Felhők: Elbeszélések - 4

az elevenség ütött tanyát s boldog voltam, mert láttam, hogy szivesen
veszi. Akkor történt, Klári, hogy váratlan boldogság áradt reám. A
fiamról beszélek. Az én édes véremről, a kis Dávidról. Nem számítottam
reá. Az Isten megtetőzte az álmomat is, ő a kimondhatatlan nagyság. Az
én hosszú életemben a legnagyobb öröm volt, elhiheti. A czimert nem kell
megfordítani a koporsómon. A Tordák új életre kelnek. Isten tegye
boldoggá Klári, ezért a nagy örömért is.
Elhallgatott s mélyen fellélekzett.
– Félek, hogy fárasztom, de nehéz, a mit el kell mondanom. Látja, Klári,
az én nagy boldogságom az én halálom is lesz. Roszúl számítottam,
könnyelműen számítottam. Ha magunkra vagyunk Klári, és eltűr a maga
körében, végig haladok a meddig ki van mérve nekem. Azonban fiam
született. Ekkor így tünődtem: Hát mi lesz az én fiamból? Van-e jogom őt
szegénynyé tenni? Elvesztegethetem-e azt, a mi nem az enyém, de az övé,
a fiamé? Ősei szerezték becsülettel, becsületünkre bízták, míg csak a
nevüket viselik. Elpusztíthatom-e azt a vagyont, a mi az övé? Becsület
lesz-e ez? Ha felnő és akkorra elharácsoltam előle mindazt: mit fog
tartani felőlem? Vagy őrizzem neki és örömtelenné tegyem a maga életét,
Klári? Érzi-e Klári, mint kelle gyötrődnöm?
Felemelkedett. A szeme kigyúlt s határozottabb hangon folytatta. A
felesége előtt kiemelkedett egész nagyságában:
– És ekkor így határoztam, Klári: Én itt hagyom őt. Magára bízom
feleségem. Nevelje fel őt az én nevemben becsülettel. A mennyim van, az
elég lesz mind a kettőjüknek: egy özvegy asszonynak és egy gyereknek.
Némi önmegtagadás kell érette. De maga, Klári, maga az áldozatkészség és
az áldás. A mint boldoggá tett engem és megengedi, hogy becsületesnek
maradjak, becsületben neveli őt fel, és az én tiszta nevemet tisztán
őrizi meg. Én tudom, Klári és én nyugton bízom magára a fiúnkat, a kis
Torda Dávidot. Ezt akartam elmondani, Klári.
Az asszonynak a feje lehanyatlott a medvebőrös divánra egy pillanatig,
aztán hangosan kaczagott fel.
Felkaczagott hangosan, élesen, bántóan. A teste egészen tánczolt bele.
Az arcza kigyúlt s nyakán láthatóan rezegtek az erek. A kezével
belekapaszkodott a medve lombos bundájába. Mind a két szeme könnybe
borúlt s verejték ült ki a szép fehér homlokon. Kezeivel görcsösen az
ablakra intett kínos kaczagásában.
Az ablakon, a metsző szélnek a szárnyán, éles dara áradt be. Arra
egyszerre elhallgatott s kimerülve hanyatlott le.
– Oh ne bántsa, Dávid. Nem én kaczagtam, a betegségem.
Az öreg ember színéből kikelve állott meg előtte.
Aztán elhallgattak mind a ketten.
A szél nyargalt kinn a park fái között. A gyertyák lobogtak a
réztartókban.
– És itt hagyna, Dávid, engemet magamra? – mondá halálos bágyadtságban.
– És itt hagyna ismét egyedül, Dávid? Isten bocsássa meg e gondolatát.
Az egyetlen magához méltatlan gondolat egész életében, Dávid. Itt hagyna
ismét szegény, gyenge, árva asszonyt, kit irgalomból neveltek fel? Itt
hagyna birhatatlan teherrel megterhelve, örökös váddal a szívemben? Én
megtiltom, Dávid, én megtiltom.
Aztán izgatottan markolgatta a torkát, mintha a görcs visszatérésétől
félne.
– Megtiltom, hogy itt hagyjon. S azt hiszi, hogy én gyenge asszony meg
fogom-e őrizni a becsületét. Hát ha nem félt engem, én féltem magamat.
