Felhők: Elbeszélések - 5

emlegette, megölelte és tegezte. – «Szépen kivirágoztál», így szólt
kedveskedve. Rózsika egy igét se szólt, de kipirult egészen a hajáig s
alig kikukkanva, beszaladt mindjárt. Ah! Ez-e az a rózsa, a kiről a
kötet énekel? a sápadt, magát emésztő ideál?
Minden igen kisszerű volt. Az udvar ágakkal volt befedve, a gyepből
kibuvó csiperkegomba védelmére; szalmával, a hordás szemetével a
szekérút, csűröskert letört kapuja mellett magzó burjánokkal tele a
hely.
Minden másképen volt, a hogy a Dénes emlékezetében élt, és ha az udvar
ordító oroszlánokkal lett volna tele, azon nem botránykozott volna meg,
de a szemetet kereső tyúkokat kicsinyesnek találta. És az ebédlő! Kissé
dohos, szőrülésü székek, festett fadivánok kétségbeejtő rendben. A diván
felett (édes Isten!) a «Görgei álma» képe, vonagló, rosz formáju
emberekkel megnépesítve.
– Sokat emlegettünk, fiam (így szólt a néni, italféléket hordva az
asztalra), vártunk erre az idétre. Abból a keserűből igyál, azt Rózsika
szürte. Apád a minap nézett errefelé s jelezte a jöveteledet. A pogácsát
is Rózsika sütötte. Megeheti maga a király is. Szép holmiid vannak,
fiam! s szinte félek, hogy lenézed a mi egyszerűségünket. Vagy talán azt
a libaczombot kóstolod meg? Rózsika növelése. Arany az óralánczod? Az
Isten úrimóddal áldott meg. De hát kóstolj meg valamit, fiam! Senkit a
kerek világon nem kinálunk meg szívesebben.
Dénes lassan vonta le a keztyüjét és kabátjáról porszemeket veregetett
le. A bácsi nagy füstöket eregetett a pipájából s minden oldalról
jókedvűen nézegette a vékony legényt.
Az udvarról harsány szó hallszott be.
– Bátyám!
– No!
– Jól jár-e az órája?
– Hát a tied?
– Nem bizom benne. Az árnyékok erősen megkurtultak s az órám csak 11-et
mutat. A délebédet kellene kiindítani a «hullára». Több lesz 11-nél.
– Kerülj fel, fiú!
A kiabáló a fiatal tiszttartó volt: Kese Károly. Az öreg mosolyogva
felelgetett. Bizonyosan csak látni akarta a vendég úrfit s azért
tudakozódott az óra után. Máskor nagyra volt az órájával s
csalhatatlannak tartotta.
Dénes nagyon hüvösen fogadta a piros legényt. Megbicczentette a fejét s
tovább ment. Az öreget kissé megszúrta ez az uraskodás s ezért egyenesen
Déneshez fordult:
– Szép aranyóra ketyeghet a lánczod végén, öcsém. Hányat mutat nálad?
Nálunk falusi embereknél ez igen vitatható kérdés.
– Az óra? – kérdezte vontatva Dénes az évődő szóra s lassan húzta ki az
arany szerszámot. – Az óra? A zóna idő szerint 11-et mondanék, a
földrajzi idő azonban e perczben tulajdonképen Greenwichtől számítva 9
óra 22 percz volna.
A fiatal tiszt kérdve nézett az úrfira. Az öreg ingerkedve mondta:
– Kettőt ismerek már: egyet a zóna szerint valót, egyet a földrajzit. Te
mennyire becsülöd az időt? Károly öcsém a dolgosoknak akar kiküldeni
ételt.
Dénes egy csipetnyi izgatottsággal felelt:
– A tisztelt dolgosoknak az étvágya igen megbizhatatlan bázis az óra
meghatározására; s felvilágosítással nem szolgálhatok arra nézve:
küldeni kell-e az ételt most? vagy sem?
A fiatal tiszt úgy fogadta a magyarázatot, mintha személyes sértés
volna, ki is pirult s valami élesebbet akart mondani, azonban akkor
lépett be a kis Rózsika. Rajta pihentette meg a szemét s abbahagyta az
órát. Természetes is. Mert a kis Rózsika igen bájos kis leány volt.
Gondolt-e kegyed valamely virágra egy kis leány láttára? Ez a Rózsika a
levendulára hasonlított. Igen egyszerű, igénytelen, bájos, sugár,
kékszemű, szőke s úgy tetszett az embernek, mintha édes, finom illata
volna, mint a levendulának.
