Felhők: Elbeszélések - 2

– Meg sem öleltél…
Hozzá ment s hízelgő meleg hangon, ragyogó szemmel kérdezte:
– Miért jöttél?
– Hogy haza vigyelek.
Azonban hirtelen elkomorúlt arczczal tette hozzá:
– Valaki van oda kinn.
Sárika rebegve mondta:
– Senki. Csak a kertész bizonyosan…
– Tudod bizonyosan, Sárika?…
– Ki lenne más? – szólt Judit.
– Te is tudsz róla, Judit?
– Tudok róla. Sárikát kisérte ide. Akarod, hogy most indúljunk haza?
– Most akarod? ez éjben?
– Éjszaka van-e, ha te itt vagy?
Sárika halkan, remegő, gyermekes hangon mondta:
– Reggelre hagyjátok. És vigyetek el engemet is magatokkal. Nagyon
alkalmatlan volnék én? És apát is talán? Nem tennétek-e meg? Kérlek, oh!
milyen nagyon kérlek, vigyetek el magatokkal.
S aztán minden ok nélkül… keservesen sírni kezdett.


MENEKVÉS.
Magyari Géza báró azért útazott Vásárhelyre, hogy találkozzék a
miniszterrel. Akkoriban a báró életbiztosító ügynök volt; sokat kellett
útaznia és szabadjegye a minisztertől függött. A miniszter azért jött,
hogy a választóival érintkezzék s minden miniszter igen nyájas,
barátságos, adakozó férfiú ilyenkor.
Magyari, a mint megérkezett a fogadó kávéházába, a régi ismerőseitől azt
hallotta, hogy a nagy mulató-kertben egy igen jeles kuglizó német
garázdálkodik, a ki tetszése szerint azt a sor bábút veri le, a melyiket
akarja. A miniszter csak másnap volt megérkezendő, ezért haladéktalanúl
fölnézett a kertbe, hogy lássa az emlegetett kozákot.
Magyari nem tűrte, hogy valakit párja nélkül valónak mondjanak. Ő addig
szokott ilyenkor dulakodni, ügyeskedni, míg csak meg nem veri a híres
játékost. Gyermekkorától fogva így szokta meg ő ezt. Vakmerő,
kifáradhatatlan lett, vízben, erdőben, játszó-asztalnál, lóval,
asszonynyal. Nem hiúságból, csak úgy ösztönből. Tele volt erővel, s az
kibugygyant belőle egy kis parázs izgatásra, mint a rügy a fából.
A kuglizó német a kertben jó szemű, aczélkarú legény volt s mester a
maga dolgába. Hidegvérrel, számítással dobott.
Magyari ezt sanda szemmel nézte, összefont karral állva a háta mögött.
Mikor a német pocsékká vert mindenkit, Magyari egymagában megemelgette a
golyókat s magára maradva addig hajigálta, míg csak az alkonyat a kertre
nem esett.
Alig tudott aludni. Jó reggel már talpon volt. Az eszében is mind
vetette a golyókat, s az úton a mint föligyekezett a kertbe, úgy dobálta
a karjait, mintha gurítana. Sugár erős volt, még fiatal, ruganyos és
deli. Úgy el volt foglalva a kuglizással, hogy az úton köszönőket alig
vette észre. Pedig sok ismerője volt. Itt nőtt föl.
A kuglizás nem olyan könnyű mesterség, a hogy képzelné az ember.
Véletlenűl minden kontár kicsapja a királyt ottan-ottan. De bizonyosnak
lenni a dobásban a tökéletlen pályán, arra kemény kar, biztos fogás,
tökéletes szem és tiszta fej kell. Magyari addig játszott magára, míg
csak a mulatók ki nem zavarták. A játszók mindenek fölött érdekelték.
Mennyi esetlen kuglizó lézeng a világon!
A német csakugyan félelmes betyár volt. Az ebédét Magyari csak a kuglizó
színében költötte el. Egy-egy fogás között dobott a pályán, hogy csak
úgy döngött a golyófogó dob. Aztán addig verte a bábokat, míg csak
egészen beleizzadt.
A miniszter azalatt megérkezett, de néhány rosz beszéd csakugyan nem
érdemes arra, hogy Magyari abbahagyja a tanulmányait. A kis város persze
föl volt fordulva. Fehérruhás leánykák szórtak virágokat, bandérium
parádézott a piaczon, a miből az volt a valóságos haszon, hogy senki sem
alkalmatlankodott Magyarinak a kuglin. Estére már szép gyakorlatot is
szerzett. Eh! nehézség nincs a világon, csak erős akarata legyen az
embernek.
