Felhők: Elbeszélések - 3

– Szólj, Matild, ő méltóságával. Hátha inkább hallgat reád, mint reám,
együgyű öreg emberre s a kérésedre inkább hajol.
Azonban Magyari nem engedte, hogy az öreg tiszt sokáig fűzhesse ezt a
kérdést. A borát a világosság felé emelte és magasztalta arany színét,
pompás ízét. Fenékig itta és késztette Orbánt, hogy igyék. A mint az
öreg tiszt látta, hogy kisebbik gazdája élvezettel iszsza a vén bort,
kedvébe járva, fáradhatatlanúl töltötte. Magyari mosolyogva nézte az
öreg embert.
A vén tiszt így gondolkozott: «Hátha igen sokat fog inni, akkor itt
marad».
Magyari így gondolkozott: «Hátha igen sokat iszik s ellágyul, akkor
könnyebben békül meg az eltávozásommal».
Egyszer így szólt Orbán kigyúlt arczczal fellengősen:
– Ismerem, méltóságod, e bor venyigéjét, András báró hozta Frankföldről
és elültette a Pogányvész oldalra. Azt a földet sok török vére áztatta…
Már a méltók, kik ittak a bogyó nedvéből – mind elmentek őseikhez… egy
van csak, ki méltó, hogy megízlelje… a nagyok szegény szolgája nyújtván…
A szeme kigyúlt egészen, zavartan beszélt. A báró ismét töltött. Akkor
Orbán elkeseredve kiáltotta:
– Eszti cselédem, nézd, nézd, gazdánk megalázza szegény szolgáit… Ő
saját kezével tölti meg a poharakat… te elnézed ezt?… elnézed?
Aztán fuldokolva végezte be. Ökölbe szorította a kezét és sírt.
Megfenyegette a cselédet s az abroszra hajtotta a fejét és elaludt.
Magyari halkan szólt az asszonyhoz.
– Engedjen meg, ha én segítettem abba, hogy elcsöndesedjék Orbán. Így a
búcsúzást könnyebb szívvel viseli el. Egyéb sem marad hátra, mint hogy
én is búcsút vegyek. Higyje el, igen kedves véletlen volt, a mi
idehozott ismét, s kérem, szívesen gondoljon reám.
Aztán fölállott, kezet nyújtott. Az asszony tovább felejtette a kezét a
Magyariéban, mintsem helyes lett volna.
A míg így érezte a báró az asszony gyönge ujjainak melegét, ez szaladt
át a fején: – Ha elmenekszem innen, örökre tövis marad a gyönge,
érzelgős asszony szívében…?
Az asszony félve kérdezte, (az ajaka rebegett a nagy fölindulásban):
– Nem talál engem alkalmasnak arra, hogy kalauzoljam Orbán helyett a
kertben, a melyet meg akart nézni? minthogy Orbán már nem képes reá.
Magyari nyájasan utasította vissza!
– Nem merném fárasztani, semmi esetre e késős éjtszakán. Bízzék
ösztönömben. Magam járom meg a kertet, míg alkalmas leszek az álomra…
Engedje, hogy ismét köszönjek…
Az asszony hangtalanúl ejtette le a kezét s visszalépett.
Magyari szivarra gyújtott s a verandára lépett. Üde szellő járt, rezedák
illatát hozva a kertből, az oleanderek kesernyés lehelletével elegyülve.
Hiszen ő veszedelmet hozott e hű, jó ember házára. Elfelejtette volna
talán az asszony a régi, gyerekes álmot, megnyugodott volna és boldoggá
tette volna e jó öreg embert, ki maga az önfeláldozás és gyöngédség.
Vége. A régi álom megújul ismét és a betegesen érzékeny asszony
szerencsétlen lesz és mindenki körülötte. Milyen lesz így a jó öreg
tiszt élete mellette!
Annyi megilletődés érte e délután Magyarit, mióta az öreg hű szolgával
találkozott. Gyermekkorának, nemes őseinek emlékei keltek mind életre…
Magyari, az erős birkozó természetű ember megadta magát ez érzésnek.
Súlya alatt ellágyult.
Mint csöndesítse el a születendő vihart, melynek jöttét érezte? Mint
altassa el ismét az asszony fölébredt érzéseit? Mit tegyen, hogy jól,
becsületesen cselekedjék? Máskor talán nem töprengene ilyen kérdéseken.
