Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.) - 7

Elvira akkor éppen valami keresztes lovagról olvasott. Álmodozva
felelte, hogy csak azzal a föltétellel lesz a feleségem, ha elmegyek a
szentföldre és hozok neki egy üveg vizet a Jordán folyóból és egy
török-fejet.
Nagyon különösnek tetszett nekem ez a kívánság. Nem emlékeztem olyan
szokásra, a mely a vőlegénytől Jordán-vizet és török-fejet kívánna
nászajándékul, de Elvira megtudta mutatni a «_Feketesisakos lovag_»-ból,
hogy Braunbergi Emerenciának is ilyen tárgyakat hozott a vőlegénye.
– Légy hős, mint a feketesisakos lovag, – szólt Elvira.
Mire én kifujtam a mellemet és nagyokat vágtam egy paszulykaróval a
levegőbe.
Elvira megesküdött, hogy addig, míg oda leszek, kenyéren és vízen él és
férfiszemekbe nem tekint.
Azután megcsókoltuk egymást. Ő levágott egy fürtöt a homlokáról, én
pedig a fejem közepén levő fürtöt tekertem a mutatóujjamra és rántottam
ki hősiesen, a nélkül, hogy a fájdalom miatt ordítottam volna.
És elváltunk.
Még aznap elszöktem hazulról és kimentem a kukoriczaföldre.
Törtem a fejemet, hogy mit tegyek.
Hiszen Jordán-vizet csak tudtam volna szerezni, akár egy puttonnal, de
már törököt bajos volt találnom. Pláne török-fejet Bikándon éppen nem
szoktak hordani és így Elvirának ez a kívánsága roppant fölcsigázottnak
tünt föl előttem.
Egész nap négykézláb jártam a kukoriczák és napraforgók között.
Időnkint leheveredtem a tökbokrok közé és belevagdostam a tökökbe Elvira
monogrammját.
Máig is emlékszem, hogy nagyon sikerült monogrammok voltak s a szívekkel
együtt pompásan kiforrtak.
Annyi monogrammos tök termett abban az esztendőben, hogy a vármegye
összes disznói meghízhattak volna tőle.
Estefelé rettenetesen megéheztem. Loptam kilencz cső kukoricát és tüzet
raktam.
Mikor éppen kiakarom venni a pirosra sült kukoriczákat, zörgést hallok a
közelben.
A csősz jött.
Meglapultam egy töltés mellett és hallottam, miként káromkodik a
Szent-Föld csősze.
Ez kétségen kívül nagy illetlenség és szentségtelen cselekedet volt
tőle, dehát nem utasíthattam rendre, különben elárult volna Elvirának.
A gazember megette mind a kilencz cső kukoriczámat és eloltotta a tüzet.
Kénytelen voltam hazamenni.
El nem tudták otthon gondolni, hogy miért bujdosom én egész nap a
padláson, a pincében és a kamarában.
Az apám folytonosan kerestetett és vallatott.
Azt hitte, hogy rossz fát tettem a tűzre.
Végre a hatodik napon egy molyette pecsétes töröksipkát találtam a
padlás egyik zugában.
Azonnal megtöltöttem két pintes üveget patakvízzel és mentem Elvirához.
Még akkor is a keresztes regényt olvasta.
Mikor meglátott, lecsapta a könyvet és a nyakamba borult.
– Tehát megjöttél? – kérdezte elérzékenyülten.
– Amint látod édesem.
– Azt hittem, tovább fog tartani az utad.
– Magam is azt hittem, de igen siettem; tudod, gyorsvonaton utaztam.
– És a szent-víz?
– Itt van.
Elvira elkapta tőlem az egyik pintest, azután letérdelt és megitta az
utolsó kortyig. A másikat eldugta az ágy alá.
– Hát a török-fej?
Kihúztam a kopott fezt a zsebemből.
– Itt van lelkem az is.
– De hiszen ez csak sipka!
– Az igaz; de fej is volt benne.
– Hát hova lett?
– Bizony szentem: elveszett az az úton.
Azt hittem, hogy Elvira vissza fog küldeni Palesztinába, s már előre
reszkettem attól a gondolattól, hogy újra bujdosnom kell egy hétig az
apám régi csizmái és szűzdohányai között.
Azonban Elvira éppen nem tett szemrehányást, sőt nagyon helyeselte azt
az eszmémet, hogy a török-fejet elvesztettem. – Ő úgymond – nem tudott
volna aludni a török-fej miatt.
Különben nagyon örültünk a viszontlátásnak. Ő azon örült, hogy a törökök
sem a fülemet, sem egyéb tagomat nem vágták le, én pedig azon örültem,
hogy Elvira a legszilajabb pusziskodásaim daczára sem öklözött oldalba,
mint annakelőtte.
– Eredj a papához és kérd meg a kezemet, – szólt Elvira, miután eleget
örvendeztünk.
– Már lelkem – szólék – voltam a szentföldön, emberevő vad törökök
között, de apád elé nem merek menni. Hanem tudod mit, kérd meg te a
kezedet az én számomra.
Nem tudom, mit felelt volna Elvira, mert az apja éppen ebben a
pillanatban lépett be hozzánk.
– Hát ön mit keres itt? – kérdezte tőlem nem a legbarátságosabb hangon.
– Én… már hogy én?
Elvira lelkesülten kiáltotta:
– Papa, ő a szentföldről jön.
– A szentföldről?
– Igen, apám. Itt van annak a töröknek a sipkája, a kit levágott, és egy
üveg Jordán-víz.
Az öreg úr a kezébe vette a sipkát és nevetett.
– Öcsém, hiszen ez az apádé volt. Együtt vettük ezelőtt tíz esztendővel
Pesten.
– De kérem…
– Ehol a neve is apró betűkkel belevarrva, nehogy összecseréljük a
kaszinóban.
Elvira ekkor már sírt boszúságában, én pedig vigyáztam, nehogy a
sifonért nézzem ajtónak.


A laskádi leányok.
– Egy hírlapíró emlékirataiból. –
Budapesten a Fiume-kávéházban hallottam, hogy Laskádra a «Laskádi Napló»
mellé egy munkatársat keresnek.
Barna Dóri, a mindenttudó riporter, azt mondta, hogy oda nem tanácsos
elmenni, mert szerencsétlenül járhatok: t. i. a szerkesztő nekem is
juttat egyet a 14 leánya közül, s ezzel én is tönkre leszek téve, mint
eddig öt munkatársa, kiket megházasított.
Nagyon komoly arczczal mondta ezt Barna Dóri, azért nem hittem el neki.
Ilyen cifraeszű riporterről sohasem tudhatja az ember, mikor mond
igazat; tanum rá egynehány tuczat ujságíró, a kiket a falnak ugratott.
Hát biz én megeresztettem egy villamos sárkányt:
_Laskádi Napló, Laskád._
_Hallottam, hogy üresedés van. Bárkonyost elhagytam. Nevemet
ismerheti. Ha tetszik, szolgálatára állok._
_Fiume-kávéház._
_Zelenvári Balambér._
A feleletet egy óra mulva megkaptam:
_Hány éves? Nős-e? Egészséges-e? mit kér?_
_Gondos Attila._
Visszadrótoztam.
_Húsz. Nőtlen. Mulandó sántaság. Száz flőr._
Éjfélkor jött rá a válasz:
_Ha nem marad sánta, akkor fizetek első hónapra 60 frtot, később
többet. Jöhet rögtön!_
Egy óra mulva a robogó vonaton ültem.
Délharangszókor értem Laskádra.
A perronon mozgó közönség közül kivált egy hosszú, csontos, barna ember
és így szólt hozzám:
– Ön Zelenvári?
– Én vagyok.
– Úgy megölelgetett, hogy minden bordám ropogott belé.
Kissé megütődtem ezen a szinészemberek közt divatos fogadáson, de azt
gondoltam, hogy ez laskádi szokás. Utóvégre is nem lehet minden ember
laskádi; nem tudhatja, hogy a laskádi szívesség bordaropogtatásban
nyilvánul.
Az úton azt kérdezte tőlem, hogy miből származott a sántaságom, a mire
én _megnyugtattam_, hogy egy véletlen eset: a budai tornaegyletben
velocipédezni tanultam, a kerekek elragadtak és én belehajtottam a
bokrok közé, a hol is egynéhány tüske úgy megcifrázta az inaimat, hogy
egypár napig járni sem tudtam.
Egy magas új ház előtt álltunk meg. Azt mondta, hogy tegyem magamat
kényelembe a szerkesztőségi irodában, majd értem fog jönni egy negyed
óra mulva.
Én tehát beléptem egy kis ajtón egy nem annyira tágas, mint inkább sötét
szobába, a hol a földet ujságpapirosok borították és a két óriási
íróasztalt különféle iratok és nyomtatványok.
Egyszerre otthon éreztem magamat.
Levertem magamról egy kissé a port. Megnéztem, milyen orczát mutat a
zsebtükröm, azután körülnéztem, hogy hová tehetném a zsebemből azt a
nagy csomó spanyol-szivart, a mit Budapestről hoztam.
Gondoltam: ebéd utánig beletehetem az egyik asztal fiókjába, abba az
asztaléba, a melynek már az alakja is mutatta, hogy az enyém lesz.
Kihúzom a fal felől való kis fiókot, hát egy levelet látok benne ezzel a
címmel:
_«Utódomnak.»_
Ez bizonyosan nekem szól! – gondoltam magamban és fölszakítottam.
A következő sorok állottak benne:
_«Testvérem a malőrben!_
_Tudd meg, hogy ide nem munkatárs kell, hanem férj._
_A szerkesztőnek 9 drb leánya van._
_Jobb, ha még most megszököl, mint akkor, ha már valamelyik a
feleséged lesz._
_Ne hidd azt, hogy kikerülheted a sorsodat azzal, hogy nem kötsz
egyikkel sem viszonyt._
_Öt kollegánk ragadt már a lépen, menekülj, nehogy te légy a
hatodik!_
_Jóakarattal tanácsolja_
_Elődöd.»_
Ez a levél megdöbbentett. Dehát csak nem futok el rögtön és éhesen!
Utoljára is mi veszedelem várhat az emberre kilencz leánytól?
Legrosszabb esetben teszem a szépet valamelyiknek, azután ha látom, hogy
bordámmá kezd válni, hát fölmondom a szerelmet, mint az állást.
A szerkesztőm karon fogott és bevitt a szalonba.
Csakugyan kilencz leány állt ott katonai rendben. Valamennyi óriás
magas, valamennyi vörös és szeplős.
A szerkesztőm elmondta a neveiket:
– Háni, Fáni, Náni, Mári, Sári, Kádi, Debora, Ludmilla, Leokádia.
Valamennyi kezet fogott velem, valamennyi úgy megszorította a kezemet!
hogy titokban sziszegtem és szétráztam összeragadt ujjaimat.
Azután egy hárommázsás hölgy előtt nyitották szét a terem kettős
ajtaját. A szerkesztő azt mondta, hogy a felesége, hát kezet csókoltam
neki. (Olyan volt a kezefeje, mint egy kipuderozott vívókeztyű).
Azután megint egy hárommázsás hölgy czammogott be a kettős ajtón. Azt
hittem, ez is a felesége, de még jókor megsemmisítette ezt a hitemet
azzal a kijelentéssel, hogy ez az ő anyja.
Most már értettem, miért nem lehet itt házasság nélkül végezni a
szerelmi viszonyt: ha ez a kilencz herkulesi termetű leány és ez a két
hájhalom nekiesik az embernek, hát roszprádlivá verik az ökleikkel.
Olyan hosszú asztalhoz ültünk, mintha bankett lett volna.
Meg voltam hatva; összes szellemi erőimet gúzsba rántotta valami
névtelen ijedség.
A lányok és mamák úgy vizsgálták az arczomat, mintha valami hadifogoly
lettem volna. Én szorítónak éreztem a széket, fojtónak a levegőt; úgy
tetszett, mintha a falon levő képek gúnyosan nevettek volna reám s a
nagyokat kettyenő falióra halálos ítéletem közeledését hirdette volna.
Azonban mindez csak egy perczig tartott: szívem fölszabadult a nyügtől,
újra visszanyertem a szokott hidegvérűségemet.
Mindenekelőtt meglepetésemet fejeztem ki, hogy a várt nehézlevegőjű
ólomvilág helyett menyországba jutottam, s gratuláltam a szerkesztőnek,
hogy ilyen angyalok között töltheti az életét.
A szerkesztőm olyan képet vágott, mintha birsalmába harapott volna; de a
mamák és leányok orra alatt széjjelfutott a mosolyvágány. Mind a kilencz
leány felém kiáltott:
– Oh, ön hízeleg! Ön bókol!
Biztosítottam őket, hogy csakugyan kellemes helyzetnek tartom 9 leány és
két nyájas arczú mama között élni, mire olyan szóvihar indult meg, hogy
a magam hangját sem voltam képes meghallani. Szüntelen kérdéseket
intéztek hozzám s volt időm kiszámítani, hogy egy percz alatt minden
leánytól 12 kérdést kaptam, vagyis egy percz alatt összesen 108-at – már
pedig ennyi feleletet nem voltam képes adni, hát inkább ettem és a
fejemmel integettem hol az egyiknek, hol a másiknak.
Végre a mama megharagudott és lecsapott az ötkilogrammos öklével az
asztalra, de úgy, hogy minden tányér hármat ugrott tőle.
– Ne csácse! Micsoda illetlenség ez! – rikkantá keményen.
Az igaz, hogy ez a rendreutasítás még nagyobb illetlenségnek tetszett
előttem, de hát utoljára is egy mama megengedheti magának a leányaival
szemben.
A hölgyek duzzogni kezdtek, a papa a gallérjai közé vonta a fejét, magam
is úgy megszeppentem, hogy nem mertem szólni, – hátha ez a fehér mammut
még rám is rikolt egyet, hogy ne csácsoljak!
Azonban a tisztes mama beszélni kezdett velem, hogy mit csináltam
Budapesten és micsoda kimagasló pontjai vannak a multamnak?
Értettem, mit akar.
Hát biz én lehető bőven elmondtam, hogy multamban nincs öröm, de
jövőmben van remény. Az anyám léghajózónő volt és a felhők fölött szült,
miért is az illetőségemet nem tudjuk megállapítani. Hogy az apám ki
volt, arra az anyám sem tudott visszaemlékezni soha.
Rokonom csupán kettő van: az egyik pereces segéd Londonban, a másik
rokonom pedig a konstantinápolyi hóhér.
A hölgyek sikoltoztak, a szerkesztőm hümmögött.
Meg voltam győződve arról, hogy ezzel a füllentéssel elrontottam a
vőlegényi étvágyukat.
Csöndesen és közönyösen folyt ezután a társalgás.
Időm volt megjegyezni magamnak, hogy a legidősebb kövérkés hölgyet
Márinak hívják, a selypítő pajkosat Háninak, a szemölcsös állu a Fáni; a
Ludmillának szép vékony sasorra van, de félreáll; Sári naccsága az egyik
szemére kancsalít, a Kádi pedig mind a két szemére; Debora kisasszonynak
nincs szemöldöke, hanem e helyett adott neki a természet olyan csinos
kis bajuszkát, hogy szinte gusztusa támad az embernek megkínálni magyar
nemzeti bajuszpedrővel. Leokádia volt köztük a legizmosabb és
legkomolyabb; komolyságától idegessé lett az ember, mert az orra nagyon
pisze volt és az ajkait úgy össze csucsorította, hogy egy kisebb fajta
gombbal be lehetett volna takarni. Legfiatalabb volt köztük a 17
esztendős Náni, és legszebb is lett volna, ha a két szemfoga szűntelen
ki nem kandikál az ajkai közül; – hasonlított a güzühöz.
Abban azután valamennyien megegyeztek, hogy szóhoz nem hagyták jutni, a
ki közéjük került; továbbá abban, hogy mindnyájan nagyobbak voltak mint
én, legalább is másfél fejjel…
Átvillant az agyamon, hogy ha éppen nagyon megszorítanának a
körülmények, hát melyiket választanám? – Háromszor is sorra néztem őket
és életemben először gondoltam az öngyilkosságra.
Ebéd után körülnéztük egy kissé a várost, azután hogy vissza tértünk, a
mama kijelentette az öreg előtt, hogy a szalon mellett levő szobát
fogják nekem adni.
– Mit, – az én szobámat? riadt föl a szerkesztőm, – hát én akkor hol
fogok lakni?
– Neked, kedvesem, kitisztítjuk és bebútorozzuk a spájzot, addig pedig a
gyerekszobában is meglehetsz.
Én azonnal kijelentettem, hogy ilyen szívességet nem fogadhatok el,
pláne, hogy miattam a principálisom a spájzba legyen szorítva, azt éppen
nem tudnám elviselni.
Azonban az asszonyság nem engedett.
– Itt én vagyok az úr, – mondá – én rendelkezem a szobák fölött. Pali
nem lesz megrövidülve, mert ugyanazt a kényelmet fogja megtalálni ott
is, a mit eddig.
A leányok is megrohanták a papát, hogy hogyan lehet olyan illetlen, mire
az öreg durczás orczát vágott.
Daczára minden tiltakozásomnak, a hölgyek megfogtak és betuszkoltak az
említett szobába, a hol már ott volt a kofferem.
Azt mondták, hogy tegyem komóttá magamat és pakoljak ki.
Az izmos udvariasságnak nem állhattam ellen: kényelembe tettem tehát
magamat, a mi énnálam annyit tesz, hogy rágyujtottam egy havannára és
végig feküdtem a kanapén.
Azon gondolkoztam, hogy micsoda gyötrelmek várnak még reám?
Künn akkor kezdett sűrűsödni a sötét, szobámban is homályt leheltek ki a
szögletek.
Egyszer csak halk kopogtatás hangzik az ajtómon.
– Szabad!
A szemölcsös állú Fáni dugta be a fejét.
– Tessék kérem!
– Egyedül van? – kérdezte érzelmes fuvolahangon.
– Egészen egyedül.
Betette maga után az ajtót. Hozzám jött sietve lábujjhegyen és megkapta
a kezemet. Azután gyorsan, izgatottan beszélt:
– Ne szóljon! Tudom, mit akar mondani! Azt ugy-e, hogy szeret?
– De kérem!…
– Ne tagadd! Láttam a szemeidből, mikor beléptél az ajtón; éreztem forró
kezed szorításáról, mikor bemutattak.
– De kisasszony!…
– Ne mentegesd magadat! A szívnek parancsolni nem lehet. És óh, én is
megvallom, hogy viszontszeretlek!
Ezeket elmondva, rám borult és ajkait úgy odanyomta a bajuszom alá, hogy
egy percig nem tudtam szuszogni.
Meg akartam neki magyarázni, hogy tévedés van a dologban; de ő egy új
rohamot intézett ajkaim ellen s kijelentette, hogy viszonyunkat titokban
fogja tartani; azután fölkapta az ollót, egy téglavörös fürtöt vágott le
a homlokáról, gyors mozdulattal dugta bele a mellényem zsebébe és egy
színpadi csókintéssel kisuhant.
Boszús voltam. Szivaromat odavágtam a falhoz és azon gondolkoztam, ne
fogadjak-e egy hordárt, hogy megnádpálczáztassam vele magamat.
Azonban eszembe jutott, hogy többet ér a filozóf nyugalom mindennél,
miért is leültem egész nyugodtan és fagypontra igyekeztem higgasztani a
véremet.
Ismét kopogtattak az ajtómon.
A görbeorrú Ludmilla jött be.
Megállt velem szemközt; lenyomta vaskezével a kezemet az asztalra és
ábrándos szemeit félig lehunyva kérdezé:
– Ugy-e, mi értjük egymást?
– Nem tudom, mire céloz nagysád.
– Fölösleges köztünk minden udvariasság. Szemedből láttam, hogy
szeretsz! Légy nyugodt! _Remélhetsz!_ Foglalóul, im vedd csókomat!
Ezeket mondva átkapott és úgy magához ölelt, hogy kénytelen voltam
eltávozása után néhány úszómozdulatot tenni a karjaimmal a levegőben,
hogy helyreroppantsam a lapoczkáimat.
– Mi az ördög lehet az én szemeimben, – gondoltam magamban, hogy ezek a
leányok vallomást olvastak ki belőle? S egyúttal föltettem magamban,
hogy ha mégegyszer sokleányos házhoz megyek, hát sötét czvikkert
akasztok az orromra.
Újabb kopogás.
(No, ha ez is szerelmet vall, akkor rögtön megszököm!)
A kancsal Sári közeledett hozzám.
– Mivel szolgálhatok nagysád? – kérdeztem hidegen.
– Ön nem fog engem elítélni; gyönge nő vagyok és a szívemnek nem tudok
parancsolni. Én szeretlek téged! – folytatá erős kitöréssel, – s
meghalok, ha nem lehetsz az enyém!
Kénytelen voltam biztosítani a vonzalmamról, csakhogy meg ne haljon;
mire olyat czuppantott az orczámra, hogy minden fogam megingott tőle.
Kezdtem büszkének érezni magamat; nem is tudtam eddig, milyen don Juan
vagyok.
Mikor a szemöldöktelen Debora belépett, már előre tudtam, mit akar
mondani. Nem lehetett ellenkeznem. Nem is próbáltam. Hiszen ha azt
mondom neki, hogy nem szeretem, hát úgy a falhoz ken, hogy Liebig-féle
extraktummá válok egyszerre.
A többi leányt már vártam.
Hamar végeztünk, mert nekem nem kellett beszélni.
Mikor azután a 9-ik leány is kiment a szobából, újra végig vetettem
magamat a díványon; s hódító Hannibálnak éreztem ugyan magamat, de
minden öröm nélkül – a hódítmányokat tekintve.
Újra kopogtattak.
– Mi az ördög? – gondoltam, – bizony még a házbeli szolgálók is
nyilatkoznak!
A ház kövér úrnője lépett be.
Bizonyos heroizmussal léptem eléje:
– Ne fárassza magát nagysád, már tudom…
– Mit tud?
– No hát hogy szerelmes belém.
Kaczagott és megveregette az orczámat.
– Maga kis csacsi!
Éreztem, hogy nem kis mértékben van igaza.
Azonban a jó öregasszony kijelentette, hogy tréfának veszi a dolgot s
maga helyett majd ád egyet a leányai közül; azután hítt vacsorára.
Kábultan engedelmeskedtem.
A leányok forró pillantásokkal üdvözöltek.
Az öreg azt kérdezte tőlem, hogyan érzem magamat az új légkörben?
Oh! milyen okos ember volt, a ki a hazugságot kitalálta!
Az első tál étel után egy diónagyságú kenyérgalacsin éppen a számba
repült, csaknem megfulladtam tőle. Azonban ez nem akadályozott abban,
hogy barátságosan ne mosolyogjak; mire a kilencz leány olyan ostrom alá
fogott, hogy csaknem megvakultam, s a következő éjszakán nem győztem
böngészni a kenyérgolyókat a hajam között.
A mama kedélyes mosolylyal intette a leányokat:
– Jól viseljétek magatokat, mert Zelenvári úr rátok nézve igen
megtisztelő nyilatkozatot tett.
(Jaj! ha ez a vén Uchácius most csakugyan kínál egyet a leányai közül,
akkor el vagyok veszve!)
A ferde orrú Ludmilla felelt reá:
– Már én tudom, mama!
– Rám vonatkozik, – szólt Mári.
– Oh, csak én lehetek szóban, – jegyzé meg öntudatos mosolylyal Háni.
– Ugy-e, én ne szóljak? – kérdé szerelmes tekintettel Debora.
– Az égre kérem, ne szóljon egyikük se! – Feleltem kétségbeesetten.
– Mit? egyikünk se? – riadtak össze a lányok.
– Nekem nyilatkozott! – vallotta Kádi.
– Nekem vallomást tett!
– Nekem szerelmet vallott!
– Hazudtok! Én jegyese vagyok!
– Én a menyasszonya!
Fülsiketítő lárma tört ki erre.
Én a Himalája szikláit éreztem rám szakadozni.
A leányok sikoltottak, rikácsoltak: «Ön csapodár! Ön csaló! Gézenguz!
Svindler! Kötnivaló kujon!»
Nem állhattam tovább: fölugrottam, nekiiramodtam az ablaknak és
kiugrottam az utczára.
Így menekültem meg a nagyobb ökölvész elől és így nem lettem én Laskádon
belső dolgozótárs…


Az én vendégem.
– A szegedi orsz. dalárünnepély alkalmából. –
Három dologért tudok boszankodni: 1-ör: Ha valaki azt mondja. «Ejnye, de
rosszul _néz ki_!» (t. i. a saját bőrömből). 2-or: Ha olyan levelet
kapok, a melyben azt írják, hogy 8 nap alatt okvetlenül válaszoljak.
3-or: Ha alvás közben zavarnak.
A dalárünnepély első napján történt, a kora reggeli órában. Éppen a
perzsa sah legszebb feleségének kurizáltam álmomban, midőn valaki
betaszítja az ajtómat és rám bömböl ekképen:
– Jó reggelt kívánok!
