Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.) - 6

Nép, zulúk, testőrök, inasok, kreizlerek, tűzoltók, eszkimók,
papagájok, emberevők, indiánok, papok, népfölkelők, tengerészek,
angolok, hóhérok, németek és kutyák.
Az első fölvonás történik 1803-ban Portugáliában, a II-ik hat
évvel később Braziliában és az északi sarkon, a III-ik
Szerecsenországban és Varsóban stb.
Természetes, hogy valamennyi személyt nem lehetett kitenni a színlapra,
mert a színtársulatnak tagjai nem voltak többen, s a többi 128 szereplőt
műkedvelők pótolták, magam is beállottam szükségből gorillának, bár ezt
nem tettem a színlapra.
Azt hiszik kérem, hogy drukkoltam? – Nem én: meg voltam győződve arról,
hogy a darabom óriási sikert fog aratni.
Annyira bizonyos voltam ebben, hogy még délelőtt fogadtam egy talyigást
a koszorúk elszállítására. Azt mondtam neki, hogy este 9 órakor álljon a
szamarával a színház elé.
Minthogy a gorilla csak az 5-ik fölvonásban szerepelt, kiszámítottam,
hogy csak úgy tíz óra tájban kell beleöltöznöm a majombőrbe, addig
magamon tarthatom a szalonruhát, s amikor kitapsolnak, ebben jelenhetek
meg a függöny előtt.
Délután megberetválkoztam, azután vettem hitelbe egy pár lakk-cipőt, egy
pár mansettát és egy új inggallért. Este fél 7-kor beültem a Korona
vendéglőbe és megrendeltem az egész étlapot.
Mikor a színházba mentem, már a karzaton ott volt minden hordár, kofa,
baka, pesztonka, csizmadialegény és tömérdek gyerek. A földszinten
gyülekeztek a diákok és nehány úri pár.
Az öltözőben bajuszokat és szakállakat raggattak a szinészek és szokás
szerint szidták a borbélyukat.
Fölmentem a színpadra és lestem a függöny egyik hasadékán, miként
gyülekezik a közönség.
Az orchester-mélyedés sarkában már ott állt a hordár, a kit én rendeltem
oda azzal a koszorúval, a mit magam csináltattam ezen fölírással:
«_Zelenváry Balambérnak: zsení, alkoss tovább!_»
Végre fölhangzott a zenekar indulója; magam választottam ki Liszt
Ferencz Rákóczy-indulóját. Csudálkozva hallottam, hogy a dob nem ágyúz a
zenében, az igazgató magyarázta meg, hogy zálogba kellett tenni a nagy
dobot, mert különben nem tudták volna kiváltani a zálogházból a
trombitát.
A függöny felgördült.
A közönség előtt ott állt Begeken Kelemen egy szalon közepén.
Homlokára tette a mutató újját és szép jambusokban így kiáltott:
A drága kincs hová, hová tüne? Találni nem tudom sehol, sehol!
Az ég, ha kérdem, nem felel reá! S a föld, s a vad pokol
hallgatva áll! Gyémántjaim, szép csillogó kövek, Megőrülök! a
lelkem ködbe görnyed!
Inas (_belép_):
Mi az uram, min lelked tébolyog?
Begeken:
Te känguruh, a szádat fogd be most! S hogy megjegyezd, im vedd
tenyéremet!
(_Nyakonvágja az inast._)
Most belép az első felesége.
Elvira:
Mi szörnyű csattanás: lövés vagy a Csordásnak ostora?
Begeken:
Orczád vágányát fogd te is hamar, Mert megtudod, mi csattant e
helyen.
Elvira (_elájul_).
Begeken:
Ah Elvira, te meghalál? Valál? Megyek világba! Senki nem talál!
(_Fölveszi a bundáját és megy._)
Innen kezdődik a bonyodalom: Begeken, azt hiszi, hogy Elvira meghalt, s
világgá megy. Útközben újra megnősül. Tahitiben elveszi egy
szafaládégyárosnak az özvegyét. Elvira utána megy, de mindenütt egy
várossal hátrább van. Begeken keresi a milliókat érő gyémántokat, s e
közben fiai születnek és unokái.