Másnap valóságos ünnep volt. Szaporán szemelgetett az eső. Magyari
zavartalanul élvezhetett. A pálya tökéletlenségein néhányszor pompásan
győzedelmeskedett. Egészen lázban volt. Este néhány polgár vetődött be.
Azokat kedve szerint megrakta és sajnálta, hogy a német nem hozta oda a
fogát.
Igen jó kedve kerekedett. A régi tanulmányaiból vett elő egyet: leitatta
a polgárokat egészen a sárga földig. A mint ivott, mind kedvetlenebb
lett; a kik házsártoskodtak, azokat kidobta; a ki ellágyult, azt
eldajkálta gyöngéden; a ki bús volt, vígasztalta és oly szépséges szépen
énekelt tökéletesen kiművelt bassusán, hogy elszorúlt a szíve, a ki
hallotta.
Reggel természetesen nem volt elég ruganyos. Azért meg sem mérkőzött a
némettel. Inkább csak kedvtelésből dobott egyet-egyet.
A németre csak az aztán való nap került a sor. Azt tökéletesen legyűrte.
A szegény az egyik hibát a másik után követte el. Valósággal elvesztette
a fejét. A végén a német egyszer mezitlábost is dobott, a mi
közderültséget keltett.
A miniszter természetesen elutazott szerencsésen. De minthogy Mohácsnál
sok veszett már… Magyari igen könnyen tűrte el a veszteségét.
Egészen elégedett volt. Közlékenyebb lett s lekötelező módon találkozott
a régi ismerőseivel az utczán. Mindenki iránt érdeklődött s egy-egy
szíves szava volt mindenki részére.
Az utczán meleg tekintettel néztek utána. Előkelő volt minden
mozdulatában s igen kedves. Nem volt leereszkedő, bárha igen nyájas;
igen előzékeny, mégis senki sem mert volna komédiázni vele. A boltos
vagy a fogadós, a kinek régebbről adósa maradt, kedvtelve mondta: «Lám,
a mi bárónk; lám, hazatért; vajjon végképen-e?» Azon mindenki örvendett
volna.
A mint Géza báró a piaczon végig ment, egy kedves régi jó emberét
pillantotta meg. Feléje is ment mindjárt. Ez Orbán volt, az öreg
gazdatiszt, a ki a Magyari apjánál szolgált sokáig. Elnehezedett,
jóképű, zsinóros ruhájú, jókedvű úr. Megszólította:
– De milyen kedves dolog, hogy látom, Orbán. Hol jár itt?
– Én itthon vagyok… Igazi szerencse, hogy méltóságodat láthatom.
A kezét alig akarta odaadni.
– Hiszen megfiatalodott, Orbán. Micsoda titka van, hogy ilyen sugárzó
legényember lett. Lássa, minden romlik, pusztúl a világon, maga marad
csak egy helyben. Az esztendők csak úgy elsuhannak a feje fölött…
– A titkom, méltóságod, a boldogság. Én megházasodtam és itt lakom.
Meg sem mozdult és tisztelettudással nézett föl régi kisebbik gazdájára.
– Megházasodott? Örvendek rajta, elhiheti. Megengedi, hogy megismerjem a
feleségét?
– Nem is mertem volna kérni ezt a kegyet.
– Ismerem-e vajjon a feleségét?
– Már elfeledte talán méltóságod. Az én Matildom nem egyszer beszélt
méltóságodról. Ő a gátháti kertész leánya s egyszer útbaigazította
méltóságodat, a mint eltévedve lóháton a Bese felől jött. A lovat még én
vitettem haza onnan. Így is ismerkedtem meg vele. Hogy is emlékezhetnék
reá méltóságod? Akkor ő már sugár nagy leány volt. Azonban csak most
hajlott a kérésemre. Alig két éve. Azóta igyekszem boldoggá tenni. De
méltóságod megró e sok szóért.
– Azt hiszi-e? Azonban hova igyekszik, Orbán? És ment mindjárt abba az
irányban, a merre a vén tiszt tartott.