Hátha elveszítem a magamét és vele a nevének becsületét. Én megtiltom,
hogy ily birhatatlan súlyt helyezzen az én lelkemre. Torda Dávid nem
üldözne a sírjából is, ha elfecsérleném a becsületét. Megtiltom. _De
vigyen el magával._
Aztán feltámolygott és odaborult az urának széles vállára.
Belekapaszkodott a nyakába és öreg urának arczához szorította a maga
kifehéredett gyermekarczát és hízelgően súgta:
– Elvisz-e magával? Nem hagy-e engem magamra? A szegény kis leányát? A
kit szegénységből, árvaságból váltott meg. Elvisz-e magával Torda Dávid.
*
S másnap reggel rettenetes hírrel, fekete szegélyes levéllel,
Pókainéhoz, a katonás, jó öreg nénihez vágtatott a szolga a havas úton.


A FAL.
Ha kegyed nem szeret pörösködésről olvasni, kérem, fordítson egyet, mert
itt mind az Adorján László házának a fala miatt való háborúságról lesz
szó. E falat László állítólag nem a maga tulajdon telkére rakatta, hanem
a méltsás Buzogány Mózes kertjébe. Kegyed ezt csekély dolognak itéli,
kivált hogy a háznak csak egyik faláról van szó, egy félméterről, vagy
valamicskével többről. A világ pedig elég nagy arra, hogy egy félméter
ide vagy oda, ne legyen érdemes a szóra.
Azonban ismerni kell a méltsás urat s akkor mindjárt gyaníthatja kegyed,
hogy itt baj lesz. Mózes úr kevés beszédű, rosz kedvű ember s nem
szereti az ágáló parasztot s a jogában piszkálókat. Nem enged egy
félméternyit, de egy hajszálnyit sem.
A fal alig volt megkezdve, már rászólt röviden Lászlóra Mózes úr.
– Csak az egyenesség miatt rakom oda, felelt rá s építette nyugton.
A méltsás úr parasztbirója hallván a szóváltást, így tódította: «Láttam
én László varjut karón; lehordod te még azt a falat.»
A fal dolgának híre ment a faluban. A ház nem valami zsuppos fészeknek
indúlt, hanem zsindelyesnek. László a régi rektor tagbaszakadt fia volt.
Írástudó legény, de az ekeszarva mellett maradt. Nem szerették valami
felettébb, mert különbnek tartotta magát a benszülötteknél, de hogy a
méltsás úr kedve ellen mert tenni, ez némi érdeklődést keltett. Szép
nyári alkonyatkor munka után felgyültek a parasztok a László telkére. A
mint a fal nőtt, így szóltak: «Majd ad neked érte Kese» (így hívják a
parasztbirót). «Mit, Kese? – mondták mások – a méltsás úr veret meg a
béresekkel.»
Egy este Mózes úr is hallotta az évődést. A faiskola épen a László
faláig nyúlt s a méltsás úr valami férget vadászott a földre térdepelve.
László jól látta a méltsás urat, de paraszt dölyfből olyan hangosan
felelt egy kérdésre, hogy meghallotta a szavát. Ilyesfélét mondott,
hogy: «Azt az arkangyalt szeretné látni, a ki a falába piszkáljon, a míg
vasvilla van a pajtában.»
A méltsás úr úgy tett, mintha mit se hallott volna: felemelkedett s
tovább ment. A parasztok ezt melégedéssel látták. «Jól odamondott», így
szóltak és Lászlót nagyobbra értékelték.
Mikor a koszorú-gerendát feltették, nagy pálinkázás folyt a László
udvarán. Ekkor jóformán így állt a dolog: Egy oldalon volt a méltsás úr
a parasztbiróval; a másik oldalon a László megprecskelt szürke fala s az
egész falu.
A pálinkát persze László fizette. Ebbe a házba minden pénzét bele is
ölte szépen. Ő egy kis putrival is megelégedett volna tán, de minthogy
annyi okoskodás támadt a fala miatt, mindent szebben, erősebben csinált
meg. Kéményt is épített, pléhkakast ültetett a hegyére és narancshajas
pálinkát hozatott. Egy nagy kőasztal körül tolongtak a székelyek. Még az
oláhok is leszálltak a dombról az ingyenre, bárha a méltsás úrtól
felettébb féltek. De ez az egész história, mintha csak a méltsás úr
ellen történne. Sőt még asszonyok is szállongtak be a szép nyári
délután.