Mosolyogva nyújtott kezet Dénesnek, ki legényesen megrázta, mint a hogy
nagy városon divatos. Pajtáskodva mondta félhangon:
– Magára vártam. Mintha azt mondta volna: «a többiek nekem sifli». A
leány virágos kartonban igen üde volt. Simára fésült hajában egy késői
rózsabimbó. Látszott, hogy Dénesért tűzte fel. A fiatal tiszt a virágot
ellenségesen, merőn nézte. Az öreg úr, e félhangon ejtett szóra
hunyorogva, évődve szólt az úrfihoz:
– Pénzen vetted az órádat s még se ad feleletet egy egyszerű kérdésre.
Látszott, hogy ugratni akarta. Dénes merészen karon fogta Rózsikát s
kicsinylő leereszkedéssel felelt, miközben kiindult a tornáczra:
– Az óra meghatározása igen komplikált dolog. Erdély 5 és fél fokkal van
nyugatra Budapesttől, ott 22 perczczel van később a dél. A zavarok
kiegyenlítésére Baross hozta szokásba a bécsi időt, mit mi zónaidőnek
nevezünk azért…
– De, kedves fiam – szólt közbe a néni – meg se kóstoltál semmit. Te
kináld, Rózsika, hátha szivesebben fogadja tőled. Károly is elfogad egy
pohárkát.
Dénes szó nélkül nemet intett. A tornácz végén sűrű, égőpiros lombot
képezett a vadszőlő. Oda vitte.
– Gondolt reám?
– Nem felejtett el?
– Bizonyítékát adtam annak, hogy magát láttam, lélekzettem örökké.
– Bizonyos, mert ime meglátogat.
– Mert magáról énekeltem.
Senki se szólt még bár egy szót se a verséről. Kibuggyant belőle a
könyvének emlegetése.
Károly leszaladt a lépcsőn. A bácsi gazdasági dolgokban hagyakozott
neki. Dénest boszantotta a félbeszakítás s a kertbe vitte Rózsikát.
Várta, hogy a verseiről fog beszélni. Mert nem sietett a költeményekről
szólani, kedvetlenül állott meg egy nagy zsályabokor előtt, tépegetve a
szürke leveleket.
– Örömmel látom, hogy ebben a környezetben üdeségét megőrizte.
Hidegen beszélt e csinos fiú. Bajuszkája határozottan jól festett,
dereka könnyű hajlása a sugár nádra emlékeztetett. A «környezet» az
apjáról szólt s az édes anyjáról. Kellemetlenűl érintette Rózsikát ez a
két szó. Ezért nem tudott kedvességeket mondani s nem szólt a versekről.
Kár e kis leányért, gondolta sajnálattal Dénes. Mindketten elhallgattak.
A mint a kopaszodó ribizli-bokrokkal szegélyezett burjános uton jártak,
döczögve indult meg a beszélgetés, kurta feleletekkel tettek pontot a
kérdésekre. Mind a ketten másképen álmodtak erről a találkozásról.
Költőinek, gyöngédnek képzelték. Dénes így fog sohajtani: «ah», s
Rózsika ellágyulva hajtja szőke fejét a Dénes széles mellére. Ők
gyermekkori barátok, kik egymásnak nőttek.
Nem sokára ebédre mentek. A fiatal gazdatiszt az asztal végén ült. Kevés
beszédü, egészséges, derűlt arczu legény, ki az öreg tiszttartónak
segédkezett. Nem is régen költözött a nagy madarasi birtokra. Az öreg jó
szemmel nézte. Magát megújultnak látta benne. A néni ellenszenvvel
tekintette. Tán ő foglalja el egyszer az ő helyüket; az árnyas kertet, a
nagy házat, ha az öregek majd a temető-kertben nagy örökös házat
szereznek. A néni úgy tekintett rá, mintha egy leskelődő tolvajt látna
benne. Aztán nehogy Rózsikára tekintsen. Azt úri asszonynak neveli a
néni.
Zsiros, kövér ebédet tálalt fel a néni. Ki se fogyott az ajánlgatásból.