Orbán kissé ajangott, hogy a kisebbik gazdájával ilyen bizalmas
közeliségében megy, mindenek szemei előtt. Az ott a piaczon, a nagy
emeletes kőház a Magyariéké volt; a széles Marosvölgy torkában, láthatja
egy jó szemű ember, ott feketellik egy pompás kastély, melyben
uralkodtak a Magyariak időtlen időktől fogva. Ott bizony mások szavaira
hallgatnak most a cselédnépek. Mindazonáltal Magyari csak szegényebb
lett, de rosszabb bizonyosan nem. A fejedelmi vér, mely ereiben buzgott,
nem kevésbbé drága, a miért a zsebében kevesebb pénz van.
Oh, drága nyugalmas, szép kis városom!
Minden ablakban virág, minden cserépsor mellett egy szöghajú,
rózsaszínnel belehelt arczú leányfej. Senkinek sincsen sietős dolga;
hajszolni valójok nincs, a miért verejtékben úszó arczczal, vérig kell
dulakodni. Mire? Együgyű vágyak a szívekben, s elégedettség. Mert
hamarább amúgy sem jön meg az éj, ha azt óhajtjuk; és mert nem virrad
hamarább, ha áhítjuk is, mint a hogy jönnie kell. És mert minden meg is
jön a maga idejében és mivel minden úgy van jól, a hogy van – hát mire
való emésztődni, szenvedélyeskedni és miért szertelenűl epekedni? Olyan
kevés kell az embernek arra, hogy megéljen és olyan kevés kell arra,
hogy meghaljon az ember. A nagy szenvedélyek igazán nem valók a kis
városokba, a hol mindenkinek elég helye van, hogy elférjen s a hol
kényelmesen kikerülheti a másikat…
Az Orbán háza lenn a Maros partján volt, szép, zöldre festett kőház;
leeresztett zsalukaterekkel; eperfa az udvarán; a tornácz fáján a
ládákban édes illatú kövér violák pompáznak. A víz láthatatlan párája
lágyan símogatja az ember arczbőrét. Szelid, álmos csend terül el az
életen, mint egy finom fátyol.
– Ez az én szegény fészkem, méltóságod s igen boldog vagyok, hogy a
küszöbén átlép.
Egészen fölmelegedve sietett föl a súrolt lépcsőn az oleanderekkel
megrakott verandára, anyáskodó gyöngédséggel úgy tett, mintha fölemelte
volna a kisebbik gazdáját az ő nyugodalmas házába.
Aztán kinyitotta az ajtót s beszólt:
– Nagy tisztesség ért minket, Matild… Itt vagy-e?
Az ajtóban akkor egy szőke gyönge asszony jelent meg. Szelid kék szemei,
vértelen keskeny ajaka volt s olyan bágyadt, mint egy virág, melynek
szirmait az ősz érte.
– A báró… látod.
Az asszony félkezével megtapogatta az ajtót, aztán megfogta és hozzá
dűlt, mintha igen elfáradt volna, szemeit a Magyari előkelő alakjára
szögezve.
*
Mert ez tulajdon azon Magyari báró volt az, a ki egyszer a gátháti
marosparti réten ott találta Spech Matildot, a kertész leányát.
– Ez ösvény visz a városba, kisasszony? – kérdezte.
– Nem mindenkinek.
– S nem nekem?
Ah! mintha a meséből való királyúrfi volt volna. Sugár, karcsú, fiatal.
A lovát kantárszárán vezette. Csak koboz hiányzott az oldaláról.
Matildnak ismerősnek tetszett. A gyermekkorából való képeskönyvéből.
– Vakmerő dolgos emberek járnak csak a Maros gátján, ha sürgős útjok
van.
– Higyje azt, hogy én is sietek.
– Akkor a gát kötésén kellene átmenni. A dobogó vékony szálain
veszedelmes átmenni.
Derűlt idő volt. Ruták, menták illatoztak, az erikák gyöngéd pettyeket
képeztek a mező zöld bársonyán. Lent a berekben kaszáltak.
– Mégis, kisasszony – valami derűlt hányivetiséggel beszélt – átmegyek
rajta. Aztán, ha át tudok menni a dobogón, közel érem-e akkor a várost?
– Nyomban. Csak a domb fedi el.
Akkor egy kaszáló parasztra kiáltott a királyfi s oda dobta a lova
kantárját.
– Majd, kisasszony, eljön a lovam után Orbán, a tiszt. Jó? Megmutatja
így az útat?
A paraszt mindjárt elvitte a mesefiú táltosát s maga mosolyogva nézte a
kis szőke leánykát.
Ah! ha önök látták volna szemeit… e diófa színű, merész, fényes
szemeket!
– A koszorút kinek kötötte, kisasszony?
A német leány a háta mögé rejtette a vadszekfűből fűszállal kötött
koszorút.
– Mire kiváncsi még az ösvényen kívül?
Évődés szemén, derű az arczán, bizalmasan kérdezte; még csak el sem
pirult. Mintha csak egy vers folytatását olvasná, a mit az imént hagyott
abba.
– Itt lakik? Sok, ha ezt is kérdezem?
– Miért? Ott lakom a jegenyefák mellett, látja… a kertészházban. Oka
van, hogy ezt is kérdezi?
– Gyönyörű a mező. Tűzzön hát egy szál szekfűt a gomblyukamba.
– Elfelejti az ösvényt. Pedig sietős az útja.
– Sokszor járja-e a mezőt? Én csak a Bese-hegyen túl lakom, s néha erre
jönnék, ha ilyen szép leányt találnék az útban.
Egy szál szekfű után nyúlt s a leány kezéhez ért. Akkor a leány
egyszerre megzavarodott s egészen kigyúlt az arcza. Bátorsága elszállt.
– Nem… nem szoktam itt járni soha sem… én soha sem járok itt… igazán
soha sem.
A megrettent szóra az idegen is tartózkodóbb lett.
– Az ösvény?
És arra indúlt, Matild kiejtette a szekfűkoszorút.
– Ügyeljen… ügyeljen e mart szakadékos. Nem szabad könnyelműen
leszállani a gátra.
Az idegen ismét mosolygott az aggodalmaskodó szóra és könnyedén leugrott
a martszélről. Visszafordult és ravaszúl így szólt:
– Nem találom az útat, merre menjek, kisasszony. Nem mutatná meg az
ujjahegyével.
A leány közel a mart szélére lépett és finom, keskeny kezével a helyes
vonalat megmutatta. Az idegen megérintette a nyújtott ujjat. Matild ott
felejtette egy perczig.
Aztán szépen köszönt és könnyedén, mintha nem is érinté lábával a
vesszőket, átszaladt a gáton. A túlsó partról barátságosan intett és
frissen tovább ment.
Ah! beh elment. Már rég futotta meg az ösvényt, (oh, mily réginek
tetszett Matildnak) hány álmatlan éjtszakán hallotta a dobogó zörgését,
a mint áthalad rajta a szép királyfi. Mintha csak a meséből való volna;
olyan váratlan és álomba vesző. Nem egyszer úgy tetszett neki, hogy az
ablakát zörgeti meg valaki. Talán ő az. Egy elsuhanó madár szárnya
illette meg csak az ablaküveget. A berek ezüst nyárbokor pihés ága
meglibben. Talán ő bukkan ki az ernyője mellől? Csak egy kóbor nyúl
illan odább.
A megapadt Maros medre megtelik sokszor, és a szennyes hólé ha lefoly,
ismét száraz lesz sokszor a dobogó, hogy siető emberek járjanak át rajta
a városba, de többet, egyszer sem, de soha nem fut át rajta a szép
királyfi.
A kis kertészházon esztendők suhantak át, jöttek jó szándékú falusi
legények a ház leányáért, ah! egy sem volt hasonló az egyetlenhez.
Matild olvasta érzékeny német verses könyveit a szerelmes pásztorokról,
a kékszalagos bárányokról és álmodozott és várt valami lehetetlenségre
és hitt valami hihetetlenbe.
A vén kertész oltott rózsáit, gyümölcs-csemetéit elvitték messze, csak
legszebb virágát, szép leányát – de senki. Eljött a nagy csontos kaszás
és lekaszálta a vén kertészt és Matild egyedűl maradt a kis
kertészházban.
Akkor jött Orbán, az öreg tiszt. És Matild félve a magánytól,
szegénységtől és valami névtelen reménység a szívében, hogy még egyszer
a vén tiszt oldalán a szép királyfihoz közeledhetik – és a meghervadt
kis Matild – odaadta kezét. Ennyi az egész.
*
Egyszerre megismerte a bárót.
A vér a fejébe szökött, elszédült.
Magyari érdeklődéssel nézett a gyönge nőre. Nem emlékezett, hogy látta
volna valaha.
A vén tiszt aggodalommal sietett a felesége felé. Mégis azt mondta:
– Bocsánatot kérek, méltóságod. Én voltam a hibás. Hirtelen zavartam
meg. Az ügyetlenség engem terhel s méltóságod elnéző lesz irántam.
A szoba hűvös és jó illatú volt. A vén bútorok föl voltak piperézve női
munkákkal. Mindenik pedans rendességgel volt elrendezve. Magyari az első
tekintetre megismerte a régi bútorokat. Hazulról, az apja házából valók
voltak. Az esztergált kőrisfa-diványokon a régi kastélyban mennyit
ugrált! És a vörös karosszéken mennyit próbálta az erejét. Az ősei
gazdátlan képeiből is egy-két a falon csüngött ím; buzogány a kezében,
írásos szalag a száján. Egy kissé megilletődött.
Az asszony összeszedte magát és nesztelenűl lépett vissza. A homlokát
megsímogatta s kigyúlt mindjárt, hogy szeme összeakadt a Magyari
tekintetével.
Az ajtó mellől egy vén fogatlan kopó vánszorgott föl. A hitvány állatnak
a bajusza egészen ősz volt. Körülszagolta a jövevényt, aztán
fölnyújtotta a fejét s megnyalta a Magyari lecsüngő kezét.
– Ah! te vén dög… a Mira? – nem?
A vén tiszt tisztelettel meghajolt. Nem tudott volna szólani.
A báró lehajolt, gyöngéden megsímogatta az állatot és két kezébe fogta
az öreg kutya fejét.
Aztán halkan így szólt: «Oktalanság». Restelte, hogy a hangja
megremegett. Mindjárt összeszedte magát, kiegyenesedett és
szeretetreméltóan az asszonyhoz fordult:
– Bocsánat, hogy megzavartam. Akaratom ellen történt. Az Orbán régi
barátsága révén, látja, úgy jövök, mintha csak haza jöttem volna.
Az asszony rebegve felelte:
– Boldog vagyok, ha annak tekinti. Mi sokszor emlegetjük s Orbán nagyobb
ünnepet nem ért, mint a mai nap.
Akkor egy patyolat ingvállas sugár, tiszta cselédleány jött be, keskeny
nyakú boros üvegeket hozva. A gömbölyű csinos leány megtöltötte a
poharakat, az asztalra tette és kiment.
– A «Pogányvész» hegyből való, – mondta Orbán, – hatvanhetes termés,
méltóságod. Soha méltóbbnak nem töltöttek belőle s nem is adja több
tisztelettel senki, mint a hogy mi kináljuk.
A báró egy hajtásra itta meg az aranyszínű nedvet. Kissé zavarták a
váratlan benyomások. Küzködnie kellett magával, hogy kedélyének
rugékonyságát visszakapja.
Az asszony a szemeit a báró arczán felejtette néha, de mindjárt
lehunyta, ha összetalálkozott a báró tekintetével. Még mindig a régi
volt. Hangja mélyebb, a homloka magasabb, de a szeme ugyanaz, a mint
látta annyi esztendő óta ébren, alva. A vén kutya a báró lábai elé
feküdt karikába; öreg fejét az ismert lábra fektetve csendesen pislogva.
A tiszt egészen megelevenedett s fecsegővé lett. Le nem ült kisebbik
gazdája előtt, de gyöngéden megválogatva a beszéd tárgyát, szüntelenűl
locsogott. Az idegen kézre ment ősi házról; porba hurczolt régi tisztelt
névről egy igét, hogy ki ne ejtsen valahogy. A helyett a vadakról
beszélt, melyekre egyszer a fiatal báróval jártak a szabadi hegyekbe.
Már csordával járnak le a kukoriczásokba a vaddisznók; a maczkó ki sem
mozdul az aljból málnaéréskor, kedélyeskedik a parasztokkal s ha
pásztortüzeket raknak a cserésbe, másnap a tűz túlsó felén füttőzik. És
nincsen már vadász, hozzá méltó.
Aztán valami szép faj lipiczai ménekről szólt, úgy, mintha meg akarná
győzni kisebbik gazdáját, hogy abból a fajból ménest kellene berendezni.
Alig jutott szóhoz más tőle. Boldog volt, hogy beszélhetett. A báró
egyszer fölkelt, akkor karon fogta a vén gazdatisztet és
lekényszerítette maga mellé a régi kőrisfa-diványra. Ott egyenesen ült
Orbán, csak a divány szélére, úgy, mintha kész volna minden perczben
felszökni.
A mint alkonyatra fordult az idő, mind nyughatatlanabb lett a vén
gazdatiszt. Azon mesterkedett, hogy előterjeszsze… hogy késő is lévén…
hogy az alacsony fogadó miatt is… hogy maradjon nálok. Még az öreg báró
bútorai vannak az Orbán vendégszobájában. Azt ő szerezte meg az… az…
«elmult időben». A vén virágos szék is ott van, a mit a méltósága báróné
szeretett. Azt emlékül kapta.
Aztán egészen kicsapongó lett örömében, mikor megegyezhetett a báróval.
És fiatalos könnyűséggel ment ki, hogy elhozza a báró podgyászát a
fogadóból és gyerekes módon megköszönte sokszor a kegyet és élete
legboldogabb napjának nevezte.
Az asszony egészen félénk lett, mikor Orbán elment. Zavartalanúl élvezte
a báró jelenlétét, míg az ura beszélt. Az erejét vitte el, hogy elment.
Magyarinak az emlékei rajzottak föl a lelkében s a feltörő képek
ellágyították, akármint küzködött ellene. Nevetségesnek találta magát s
boszús lett.
– Rég járt itthon a báró?
– Az idehaza? Csúfolkodó, kicsinylő kedve volt s így folytatta: «Higyje
el, hogy csak a félszeg nevelés veri belénk azt, hogy az idehaza jobb,
mint akármi hely».
Az asszony megzavarva kérdezte:
– De a gyermeki álmok, örömeinek boldog tanyája?
A báró kicsinylőleg folytatta:
– Éretlen érzékenykedés, higyje el! Micsoda igazi öröme van a
gyermekségnek? Az élet akkor kezdődik, a mikor érezni kezdjük, hogy
vagyunk. Az örömöket akkor kezdjük értékelni, mikor megismertük már
egyszer az igazi bút.
A kesernyés szavakra fölállott és kiment a nyitott ajtón. Mintha csak
nézett volna, és nem látott volna. Aztán hirtelen megfordúlt s
váratlanúl kérdezte:
– S boldoggá teszi-e Orbánt? Van-e érdemesebb a boldogságra, mint e
derék, hű ember?
– Mit kérdez? – felelte szorongva.
Mit mondjon? Boldoggá teszi-e Orbánt? Akkor azt kellene elhitetni, hogy
szereti az öreg embert. Igaz-e? Ha igaz, elveszti azt, a kiről örökké
álmodozott, mert íme szívének csak ekkora a hűsége. Ha nem igaz… akkor
így szól, miért mentél hát hozzá, miért hazudtál az oltár előtt?
– Mit nevez annak? A kötelesség hűséges teljesitése? Bizonyosan…
Azonban úgy látszott, mintha Magyarit nem érdekelné a válasz. Hanem
megfogta az asszony mind a két kezét, a szemébe nézett s így szólt:
– Tegye derűltté életét, hiszen látja, milyen jó és hű öreg ember. Azt
hinné az ember, hogy nincs hűség, szeretet a világon és lám, az mind nem
igaz. Van a világon. És mikor az ember ezt megérzi, olyan könnyűnek érzi
magát.
*
Aztán kilépett és egy oleander virágot szakított le. Láthatólag csak
gépiesen cselekedett.
Az alkony csöndesen ereszkedett az udvarra. Állatok fészkelődtek az
ólban s egy-egy borjú bőgése zavarta a csöndet. Az eperfa gyümölcsös
ágait csöndesen himbálta az enyhe esti szellő.
Az asszony követte Magyari minden mozdulatát. A kezén a férfi kezének
melegét érezte s az áthatotta az egész testét. Bátorabbnak érezte magát
s közeledett az álmodott férfiúhoz.
Ekkor így szólt valami beteges fénynyel szemében:
– Nem adja nekem a virágát?
Magyari visszalépett s csodálkozva nézett az asszonyra. Matild érezte,
hogy oktalanságot követett el, s mentegetőzve, zavartan mondta:
– Csak vissza mondom, a mit egyszer nekem mondott. Elfelejtette-e már?
Inkább csak az emlékért mondtam vissza.
Magyari könnyedén meghajolt, mintha csak nem akarna ellene mondani, de a
tekintetéből látszott, hogy nem értette.
– Az emlékért?
Az asszony akadozva mondta:
– Már elfelejtette? Akkor volt, mikor felénk ment a városba a gáton s
azt kérdezte tőlem a mezőn: «Merre megy a legközelebbi ösvény a
városba». Nem emlékezik reá? A lovát nálunk hagyta s Orbánt küldte
utána… És így szólt hozzám: «nem ad egy szekfűt a koszorújából?» Már nem
emlékezik reá?
Valami gyerekes engesztelő tekintettel nézte s egészen megszépült
elhervadt arcza.
– Emlékszem. Orbán beszélt az úton felőle…
– Csak Orbán? – mondta s leverten leejtette a karjait.
Akkor jött meg az öreg tiszt. Úgy hozatta a báró holmiját, mintha valami
ellenséges diadaljelvényeket foglalt volna el. Egészen ruganyosan
szaladt föl vele a lépcsőn s vígan mondta:
– Nem fejezhetem ki, milyen boldog vagyok. Reménylem, hogy Matild nem
volt terhére méltóságodnak? Itt van minden és elhoztam. Én magam
rendezem be, más úgy sem tudja, hogy szereti méltóságod. Örvendek, ha
Matild szórakoztatta méltóságodat. De ő csak úgy örvend a szerencsének,
mint én, csakhogy ő kissé szótalan és kedvetlen. Mi igen ritkán látunk
vendéget, s kiszokunk belőle, de ilyen kedves vendég soha sem járt…
A Magyari esze az öreg Orbán feleségének a megnyilatkozásán járt. Mert
az volt az: valóságos vallomás… A mult emlegetése, a jelentéktelen eset
apró részletezése – nem vallomás-e? Minden szót az asszony megtartott az
eszében, úgy, mintha csak az imént hallotta volna, vagy mintha örökké
hallotta volna – attól fogva. Tekintetén sóvárgás és a hangján… Érzékeny
jel után áhítozik és az érzékeny múlttal indokolja. Egyszerre
jelentékenynek találta a Matild elszédülését, mikor a küszöbön meglátta.
Nem véletlen rosszullét volt bizonyosan. És összeköti Magyari a szavait
és a rosszullétet.
Boszúság szaladt át rajta. Igen nevetségesnek találta az egész esetet.
Nem is volt arra való hangulata, hogy észrevegyen egy jelentéktelen
asszonykát – és annál kevésbbé, mert Orbán felesége az.
A vén gazdatiszt szolgálatkészséggel sürgölődött. Rendelkezésével
fölverte az udvart, nehogy valamiben szükséget lásson az ő kisebbik
gazdája.
Magyari leült, az alkonyatba nézett. Igen szívesen kidobott volna
mindent az eszéből, a mi váratlanul meglepte e napon: a múltnak emlékeit
és az érzelgő asszonyt. A fogatlan kutyát megsimogatta gyöngéden és
kiállott a tornáczra. Az udvaron sürgölődött a kis piperés cselédleány.
Megszólította:
– Katinak hívnak?
– Nem, méltóságod, Erzsinek.
– Mindegy. Csinos leány vagy.
És egyúttal vízért küldte. Inkább csak azért, mert jól esett, hogy
hangosan beszéljen. Az asszony szemeinek kisérő tekintetét érezte magán.
Hátha mégis téved s hátha üres nézése mit sem jelent. Kedve volt, hogy
megbizonyosodjék. Tudnia kellett, hogy mi lakik ez asszonyban. Hiszen
egy világlátott embernek mi se könnyebb annál, mint hogy belelásson egy
haszontalan asszonyba. Hogy miért teszi? Talán csak azért, hogy
foglalkoztassa magát s fölújult emlékeinek feltörő képeit elfödje vele.
A tiszt a báró szobájával foglalkozott buzgón. Magyari a kis Matildhoz
fordult az oleanderfák alatt, és lágy hangon kérdezte:
– És gondolt-e néha reám?
Matild fölvetette szemeit egy perczre, aztán lesütötte és hallgatott. A
fiatal ember kegyetlenűl folytatta:
– Néha egy percz szabja meg az életünket, egy tekintet, egy szó. Nem
óhajtjuk, nem várjuk ezt a perczet, jön és reánk száll, mint a végzet.
Talán az a délután, a verőfényes mezőn, mikor megláttam, talán ez a
percz volt. S mikor beléptem az imént azon az ajtón, úgy tetszett nekem,
mintha egy kedves képet látnék ismét, a mit egyszer láttam már; egy
álom, a mi megjelent nekem egy csöndes éjtszakán. És mintha az álom
megújult volna ismét…
A míg beszélt, merően az asszonyra szegezte tekintetét. Az asszony keble
gyorsan hullámzott.
A kis cseléd a vizet mosolyogva hozta. A hízelgő szó, a melylyel kérte a
báró a szolgálatot, bátorrá tette és a szép úrfin végig vonogatta fényes
szemeit.
Magyari megízlelte, aztán hátradűlt a székén s úgy leste Matildot, mint
a hogy a fekvibe álló nyulat ügyeli a vadász, fölhúzott puskával
kezében.
– Most emlékezem világosan arra a virágos rétre, a csillogó vízre és a
koszorút kötő bájos leányra. Rosz néven veszi-e, ha emlékeztetem reá?
Az asszony rebegve mondta:
– … Távolabb a berket kaszálták, tele volt illatával a levegő… Én
segítettem, míg a dobogóra szállt. A kezemet fogta. Azt hittem, hogy
visszatér egyszer; mint vártam, majd meghaltam – de soha sem többet…
soha sem tért vissza.
A tele hold felült a kék égre. A vén tiszt elvégezte sürgölődését a
szobában és kilépett a verandára. A vacsorát jelentette ragyogó
tekintettel, olyan hódoló tisztelettel, mintha egy királyt invitálna az
asztalához.
Magyari átölelte az öreg ember nyakát s minden elfogadható ok nélkül
megszorította. Matild csöndesen, megzavarva kísérte őket, nesztelen
lépéssel.
Az asztalnál Magyari ismét a régi jó kedvű nyájas úr lett. Fesztelenűl
beszélt; a ború elszállt róla, úgy látszott. Mindent pompásnak talált s
udvarias figyelemmel halmozta el az asszonyt. Orbán boldogan nézte
azokat, kiket a legjobban szeretett ezen a világon. Mohón, gyorsan
ivott. Mikor a bortól egy kissé megmelegedett, fellengezve mondta:
– Nem, méltóságod! ha az Isten parancsolna velem e perczben, így
felelnék akkor: «Jó Uram! tehetsz szolgáddal akaratod szerint. Szolgád
már volt boldog.» Én most az vagyok, méltóságod! Az asztalnál ül az a
két lény, a kik legdrágábbak szívemnek. Bocsánatot kérek, hogy egyszerre
emlegetem a két nevet. De hódoló ragaszkodásomon kívül Matild, a
legdrágább nekem. Bocsánatot kérek.
Magyari később így szólt:
– Higyje el, hogy igen jól érzem magamat. Sajnálom, öreg barátom! hogy
most csak egy óráig lehetek körükben, de meg fogom kapni annak a módját,
hogy hosszabb ideig is láthassam mindkettőjöket.
Orbán elkomolyodva kérdezte:
– Miért? Méltóságod csak nem akar elhagyni minket?
– Azt hiszi, hogy nem becsülöm elég nagyra szeretetének értékét? Azonban
jókor reggel indulnom kell. Maga azt hiszi, öreg ember! hogy nekem nincs
«muszáj». De van. Holnap reggel messze leszek. A kötelesség parancsol
velem.
Úgy látta, hogy becsületesen cselekszik, ha nem marad tovább a vén tiszt
házában. És a mint egész életében hirtelen készen volt a határozatával,
egyszerre döntötte el, hogy elmegy. Olyan meleg tekintettel nézett az
öreg tisztre, hogy alig tartotta volna magát képesnek reá. Annál
kedveskedőbb lett.
– Azonban – így szólt – az éjjelt nem vesztegetjük el álommal. Még
adósom azzal, hogy lássam a házát, kertjét, istállóját. Elfelejtette
már, hányszor vertem föl álmából, hogy barangolja be velem a falut
éjjel, vagy tutaj hátán a városig menni. S hát féljen, Orbán! ma ismét
olyan kedvem van.
Azonban az öreg tiszt elbúsulva hallgatott. Elkomorodva ivott. Alig hogy
megkapta régi kedves kisebbik gazdáját és lám! veszti már el ilyen
váratlanul.