A szó természetesen csak a falról folyt. Még a jegyző leánya is
áttekintett a sövényen: a kis Bede Juli. Az ő telkük épen a Lászlóé
mellett áll, s hátával a méltsás úr telkére feküdt. A jegyző igen
tartott a felsőségtől s előbb leharapta volna a nyelvét, semhogy egy
illetlen igét ejtsen ki, azonban ha már mindenki lakomázik; hát egyszer
élünk! Egy tüszős oláh így szólt: «Tanu kell kendnek, László, hogy az a
fal nem idegen telken épült? Itt vagyok én.» A társa így szólt: «Ha
esküdni kell, engemet se felejtsen el.»
– Hát mire is ne esküdne meg kend? így szólt ingerkedve a jegyző leánya,
a kis Bede Juli.
– De meg én, akármire, – felelte büszkén – a mi nekem tetszik, drágám,
ha már az ember adót fizet. Mi?
A leány hanyagon a sövényre dőlve így enyelgett:
– Nagy tolvaj kend, Nikoláj.
E véleményre sokan kezdtek érdeklődni. Nem a méltsás urat védelmezi Bede
Juli? Az urakkal tart-e? Persze! Nem láttál-e már topánkát a lábán?
Nincs-e valami köze a méltsás úrral?
– És hát hamisan esküdnék? kérdezte egy ivó paraszt hangosan.
– Tőlem kérdezi kend?
A faiskola gyepüje mellől a méltsás úr felnézett.
– Ellenem tanuskodnál? kérdezte László.
– Én az igazság mellett, – felelte Juli, minthogy mindenki ránézett.
Érdekes kis hajadonfejű leány ez a kis Juli. Len a haja, olyan eleven
kék a szeme, hogy feketének illik be, s az ajaka, mint a cseppentett
vér.
A koszorú-ünnepet ez a rövid szóváltás kissé megzavarta. Juli el is ment
a kerítéstől. A parasztok a visszavonulás miatt annál lelkesebben ittak
s merészebben beszéltek a méltsás úrról. Mintha rajta vettek volna
diadalt.
A méltsás úr alkonyatkor a jegyző gyepüje mellett elsétált nehányszor a
kertbe. Ha találta volna a leányt, szólott volna hozzá. De a sok «volna»
miatt hazament. Nem a fal felől, de magáért a kis Juliért. Van neki köze
az egész falhoz? De e sok üvöltés mégis felkeltette az érdeklődését a
László paraszt, fala iránt. Az estéket Mózes úr igen előkelő társaságban
töltötte: Bethlen, Apaffi, Rákóczi urakkal. A leveles-ládából felkeltek
a néven nevezett fejedelmek, kedves hívükkel hogy társalogjanak. Azonban
ez este így szóltak a fejedelmek: «Mit nézed kezünk vonásait, hívünk,
hiszen nem látsz te minket.»
Nem. Több ízben, mintha kék nefelejtsből rótta volna ki a betűket valami
pajkos tündér; a piros pecsétek egy leányajak színére emlékeztetnek s a
pergamentek arany-sárga gyenge leányhajra.
A mi annál bolondabb dolog volt, mert a méltsás úrnak semmi köze sincsen
valami asszonyszemélylyel. Az egyetemen hajdan nagy gavallér volt. De az
rég volt. Mikor hazatért, egy nevezetes primor-familia aszott leányzóját
akarták a nyakába varrni. Meg is állapodtak a hozományban mindenfelől,
azonban Mózes csak azért se akart tudni az egész dologról. S ennyibe
maradtak. Mózes a fejedelmekkel maradt s nem panaszolt a társaság miatt.
A míg az Adorján házát zsindelyezték, több ízben akadt dolga a
faiskolában. A nyári csonkítás ideje volt az ojtványokon. Egész napon át
sétált a sorokban s egy-egy hajtást csipegetett le csendesen. Egyszer
ily kiáltást hallott:
– Hát átpártoltál tőlem, Juli? Ezt Adorján mondta csúfsággal. – Hát én
neked szegény legény vagyok, az igaz, a méltsás úrnak az istállójában
két vén gebe áll. Azok tetszenek neked.
A leány tréfásan így feleselt:
– És a gazdája is.
– A gazdája is, persze. Az is keshedt ugyan.
– Azt szeretem én, – felelte félvállról.