Maga tálalni ment ki minden fogásnál a konyhára. A legkihízottabb
darabokat választotta ki a Dénes részére. A tanár úr kényesen
választotta ki a megehető szálacskákat a tyúkhúsból. Alig volt miről
beszélniök. Dénes alig felelgetett a néninek. Ugyan mit is szóljon a
tyúk teteme felett tartott dicsbeszédekre? Cæsár felett tartott
szónoklathoz hozzá tudna szólani; az valami. De egy madarasi tyúk!… A
fiatal tiszt merően nézte Rózsikát. Ez a tekintet feszélyezte a fiatal
párt. A bácsi malicziával elegyedett bele, hogy felzaklassa a megalvadni
készülő vért.
– Adósom maradtál szép öcsém az óráddal. Mennyi is?
A fiatal tiszt kapta el a szót.
– A dolgosok gyomra a legjobban járó óra faluhelyt. Azt nem a greenwichi
observatorium direktora húzza fel.
– Ah! foglalkozik földrajzzal, barátom? Igen szép s mily délkörtől
kezdve számítja barátom az idő-meghatározást?
– Én? Én a Madarason elvonuló vonalról, barátom (s ezt a szót erősen
megnyomta). Itt kel fel a nap…
Hiszen megkisebbítené magát Dénes, ha e kihivó ficzkóval szóba állana. A
«barátom» nevezet úgy fúródott be a fülébe, mintha tű hegye hatolt volna
be. Rózsika neheztelő tekintettel nézte meg a vakmerőt. Őt nevezte-e a
napnak? Mi jogon mond szépet neki?
Van-e joga, hogy szépet mondjon Rózsikának? ez a kérdés nyilalt át a
Dénes fején is. Hát miért jött ide? ha ily ficzkót tesz elejébe.
A fiatal tiszt is elkedvetlenedett. A mint kisuhant a száján a bók,
mindjárt megbánta. Mit mond a bácsi? Mit Rózsika?
A néni nem tudta tájékozni magát. Marakodnak-e, nyalakodnak-e előtte.
Valami névtelen kellemetlen érzés bántotta őt is. És piszkált is az
ételekben.
Az ebéd végén alig volt beszélni valójuk. A bácsi koczintott csendesen
Károlylyal. Dénes kivonta magát a poharazásból. Halkan beszélgetett a
leánynyal. Rózsikát izgatta a suttogás. Hangosan felelt a bizalmasan
tett kérdésekre. A bácsi vastagon füstölő pipára gyújtott a végén s
Dénes halkan köhécselt, arra mind felkeltek.
Az ég időközben könnyezni kezdett, finom permete szitálta be a
harasztot, lombatlan ágakat, elsárgult gyepet. A bácsi kinn maradt a
pipájával a gangon, s a tiszt elment a dolgosokhoz.
A néni a csendes szép szobába vitte be az úri vendéget. Maga telepedett
a kőrisfa diván közepére élő felkiáltójel képen. A siket csend oly nehéz
volt, hogy a súlyát lehetett érezni. Egy lélekzetnyi hang se hallszott.
– Hát télen még?… kérdezte egy gondolat folytatásaképen Dénes.
Mintha Rózsika kitalálta volna mivel tünődik Dénes, felelt rá:
– Mindennek megvan a szép oldala, csak meg kell találni.
Ő máskor ily bátran nem mert volna szólani. Azonban jól esett
ellenkezni. Maga se tudta miért boszús. Dénes élénken támadta meg.
– Ez a sir költészete kedves. A zaj, a mozgás, a folytonos súrlódás; az
idegek, az érzékek ébrenléte, ez az élet, a boldogság.
– A szálló színes pillangó szebb nekem, mint a fején tánczoló clown; a
méhek döngését jobban élvezem, mint a filharmonikus konczertet. Jőjjön
hozzánk, hogy megtanulja.
– A legszebb mester se teszi igazsággá a tévedést. A szempont hibás,
kedves, a miből kiindul.
Aztán a vitában megelevenedve, magasztalta a várost. Sok idegen szót
elegyített a beszédébe. Egy finom viaskodás minden illendő hideg
fegyverét forgatta meg. Rózsika így gondolkozott: «Azért jött, hogy ezt
mondja el?» Dénes, míg beszélt, így töprengett: «Ugyanazon kedves
ajakok-e ezek?» Nem voltak megelégedve egymással. Ők állandóan
leveleztek, igen gyöngéd hangon. Azonban Rózsika ortografiai hibái is
kedvesek voltak előtte. Szemtől-szemben üresebbnek találta. Rózsika igen
kihivónak találta Dénest s oktató hangja izgatta. Tán lenézi őket…
Az eső valami áttetsző, finom fátyolt szőtt a tájékra. Hamar is
alkonyodott. A beszélgetés közt Rózsika az ablak közé állott. A
csipkefüggönybe takarózott s kinézett a kertre. Dénes finom gesztusok
kiséretében oktatta a kis falusi leánykát. A körvonalak bizonytalanokká
lettek. A mező szürke félgyásza kimondhatatlan bússá tette a képet.
