Egy barátságos ház története: Regény - 4

A napok csöndesen teltek a barátságos házban, amely körül már zsendülni
kezdtek a gesztenyefák és ákácok.
Május volt, mikor egy nap búcsu-estére gyűltek össze a szokott vendégek.
Kardos Samu, Farkas bojtárja befejezte jogi tanulmányait s ment vissza
vidékre, a szülővárosába, hogy ott ügyvédi irodát nyisson. A kis
bojtárból valóságos, hites ügyvéd lett, akármilyen furcsának is
tetszett. Ezt az alkalmat a principális nem mulaszthatta el s bár fájt
neki, hogy a szorgalmas és szolgálatkész segédet elveszítette, méltóan
akarta elbúcsúztatni attól a háztól, amelyet az négy év óta
kutyahűséggel szolgált. A szegény fiút, aki csupasz képével, rossz
cipőivel, kabátjával, félszeg modorával éppen nem árulta el a leendő
jogtanácsost, a figyelem mód nélkül meghatotta. Hiszen tudta, hogy dr.
Farkas jó embere, azonban arra, hogy külön ünnepség rendeztessék
részére, amelyen mintegy az ő tiszteletére vendégek is összegyülnek, nem
volt elkészülve. Nem is tudta, mivel érdemelte ki, hogy egy ilyen úri
család ennyire megemlékezzék róla? Jelentéktelenségét ő érezte a
legjobban és eddig nem is volt senki, aki ebben való hitét megingatta
volna. Ám ha már szívesek voltak iránta, ő is figyelmes akart lenni,
virágot vett a hölgyeknek s két nap óta jól megcirkalmozott
búcsúzó-beszédet magolt, amely azonban sehogy sem akart a fejébe menni,
mert a dikció közepén az emlékek felsorolásánál a jó fiu mindig
elérzékenyedett s nem tudott tovább jutni.
Farkas, aki mindenkinek szíve szerint tudott gondolkodni, a búcsu
emlékére egy vadonatúj fekete kabátot vett Samunak. Titokban vitte neki
a lakására az ajándékot, kezet fogott segédjével s arra kérte, ne értse
félre s ne utasítsa vissza a kis megemlékezést. S ezzel átnyujtott egy
csomagot, amelyből egy selyemhajtókás, ünnepélyes Ferenc József-kabát
bujt elő.
Kardos mód nélkül meg volt hatva és percekig nem jutott szóhoz.
Egy fekete kabát! A saját fekete kabátja! Jelképe a komolyságnak, az
ünnepélyességnek, a hivatásnak! Olyan kabát, amilyen a főispánnak, a
királyi ügyésznek, a képviselőnek van, akikkel tehát egyenrangu,
legalább is viselet dolgában! És ez a dicsőség most már nem muló
természetü, reggelre a rokkot nem kell visszaküldeni Spitz Rafaelnek,
hanem megtarthatja, felhúzhatja, amikor akarja és főleg –
nekitámaszkodhatik annak, aminek akar! Különösen ez töltötte el lelkét
önérzettel, sőt büszkeséggel. Lelkében még visszazsongott az a sok
aggodalom, amelyet a Spitz Rafael hosszu ködmöneiben kerítéseknél, rossz
ülésü omnibuszokban kiállott, örökké félve, hogy megakad valami drótban
s amikor egyszer egy szögben tényleg lyukat szakított a gérokkján, egész
éjjel foltozni kellett a posztót, nehogy a sólyomszemü ruhakölcsönző
észrevegyen valamit… De most már nem kell félnie, megvan a saját fekete
kabátja és azt tehet vele, ami az eszébe jut, senkinek se tartozik
felelősséggel!
Annyira elérzékenyedett, hogy majdnem kezet csókolt Farkasnak. Egy
elérhetetlennek látszó álma teljesült s ez könnyet csalt a szemébe.
– Jó, jó, – dörmögte a fiskális, búcsút véve, mert ő is megindult egy
kissé, – a fő, hogy az estéről meg ne feledkezzen! Viszontlátásra
Samukám… azaz ügyvéd úr!… Kolléga úr! – tette hozzá, ragyogva az
örömtől, hogy másnak örömet szerezhet.
