Felhők: Elbeszélések - 1

FELHŐK
ELBESZÉLÉSEK
IRTA
PETELEI ISTVÁN
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1897.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


TARTALOM
Felhők 5
Menekvés 33
A becsület 69
A fal 95
Az óra 119
A csomók 137
A könyörülő asszony 151
A székek 165
A felszerelés 177
Lobbanás az alkonyatban 199
A játék 239


FELHŐK.
– Ne nevess ki, kedves apa, a nyughatatlanságomért.
– Rosszat álmodtál, Sárika?
– Én? Dehogy. Én sohasem álmodom. Én csak alszom, alszom, hogy nem is
tudok felőle. Reggel egy kis dalra ébredtem. Nem tudom; talán az éjjel
hízelegte be valaki a fülembe, a miről én semmit sem tudok. Reggel
kivirágzott a szájamon. Nagyon nevetséges volt, hogy én éneklek. Mert
tudod, milyen csúf is a hangom. Ezért nem is éneklek. De a reggel
hangosan énekeltem, hidd el, apa. Aztán jött meg a Judit társzekere.
– S az vette el a kedvedet, Sárika?
– Hát miért? Én azt hiszem, hogy szeretem Juditot, bárha egy kicsit
félek tőle.
– Judittól?
– Tudod ő olyan nagy és olyan igen szép. Én alig merek az ő erős, fekete
szemébe nézni. Azt hiszem, ő minden gyarlóságaimat egyszerre meglátja
vele. Aztán, olyan semmiségnek érzem magamat, ha látom őt. Ugy tetszik
nekem, hogy ő a valóság, én csak az ő árnyéka vagyok. Ő olyan nagy és
erős. És az ő villogó fogai, vérpiros ajkai… Mit akarsz… hogy én
szóljak, ha az ő mély tiszta hangját hallom?
– Oh te gyönge Sárika…
– Hát ezt mondod nekem? Nem vagyok én a te kezed, a te szemed. «Vigy
Sárika a verandára», «nézz az útra Sárika, szekér jár-e?» ezt mind én
csinálom meg és jól. Én vagyok a gyönge? Te vagy a gyönge, apa. Én
erősebb vagyok, mint te. Nem is tudom, hogy lehetsz te Juditnak a
testvére. Te vagy a gyöngédség és engedékenység. Judit pedig akkor is
rendet szab, ha kér, s parancsol, mikor megkövet. Hanem
haszontalanságokat fecsegek, úgy-e? Talán nem Judit miatt
nyughatatlankodom s nem is tudom, miért? Csak valami rebeg bennem, nem
is tudom hol. Talán a torkomban, talán a szivemben. Tedd csak ide a
kezedet (be hideg a kezed, te kedves!), nem érzed ott a szivemnél, hogy
repes, mint egy selyemszállal megkötött ijedt madár?
– Talán, mert szerelmes vagy, Sárika…
– De milyen csunya tudsz te lenni, apa. S milyen ravaszúl tudsz nevetni.
Nem Miklósért, tudod, nem érte, igazán. Érte miért nyughatatlankodjam?
Miklós már reggel köszöntött, mikor még a harmat sem száradt föl. Ő a
vizslájával a tarlóra ment, de mindjárt visszajön. Ő ugyan ma se lő
nyulat. Tegnap egy fülest sebezett meg. A kutyák lefogták mindjárt s
mikor Miklós hozzá ért, a szegény állat panaszosan sírt föl reá s elhaló
szemének bús tekintetét reávetette. Tudod, te kedves! Nekem kellett
vígasztalnom Miklóst, úgy fájt a szive a szegény nyúlért.
– A szegény…
– Elpanaszolta neked? Tudtam. Te is sajnálod. Hát látod, ő is olyan
gyönge fiú, mint te. Nekem most két ilyen jó fiam van…
– S a társzekér?…
– Miért küldte ide Judit? Meddig ül itt? Te nem tudod, te nem tudsz
kimozdulni ebből a helyből s te nem láthatod, miket hoztak a
társzekérrel. A régi nagy borjúbőrös láda is itt van, a miben a
drágaságokat vitték, mikor Judit férjhez ment; a nagy vasas ládákat, a
melyekben a fehérneműeket vitték; és nagy leszegezett más ládákat. Én
nem tudom, miért küldte vissza? Talán örökre jött Judit? Hát az ura?
talán ott hagyta? Akkor, igen, akkor (most tudom) akkor kezdett bennem
úgy rebegni valami.