– Mit szeretsz rajta? A gyér bajuszát? A szűk vállát? A pipaszár lábát?
Tán a zsebét? Az is jó sovány, rózsám.
Mind ez a beszéd a gyepün át folyt, hangosan, kesernyésen. Pedig aranyos
szép idő volt. Az ácsok verték a zsindelyt, s hogy hallják egymás
hangját, harsányabban beszéltek. A leány boszankodva elhallgatott. A
legény haragos volt és odakiáltotta:
– Hát így beszélsz velem, Juli? Ilyen a te szereteted? Meguntál már
engem?
Azután felgyúlva, durván fenyegetődzve ezt mondta:
– Nagy szerencsétlenség lesz abból, rózsám.
Mialatt pedig László puffogott ok nélkül, ez a kis Éva-ivadék azt vélte
látni, mintha az urasági kert faiskola sorai között valaki mozogna.
Ezért csupa trucczból ott hagyta a László gyepűjét és végig ment az
urasági kerítés mellett, át-át nézdelődve. Mégis úgy tett, mintha meg
volna lepve a mint ezt a kérdést hallja:
– Bántják magát, leányom?
Maga a méltsás úr volt.
– Engem? kérdezte, félig lehunyt szemmel nézve a kérdezőre.
– Sajnálom, ha miattam történik.
Ezt igen előkelő hűvösséggel akarta elmondani, de inkább kedveskedő
volt. A leányka csakugyan csinos és nem vadócz. A gyepü csak a mellükig
ért. A mint a méltsás úr átkönyökölt rajta, a lehelletével elérte a
leány arczát. Ekkor így beszélt, szokatlan nyájassággal:
– Kedvesség az, hogy ilyen csinos szövetséges társam van.
A leányka zavartan, de kaczérkodó vállvonásban felelte: «Miért ne?»
azonban elpirult egészen. A méltsás úr ezt észrevette s nehány szót
pazarolt a kis leányra arról, hogy «az ibolya a bokrok alján virul
legüdébben», hogy a kis Juli észrevétlenül nőtt meg ilyen «nagyra,
kedvesnek, csinosnak.» A kis leány felét se hallotta, részint az ácsok
kalapálása miatt. Egy kissé tetszett a hiuságának a méltsás úr
enyelgése, de egy kissé szorongott is. A nap vidáman aranyozta be a
kertet s vadmenták illatoztak a lába alól.
László égő szemmel ügyelte a leányt. Azon vivódott, hogy valami
parasztsággal elűzze onnan a csapodár fruskát. Azonban rekedten csak a
leány nevét kiáltotta.
A leány felfortyant a hívó szóra.
– Rendelkezik magának? – kérdezte a méltsás úr.
Juli könnyen mondta: «a bolond.»
– Alkalmatlan a ficzkó itt a kertem tövében, így szólt tompán, gőgösen.
A leány köszönve se, ott hagyta a gyepűt s a veteményes ágyak között
végig sietett, hogy a házukba térjen. A méltsás úr is a széles gyepes
uton át boszankodva kerűlt a László fala mellé. A gyep tele volt az
ácsok forgácsaival. Bizonyos, hogy a fal a Buzogány kertjébe van építve.
A szeglete egészen elcsufítja a kert egyenességét. És e merész paraszt
arczátlansággal tetőzi a merészségét. A méltsás felrúgott néhány
kavicsot az úton, hogy messzire repültek s izgatottságában felgyúlt
egészen dohányszinű arcza. Sohase látta ennyire a fal ágáló görbeségét.
Még messziről is ezt hallotta:
– Jó hosszúra ereszszék ki ácsok az eszterhelyt a fedelen, hogy a
csepegés ne mossa a falat.
A méltsás úr morgott:
– Nem fogja mosni sokáig.
S így történt, hogy másnap jó reggel városi kőmívesek jöttek, a
béresekkel, a parasztbiróval, s csákányt vertek az Adorján házának szép
falába. A faluban épen ebben az időben indultak ki a parasztok a mezei
munkára, s nem egy állott meg a döngetésre. Azonban jó kitérni az urak
haragja elől s úgy tettek, mintha egészen természetesnek találták volna
a falbontást – és tovább mentek. Majd megbeszélik künn a borozdán. Benn
a faluban tegyen mindenki úgy, a hogy tud.
