Felhők: Elbeszélések - 7

mozdulattal simogatta a nyugalmas alkonyba nézve.
– A kocsi is a tied?
– A _miénk_ Ákos.
– Vagy az anyádé?
– Tán láttad az aranysárgát? A szürkét egy hét óta kaptuk. Tudtál-e
róla?
– Az utczán beszéltek felőle.
– Ki?
– A vén slajferné az úton. Te szégyenleni fogod, hogy ilyen a forrásom.
Aztán benyitott a kaczér kis fészek ajtaján. Be se tekintve becsapta a
bronzos ajtót s aztán kedvtelenül feltette a sipkáját.
– A fejem szakad szét, Magda. Kérd meg az anyát, hogy adjon szabadságot
nekem. Téged se fárasztlak, Magda. A kertbe megyek pihenni. Egy félórára
csak, nagy leány. Most nem haragszol, ha nagy leánynak hívlak, mint
régebben. Majd visszajövök, nagy leány, elhiheted, akkor semmi bajom se
lesz.
Pedig a kert se a régi. Az afféle régi együgyű bozontos kert volt
hajdan. Veres szőlők az utak mellett; lyceumbokor a kert fenekén, a
melyben fülemile fészkelt. A ponyik almafáról hányszor kergette le az
apja. Hol van az már! Fa és ember, Istenem! A borostyános kalyilábán
szipákolta Ákos a csent, vastag papirosba gyűrt dohányt. A Magda babás
háza körisfa odva volt. Azt még a nagyapjuk ültette. Az apjuk ugyan
megbecsülte… Kivágták… Abban a szegletben a mirtus szűzfehér virágú
bokra állott. A kis Magda koszorút abból kötött szőke hajjal koronázott
tiszta homlokára. «Szép vagyok, apa?» A helyén kaczér vaslábú csíkos
vászon ernyőjű pihenőke.
Semmi… Semmi…
Ákos a kert végébe ment. A porond csúful nyikorgott a lába alatt, azért
a füvön ment végig. Ott ledobta magát a földre. Éles fájdalom kinozta a
testét, s arcza eltorzult. Bár egy zug maradt volna meg a régiből. A
jólét úgy bemázolta a régi tisztes rongyosságot, hogy ki se látszott
alóla.
Hallszott, hogy a kocsi az udvarra visszatért. Ah! nekik is volt egy
targonczájuk. Az apja bele gyömöszölte mind a két gyereket ott… és itt…
gurult végig egy kereke. Mint emlékezik reá! Az apja akkor kapitány
volt. Hosszas fehér bajusza volt. A batul almafákat akkor ültette.
Azután ment nyugalomba. Itt vonult meg. Ócska, kirojtozott ujjú,
elviselt fényes gombú blúzára okvetlenül emlékezik, a mint a nyakán
kigombolva, gereblyével a vállán az illatos sarjú gyűjtésére indult a
kert végébe. Az ezredes kigombolt kabátját látja, a mint az anyja
asztala mellett hever, a kipárnázott karosszékben dolgozva fel a
bezabált ételt ocsmány bendőjébe. Az ökle összeszorult és vad dühvel
csapott a selymes gyepre. Hiszen jól élnek mind, jól élünk mind. Ákos is
bizonyosan. Hiszen mi se hiányzik. Senkinek se volt urasabb módja a
kadétiskolában. Ákosnak minden kényelem, kényeztetés vette körül.
«Eladtak valamit, a miből kifutott ez az uraság», így gondolkozott. El…
eladtak valamit. A leány testvére testét. Jutott az árából az Ákos
szükségei felett a mulatságára is. Aztán, a fiatal ember
könnyűvérűségével nem tünődött sokáig: honnan jön mindez? Jött, mint az
áldás… Tán görnyed érte a szegény özvegy öltve az öltés után, ott sáppad
tán a szép leány nehéz éjszakákon. Tán elborul egy perczre… de meg van
mindez, ki ne élvezné? Honnan ered a dús forrás? Ocsmány halálfejből
ime…
Aztán jól éltünk mindnyájan az ő testén, mint a penész a márványon.