Az ablakon beszűrődő verőfény beszőtte finom sugaraival a gyönge
leánykát. Igen bájos személykét simogatott; virágot, a hatalmas fák
alján virágzót, sem találhatott volna méltóbbat. Gyönge, üde kis teste
volt; nagy, kissé kiülő félénk szemekkel, mintha nedves fényben
csillognának; puha, húsos, eleven piros szája s oly fehér és puha az
arczbőre, mint a havasi gyopár szirma színe. Az apja, Buyk Mózes, fáradt
vérmes szemeivel úgy kísérte minden mozdulatát, mintha vonzaná. Ő már
öreg embernek látszott, gyönge, gyér hajával, sovány fejével, keskeny
vállaival s szélütött, hitvány lábszáraival. A karszékéhez két bot volt
támasztva.
– Judit? Mit akarsz, Sárika? őt nem szabad közönséges mértékkel mérni.
Hogy miért jön most ide? miért hagyja oda az urát egy hirtelen
föllángolásában? Ki tudná? Még emlékszem, mikor az urára fogta a
puskáját. Ők egy vén farkast üldöztek. Még lóháton ültem én is. Beh
régnek is tetszik nekem, Sárika! Az ordas bevette magát a gerbenesi
nádasba. A nyomon követtük. Judit megelőzte az urát. A kihajszolt vad
Judit felé vetette magát. Akkor az urának egy jó lövése érte a farkast,
mielőtt ugorhatna, s ledőlt a hóra. Akkor Judit éktelen haragjában az
urára fogta a puskáját, mert az ő vadját lőtte el előle. Mikor aztán
elütöttem a fegyverét s a magja a levegőbe ment, Judit sírva borúlt a
nyakamba s úgy ölelt, csókolgatott, mert az urát mentettem meg. Hagyd te
el Juditot, Sárika! Miért hagyta el most az urát valamely féktelen
haragjában? Ki tudja azt. Ma ide jön, holnap talán dühös szeretettel
megy vissza az urához s öleli át a lábait.
– Halló, úrfi! – kiáltott le a leány az udvarra, alig hallva már az apja
történetének a végét. – Halló, úrfi!… kiáltott egy magas legénynek, ki
akkor lépett be a kapun. Aztán szelesen átszorította az apja fejét s
kigyúlva mondta: – Már itt van Miklós… Nem mondtam meg, úgy-e, hogy
mindjárt itt lesz?…
Nyulánk s mégis erőteljes fiatal ember volt Miklós. Alig serkedt bajusza
finom, barna vonalat képezett rózsás arczán. A kopók az udvaron elevenen
sürögtek körülötte, a zöld posztós daróczra ugrálva. A leány elébe
futott:
– Hozott valamit? gyönge szívű vadász?
– Az éjjel a vaddisznók betörtek a tanarokba s megmocskolták a
törökbuzást. Hejh! ha maga Sárika nem volna haszontalan, fehérmájú
gyermek, elvinném estére az erdőszélre lesbe. De ha szél suhanna át az
erdőn, tudom, maga sírásra fakadna ijedtében…
A beteg ember mosolyogva fogadta őket. Átölelték őt. Aztán
beleelegyedtek az esemény tárgyalásába. Ő estére nem ajánlja, hogy
Sárikát magával vigye. A leány fürjészni menjen, a hol menta illatozik s
oroszlánszáj virágzik a martok szélén. A disznó paraszt fajta állat s az
agyara nem respektálja a szoknyát:
– Judit is itt lesz napközben. Őt vidd, Miklós, magaddal, mert az nem
asszony.
A leány szeme fényén gyönge borulás vonult végig. Azonban mindjárt erőt
vett magán.
– Akarja, Miklós, hogy Judit elejébe menjünk az úton? A társzekere már
hajnalban itt volt. Azt éjfél után kellett elindítani az igás lovakkal.
Judit, ha reggel indúlt is el, mindjárt itt lesz.
Nem is köszöntek; a leány a Miklós karjába öltötte kezét s gyorsan
szaladtak le. Igen szép, meleg őszi nap volt. A vén fenyőfák zöldje
haragosnak látszott a hervadó lombok közűl, verbenák illatoztak az út
szélén s a georginák égő labdái kaczagtak rájok.
Átszaladtak a kerten. A Maroson zakatoló malom pallóján hirtelen
megállott s kérdezte:
– S szép este az erdő, Miklós, úgy-e?