Ekkor a némaságon egy éles jajszó nyilalt át. A néni is felugrott.
Rózsika felszakította az ablakot s kinézett a kertre. Semmi mozgás. A
kétségbeesett jajszó ismét megújult.
A leányos hátorsága azonban csak akkora volt, hogy Déneshez fordult
hevesen:
– Hát jőjjön, jőjjön.
Dénes idegesen kapkodva kereste a kalapját, Azt kinnhagyta valahol.
– De hagyja, hagyja az Istenért.
A néni elől szaladt. Rózsika kinálta a kezét Dénesnek. Az úrfi valamit
mormolt a nátháról, de abba hagyta a kalapjának keresését s vele szaladt
a leánynyal. A jajgatás nem szűnt meg. Az öreg úr a dolgosokhoz ment a
mezőre.
A kert üres volt. A míg körülnéztek, hogy tájékozzák magukat, Dénes
zsebkendőt keresett elé s a fejére kötötte. Rózsika a sütőház háta mellé
szaladt. A kiáltás onnan szakadt.
Egy sáros, piszkos, kis gyermek üvöltött, kétségbeejtően hadonászva
kezeivel, lábacskáival. Egy nagy mocskos ártány állott pár lépéssel
előtte. A gyermek rémülten védekezett ellene. Az állat nyakát
meggörbülve, vékony habbal a szája szélén, támadóan szegte meg magát.
Rózsika feléje iramodott, kiáltva. Dénes gyöngéd színű nadrágját
lehetőleg védve, ugrált utána, hangosan kiáltva:
– Nem vad-e az állat? vajjon? nem vad?
A kis gyermek a védelem láttára egyszerre elnémult, az állat lustán, a
kiabáló leányra vetette oldalvást rosz tekintetét, aztán a nagy kert
felé oldalgott.
A gyermek keserves sírásba fogott akkor. A leány hozzá ment és
megsimogatta a víztől csapos, gyenge, szőke haját. Dénes izgatottságtól
rebegő ajakkal, magát megkeményítve rászólt:
– Hát upre kölyök a földről, hord el onnan magadat.
Rózsika így szólt magyarázólag:
– A kertész feleségének, a Flórikának gyermeke a szegény bogárka.
Megijedtél nagyon, szegényke?
– Kelj fel kölyök. Hát mi lesz?
– Nem tud felkelni – mondta részvéttel Rózsika.
– Hát mit akar vele? Hol laksz, semmiség?
– Ott túl – szólt a dombhátra mutatva Rózsika.
– Lopni jöttél, oláh testvér? Almát csenni.
– De nem tud felkelni – engesztelte Rózsika. – Remeg minden tagja.
– Bajos lesz itt strázsálni a ficzkót. Mi lesz vele, nyomorúság? Mért
nem mersz haza menni most? mert a disznó arra felé ment?
Rózsika ekkor lehajlott. A gyermek lábszára erősen vérzett. Gyorsan
leoldotta gyenge patyolat kötényét s rányomta a gyermek sáros, hitvány
lábszárára.
– Még ez is.
Ekkor a csűrös kert felől Károly, a tiszt, bukkant fel. Sebes iramban
közeledett. Alig látta meg a leányt, így szólt a gyermekhez:
– Mi lelt, szegény?
Aztán egy szó nélkül felemelte a piszkos gyereket.
– Nagyon vérzik. Megengedi, Rózsika, hogy bevigyem az irodába? Majd ha
bekötözzük, haza küldöm.
A nyavalyás gyermek erősen megkapaszkodott a tiszt úr új kabátjába.
Károly felfogta és erős lépéssel vitte előre.
Rózsika fényes, meleg szemmel nézett a fiatal emberre. Akkor Dénesre
tévedt a szeme. Tán a különbséget mérlegelte. S meglátva a fehér
keszkenőt a fején, hangosan felkaczagott.
– Bocsánat, Dénes! nagyon komikus az a keszkenő a fején…
*
Mikor egy óra mulva a vacsoránál találkoztak, a kis leány Károlyhoz
fordult:
– Hány az óra magánál Károly? A magáéhoz igazítom az enyémet, ha akarja.