Az egész munka nem volt valami nagy dolog. Csak a vakolás volt mészből,
a bele azonban csak agyag, vessző közé verve. A béresek fejszével
szakgatták a fonást. László úgy üvöltött, mint egy lánczra vert farkas.
Az emlegetett vasvilla is előkerült a pajtából. Vérbe borult szemmel
nézte a rombolást. Azonban csak az ordításnál maradt. Magára volt egy
egész bandával szemben. Kibe verje a vasvillát? Az ácsok nyugton
leszálltak a fedélről s így szóltak:
– Arra való a törvény, László.
Arra? Azonban előbb vérre vágyott. A méltsás úr sehol sem volt
található.
Az ő fala? Az ő drága fala. A melybe minden keresete, öröme, reménysége
bele volt rakva. Hiszen úgy volt, hogy a védelme alatt boldog fészket
ver. A kis Juli elhozza varratos párnáit, szőttesekkel tele sifonérjait
s a szegletben marad annyi hely, hogy bölcsőt állítson oda. A haját
tépte s vad szavak szakadtak ki a száján:
– Rablók, rablók!
*
Azt már mondtam, hogy Adorján László a néhai rektor fia volt. Írástudó
ember létére mindenekelőtt megírt egy terjedelmes instáncziát,
annakutána eladta az utolsó tinóját s végül elment az igazságáért a
városba.
Valami dühös keserűséggel keresett meg egy prókátort. A prókátor a
lelkesedésnek híjával volt, pedig híres volt a perzselő eszéről. Azonban
ott váratta Lászlót egy jó fél napig.
Aztán előbb a tinó áráról beszélt, majd valami kevés írással indúlt a
törvényszékre. Ott is alig állottak szóba Lászlóval. Ott komissziót
itéltek rá. Mire való mindez? A fala romban áll pedig. Akkor a tinó
árának a másik feléről beszéltek. Azt ott előre le kell tenni, mielőtt
kiszállana a törvény mérni, látni, itélni. A prókátor tanukat nevezett
meg.
– Nehogy elüssön gyorsan a méltsás urad – így szólt, – egy pár halott
szomszéd falusit mondsz be tanuul, a kit nem lehet kihallgatni. A míg az
megkerül, megy a per, mint a karikacsapás.
Hát hadd menjen a dolog, mint a karikacsapás! Azonban mire hazaért
László, a tinó árából se volt semmi; a perből se, elhihetik. S a falból
sincs meg semmi, igazán!
Sőt még annál a semminél, a mije volt, annál is kevesebbje maradt. Még a
dühéből is elvesztett valamit. Egy kis üres pajtába vonult meg. A
szomszédból Juli a gyepü felé járt nem egyszer. Virágos karton ruhája,
rózsás orczája bevilágosított a László udvarára. Elfordúlt. Vajjon nem
épen ő unszolta reá a méltsás urat, hogy a falat lerontsa. És miért?
Bizonyosan eladta magát…
A falusiak csak igen óvatosan barátkoztak Lászlóval. Sohase tudja az
ember, hol éri a kár. A lerontott fal imponált a falunak. Ha nem is jár
négy lóval a méltsás úr, mint hajdan az apja, de az efféle úrnak hosszú
a keze. Még a László nevéről se szerettek hangosan beszélni.
A komisszió csak őszre szállt ki. Az utak fel voltak ázva. Ökrökkel
vontatták be a tekintetes comissiot a határból a méltsás állatjaival.
Ott is pihentek meg a kastélyban. Még a prókátor is. Egy kicsit
méregettek jobbra-balra, beczitálták a falusiakat tanuknak. Az oláhok
így súgtak a parasztbiróhoz Keséhez:
– Mondd meg uram, mit akarsz hogy valljunk, hogy tudja az ember, mi a
szándékod?
Nehány tanu nem jelenhetett meg (a halottak), a prókátor másokat
nevezett meg. «Kiegészítést kért.» Kiegészítést? Hát a fal? A falról ki
beszélne? Itt kiegészítéséről kell beszélni előbb, azt el is rendelték.
A méltsás észre se vette Lászlót. A birósággal jött kis irnok meglátta
Julit, a mint érdeklődve nézte a László fala mellett sürgölődő urakat.
Néhány szót váltott vele. Azonban maga a méltsás úr is köszöntötte (a
szempillájával csak persze) a leányt. Sőt később hozzá ment s enyelgett
vele. A leány röviden, de mosolyogva felelt neki. László a fala mellett
állott s mégis észrevette e mosolyt. «Értik egymást», gondolta keserűen.
A tél azonban fenyegetőzött. A szobákban a padimentum mind felgörbült,
mert az eső belevert a házba. A prókátor ezt írta Lászlónak: «A
Krisztust se őrizték ingyen, egy rosz pert annál kevésbbé». Azonban mit
adjon László a peréért? Az első hó pedig hamarább lehullt, mint várni
lehetett volna, s nagy hideget hozott.
Pompás vadászidő volt. A méltsás úr puskával a vállán még reggel indúlt
ki a mezőre. Zöldhajtókás daróczkabátban, csizmában ment fel a vágásba a
jegyző háza mellett.
– Szabad-e szerencsét kivánni a vadásznak? kérdezte Juli a mart
tetejéről.
Ezt senki se merte volna megtenni a méltsás úrral. Azonban e merész kis
leánynak felelt. A leányka mintha általában kerülte volna a méltsás
urat. Ha néha megszólítással tüntette ki a leányt, alig felelt s
rendszerint sürgős dolga volt. Egyszer valami gyümölcsöt küldött egy
kosárral, szíves üzenettel. A leány visszalökte az ajándékot. A vén
jegyző ijedten kapta el a kosarat a hozótól.
– Megsérted a méltsás urat, – mondta rémülten.
A leány vállat vont és nyelvelt az atyjával. A gyümölcs ott maradt, de a
leány sohase köszönte meg, bárha találkozott azután is néhányszor a
méltsással.
– Hátha szerencsédet utasítod vissza?
– Még ha azt is eldobnám, – így felelt nyakasan az apjának. Mégis így
megszólítva e reggel a méltsás urat, az így felelt:
– Azt akarja, hogy mit se lőjjek? A ki így köszönti a vadászt, az akár
hozzá se kezdjen.
– Hát akkor miért megy ki?
– Akarja, hogy maga mellett maradjak?
A László üres kis pajtájának ablakából két-két égő szem világlott ki.
Annál kedvesebben s hangosabban folytatta:
– Miért ne? Ha nem unja meg magát mellettem.
A méltsás úr mindjárt felindult a meredek parton.
– Hogy unhatná meg magát az ember egy ilyen szép, meleg leány mellett?
mondta szakgatottan, a mint nehezen mászott.
– Meleg? ebben a hidegben, – mondta kaczér tekintettel. Hasonlított egy
szürke kis madárra, a mint egy faágon himbál két énekes között, a mint
fészekrakásra éneklésükkel csábítgatják kétfelől.
– De a kemenczénk mellett csak nem akar megmelegedni?
– Miért ne? Ha maga is mellette lesz, szép leány!
A falu egészen néptelen volt. A méltsás úr mohón lépett be a kis kapun s
a jegyző alacsony házának ajtaján. Tán meg is látják valahonnan, de
ilyen vak állapotban lövik a vadászok a tarka tollú madarat.
A leány kezet nyújtott. De honnan veszi e kis leány e finom, keskeny,
rózsaszinű kezet? A jegyző azonban a szobában volt. Ezért nem vonta
mindjárt mellére ezt a kis leányt. A jegyző azonban alázatosan, alig
nézve a méltsás úrra, kitakarodott a pitvarba. A leány helyet mutatott
uras, visszautasíthatatlan mozdulattal.
– Milyen rég akartam valamit kérdezni? Milyen jó, hogy megengedi.
Meghallgat úgy-e?
Mosolygás kérdezte, mosolygás felelt.
– Ezt: hogy miért tesz földönfutóvá egy szegény fiút én miattam? Vagy
bántottam-e valaha?
A méltsás úr kérdve nézett a leányra.
– Mindenki azt mondja, hogy az Adorján László házát lerontani én
késztettem. Én? Hát mi közöm nekem hozzá?
Ez egészen váratlan helyzet volt. A füstös gerendás szük szobába ha
betette a lábát a méltsás úr, egészen egyebet várt hallani. Vontatva
fogadta a kérdést s a szőke leányra nézett.
– Újjal mutatnak reám s azt kérdezik: mit szolgáltál a méltsás úrnak,
hogy így üldözi a te ellenségedet?
– Hát ellensége Adorjánnak?