– Miért kérdi, Sárika?
– Hát igazán nem leszek én jó pajtása magának az erdőben, este?
– Se most, se soha, senki sem lesz kedvesebb.
– Miért beszél így én hozzám, mikor nem engemet akar vinni magával?
– Bizony Sárika, még elpityereg. Az ajaka már rebeg. Hogy ne akarnám én?
A bácsi mondta, nem én.
– Juditot is ő akarta kivinni magával?
Akkor egyszerre egymásra néztek, farkasszemet nézve egy perczig, aztán
hangosan minden ok nélkül fölkaczagtak s a leány megfutamodott. Miklós
utána iramodott az ő hosszú lábaival, persze mindjárt beérte az első
égerbokornál, ott mindjárt átölelte a leány derekát és szembe fordultak.
Egyszerre igen jó kedvűek lettek. Miklós kézen fogta a leányt s úgy
lóbálták a kezöket, mint két jókedvű gyermek és bementek a berek
ösvényére. El is felejtették Juditot s az országutat is egészen.
Ők így szoktak kalandozni ketten. Miklós a völgy végében a nagy kőházban
magára lakott. Szegről végről atyafiak is voltak s a Miklós anyja, míg
élt, Sárikát úgy beczézgette, mintha anyja volna. Míg Miklós az iskolát
járta, Sárika pótolta a nagy házban.
Mire aztán Miklós hazatért, már üres volt a vén fészek és Sárika, a
gyönge kis leány egyedűl való úrnőnek maradt a Buyk házban s a Miklós
nemesi kúriájában is. És nemcsak a házakban lakott egyképen; a szivekben
is.
Az nap igen jó napjuk volt. A komlóval behálózott bokrok között
bujkáltak s fölmentek a Maros-parton a fűzfa-bokrok között messze. A gát
alatt egy csónak volt kikötve. Azt kioldozták s már délebéd idő volt,
mikor a malomig fölhajtották, semmi beszédekkel töltve az időt. Mind a
ketten egyszerre észrevették, a mint az udvarra értek, hogy idegen kocsi
áll a fészer alatt. Judit jutott eszökbe. Egyik sem emlegette.
Megcsendesedve mentek föl a lépcsőn; kezüket eleresztették az ajtó előtt
s elkomolyodva léptek be.
Judit a beteg ember előtt állott és hozzá szólt. Mély, meleg, mint egy
harangnak, olyan kongó hangja volt. Megfordult a zajra és csendesen,
nyugodtan mondta:
– Kószáltok? Még se untátok meg a berket? Pedig megnőttetek, látom.
Sárikának az arczát gyöngéden meglegyintette. Miklóssal kezet fogott,
keményen megrázva.
– Szeretem, hogy megférfiasodtál. Majd akkora vagy, mint én. Sárika csak
ha a szivedig ér.
Miklós szeme önfeledten az asszony arczán veszett. Kábítóan szép volt.
Érett, erőteljes és ép, maga az élet. A mint a napfényben állott, valami
finom pehelyfélével látszott benőve az arcza, mely csodálatos lágygyá,
puhává tette bőrét. Álla kissé hirtelen végződött, mely keménynyé tette
tekintetét, éles metszésű ajaka alatt. Szemköre finom barnább színnel
volt belehelve, mintha foglalatba tartaná ragyogó, mély tüzű szemét.
Miklós egész testén fölmelegedett láttára s mintha megzsibbadtnak érezte
volna minden tagját, és újjait önkénytelenűl ökölbe húzta s
kipattintotta, mert az izzadság kiült a bőrére. Egy igét sem tudott
volna kiejteni megszáradt ajakán. Nem tudta levenni a szemét róla.
Megfélemlítve érezte magát; gyöngének, megtiportnak.
Judit végig vonta tekintetét a fiatal legényen. Aztán belenézett Miklós
elborúlt szemébe s lassan így szólt:
– Mit akarsz velem, Ujvárosi Miklós? Ma igen borús kedvben találsz.
Örvendek, hogy látlak.
Aztán Sárikához fordult s röviden kérdezte:
– Jegyesek vagytok? Ő persze szépeket mond neked; te sóhajtsz s azt
mondjátok: «Lám, a mennyország». Bolondok, bolondok… Menjetek a szemem
elől. Nem szeretlek látni. Igen haragos kedvemben vagyok, Sárika.
Szeretném, Sárika, ha szeretnél engemet. Szükségem van reá, ah! Én is
megtenném, ha tudnék még szeretni… Menjetek…
Mind a ketten elkedvetlenedtek. A leány merő tekintettel nézte Miklóst.
A legény elfordította szemét s az ablaküvegen belátszó Maros fodros,
csillogó vizét nézte. Mózes szenvtelenűl, fáradtan hallgatta a Judit
kitöréseit. Egyhangúan szólt:
– Meg fogod bánni, Judit, ismerlek.
Judit lángba borult egyszerre.
– Sértesz. Nem akarom, hogy lenézz engem; nem, még te sem. A kit
hűtelenségen kapok, én, ki minden ízemmel adom oda magamat, a ki kicsibe
vesz engem s azt, a mit nyújtok: forró, égő szeretetemet, azt én, ha nem
becsül meg, megvetem, szétzúzom, szétmarczangolom…
– S hátha tévedsz?
– Én? Nekem mondod-e ezt? Hát olyannak ismersz, a ki könnyelműen játszom
a boldogságommal? Ilyen hitványnak ismersz te engemet? Szegény te!…
Sárika csendesen fölemelkedett s a verandára lépett ki. Miklós
nesztelenűl követte. Úgy tetszett, mintha megkisebbedett volna. Egy szót
sem ejtettek. A veranda lépcsője oszlopfejét két csorba kő-virágváza
képezte; arra telepedtek le egymással szemben. Mind a ketten el voltak
foglalva a maguk gondolatával.
Csak későn hívták őket ebédre.
A hatalmas, vedlett ebédlőasztal egy szögletén fértek mind el. A kutyák
és a legyek mind benyomultak. Valami alávaló rosz ebédet tálaltak. A
desserthez ezüst tányérokat hoztak, de a zöldséget csonka cserépben
tálalták föl, elvékonyodott csontnyelű étszereket adtak mellé. A
szétfőtt, szálas tyúkhúsokat alig piszkálták.
Ritkán szóltak.
Miklós megrúgott egy vizslát.
– A maga kedves vizslája az, Miklós…
– Úgy-e? – kérdezte szórakozottan.
Mózes így szólt az ebéd végén:
– Nem akarsz kimenni lesre, Judit? Ez jót tesz neked. Elszórakozol.
Miklós ma reggel vaddisznókat jelentett be.
Sárika lopva nézett Miklósra.
– Elfogadom – felelte röviden Judit. – Akarsz velünk jönni, Sárika? Ki a
vezető? Tógyer?
– Nem. Miklós maga.
– Nem szeretem a szerelmes legényeket a sor elején. Annak egyeben jár az
esze.
– Azt gondolja? – kérdezte tompán Miklós. Úgy érezte, mintha valami
röstelni való szeplőjét fedezték volna föl.
A délutánt a kertben töltötték el. Valamikor mély várárok vette körül a
házat. Azt óriási fák nőtték be. A fenyőknek csak a tetején volt lomb,
mert a szerelmes falusi legények lelopkodták husvét idét a kedvesük
kapujába, a meddig csak fölérhették a fenyőágat. Azonban rengeteg
nyárfák lombja terjeszkedett el az oldalokon, s alól a nedves, hűvös
gyep tarkált a nefelejtstől s színes burjánoktól. Mózest is kihozták,
két felén tartva a hónaljától fogva, Judit elől ment, a neki is ismerős
pihenő helyre.
– Szívesen az ölembe vinnélek le – szólt vissza. – Nagyon szenvedsz, ha
lépsz, úgy-e? szegény!
Milyen meleg, édes hangja volt, mintha czimbalom rezegne végig a csendes
levegőn. Csak a víz zúgása hallatszott, mely a zsilipen suhog le s a
folyón túl az úton egy-egy gazdasági kocsi zörgött végig.
A kert túlsó felén almát szedtek, leányok, legények. Egy-egy csippenés
szegte meg a csendességet s az almafán mászkáló legények hangosan
kiáltottak le a gyűjtő leányokhoz. Valahol mély női hang bús nótát
dúdol, valami keserves panaszhoz hasonlított, a milyent halott mellett
szoktak dalolni a sirató asszonyok.
Judit bátyja lábához dőlt a gyepre és szemei a messzeségbe tévedtek.
Tele melle időnként magasra emelkedett s egy-egy hangtalan sóhaj rebbent
el ajakán. Ilyenkor ajongva nézett szét: nem hallja-e meg valaki?
Az alkonyat hamar ereszkedett le. A romlott lépcsőn mázatlan korondi
lábasokban bivalytejet hozott nagy ezüst tálczán egy mocskos cseléd. A
kopók tánczoltak a fehérnép sáros mezítlába előtt, ki régi mívű
czukortartót tett a gyepre s fölszeldelt barnakenyeret egy rozsdás
drótkosárba. Mindnyájan ettek s mert meleg szellő suhant át a kerten,
bementek mind.
– Jól öltözzél föl, Sárika, mert félek, hogy az idő megromlik. Velünk
tartasz-e? Jobban szeretném, ha itthon maradnál – mondta anyáskodva.
– Szeretnék veled menni, édes – mondta Sárika, csendesen feléje hajolva.
– Velem, Sárika? Vajon velem? te kedves. No gyere, ölelj meg; nagyon
szeretlek.
Tógyer jött a fegyverekért. Hosszú, fehér hajú, értelmes, hatalmas,
lompos öreg oláh ez, szíjas bocskorral a lábán.
Az alkonyat felhőket hozott. Mély fekete, nehéz kárpitot tolt föl
éjszakról a szél. A hold fénytelenűl bujkált a nagy gyászos lepel
szélén.
A házzal szembe az erdőbe tartottak, a törökbuzás szélébe. Tógyer elől
baktatott; a sort Miklós zárta be. Alig szóltak. A borulat egyforma
mezbe öltöztette őket. Kívül is… belül is. Durván fölszaggatott ugaron
mentek át.
Judit Miklóshoz így szólt:
– Szeretném, ha Sárikát segítené. Elfelejti őt.
Egy keskeny árkon mentek át. Majd beleestek. Miklós átnyújtotta kezét,
hogy Juditot átsegítse. Egyszerre szállt át rajta. Miklós megszorította
a keztyűs gömbölyű kezet. Hőség fogta el, a mint érintette.
Tógyer komolyan morgott:
– Ok nélkül fáradtak, drágáim. Egymást lőjjük meg, de nem disznót a
sötétben.
Óvatosan ügyelte a szél menetét. Annak ellenébe keresett búvóhelyet. Az
erdőben már csörrent lábuk alatt, a megszáradt leveleken járva. Vak
sötétség ereszkedett le; csak olyankor látva egymást, ha valamely
felhőfoszlány mellől suhant át a hold. A rejtelmes, mély némaság súlya
ereszkedett rájok. A lusta járású meleg szellő beszédre késztette a
kukoriczaleveleket, de az inkább sóhajhoz volt hasonló. Ezer hang járt
az erdőben. Talán párjához szorúlt álmos madár a buja növésű bokor
mélyén; rebegő nyúl szívének dobogása talán; itt egy kis harapás, ott
egy nyughatatlan mozgás, a falevelek halk sóhaja, az erdő ideges
mozgolódása mind e sok titokzatos, a jelentéktelent szertelenné
megnövesztve: az erdő lelke jelentette nekik magát. Tógyer maga mellé
állította Sárikát. A gazdája leányát féltette leginkább.
– Én félek, – rebegte halkan a leány.
Aztán, mert senkisem szólt, ismét megszólalt.
– Hall engemet, Miklós? – A mohos cserfa derekára dőlt. Bágyadt volt.
Homlokát a mohához szorította.
Egyszerre a kukoriczásban erősebb recsegés hallatszott messziről.
Miklós az izgalomban közelebb húzódott Judithoz.
– Ügyeljen – súgta. Remegett. A Judit kezét kereste. Sárika a suttogás
irányába tartott. Megbotlott s féltérdre esett. A hold végig húzódott
egy felhőszélen, gyöngén megezüstözve az erdő szélét. Meglátta Miklóst,
a mint Judit mellett állott. Akkor hirtelen fölemelkedett s
visszahúzódott Tógyerhez. Keserűséget érzett a torkában, mely gonoszabb
volt az epénél és megnehezedett a lélekzete.
Az eső csendesen szemelgetni kezdett. A kukoriczásban ismét elhúnyt a
zaj. Csöndesen pergett le az ég könnye, levélről levélre. A mint egy
csepp megült a Sárika forró homlokán, végigszaladva a kipirult arczon,
úgy érezte Sárika, mintha egy finom újj taszította volna meg, hogy
fölébreszsze. Végig dörgölte a homlokán s fölemelkedett. Félhangon szólt
Tógyerhez:
– Tógyer, mi haza megyünk. Akarod, hogy beléd kapaszkodjam? Segítsz-e,
Tógyer?