Az jól jár.


A CSOMÓK.
Egy Perlhut nevű német vetődött ide hozzánk. Igyekvő, jóravaló ember
volt s megvetette a lábát nálunk. Vasasboltot nyitott, melyet szivesen
kerestek fel, mert becsületesen bánt a vevőkkel. A bicsokjai híresek
voltak s a falusiak nem is tartották igazi kapának azt, a melyik nem
Perlhuttól való volt. Perlhut jól megszedte magát idővel s jólétben élt.
Ő nem volt valami nyájas ember. A külseje egészen darabos volt. A teste
otromba nagy; vállai egy teherhordónak valók voltak, karjai pedig
verekedésre termettek. Azonban tán egy legyet se tudott volna leütni. Az
orczája kedvetlen veres volt s azt is világos szőke szőr nőtte be. A
szót vontatva adta, mintha kölcsön adta volna. Fehérnépre szelid szókat
nem vesztegetett. Neki se adtak. Így békében élt.
Agglegénynek maradt. Semmi familiája nem volt. Magára szakadt ide s nem
szerzett magának. Társaságokat nem keresett. Ő mindennemű melegebb
barátságtól idegen volt. Ő vett, adott; porcziót pontosan fizetett; nem
volt adósa, nem tartozott senkinek – s ennyi.
A németségből annyit tartott meg, hogy szombat esténként elballagott a
sörházba a vadásztiszt urak közé. Ott evett vesét velővel, sört ivott,
nagyokat hallgatott, megfürösztötte füleit az édes német szóban s másnap
ellátva egy hétre magát, beállt a boltba s pengette reggeltől estig a
parasztoknak a kaszát, mérte, vágta a rudvasat.
Perlhut így nyugodalmasan élve, mit se várva s mit se félve, egyszer,
egy kedvetlen esetbe keveredett.
Ugyanis az történt vele, hogy a feje bubján vénségére két kemény csomó
támadt. Két csomó, olyan ropogós két bog, mint két kemény dió.
E bogok mi alkalmatlanságára sem voltak ugyan, de mert Perlhut egész
világéletében rendes, alapos ember volt, el akarta igazítani a dolgait.
Ezért a doktorhoz fordult velük.
A doktor megfogogatta a bogokat, megkopogtatta, megvizsgálta felülről,
oldalt és alól; kikérdezte Perlhutot, hogy ő hol született? anyja
táplálta-e vagy dajka? hogy szülei, valamint nagyszülei természetes
halállal haltak-e meg avagy sem? Aztán lenyiratta a bogok körül a szőrt,
flastromokat nyomott a tetejükre s egy könnyű selyem sipkát ajánlt.
Perlhut békességes ember volt, vallott hűen és sipkát szerzett. A boltba
jövő vevők látván a fekete fedőt, aggodalmaskodva tudakozódtak a baj
felől, eredete és története felől. Némelyek hallván az esetet,
megcsóválták a fejüket, mások kicsinyelték az egész bajt – de mindenki
foglalkozott velük.
A bogok a flastrom alatt makacsul állottak. A doktor tehát meleget
ajánlt ekkor. A bogok álltak. Tehát hideget rendelt. A bogok ropogósan
álltak. Magukban véve minden háborítás nélkül elfértek volna e bogok is
azon sok holmi között, a mi a világban nő és kiszorítja a levegőt, de
minthogy a doktor már belefogott, kellett velük valaminek történni.
Hetek teltek. A vevők a boltban így szóltak: «Nőnek-e Perlhut úr?»
«Apadnak-e?» Bizonyos érdeklődés támadt körülöttük. Még a falusiak is
tudakozódtak utánuk. «Ne sajnálja megmutatni tisztelt úr.» «Ah kemény!
erre vajat tegyen.» «Soha se! köménymaggal pároltassa.» «Dehogy!
puskaporos irral kell azt kenegetni.» S mindenki így tudott valami jót.
Úgy jártak reá, mint valami közlegelőre. Perlhutot a bogaival úgy
körülfogta a közrészvét, mint ahogy a kutyát körülszorítja a lyuk,
melybe beszorult.