Talán máskor léha hiuskodás arra unszolná, hogy hagyjon hátra egy
megsebzett szívet. Azonban az egész délután másképen hangolta.
Homlokát megtörülte. Egészen forró volt. A sötétbe nézett tanácstalanúl.
Akkor éles vadász szemével meglátta, hogy az udvaron átsiet valaki s a
kertajtó homályában eltünik…
Ki az?
A szobák elcsöndesedtek. A vén kutya alszik az Orbán lábai mellett, a
kis cselédleány az asztal körül rendezkedett.
Az istálók is elsötétedtek teljesen.
A hold álmosan bujkált az égen, fekete foltok szélén bujva ki, hogy a
másik felhőrongy alá bujjon.
Ki lehet? Kétségtelenűl Matild lopózik a kertbe. Mit reményel vajon?
Talán arra gondol, hogy találkozni fog vele? Talán kalandot keres?
Ah! Hiszen ez egészen közönséges hölgyike… Érzékeny-e a lelke? vagy rosz
fajta a vére?
Nem tudva eldönteni a kérdést, erős lépéssel a kert ajtaja felé ment. A
léczes ajtó csikorogva fordult meg a sarkán. Magyari egészen
fölháborodott. A porondos úton gyorsan végig ment. Sehol senki… Bokrok,
virágok, madarak, minden aludt.
Visszatért.
És mégis nem könnyelmű hölgy ez, a kit a háborgó vére ösztökél…
Ez regényt keres: az ő könyveinek érzékeny folytatását keresi.
Nagyon hamar elhitte, mert jól esett ezt hinnie. Akkor ötlete támadt,
gyorsan fölemelte fejét és kiderült arcza. Félhangon mondta: «ez az»…
Megkapta a mit keresett. Az asszony megijed tőle s megutálja, hogy soha
se gondoljon reá…
Megtalálta a módját. Hogy soha se ábrándozzon róla s kivesse álmaiból
örökre.
Akkor derülten lépett be a szobába, s a kis cselédleányhoz így szólt:
– Egy kis tüzet a szivaromnak, galambom. A legszívesebben szemednél
gyújtanám meg. Akarod-e, hogy a gyertya lángját idetartsad szivaromhoz?
A kis leány, kaczagva, kaczér mozdulattal nyújtotta oda a világot.
Magyari megfogta a leány ropogós, gömbölyű karját, megszorította;
meggyújtotta szivarát s halkabban folytatta:
– A borostyános lugas közepén egy kőasztalt láttam… Nagyon szomjas
vagyok, abba pusztulok el, gyöngyöm… Nem vinnél oda egy üveget e jó
borból? Jobb lesz az íze, ha te viszed ki…
– Egy poharat is?
– Kettőt talán, gyöngyöm…
– Kinek kettőt?
– Mindenki alszik talán?
– Mindenki alszik.
– Nem iszol te ott velem egy pohárral a kedvemért?
– Nem, nem. De a bort viszem szívesen.
Aztán a leány után ment végig az udvaron. A gyertya lobogott a leány
kezében, álmos sugarakat hintve a gyászba borult kertre.
A mint a borostyános lugas elé értek, Magyari előre hajolt s elfújta a
lángot. A kis cseléd halkan fölsikoltott.
– Most már hogy lássunk? – kérdezte kaczér prünnyögéssel.
– Minek nekünk, gyöngyöm, a világosság? – mondta hangosan.
A leány letette az üveget az asztalra, lábujjhegyen közeledve, mintha
választ adna óvatosságával a hangos szóra.
Magyari hevesen fölkapta a leányt s ölébe ültette. A leány mind a két
tenyerét a fiatal ember elé tartotta védelméűl.
– Hány a szeretőd, gyöngyöm? Egy…? no, kettő? három? Ne tagadj el egyet
sem belőle. A te szájad elég picziny, az ajakad piros, mint az eperszem…
akárhány csókot kaptál is reá, jut még belőle másnak is.
A kis cseléd nesztelenűl súgta:
– Pszt… csöndesen… Én úgy félek… Mintha valaki járna körülöttünk.
– Sohse aggódjál, gyöngyöm… Akárki lássa… nincsen szebb dolog a világon
a szerelemnél.
S ezzel átölelte a lyányt.
A kis cseléd halkan föl-fölszisszent.
A bokor a hátok mögött erősen megzörrent. A kis cseléd kifeszítette
testét az ölelkedő karból s fölállott.