– Hogyne, én drágám – mondá mély, recsegő hangján. – Bátran, drágám. Hát
az ölében nem vitt-e téged sokszor a vén Tógyer, drágám?… Ez nem is
vadászatra való idő, nagysás úrfi.
Aztán dörmögve gyöngédkedett:
– Hol fogod meg Tógyert, drágám? Ne félj, míg látod Tógyert…
Az ösvény csúszós lett. Judit utánok ment szorosan. Néhol megbotlott a
göröngyben. Miklóst figyelmeztette halkan:
– Ügyeljen magára. A puskát lefelé fordítsa. Nekem akar segíteni? –
kérdezte halkan, némi kicsinyléssel hangjában.
Sárika visszafojtotta a lélekzetét. Vajon érinti-e Juditot? Aztán
ingerűlt lett, majd oktalanúl mérges. Hátha érinti a háta mögött.
Tulajdon azon vérből való Sárika is, mint Judit s a vadászt, ki előle
ellövi a prédát, arra ő is irgalmatlanúl rá tudná fogni a gyilkos
fegyvert.
A mint a faluba értek, röviden, érdesen mondta Miklósnak:
– Nem akarom, hogy hazakísérjen. Ne kerüljön értünk. Maga közelebb éri
itt a házát.
Miklós kezet nyújtott a leánynak.
Sárika talán nem is látta a sötétben, talán nem is akarta, nem nyújtott
kezet, hanem előre ment Tógyerrel.
Judit bátor, ruganyos lépésekkel ment végig a pallón. Hozzá se ért a
karfához.
*
Korán visszavonúltak mind. Még alig kilenczet mutatott az óra. Az eső
jobban megeredt, komor suhogással hullott a megsárgúlt lombokra. Mózes a
hátára feküdt s az ő régi vas pricscsét a veranda üvegfalával szemben
állíttatta. Fáradt tekintetét a nehéz feketeségen pihentette. Valami
foly körülötte, a mit nem ért. Sárika kedveskedése kissé erőltetettnek
tetszett neki. Mintha megkomolyodott, szinte megkeményedettnek látszott
volna.
Sárika is kis fehér fészkébe vonúlt.
Judit rhythmikus lépésének kopogása hallszott a várárok felé néző
tornáczról. Azon a szárnyon Judit leánykori szobája áll. Ott minden
mohos, romlott, omladozó, de Judit mégis itt igazított meg magának egy
nagy szobát. Azt az elvadúlt helyet magához valónak találta. Hiányosan
bebútorozta, de ott szeretett időzni, ha nagy néha hazatért.
Egy szál gyertya lángja derengett a fekete falra. Minden szertelen nagy
volt ott. A zárt nehéz levegő miatt ajtót, ablakot nyitva tartott. Halk
neszre állott meg.
– Te vagy, Sárika? Hát mit keressz itt? Ki kísért ide a vak folyosón?
– Beszélni akartam veled. – Hangjában szokatlan határozottság, szinte
keménység volt.
Judit Sárikához ment s anyáskodva szólt hozzá:
– Milyen szokatlan a hangod, Sárika. Nem vagy beteg? Még ruhát sem
váltottál. Egészen nedves a hajad.
Sárika lehajtotta fejét s könny gyűlt a szemébe. Judit édeskedő hangja
egészen megzavarta.
– Bánatod van? Neked, Sárika? Alig ismerek reád. Azt hittem, a könnyet
csak hírből ha ismered. Mit akarsz?
Átfogta a leány fejét s mellére vonta. Sárika fölemelkedett s
kibontakozott az ölelő karokból.
– Azt akarom, hogy menj el innen, – mondta remegő, csendes hangon.
– Nem értelek, Sárika.
– Azt akarom, hogy elmenj innen Judit. Miért jöttél ide? – folytatta
sírva. – Eddig itt igen boldogan éltünk. De, látod, te veszedelmet
hoztál. Te igen szép vagy, te megzavarsz minket. Én igen szeretlek
téged, de mindig féltem tőled. Nem is tudtam, miért? Hanem most már
tudom. Igen nagy és igen szép vagy. Ezért. Most tudom, te megharagszol
reám. De ne haragudjál, reám, Judit. Én nem akartalak megharagítani, de
mondd meg, mit tegyek?…
– Nem vagy te beteg, Sárika?