Ringy-rongyokat vettünk az ő testének árán, puha posztót, aranyrózsát a
sipkán… Becstelenség, förtelem: a testének, húsának árán. És mintha ki
akarna fordulni belőle mindaz, a mit mulatságos dorbézolásokon megzabált
valaha: az utáltság úgy felkavarta a gyomrát. Marczangolni, harapni,
rogyásig vájkálni vérbe, húsba áhított. Hogy állhasson ő valaha emberek
szemei elé, a ki a testvére teste árán nőtt fel? Becsületén
levakarhatatlan folt van; tiszti kardkötője ocsmányság és szenny. Se
égi, se földi hatalom le nem takarítja róla. Ha csak a halál rettenetes
erejével nem. Ha csak le nem dobja magáról e bepiszkolt életet a
bepiszkolt becsülete után.
A keserűség markolgatta a torkát. A lélekzete majd kimaradt. Zokogás
fakadt fel a melléből, hosszan, keservesen.
Az anyja?… Ő adta-e el a nénjét? vagy ő vásárolta-e a fényt, a leánya
szűz testének árán? Hiszen ezt meg kellene tudni. Felült Ákos, az
alkonyatba kapcsolva a szemeit. A gondolatai összezavarodtak. Mit
tegyen? Ez a kérdés mindenekfelett érdekelte: ki a bűnös? Az életösztön
tanácsolta-e neki ezt a halasztási időt, vagy feltámadt boszuérzése? Ki
a bűnös?
Felugrott, szemeit kitürölte s bement a házba.
Egészen könnyű lépéssel állott be.
– Aludtál-e, Ákos? egészen megfrissültél. Csinos üde, csipkés kék
kartonban volt. Az anyja alig nézett fel. Ákos bókolt a nénjének. Ez az
ő kedves szine, ez a buzavirágkék. «Értem viseled?»
– Csinosnak találsz? A szobák is mind illenek a szinemhez. Akarod látni?
Az imént ügyet se vetettél reá.
Arra átmentek a Magda kaczér kis szobájába. Ákos mély tekintettel nézte
meg az anyját, a mint előtte elhaladtak.
– Nem sír-e az anyám?
– Ah! tesz-e is ő egyebet?
– Miért? kérdezte rebegő ajakkal.
– Tudna-e annak a végére járni valaki?…
Aztán átvitte az öcscsét a kis szalonba. A virágokat ő ápolja mind. A
vázák angol művek, finomak, előkelők. A képek franczia munkák. Apró, kis
szemérmetlen szerelmes jelenetecskék: «Nem találod-e pikánsaknak?»
Aztán odább vitte. A csipkéivel dicsekedett el. Igazi brabant dessinek.
Egyik gallért királyi nő viselte valaha. A csecsebecséknek mind
históriája van. Egyszer ezt kérdezte Ákos:
– Az anyám vette neked ezeket?
Magda mosolyogva felelte:
– Az anyám? igen, tudod, az anyám. Ákos is mosolyogva fogadta a hamis
feleletet. Aztán könnyen tette hozzá: De szépnek találod-e? Az a
lényeges, hogy élvezni tudjuk az életben az igazi szépet? Nem?
– Ha nem igen drága, Magda…
– Nincs nagy ár, a mit meg ne érne az igazán szép.
Akkor a kis szegeletszobába értek, a honnan a kertbe lehet látni. A
lombos fák félhomályba takaróztak. A körvonalaik bizonytalanok lettek,
sokkal nagyobbat mutatva, mint a mekkorák… Ákos szembeült a homálylyal.
A térdét felhúzta a kezével s az árnyakat nézte s színtelen hangon
mondta:
– Igaz, Magda! A szépnek élvezete a valóságos boldogság. Aztán a jó
pajtásom vagy-e még, nagy leány? Akarsz bizalmasan beszélni velem, úgy
mint rég, mint két jó pajtáshoz illik? A jó pajtásom vagy-e? Akarsz-e
kezet adni reá?
A leány nevetve nézett reá.
– Nagyon forró a kezed, Ákos.
– A fejeddel szeretnék beszélni, Magda. Jó?
Az apja ültette batul-almák igenelve bólintgattak Ákosnak.
– Nos?
– Szeretem, hogy úgy beszélsz velem, Magda, mint egy jó kameráddal. Egy
kicsit lenéztél, mert kisebb, gyengébb voltam, mert sírni tudtam. Mindig
«leánynak» csúfoltál. De látod! már eléggé férfiú lettem. Már sírni se
tudnék; érzékenységet nem veszel észre rajtam. Hát felelsz?
– Hogyne, hadnagy!
Ákos kissé rebegő halk hangon kérdezte:
– Jól elláttad magadat, nagy leány?
– Hogyan?…
– Nem értesz meg? Valósággal szép leány lettél. A szemednek, ajakodnak
párját nem láttam. Elhiheted, hogy mi értünk aztán hozzá. A hajad, a
csipőd csodálatos. Mondd, drágán adod-e el?
– Micsoda kaszárnya-ízű beszéd…
– Hát roszúl fejeztem ki magamat. Nem hittem, hogy velem kényeskedsz. Te
érzékenykedsz, nem én. Újból kérdem: Jó! Elvesz-e az ezredes?
– Feleségül?
– Feleségül.
– Nem kérdeztem meg.
– Meg se kérdezted? Aztán tompa hangon folytatta: azt már szeretem, nagy
leány. Meg se kérdezted? Jó. De hát minden gyönyörű itt, az igaz. Ez az
elegánczia, ez a kényelem, ez aztán tetszik nekem. A kocsi, reménylem, a
tied. Egészen izléses. Az aranysárgát többre tartom, bárha a szürke se
megvetendő. De hát miből fogod tartani a lovaidat? Azt hiszem négy
esztendősek… Hát tíz esztendő múlva mit fogsz nekik adni? Verstanden…?
Magda felkaczagott, megveregette az öcscse vállát.
– Ezt nevezem csinos fogásnak. Ez a ravaszság imponál nekem, gyerek. A
lovaim érdekelnek téged? Kedves kamerád te.
Aztán hozzá dörgölődött az öcscséhez hamis mozdulattal mint egy czicza.
Ákos konokul az apja almafájának ingását utánozva, felső testével rá se
nézve Magdára, összerázkódott.
– Hát te hadnagy… eh! ne félts te engem. Valósággal meguntam az életet,
azt elhiheted könyv nélkül. Mi volt az életünk? A szemünk világa majd
beleveszett a kinlódásunkba. A szomszédasszony takarított reánk s anyám
a gép mellett dolgozott. Tudod-e mit varrtunk? Rékliket a boltba. A
boltoslegény udvarolt nekem, tudod… mikor kivettem a gyolcsot… Emlékszel
a régi híres viklerre a róka mállal? Télen abba jártam a boltba… csúf
maskara lehettem. A boltoslegény mégis enyelgett a kedves, tán el is
vett volna, ha nem is örökre… Megutáltam az életet, elhiheted nekem. Az
ujjam hegye tele volt tűszúrásokkal. A kegyes boltos. No hát enfin…
vége.
– Teljesen?
– Teljesen? A holnappal törődjem, ha a tegnap nem igér jobb holnapot? ha
nem változtatom meg erőszakkal. Igen hát… megváltoztattam… Mit akarsz.
Panaszolkodhatsz?
– Én?
– Te kivált. Ha dolgoztunk, neked kellett, hadnagy. Az anyám csak reád
gondolt, reám soha, elhiheted. Mi minden kell egy ilyen kadétnak, ha azt
réklikből ruházza az ember! Kedvesem, én effélékről nem szeretek
beszélni. Hagyj nekem békét… és a lovaimnak, tudod.
– És aztán?
– Aztán pász és punktum… Szeretem, hogy nem csinálsz nekem képeket. Az
anyám pedig megjósolta. Nem igaz… Te a régi kedves kolléga vagy, kedves…
Tudom is én a hónapot?… Jól vagy-e? jól érzed-e magadat? A lovaim? hagyd
el, megkerül az ő zabjuk is…
– És mit mondanak az emberek?
– Az emberek? Nevetséges. A míg szegények voltunk, lenéztek; most
lenézem én őket. Hagyd el! Itt hagyjuk ezt a fészket. Láttam-e én a
világból valamit. Ah! ha tudnád, beh éhes vagyok reá. Látni, élvezni,
szeretnék beleharapni…
Elhallgatott s mert az öcscse némán nézte a sötétet, egy hanggal
csendesebben, sőt némi mélasággal folytatta:
– Ne búsíts, Ákos! Nem szeretem, ha a holnapról beszélsz. Néha az
eszembe jut. Azonban mire? Katonafamiliából vagyok. Hallottál Miklós
bátyámról, az apám testvéréről. Még megvan a karabély, a mivel a szivébe
lőtt (ott van az előszoba ajtaja mellett), mikor éheznie kellett volna.
Meg is van töltve. Miért féljek a holnaptól? Nincs-e abban a mentség?
Ákos csendesen folytatta:
– Szép férfiú volt, emlékezem még én is reá, pedig kicsi voltam.