Samu az első volt, aki délután a barátságos házba beállított. Az új
kabát pompásan illett rája, egy ráncot nem vetett, akár csak oda lett
volna öntve, a fiu szinte megnőtt, megkomolyodott benne. A leányok
mosolyogva fogták körül az új gavallért és össze-vissza kérdezték tőle:
– Hát csakugyan elhágy bennünket?
– Gondol-e majd ránk, Samuka?
– De nagy úr lesz most belőle! Talán bizony sohase is keres föl már!
– Most már aztán asszony után is kell ám nézni!
A jó fiu csak állt köztük, bárgyún, tágra nyilt szemmel és nem tudott
szólani. A szíve tele volt örömmel, hogy végre elvégezhette tanulmányait
s a diploma a zsebében van, de, ha eszébe jutott, hogy a barátságos
háztól most már meg kell válnia, elkomorodott. A szíve fájt, elgondolva,
hogy többé nem mehet Farkas helyett a Csepelszigetre, Horányba,
Szentendrére foglalni, hogy nem csókolhat kezet az ügyvédnének, akinek
karja oly illatos volt, mint az orgona-virág, hogy nem nézheti titkos
elragadtatással Hortenset és Ibolyát, akiknek képe ott ragyogott
állandóan a lelke közepében. Vajjon hogyan fogja elbírni mindezt, hogyan
nélkülözheti tintafoltos íróasztalát, amelynek minden zúgából titkos
szerelmének képei mosolyogtak rája, hogyan lesz el a kis kert nélkül,
amelynek minden virágos bokra, rózsafája csak azért volt, hogy a leányok
és az asszony szépségét emelje, hogyan mond le a lassan feketedő,
rézcsatornás, barátságos házról, amely életében először a tiszta örömet,
a megnyugvást, a boldogságot, és a reménységet jelentette? És amíg a
leányok közt állott s azok vígan csacsogtak körülötte becsületes
szemében egy nagy könnycsepp jelent meg és lassan gurult végig az arcán
és az új Ferenc József-kabátján.
A leányok egy pillanatig elhallgattak, megérezték, hogy tilos helyre
tévedtek és a vidámságuk a lelkébe vág ennek a szegény fiúnak, akinek ez
a könnycsepp volt az egyetlen vallomása ama hosszu idő alatt, amelyet
házukban töltött. Soha komolyan nem vették, soha a bensejére kiváncsiak
nem voltak, de e percben valami azt súgta a két leánynak, hogy
félreismerték és lekicsinyelték Samut, könnyelműen szaladtak el a lelke
fölött, amelyből most feléjök röppent egy titkolt sóhaj. Csönd támadt,
ahogy elhallgat a gyermek, amelyik vesszőjével kimélet nélkül, vígan
kacagva csapdossa az erdő lombjait, mikor egyszerre szemben találja
magát egy szentképpel, amely komolyan, fájdalmasan néz le reá a tölgyfa
oldaláról.
Farkas szakította félbe a némaságot.
– Mit szóltok a pompás kabáthoz, – mondta, gyorsan kitérve egy esetleges
nyilvános hálálkodásnak, – amelyet a kolléga úr vett magának? Ez aztán
valami? hm? A tiszti főügyésznek se lehet különb, de talán még a
miniszternek sem!
A leányok kaptak a fordulaton, megcsodálták és kidicsérték az új kabátot
s ezzel másra terelték át a beszédet. Samu is érezte, hogy nem szabad
nagyképűnek és savanyúnak lennie, s azért jókedvűnek iparkodott
mutatkozni. Ő mindig és gyorsan tudta alárendelni akaratát másnak.
Elhagyta hát a búsulást és büszkén forgott, sétált föl-alá az új
rokkjában, aztán mosolyra erőltetve ajkát, válaszolt a kérdésekre. Meg
kellett igérnie, hogy minden héten legalább egy levelet ír az ügyvédnek
s karácsonyra, ha törik-szakad, fölkeresi őket Pesten. Farkasék is
hasonló fogadalmat tettek s tervbe vették, hogy még a nyár folyamán
felrándulnak Ungba, ahol Kardos ügyvédi irodát nyit. Samu majd a
vasútnál várja őket, körülkocsikáztatja a városon, bemutatja annak
nevezetességeit s végül megvendégeli őket a saját házában!
A hangulat lassan vígabbra fordult, különösen, hogy a többi vendég is
beérkezett. Kelemen egy nagy okmány-tárcával lepte meg Samut, akinek
azonnal hóna alá kellett venni a széles portékát, meglátni, hogyan
illenek össze. A próba jól sikerült: a fiu alakja e komoly fiskálisi
tényező révén megnőtt és megtekintélyesedett. Bükkös egy kötet
Heine-verssel ajándékozta meg barátját, akit csak azért nem szeretett
valami nagyon, mert mindig egyforma utakon járt és egy élő előjegyzési
naptárhoz hasonlított, ahová minden óra rendeltetése előre volt
bejegyezve. A versek, úgy vélte, majd kissé üdébbé és könnyelműbbé
teszik. Még Szakáll is gratulált: de ő már irigyen, neki fájt, hogy más
is tanul, iparkodik s megelőzi, hacsak két lépéssel is az életben. Az
ügyvéd annál melegebb kivánságokkal bocsájtotta útnak, sőt még a kedvenc
pipáját is reá erőszakolta.
– Vidéki ügyvéd nem lehet el pipa nélkül, amice, – mondotta, – ez
tekintélyt ád, bizalmat kelt és a szunyogok ellen is megvéd!
– A vacsora! – szólt be a szép asszony a dohányzóba s azzal a jókedvü
társaság áttódult a tágas ebédlőbe.
Pompás búcsúlakoma várt Samura, akinek minden tiltakozása dacára a
főhelyet kellett elfoglalnia. Ami még soha nem történt meg vele, az ma
bekövetkezett: még bort is kellett innia, hogy a ház tagjaival és a
tiszteletére összegyülekezett vendégekkel koccinthasson. Később beszédek
is kerekedtek, az ügyvéd, Kelemen, Bükkös egymásután keltek föl és
köszöntőket mondottak az új Justinianusra. Majd őt kivánta a társaság
hallani. Mit tehetett, fölállott s belekezdett nevezetes beszédébe,
amely ott rejtőzött a fekete kabátja szárnyaiban. Nagy figyelemmel
hallgatták, a közepéig el is jutott, de itt elfogta az érzékenység s a
búcsúzást félbe kellett szakítania, mert különben menten elpityeredik.
– Éljen! éljen! – harsogták Farkas és Bükkös, látva, hogy mindjárt baj
lesz s ezzel a beszéd point nélkül be is végződött. Senkisem haragudott
érte, a fiúk körülsereglették az ifju ügyvédet és koccintottak vele, ő
pedig elkeseredésében fenékig ürítette ki a díszserleget. Ez nagy adag
volt, pillanatra szédülni kezdett tőle, de aztán csakhamar magához tért,
jókedve kerekedett és ok nélkül mindenen kacagott. A nevetése furcsa
hangokból állott: mintha vascsöveket kopogtattak volna meg, amelyek
tompán, szaggatottan feleltek s ez annyira mulattatta a nagy társaságot,
hogy egyre azon voltak, hogy Samu kacagjon. És Samu készségesen
engedelmeskedett, kacagott, nem szégyelte magát, örült, hogy
mulattathatja a hölgyeket és urakat és csöppet sem sértődött meg, mikor
a többiek sorra próbálták sajátos nevetését utánozni.
– Nem jó, nem jó! – kiáltott ilyenkor. – Igy csak én tudok kacagni… ha!
ha! ha! Igy van jól!
És mindnyájan tapsoltak és nevettek, hogy a könnyeik csurogni kezdtek.
Vacsora után kiszállították az asztalokat, félretolták a székeket és
táncolni kezdtek. Samunak is táncolni kellett, bár sejtelme se volt a
mulatásnak erről a neméről. De nem akarta a tréfát elrontani, azért
vígan ugrált jobbra-balra, mint a bakkecske, közbe nagyokat botlott s
egyszerre – zsupsz! – elcsúszott, elvágódott és a zongora alá gurúlt.
Nagy nevetés közt húzták ki, ő is kacagott, mikor egyszerre tekintete
kabátjára esett és észrevette, hogy a karja végighasadt!
Első pillanatra rémület vett rajta erőt, szeme előtt fölvillant a
szigoru Spitz Rafael alakja, de a következő percben már kiegyenesedett,
büszkén nézett körül és így szólt:
– Az enyém! Most már elszakadhat, mert egyedül az enyém!
És szívét a tulajdonjog gőgös érzése először hevítette, lelke előtt a
vagyon ereje ekkor villant fel első ízben: egy kettéhasadt Ferenc
József-kabát ujjainak alakjában!
Igy telt el a búcsúzás estéje.
Hajnal felé a társaság útra kelt. Samu kezet csókolt a kisasszonyoknak,
mély köszönetet mondott az ügyvédnek s végül Laura asszony elé járult.
– Isten megáldja! – nevetett rá a még mindig szép asszony és aztán egyet
gondolva, megcsókolta a zsidó fiu homlokát.
– Éljen! éljen! – nevetett, tapsolt a fiatalság.
Samuval forgolódni kezdett a világ. Soha őt még asszony, az anyján kívül
meg nem csókolta: a homloka égett, a szíve ki akart ugrani helyéből, azt
hitte, hogy fölemelkedik az égbe, de csak ezt tudta mondani:
– Köszönöm, köszönöm… Kérem.
Még a hűvös kertben is ezt hajtogatta, még az utcán is és bár sötét volt
körülötte, azt hitte, hogy napfényes mezőn jár.
– Köszönöm, köszönöm – motyogta, míg a többiek egymást lökdösve,
elfojtottan kacagtak.
Kelemen, Bükkös és a többiek elkísérték az Andrássy-útig, ott elváltak
tőle és nyugodalmas jóéjszakát kívántak neki.
De Samu nem feküdt le. Szeméből kiszállt az álom, a vére lüktetett a
szokatlan mulatságtól. Úgy gondolta, hogy még jó lesz egy kicsit a friss
levegőn maradni.
Egy ideig ott állt a széles út szögletén, elnézte a sarki rendőr
mozdulatlan alakját, aztán a kis mellékúton kopott házáig baktatott,
majd visszafordult, ahonnan jött és lassan, nagyokat botolva visszament
a barátságos ház elé, hogy még egyszer titokban, némán búcsút vegyen
tőle.
Rideg és néma volt minden, nyirkos tavaszi éjszaka fogta körül a fákat,
a szél egyet-egyet lökött a zöldülő lombokon. A barátságos házban egyik
lámpa a másik után aludt el, a cselédszoba lakói is már nyugovóra
tértek. Az égbolt peremén keskeny, alig látható szürke sáv tünt föl.
Szemben a rácsoskapuval, a túlsó oldalon kis pad állott. A fiatalember
arra ült le, kalapját maga mellé tette és meredt szemét a sötét házra
szögezte. Csak bámult, bámult maga elé, visszaidézte azt a sok lepörgött
napot, amelyet e falak közt eltöltött és egyszerre azon vette észre
magát, hogy szemeiből megindulnak a könnyek és patakként áztatják az
arcát. Nem tett ellenök semmit, átengedte magát az érzéseinek – hiszen
most már ember volt, a maga ura, aki megengedheti, hogy érzései
legyenek.
Egy óráig ült így némán, az árnyék által eltakarva; – a házban már sehol
egy gyertya sem égett. Samu feje kábult volt, a szeme káprázott.
Néha-néha pillái le is csukódtak, de aztán a szél megzörgette a fákat,
ez a zaj fölébresztette. Ilyenkor szeretettel nézett az előtte elterülő
sötétségre és elmosolyodott. Egyszerre aztán erősebb neszre riadt föl: a
barátságos ház kertajtaja kinyilt s valaki kilépett rajta.
Samu meghökkent: nem volt bátor természet s azért első pillanatban igen
megijedt. Istenem, ha most valaki leütné, soha senkise tudná meg, hogy
ki volt a tettes… Csöndesen odalapult a padhoz és elővette a tollkését,
hogy legalább némi védelme legyen. Vacogó fogakkal vetett kémlő
tekintetet a kisurranó alakra, amely gyors léptekkel fordult balra.