Előbb keveset aggodalmaskodott Perlhut az egészszel. Sőt hizelgett neki
a szives érdeklődés. De mikor annyit bajoskodtak a bogaival, elkezdte
izgatni a dolog. Más doktorokat is hozatott. A baj nőtt. Ezek
jöttek-mentek, tapogatták a bogokat: «Levegőt kellene változtatni»,
mondta az egyik. «Tengeri fürdő gyógyítaná meg», tanácsolták. Épen csak
a tengervíz. Párolták, tussolták. A pácziens belesáppadt a kurába.
«Ne hagyja annyiba», biztatták a vevők a boltban. Mindenki tudott egy
teljesen hasonló esetről, mely világra így kezdődött, így nőtt, így
apadt, úgy mult el. Perlhut mindezeket türelmes komorsággal hallgatta.
Jóakarattal vette a tanácsokat, mintha csak követni akarná. A baj elején
csak megjárt. De később Perlhut belebőszült. Indulatosan belerántotta a
sapkát a kobakjára s ott hagyta a tanácsadókat.
Még azután elveresedett, ha így kérdezősködött valaki: «Azon helyben
állanak-e?» Nem lévén a kenyere a sok szóbeszéd, vagy a czivakodás –
bezárkódott az irodába s a pudlit a segédekre hagyta.
Azonban a vevők az iroda üvegablakán is benéztek s megcsóválták
(beszédesen) a fejüket részvéttel. Perlhutban kiömlött az epe.
Kezdte igen megunni ezt az egész dolgot. A doktoroknak felmondott; az
emberektől félrevonult. El-elmaradozott a boltból, hogy ne lásson
senkit, sőt az utczán mindenféle mellékutakon került a boltba, hogy ne
találkozzék valami szánakozóval.
A boltot megunta egészen. Az elvetett búza megért, learatták,
megőrölték, meg is ették. Őszi napokra tél fordult, hó hullott; el is
vitte a tavaszi napsugár. Minden fordul, változik; egyedül konokul a
Perlhut bogjai állottak ropogósan s a közrészvét.
Perlhut mind mogorvább lett; a boltban ritkán fordult meg, a vevők is
erre a másik vasasboltba kezdtek járni s egy nap belefáradva Perlhut a
tanulmányos résztvevő néppel való vesződésbe – eladta a boltját,
visszavonult a magánéletbe bogjaival együtt.
Azonban akkorra oly mértékben fel volt verve a Perlhut érdeklődése is az
egyhelyben álló, makacsul álló növevények iránt, hogy, bárha be nem
vallotta volna meg a világ minden kincseért – de komolyan ő maga is
töprenkedett elpusztításuk módja felett.
Ha már boltja se volt, unta is magát, búsult is; rávetette magát
teljesen a bogokra.
A doktorokban nem bizott már akkor. Egyszer sokat fecsegtek neki;
kivallatták minden nap, hogy gyermek-korában mit evett, mit ivott? nem
esett-e le vagy egyszer a hijuból, hát az apja nem esett-e le? s hogy
mit evett-ivott kölyökkorában? Másrészt tapogatták a bogokat,
kentek-fentek s mégse csináltak semmit. – Elcsapva magát e jeles
férfiaktól – inkább a házi-szerek felé fordult a bizalmával.
Itt lakott a mi utczánkban egy jeles özvegy asszony – Perlhut, őt
szemelte ki orvosául. Ez jó választás volt. Tetszhettek egymásnak.
Perlhutnak ezek lehettek az okai:
Az asszony egy igen jó hírű özvegy volt. Ő maga ugyan paplancsináló
volt, de az ura borbély volt. Meg is halt. A borbély sok szerencsével
gyógyította a sárgaságban szenvedő betegeket s a daganatok tekintetében
tekintély volt az egész városban. Ezeknek az orvosságoknak a reczeptjeit
a feleségére hagyta s az özvegyet csakugyan dongták a betegek. Télen az
özvegy mindig doktor volt. Nyáron paplant varrt s burjánokat gyüjtött a
berekből; télen kent, irt dörzsölt s orvosságot főzött. Nagy becsülete
volt. Perlhut méltán bízhatta rá a bogjait.
Viszont az asszonynak is lehettek okai:
Ugyanis Perlhut gazdag legényember hírében állott. Ártatlan, jóravaló s
nem is igen öreg legényember volt. Az özvegy asszonynak pedig egy
szótalan sáppadt leánya volt. S az anya ám szereti, ha egy ilyen «jó
korban» való módos ember sokat forog a leányos háznál. Az ember soha se
tudja a jövőt. Az, hogy mi lesz belőle, senkinek sincs a homlokára írva.
Ebből a két okból az lett, hogy Perlhut úr kivett az özvegy asszony
házából két szép szobát s oda költözött. Az özvegy kertjének a bütüje a
mienkig ért. Ott láthattuk elégszer, mint kullogott a gyepes ösvényen a
nagy német, kobakján egy fekete selyem sipkával. Alatta ágaskodtak a
bogok, mint azt mindenki tudta.
Nappal otthon ült Perlhut, esténként kihuzódott a sörházba. Ott sört
ivott s hallgatta mint lefetelnek a vadásztisztek.
Odahaza nagy gonddal ápolgatták Perlhutot. A kis nyelves özvegy nem
fogyott ki a gondosságból. Reggeltől estig sürgött-forgott körülötte,
tracscsolt a fülébe folyton s volt mit hallani a szomszédoknak a «kedves
Perlhut»-ról. Hogy ez milyen kedves, áldott, derék ember, hogy milyen
mívelt beszédes ember, a ki ismeri.
Persze az utcza szemét nem lehetett bekötni az efféle beszédekkel.
Mindenki tudta, hogy mit ér ez a szóbeszéd, hogy mért oly kedves és
beszédes ez a jámbor német, s hogy mit akar vele. A bogai, ha elmulnak
jó, ha nem, bogosan is jó a kis Rózsikának.
Mert az is ott esetlenkedett a német körül. Nagyon összeszoktak. Együtt
ballagták a kertet s bizonyosak lehettünk abban, hogy egy felesleges
igével se rontották a levegőt. A kis Rózsika olyan szőke, szótalan
alázatos perszona, mint a német. Lesütött szemű gyenge leány; édeskés,
rózsaszín, habszerű, könnyű mint az özvegy lukacsos kalácsai, melyeket a
német részére sütött a kávéjához.
Ez volna aztán a fogás! Az utcza minden leányát szívesen odaadták volna
a németnek, sőt akárhány menyecske csak azért sajnálta a leányságát,
hogy nem mehetett feleségül a bogos, vénecske, veres arczú, de gazdag
némethez. Az utcza összes asszonyai görbén néztek az özvegyre. Ha a
német bogjai felől tudakozódtak, mondván: «apad-e kedvesem a keze
alatt?» vagy «nő-e a keze alatt?» tulajdonképen a kiszimatolt
házasságról tudakozódtak. A bogok másodrangú kérdések lettek az
utczában.
A jelek gyanusak lettek később csakugyan. A német nem elégelte meg a
bérben tartott két szobát. Még egy szobát elfoglalt az özvegy házából és
új butorokat hoztak fényes nappal a lakására. Ez házasságra készül.
Ekkor egy csendes este felé a szomszéd kertből a korlát mellől, az
orgona-bokrok aljából csendes beszéd hallszik át hozzám. Tisztán
hallszott a szótalan szelid Rózsika hangja, a mint kérve, panaszolva
beszélt valakihez.
– «Oh, édes bácsi! – mondta – oh ne álljon közénk. Én igazán szegény
leány vagyok és nagy szerencse volna, ha a maga felesége lennék… igen,
de lássa! Én igen boldogtalan volnék. Már én mit csináljak… kihez
forduljak? Ha az anyám azt parancsolja, hogy magához menjek, hát akkor
én mit csináljak? S ha maga is úgy akarja, akkor nincsen menedékem a
világon… Igen, de maga mért akarná, hogy én szerencsétlen legyek? Hát jó
az magának? Maga mindenkihez jó, még egy megütött kutyát is megsajnál,
hát mért lenne hozzám rosz szivű? Soha én senkinek se szóltam; még
_neki_ se mertem soha szólani. Hogy is mertem volna az édes anyámnak,
édes Istenem! De én tudom, hogy _mi_ csak ketten lehetünk boldogok. De
lássa, miért vesztene el engem azzal, hogy elválaszszon _tőle_?…
Valaki morgott csendesen. Senki se tudott úgy morogni Perlhut bácsin
kívül.
«Mert elvesztem – folytatta panaszos halk hangon – ha közénk állana…
minthogy én tudom, hogy ő is szeret engem. Soha se szólt egy szót se, de
én tudom jól… Már én tudom, hogy mit is csinálnánk. Ő is csak szegény
fiú, de azért megsegítene az Isten. Sokat fognánk dolgozni, segítenénk
egymásnak s megélnénk csendesen. Igen, de minden jól lenne, ha maga
szólana egy szót az anyámnak. Mert ő parancsol, ő elkergetne engem, ha
nem engedelmeskedném, de ő majd engedne, ha maga szólana neki egy jó
szót miértünk. Én is mindig sírnék ha elválasztana tőle és ő is, én
tudom. Ő is elpusztulna, ha elválasztanának tőle.