Hajnalba jött meg valahonnan. «Mindennek vége van», így szólt az
anyámhoz. A kártyán vert el mindent s a becsületből is valamit. «Mondd
meg az uradnak, hogy fizessen ki mindent, a mit pénzzel lehet
kifizetni». Aznap elment… Hogy jut az eszedbe. S megvan még a karabélya?
A leány leült az ablak elé s beleburkolózott a gondolataiba. Későn
mondta.
– Akarsz itt lakni ebben a zugban?
Ákos végig ment a szobákon s csendes, alázatos lépésekkel közeledett az
anyja felé. Minden ok nélkül lehajolt s megcsókolta az anyja homlokát.
Aztán letérdelt, úgy mint gyermekkorában elejébe s megfogta a kezét.
– Nézz szivesen reám, édes… én igen szeretlek tégedet. Minden
megváltozott itt, csak te nem édes egyedül… Igen boldog vagyok, hogy
megcsókolhatom a kezedet, kedves.
– Nem vártunk, kedves kis fiú.
Úgy szólt, mintha csak akkor érkezett volna meg a fia, s csak most vette
volna észre. Hogy valamit beszéljen, ezt kérdezte:
– Hadnagy lettél, kedves?…
– Nagyon szép lett, Magda…
– Mikor láttad utoljára?
– Hat esztendeje, kedves. De csak te, csak te vagy a régi kedves.
Akkor felkelt és ismét megcsókolta az anyja homlokát.
Aztán felvette a sapkáját, a Miklós bátya szép fényes karabélyát
leakasztotta az előszoba faláról s a bluza alá rejtette.
A fehér buldogg dühösen megugatta. Észre se vette jóformán. Magda az
ablakból észrevette az öcscsét s utána szólott:
– A kávéházba mégysz? Ottóhoz? Léha ficzkó, meglátod.
Öreg sötét este még az utczát, a mely a városon ki, az erdővel
körülölelt mezőre vezet.
Csendesen végig bandukolt rajta.
Azt hihette volna valaki, hogy ittas.
Azonban senki se látta. Az Isten minden bizonynyal.


LOBBANÁS AZ ALKONYATBAN.
Szép nyári reggel volt. A piaczon eleven élet pezsgett. Zöldségekből,
dinnyékből való dombok illatoztak a piaczsorban. Nagy, vásáros zaj,
dulakodás volt körülöttük.
– Drágán adja maga, – szólt egy előkelő asszonyság a kofaasszonyhoz,
illatos dinnyét emelgetve keztyűs kezében.
A kofa nagy szóáradatot zúdított erre a véleményre. Az asszonyság
fiatal, szép leányhoz szólott, mutogatva a dinnyét.
Valaki megállt ott a hátuk megett. Ez Drugán Mihály úrfi volt. Ő
rendszerint az első vásárló a piaczon reggelenként. Nyugalomba vonult
kereskedő ember. Felettébb szeretett jól élni s az újságokra vadászott
reggelenként. Mindenkit ismert a piaczon, eladót, vevőt.
Az asszonyság roszúl beszélt magyarul. Mihály úrfi beleszólt német
nyelven a vásárlásba.
– Az a dinnye kásás, nagysád, azt a cserhajút ajánlom inkább.
Az asszonyság nyájasan intett s a leány is mosolygott.
Az öreg legény szolgálatkészen folytatta.
– Bízza reám magát, nagysád.
Előre indult. Egy kis leányka tarka németszegfűt kínált. Nehány szálat
vett s a fiatal leánynak ajánlta fel.
– Idegenek nálunk nagysádék?
A leány mosolyogva igenelt s feltűzte a virágot.
Megvették a dinnyét, s Mihály úrfi udvariasan előre vitte. «Szép
fehérnépek, – gondolta. – Honnan valók?» A hiúságát kellemesen
érintette, hogy ilyen feltünően szép idegen hölgyeket kísérhet. Köszönt
mindenfelé, s hogy a ki látja őket, észrevehessék, hogy igen barátságos
állapotban van az idegenekkel, – tüzetesen magyarázta a piacz
nevezetességeit. Az a barátok temploma, ott a hegyen a vén góthikus a
reformátusoké; a piacztéren a nagy kút muzsikus kút volt; ez a
tanácsház.
Mihály úr öreg legénykedő ember volt. Galant modorú (ezt még a pudli
mellett tanulta), beszédes, jókedvű, finomul öltözködő, szépen kivasalt,
kitatarozott úr, kirakva szépen aranylánczczal, nyakkendő-tűvel,
gyűrükkel.