Férfi volt; amennyire a sűrü homályban látni lehetett: magas és izmos. A
padon ülőnek pillanatra úgy rémlett, hogy Bükkös volt.
– Te vagy az, Pál? – kérdezte Samu szívdobogva, alig hallhatóan.
Nem kapott választ, úgy látszik a szél elkapta szavait.
Az éjjeli vándor alakja gyorsan suhant tova.
– Pál, te vagy az?! – szólt utána a remegő Samu még egyszer.
Semmi válasz. Újra csönd lett. A rejtélyes alaknak már a lépései sem
hallatszottak. Kardos lassan magához tért és eszébe jutott, hogy Bükkös
vele együtt ment el a nyaralóból, épp úgy, mint a többi vendég, ő tehát
nem lehetett az éjjeli sétáló, hacsak, miután a sarkon egymástól
elbúcsúztak, vissza nem fordult. De miért tért volna vissza?
– Talán a kertész volt, – gondolta el magában a bojtár. – Vagy talán,
meglehet, csak álmodtam… Sokat is ittam a nehéz borból, – tette hozzá
aztán és újra rámeresztette tekintetét a barátságos házra, amely
csöndesen, békésen, becsületesen nyugodott az öreg platánok karjai
között.


VII.
A szép tavaszi reggeleket Szakáll arra használta volt föl, hogy a
kertben föl- és alájárva tanuljon.
Ő volt az első, aki a házban fölkelt s munkához látott. Százszor és
százszor sétálta körül reggeliig a kert kavicsos utait, a jogi tételeket
raktározva be mindig fogékony fejébe. Foglalatoskodását nem zavarta
senkisem, a barátságos ház lakói, az igazat megvallva, nem is nagyon
törődtek vele, hogy Szakáll már hajnalban könyvvel kezében jár-kel, nem
is irigyelték érte, de valami nagyon meg se csodálták. Csak egy lélek
volt, akiben ez az örök szorgalom és állandó munkálkodás tiszteletet
ébresztett s hónapok óta egyre nagyobb rokonszenvet keltett: a kis
Hortense.
Miután messze állott attól, amit tudásnak és komolyságnak neveznek,
lelke kétszeresen nagyra becsülte, sőt csodálta a fiatalembert, aki
merőben más volt, mint bárki a házban. Apja mindig arra tanította
Hortenset, hogy nyilt szívvel közeledjen mindenkihez; így cselekedett
Szakállal is. Föntartás nélkül bámulta szorgalmát, kitartását,
akaraterejét és ezzel együtt okos, hideg szemét, gondolkodó homlokát,
amelyet másnak, szebbnek, tartalmasabbnak látott, mint a ház többi
lakója. Szakállt senkise szerette igazában az épületben s ez még
közelebb hozta alakját Hortense szívéhez. A kis leány üldözött embert,
az elhagyottat látta benne, s úgy gondolta, hogy neki kell kipótolnia
azt a gyöngeséget, amellyel a többiek a fiatal jogásznak adósak
maradtak. Már az első perctől kezdve, hogy Szakáll elmagyarázta neki a
tudás, az iparkodás köznapi tételeit, hideg, de következetes pályáját,
rokonszenvvel fordult ez új eszmekört jelentő ember felé s ez a
ragaszkodás az idők folyamán egyre nőtt, mert Szakáll nemcsak beszélt,
hanem cselekedett is; vastürelemmel és kitartással építette élete
egyenes falait s egyre magasabban járt a fogalmak és tételek
birodalmában.
