Egy barátságos ház története: Regény - 7

Odavezették Hortensét az erkélyhez s megmutatták a takaros alkotmányt.
Az apa kíváncsian várta a hatást, vajjon földeríti-e az arcát? De
Hortense csalódásában szomorúan csuklott össze és nem szólt semmit se.
Azt a fájdalmat, amely az ő szívében lakott, a világ összes tarka
lovacskái sem tudták volna feledtetni.
Farkasnak a néma szenvedés láttára könnybe borúlt a szeme. Nem bírta
tovább, fáradtan vetette magát egy karosszékbe és ajkáról önkénytelenül
keserü szavak röppentek el.
– Ne pusztítsd el hát szegény apádat, – nyögte kétségbeesve.
Csak egy pillanatra feledkezett meg magáról, a következő percben
fölugrott, végigsimította homlokát és mosolygott, de már elárulta magát.
Hortense elsápadt: a szívébe nyilaltak e szavak, amelyekhez hasonló
keserveset sohasem hallott az apja ajkáról. Soha nem látta másnak az
ügyvédet, mint jókedvünek, derült hangulatunak, szinte lehetetlennek
tetszett, hogy ez az ember szenvedni is tudjon. Pedig hogy tudott! Míg
pillanatig a karosszékben feküdt, a szeme körül fekete barázdák
szaladtak szét, az arca viaszksárga lett, megöregedett, a keze remegett.
Hortense fölébredt fásultságából és szívét komor részvét töltötte el a
szegény öreg ember iránt, aki ő miatta szenvedett golgotai fájdalmat.
Nagyon szerette az apját s ez az érzés most se veszett ki belőle, amikor
már minden fölött napirendre tért. A tört romok fölött még ott élt a
gyermeki ragaszkodás, amely azt súgta neki, hogy ez a mindig vidám,
éneklő, táncoló ember egy megtört aggastyán, egy szomoru roncs, amely a
vihar egy erősebb érintésére összedől. És mindez miatta van. A leányban
pillanat alatt kialakult az akarat, törékeny lelke utolsó
megnyilvánulása, hogy ezt engednie nem szabad s ha mindjárt a saját
élete árán is. Végtelen ragaszkodás és bűnbánat töltötte el szívét s
elhatározta, hogy nem hagyja elpusztulni ezt a szegény, becsületes
embert.
És ettől fogva Hortense emberfölötti iparkodással legyőzni próbálta
fájdalmát, nem mutatta többé szomorúságát, mosolygott az ügyvéd tréfáin,
maga is tovább fűzte őket és hogy örömet szerezzen az apjának, egész nap
a lovacskáit hajtotta. Rettenetes akarat kellett hozzá, néha csaknem
elszédült tőle, de nem adta meg magát és csüggedetlenül játszotta a
világ előtt a komédiát.
Farkas sokkal egyszerűbb ember volt, semhogy észrevette volna ezt a
heroizmust s elhitte, hogy a leánya állapota jobbra fordult. Az orvosok
is ezen a nézeten voltak, Hortense nyugodtsága megtévesztette őket s a
nyár vége felé azt is megengedték, hogy pár hétre elutazhassanak.
Bebarangolták fél Olaszországot, csónakáztak, utaztak, képeket néztek,
aztán a leányt megszállotta a honvágy, azt mondta, hogy már egészséges
és visszakívánkozott. Az ügyvéd örömmel engedelmeskedett. Visszatértek
tehát és Farkas hálát adott az Istennek, hogy lassan jobbra fordul
minden.
Igy múltak a napok s a nyár színei lassan megfakultak. Még nem volt
október, de hirtelen hideg, ködös, esős napok köszöntöttek be, az ősz
hatalmát jelentve.
Egy éjjel történt, hogy nagy szél kerekedett s irtózatos pusztítást
végzett a kert fái, virágai között.
Recsegett, ropogott a ház, pár ablak is összetört és Farkas felriadva
álmából, gyorsan körüljárta az épületet elzárni a fatáblákat, amelyek
nagy szárnyakként csapkodtak az éjszakában. Útjában benézett a Hortense
szobájába is, nem zúzódott be ott is egy üvegtábla?
Amint az ügyvéd belépett a kis szobába, megrémülve állt meg a küszöbön.
Az ablakok tárva-nyitva voltak, a szél vadul csapkodta őket, az esővíz
becsurgott a párkányról.
Az egyik karosszékben egy szál ingben ült Hortense és kimeredt szemmel,
kétségbeesetten nézett maga elé… A hideg fuvallat a haját össze-vissza
kúszálta, egypár besodort levél feküdt körülötte, de ő nem törődött
semmivel s csak hallgatagon bámult a földre.
– Hortense! – kiáltott föl az ügyvéd megrettenve. – Mit mívelsz,
szerencsétlen gyermek?!
A leány megijedt és egész testében remegni kezdett.
– Te… te meg akarsz halni! – hörögte az ügyvéd.
Hortense szomorúan csüggesztette le fejét.
Az apja igazat mondott, meg akart halni, de nem volt bátorsága mérget
inni vagy a Dunának menni, azért úgy gondolta, hogy inkább halálra fázik
s úgy pusztúl el lassan, anélkül, hogy valaki sejthetné, milyen módon
szökött át a másvilágra.
Farkas odaugrott az ablaktáblákhoz, s elzárta őket, aztán az ágyba
fektette a leányt és dörzsölni kezdte jéghideg tagjait. De Hortense nem
szólt semmit, behunyta szemét és mozdulatlanul feküdt. Neki már oly
mindegy volt minden, az élet, a halál, nem tudott volna választani
köztük, melyik a rettentőbb?
Az ügyvéd sírt, mint a gyermek. Amilyen szerény volt örömében, olyan
csöndes, ügyefogyott volt a bánatában: nem jajgatott, sem a kemény
férfit nem adta, sem az Istent segítségül nem szólította, csak válla
közé húzta a fejét és meg-megrángatódzott. Cselédeket nem akart hívni, a
feleségére se akart ráijeszteni, azért maga ápolta leányát, maga főzött
neki teát, könyörgött, hogy igya meg és aztán még a kabátját is
rájaborította, hogy melegebbje legyen. Úgy állt ott ingujjban az ágy
mellett és reszketve várta, hogy Hortense újra fölnyissa a szemét.
A leány nagy ideig mozdulatlanul feküdt, aztán hosszu, szörnyü csönd
után végre fölemelte szempilláit.
– Olyan jó vagy hozzám – szólt lassan apjához – és én olyan rossz,
hálátlan te hozzád.
Farkas megfogta a leánya kezét.
– Dehogy vagy az, kis gyermekem, nem vagy az… Te a legjobb, a leghűbb
lény vagy a földön, – mondta, nehezen találva szavakat.
– Ne haragudj rám, – folytatta Hortense csendesen. – Igérd meg, hogy nem
haragszol.
– Megígérem, – felelte az ügyvéd fogvacogva.
Csönd volt a szobában, de künn zúgott a vihar.
– Bűn meghalni? – kérdezte végre Hortense egy idő múlva.
– Bűn – felelte az apa meggyőződéssel.
– Miért az?
Farkas meghökkent egy percre, hirtelenében nem tudott válaszolni.
– Bűn azért, – mondta aztán – mert fájdalmat okozunk azoknak, akiket itt
hagyunk a földön… Bűn, mert az élet és a halál az Isten joga… bűn, mert
élni kötelesség…
Leült az ágy szélére és megsimogatta Hortense haját.
– Az életet végig kell élni, gyermekem, – folytatta egyszerűen, a maga
fölfogása szerint magyarázva a dolgokat – az örömöt és a bánatot
egyforma szívvel kell fogadni… Csalódások mindenkit érnek s ha az első
hajótörés a kétségbeeséshez vezetne, az emberiség rég kiveszett volna…
Látod, én sem élek magamért, értetek, anyátokért dolgozom, s boldog
vagyok, ha titeket megelégedettnek láthatlak… Ez az életcélom s ha ti
egyszer itt hagytok, akkor befejeztem a földi pályafutást.
– És te is csalódtál valamikor? – kérdezte Hortense halkan.
Az ügyvéd egy pillanatig gondolkodott, aztán elfordította fejét és úgy
beszélt, hogy leánya ne vegye észre, hogy hazudik.
– Én is csalódtam fiatal koromban… igen… és azt hittem, hogy nem élem
túl. De mégis, ime, itt vagyok és nem haltam bele.
Hortense csodálkozva nézett apjára.
– És nem hasadt meg a szíved?
– Nem, Hortense.
– Lehetséges úgy élni?
– Igen, – mondta az ügyvéd.
– Akkor hát én is megpróbálom, – sóhajtott Hortense.
Hallgattak, aztán Farkas folytatta:
– Vígasztalást kell keresned gyermekem és minden jóra fordul még. Az
ember azt hiszi, hogy csak egy lélekhez van láncolva az élete, pedig
vannak még mások is, akik érdemesek a rokonszenvünkre.
Elhallgatott, aztán így szólt:
– Ha volna valaki, aki mindig melletted lenne, megbecsülne, szeretne,
akkor a te szívedre is nyugalom szállana.
Hortense mosolygott.
– Férjhez menjek, ugyebár? – kérdezte.
Az ügyvéd zavartan tiltakozott.
– Oh, dehogy… Azt mondtam volna?… Nem… nem…
A leány rátette hideg kezét apja karjára.
– Tudom, hogy sokan tesznek így és meggyógyulnak. Eleintén
boldogtalanok, sírnak, kétségbeesnek, de aztán összeszoknak és
megbékülnek az élettel. Nemde, ezt gondoltad?
Farkas tétovázott.
– Nos, – mondta a padmalyra nézve – nos… Talán igazad is van… Miért ne
lehetne úgy? Az életnek nem az a célja, hogy végigszomorkodjuk és… a
lelkünket se szabad túlnagyra becsülnünk. Nem szabad oly erősen szinezni
és képzelődni, igen. Maga ez élet nagyon egyszerű és csöndes ám,
gyermekem.
A leány mosolygott.
– Ha neked örömet szerezne, apa.
– Nem, nem, a világért sem! – ellenkezett az apa. – Isten őrizz, hogy
beleavatkozzam valakinek a lelki világába… De most aludj már, gyermekem.
Késő van.
Megsímogatta Hortense haját és dörmögő hangján énekelni kezdett.
Csitt, baba, csitt,
Kis bárány járt ma itt,
Kis bárány künt a zöld gyepen,
Aludjál édes gyermekem.
Hortense fölriadt erre a szomoru, egyszerü dallamra, amely visszavezette
a gyermekkor csöndes országába, amikor még nem ösmerte a szomorúságot, a
szerelmet, a kétségbeesést és egyszerre a torka vadul szorúlt össze.
Keservesen kezdett sírni, kiegyenesedett és az ajkáról rémülten tört ki
a fájdalom, amely megreszkettette egész testét.
– Apa, jó apa, – kiáltott fuldokolva – olyan nagyon, olyan nagyon
nyomorult vagyok!


XII.
Ama nyári nap óta, amikor Farkasné és Bükkös künt sétáltak a
fővárosmenti földeken és az ügyvédnéből kikívánkozott mind az a képzelt
keserűség és valódi életvágy, amelyet évek hosszu során át gondosan el
tudott rejteni a világ elől, a fiatalember egyre növekvő érdeklődéssel
nézte az asszonyt. Ez a rejtelmes nyugodtság, ez a bánatos szinezetü
csöndes hazugság, amellyel az ügyvédné meg tudta téveszteni
embertársait, az ifjúban vágyat keltett, tövéről-hegyire megismerni e
különös asszony belsejét, lelki életét, s azt a maga életfelfogásának
alakjával benépesíteni. Amint Bükkös esténként ott ült a terraszon, az
ügyvédné pedig nyugodtan olvasta regényét és arca nem árult el semmit
abból, amit a lelke érzett, a fiatalembert szinte megborzongatta a
titkos tudat, hogy mindez csak ámítás, évek hosszu során át
következetesen végigjátszott szerep és a barátságos házban mindenki
félreismeri ezt a szenvedély nélküli, közömbös külsőt, amelyet nem
érdekel különösebben semmi, amely engedelmes bábként fogad szót
gazdájának, pedig bensejében színes érzések, elfojtott hangulatok,
szenvedélyek tarka képei lappanganak, várva a pillanatot, mikor
szabadulhatnak föl rabságukból. A kárpit mögött megértést kívánó szív
dobog, egy más, egy nem sejtett élet folyik, egy más agy és más hit
lakik. Ez a rejtett ország, ez az eltakart világ delejesen vonzotta
Bükköst, egyrészt a titokzatosságáért, másrészt mert új, eddig előtte
ismeretlen terület volt számára, amelyet, úgy érezte, meg kell látnia.
Bükkös órákig el tudta nézni az asszonyt és gyönyörködött a női hazugság
e finom szobrában, ahogy meg tudjuk bámulni a mérges, de szép mezei
virágot. Az ügyvédné hallgatagon tűrte e tekintetet, de nem viszonozta:
nyugodtan járt a maga útján, olvasta a regényeit, szívta a cigarettáit,
morzsolgatta a napjait, anélkül, hogy egy mozdulattal elárulta volna,
hogy emlékezik arra a nyári estére, mikor szinte önkéntelenül
megnyilatkozott a fiatalember előtt. Mintha nem változott volna semmi,
úgy viselkedett, éppen olyan közömbös tárgyakról beszélt Bükkössel, mint
azelőtt, nem játszotta a csöndes vértanút és sem nem kerülte, sem nem
kereste a férfi társaságát – és mentől ügyesebben, egyszerűbben tért
napirendre ama délután fölött, a fiatalembert annyival inkább érdekelte,
annyival inkább magához láncolta.
Egy este történt, hogy vacsora után Bükkös pár percre egyedül maradt az
asszonnyal. Az ügyvéd fent volt a betegen fekvő Hortense-nél, Ibolya
pedig átment a szomszédban lakó barátnőjéhez valami himzésmintáért.
Amikor négyszemközt voltak, a fiatalember így szólt Laura asszonyhoz:
– Csodálatos ez az ön arca, amely semmit el nem árul, az ön szeme, amely
egy leigázott, holt lelket mutat, üres. Csodálatos minden mozdulata,
minden szava, amely nem sejteti, hogy lelkében egy ismeretlen, egy
titokzatos élet folyik.
Az ügyvédné megrezzenve tette le a könyvet. Eleintén ki akart térni a
felelet elől s azt akarta válaszolni, hogy amire Bükkös céloz, az
emlékezetes nyári délután, csak pillanatnyi lelki gyöngeség volt, ahogy
azt a legtöbb asszony ilyen esetben mondani szokta, – de aztán
meggondolta magát és így szólt:
– Igen, mindez hazugság és higyje meg, nap-nap után nagy elhatározásomba
kerül, míg keresztül birom vinni. Hazudni – tette hozzá elgondolkodva –
mindig csak hazudni, ugy látszik ez marad végig az életem. Ostobaság!
Bükkös megrázta a fejét.
– Az ön hazugsága nem az, amelyet a szótár annak határoz meg. Az ön
hazugsága tiszta, mint a költő munkálkodása, amely végső elemzésben
szintén valótlanságok kieszelése, mint a festő vagy a zeneszerző
ábrándozása, egy nem létező világ földiszítése, egy dőre gondolat
megfinomitása, nemes megötvözése. Mindnyájan, akiknek lelkünk van,
hazudni vagyunk kénytelenek az ostoba világ előtt, – fegyelmezve, okosan
mutatkozunk be, noha néha a földön szeretnénk fetrengeni a bánattól, a
hust tépnők le magunkról és értelmetlen szavakat dadogva, járnánk a
földön. De nem lehet, nem szabad, hazudni kell és nincs más vigasz, mint
eltitkolni belsőnket a tömeg elől, és a magunk rejtett világába menni,
ahova nem tud követni senki.
Egy ideig hallgatott, aztán így folytatta:
– Ez a maga hazugsága szép, emberien szép és igaz. Ez a helyes szó:
igaz, mert nincs benne mesterkéltség, nincs póz, mint a legtöbb lemondó
asszony apácai tiszteletet, csodálást kivánó színjátszásában. És nincs
meg benne azok üres fennhéjázása sem, akik így gondolkodnak: „Feledni,
élni, kacagni!“ – alapjában pedig mindig csak a régi mesén rágódnak és
boldogok, ha a világot derült arcukkal félrevezetni tudják. Ám ön
másképp hazudik, alakoskodás, előkészület, a világra való tekintet
nélkül, kizárólag magának, kizárólag szükségből, sem nem tobzódva a
fájdalom végtelen keserüségében, sem nem hallatva az őrület kacaját,
hanem megadva magát a sorsnak, nemesen, egyszerüen, mint az igazán
érzők. Ilyen szépen, finoman törődni bele a bánatba én még nem láttam,
így lélek rám még nem hatott és… be kell vallanom, hogy ez a káprázat
körülfon, egyre jobban magához vonz és elfeledteti velem a külső
világot.
Az asszony meglepve nézett reá.
Ez a sajátos, rapszódikus vallomás, amely az őszinteség erejével hatott,
megfogta, és meg is szédítette. Csak pár szót mondott volt Bükkös, de
abban olyannak ábrázolta az asszony előtt lelkét, ahogy még senki. Igen,
gondolta az ügyvédné, ilyen egyszerü, nemes az ő belső világa, ilyen
cifraság nélküli, néma obeliszkekkel van tele rakva szíve s talán éppen
azért nem tudta megbecsülni senkisem. Hány ember ment el mellette az
életben a nélkül, hogy észrevette volna, mi játszódik le ebben a csöndes
birodalomban? Az ösmerősök, barátok, rokonok sohasem sejtették, mi lakik
benne, mit küzdött le, milyen üres volt az élete, nem akadt senki, aki a
lelkét kereste és megfejteni vagy legalább megérteni képes lett volna. A
világ azt hitte: egy boldog nyárspolgárasszonnyal áll szemben, akinek
nincsenek vágyai, reményei, aki nyugodt, ha a gyermekei nem köhögnek, ha
az ura pontosan megkapja az ebédjét, pedig benne, érezte, forrt a vágy
élni, boldognak lenni, perzselődni, szeretni, s ha kell, meghalni. És
senkisem törődött a boldogtalanságával, senkit nem tudott érdekelni a
lelke, senki nem sejtette, hogy el kell pusztulnia a barátságos ház
fojtó levegőjében és így ment ez már évek, évtizedek, úgy rémlett
évtizedek óta.
Ujra ránézett Bükkösre.
– És… amit most mondott – kérdezte nyugtalanul – a lelkéből fakadt, hisz
benne, vagy csak elmondta, mint egy hirtelen hangulatot, amelyhez
semmise fűzi?
A fiatalember nyugodtan pillantott rá vissza.
– Az igazat mondtam – felelte határozottan.
Ibolya visszajött a himzéssel.
Csönd támadt, aztán az asszony kezébe vette regényét és tovább olvasott,
Bükkös pedig a lépcsőkhöz ment és egy ideig kinézett az éjszakába. A
leány visszaérkezése egyszerre kizökkentette hangulatából és a rideg
valóságba lökte vissza. Elkedvetlenedett és gépiesen gyujtott szivarra.
Ibolya a nők ösztönével megérezte, hogy távolléte alatt kettőjök közt
történt valami. Már többször feltünt neki, hogy Bükkös sajátságos
tekintettel nézi anyját, de az utóbbi érzés nélküli, okos arca mindig
megnyugtatta a leányt. Ám most az ügyvédné is mintha kivetkezett volna
szoborszerü nyugalmából és Ibolyának úgy rémlett, hogy az anyja
tekintetében valami rejtett sugárnak a visszfénye ragyog. És Bükkös is
oly kedveszegetten, elborultan áll a párkány mellett, mint ama napon,
mikor egyszer tréfálkozva foglalkozott Hortense-zal és Ibolya
szemrehányásokkal illette volt érte. A leány kénytelen volt magának
bevallani, hogy ez az ifju, aki most arcán a fáradtság, a lemondás
kifejezésével állt az éjszakában, már nem az, aki ismeretségük első
napjaiban volt, amikor diadalmas lelke ott csillogott a szemében, az
ajka rajongva beszélt az életről, a szerelemről, a sikerekről, aki
becézve hordta a karján s nem volt képes tőle csak egy napra is
elszakadni. Ibolyának önkénytelenül eszébe jutott, mikor egyszer Bükkös
azzal vett búcsút tőle, hogy pár hétre hazautazik s aztán este mégis
csak megjelent a barátságos házban és sírva csókolta meg a kezét. Ej!
Hol vannak ezek az idők? A mostani Bükkös hallgatag, kedveszegett s
minden mozdulatán látszik, hogy bántja valami. A terveiről, a
jövendőjéről nem beszél, ha a zongorához ül, csak köznapi, kopott
hangokat tud belőle kicsalni s mikor este búcsút vesz a leánytól, néha
úgy rémlik, hogy egy kő esett vón le a szívéről. Nem, nem, már nincs
úgy, mint annak idején, közéjök lopózott egy árnyék, amely elidegeníti a
férfi gondolatait és jeges lehelettel övezi csókjukat.