– Már egy hét óta lakunk a hegyen, a vár mellett, – mondta az
asszonyság. – Ideiglenesen, csak néhány napig, – tette hozzá
magyarázólag.
Csevegve értek ki a piaczról. A leány szíves érdeklődéssel hallgatta a
beszédet, de nem szólt.
Mihály dajkálva a dinnyét, buzgón beszélt. Felkísérte a hölgyeket.
Útközben bemutatta magát s némi közelebbi diskrét adatokkal szolgált a
saját állapotáról. Ő magában él, a ház az övé a barátok temploma
mellett… a napsoron természetesen, a hol a virág igen szereti a helyet.
Őtet itt mindenki ismeri. Itt született, fiatal éveit itt töltötte s itt
is akarja élvezni az életét. Nyaralója van a szőlőhegyen.
Szép, kaczagó nyári reggel derítette meg az utczákat. A vár mellett a
bakák gyakoroltak s a széles vársánczba harsogtatták trombitáikat.
Az asszony így szólt:
– A szegény uram mindig szerette ezt a várteret s a trombitaszót.
Úgy látszott, hogy a «szegény uram» járt már ezen a helyen, vagy tán
katona ember volt, s mintha megboldogult volna. Egy kis ház előtt
állottak meg. Az asszonyság édeskés udvariassággal hálálkodott a szíves
segítségért.
– Egészen magunkban élünk, – mondta a kapuban, – nincsen ismerősünk a
városban.
A fiatal leány érdeklődéssel nézett a szőlőhegyre, mely szegélyezte a
tért. A nap sugarában fürdött az eleven zöld hegy.
– Bájos kép, – mondta. Ez volt az első szava s lassan végignézte a vén
legényt.
– Az az én nyaralóm, – felelte buzgón, – ott látszik a hajlás felett a
piros fedele. Akkor volna csak kedves hely, ha ilyen szép hölgy
tisztelné meg. Nem remélhetem?
A leány szelesen köszönte meg.
– Megmutatja?
Az asszonyság visszonozta a meghívást és így váltak el.
*
Vajjon kik lehetnek? Tünődve nézett körül. Egy kéményseprő ismerőse
lakott fennebb a hegyen. Oda ment, hogy tudakozódjék. Nem talált odahaza
senkit. Az úton a mesterasszonyok hozták a piaczról a kosarakat,
zöldségneműekkel a délebédre.
Idegen hölgyek. Kik lehetnek? Felettébb érdekelte a kérdés. Bizonyos,
hogy úri fajta. Az asszonyság kissé érett, sőt elvirágzó, de kivánatos
szépség. A leány pedig valósággal feltünően bájos. Üde, hamvas,
gömbölyű, mint egy ízes baraczk, kissé hűvös és rátartó. Szeretett volna
tudakozódni felőlük a járókelőktől. De kitől? Szegényes állapotban
élnek. Egy dinnye, szűk vásárlás; kicsi ház eldugott helyen; nyomorúság.
Mihály úrfit erősen érdekelt minden szoknya. Hajszolta egész életében.
A piaczszegleten egy hadnagy ismerősével találkozott, a Pogány
Vinczével. Egy pirosarczú, időses úrral jött csendesen. Mihály
köszöntötte a hadnagyot. Az idegen úri ember szótlanul tovább ment.
– Láttam, – mondta a hadnagy a kérdezősködésre, – hogy már fölfedezte az
idegen hölgyeket, vén kecske…
Mihály mohón kérdezte: «Ismeri?»
– Legyen nyugodt, – felelte, – csak félbe-szerbe ismerem. Ez az úr, a
kivel jöttem, tán jobban ismeri a hölgyeket, mint én. Nem tudja, ki ez?
Ez a szentléleki gróf. Lehetetlen, hogy ne látta volna valaha.
– Ez ismeri jobban a hölgyeket?
A hadnagy felvonta a vállát.
– Tudom is én? A hölgy özvegy asszony. Katona-lódoktor volt az ura.
Sokszor járt nálunk a lósorozásra. Nagy, izmos ember volt. Ismerhette.
Az asszonyt Bécsben szerezte valahol. Onnan ismeri az asszonyt a gróf.
Tűzről pattant fehérnép, – mi?
– S a leány? kérdezte Mihály ártatlanul.
– Mit, a leány? Hát azt is észrevette? Meg se elégszik az anyjával?
Valamikor elég jól ismertem az anyját, de az rég volt.
A gróf odább ballagott. A hadnagy utána szaladt.
– Bemutathatott volna a grófnak is, – gondolta Mihály úrfi kedvetlenül.
– Csak nem néz le?
Állatorvos özvegye? Elég hitvány állapot. De mit tesz, a mit a hadnagy
mond. Ismeri a gróf őket. Mennyire? A leányt tán?
Végig száguldott a piaczon Mihály. Valami szép, ropogós cseresznyét
talált. Ne küldene-e a hölgyeknek? A szine olyan volt, mint a leány
ajaka. Megfordult a mészárszékben. Válogatósan vette meg, a mire
szüksége volt. Egy kövérebb falatnál a leányra gondolt. Együtt enni meg
az ízes falatot, az aztán derék dolog volna. Megforgatta a húsdarabokat
s jóízűen mosolygott. Megvett egy halom virágot s elégedetten hazatért.
Fütyörészett s olykor csettintett a nyelvével. Jókedvűen enyelgett a vén
szakácsnéval s délfelé jól kivasalt porczellán-ruhát öltött. Égő piros
nyakkendőt kötött, ezüstgombos pálczát vett s felment a hegyre.
A vár mellett a kis Pogányba botlott.
– Csak nem vizitbe megy? A leányt – mondá – kis leány korában
hintáltattam a térdemen. Most nem engedné úgy-e? Hozzájuk megy?
Hogy gondol effélét? Miért nem? Átallta bevallani, hogy odakészül.
Érdekelték a nők.
Elhatározta, hogy szegény állapotban vannak, a mi jól esett neki,
felhaladt a szőlőhegyig, visszatért s körülnézett: nem látja-e valaki s
hirtelenül befordult a kis ház ajtaján.
*
Drugán Mihály babonás ember volt. A szerdákat igen szerette. Ez Mária
napja. A nagybőjtben mindig megtartotta a napját. Szerette, hogy szerdán
találkozott a hölgyekkel. Igen szegényesen kezdte az életet, de
életrevaló esze volt és sok pénzt keresett. Mindenkivel jó barátságban
élt s jó hírt szerzett. Nem szerette az adósságot, a hitelbe vásárlást,
a pénteki napokat, a pókokat délelőtt, a megkezdett utat félbeszakítani
s efféle ártatlan dolgokat. Mindenben szerencséje volt, az élet
kedvezett neki. Hogy élvezhesse, még javakorában abbahagyta a
boltosságot s bársonyos, aranyozott lakást rendezett be.
Nézd csak ezt a szerdát? Mihály úrfi olyan nyughatatlan volt, mintha
fiatal legény volna. Az idegen hölgyek ördöngösen szépek s valami
előkelőség érzett ki rajtuk. Kivált a fiatal. E leányt Virginiának
hívták. Dallamos, ritmikus s úri név ez.
Másnap ismét felkereste őket. Az első látogatás jól sikerült. Úgy
tetszett neki, hogy a búcsúzkodáskor hosszasabban tartotta a Mihály úrfi
kezeit meleg, puha fehér ujjai között.
Másodszor egyenesen egy diskrét csókot lehelt a Virginia kezére. A mama
jóakaróan nézte e barátkozást.
A hölgyek lakásában válogatott butortársaság adott találkozót, melyek
nem tartoznak egymáshoz, de az az egynéhány butordarab ékes volt. Inkább
máslik, csipkék töltötték a kis szobát.
A mama dagadozó érzelmességgel köszöntötte a vén úrfit. Uszályos,
koczkás pongyolában fogadta, mely kissé megernyedt volt, húsos karjait s
széles derekát kiméletlenül mutogatva.
A kedves emlékekről szólott, melyek e helyhez kötik őket. A férjével
látogatta meg néhány ízben. Úgy szólt, mintha kéjúton járt volna itt. A
bátyja, «a konzul» szintén dicsérőleg szólt e város fekvéséről. Sőt II.
József császár is időzött e kies városban. A leányát is helyismeret
szerzése mián hozta ide. A társaság hiányzik azonban neki, de hisz az
ember szellemileg mulat. Virginia angolul olvas s maga regényeket ír…
Virginia némi tartózkodással elegyedett a társalgásba. Valami hűvösség
volt a beszédén. Nagy, hólyagos szemei voltak s inkább a tekintetével
elegyedett a beszélgetésbe. Lágy, szinte lusta mozdulatai voltak. Némi
jóakaró leereszkedéssel fogadta a felőle szóló hizelgő véleményeket,
melyekkel a mama elhalmozta.
Mihály úrfin egy kis levertség borongott. Ő mindenfajta fehérnéppel nagy
bátorsággal szokott beszélni a pudli mellett. Azonban alig tudott
boldogulni ez előkelő idegen hölgyekkel szemben. Nem volt képes
beleelegyedni a társalgásba. Nagyon vágyott volna Mihály kitünni. A
nyájas leereszkedés, melylyel Virginia fogadta a megjegyzéseit, leverte.
Ügyetlennek érezte magát s fészkelődött. Szeretett volna elmenni s mégis
maradt e szép, egészségben pompázó, üde leány mellett.
A mama egy-egy perczre nézett csak ki a szobából. Olyankor a társalgás
megakadt. Mihály úrfi megmelegedett s a tenyere megizzadt. Egyszer így
szólt:
– Boldog volnék, ha megszeretné a városunkat.
Egészen zavart lett.
– Miért? kérdezte lassan a leány.
A vén legény egészen esetlenül babogott valamit. Ha felajánlhatna
valamit. Tán gyémántot, aranyat. Gyönyörű volt a fényes szőke hajú
leány. Soha se látott hozzá hasonlót.
Nem aludt azon éjjel. Kik lehetnek? És miért jöttek? A szobájuk olyan,
mintha elkészülnének belőle, a hol nem akarnak állandóan lakni? Behunyta
a szemeit, beleképzelte a leányt az ő pompás, bársonyos lakásába. Ott
ülne a pamlagon s előtte térdelne Mihály urfi. De az anyjára is gondolt,
– ösztönszerűleg idegenkedett tőle.
Leszidta magát e gyerekes álmadozásért. Mi köze e hölgyekhez? A lódoktor
özvegye kissé gyanús. A leány? Mosolygott. A hűvössége, előkelősége
imponált Mihály úrfinak. Reá gondolt.
Mivel köthetné le a figyelmét? Drágaköves tűt tűzött a nyakkendőjébe és
brilliántos gyűrűket húzott az újjaira s kényesen öltözködött fel. Reá
gondolt állandóan, valami mohó vágygyal. Szorongott s az ürügyeken törte
a fejét, hogy fölkereshesse ismét. Szórakozottan köszöntgette a piaczon
a szembejövőket s boszúsan felelt a kérdezősködőknek.
Délfelé a hegyre indúlt, szinte önkéntelenül. A kis hadnagygyal
találkozott össze.
– Nem jön velem? kérdezte enyelegve. – Érdekes foglalkozni e hölgyekkel.
Művelt nők. Maga ismeri is őket. Az ember nem unja meg magát velük…
– S nem fél tőlem, tisztelt úr? – kérdezte évődve a hadnagy.
Mihály kaczagott.
– Bár az enyém volna, hogy félthessem. De én önzetlen vagyok.
Azonban gyorsan átnyargalt a fején az a gondolat, hogy bolondot tesz,
mikor e fiatal, nyalka legényt magával hívja. Mindegy! Kimondta. Ha
észrevenné töprengését, kikaczaghatná.
A hölgyek a paszuly-filagoriában ültek az udvaron. Mindenféle avatag
újságok, könyvek hevertek előttük az asztalon, s kézi munkák. Az asszony
szívesen fogadta s a hadnagyot csak egy fejbiczczentéssel köszöntötte,
mint valami bizalmas, számba sem vehető, közönyös ismerőst. A leány
élénkebben nézett az ügyes, eleven fiúra, kellemesen szólt hozzá. A
hadnagy az asszonyhoz lépett, mind a ketten fölkeltek s az udvar füves
útján sétáltak le s föl.
– Rég láttam, Vilhelmina.
– Örvendek, ha nem emlékeztet reá; nem is számítottam arra, hogy
felkeressen.
– Kiestem a kegyéből?
– Az ember szívesen elfelejti a bolondságait. Tudtam, hogy itt szolgál
most is, de akkor, hajh! Az uram már nincs. Meghalt. Az ember most
komolyabban veszi az életet.
A leány közelebb ült Mihály úrfihoz. A kézimunkáját mutogatta s a
véleményéről kérdezősködött, a színek felől. Persze mind igen szépek
voltak. A vén úrfi el volt bájolva s elevenen bókolt.
– Gyönyörű a leánya, – mondta halkan a hadnagy az udvaron az asszonyhoz.
– Hasonlít az anyjára, a szeme, a királyi termete, a szája.
Az asszony megfenyegette a fiatal embert tréfásan.
– Gonosz hízelgő. Az nem a maga részére virágzik.
– Annak a vén legénynek tán?
– Bolond! Véletlenül botolt belénk s Virginia szívesen foglalkozik vele.
A leányoknak vannak ilyen bohó kedvteléseik egy-egy perczig. De maga ne
nézegesse.
– Hogy is vehesse észre az ember ilyen szép mama mellett?
Valami könnyű köntöst viselt a leány, mely fedetlenül hagyta üde nyakát,
bársonyos üde bőrét. Mihály úrfinak felgyúlt a szeme. Halkan suttogva
hajolt felé:
– Ajándékozzon meg egy kegygyel.
A leány derűlten nézett reá.
– Engedje meg, hogy én tűzzem össze a ruháját a mellén. Az én tűmnek a
köve annak az árnyalata, a milyen a ruhájának a színe. Boldog volnék, ha
megengedné, hogy feldiszítsem vele.
Tán megbántotta vele? A leány ránézett a tűre s elfordult. Azonban
elevenül fecsegett egyebekről. A hadnagy visszatért az anyjával. A
hadnagy a leány gyermekkoráról beszélt. Már nem emlékszik reá tán. Öt
esztendő előtt látta. Erre a társalgás általánossá lett. A lódoktorról
beszéltek. Mihály úrfi mintha emlékeznék reá. A mama néhányszor a konzul
nevét beleelegyítette a beszédbe.
A hadnagy lopva tekintett a beszéd közben a leányra. Megpödörte
önkéntelenül a bajuszát s megnedvesítette az ajakát. Azonban ismét
elfoglalta az asszony.
– Családi ékszer a tű? kérdezte halkan a leány váratlanul az úrfitól. –
Hogy foszthatná meg érettem magát, ki azt viszonozni nem tudnám önnek?
Mihály boldog hevességgel súgta:
– Régi emlékem, de soha sem ragyogott kedvesebb helyen, ha elfogadja. Az
anyámé volt.
A tűt valami liczitáczión vette, de jól hangzott, hogy az anyjáról
szóljon. Le akarta venni.
A leány így súgott: «Majd ha magunkra leszünk.»
– Mikor? Kérdezte Mihály tikkadtan.
A leány nem felelt, hanem az anyjához fordúlt:
– Drugán úr meg akarja nekünk mutatni a nyaralóját a szőlőben. Nem volna
kedved a meghívást elfogadni?
Az asszony kérdőleg nézett a leányára.
– Nem tart velünk, hadnagy úr? kérdezte hirtelen a leány.
– Miért ne?
Mihálynak kissé visszatetszett, hogy a hadnagyot is meghívja. Azonban
boldog volt.
Mikor kimentek az utczára, így szólott a hadnagy:
– Ez aztán a falat – és csettintett az újjával.
– Úgy-e? mondta Mihály úrfi diadalmasan, mintha ő fedezte volna fel a
hadnagy részére ezt a kincset.
*
Mihály úrfi egészen fel volt verve. Peczkesen hordozta meg a diadalát –
a piaczon. Szívesen beszélt volna a járókelőknek felőle, hangosan
szerette volna a leány nevét kikiáltani. Gyönyörűnek találta az egész
világot. Fiatalnak, frissnek érezte magát s a tervek egész erdeje
sarjadt vén koponyájában. «Tetszem neki», gondolta vidáman. «Drugán
Mihályné.» Ez jól hangzik s oly hangosan fölkaczagott, hogy
beleveresedett s köhögésbe fulladt a jókedve. Otthon méltóságteljes volt
a cselédeivel s erőltetett nyájassággal szólongatta őket.
Délután a kis hadnagyot már ott találta. A hölgyekkel fesztelenül
fecsegett. Az asszony forgolódott körülötte. A leány melegen fogadta
Mihály úrfit. A haja leányosan le volt eresztve, kék szalaggal átkötve.
Széles szalmakalap árnyékolta friss orczáját. Könnyű kék ruhájából nyaka
és gömbölyű karjainak finom színe kitündöklött. Gallérját a Mihály úrfi
karjára dobta s előre indult vele.
A levegő kissé tikkadt volt. A gyümölcsösben baraczkok és piros almák
kaczagtak le a lombos fákról. Levél se mozdult, a föld szakadozott,
poros volt.
Mihály igen beszédes volt. Mindenképen ki akart tűnni. Tanította a
leányt a magyaros kiejtésre: