Felhők: Elbeszélések - 9

  A fiatalabb zavarral nézett a tanítónőre. Megállott előtte. Egy
  pillanatig nehéz csend volt.
  Akkor a leány (kissé rebegő hangon) ezt kérdezte:
  – Eltévesztette az útat?
  Az idegen meghajtotta magát s így szólt: köszönöm!
  Pedig mi oka se volt köszönni.
  A leány már mosolygott.
  – Én a tanítónő vagyok, Biró Kata. Amott a faluba vezető ösvény! és a
  mély útra mutatott.
  A pap csodálkozó, aggódó tekintetet járatott végig rajtuk. A fiatal
  ember köszönt s letért az útra. A kutya vigan szaladt előtte.
  – Ismeri őt? kérdezte halkan a pap.
  – Ismertem – felelte a leány egyszerűen. Suhay Pálnak hivják.
  Akkor egy kis gyermek, kit a csihán csipett meg, felsirt.
  Oda ment, megcsókolta s megvigasztalta.
  *
  Az idegen a malomházban hált. Hajnalban csónakra ült s a sásos tón
  vadászott. Alig lőtt valamit. Hanyatt dőlt a csónakba s az eget nézte. A
  nád sikátorai között lassan ingott át a hitvány lélekvesztő. A hódák
  búgtak s rigó fütyült a part ezüst nyiréin.
  Parasztok mentek a mezőre. Köszöntek az idegen úrfinak. Nem zavarta. «Ki
  ez?» kérdezték. Később a pap is arra járt. Igen gondolkodó volt. Az
  idegen észrevette őt. Felült s komoly tekintettel kisérte.
  Később kiszállott és végig ment a falun.
  Az úton gyermekekkel találkozott. Egytől ezt kérdezte:
  – Jársz-e iskolába, kicsi?
  Csinos nyulánk ficzkó volt az idegen; elegans, ruganyos. A gyermek
  remegve nézte.
  – Szereted-e járni az iskolát kicsi? – mondta tovább.
  Mintha csak ezt mondta volna: «én szeretném járni».
  Czél nélkül bódorgott. Aligha látta valaha e zöld dombokat, e virágos
  réteket, e nyugalmas vizet, e gyapjas erdőket.
  Az oldalról rátévedt a tekintete az iskolaudvarra. Ott sok gyermek
  futkosott. Ekkor így szólt:
  – Az ördögbe! És Kata bemutatta magát nekem mint egy idegen.
  Egyszerre boszús lett. Felvett egy kavicsot s az iskola irányába
  hajította. Senkit se akart találni, de jól esett, hogy arra felé dobhat.
  Hátat fordított és fönnebb ment a hegyen.
  – A régi makacs gyerek – morogta. – Lássuk csak, ki az erősebb?
  Felkaczagott s szeretett volna valami verset czitálni. Természetesen
  valami igen gúnyos verset. De nem tudott. Ily szóknak kellett volna a
  versben lenniök, hogy: «tovább-tovább bolyogjunk e czudar világban». E
  helyett ezt fütyülte: «az asszony ingatag». Aztán hazament a malomházba,
  lefeküdt s elaludt.
  *
  A gyermekek közül így szólott egyik a tanítónőnek azon reggel:
  – A tegnapi idegen urat láttuk ma. A tóról jött.
  A kisasszony erre felemelte ujját komolyan, intve: Aztán így szólott:
  «Anna (ez épen a hirthozó leányka volt), vajjon e mondatban «virágnak
  mondanálak» mily szó ez «mondanálak»?
  A feleletre azonban nem ügyelt. Későre ezt kérdezte:
  – Szólott-e valamit?
  Azonban a gyermekek nem tudták már akkor, hogy kiről beszél. Ők
  elfelejtették addig az idegent.
  Délben énekeltek; nagy zajjal összeszedték czók-mókjaikat és kettős
  sorokban hazaindultak. A tanítónő ott állott az ablakban, mint rendesen.
  Tiszta kis kék kartonruha volt rajta, jól begombolva nyakig. Szürke
  szemei álmosan tekintettek ki üde arczából. Ő onnan szokta ügyelni a
  gyermekeket, hogy jók legyenek az úton. Ő reájuk néz. És most is egyedül
  reájuk. Az Isten tudja, hogy senki másra.
  Sóhajtott. Valami gondolatban igen elmerült. Nem ború lepte meg, csak
  árnyék. De ah! a futó perczeket jól betakaró árnyék, mert kopogott
  valaki az ajtón s ő nem hallotta.
  – Jó napot – mondta Suhay Pál.
  A leány megfordult s felpirult.
  A padok elválasztották őket. A falról a káposztákkal s vízilovakkal
  telerajzolt táblák ugyan csodálkozva látták; és a napsugár, mely a
  porszemeken libben, azonképen, hogy ez a nyugalmas kis hölgy elpirult.
  – Jó napot – ismételte.
  A leány csendesen bólintott.
  – Elutaztam volna – mondta a fiatal ember, de itt maradtam, mert
  ingerelt.
  A leány egyszerüen kérdezte:
  – Közölni valója van velem?
  – Ingerelt, Kata! Ne akarjon ilyen hideg lenni. Én tudom, hogy ez nem az
  igazi arcza. Ingerelt, mikor eltagadott. Vadászva bolygom a nyarat.
  Határról-határra járok. Ah! Kata, az elmult napok emlékezetét akarom
  megölni. Akarom, akarom. És a mint járok, a sors maga elé vezet. Tovább
  mennék, de ingerel, mikor eltagad. S itt vagyok.
  Épen azon a helyen, a hol szónokolt, igen vásott kis gyerek szokott
  ülni. A leánynak ez jutott eszébe: «az a szöglet a leglármásabb az
  iskolában». Ezen mosolygott.
  Az úrfinak ez a mosoly a fejébe kergette a vért.
  – Nevetségesnek talál? – kérdezte.
  A leány hosszú tekintettel nézte meg. Szürke szemei megmelegedtek:
  «szépnek találom» – gondolta. Aztán így szólott:
  – Bocsánat, ez az iskola-szoba, – s köszönt, hogy távozzék. Az ajtónál
  azonban megállott. Fél tekintettel visszanézett s azt kérdezte: «Sokáig
  marad itt?»
  A férfi sovárogva nézett rá.
  – Követhetem?
  – Jó napot – mond a leány, de szívesen nézett rá. És eltünt.
  A férfi ingerülten csettintett nyelvével.
  Kilépett az udvarra. Ott szembe találkozott a pappal. A tiszteletes
  ekkor érkezett.
  Úgy találta, hogy czudar képe van. Szívesen meglökte volna. A pap bátran
  tette kezét az ajtókilincsre.
  Az úrfi felriadt.
  – Barátom! hé! – Azonban nem azt mondta, a mit akart, hanem így végezte
  be a mondatot: «Sok-e az alsó tóban a rucza?»
  A pap boszus hangon felelte: «Nem tudom», soha se látott Harmat is ily
  ingerlő ábrázatot. Valami szörnyű gyönyörűség lenne megkarmolni.
  Megállott s szemébe nézett
  – Hát a felső tóban sok a rucza? – kérdezte dühvel az úrfi.
  Ekkor a leány lépett ki az iskola ajtón. Mosolyogva bólintott az úrfinak
  s kezét nyujtotta a papnak. «Akarja, – kérdezte – hogy beszámoljak a
  délelőttel?» Helyes megemlíteni, hogy e szavak félig az úrfinak is
  szólottak.
  *
  A falu végén egy kis fájós lábú gyermek lakott, a kit Kisónak hivtak.
  Alkonyatkor egy fehér derekú kis karton köntöst öltött a tanító
  kisasszony s a látogatására ment.
  Az úton mindenki köszöntötte. Ő mindenkinek mondott valami kellemest.
  Egy kuvasz megugatta. Ez általános felháborodást keltett az utczában.
  Szörnyen lehordta minden jelenlevő a szamár kutyát.
  Hiszen ez a kisasszony! Hogy azt egy kutya elfelejtheti.
  A Kisó betegágyas házában tűz égett a pitvar nyitott kemenczéjén. Az
  anyóka főzött. Kezet akart csókolni a kisasszonynak és szörnyen zajos
  volt. Elmagyarázta, hogy Kisó mint esett le. Mint mondta: «jaj anyó!
  nekem ugyan megesett!» mire az anyó hasonló feljegyzésre méltó mondattal
  válaszolt. És most lám!…
  A tanító kisasszony belépett. Penészes, sajtszagú, sötétes volt a szoba.
  Néhány szót szólott a gyermekhez. Aztán az ökölnyi ablakhoz lépett és
  kinézett. Bizonyos, hogy várt valamit.
  – És mivel gyógyítja, jó anyó? kérdezte.
  Akkor az ajtóban megjelent Suhay Pál úrfi.
  A paraszt asszony visszavonult, a gyermek az ágyacskára hallgatva
  visszadőlt.
  – A véletlen útjába vezetett, Kata. Nem kerestem, nem kerülöm. Helyes
  tudnia, hogy itt maradok. Tán nem alkalmas hely ez mindezeknek a
  kinyilatkoztatására, de nem bánom. Követtem, a merre ma járt, követni
  akarom az egész életén át, a merre jár. Azonban úgy tetszik, hogy valaki
  azonképen követi, a mit én nem tűrök. Tartok tőle, hogy utánunk jött ő
  is. El akartam mondani, a mit elmondtam, mielőtt megzavarhatnának.
  Féljen, a ki útamba áll. Istenemre!
  A leány félkézzel a gyerek ágyának fájára dőlt s így szólt egész
  könnyedén:
  – Emlékszem, mikor maga nálunk lakott tanuló korában, Pali, az én
  szegény özvegy édes jó anyámnál. Akkor is roszúl szavalt. Rendszerint
  dagályos verseket szeretett szavalni, harczias állásokban. E szokást nem
  tudta levetközni
  – Csufolódjék – felelte a férfi, – bánom is én. Mit akar? Jóformán
  gyerek voltam. A szobánk majdnem egymás mellett volt. Azt hittem, hogy
  csak megszoktam, pedig szerettem.
  Igazán nem lehetett tudni ha komolyan beszél-e?
  A leány közbe szólott derülten:
  – És mikor megnőttünk s e tudatra ébredt, elhagyott… szóra sem érdemes.
  Aztán a gyermekhez fordult:
  – Bizonyosan nehány nap mulva járni fogsz majd – mondta – az erdőbe
  viszlek szombatonkint. A többiek már sokat tanultak a virágokról.
  Feltette széles virágos szalmakalapját s átkötvén a szalaggal, kis
  leányosan a hátára vetette.
  Tán haragudott, azonban ott maradt az agyagos fekete kis szobában.
  – Emlékszik, Kata – kezdte csendesen Pál, mikor magukhoz vitt lakni a
  bácsim? «Jó fiú légy, mondta, ime ez a leány kedves pajtásod lesz. S én
  mindjárt szerettem volna valami rettenetes tettet véghez vinni. Egy
  szekeret megállítani, vagy megvivni egy bikával. Ah! boldog voltam!
  Megöleltem és együtt jártuk a kertet. Aztán néha összevesztünk. Maga is
  makacs, én is az. Ügyeljetek, mondta a néni – sok czivódásnak örökös
  harag a vége. Az úton mentünk s kézen fogóztunk. Én úgy hivtam «hugom».
  Egy vén asszony ibolyát árult. Megállított az utczasarkon s így szólott:
  «szép leánynak szép virágot nem vesz úrfi?» Hiszen a «hugom», feleltem.
  Mind hárman kaczagtunk. Ah Kata! vágyakozom megölelni!
  A leány behunyta a szemeit.
  – Egyszer vásár volt. Egy szekeres embert szólítottam meg, honnan való?
  A havasokról volt. Vannak-e ott csendes faházak? kérdeztük. És
  tudakoztunk a csorgókról, a sóhajtó fenyőkről, a mohos gyepről, mely
  ring, mint a hinta. Egymásra néztünk s azt gondoltuk: Ah! semmi se kell
  azon felül kettőnknek.
  A leány elsimított valami nem létező dolgot a homlokáról és idegesen,
  szaporán felelte:
  – Emlékszem… Mikor megnőtt, kicsinyelt. Szegény özvegy asszony leánya
  voltam. Haza ment, s faluról négy csengetyűs lóval robogott be a
  városba. Elhaladt mellettem a nélkül, hogy köszöntött volna. Emlékszik?…
  szembe nevetett, mikor sirtam miatta, «eh kényes hölgyike!» mondta és
  meg akart ölelni. Akkor! Utálatos volt. Emlékszik… Eh! A nagysás úrfival
  nagy tervei voltak a családnak.
  És félbe szakítva a mondatot, szinte nyersen kérdezte. (Csoda, honnan
  vesz ilyen szigorú hangot a gyenge nőcske?)
  – Mit akar tőlem?
  A férfi keményen a szemébe nézett.
  – Mit akar nélkülem? – kérdezte vissza. – Utaztam és visszagondoltam a
  virágáruló asszonyra s a magányos havasi házra. Dorbézoltam és
  el-elborított az emlékezet. El akartam feledni magát. Akartam, akartam.
  Azt állítottam, hogy nem szeret s hogy én sem szeretem. Ha szeretett
  volna, nem bántott volna. Tudom is én, mivel bántott? Semmivel tán. Ha
  szerettem volna, nem hagytam volna el. S akkor közbelép a sors…
  Valaki kopogott.
  A leány így szólott:
  – S akkor közbe lép a sors!… Maga erősen akart valamit, Suhay Pál úr. Én
  is akarok valamit.
  S hangosan mondta:
  – Szabad!
  A pap lépett be.
  A férfi oda ugrott az ajtóhoz.
  – Hivta valaki? – riadt rá nyersen.
  Harmat, a szelid pap kiegyenesedett. A szeme égett.
  – Megengedte valaki, hogy ezt kérdezze?
  A leány eleresztette az ágy karfáját, s így szólott csendesen a paphoz:
  – Jőjjön ide.
  Aztán Pálhoz fordult s azt mondta:
  – Én ezt akarom!
  Karját a pap karjába öltötte. És az ágyhoz lépett s megsimogatta a beteg
  gyermeket. Szeliden, mintha semmi se történt volna, szólott Kisóhoz.
  Miután pedig kalapját feltette s csinosan megigazgatta, egy lomha, mély,
  de nem haragos tekintetet vetett Pálra s a fakilincsre tette kezeit.
  – Én őt szeretem – mondta halkan. – Ha el akart feledni, most megteheti.
  Így szólván hozzá, vajjon hivta-e? vagy elüzte örökre?… Ki tudja.
  Így szólván, kiért vallott? A papért-e? Pálért-e?
  Már este volt.
  A homály gyorsan elfedte őket a mint egymáshoz simulva a fehér iskolaház
  felé haladtak.