– Köszönöm! Kit keres az úr?
– Ide utasított az elszállásoló bizottság. Én Dörgő Balambér bugófalvi
basszista vagyok.
– Nagyon örülök! – feleltem. Pedig bizony eszemágában sem volt örülni.
Azon gondolkoztam, hogy miért küldték ezt a bikanyakú basszistát hozzám,
holott én úgy a szállásadó-, mint a városi adóbizottság előtt szorgosan
eltitkoltam a lakásomat, – midőn a torzonborz basszista rádobta a
táskáját az íróasztalomra és így szólt:
– Hallottam, hogy a szegediek vendégszeretők és önnek, uram, kiválóan jó
vendégszerető orczája van.
– Kérem, kérem…
– Tudja mit: igyunk brudert!
– Nincsen borom.
– Van nekem jó borovicskám, többet ér ez, mint a bor. Ehol-e!
Ezzel kihúzott a zsebéből egy égettczukorszínű üveget és miután a
dugóját kivette, odajött az ágyamhoz és belenyomta az üveg végét a
számba, mondván:
– Szerbusz!
– Szerbusz! – feleltem, a borovicska miatt kicsurgó könnyeimet
törülgetve.
Balambér barátom leszórta magáról a ruháit.
– Lefekszem, – szólt – nem aludtam egész éjjel.
S nehéz duplatalpú csizmái nagyot koppantak, mikor lerázta a lábáról.
Én kíváncsi voltam arra, hogy hova fekszik az atyafi; mert a szobámban
más ágy nem volt, mint a melyben én feküdtem; a kanapém pedig olyan
természetű, hogy a ki ráül, az a következő pillanatban ugrik és ordít.
Az én basszistám egész pőrére vetkőzött s egy czápához illő ásítással
szólt hozzám:
– No! gyere ki már abból a vaczokból, – csak nem gondolod talán, hogy
állva fogok aludni, mint az elefánt?
Olyan határozott hangon mondta ezt Balambér, hogy nem voltam képes neki
ellentállani. Egy keserves sóhajtással kiszálltam a nyugalom lágy öléből
s az egyik székre ülve sajnálkoztam azon, hogy be nem pecsételtem az
ajtómat.
Balambér a szoba közepére állt és keresztbe csapva a karjait, így szólt
hozzám:
– Erős-e az ágyad?
– Erős hát, miért ne volna erős?
– Azért kérdezem, mert én tornász is vagyok.
Ezt mondva, hirtelen leguggolt és egy känguruhoz illő ugrással az ágyam
közepén termett.
Az ágy recsegett, de nem szakadt le.
Bámultam az ugrást és bámultam az ágyamat. De a mutatványoknak még nem
volt vége: Balambér az ágy közepén állva hirtelen újra fölugrott és már
a légben fekvő helyzetet véve, hullott alá az ágyba.
A következő pillanatban úgy hortyogott, hogy a falak is reszkedtek belé.
Úgy éreztem magamat, mintha rám ugrott volna. Minden bátorságomat
tönkreugrotta ez az irtózatos ember.
Halkan felöltöztem és elszöktem hazulról.
Eleinte azon gondolkoztam, hogy átszököm Vásárhelyre vagy Palicsra, és
nem törődöm vele, ha tótágast áll is Balambér az ágyam közepén; azonban
csakhamar elhajtottam magamtól ezt a gondolatot: eszembe jutott, hogy ez
a szörnyű ember megnyiltterez érte a Naplóban és én akkor tönkre leszek
csepűzve! Majd meg azt tettem föl magamban, hogy erélyesen ki fogok
ellene kelni; de a következő pillanatban lemondtam erről a tervemről.
Csak én jártam volna meg vele: szétordította volna a dobhártyámat, vagy
ráugrott volna a fejemre.
Délben gondosan megebédeltem és hazamentem abban a reményben, hogy a
vendégemet talán egy véletlen gutaroham életképtelenné silányította.
Dehogyis: úgy hortyogott, hogy a kapu szárnyai reszkettek belé.
Benyitottam az ajtón.
A feje lábtól volt; az egyik lába lelógott; a másik pedig az ágy mellett
levő pipatartómon pihent. A szobámon végig csurgott a borovicskája, a
melynek üvegét elfelejtette bedugni.