Halkan sírt s aztán szenvedélyesen folytatta:
– Beszéljen vele… beszéljen vele, bácsi! az anyámmal. Mi ketten meg
fogjuk szolgálni, szeretni fogjuk, áldani fogjuk. Miért is akarna
elválasztani minket. Bántottuk-e magát valaha? tán gyülöl-e minket? Hát
miért üldözne Istenem minket? Úgy-e nem is akar elválasztani minket?
Hiszen maga jó, én tudom, irgalmas.
Aztán felkeltek s tovább mentek az úton.
Másnap pedig így szólt Perlhut komolyan a hegyes kis paplancsináló
özvegyhez:
– Meggondoltam asszonyság a dolgot s nem veszem el a leányát. Jobb az
úgy. A kis Rózsika nem nekem való. Nem szeretem. Egy szemölcs van a bal
orczáján. Mire megvénül, azon szőr fog nőni. Aztán meg több is fog nőni,
nekem pedig elég a csomókból az egész életre. Nem szeretem az ilyen
asszonyokat. Nem vehetem el.
S őszre csendesen elment Perlhut az utczánkból a bogjaival együtt. Aztán
a városból is.
Előbb azonban szépen kiházasította a paplancsináló özvegy szelíd kis
leányát.
Soha se hallottunk többet róla.


A KÖNYÖRÜLŐ ASSZONY.
Az utczavégi boltocska előtt egy sáros, rongyos falusi szekér állt meg.
Hómenés idején volt; nagy lucsok, erőtlen napsugár, csipős szél. Az
ajtóban éles asszonyhang szólalt meg.
– Csuf időt választottál az utazásra, kedvesem.
A szekérből alázatos szó felel.
– Mostanra rendeltél, édes Kata.
– Az ördög rendelte ezt az időt egy ilyen gyenge kényes asszonynak.
Szállj le kedvesem s hozd be a holmidat… Nem valami sokat hoztál, látom.
A jövevény zavartan emelt ki az ülés alól egy kis ládát. Az utczából egy
pár kiváncsi szomszéd szállingolt a szekér mellé. Némelyek segíteni
akartak.
– Ne bántsák! – hallszott a bolt-ajtóból. – Behozhatja, a mit magával
hoz. Mert te is, kedvesem, többet vittél, mint a mennyit hozol. Ahhoz
nem kell segítség.
Kis, aszott asszony volt, a ki lemászott a szekérből. A bolt-ajtóban a
száraz, csontos személy öleléssel fogadta. A bámész szomszédok megálltak
az ajtóban. Nekik szólt, bárha a kis fehérnéphez szólt, vállait
kedélyesen megveregetve.
– Nem is azért mondtam, hogy keveset hoztál. Nem is vártam. Én nem a
vagyon miatt hivtalak hozzám; tudtam, hogy nincs is semmid. No! Isten
hozott kedvesem! Csak a régi barátságból hivtalak, mert én mindig
szerettelek. Hát az ilyen barátság inségben sem hagyja el a szegényt…
Mert ez Pepi: (s oda fordult magyarázva a szomszédhoz), a kis Koronka
Pepi. A piszkos Koronka leánya. Nem emlékeznek reá? Megvénült a szegény.
Az utczánkból való… innen ment ő férjhez valami hivatalnokhoz.
Úr-féléhez! Mi is volt kedvesem az urad? Mi? Irnok? Ülnök? Én bizony nem
tudom ezeket az úri dolgokat. Őtet vette el. Mindegy!… Meghalt… nincsen
most semmije. Hát én ide vettem. Mi csak megélhetünk, segíthetünk a
barátnéinkon is. Urak nem vagyunk, de kenyérért nem megyünk a
szomszédba. Hát ez a kis Pepi. Itt vagy; itt is maradsz. Isten hozott,
szívesen látlak.
Aztán ismét megölelte az alázatos asszony nyakát.
– Vesd le a kalapodat édesem, itt laksz. Mi csak keszkenyőt viselünk, te
kalapot hordasz. Tán slájert is viselsz? Itt laksz. Ülj le. Itt