Halkan így súgott:
– Valaki szalad az úton a ház felé.
Magyari megismerte.
Akkor komolyan így szólt:
– Már nem vagyok szomjas többé, kis leányom…
A cseléd csalódottan kérdezte:
– Nem szomjas már?
Magyari mit sem felelt.
Csöndesen végig ballagott az úton, hol azelőtt egy perczczel megriadva
suhant át az Orbán felesége.
Ballagott…
Megnyugodottnak érezte magát. Jól cselekedett.
Mégis igen kellemetlenűl érezte magát.
Íme egy pár ember, két lépésnyire tőle a házban. Nincs is több a
világon, a ki úgy szeresse őtet, mint e kettő…
És elhagyja őket örökre.


A BECSÜLET.
Utolsónak érkezett meg a mulatságra Emil, a főhadnagy.
A tó aczélsima jegén vig össze-visszaságba siklottak a korcsolyázók. Az
éles hideg, rózsákat fakasztott az arczokon. A lámpácskák szelid világa
érdekes félhomályba öltöztette a nagy park tavát s a parkot őrző óriási
fekete fákat még nagyobbnak mutatva, mint a mekkorák.
A bolondos alakú, kis pavillonban a házi gazda, az ősz Torda Dávid
beszélgetett a tisztes Pókainéval.
Az asszonyság a Torda kis fiacskájáról beszélt.
– Tizennyolcz hónapos a ficzkó?
– Az én fiam már tizenkilencz mindjárt. Ma nehány tárgyat egészen
értelmesen nevezett meg s a kardját úgy forgatja, mint egy janicsár.
– Mondja inkább, mint egy Torda, a katona Torda-vérből való.
Emil egy szőke kövér hölgygyel érkezett. A karján vezette a parkon át. A
szomszéd falubeli birtokos leánya, a gazdag, kissé lomha járású Tar
Ilona ez.
– Megkéstél, öcsém. A feleségem Klári, már tudakozódott utánad.
– A mienk a veszteség, ha késtünk.
– Ugy-e Ilona hugom, te tartóztattad?
– Az apámmal jöttünk, – felelte ártatlanúl magyarázva.
– A ki védekezik, hugom, vádolja magát, – mondta jóakaróan nevetve. – S
azért nem kell elpirulni, kedves! ha jól mulatott valaki.
Korcsolyát kötöttek s a szőke leányt egy czigányarczu legényke vitte el.
Emil alig elegyedett a beszélgetésbe.
Az egész társaság (a környék előkelősége) keringett a tón. A Torda
felesége, a finom kis Klári vezette a futókat. A mint a főhadnagy
mellett elsuhant, feléje fenyegetett vigan. A tiszt egy percz alatt
utólérte, kézen fogta s előre haladt vele.
– Soha se futhatsz úgy el előlem, Klári, hogy én ne érjelek utól.
– Rosz futó vagy. Mindig csak a második helyre érsz be, – lihegte.
– A szeretetedre is, Klári?
– Bolond.
– Visszafordult s a szőke Tar Ilonának nyujtotta a kezét s a nehéz
leányt ideges gyorsasággal vonszolta. Gyengén fel-felsikított Klári a
futás hevében, Emil szótalanul követte őket.
A kis pavillonnal szemben, a nádas szélén, idősebb bekecses férfiak
szivaroztak egy pad körül. Sánta, piros arczu úr, Prini Gábor ült rajta
s vitte a szót. Emilre mutatott, a mint a hölgyek mellett futott.
– Nézd, Buridán ama habozó szamarát, a mint méregeti a szénát, méregeti
a szalmát, hogy melyikbe harapjon. Nehogy ehen maradjon.
– A csúfság csak úgy virágzik ki a szájadon, egyszerre, mint a portulák.
– Kibe harapjon? a kis Torda Klárikába, a kit a szája elől vette el az
ura? Vagy Tar Ilonába, az ő sok ezerébe? sok húsába? Oh uram! adj neki
eszet hozzá valót.
– Mit javasolnál te neki, Gábor?
– Először ezt: hogy haljon meg, mert élhetetlen.
– Másodszor?
– Másodszor, – magyarázott belé kaczagva a harmadik, – hogy takarítsa ki
az utat Prininek a kis Klárikához.
A csufolkodó gyorsan tiltakozott.
– Mi van az eszedbe? Nekem? Tudod a dalt: «Helyettem beszélj kis virág!»
(és összekuczorodott lábára mutatott). Nekem nincs egyébre jogom, mint
nézni s gyönyörködni a fiatalságban. Tettre Emilnek volna joga. Én? Mit
gondolsz?
– Mind emlékezünk arra a sűrü sóhajtásra, buzgó udvarlásra, melylyel
akartad pótolni Emilt, mikor más garnizonba tették át – Klárika mellett.
S akkor jött Torda, a penzionált generális, ép lábakkal, kastélylyal,
erdőkkel, mezőkkel.
Mind kaczagtak.
Az öreg Torda csendesen beszélgetett az öreg dámával, bőrös lábzsákját
figyelmesen igazgatva.
– A régi iskola, – mondta nyájasan bólintva Pókainé. – Maga feláldozza
magát értem, kedvesem s elhanyagolja a feleségét, csakhogy régi
barátnéját ne hagyja itt magában. Különben meg is várhatom magától,
Torda! Most hálálja meg, hogy magának neveltem fel Klárit. Ő boldoggá
teszi magát; maga lábzsákot szerez a lábamra. Ilyen a férfiak
háládatossága.
– Kivánja, hogy elvigyem?
– Kit, kedvesem? Azt hiszem, Torda! nem is hallja, a mit beszélek. El
akar vinni valakit?
– Bocsánat, figyelmetlen vagyok.
– Nem roszabb: szórakozott. Valami aggasztja magát, mert nem egyszer ma
visszás feleletet adott.
S mosolyogva fenyegette meg.
Emil a kipirult Klárát vezette a korcsolyázók előtt. A sötét el-elfedte
mindkettőjüket a hajlásoknál.
– Szeretném, Klári, ha elesnél.
– Miért?
– Hogy felemeljelek. Vágyakozom a derekad után, mellemhez szorítani a
melledet. Tedd meg, kedves. Itt átvágunk a tulsó oldalra a hattyúházig.
Utól se érnének a segítők. Egy percz az egész. No, megteszed?
– Boldog volnál, ha blamirozhatnál?
– Mit gondolsz? Hát van-e a világon, a mit inkább szeretnék, hogy te
boldog légy?
– Arra is törekedtél egész életedben, – felelé idegesen felkaczagva.
– Keserűen szólsz. Kell-e mentenem magamat előtted? Tudod: mit tehettem.
Ha nem vagy az enyém, a sors az oka. Ő rendelte ki így, hogy én csak
sorvadjak utánad s másnak legyen joga hozzád.
– Nem egyszerűbb is így? – kérdezte gúnyosan.
– Ne bánts, Klári. Kit öljek meg éretted? Az enyém lennél-e inkább
akkor? A szegény ember hogy merjen ábrándozni azon, hogy az ő tulajdona
légy a te szépségedben? Hogy hozzá kössed a te életedet a szegény
katonához? az ő czifra nyomoruságához? téged, a fényre, ragyogásra
teremtettet. Miért kinzol, Klári?
– Ügyelj, utólérnek.
A fasorból tánczzene hangzott fel.
A kis Klári a pavillon felé suhant s kipirult arczát az ura felé
fordította.
– Mindig egyformán kedves, figyelmes.
Aztán odább futott.
Torda nyájasan bólintott felé. Az öreg Pókainé hozzá fordult:
– Gyönyörű az én kis leányom, a maga felesége. Valósággal zavarban van
vele az ember. A teste egészen egy gyermeké; az esze az uráéhoz való, a
kedvessége elragadó. Az ember alig hiszi, hogy anya s elmosolyogtam ma
is, a mint látom a nagy fiát az ölében. Mondja, hogy boldog vele. Jól
esik hallanom, ha mondja.
A sánta, gonosz száju Prini új hallgatókat szerzett magának.
– Szeretem a vén gavallérokat. Minden nap muzsika, táncz. Persze nekik
kevés idejök van még hátra. Azt a kicsit jól akarják eltölteni. A mi
erejök, pénzök van, az elég arra a kevés időre. A ki pedig hátul jön,
tegye be az ajót. Az a rend. Egy hét óta alig pihenünk a Torda házában.
Juttat neki is az asszony, marad nekünk is. Az a rend. A ficzkó erősen
támad. Nézd Emilt, hogy meg akarja mutatni Klárinak a hangjának a
lágyságát. Csak ki ne essék a sajt a szájából, a míg énekel.
– Micsoda sajt?
– Tar Ilona. Nem izes falat?
Gyéren kezdett szállingózni a hó. Az est enyhe és sötét volt. A
korcsolyázók vígan kikerülve egymást, hasították a jeget. Messziről a
park végéből a kastély ablakai ragyogtak be az éjbe.
Klári magányosan szaladt át a téren, egy-egy nyájas szót szólva.
Hajlékony, gyermekes testével siklott át a korcsolyázók között. A
hattyúház előtt egy halk sikoltás szaladt ki az ajakán. Muffja messzire
elgurult, maga végig vágódott a sík talajon.
Emil mellette állott. Féltérden így súgott:
– Édes vagy.
Klári haragosan kérdezte:
– Azt hiszed, a te megrendelésedre tettem?
Sok segítő kéz nyult feléje. Valaki így kiáltott: «Négyesre!» A
muzsikusokat oda rendelték. Klári kissé vonakodva sorakozott a tánczra.
– Megütöttem magamat, – mondta és a tánczosok mögé ült a sötétbe egy
hajlított padra.
Emil a háta mögé állott s halkan súgott a fülébe:
– Imádni való vagy. Nemcsak mert bájos vagy, de mert az enyém vagy. Én
érzem, én tudom. Ne tagadd el. A míg tőled távol éltem, rólad
ábrándoztam. Ne hallgattass el. Egyszer ki kell beszélnem magamat. Az én
dolgom sietős, mert megbolondulok utánad, Klári. Mert te hagytál el.
Soha se kértelek meg, de velem nőttél fel s te is tudtad, hogy az enyém
vagy. A míg felnőttél «kis feleség»-nek hivtalak. Mikor elrendeltek
mellőled, nem is eskettelek meg, hogy az enyém léssz. Hát kié lehess? El
akartam dobni a kardbojtomat, hogy elvehesselek. A míg terveltem,
álmodoztam utánad, a néni, a ki minket nevelt fel, odahányt téged az
uradnak. Az övé vagy? Még csak nem is irtátok meg. Igaz? Elloptak tőlem.
Mért hagytál el? No, hát itt vagyok. Visszatértem. Milyen fény vesz
körül. Torda minden ragyogással vesz körül azért, hogy elkábítson téged.
Ünnepről-ünnepre visz, hogy ne gondolhass reám. Reád akgat minden
pompát, hogy ne láss meg engemet. Tönkre teszi magát érted. Tudom! De
nem hagylak; fel foglak verni, hogy ébren légy és visszakövetellek.
Visszakövetellek, mert te az én tulajdonom vagy, a kit megvettek vagyon
áron. Igen olcsón vették meg a testedet. Mert a szivedet nem adtad el.
Vagy azt is eladtad? Azt mered mondani, hogy a szivedet is eladtad? El
mered tagadni, hogy az enyém vagy?
A míg beszélt, gyenge mosoly futkosott az ajakán. Nem volt felhevülve,
de melegen szavalt, mintha egy csinos beszédet mondana el.
Az asszony kábultan hallgatta. Maga elé nézett s az ölébe szállongó hó
befehérítette. A tánczrendezők hangosan rendezgettek, a muzsika élesen
hangzott a csendességben. Mikor a beszélő elhallgatott, halkan szólt
hozzá:
– Menj, menj el. Miért jöttél vissza?
A tánczot sietve végezték el. A hó sűrűbben kezdett hullani.
Torda karján hozta Pókainét. Magas, egyenes, feszes férfiu volt, vadász
kabátban, puha kis kalap fehér fején, erős bajusza csapos volt a
hidegben. Az általános készülődésben a Prini Gábor karjába öltötte Klári
karját. A park széles útját behavazva, messze fehérlett; a nagy, fekete
fákról lágy pehelyek szállongtak. Emil elevenen csevegett a szőke, fázó
Ilonával s titkolódzva nevetgéltek.
Sietve takarodtak be a jó meleg, nagy, fényes terembe. Kamáslis cselédek
szolgáltak meleg italokkal s friss zaj támadt. A Tordák régi pompás
kastélyának nagyterme volt ez. Régi velenczei tükrös rámás tükrök
ragyogtak a kárpitos falon; hatalmas üvegcsillár csüngött a faragott
mennyezetről. Minden vén, erős, pompás. Muzsikaszó is rikkant fel. Prini
Gábor állhatatosan biczegett Klára után.
– Az ember harczot vív egy jó tekinteteért, Klári, az-e a rend?
Pazaroljon reám szegényre is vagy egyet futtában. A hódolói úgy veszik
körül, mint annyi erős bástya. A legerősebb Torda, persze éjszakon; mi,
a kövek a falban, szegény hívei; keletre?
– A fiam.
– Hát Emil? Nincsen bástyája szegénynek?
Emil mellettük ment Ilonával. Röviden odaszólt:
– Nem szeretem, ha a nevemet a szádra veszed a hátam megett.
– Mit? – kérdezte Prini kicsinylőleg.
– Reménylem, épen olyan jól hallasz, mint beszélni tudsz.
A szőke leány tovább vitte Emilt.
Pókainé egy tekintettel magához hívta Klárit. Leültette, megsimogatta a
haját s így szólt:
– Szép vagy, bogaracskám, ma este. De valami szórakozottság van a
tekintetedben. Történt valami veled? Hallottál valami kellemetlent? Ne
áltass, kissé zavart vagy, az én szemem nem csal. Tán Torda mondott
valamit? Ő sincs különben. A míg a jégen futkostál, az én időmet
rövidítette. Ő, ki maga a gavallérság, ma szórakozott s néha olyan
össze-visszaságokat mondott, hogy zavarba ejtett. Volt tán valami
közöttetek?
Aztán makacsan folytatta:
– Vagy Emil? Bár vissza se tért volna. Egy hete van idehaza s zaj,
izgatottság mindenfelé. Ne titkolódzzál. Én jól látok. Nem szeretem azt
a gyereket s téged se. Egészen feltünik melletted. Az urad nem arra
való, hogy eltűrjön melletted valami ostobaságot. Ma este Emil szokatlan
sokat kerülgetett. Torda szemmel tartott titeket s szórakozottan beszélt
velem. Együtt nőttetek fel az én fedelem alatt, de az csak volt. Ügyelj,
Klári. Eszedbe jusson, hogy te szegény árva leány voltál és ma
királynéja vagy Tordának. És a fiad, Klári! Vigyáztam reátok. Mondd meg
nekem igazán, történt valami köztetek? Kivel?
Az asszony arcza felgyúlt a homlokáig. Meghajtotta a fejét s rebegő
ajakkal mentegetőzött.
– De édes néni…
A katonás öreg asszony kissé hevesen folytatta.
– Higyj nekem, hogy valami készül. Megérzem a vihar szagát a levegőben.
Vagy félt az urad, vagy egyéb baj van. Ez így sokáig nem megy. Bár vinné
el Ilonát Emil. Miért remegsz, Klári? Az urad valósággal pazarol. A
milyen egyszerűen élt, olyan bolond módon pazarol; a mi itt foly az a
prédaság, valósággal oktalanság. Tán te kivánod, tán ő kivánja éretted.
Mi lesz ennek a vége? A gyereked koldulni fog, azt megjóslom neked. A
mulatság el se pihen s újból kezditek; még a muzsikus is megőszül benne.
Mi történik közöttetek? Én úgy ülök itt, mintha parázson állanék, várom,
mikor lobog ki a láng, hogy mindent elégessen körülötted. S végre is az
urad egy nyugalmazott katona, a Tordák vagyona nem kimeríthetetlen s nem
valami zsidó bankáré, a ki a pazarlásával akarja eltakarni azt, hogy
bukásra készül. Te az én nevelésem vagy, nem kétségbeesésből mentél
férjhez s nem mintha felejteni akarnál. Valakinek látnia kell. Hát hadd
lássak én. Valami készül most, azt én látom. Akarsz felelni, Klári?
Emil hajolt meg a nők előtt. Csinos, sugár ficzkó volt, de nem nagyon
friss. Magas teste kissé meghajoltnak s a szeme fáradtnak látszott.
Homloka igen magas volt, bajusza gyenge, gyér volt. Az ajaka keskeny,
színtelen s a keze keskeny, fehér, ujjain a rózsaszinű körmök fölfelé
hajlottak voltak. A húsos, szőke Ilonát vezette a karján, szinte
tüntetve vele.
– Nem csatlakozol, Klári, hozzánk. A néni egészen lefoglal téged.
– Udvariatlan vagy, Emil, – mondá a néni, – ha panaszolsz a te szép
társad iránt.