Már éppen azon gondolkoztam, hogy visszavonulok, midőn hirtelen
abbahagyta a horkolást; a szemeit fölnyitotta és rám mordult:
– Miféle disznóság ez! Hogy mersz engemet zavarni?
Azután kiugrott az ágyból és békésebben dörmögött:
– Jól van no. Szerbusz! Hol a borovicskám?
Odament a kabátjához és kihúzta az üveget.
Nagyon csóválta a fejét, mikor látta, hogy üres: hosszú és néma
szemrehányó tekintetet vetett reám és így szólt:
– Megittad?
– Nem én.
– Ugyan ne tagadd, látom az arczodról, – szólt boszúsan, azután
megenyhült hangon folytatta: Sebaj no, veszünk majd frisset. Vagy akarsz
magad hozni? Nem? Az se baj. Legalább elmondhatom, milyen
vendégszeretettel fogadtak a szegediek.
– Hozatok én, – szóltam engesztelően. De ő, úgy látszik, ekkor már
letett a borovicskás szándékáról, mert hirtelen nagyot ordított:
– Mosdóvizet!
Azt hitte, hogy cselédem van. Megmagyaráztam neki, hogy ezt a luxust én
nem ismerem. Erre aztán azon pőrén kiugrott az udvar közepére a kúthoz,
és úgy húzta a nyaka közé a vizet, hogy még ma is látszik a tócsája.
Persze a nyelves házmesterné ezt nem állhatta meg szó nélkül.
Fenyegetőleg állott melléje a seprűvel s az udvarbeli gyerekek is
odacsődültek, hogy a különös mulatságot élvezzék.
Balambér először nem vette őket észre, azután mikor a zaj a fülébe
ütközött, hirtelen megrázkódott, mint egy new-foundlandi, úgy, hogy a
körülte állóknak szeme-szája tele lett vízzel – és a szemeit
megtörülvén, nagyot bömbölt:
– No, mi az?
Erre a hangra a házmesterné elhajította a seprűjét és bemenekült a
konyhába, a gyerekek pedig ijedten visítozva futottak széjjel.
Balambér berohant a szobába, kihúzott a sifonéromból három új lepedőt és
beletörülközött.
Majd egészen felöltözködve rám parancsolt, hogy keféljem végig, – a mit
én meg is tettem.
Nagyon drukkoltam, hogy a cipőit is kifényesítteti velem; de ezt már nem
tette: ő maga sajátkezűleg subickolta ki az ujdonatuj ruhakefémmel.
Miután így elkészültünk, megnézte az óráját és kijelentette, hogy a
vendégszeretetemet igénybe véve ebédelni óhajt.
Elvezettem a Hungáriába, a hol legolcsóbb minden és magam is ráadtam a
fejemet arra, hogy mégegyszer megebédeljek. (Dehogy mertem volna azt
mondani, hogy én már túlestem ezen a kellemetlenségen!)
Megevett 3 porció levest, 4 tál babot, 2 karmanádlit, 1 egész libát, 6
tányér turóscsuszát, 4 darab sajtot, 3 görögdinnyét és megivott ebéd
előtt 4 pohár cognacot, ebéd alatt harmadfél liter bort, ebéd után pedig
egy liter fekete kávét rummal.
Azt kérdeztem tőle, hogy meddig szándékozik, Szegeden maradni?
Azt felelte, hogy ha nem lesz terhemre, hát egy hétig.
Biztosítottam, hogy egy csöppet sem lesz terhemre.
Ezen ő nagyon örült.
Úgy megszorította a kezemet, hogy még most is sajog és elment a színházi
dalárpróbára.
Ez alatt az idő alatt én kihurczolkodtam a szobámból az Európába, magam
pedig rögtön vonatra ültem és elzónáztam Nagyváradra.
Hogy Balambér úr hogyan verte az ajtómat, mikor a próbáról vísszatért,
azt nem tudom, – én az egész ünnepély alatt Nagyváradon voltam és
reszketve bontogattam a szegedi lapokat: kerestem a nevemet a
nyiltterekben.


Trilliók a levegőben.
– Egy hírlapíró emlékirataiból. –
A korona-kávéházi markőr rám mutat az ablakon át s a következő