díszesen öltözött inas is odajegyezte a
nevét tanuképen.
Az orvos egy udvarias kézintéssel helyet kínált a vendégének.
Hangszini beleült az üveglábú karosszékbe.
Az orvos odaállt a géphez.
Megnyomta a villámszabadító gombot.
Hangszini egyet rugott.
Meghalt.
*
Öngyilkos hajlamú urak és hölgyek, inasok és borbélylegények!
Beláthatják önök, hogy a mostani gyarló eszközeinkkel nem érdemes
magunkat meggyilkolni.
Várjuk meg tehát, míg a fönt leirt módon vethetünk véget az életünknek –
a jövő évezredben.

II. A jövő évezred marhái.
Jönni fog (mert jönni kell) egy jobb kor, a megregényezett jövő évezred,
a midőn a marhák egészségi állapotára a kifejlett marhatenyésztés
nagyobb gondot fog fordítani.
Akkorra a csordások akadémiájából művelt _csordászok, marhászok,
ökrészek, borjászok és tehenészek_ fognak előkerülni.
Ezek diplomás emberek lesznek. Czvikkert, cilindert és frakkot fognak
viselni és így őrzik a jelenleg marháknak nevezett hasznos négylábú
urakat és asszonyságokat.
A marhák istállói akkor a következő neveken lesznek ismeretesek:
_Tehénlakosztály._
_Ökörkör._
_Bikamagánlak._
_Borjúnevelőintézet._
_Tinóképezde._
_Üszőzárda._
Az ökrök szabadon fognak járni, mint most, azonban a bikák a tehenektől
erkölcsi szempontból el lesznek különítve.
Minden lakosztály szalma helyett bársonykanapékkal lesz aljazva. A
marhák még csecsemőkorukban megtanulják, hogy a lábaikat ezekre a
kanapékra fölrakni nem illik.
A tehenek étkező jászola fölött velencei tükrök fognak állani és pedig
nem azért, mintha a gazdának a szépnem iránt való gyöngéd figyelmét
jeleznék, hanem azért, hogy a fejés nagyobb eredménynyel történjék.
Fejés alatt t. i. ezeket a tükröket leleplezik s a tejelő jószág ismert
hiuságánál fogva könnyebben leadja a tejet.
A fejés egyébiránt szintén udvariasabb módon fog történni. Most ugyanis
úgy fejnek, hogy durva barbársággal megfogják hol az egyik, hol a másik
bájnyulványát a tehéni _kebelnek_, kihúzzák félméternyire is, mint a
gummielásztikumot, s így erőszakolják ki azt az egészséges folyadékot, a
melynek tej a neve. A finomérzésű állat fájdalommal veszi ezt tudomásul
s néha minden türelmét elvesztve fölrugja a fejődézsát a szénapadlásig.
A jövő században ez nem így lesz: mindenekelőtt megkérdik a
borjúnöveldében a kiképzett tehéntől, hogy nincs-e kifogása a
tejcsordítás ellen? Ha a tehén bőg és a fejét csóválja, akkor nem
bántják, mert akkor tudvalevő lesz, hogy rossz hangulatban van és a teje
egészségtelenné válik: de ha kedélyesen mosolyogva bólint a fejével,
akkor kaucsukcsapokat alkalmaznak a tejtömlőjéhez és egy
segédbojtárokból összeállított férfinégyes előadása mellett végzik az u.
n. _eltejeltetést_.
Mindez annyi gyöngédséggel és oly udvariassággal történik, a minő csak a
jövő század fejlettebb ízlésű és finomabb érzésű nemzedékeitől várható.
A borjúnevelő-intézetben, mondanunk sem kell, kiváló gond lesz fordítva
a különböző tantárgyak között a _borjúnyelvre_. Az intézet udvarán tágas
hely lesz a borjútermészet ficzánkolásaira, a mely szintén a műveltebb
viszonyoknak megfelelőleg, szabályok szerint fog történni.
A ficzánkolások ugyanis ¾-es zenei ütemben fognak történni s akkorra már
egészen új zeneirodalmi ág fog virágzani «_Borjúkeringők_» címen.
Hogy ez a táncz illemesen történjék, a borjúk farkára súlyt kötnek.
Mellőzve a többi osztályokat, szólunk még az ökörkörről.
Az ökröket a jövő században egész’ más célokra fogják használni, mint
most. Akkor az ökrök a teheneket fogják őrizni és a borjúkat fogják
nevelni.
Tekintve azt, hogy az úgynevezett _ökörbőgés_ a kellő zenei művelés után
szép baritonelőadásokban fog nyilatkozhatni, minden dalárda fog a saját
céljaira kiképezni néhány kiváló hangú ökröt.
Az ilyen kiváló hangú ökrök minden évben országos bőgőversenyt tartanak
s ilyenkor egy-kettő bekerül az operaházba is.
Egyébiránt az ökrök komolyságuknál fogva különösen alkalmasak lesznek a
marhaifjúság nevelésére és a közerkölcsiség előmozdítására.
Már, hogy akkor több ökör lesz-e a világon, mint most van, azt
voltaképen senki sem tudhatja előre, de tekintve azt, hogy a civilizáció
történelmében az ökrök mindíg szerepeltek, nincs okunk kételkedni azon,
hogy a míg a civilizáció emelkedik, addig az ökrök is szaporodnak.


Én is mulattam Szent István napján!
Reggel éppen a török szultán háremének küszöbéig jutottam álmomban s a
kulcslyukon át a leggyönyörűbb és leggömbölyűbb hófehér lábacskákban
gyönyörködtem, midőn egyszerre olyan dübörgés riasztott föl a prózai
valóságra, mintha tizenhat sörös szekeret hajtottak volna végig a fülem
dobhártyáján.
Az ajtómon dörömbözött valaki.
– Ki az? – ordítok feléje, mint egy álmában megzavart oroszlán.
– Én vagyok! – felel egy ismeretlen hang.
– Ki az az én?
– Hát a Pista!
– Micsoda Pista?
– _Korsó_ Pista, a te régi pajtásod.
– Nem ismerem az urat.
Az idegen egy perczre elhallgatott, én pedig ezen idő alatt azon