Torda a felesége mellé áll.
– Nem akarna rendelkezni, Klári, a szolgáknak? Nem bágyadt kissé?
Akarja, hogy helyette intézkedjem?
– Kerestem, Dávid, hol volt?
– A gyermeket néztem meg.
– Alszik?
– Boldog.
Nem sokára a Tordák nehéz ezüstjével terhelt asztal mellé vonultak.
Virágillattal volt tele a nagy terem. A szomszéd kastélyokból való
fiatal emberek az asztal végén foglaltak helyet. A jóvérű legénykék
körülvették a sánta Prinit. A háladatos közönség elevenné tette a rossz
szájú embert.
A vacsora elején mindjárt töltötték a szolgák a vízszinű pezsgőt, a
keszkenővel betakart palaczkokból. Emil a szelid szőke leány mellett
ült, nem igen távol a legénykéktől, derülten, könnyen beszélgetve. A kis
Klári vontatottan felel az asztalfőn Pókainénak. Torda az asztal derekán
ült, hallgatva maga elé nézve. Szembe vele az egyik ősének a képe
csüngött a falon. Feltünően hasonlított hozzá. Tulajdon az a csontos,
erős arcz, tulajdon azon kemény tekintetü, mélyen fekvő szem, ugyanazon
széles, szegletes áll s duzzadt ajak. Keze az ősnek s újjai meggörbülve,
megmarkolva, úgy tartják a széles fringia markolatát, mintha saskeselyü
karmai lennének.
A társalgás nehezen kezdődött meg. Némi bádgyadtság érzett a társaságon.
A szolgák szorgalmasan töltögették a pezsgőt. A muzsika felhangzott a
terem régi divatú galleriáján. A beszélgetés hangosabban megeredt.
– Mennyire becsülöd, – kérdezte halkan a czigányarczú legényke Prini
Gábortól.
– Többre, mint a mennyit megér. Kettőt is lehetne venni olyat piaczi
áron.
– Kiről beszéltek? – kérdezte egy távolabb ülő, kis tömzsi gyerek.
A czigányképű félhangon mondta:
– Emilről. Vevője akadt, úgy látszik.
– Ki az, szegény?
– Pszt…
És az Emil szőke társára vágott a szemével.
Gábor elkomolyodva mondta:
– Durvák vagytok.
Azonban mindjárt hangosabban egy kopóról beszélt «egy sovány, csahos,
solo kopóról», mely űzi a vadat «hallo, hallo», de úgy, hogy hangos tőle
az erdő. «Eladó, ki veszi meg?»
Mind kaczagtak rajta hangosan.
– Mik a tulajdonai? Mit tudsz róla Prini?
– Egyszer tört ki előle egy sebes lábú, szelid kis nyúl. Nyomát
vesztette a csahos. Csalutat vágott a nyulacska s megmenekült. A kopó
szaladt, egyenest, vaktába. Az is a rend. A nyúl megvonult egy dús bokor
alján. Azóta szaporított is tán. A kopó tán most is futna, ha meg nem
jött volna az esze. Most persze okos. Higgadt, körültekintő most, meg
nem menekszik az előtte való. Ki veszi meg a kopómat? Eladó. Ki mit ad
érte.
A zene miatt hangosan beszélt. Mindenki rá hallgatott. A szünetek alatt
élesen hallatszott rikácsoló szava.
– A neve?
– A kopóm: Emilke.
A beszélgetés teljesen elhallgatott. A legénykék tanácstalanul néztek
egymásra. A szolgák a csendben megállottak. Az asszonyka ki volt gyulva.
Emil kissé megemelkedett s a poharát erősen megfogta. Azonban visszaült
vontatottan a helyére. Prini kissé erőltetetten odaszólt a czigányképű
legénykéhez:
– Nem kocczintasz velem?
– Hogyne veled, bátyám.
A leányok egymásra néztek. Tekintetükkel kérdezték egymástól: «történt-e
valami?» A szemek nem feleltek. A zavart hallgatás makacsul ismét erőt
vett a társaságon. Torda szigorúan nézett a legénykékre s hangosabban
beszélt a szomszédnéihez.
– Elbágyadt a társaság kissé a korcsolyázástól, – mondta. Azonban a
tánczra lesz hangulatunk bizonyosan.
Azonban beszédes tekintetet vetett a kis Klárira. Arra az asztal
felbomlott.
Emil minden sietés nélkül Prini Gáborhoz lépett.
– Reménylem, világosabban is tudsz beszélni, szemtől szemben is?
– Akármilyen hangosan. Az a rend, – mondta röviden, egyszerűen és
elfordult.
Klári mellettük ment el. Emilhez fordult, a karján ment be a terembe.
A csillár fel volt gyújtva.
Azonban még se lett a tánczból semmi. A kis Klári roszúllétről
panaszkodott. Az arczszíne is igazolta. Egészen sápadt volt. Bocsánatot
kért és visszavonult.
Torda minden udvariassággal unszolta a fiatalságot.
– Egy kis fáradtság a jégen. Semmi ok sincsen arra, hogy a vidám napot
kedvetlenül végeznétek be.
Mindenkihez sürgető, szíves szóval fordult.
Azonban a Torda vén fészke éjfélre mégis üres volt. A fogatok egymás
után gördültek ki a nagy, oroszlános kőkapun. Emil Ilona oldala mellett
ült a kocsiban.
*
Akkor Torda Dávid csendesen ment be a lakószobába.
A gyermek-szoba ajtaja előtt megállott egy perczre, gondolkozó arczczal.
Aztán benyitott.
A szoba félhomályban szendergett. A cseléd álmosan emelkedett fel.
A fiúcska boldogan aludt. Kövér, kis teste a takaró felett
nyújtózkodott.
Izmos, szép gyermek volt. Álla ugyanazon szegletes, mint a Tordáké;
arczcsontjai kiállók, duzzadt az ajaka s piros, kis kövér keze ökölbe
szorítva.
Olyan komoly, nyugalmas és szép volt, a mint egyformán lélekzett. Haja
rendetlenül a homlokába hullott.
Torda betakargatta kis csemetéjét gondosan, hosszan megnézte s
nesztelenül lépett ki.
A hálóházban teljesen felöltözve állott az ablak előtt Klári, a szürke
égbe nézve, mely nehány hópehelylyel volt tele.
Mindenütt csend volt. A cselédek nesztelenül surrantak át a folyosókon.
Torda bezárta az ajtót a nehéz vaskapocscsal, aztán gyöngéden megillette
az asszonykának a vállát s belépett a szomszéd kis dolgozóházba.
Nagy medvebőrös diván kinálkozik. Régi, sok ágú rézgyertyatartókban
lobogtak a viaszgyertyák.
– Szentelhet nekem, kedvesem, némi időt? Nem fáradt tán? S nem hallgatna
ma reám?
Az asszonyka félig lehúnyt szemekkel nézte meg s alig észrevehetőleg
igent intett.
– Félek, nehogy kellemetlenségekkel fáraszszam, azonban mégis meg kell
beszélnünk némelyeket.
– Semmit se mondhat kellemetlenséget, – felelte halkan.
A vén gavallér meghajlott.
– Óvakodom.
Aztán szembe ült minden sietség nélkül a feleségével és így szólt:
– A házas életünkről kell beszélnünk, Klári. Higyje el, hogy ez igen
boldog tárgy. Mély hálával gondolok arra a drága órákra, melyekkel
megaranyozta az életem alkonyát. Valósággal többet adott, mint a mennyi
megilletett volna. Egy öreg emberhez, örömtelen életéhez kötötte magát,
Klári. Önként, derülten adta a kezét. Nem kerestem soha: miért hozta meg
ez áldozatot? Úgy vettem, mint az üdítő harmatot. Áldja meg érte az
Isten. Ne vegye rosz néven, ha most magamról is szólok.
Elhallgatott s megtörölte a homlokát. Nem találta mindjárt a szavakat.
– Igyekeztem, hogy örömteljes életben adjam vissza, a mit érdemetlenül
elfogadtam. Bájosságának ahhoz illő foglalatot kerestem. Társaságot
gyűjtöttem s vígságot igyekeztem teremteni körülötte. Tán igen sokat is
fárasztottam vele, de féltem, nehogy megunjon. Önzés volt, sajnálom, ha
terhére voltam. Így gondoltam, lássa: utolsó vagyok abból a fajtából,
melyből származtam. A mi még megmaradt nekem vagyonban, az elég lesz
addig nekünk, a míg megjárjuk a nekem kimért mesgyét. Tán könnyelműnek
tart. Ne itéljen meg szigorúan. Igen boldog voltam. A házban a vígság,