Ibolya egyszerre azon vette észre magát, hogy könnyei előtt
elhomályosodik a hímzés. Fölkelt és lement a kertbe sétálni. Ez régebben
megállapodás volt közte és Bükkös között, aki ilyenkor követni szokta
volt az alvó lombok közé, ahol föl- és alájárva zavartalanul
beszélgethettek. De most a fiatalember nem ment utána, mozdulatlanul
állt a párkány szélén és a nagy nyári csillagokat nézte.
A leány egy ideig lent bolyongott a fák között, de megnyugodni nem
tudott. Ahányszor a terrasz elé ért s ott látta állani Bükköst, aki az
éjszaka egy láthatatlan árnyára függesztette tekintetét és talán meg se
hallotta volna, ha rája szólanak, a szíve megtelt keserűséggel és
fájdalommal.
Mikor később Bükkös búcsút vett az asszonytól, az ügyvédné ujjai melegen
fonódtak a fiatalember keze köré, de szép, kifejezésteljes szeme nem
árult el semmit. Az arca ugyanaz az okos, közömbös szoborarc volt, mint
mindig, de a keze tüzelt, beszélt, és a fiatalembert ismét
megborzongatta a női hazugság e megnyilatkozása. Úgy rémlett előtte,
hogy ők ketten egy új, az emberek előtt elrejtett világban járnak,
amelyről nem tud senki, amelynek titkos csarnokai színekkel, nemes
árnyakkal, gondolatokkal vannak tele. És a szíve földobogott a
kiváncsiságtól, a vágytól, megismerni az új országot, ez új lelket,
amelyet ő adott vissza az életnek, amelyről érezte, hogy az övé, egyedül
az övé.
Ibolya elkisérte a kertajtóig Bükköst, akinek gondolatai még ott
kalandoztak a másik országban.
– Önt bántja valami, – szólt a leány akadozva és a fiatalember
tekintetét keresve, – ön napok óta már nem a régi, nem. Úgy érzem, hogy
valami történt köztünk, valami…
Kereste a megfelelő szót, de nem találta, azért félben hagyta a mondatot
és várta, remélte, hogy a fiatalember megnyugtatja. De Bükkös nem
válaszolt, csak hallotta, amit hozzá beszélnek, de meg nem értette, a
lelke még ott időzött a barátságos ház tornácán s ujjai érezték az
asszony meleg kezének érintését.
A leány egyszerre megragadta a fiatalember kezét és szinte hangosan
felkiáltott.
– Te engem már nem szeretsz! Érzem, hogy nem szeretsz!
Bükkös fölriadt. Körülnézett, mint akit legédesebb álmából a komor
valóságra ébresztettek föl s az arca elborult.
– Ibolya, – mondta kedvetlenül, – minek ilyen jelenetet fölidézni? Eh!
Hogyan jut ilyesmi egyáltalában az eszébe?
A leány arccal fordult vele és a fiatalember szemébe próbált nézni.
– Minek fölidézni? – kérdezte fuldokolva. – Nincs jogom rá? Te mondjad:
van-e jogom rá?!
Bükkös megvonta a vállát.
– Joga mindenesetre van rá. Erről nem kell vitatkozni. De van-e alapja,
hogy izgassa magát?
– Van! – kiáltotta a leány. – Van és százszor van! – Érzem, látom
nap-nap után, hogy elhidegülsz irántam, hogy nem vagy a régi, hogy már
nem érdekellek… hogy… oh! nem tudom mindazt a keserüséget elmondani, ami
most bennem tombol!
Bükkös hagyta kibeszélni, aztán meggyőződés nélkül, gépiesen így szólt:
– Ez mind tévedés, Ibolya, ezek csak a te rémlátásaid. Éppen ilyen
joggal én is tehetnék neked szemrehányást. Én is panaszkodhatnék, én is…
Unta és kellemetlennek találta a jelenetet. Egy percben már az villant
meg a fejében, hogy őszintén elmond mindent, kitárja lelkét, végét veti
a játéknak, de aztán alkalmatlannak vélte az időt, a helyet és fáradtnak
is érezte rá magát, hogy ilyen dolgot sebtiben elintézzen. A gondolatai
is kuszák voltak, nem tudta volna magát úgy kifejezni, ahogy szerette
volna. „Majd máskor“, állapította meg magában s aztán gyorsan befejezte
a mondatot:
– Én is tehetnék így, amivel csak azt akarom mondani, hogy semmi okod
sincs a kétségbeesésre vagy akár csak a neheztelésre is.
Ott álltak a kertajtónál és hallgattak.
– Nos, jóéjszakát, – mondotta végre a fiatalember, – ne képzelődjél,
Ibolya, – helyes? Isten megáldjon.
– Isten veled.
Az ajtó kinyílt s a fiatalember alakja eltünt a fasorban. A leány még
sokáig állt némán, tágra nyílt szemmel az éjszakában és várt, várt
valamire, maga se tudta mire. Talán arra, hogy a fiatalember visszajön,
a karjaiba zárja és eloszlatja sötét gondolatait, talán arra, hogy
mindez csak álom, amely a hajnal jöttével elszáll és minden újra úgy
lesz, ahogyan volt. De hiába várt az éjszakában, Bükkös már messze járt,
s a sötét éj nem volt káprázat, hanem hüvös valóság. Erőmegfeszítésébe
került, míg végre el tudott jutni a kertajtótól és fölvánszorgott a
házba.
Az asszony már nem volt a terraszon, bement a nappali szobába és
zongorázott. Mikor Ibolya belépett, hirtelen abbahagyta a játékot és
tekintetét a leányára vetette.
– Valami bajod van? – kérdezte nyugodt, közömbös hangján.
A leány csak később felelt.
– Semmi, – mondta tompán, – semmise. Miért gondolja anyám?
– Olyan sápadt vagy, – jegyezte meg az ügyvédné. – Nem fáztál meg?
Ibolya fürkésző pillantással fordult anyja felé, de nem válaszolt.
– Miért nézel reám olyan furcsán? – kérdezte idegesen Farkasné.
A leány nem szólt semmit.
– Különös vagy ma este, – szólt az asszony és fölkelt a zongorától. Egy
pillanatig gondolkodott, mintha mondani akart volna valamit, aztán
előkereste a regényét és a szobája felé indult.
– Jó éjt! – fordult még egyszer vissza a küszöbről.
– Jó éjt, anyám.
E naptól fogva az anya és a leány között feszült viszony kezdődött.
Ibolya hacsak lehetett, kerülte anyja társaságát, az ügyvédné pedig nem
iparkodott, hogy javítson a helyzeten. A védekezés, érezte, beösmerés
lett volna, erre pedig, úgy vélte, nincs semmi szüksége, a leányának
igazán nem tartozik beszámolással. Igy hát csak akkor érintkeztek,
amikor kellett, röviden, szárazon, mintha két idegen állott volna
egymással szemben. Ez a viszony leginkább Bükköst érintette, mert alig
volt alkalma, hogy az asszonnyal egyedül lehessen. Ibolya ezután
pillanatra se távozott az ifjú mellől s ha ebédnél, vacsoránál a
fiatalember szóba állott Farkasnéval, már arcán érezte a leány fürkésző
tekintetét, amely bele próbált hatni a lelkébe. Azelőtt Ibolya
gyakrabban, gyanutlanul hagyta őket magukra, a házi dolgai után nézett,
a nővéréhez ment föl egy-egy negyed órára, de amióta gyanút fogott,
makacson ellenőrizte volt őket.
Bükkös nem tehetett semmit ez állapot ellen. A helyzet világos volt: ha
elmondja Ibolyának mindazt, ami a lelkében lappangott, egy kínos és
érzékeny jelenet fog következni, kétségbeeséssel, zokogással, talán
nagyobb zajjal is, a leány tudni fogja – hiszen látszik rajta, hogy már
is sejti – ki idegenítette el tőle Bükkös szívét s akkor vége mindennek,
a fiatalember nem lépheti át többé a ház küszöbét s még a többiek
családi békéjét is földulta. Mert Ibolya nem volt az a leány, aki magába
fojtotta volna a bánatot, mint Hortense és befelé szenvedett volna; az ő
katasztrófája megrázkódtatta volna a házat, úgy, hogy az alapjában
rendül meg. Nem, ezt nem volt szabad fölidézni, ezzel magán kívül három
embert: a leányt, az anyját meg az apját zúzná össze. Nem maradt hát más
hátra, mint hazudni. Bele kellett törődnie a megváltozhatatlanba, be
kellett érnie, hogy csak társaságban lássa az ügyvédnét és Ibolyával
szemben adnia a régi jóbarátot, aki nem változott meg, aki oly
figyelmes, gyöngéd és hűséges, mint ösmeretségük első hónapjában.
A fiatalember azután, lassan, úgy érezte, hogy ez lehetetlen föladat. Ő,
aki sóvárgott a szabadságért, az őszinteségért, most rabigában
senyvedett és reggeltől estig ámította a világot. Valahányszor kezet
fogott a leánnyal, az arcán a szégyen pírja, szívében a harag futott
végig s mikor hazudni volt kénytelen, néha beleremegett az egész teste.
Százszor és százszor állt közel hozzá, hogy kimondja azt, ami a nyelvén
van, hogy letépje magáról a hamis köntöst, de aztán tekintete az
asszonyra tévedt és ez visszaadta önuralmát. Akármilyen nehezére esett
is, tovább hazudott, de a hányszor meghajtotta a fejét, annyiszor
megvonaglott a szíve, a gyülölség annyi csöppjét szívta föl magába. Néha
maga is elrémült, ha arra gondolt, mennyire eltorzult lelkében az Ibolya
képe. Lehetséges, hogy ez a leány volt az, akiről azt hitte, hogy az
élet utain diadalmasan fogja elkisérni, hogy bajtársa, lelkének
osztályosa, nemtője lesz, hogy fel fogja frissíteni, megedzeni és a
siker hegyére segíti föl? Mintha évtizedek multak volna el azóta, hogy
egymásra akadtak, szédítő ür tátong köztük, tele párával, amely még az
alakjaik körvonalait is elmosta. És mentől tovább voltak egymáshoz
bilincselve, ez az érzés, ez a harag annyival erősebb lett a férfi
szívében s végül már ellenséget rajzolt az Ibolya egykori puha, finom
alakjából, hideg, kegyetlen ellenfelet, aki nemcsak a testét, de a
lelkét is izekre tépi.
Az ügyvédné látta ezt a küzdelmet, amely Bükkösben folyt s érezte
keserves voltát. A férfi fetrengett, véresre harapta az ajkát,
szenvedett, de azért tűrte a sorsot s csak néha szakadt föl a melléből
egy nehéz sóhaj. Attól a pillanattól fogva, hogy Farkasné a lelkét
föltárta a fiatalember előtt, az asszonyt a fiatalemberhez egyre több és
több kötelék fűzte, amelyek csak erősödtek a nehézségek által, amelyek
őket egymástól elválasztották. Mindazt az elfojtott, utat kereső és utat
nem talált szerelmet, amely Farkasné lelkében husz év alatt lappangott,
az asszony mind reáborította a fiatalemberre, benne látta meg azt a
férfit, akire hosszu éveken át hasztalanul várt, aki benépesíti életét,
virágzó fákkal ülteti be a jeltelen, havas síkságot. Az élet képe
egyszerre megváltozott előtte, – míg azelőtt a léte szürke és közömbös
volt, most örömökkel, reményekkel kápráztatott, míg annakelőtte
elvegyült a tömegben, most úgy érezte, kibontja a szárnyait és magasan
fog repülni a köznapi lelkek óceánja fölött. A hazugság neki nem fájt,
mint a fiatalembernek, őt a leánya tekintete nem bántotta, asszony volt,
aki a szerelemben minden eszközt jogosnak talált, akár az önvédelemét.
Heteken át csöndben, eltakarva, a víz leple alatt burjánzó növények
gyors fejlődésével szövődött ez a viszony. Egymásé volt a lelkük, mikor
még csak alig pár szót váltottak egymással, az egymásé a testük, amikor
még csak búcsuzásnál érintették meg az ujjaikat, lázas álomban forrt
össze az életük, a sorsuk, a jövendőjük, s akik körülöttük voltak, nem
vettek észre semmit; a szeretkezésük ott folyt le láthatatlanul: a
képzeletben, a levegőben, csak olykor világítva meg halványan szemük egy
rejtett tekintetétől. Az asszony már régen nem volt az uráé, pedig
Bükkössel egy csókot se váltottak, a férj becsülete széjjel volt tépve,