50 esztendő mulva éri utól Elvira, akkor megölik egymást és kisül, hogy
Begekennek sohasem voltak gyémántjai, hanem csak álmodta, hogy vannak, s
mikor fölébredt, azt hitte, hogy valóban vesztett el gyémántokat.
Persze, ezt már akkor tudta volna meg a közönség, mikor pirkadni kezd a
hajnal.
Sajnos, hogy a közönség nem értette meg a drámámat.
Az első fölvonás után morgás hangzott a színházban. Egy árva tenyér sem
ütődött össze. Még csak a saját koszorúmat sem kaphattam meg a
hordártól.
A második fölvonásban volt egy derült epizód. Ugyanis a talyigásom
megúnta odakünn a várakozást és engemet keresve, betévedt a színpadra a
zulukafferek közé, éppen akkor, midőn a zulu keményítő gyáros így kiált
egy kundsaftjára:
– _Ki vagy te, kétlábú barom?_
Az én talyigásom ráfelelt:
– Én _Pisze Gyömbér_ János vagyok a felsőtanyárul. Mán egy órája, hogy
itt állok a szamarammal, osztán várom azta zurat, hogy vagy aggyék
foglalót, vagy eemék, mer mán a hideg görcsöt húzott a talpajimba!
Daczára ennek a sikerült epizódnak, a közönség a második fölvonás után
rettenetesen dühöngött. Jól hallottam, midőn azt kiabálták, hogy:
«Szörnyű szamárság az egész!» «Pénzcsalás a publikumtól!» «Adják vissza
a jegy árát!»
Én leültem egy sarokba a kulisszák mögé és itt reszkettem, bágyadoztam
egyedül.
Mikor a harmadik fölvonást megkezdték az akasztási jelenettel, a
közönség fölrohant a színpadra, kiszabadították az elítéltet és elverték
először a hóhérokat, azután a színtársulatot.
A színtársulat engem vert el, én a talyigást vertem el, a talyigás
elverte a szamarát, a szamár megrugta a talyigást, – olyan óriási
zenebona lett a vége az én drámámnak, hogy még most is sokan sántítanak
e miatt Kukondon!


Czukorka.
Lelkendezve rohant be hozzám a nagynéném szolgálója:
– Tessék azonnal jönni!
– Baj van?
A leány nem tudott felelni a könnyeitől, csak a kezeivel intett, aztán
visszafutott.
Kiugrottam az ágyból és magamra kaptam a ruháimat.
Az előszobában a nagynéném zokogva borult reám.
– Szent isten! mi történt?
– Ő beteg!
– A kutya?
Indignálódva emelte föl arczát.
– Az ebke.
– Mi baja van?
– Vége! – kiáltott kétségbeesetten.
– Megdöglött?
– Ő nem döglik!
– Hát meghalt?
– Még nem, – de istenem mi lesz vele?
Kinyitotta az üvegajtót és bevezetett a szobába.
Fehér, lágy párnán, félig letakarva egy selyempaplan sarkával, feküdt a
sárgaszőrű kutyus, mellette pedig az orvos állt, a nagynéném háziorvosa.
– Ugye rosszul van a kis jószág? – szólt a nagynéni könyezve.
– Bizony, felelt az orvos – erős katarusa van.
– Meg fog halni, ugy-e?
– Dehogy hal meg, majd kiheveri a baját!
– Kérem ne titkolódzék, mondja meg őszintén.
– Nem szoktam titkolódzni.
– De hisz ön meg se nézte még jól!
– Nem szükséges jobban megnézni.
– A pulzusát sem tapogatta meg!
– Kutyáknál az nem szokás.
– Bocsánat, ő nem olyan eb, mint a többi.
– Elhiszem, nagysád.
– Hát mit tanácsol, kedves doktor úr?
– Csak húst neki és minél kevesebb tésztafélét.
– Orvosságot nem kap?
– Szükségtelen.
– Hát a fejét ne kössük be?
– Mivel?
– Vizes kendővel.
– Fölösleges.
– De kérem olyan forró. Tapintsa csak.
– Forró az mindíg. Csak tessék azt megtartani, a mit mondtam, és
biztosítom, hogy a kis kutya…
– Kérem!
– Nohát ebecs, vagy ebke, ha úgy tetszik; néhány nap mulva úgy eszik,
mint egy farkas. Most az a baja, hogy a sok czukorral elrontották.
– Te rontottad el! – kiáltott a nagynéni szemrehányólag nézve reám.
Én nagy bűnösként horgasztottam le a fejemet.
– Sohasem teszem többé!
Az orvos köszönt és távozott.
A nagynéni betette utána az ajtót s így szólt hozzám:
– Nem bízom ebben az orvosban.
– Miért?
– Nem veszi elég komolyan a betegséget.
– A mi nem komoly, azt nem is lehet komolynak venni.
– Nem komoly? Nézd ezt a szegény teremtést, milyen bánatos!
– Sőt ellenkezőleg, nagyon is kedélyesen mosolyog.
– Eredj, te kegyetlen! Neked sohasem volt hozzá jószíved!
– De néni!
– Ha én meghalok, mi lesz belőle? Kidobják az utczára!
– Bizony nem is ültetik a kanapéra.
– Ott szedheti a csontokat!
– Bizony nem is süttetnek, főzetnek neki, mint a néni.
A nagynéni szemei újra megteltek könyekkel. Odament a kutyushoz,
gyöngéden megigazította rajta a paplant, azután kezét a Czukorka fejére
téve sírdogált.
– Istenem, istenem, mi lesz te belőled, te kis árva!
(18 esztendős vén csahoncz!)
Aztán hirtelen fölkiáltott:
– Ráíratom a házamat!
– A házát? Melyik házát?
– Mind a két házamat.
– Hát énnekem akkor mit hagy?
– Neked semmit! Te úgy is megélsz, de a Czukorka nem él meg olyan
könnyen. Ezt az emeleti három szobát neki hagyom. Az alsó két lakás
jövedelmét egy asszonynak, akinek az lesz a dolga, hogy mindennap
etesse, kétszer megsétáltassa, nyáron megnyírassa, télen pedig
vattás-bundácskát csináltasson neki.
– Hát a másik házzal mi lesz?
– Azt meg az orvosnak hagyom. Nem ennek a szívtelennek, hanem egy derék,
jó orvosnak, a ki nem röstelli megtapintani a pulzusát.
– Dehisz igy engem kinulláz!
– Meg is érdemled! A ki nem szereti a Czukorkát, az nem szeret engem
sem! ergó te engem nem szeretsz, hát alászolgája!
– Már hogy mondhatja azt, hogy én nem szeretem!
– Szereted? Hát szeretet az, hogy csak kutyának nevezed, mintha bizony
valami falusi kutya volna! ha a szobában nem vagyok, meghúzod a farkát;
ha a kanapén fekszik, leugrasztod a földre; ha énekel, azt mondod, ugat.
Te roszszívű! Te már meg is gyilkoltad volna!
– Hát nem vettem-e sokszor az ölembe?
– Esztendőben egyszer.
– Nem símogattam-e a fejecskéjét?
– Csak azért, hogy a fülét meghúzhassad.
– Nem hoztam-e neki mindennap czukrot?
– Látszik, miért hoztad: meg akartad mérgezni vele.
– Én megmérgezni? Most sincs annak semmi baja. Czukorkám, gyere ide!
A kutyus fölemelte a fejét és a paplan hullámzásáról látszott, hogy a
farkát csóválja.
– Jézus Mária, még fölugrasztja!
Odafutott az ágyhoz és ráhuzta a paplant. Azután limonádét kevert és
odavitte neki.
Valószínűleg sok czitromot kevert bele, mert a kutyus alig hogy
belekóstolt, egyszerre fölhúzta a szája szélét és vicsorgott.
– Majd én tartom a fejét, – szóltam, és én is odamentem az ágyhoz.
A farkavége ki volt a kutyusnak a paplan alól.
Félig rátérdeltem az ágyra, azután mikor a nagynéni a limonádét öntötte
neki, hirtelen odanyomtam a térdemmel a kutyus farkát az ágy széléhez.
Ijedtében bekapta a fogaival a nagynéni kezét.
A néni fölsikoltott és eldobta a poharat és elképpedve tekintett a
kutyára.
– Kérem, – szóltam gúnyosan – ne haragudjék rája, hiszen csak kezet
csókolt.
– Megharapott!… Nézd megharapta a kezemet! Oh!
– Bizony szerencse, hogy le nem harapta. Csókolja meg érte! Mondhatom,
művelt kis kutya, úri familiából való; látszik, hogy az apja egy angol
úri családban nevekedett, az anyját pedig egy bárónő becézte;
ráírathatja a házait, csináltathat neki bugyogót, meg süttethet neki
pecsenyéket!
– De nézd, kérlek, vérzik is a foga helye!
Komolyan és aggodalmas arczczal néztem meg a lámpánál a nagynéni kezét,
azután látszólagos megindulással mondtam:
– Néni, kegyed meg fog veszni!
– Jézus Mária – hebegte és a karszékbe rogyott.
– Nézzen arra a pohár vízre: nem érzi, hogy iszonyodik?
– Még nem.
– Nohát én nem is akarom bevárni azt a perczet. Alászolgája!
– Az égre kérlek, ne hagyj itt magamra!
– De tán el ment az eszem, hogy bevárjam, míg engem is megmar ez a
bestia!
– Dobd ki kérlek! Öld meg ezt a szörnyeteget!
– Én nem merek hozzányúlni.
– Istenem, istenem! csapd agyon _ezt a kutyát_.
– No ha éppen azt akarja, hát megpróbálom elvinni.
Óvatosan leborítottam a kutyust egy kendővel és elrohantam vele.
* * *
Egy hét mulva már ott állt a kutyus a néni hálószobájának a szekrényén.
Üvegszemei csillogtak, a mint a nap rásütött s mozdulatlanul előre nyúló
kis fején egy picike babérkoszorút tartott.


Két bika.
Nyaraltam.
A nyaralásom abból állott, hogy fehér mosónadrágot viseltem, napközben
2-szer aludttejet ettem és egyéb foglalkozás híján aludtam a hűvösön.
Különben a Marci bátyám vendége voltam, a mi alatt azt kell érteni, hogy
sem a lakásért, sem az aludttejért, sem a hűvösért nem fizettem.
Egy délután összeesküvést rendeztek ellenem a legyek, miért is
fölháborodásomban szétcsaptam közöttük a bőrtenyerű bottal, azután pedig
fölkaptam a fehér cilinderkalapomat és elhatároztam, hogy 3 óra hosszáig
távozom a falutól, 3 óra hosszáig pedig közeledem hozzá.
Ez mindenesetre megfontolatlan dolog volt tőlem, mert ha csak fél órai
időre távozom, akkor a falu bikája figyelmen kívül hagyott volna. Dehát
ha az embert a legyek fölmérgesítik, kész belerohanni a legnagyobb
veszedelembe is.
A falu végén a nagy urasági réten találkoztam a falu bikájával.
Eleinte nem vettem észre, valószínűleg azért, mert a teheneknek
kurizált.
Maig sem tudom, mi lehetett rajtam bikaszempontokból annyira
kifogásolható, hogy az érdemes állat kirugtatott a csordából és
határozott szándékot mutatott arra, hogy engem a szarvára emeljen.
Azonnal átláttam, hogy nem vár tőlem magyarázatokat az én békés
érzelmeimről és hogy helyzetemen legokosabb lesz gyorsan változtatni.
Neki vágtam hát én is a levegőnek és az inaimra bíztam az egészségemet.
A dühös barom nem állott meg, sőt nem titkolt ellenszenvvel rohant
tovább is utánam.
Én már a kezeimmel is hajtottam magamat.
Dehát hiába: neki négy lába volt, nekem csak kettő, – határozott
előnyben volt fölöttem.
Kimondhatatlan örömömre egy magas kőfalat pillantottam meg magam előtt.
A bika fújását már egészen közel hallottam.
Úgy fújt, mint egy lokomotiv, csak az hiányzott, hogy még sípoljon is.
Az előttem álló kőfal körülbelül 3 méter magas lehetett.
– No, – gondoltam magamban, – ha erre a kőfalra idejekorán föl nem tudok
kapaszkodni, hát úgy ide szögez ez a vadállat, mint egy bőregeret.
Szerencsémre a lábaim úgy belejöttek a futásba, hogy a magas kőfalra úgy
futottam föl, mint a macska.
A bika ugyanabban a pillanatban beletörte a szarvait a kőfalba, én pedig
a fal tulsó oldalán egy tóba estem.
Kétségen kivül bolond eset! Az olvasó azt fogja hinni róla, hogy nem is
igaz. Én is szerettem volna azt hinni, de a súlyom által okozott
locscsanás és a galléromon beömlő viz kétségbevonhatatlanul azt
bizonyította, hogy nem a szárazföldön vagyok.
Ijedtemben magam alá kaptam a cilinderkalapomat és az abba szorult 3
liternyi levegő segítségével a part felé igyekeztem.
Daczára annak, hogy úgy fújtam a vizet, mintha forró lett volna,
csakhamar észrevettem, hogy a parton egy elegánsan öltözött hölgy áll és
bámul engem.
Bámul a nélkül, hogy sikoltana; bámul a nélkül, hogy elájulna.
Ezen már magam is bámultam.
Az én bámulásom abból állott, hogy egy pillanatra megálltam a víz
közepén és önkénytelen kíváncsiságból néztem a fiatal nőre.
Szép volt.
Maig sem tudom, hogyan, de ebben a pillantban egy rendkívül merész és
ostoba gondolatom támadt, a melynek helytelenségét most már belátom és
nem győzöm érte magamat kárhoztatni.
Azt gondoltam ugyanis, hogy az a hirtelen föltünésem a kőfalon és a tóba
esésem magyarázatokra fog engem kötelezni, már pedig én nem akarom
nevetségessé tenni magamat; habár utóljára is egy közönséges falusi bika
elől megfutni nem szégyen, mert lovagias elégtételadásra nem szólíthatja
föl az ember az ilyen barmot; – legjobb lesz hát – gondoltam magamban –
ha szerelmes bolondnak tüntetem föl magamat.
No hát ez, a mint már megjegyeztem, bolond gondolat volt tőlem: de ha
tekintetbe veszem, hogy rendkívüli veszedelmekkel küzdöttem, azzal
menthetem magamat, hogy hasonló helyzetben másnak talán még bolondabb
gondolatai támadtak volna.
Nem vizsgálva tehát az ötletem helyességét, egyenesen a hölgy felé
úsztam.
– Szívtelen Héró, – kiáltottam a vízből kilépve, lépve, – hát nincs egy
szárító mosolyod, mikor Leándered a Helleszpontust átússza érted
cilinderen.
– De uram! Én nem értem önt, – szólt a hölgy egy lépést hátrálva.
– Mit nem ért nagysád? – kérdeztem, a vizet csöpögtetve a könyökömről.
– Hogy ön tegez engem és a birka-úsztatón keresztül jön hozzám.
– Hja kérem, ha az ember szerelmes, akkor tizenhárom birka-úsztatón is
képes átúszni.
– De kérem! Én nem is ismerem önt.
– Az nem tesz semmit. Tekintsen úgy, mintha ismerne. Engem az nem
zseníroz. Utóvégre is az ember nem ismerhet mindenkit a világon.
– Dehát kérem…
– Oh, ne tessék aggódni, én ismerem kegyedet. Oh, bár ne ismerném! –
tettem hozzá mély sóhajtással.
A hölgy láthatóan megvolt illetődve.
Magam sem hittem, hogy ilyen nagy hunczfut tudok lenni, az igaz, hogy
ennyire nem is _hajtottak_ rá a körülményeim.
– Hát mondja csak, – szólt szelíden – honnan ismer ön engem?
– Oh istenem, – szóltam elérzékenyülve – hát hogy is tudnám én azt
megmondani?
– De mégis.
– Először álmomban láttam Devecserben. Oh az nagyon szép álom volt.
Mintha Kolumbus Kristóffal szalámit szállítottunk volna Amerikába.
Rendkívül ostobának tünhetett föl neki ez a vallomásom, mert mosolygott.
Én azonban akkor ezt bátorító jelnek vettem. Miért is megfogtam a kezét
és őszinte lelkesedéssel kiáltottam föl:
– Nagysád, legyen a feleségem!
Kaczagott.
Azután pajkosan ütött a legyezőjével az arczomra és így felelt:
– Oh, milyen kedves: alig öt perce, hogy ismerem és máris azt akarja,
hogy elváljak miatta az _uramtól_.
– Hát miért ne? – feleltem minden zavarodás nélkül. – Utoljára is, ha
férje van kegyednek, az nem olyan nagy akadály!
– Ah, – felelte ijedt arczczal a fiatal asszony – _megölné önt!_
– Megölne? Mit? Engem megölne? – hebegtem egy kissé megütődve, de azután
hirtelen nekibátorodva feleltem: – hátha én ölném meg őt!