– Hát mondtam én azt? De ki szeretné az ő durvaságát? S mondja, én
beszéltem-e rá, hogy tönkre tegye őt?
– Én mondjam? szép leány.
– Miért hív így? kérdezte merészen.
– Mert maga szép, igazán szép kis leány. Nem is tudom, hol nőtt meg az
árnyékban ilyen bájosnak?
Felkelt s megfogta a kezét mohón. A leány abban a pillanatban az asztal
tulsó oldalán termett, s hamisan reá mosolygott.
– Nem. Előbb az én kedvemre tegyen.
– És aztán?
– Aztán? és félig lehunyt szemmel nézett reá. – Előbb minden pletykának
vesse végét. Előbb mentse meg Lászlót. Már ki se merek menni az emberek
elé. Így szólnak: «Te pusztítod el a faluból a szegény fiút.» Én már azt
kigondoltam jól. Megteszi? Látja, itt az apám. Ő bejön mindjárt, ha
hívom. Ő megcsinálja az írást mindjárt. Hogy ő tőle (Lászlótól, tudja)
mit se kíván. Hogy a falát nem bántja? Hogy a mi kárt tett neki, azt
visszapótolja. Jó? Ennyi az egész! Aláírja?
– Aztán?
– Akar valamit? Mit adjon egy szegény leány egy ilyen nagy úrnak? De egy
leánynak a jó hírét megmenti. Akarja? Pedig én sohase bántottam úgy-e?
Vagy nem szenvedhet engem? Mondja, nem adja a kezét? Nem tenné meg?
Magától átment az asztal másik feléig; önkényt nyújtotta a kezét, mintha
vásárt akarna csapni az egyezségre. A méltsás úr gyors mozdulattal fogta
meg. A szeme egészen ki volt gyúlva. A leány élesen kiáltott ki az apja
után.
A kis ember fel se mert nézni a méltsás úrra, s reszketve írta meg, a
mit az ő alázatos pennájába diktált.
Mikor alá is írta az írást, így szólt:
– Aztán?
A leány nevetve nézett reá.
– A nyulak mind elfutnak a mezőn. Estefelé jön meg? kérdezte súgva. Nem
mutatja meg, a mit lőni fog?
– Nem szeretné megnézni az én új nagy kandallómat? Bécsi gyártmány, szép
leány! Hátha itt meglátnának, a mint megmutatnám a nyulakat?
A leány kitekintett az ablakon. Gyorsan szólt:
– Menjen. A szomszédból ránk lesnek. Nem akarom, hogy itt találják.
Aztán gyorsan betette utána az ajtót.
Szinte egymás mellett mentek el az udvaron a méltsás úr és Adorján.
A leány óvatosan pillantott ki az ajtón. Senki. László durván ragadta
meg a kilincset és bevágta az ajtót.
– A szemembe mersz nézni, te szégyen?
– Hívtalak ide? – kérdezte ingerkedve.
– Fogadsz-e most?
– Mim vagy, hogy vallatsz?
– A fényes naptól nem félsz, hogy kisüti a szemedet?
– Meg se is láttál a nyártól fogva. Ki hívott most, hogy ide jöttél? A
te házad ez?
– Bár a te házad a föld alatt lenne.
– El is tennél, ha tőled függene
Az incselkedés elmúlt az arczáról. Kissé felpirult az arcza, hangja
élesebb lett. Az öreg ember meglökte jóakaróan a dühös legényt. László
hozzáfordult s elkeseredve mondta:
– S látja kend, a mi itt történik? Inkább fektette volna le a temetőbe,
semhogy erre nevelje fel. Az ellenségemmel szegődött, hogy megrontson.
Eladta a testét, a lelkét. Kend nem vak s hozzám szól mégis kend?
Juli felcsattanva az apjához fordult.
– Ezt a futóbolondot hallgatja meg apám, hogy piszkol? Engem, a ki, ha
sírok, csak érette; ki, ha örvendek, csak érette; ki, ha aggódom, csak
miatta, a ki őtet mentem, őtet óvom. S engedi, hogy itt szégyenítsen
engem, mint az utolsót. Hát mid vagyok én neked, László? Anyád?
Testvéred? Szeretőd? Feleséged? Miben károsítottalak meg? A
becsületedben? A vagyonodban? Hát mid van? A becsületem az enyém. Hát
neked mid van? A féloldalú putrid? Az üres istállód? Ki szabadít fel,
hogy így beszélj velem? Ott az ajtó, a hol beléptél. Akkor jőjj vissza,
a mikor hívlak.