– Roszúl mondtam, most tudom már. Én mi sem akarok, Judit. Én azért
jöttem, hogy kérjek tőled. Már vége van mindjárt az erőmnek, Judit. Én
azért jöttem, hogy viaskodjam veled. Pedig már csak kérek tőled. Te úgy
is mindig szerettél minket, úgy-e? és engemet is úgy-e? Én tudom, te meg
is hallgatsz engemet, akármint beszélek is hozzád.
Judit egy vén griffes zöld bőrös szék mellé állott meg. Az újjai alatt,
a mint megfogta a szék karját, bántó, nyiszoló hang kelt. Érdesen
kérdezte:
– Rajtam keressz valamit, húgom?
A leány lehajtotta fejét.
– Nem a szeretődet keresed? Ne riadj meg e szótól. Jó, bátor és igaz
fajtából való vagy. Ha akarsz valamit, akard egészen, Sárikám. Ne ijedj
meg az igazságtól. A szeretődet keresed. Nézd csak, Sárika. Hát olyan
asszonyra hasonlítok-e, ki kalandra indúl? Az uram odahaza. Micsoda
férfi az, te! Kemény, mint a gyémánt s olyan merész, mint egy oroszlán.
A tekintetét árulónak találtam, egy rosz pillanatban. Mintha jobb
szemmel nézett volna egy asszonyszemélyre, mintsem illenék egy férjhez.
Ott hagytam. És odahaza a leánykám, olyan tiszta, mint a harmat, fehér
és szép, mint a liliom. Azt hiszed, hogy ott hagyom mind azt, a miben
gőgös és boldog vagyok, azért, hogy ide jőjjek és kalandot keressek, s
elvegyem a vőlegényedet. Bolond, te bolond! Eh! de igen kicsinylesz,
Sárika. Ezért szégyenlenem lehetne magamat.
A támadásra Sárika szemei megelevenedtek. Judit felé fordúlt.
– S mégis hát, Judit, a szeretőmet féltem tőled. Jó! Hát nevezd így. Hát
ne féljek a szótól. Tulajdon az a vérem, mint a tied. Észre sem vettem
eddig. Igaz. Hát beszéljünk tisztán. Én nem akarom, hogy elvedd a
szeretőmet.
Elhallgattak mind a ketten, egy perczre. Aztán, mert érezte Sárika, hogy
heve elragadja, egy hanggal alább folytatta:
– Nem hozzám való, Judit, e pörlés. Én nem támadni jöttem, én védekezni
jöttem. Nincs is fegyverem a harczhoz. Te szép vagy, mit vessek én
ellene? te vagy az erős, én a gyönge. Mind Bubának hívtak. Én egy
beteget ápolok, te ragyogsz és uralkodol. Te mit sem tészsz, csak
megengeded, hogy csodáljanak, mint a nap. Ha a sugarad perzselő sugarába
belehull egy gyönge bogár, hát ne világítson azért az égi test?
Aztán elnyomva a hangját, csöndesen mondta:
– Hát sajnálj meg. Zavartan beszélek. Sajnálj meg. Én nem bánom, ha meg
is kisebbítem magamat előtted. Jó. Boldogságomat keresem. Add te. Menj
el innen. Én látom, én érzem a veszedelmet. Meg sem támadtál még s már
megvertél. Látod, megalázom magamat. Menj el innen. Ne hallgass se
büszkeségedre, se hiúságodra. Megtámadtalak? Felejtsd el, ha
megbántottalak. A szivedhez fordulok. Menj el innen.
Hallgattak.
– Nem szeretem, ha így szólsz hozzám, Sárika. Inkább üss meg. Menjek el
innen? Elűzsz kérő szemeddel. A szivem tele volt ma reggel gonoszsággal,
ártani, rontani áhítoztam. Vissza szeretném fizetni a sorsnak, a mivel
engemet ver. Ha az uram hűtelen lesz, hadd tegyek én is úgy. Itt verek
tanyát és megrontom mindazt, a kit előmbe vet a sorsa. Mindezt akartam.
És oda már a szándékom. A szemed ver meg. Nagyon hasonlít az anyádéra… a
milyen volt a halottas ágyán… szerencsétlen vagy a gondolatra is, hogy
megcsalhatnak téged. Hát ha tudnád, mint szenvedek én, a ki szintén
attól félek, hogy megcsalnak.
Aztán félre fordúlt. A sötétbe nézett.
– Pedig meg fog csalni. Minden férfi hűtlen, ha módja van reá.
A nyitott ablakon a mély éjszakából a megfeketedett eszterhaj gerendái
közül bársonyos szárnyú, otromba testű lepkék szálltak be a világra,
keringve oktalanul a láng körül.
– Minden pillangó, – mondta Judit halkan, kezeivel legyintve lustán.
Sárika fáradtan hullt le a székre, a fölindúlt asszony forró kezéhez
szorítva tiszta homlokát. Az eső mintha elfáradt volna kinn. A csend
nehezebb lett s jobban hallszott, a mint a malom táján lecsurgó víz
belocscsant a keskeny malomárokba. Valahol messze kutyák ugattak s
mintha jelszót mondtak volna ki a kuvaszok, azt odább s odább adták a
falun keresztűl. Az udvar kopói is nyughatatlankodni kezdtek. Egy-egy
vakkanás hallszott, aztán a várárok túlsó felén keservesen vonított föl
egy kopó.
– Zajt hallsz-e Judit? – kérdezte tompán.
– Csak képzelődöl, Sárika.
– Azt hiszed? szeretném, ha elmennénk innen. Egyetlen cseléd sem lakik
ezen az oldalon.
– Gyermek vagy, – suttogta Judit. Aztán hirtelen elfújta a gyertyát.
Átölelte Sárikát s mellére vonta a fejét.
A leány izgatottsága fölolvadt egy halk rebegésbe. Tisztán hallotta egy
lépés zaját, a mint az út kavicsa csikorog talpa alatt. A kopó vonítása
örvendező szűkülésbe ment át. Mint a hogy a kopó az ismerősnek örvend.
Alant is valahol a malom tájékán annál hevesebben újult meg az ugatás a
vak éjszakába.
– Nyugalom, Sárika! – súgta Judit, keresve a leány kezét s megszorította
azt.
A malomtól fölvezető út mind zajosabb lett. Messze éles füttyszó hívta a
bestiákat. Az udvar kopói is beleszóltak újból a nagy rivalgásba. Ekkor
világosan hallszott, hogy egy új, más, erős férfilépés, mind sietősebben
közeledett a veranda felé. Valaki a rosz tornácz kőkoczkáin állott meg.
A kutyák alant maradtak a gyepen, s mérgesen rivalogtak föl. A lépések
hallszottak, a mint megkerüli a szögletbástyát s a várárok felé eső
szoba felé közeledett. Időnként megállott hosszasabban, mintha valamiről
meg akart volna bizonyosodni. Ismét megindúlt és megállott ismét. A
Judit szobája előtt gyufát pattintott el, hogy az ajtót megkapja.
Nyitva volt.
Abban a pillanatban elfújta. Tétovázva lépett a küszöbre.
Judit megszorította a leány kezét s az ajaka ezt rebegte:
– Az uram…
Perzselő hőség futott át a vérén. A feltörő öröm fojtogatta. Hát utána
jött az ura! Üzte a fertelmes éjszakába a szenvedély, a forró szerelem.
Föl akart szökni, hogy mindent elfelejtve a mellére rohanjon. Azonban
erős szorítás tartotta helyén. Sárika kapcsolta kezeit a Judit újjaira.
Tudni akarta ő is: ki van _még_ oda kinn? Mert még van _oda kint
valaki_… Istenem…
A Judit ura megállott a küszöbön. Ismét kilépett az éjbe. És így
kiáltott a sötétbe:
– Valaki van ott kinn. Szóljon.
Csak a malomvíz suhogása hallszott.
– A hársos úton mozog valaki. Akarom, hogy szóljon. Lőni fogok.
Sárika rebegve emelkedett föl a székről. A kutyák elhallgattak kinn. A
férfi hangja mind erősebb lett.
– Látok – mondta. – Akarom, hogy szóljon. Nem fogom ismételni többet.
A mély csendben egy kerczegés pattant. Puska kakasát vonta föl valaki.
Ebben a pillanatban Sárika egy ugrással a tornáczon volt és megfogta a
férfi kezét.
– Mit akarsz? – kiáltotta.
– Ki vagy?
Judit csendesen szólt.
– Itt én vagyok, én uram…
Aztán világot gyújtott.
A férfiu lustán leeresztette a puskát s belépett a szobába.
– Te is itt vagy, Sárika? Mit tesztek itt? – kérdezte csodálkozva.
Judit kiragyogott arczczal fordúlt szembe.
– Reád vártam, – mondta s fogai kivillantak mosolygó ajkai közűl.
Aztán elfelejtve magát, kitárta a karjait s így szólt: