Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.) - 5

– Én? Hogy gondol ilyet el nagysád? Mit szólna hozzá szerkesztőm? Mit
szólna a világ? Mit szólnának az előfizetők, ha nem jelenne meg a lap?
– Hát előbbrevaló neked a szerkesztő, a lap és a világ, mint _én_?
Én bizony azt szerettem volna felelni, hogy nagyon is, de hát ki merné
ezt mondani egy szerelmes szép asszonynak?
– Igen ám, csakhogy nagy zavar lenne mégis.
A szép szőke asszony látta a habozásomat. Karjai lecsúsztak a nyakamról,
fehér kis kezei végigsímultak a karjaimon és megállottak a kezemnél.
Tenyerébe szorította azt és erősen a szemembe nézett igéző, megbűvölő
szemeivel.
– Azt mondd meg, hogy szeretsz-e igazán?
Mit tehettem mást, mint hogy ráfeleltem:
– Persze, hogy szeretem!
(Jaj, ha ezt a szerkesztőm hallotta volna!)
– Hát akkor gyere!
– Hová?
– Ki a világból!
– Azt már ne tegyük még se!
– Hát nem bánom, maradjunk itt, Bárkonyoson.
– Már ez lesz a legjobb.
– De ne ebben a házban.
– Hát melyikben?
– Veszünk ki más lakást.
– Meglövöldöz bennünket az öreg.
– Ne hidd azt!
– Dehát miből éljünk?
– Indítasz egy lapot.
– Az lehetetlen.
– Dehogy lehetetlen. A mi kéziratot most leadtál a nyomdába, az lesz az
első szám, csupán a címet változtatod meg és a vezércikk helyett írsz
egy előfizetési fölhívást. Én addig egy bútorozott szobát nézek, a mit
már estére elfoglalunk.
– Szörnyű skandalum lesz ebből!
– Én nem törődöm vele!
– Az öreg ránk fog támadni!
– Kihívod párbajra!
– Nem lesz előfizetőnk!
– Jaj, dehogy nem! Hogy lehetsz már ilyen kislelkű?
– Nem tudjuk fizetni a nyomdát.
– Azt nem is kell. Látod, az öreg sem fizeti egész esztendőn át, csak
akkor, mikor már foglalni akarnak.
Borzasztó rábeszélőképessége volt az asszonynak. Szép is volt. Csókjai
égettek. Nem tudtam ellentállni, – megtántorodtam.
Még egy égető csókot nyomott ajkaimra, úgy, hogy még a szemeim is
könnyeztek belé, azután föltette a fehérfátyolos kalapját és kirohant a
szobából.
Megkábulva, eszemet vesztve állottam ottan.
A szedő-gyerek jött a vezércikkért.
Láztól reszkető kezekkel írtam a következő vezércikket:
Tisztelt közönség!
Arra a meggyőződésre jutottam, hogy elveim a Hirlap elveivel nem
egyeznek meg.
Én a haladás embere vagyok.
A «Hirlap» a maradás, a társadalmi elposványulás organuma.
Városunkban reformok kellenek.
Emelkedések, javulások minden téren.
Nagy az adó!
Le kell szállítani!
Kicsiny a kereskedelem!
Föl kell emelni!
Uj vér kell városunk társadalmi életébe!
Föl kell pezsdíteni!
Polgárok! Tisztelt közönség!
Egy újszülött lap áll előttetek! A hazaszeretet szülte, a ti
érdeklődéstek tartsa fönn.
Régóta szükség volt erre a lapra; a jövő meg fogja mutatni, hogy
a bizalom jó helyre volt fektetve.
Előfizetési ár egy évre 10 frt.
Szerkesztőség és kiadóhivatal…
_Zelenváry Balambér_,
a Bárkonyosi Trombita felelős szerkesztője
és kiadója.
Hogy hol lesz a szerkesztőség, azt utólagosan írtam bele.
A nyomdásznak megírtam, hogy a lap, a melyet összeállítottam,
«=Bárkonyosi Trombita=» cím alatt fog megjelenni. Hogy a «Hirlap»-pal
mit fog tenni Párducz József úr, azt kérdezzék meg tőle.
Persze, Párducz urat keresték mindenütt, de nem találták sehol, s
mivelhogy a nyomdász sem kéziratot, sem utasítást nem kapott, hát nem is
adhatta ki az ujságot.
Másnap megjelent a _Trombita_, a _Hirlap_ pedig nem jelent meg.
A közönség csudálkozott, de nem prenumerált.
Harmadnap megérkezett Párducz.
Én már akkor a tyuk-utcza 13-ik sz. alatt laktam. Egy fényes új tábla
hirdette a kapun, hogy itt van a _Bárkonyosi Trombita_ szerkesztősége és
kiadóhivatala. (Én voltam a szerkesztő, a feleszívem volt a kiadó, mikor
volt mit kiadni.)
El voltam készülve rá, hogy Párducz dühös lesz, mint egy tigris, rám
veti magát, mint egy jaguár, és széttép, mint egy oroszlán. Miért is
körülraktam magamat mindenféle gyilkolószerszámmal: egy vívókarddal,
három ollóval, két konyhakéssel, hat evőkéssel és egy nyárssal. A
feleszívem beadott még egy hurkatöltőt is, ezt teleszivattyúztam
tintával és a kabátom alá gomboltam.
Ebéd után három óra lehetett, mikor lépéseket hallottam a lépcsőn.
– Ez vagy előfizető, vagy hitelező, vagy – Párducz.
Az asszony fülelt, azután elsápadt és fölugrott az ölemből.
– Párducz jön! kiáltotta és befutott a másik szobába.
Én harcias ülésbe tettem magamat: kezembe vettem a kardot és a
hurkatöltő végét megtapogattam, hogy egyszerre hozzá tudjak nyúlni.
Csakugyan ő volt.
Nem is kopogtatott, csak kicsapta az ajtót.
Izzadt és kikelt arczczal állott elém.
Én azon gondolkoztam, ne lőjjem-e a tintát az arczába, azonban
megelőzött a szavával:
– Mit tett ön, szerencsétlen? – hörögte, a nélkül, hogy egy lépést tett
volna előbbre.
– Tudhatja, – feleltem nyugodtan.
– Tönkre akarja tenni a lapomat?
Vállat vontam.
– De hát miért?
– Kénytelen voltam vele.
– Nem adtam elég fizetést?
– De adott.
– Gorombáskodtam önnel?
– Nem.
– Nagyravágyásból tette?
– Nem.
– Hát mi a mennydörgős mennykő ütött önhöz, hogy ilyen coup d’etat-t
csinált.
– Nem tudja?
– Még csak nem is sejtem.
– Megházasodtam.
– Mi – micsoda?
– Hát igazán nem tudja?
– Sohasem vettem észre, hogy ez a szándéka!
– Azt sem tudja, kit vettem el?
– Fogalmam sincs róla.
– Az… ön feleségét!
Párducz úgy pislogott, mintha álomból ébredne, azután kiderült az arcza
s örömtől ragyogó szemekkel kérdezte:
– Igazán?
– Nem tehetek róla!
Párducz eldobta a kalapját és örömkönyek között szorított magához.
Végzetes ölelés volt ez. A hurkatöltő benyomódott s Párducznak az orra,
szája úgy tele lett jóminőségű fekete gallustintával, hogy hirtelenében
alig tudta megtalálni a kijárást.
* * *
Daczára annak, hogy Párducz «szegény tatárja» voltam, a lapjának
elmaradását mégis az én hűtlenségemmel mentegette és gyalázatosan
leszólta a lapomat a következő nyilatkozatban:
=Nyilatkozat.= Míg lapunk érdekében Bpesten jártunk, _Zelenvári
Buxbaum Balambér Alfréd_ munkatársam a kezére bízott lapot
«_Trombita_» cím alatt adta ki s jó üzleti fogást vélt ezzel
csinálni; miért is figyelmeztetjük városunk közönségét, hogy ne
üljön föl ennek a jöttmentnek, hanem maradjon tovább is a mi
lapunk mellett, a mely nem csörget frázisokat, hanem marad a
közönség érdekeinek régi, őszinte, hű tolmácsa és megvédője.
=Párducz József=,
a «Bárkonyosi Hirlap» f. szerk.
Négy napig hordtam ennek a nyilatkozatnak a súlyát, mert az én lapom
csak csütörtökön és vasárnap jelent meg.
Ezen idő alatt nem mertem kilépni a házból.
Hétfőn egy mészáros, a ki Párduczra haragudott, megpártolta a lapomat 10
frttal. Ez volt a Bárkonyosi Trombitának első és utolsó előfizetője.
Az asszony mindjárt el is vitte a piaczra: vett rajta 50 darab tojást,
két üveg szagos rózsavizet, egy pakli dohányt, két pár papucsot és
magának egy újdivatú kalapot.
Nem hozott vissza egy garast sem.
Azon gondolkoztam, hogy ne híjjam-e ki Párduczot párbajra. Merni mertem
volna, mert tudtam, hogy azzal a tintával úgy befeketítettem az arczát,
hogy legalább is kilencz napig kell dörzsölnie otthon radírgumival. De
mégis aggodalmaim támadtak s lemondtam erről az eszméről.
Megvártam a csütörtököt és visszafeleltem a következőket:
=Nyilatkozat.= A «Bárkonyosi Nyirtlap» szerkesztője: _Macska
József_ miákolgatni kezd ellenünk vizenyős lapjában. Azt mondja,
hogy míg ő Pesten járt, kiadtuk a lapját más cím alatt.
Szeretnők bebizonyítva látni, hogy valóban Pesten járt-e és hogy
valóban az ő megúnt lapját adtuk-e ki _Trombita_ cím alatt?
Egyébiránt közönségünk meg tudja ítélni, hogy a mi lapunk jobb-e
vagy az övé; ismeri Macska József urat, kinek multja… kinek
szerkesztői jelene… olyan titok, a mely köztudomású ugyan, de a
melynek mégis vannak olyan részletei, a mik éretlen
hencegéseivel szemben fegyverül szolgálhatnak majd kezünkben.
Sicc!
=Zelenváry Balambér,=
a «Trombita» felelős szerkesztője
és kiadó tulajdonosa.
Mikor a lapom megjelent, szerettem volna nyugodt lélekkel megebédelni.
Mióta megnősültem, csak csókkal táplálkoztam és tyúktojással.
Előfizetőnk nem jött, pedig jó vastag könyvet vettem a nevük számára.
Mondtam az asszonynak, hogy készítsen valami ebédet, de ő azt felelte,
hogy előbb adjak pénzt.
Azután, hogy nem tudtam neki adni, sírva fakadt és szememre vetette,
hogy elcsábítottam Párducztól, a hol legalább ebéd volt mindennap.
Már hogy én csábítottam el!…
Két úri ember lépett be az ajtón, mondtak valami neveket, a miket én
tüstént elfelejtettem, azután azt mondták, hogy Párducz úr küldte őket.
Párducz úr elégtételt vagy magyarázatot kér.
Azt feleltem, hogy megadom az elégtételt, de magyarázatot nem tudok
adni; mert magam sem értem, hogy mire céloztam a nyilatkozatomban.
Egyébiránt nagyon mérges, és nagyon éhes voltam.
A feleszívem a szomszéd szobában kottára sírt s még jobban elkeserített.
Fogtam a kalapomat és elrohantam.
Sötét volt már az utczákon.
Mentem búsan, céltalanul.
Egyszer csak a város végén találtam magamat.
Mentem tovább gyalog pénz nélkül.
S másnap már elfelejtettem Bárkonyost, asszonyt, szerkesztőt, párbajt és
szülöttemet, az egyhetes korában elhunyt Bárkonyosi Trombitát.


Vendégek a másvilágról.
Láttam a koszorúkat és sírlámpákat a kirakatokban; láttam, miként viszik
ki a temetőbe a lóvonatú kocsikon, omnibuszokon, fiakkereken, hintókon
és gyalog.
Milyen jó nekem, hogy árván születtem, nem volt sem apám, sem anyám, sem
rokonságom! Meglehet, hogy én nem is születtem. Mióta emlékezem, mindíg
voltam. Az igaz, hogy az emlékező tehetségem rossz: valószínű, hogy a
halálomra sem fogok emlékezni.
No de azért nekem is vannak halottaim, csakhogy olyan szerények, hogy
nem is mondták meg, hová temetkeznek.
Négy jóbarátom; három öngyilkos és egy, a kit mások gyilkoltak meg.
Koszorút nem kívánnak tőlem, és ezt jól teszik, mert még nem kaptam ki a
havi fizetésemet; hanem hogy mégis ne panaszkodjanak, hát gyújtok nekik
négy darab milligyertyavéget, a mit eltettem a gyertyatartó fenekéről
már régebben…
Ilyen monologot tartottam halottak estéjén, mikor hazatértem a
Kispipából. Belebújtam a hálókabátomba, szépen előszedtem a négy
gyertyavéget az éjjeli asztal fiókjából, odatettem az asztalom négy
sarkára és meggyújtottam.
Azután szent áhítattal tettem föl a hálósipkámat; rágyújtottam egy
latakiával töltött csibukra; az asztal közepére odatettem a theafőzőt,
lángra lobbantottam a spirituszt és beledültem a puha karosszékembe.
Olyan ünnepélyes volt az a bágyadtan égő négy kis gyertya, a violaszín
lángrongyokat rebbentő theafőző, a víznek halk sustorgása és az őszi
szél be-behangzó panasznyöszörgése.
Lámpa nem égett a szobában. A sarkokban sötét árnyak guggoltak. Szinte
vártam, hogy megjelenik Fauszt fekete komondora, s elém lép valami sánta
Mefiszto.
Azonban e helyett más történt. A mint ott szívogatom és kilehelgetem a
csibukom latakia-illatát, egyszerre csak megberren a szekrényem tetején
az a régi rossz ébresztőóra, a mely már évek óta hallgat, és kívülről a
tornyok órái mélán konogják el a tízenkettőt.
E pillanatban kékes ködgomoly száll föl a szoba közepéből és kiválik
belőle lassan, hangtalanul négy lepedőbe burkolt csontváz. Leülnek némán
a négy reszketve lángoló gyertya elé az asztal négy sarkához.
Hideg verejték ült ki a homlokomon; a csibukomat bágyadtan eresztettem
le a földre s ott ültem erőtlenül, mozdulatlanul, mint a szélütött.
A négy vigyorgó halálfej összefordult, azután az egyik csontváz kiemelte
csontkezét a lepedőburkolata alól és az asztalon keresztül felém
nyujtva, köszöntött:
– Szervusz!
Tompa, zenétlen lehelletszerű hang volt. Hideg és nehéz kriptalég
érintette az arczomat.
Nem akartam félénknek látszani; összeszedtem idegeimnek meg nem meredt
erőit és elfogadtam a felém nyujtott kezet.
Brr! Milyen fagyos volt a csontdarab! A vékony csontújjak hideg acélként
vágódtak a kezembe.
– Szervusz! – rebegtem és kérdezni akartam, hogy kihez legyen
szerencsém, de a lélekzetem nem volt elég erős ahoz, hogy hangot adjak
vele.
– Talán nem is ismersz? kérdezte épp oly kriptai, tompa hangon a másik.
Fejemmel intettem, hogy nem.
A jobbomon ülő folytatta:
– Megéreztük a sírban, hogy meg akartál bennünket látogatni. Láttuk a
földön és a falakon át, hogy gyertyát gyújtottál az emlékezetünknek, hát
azért jöttünk el.
– Ti volnátok az én barátaim? – kiáltám, mikor a félelem lidércznyomását
enyhülni éreztem a mellemen.
– Azok vagyunk – folytatta a baloldalomon ülő. – Elhiszem, hogy nem
ismersz reánk: ezt a kemény pofát idefönn azelőtt bőr alatt viseltük.
Valami különös érzés kaczagni késztetett.
– Eszerint – legyetek szivesek újra bemutatni magatokat, legalább hadd
tudjam, melyik melyitek; mert bizisten olyan egyformák vagytok, mintha
egy anya szült volna benneteket.
– Egy anya, először: a föld; – donogta egyszerre mély, rezgéstelen
hangon mind a négy.
Azután megnevezték egyenkint magukat.
– Én vagyok a Pista.
– Én a Kálmán.
– Én meg a Laci.
– Én a Józsi.
Pillanatnyi csend támadt. El voltam fogódva az élő és halott között
hirtelen föltűnő különbség hatásától. Én istenem, hát ez a sárga,
agyagszínű csontarcz ugyanaz volna azzal az adóniszképű Pistáéval? Azok
a sötét csontodúk a Kálmán ábrándos búzavirágszín szemeit
helyettesítenék? Az a fülig vigyorgó fogsor – az volna a Laci
szépmetszetű rózsás szája? És Józsinak egészségtől duzzadó pirospozsgás
orczája az az okkerszínű száraz, redves csont, a melynek kiálló szálkái
olykor beleakadnak a lepedő szálaiba? – Ezeket elhinni idő kellett.
De végre is hát ujság-e ez? Most tudom-e először, hogy a földben porrá
lesz a szirom s kóróvá az illatnedvű rózsaág?
Elűztem magamtól a nehéz gondolatokat.
– Igyatok hát fiúk! – mondám és elővettem a rumot az asztalfiókból.
– Bolond vagy te, pajtás! – kiáltott kaczagva Pista – hiszen nincs mibe!
– Van is nekünk gyomrunk! – szólt Kálmán.
– Csak igyál magad!
Józsi nem szólt, csak kaczagott. Fogai rémesen zörögtek.
– Az ördögbe! ne ijesztgessetek hát, hiszen egyik rémületből a másikba
esem.
Erre mind a négyen elkezdtek kaczagní, úgy, hogy minden csontjuk
ropogott, kopogott belé.
Azután egyszerre elhallgattak mind a négyen; s nekem épp oly félelmes
volt most a hallgatásuk, mint előbb a kaczagásuk.
Pista komoly hangon szólt hozzám:
– Ne vedd rosznéven pajtás, hogy különösnek találjuk a félelmedet;
látod, mi ott a föld alatt megszoktuk már egymás arczát és nem ismerjük
a félelmet. Nem azért jöttünk hozzád, hogy rémítgessünk, hogy hosszú
órát csináljunk neked. A te jószívű megemlékezésed vont ide minket.
Látod, a szeretet az csupán, a mi a föld alatt lakókat összeköti a
földfölöttiekkel. Van egy ünnepünk esztendőnként, azt mi sóvárogva
várjuk odalenn. Az a boldogabb, a kiről többen emlékeznek meg ezen a
napon. Mirólunk nem emlékezett meg kívüled senki; a sírunk beomlott;
vadvirág font rá koszorút és kereszt nem vet árnyat reánk.
– Nekem volt keresztem, szólt Józsi, de egy szegény sírásó ellopta
tüzelőnek. Az ilyen sírrablót meg szoktuk látogatni minden éjen és
sárgára festjük az arczát, fehérre a hajszálait; de ennek a sírásónak
békét hagytam, mert a felesége ágyat feküdt és fa kellett neki, hogy
megfüröszthesse a gyermekét!
Pista folytatta:
– Hát eljöttünk hozzád, hogy érezzük annak a gyertyának melegét, a
melyet a baráti szeretet gyújtott nekünk, s mivel jóbarátunk voltál,
boldoggá tegyünk.
– Mivel? kérdeztem meghatottan.
– Azzal, hogy levigyünk közénk a boldog álmok országába.
– Az ördögbe is, ezt nem óhajtom!
– A lelked, az óhajtja, csupán a véred irtózik tőle.
– Fiatal vagyok még, 25 éves.
– Hát aztán?
– Reménylem, hogy van jogom élni.
– Szeretsz élni?
– Hogy a pokolba ne szeretnék! hiszen nem krumplinak születtem, hogy
mindjárt a föld alá bújjak!
– De látod a föld alatt olyan jó. Testünk minden atomjának porszemmé
változása egy-egy napokra nyúló kéj, a visszaomlásnak folytonos
gyönyöre.
– Köszönöm alásan; de hát mikor aztán már nincs minek fogyni, mikor már
egészen porrá változtatok?
– Akkor egyenkint érez minden porszemünk. Akkor fölhajtunk a virágok
gyökerében a légre, kapunk és adunk illatmámort, érezzük a napsugár
csókjait, értjük a csillagok ábrándját, hallgatjuk a szellő édes regéit,
a vihar rapszódiáit, lelkes deklamációját; keblére tűz az ifjú szűz, s a
gyönyörtől aléltan hallgatjuk szíve dobogását.
– De hátha nem valami ifjú _szűz tűz_, hanem valami vén csoroszlya?
– Előttünk nincs útálatos lény; a ki virágot ölel a keblére, abban
mindíg találunk ölelni valót. Óh! a vén szűzekben is van gyönyörvágy, a
mely megosztódik velünk!
– Köszönöm, én nem szeretem a vén szűzeket!
– Dehát millió alak vár reánk: ha porunkat ölbe kapja a szél és viszi
más tájakra, kihajtunk a pálmában, átkúszszuk a vad erdők országát a
liánok derekában, fehér fürtjeiben.
– És ha belepottyantja a poraitokat a szél a tengerbe?
– Ott sem ér új halál; a korall vérvirágán hallgatjuk a hullámok
zenéjét, csigáknak ábrándját, az örök vizeknek orgonamorajlását.
– De hát tegyük föl, hogy valami naspolyafa szívja föl a porotokat,
azután a naspolyafát kivágják és tűzre teszik, – mi lesz belőletek?
– Óh akkor sem enyészünk el; lehet, hogy a porunk újra megoszolhat; a
tűzben új gyönyör a megoszlás; fölszállunk a füstben, melegszünk a
hamuban és várjuk a folytatást.
– Köszönöm, nem akarom, hogy répafőző katlanokat fűtsenek velem!
– Minden porszemünket összeköti egymással bizonyos érzés, a nagy
természet életerejének folytonos érzése. A porban, a földben fájdalom
nincsen, csak alakváltozás. Csak a test, a vér és hús éreznek
fájdalmakat. Mi tudjuk ezt, a kik már boldogok vagyunk!
– Nem írígylem a boldogságtokat!
Kálmán vette át a szót:
– Rosszul beszélsz, barátom. Látod, én idefönn festő voltam. Rajongtam
és nyomorogtam üres ideálokért. Ráfael «Apotheosis»-e előtt térdre
nyomott a genie iránt való tisztelet és bámulat érzete; most ha nézem a
festményt, csak festéket látok, színes porszemeket, a miket a festői
ügyesség kevert olyan harmoniába, mely az emberi fölfogásnak tetszik. A
miloi Venusban nem ideálizált nőalakot látok, hanem faragott követ, és a
dicsőség, a művészi szép iránt való lelkesülést a csöndes őrültség egy
nemének tartom, Művésznek, baromnak, egy földbe omlanak a csontjai és az
agyvelő kihültével megszűnik minden különbség.
– Nem kívánok ilyen egyenlőséget!
László folytatta:
– A földben nincs betegség.
– Én itt is egészséges vagyok.
– Nincs szenvedés, kín, fájdalom.
– Semmi bajom sincsen.
– Hitelezők nem zavarnak.
– Ki tudok velök egyezni idefönn is.
– Nem kell verejtékezni a munkában.
– Nem vagyok izzadós.
– Nincs éhség, nincs csömör, nem kell kenyér.
– A kispipában étkezem és nem eszem kenyeret soha, csak császárzsemlyét.
– Nagyon oktalan a félelmed, barátom! Látod, mikor én föllobbantottam a
pisztolyom porát, abban a pillanatban megszűnt minden szenvedésem.
Valami végtelen kellemes nyugalomba sülyedtek idegérzést vesztett
tagjaim. Hasonló volt az földi életem legédesebb szendergéseihez.
Agyammal nem gondolkoztam többé, testemnek miriád atomjába szállt az
élet; szemek nélkül láttam, – és tisztábban sokkal. Bele tudtam nézni a
napba, láttam a csillagokat, a csillagokban életet; keresztülláttam az
embereken, mint a legtisztább üvegen. Mikor apám zokogva borult fölém,
így gondolkoztam: «Szegény apám! Milyen kár, hogy fájdalmat okoz neki a
tehetetlenség érzete által összesajtolt könyzacskók omlása és
agyvelejének vértólulása!…» Azután érdekes volt a bonczolásom. A kés
hiába mélyedt a mellembe, hiába szedte ki az orvos a tüdőmet, szívemet,
azért én éltem abban is, ebben is. Csupán az volt kellemetlen, hogy úgy
lefűrészelte a koponyámat, mintha dohánytartónak akarnám használni a
sírban; e miatt szűntelen vigyáznom kell, nehogy belecsöpörögjön az eső.
Ezeket mondva, Kálmán levette a koponyája felső részét és kaczagott.
Azután odatette az asztalomra és így szólt:
– Ha akarod, neked adom, jó lesz hamutartónak!
– De kérlek!
– Óh! az engem nem zseníroz, – legalább veled leszek!
Józsi közbeszólt:
– Feleded, hogy el akarjuk vinni?
– Igaz. De mit gondoltok, ha ez a fiú mégis élni akar, nem lenne jobb,
ha itt maradnánk?
– Hogyan?
– No hát verünk négy szöget a falba, azután ráakasztjuk magunkat. Így
legalább vele leszünk mindíg.
– Nem bolondultatok meg! Mit szólna a takarító asszonyom, meg a ki
bejönne hozzám, ha ott látna fityegni benneteket a falon?
– Igaz; – mondá Pista – e szerint nincs más hátra, mint hogy velünk
jőjj!
– De mondtam már, hogy nem akarok!
– Örök boldogság vár reád!
– Nem kérek belőle!
– A földi kín jobb, ha rövid!
– Reményeim vannak!
– A legszebb remény teljesülése sem olyan szép, mint a földalatti
porélet! A vágyak egymás nyomába hágnak; betelt remények ölén, agymunka
nélkül, nem nyugszik az ember!
– Hagyjatok nekem békét! Nem szeretem a sarat, akkor sem, ha be vagyok
rugva. Nem bolondultam meg, hogy a ti kedvetekért meghaljak. Beszéljetek
másról. Aztán itt a szivar, gyújtsatok rá; a füsthöz nem kell gyomor,
hanem az ilyen ostoba beszédekhez kell.
Mindezt már haragosan mondtam s elhatároztam, hogy kidobálom az én
csontos barátaimat, ha még sokáig okoskodnak.
A négy sírlakó összenézett. Tanácskozni kezdtek rólam, – nélkülem.
– Ennek a fiúnak fogalma sincs a mi boldogságunkról – szólt Kálmán. –
Hát itt hagyjuk-e őt, hogy szenvedjen a tudatlansága miatt?
– Egy életet átkínlódni nagy dolog! – jegyezte meg Pista.
– Én azt mondom, – szólt Jóska, – hogy ne adjunk semmit az
ellenkezéseire; majd ha odaát lesz velünk, megköszöni, hogy elvittük.
– Nos?
– Vigyük!
Én a félelemtől és borzalomtól lenyűgözve ültem a helyemen. Kiáltani,
sikoltani akartam segítségért. Szerettem volna rájuk taszítani az
asztalt és összetörni őket darabokra, porrá, de hasztalan, még
lélegzetet venni sem volt erőm.
A magasan föllobogó spiritusz kékesfehér lángját a szél által kinyitott
ablak légrohama feléjük sodorta; ők észre sem vették, én eliszonyodva
láttam, hogy beszéd közben beszívják és a szemeik üregén eresztik
vissza.
Vaserős kezekkel ragadtak meg engem; kiszakítottak a székből és vittek
* * * * *
Nem ajánlom senkinek, hogy halottak estéjén gombóczot egyék vacsorára!


Begeken Kelemen gyémántjai.
– Egy hírlapíró emlékirataiból. –
Engem is megszállt egyszer a drámaírás láza.
Hogy Gyulaival beszéljek: hétfőn kigondoltam, kedden neki fogtam,
szerdán bevégeztem, csütörtökön odaadtam a színészdirektornak, pénteken
betanulták, szombaton…
Hopp: mi marad akkor a történetből, ha egy szuszra kikottyantom!
Darabom címe volt: «=Begeken Kelemen gyémántjai.=»
Három nap alatt írtam az egészet, de reggeltől estig, estétől reggelig
dolgoztam rajta.
Remek darab volt; csupa fordulat, csupa változás, tele élénkséggel,
logikával, meglepetésekkel.
Szakítottam a sablonokkal: kilencz fölvonásban írtam a darabomat, s
ezekhez véve a változásokat: összesen 23-szor járt föl és alá a függöny.
Hősömet átutaztattam az egész földgömbön; 2-szer megmérgeztettem, 4-szer
megorgyilkoltattam, 3-szor vízbedobattam, 1-szer megöngyilkoltattam,
1-szer nyársrahúzattam, és 1-szer megtettem népfőlkelőnek Paraguaiban.
Ezeken kívül kisebb szerencsétlenségek is történtek a drámám hősével, u.
m.: egyszer megscalpozták Braziliában, egyszer megette a czápa a Sárga
tengerben, egyszer besorozták tűzoltónak Grönlandban, egyszer
bepáczolták az emberevő pápuák, háromszor fejadót fizetett és
negyvenkétszer tolonczolták ide-oda a föld kerekségén.
Szóval, ebben az egy darabban sokkal több esemény, lelemény és mese
volt, mint Sekszpirnek az összes darabjaiban. Az igaz, hogy le is
akartam vele főzni minden drámaírót, a kinek a neve a világ teremtésétől
egész mostanig megfordult a színlapokon.
A darab legérdekesebb része az volt, mikor a hős testvéröcscsét
Kokáliában fölakasztják.
A nézőtéren készül az akasztófa; kilencz vörös posztóba öltözött hóhér
hurczolja elő az elítéltet és archimedesi csigasoron húzzák föl az
akasztófa tetejére.
Mikor a színtársulatot meghívtam a darabom fölolvasására, az igazgató
azt mondta, hogy ezt az akasztási jelenetet «töröljük.»
Méltósággal teljes indignációval tekintettem végig a nyomorult
deszkaférgen, és kijelentettem neki, hogy egy szót sem fogok törülni.
A cím sem tetszett neki, azt mondta, hogy sok _e_ betű van benne, lenne
inkább _Bagakon_ vagy _Bogokon_ Kelemen, de erre azt feleltem, hogy
fogalma sincs a jó nevekről.
A színtársulat többi tagjaí már a második fölvonásnál úgy berugtak, hogy
egekig magasztalták a darabomat.
A harmadik fölvonásnál az operett-buffó és a drámai hős elaludt, a
negyediknél pedig már magam is csaknem aludtam.
Másnap az igazgató kijelentette, hogy a darabnak több mint 9 tizedrészét
törülni fogja, mert különben hajnali harangszó felé lenne vége az
előadásnak.
Én viszont kijelentettem, hogy éppen ez az, a mit kívánok, mert a
darabommal korszakot akarok alkotni a drámairodalom történetében, és nem
bánom, akármit szól az igazgató, akármit szólanak a többi laikusok, nem
törlök, nem változtatok benne semmit, hanem arról biztosítom, hogy
_zsufolt háza_ lesz.
A ki tudja, milyen angyali csengésű szó ez a direktori fülekben, az
megérti, hogy miért fogadta el _Zsebeházi_ Károly igazgató a darabomat.
Amint ezzel tisztában voltunk, azonnal mentem a fényképészhez és hatféle
positurában levétettem magamat.
Legjobban sikerült a Heine-féle posé: lecsukott szemek, ökölre
támasztott félorcza, melancholikus arczvonásokkal.
3 fényképész-kirakatban és 32 bolti-kirakatban ragyogott az arczképem
ezzel az aláírással:
_Zelenváry Balambér._
_A «Begeken Kelemen gyémántjai» című dráma szerzője._
_Ára 25 kr._
Hölgyek, urak, kofák, hordárok és inasok bámulták. a fényképemet.
Sajnos, hogy csak egy példány kelt el belőle, azt is magam vettem.
Óriási plakátok lepték az utczákat; s hirdették a dicsőségemet a
következő szavakkal:
!!!ITT ELŐSZÖR!!!
=Új látványos nagy dráma Zelenváry Balambértól.=
Évadbérlet 43. =Kukondvárosi Színház.= Havibérlet 13.
Péntek, február 13-án
=Begeken Kelemen gyémántjai.=
Eredeti új, nagy látványos dráma 9 fölvonásban.
Írta: =Zelenváry Balambér.=
SZEMÉLYEK:
_Begeken Kelemen_ Komjáthy J.
Első felesége: _Elvira_ Závodszky Teréz.
Második felesége: _Ludmilla_ Laczkó Aranka.
Öcscse: _Begeken Habakuk_ Somogyi K.
Fia: _Jónás_ Balassa J.
_Beretva Herkules_, hóhér Mikei L.
_Roppantó Halmahágy_, segédhóhér Kiss F.
_Nyekkentő Dudárius_, hóhérinas Dálnoki.
_Kirántott Jeremiás_, hittérítő Polgár S.
_Dudva Bagovecz_, konzul Sándor E.
_Pogacseff Ipokoff_, muszka tábornok Joó K.
_Ylang-Gilang_, kinai biró Tordai.
_Ingalló-Gingalló_, felesége Sarkadi B.
_Ungurgyu Bagurgyu_, szerecsen király Erszényes.
_Tapajó Makajó_, minisztere Halmi.
_Bájó Táró Tarinda Makarinda_, felesége Górné.