Az öreg ember a kigyúlt arczú legény elé állott. Nem rohan rá ez a vad
ember? Nem rohant Sőt két hanggal alább mondta:
– Így beszélsz velem? Így szólsz hozzám, Juli?
A leány felpattant és élesen vágott közbe:
– Megtiltom, hogy hozzám fordulj. Nem hallgatlak, ha térden csúsznál s
úgy kérnél engedelmet tőlem. Nem akarlak látni, nem akarok tudni rólad.
Érted?
Azután minden átmenet nélkül a legnagyobb felindulásból egyszerre síróba
fakadt s úgy zokogott, hogy egész kis teste megrázkódott beléje.
Az öreg ember nagy csendben felvette az aláírt írást s oda vitte
Lászlóhoz. A papír suhogása hallatszott a nagy némaságban.
– Látod, – mutatta és a leányra mutatva így folytatta: Érted így fárad,
látod?
A leány felszökött és kikapta az írást.
– Nem akarom, hogy megmutassa neki, mi köze azzal, a mit én teszek? Majd
ő fogja megmenteni magát; hát várja csak! Ő bátor ember és majd kivágja
magát. A hideg télen ő a pajtában fog lakni. Ott fagy meg egy kicsit, az
is kell neki… egy ilyen… egy ilyen embernek.
Az öreg ember szemrehányólag nézett Lászlóra.
– Abban az írásban az van, hogy kárpótolják a te károdat, felépítik a te
házadat.
– Nem akarom, nem akarom, mondta Juli a könnyein át enyhébben.
A legény így szólt kétkedően, tompán:
– Mit adott érte?…
A leány felszökött és a legény elé állott szorosan. Aztán a következő
pillanatban kis kezével gyors, csattanós ütést mért a legény arczára
feleletül.
A legény felemelte mind a két erős karját s aztán, mint a lecsapó sas a
prédáját, úgy ragadta meg a leány derekát. Felemelte, mint egy pelyhet,
magához szorította erősen, szilajon s felüvöltött. Aztán lecsúsztatta
csendesen s végig csókolta kigyúlt homlokát, szemét, arczát.
Az öreg ember csendesen megcsóválta a fejét s komolyan mondta:
– Oh bolondok, a bolondok. Megtaláltátok egymást?


AZ ÓRA.
Roszkedvű, szürke idő volt, hogy Kiss Dénes, a fiatal profeszor úr
megérkezett Madarasra. Nem esett még, de majd csak hogy el nem
pityeredett az ég a letarolt föld felett. Nagyon szép verset lehetett
volna írni róla. «Elmulandóság», «enyészet lehe» és több efféle szép
szók mászkáltak át az agyán.
A falu néptelen volt; őszi vetésen sürgölődött a mezőn minden lélek. A
városi bérkocsi, a szép, fényes szegekkel kivert kufferekkel minden
hatás nélkül döczögött végig a doroncsos uton. A kuvaszok kedvetlenül
vicsorogtak reá, de nem érdemesítették az ugatásra.
Dénes tulajdonképen mi háborodást se várt a megérkezésére. Ő azonban egy
feltünést keltett verses könyvet bocsájtott közre. Titokban minden élő
emberben egy hódolót várt. Szépen is akart megjelenni. A kocsi párnáján
csinosan megszegte magát s szőke bajuszkáját simogatta. A némaság
kedvetlenűl érintette. Madaras az ilyen embert észre vehetné.
A kocsi a tiszttartó lakása előtt állott meg. Dénes szivesen leugrott
volna előtte. Azonban a sietséget közönségesnek itélte. Azért várt, míg
a kocsis kinyitotta a kaput s végighajtott a gyepes udvaron. A bácsi s a
néni kiálltak a tornáczra s a kis Rózsika, keszkenővel a fején.
– Szervusz, domine! – ily komázódva köszöntötte Dancs Miklós bácsi.
Régebben megjárta az ilyen bizalmaskodás. Dénes a nagyfalusi körjegyző
fia s az öregek jó barátságban éltek. De ma Dénes nagyvárosi professzor
s egy verses könyv irója, a ki nem sziveli a kicsinylést. A néni Jézust