– Az lehetetlen.
– Lehetetlen? Kérem, semmi sem lehetetlen! Én tőlem sok minden kitelik.
Tessék elhinni, ha én egyszer hozzáfogok, hát kurucz ember vagyok ám.
Ezeket a szavakat olyan büszkén és bátran mondottam, hogy magam is
megijedtem magamtól. Végre is az ember nem tudhatja, hogy mi lakik
benne; pláne a mi az emberölést illeti, ilyesmit sohasem próbáltam.
A szép asszonykára nem voltak hatással a szavaim. Mosolyogva és vidáman
tekintett reám.
– Hát tud ön vívni? – kérdezte tőlem.
– Valószínű, nagyon valószínű, – feleltem komolyan, – a mennyire magamat
ismerem, azt hiszem, hogy ha egyszer hozzáfogok, hát borzasztó vívó
vagyok.
– Nohát akkor bajos lesz egy kissé a dolog, mert lássa, az én férjem
vívómester volt tizenhat esztendeig a honvédtiszti iskolában, és sok
embert elküldött már a másvilágra.
– A másvilágra? – kérdeztem nagy lélekzetet véve.
– Igen, és ezért sokszor teszek neki szemrehányást. De hova megy ön, hát
ne siessen.
– Ajánlom magamat, – szóltam beleugorva a birka-úsztatóba, és a nélkül,
hogy egy pillantást vetettem volna hátra, újra megmásztam a kőfalat.
Úgy emlékszem, hogy hazafelé jobban futottam, mint mikor az a közönséges
falusi bika kergetett!


Egy regény története.
_Pavlicsek_ Vendel buzgó napidíjas volt a városházánál.
Nappal írt a városnak. Éjjel olvasott magának.
Mikor egy éjjel a kölcsönkönyvtár utolsó regényét olvasta, az jutott az
eszébe, hogy jó lenne, ha ő is regényírással foglalkoznék.
És ebből egyúttal az is kitünik, hogy Pavlicsek úr nem volt valami okos
ember.
Pavlicsek úr bement a polgármesterhez és így szólt hozzá:
– Uram! Tudja meg, hogy mától fogva nem vagyok Pavlicsek Vendel, hanem
_Pálhalmy_ Adorján, és tudja meg azt is, hogy ezentúl nem fogom a mások
gondolatait szolgamódon másolgatni, hanem igen is a magam gondolatait
írom úri módon.
A polgármester egy szippanat füstöt bocsátott a levegőbe és így felelt:
– Jól van.
Pavlicsek, azaz hogy Pálhalmy Adorján elment a zsibárushoz és eladta
neki az összes ágyneműjét; mert tudvalevő dolog, hogy a ki éjjel
dolgozik, annak éji fekvőhely merőben fölösleges.
Hát nappal?
Aludni fog könyvein, iratain és babérain!
Az ágyneműért kapott tizenegy forintot és hatvan krajczárt.
Ezen a pénzen estére már túladott.
Hogy miket vett rajta, azt megmondja az alábbi jegyzék, a melyet később
sepertek ki a szobájából:
Hó Nap KIADÁS Frt Kr.
nov. 6 1 db. csibuk 1 05
1 pakli dohány, gyujtó és pipaszurkáló – 89
2 liter bor – 60
300 ív papiros 3 –
1 liter tinta – 60
1 pokrócz a földre 1 20
2 db. Jókai (kicsiny és nagy) arczkép – 40
1 db. Hugó Viktor – 30
5 db. hering és fél klgr. juhtúró 1 40
1 db. Kock Pál – 30
5 db tollszár, csontgombbal – 40
1 db. erős fésű – 20
1 db. petroleum lámpa – 75
bele bél 1½ méter – 08
10 pakli gyújtó – 08
1 db. Petőfi Sándor (gyps) 2 50
1 pár papucs 1 20
1 pakli toll – 80
1 font porzó – 05
1 bajuszkefe – 20
összesen 10 60
tehát 11 60
azaz 10 frt 60. kr. 10 60
Maradvány 1 –
Ezt az egy forintot eltette. Gondolta, elég lesz addig, míg a regénye
elkészül.
Mert kiszámította, hogy óránkint meg tud írni háromszáz sort, vagyis
másfél óra alatt egy ívet. Tizenkét ív kitesz egy regényt, tehát ő 18
óra alatt könnyen megír egy regényt. Föl is osztotta magának, hogy két
nap alatt fogja ezt elvégezni s harmadik napon elmegy a nyomdászhoz és
eladja neki a regényét ivenkint 50 frtért, vagy ha annyit nem ád,
legalább is 20 frtért, vagyis az egészet 260 frtért. Aztán kiszámította
azt is, hogy ő így havonkint legalább is 7–8 ezer frtot összeír, vagyis
egy év alatt 80–100 ezer forintot. Még holmi nyaraló és négyes fogat is
megfordult az eszében, de erről számítást előre nem tett.
Miután a tömérdek csomagot lerakta az asztalára és a zsebeiből is
kihurczolkodott, első dolga volt befűteni. (Hideg szobában csak versírók
szoktak dolgozni.)
A kályha csakhamar vígan bömbölt, minthacsak osztozott volna Pálhalmy
Adorján úr örömében.
A szobában langymeleg lett a levegő s Pálhalmy úr vetkezni kezdett.
Felső ruháit szétdobálta a szobában és könyveit is egy rakásra szórta.
Azután a szoba közepére leteríté az új szőnyeget, a melyet azért vett,
hogy a regény azon írassék.
Ez meglévén, kibontotta az egyik üveget és csak úgy pohár nélkül rémítő
nagyot czuppantott a száján.
A bor savanyú volt. Pálhalmy úr összerázkódott tőle s pillanatig a
levegőnek egy láthatatlan pontjára függesztette a tekintetét.
Azon gondolkozott, hogy a regényírók milyen borral szoktak élni, de erre
nézve hiába keresett a levegőben és az emlékezetében adatokat.
Most aztán ledobta a kalapját és papucsokat húzván, a legboldogabb
érzelmek között szedte elő a heringeket.
Tudvalevő, hogy a halaktól okoskodik az ember, mert foszfor van a
hasukban. Én ugyan nem tudom ezt bizonyosan, de Pálhalmy úr bizonyosan
tudta. Hanem hogy miért evett a heringekhez juhturót, azt hiszem, ezt
sem én, sem ő nem tudta volna megmondani. Lehet, hogy csak azért, mert
az íróféléknek szokott ilyen különös gusztusuk lenni; lehet, hogy
olvasott valami ilyen ételről a francia szakácskönyvben. Elég az hozzá:
Pálhalmy úr megevett 3 darab heringet és a juhturónak felét.
Ez megtörténvén, elővette az új bajúszkefét és tizenöt szál bajúszát
széthúzta vele.
Eközben észrevette az írók arczképeit s föl is aggatá azokat a falra. A
nagyobb Jókait az ajtóval szemközt, a kisebbet pedig az ajtó fölé. Húgó
Viktor és a többiek költői rendben, azaz hogy anélkül fityegtek a falon.
Pálhalmy úr megelégedetten tekintett rajtok végig s elgondolta magában,
hogy talán 100 év múlva az ő arczképét is árulni fogják a 40 kros
fotografiák között.
Még Petőfi Sándor gipszszobra volt hátra. Ezt gondosan letörülgette s
úgy állította föl az asztalra.
Ezek után csibukra gyujtott és kihúzta a tintásüveg stupliját.
Beleigazította a tollat a szárba s a szőnyegre szórván nehány koncz
papirost, maga is oda telepedett.
Az előkészületek tehát megvoltak. Most már csak maga a regény volt
hátra.
Pálhalmy úr azon gondolkozott, hogy milyen regényt írjon; vígat-e Kock
Pál modorában, rémeset-e Féval tollával, fantasztikusat-e Jókai
humorával, vagy társadalmi-filozófiával teltet Hugó Viktor mintájára.
Zolát nem szerette, mert a «Bugyberki Tárogatóban» rosszat olvasott
róla.
Legtöbb hajlamot érzett magában egy szívreható komoly regény megírására.
Meghúzta hát ismét a pintest és belevágta tollát a kalamárisba.
Mindenekelőtt a czímet kellett megcsinálnia, mert hát tudvalevő, hogy a
czím van elől.
Írt:
=«A BARLANG VÉRES KÖRMŰ HIÉNÁJA.»=
Nem tetszett neki: igen hosszúnak találta.
Kitörülte tehát és újat írt:
=«SZELLEMI SÜNDISZNÓ A JÉGVEREM TETEJÉN.»=
Ez igen tetszett volna neki, de nem tudta kitalálni, hogyan helyezze a
sündisznót a jégverem tetejére és miért legyen az a sündisznó szellemi?
Írta tehát:
=SZERELEM és RABLÁNCZ= vagy =a mexikói darúvadász.=
S alá jegyzé:
=REGÉNY.= ÍRTA: Pálhalmy Adorján.
Ez elég szép volt. Mindjárt ki is cifrázta a betűket szép egyenletes
vonalakkal.
Most aztán következett volna a regény.
Eszébe jutott, hogy először a regény hősével kellene tisztában lenni.
Belevágta hát a tollat a kalamárisba, azután ismét jót húzott a
pintesből.
És ezek után hanyatt fordulván, megképzelte a regény hőseit.
Legyen a neve – így okoskodott magában – _Szoborváry_ Tihamér.
Mindenesetre, szép, fiatal, barna ember.
Illő dolog lévén pedig, hogy egy szép, fiatal, barna embernek kedvese is
legyen, elhatározta magában, hogy ezt a kedvest _Pacsirtavölgyi_
Eleonora képviselje.
Ez a hölgy kétségenkívül a világ legbájosabb szőke tündére lesz; mert ha
a hős barna, a hősnőnek okvetlenül szőkének kell lennie.
Most már csak az kell, hogy ezek mit cselekedjenek olyan regényes
dolgot, a mit érdemes legyen megírni.
Itt Pálhalmy úr újra meghúzta a pintest és hasra feküdt.
Szöktetés… zárda… éj… barlang… száguldó lovak… lopott kincsek… háborgó
tenger… holdvilágos éjben rémítő akasztófa… azon egy ember… rémes
temető… vörösbugyogós haramiabanda… háború… pokol… zivatar… várromok…
pénzverő műhely a föld alatt… lidércz… vándorlegény… mennydörgős ménkű…
uzsorások… mostoha anya… és olajfaerdő forgott az agyában; de csak nem
tudott kiokoskodni ezekből semmi regényt.
Újra meghúzta tehát a pintest és elhatározta magában, hogy megkezdi a
regényt; majd a toll összepercegeti a gondolatokat.
Kihúzta hát a kalamust a tintatartóból s rátámasztotta a papirosra.
Azon gondolkozott: miként kezdje el.
Ugy-e hogy:
«Midőn…
Vagy:
«Azontúl…
Vagy:
«Rémes éj…
Avagy:
«Egyedül…
Hasztalan törte a fejét: nem tudott belekezdeni.
A tollszárból szépen kicseppent a tinta. A nyelvét már ki is öltötte,
hogy fölnyalja, de eszébe jutott, hogy kétféle szere is van a
tintacsöppek eltüntetésére; alkalmazta is azonnal mind a kettőt.
Eltelt egy, eltelt két óra. A toronyban az éjfélhirdetés is elkongott
már, de Pálhalmy Adorján még mindíg nem találta meg a kezdőszavakat.
Utoljára már dühös kezdett lenni.
Akkor meg még úgy se talált bevezetést.
Végre igen-igen megharagudott Pálhalmy úr: lekapdosta az arczképeket a
falról, belecsapdosta a fáskosárba; fölrugta a tintás üveget, a papucsát
pedig hozzávágta a túrós bödönhöz és lefeküdt, elaludt.
* * *
Másnap a polgármester ajtaján megint csak bealázatoskodott.
– Mit akar?
– Kérem ássan, talán tetszik emlékezni: _Pavlicsek Vendel_ vagyok…


Mikor a Szentföldet jártam.
Elvira tizenötéves volt.
Én tizenhat.
És szerettük egymást.
Elvira nappal regényeket olvasott, éjjel a csillagokat nézte.
Én nappal az ő szemeit néztem, éjjel pedig verseket írtam hozzá.
Elvira szemei szépek voltak, sokkal szebbek, mint a hozzáírt verseim.
Egy szép holdas éjszakán, mikor Elvira a csillagokat nézte, odalopództam
az ablaka alá és megkértem feleségül.