Ha Szakáll nem volt a társaságban, a többiek rendszerint gunyolódni
szoktak volt fölötte és céltáblául vették tudás-szomját, amelyet
akarnokságnak minősítettek. Hortensenek sokszor fájtak e támadások, de
nem felelt rájuk semmit, csak két érzés fejlődött ki benne révükön: az
egyik a csöndes harag azok ellen, akik szerinte méltatlanul bántották a
szegény iparkodó jogászt, a másik, ezzel kapcsolatban, a szeretet, amely
titokban, lassan, de egyre színesebben fejlődött ki lelkében Szakáll
iránt. Ezt az érzését – amely erősen hasonlított az intézeti lányok
rajongására az első professzor iránt, – senki sem sejtette, s ő maga is
alig akarta, merte tudomásul venni, még kevésbbé mások előtt
megnyilatkoztatni. Ha Szakáll beszélt, alig tudott ránézni, még a
legegyszerübb dolgokat is félszegen mondotta el s gyakran ok nélkül
zavarba jött. Csak akkor volt nyugodt, ha vacsora vagy ebéd után az úri
szobába mentek át, ott leültek, a leányok kézimunkát vettek elő, az
asszony olvasott, a fiatalember pedig egy másik sarokban a könyveket
bújta s ő néha reávethette tekintetét s elnézhette komoly homlokát,
izgatottan csillogó szemét, amely mohón, a kincskereső szívósságával,
falta a betüket. Ilyenkor úgy érezte, hogy csak ő tudja méltányolni ezt
a lenézett, kigunyolt, okos fiút s ez még egyszer, rövid idő alatt,
felül fog emelkedni valamennyiükön s akkor boldogok lehetnek, ha szóba
áll velök.
Szakáll a maga részéről keveset foglalkozott a leánnyal, csak annyit,
mint a többiekkel s nem alkotott magának képet, tulajdonképpen
Hortensenek mi a róla való véleménye? Élete keretébe a leány nem
tartozott szorosan s így csak annyit beszélt vele, amennyi éppen
szükséges volt. És Hortense sem iparkodott előre lépni, szerényen
megvonult a háttérben s csak a lelke melegsége vette állandóan körül a
fiatalembert. Látva, hogy Szakáll milyen korán kelő, a leány meghozta a
legnehezebb áldozatok egyikét, s hogy mintegy megmutassa az ifjúnak,
hogy ő komolyabb és szorgalmasabb, értékesebb a többinél, ő is már
hajnalban talpon volt. Nagyon nehezére esett ez az elhatározás, mert
azelőtt, ha lehetett, délig is aludt, de azért vitézül kiállta és
kakasszóra kiugrott az ágyból.
Szakáll egy nap éppen a fák közt bolyongott és az egyházjogot böngészte,
mikor egy női alak jelent meg a terrasz lépcsőin. A jogász eleintén oda
sem ügyelt, azt hitte, valamelyik tévedésből korábban fölkelt cseléd jár
arra, de azután megpillantva, hogy a hölgynek napernyő van a kezében és
virágos kalap a fején, érdeklődve ment közelébb.
– Ah! Hortense! – szólt egyszerre meglepve, mert alig akart rövidlátó
szemének hinni. – Ilyen korán már talpon?
– Igen, – felelt egy csöppet elvörösödve a leány, – elhatároztam, hogy
nem mulasztom el a szép tavaszi reggeleket. Kár lenne ezt az időt
átaludni.
– A reggelek bizony szépek, – felelte Szakáll, aki, jóllehet, már
hajnalban mindennap künn járt, soha még egy napfölkeltét, erdő-ébredést
meg nem figyelt. – Ilyenkor van a legnagyobb csönd és ilyenkor
legvilágosabb a fej!
Elhallgattak, Szakáll a könyv lapjait pörgette.
– Sétálni megy? – kérdezte a fiatalember.
– Igen, kigyalogolok a vasutig és onnét vissza.
A jogász biccentett fejével és így szólt:
– Az emberek nem is tudják, mit mulasztanak az alvással. Ezeket a
reggeli órákat ráadásnak kapjuk a sorstól, már mint azok, akik meg
tudjuk előzni halandó társainkat.
– Igen, – felelte Hortense, aztán egy kis csönd után a kezét nyujtotta.
– A viszontlátásra.
– A viszontlátásra, Hortense.
A leány karcsu alakja, rózsaszínü napernyője eltünt a kapu mellett.
Szakáll egy pillanatig utána nézett, aztán tovább olvasta az
egyházjogot.
A leány kisétált a fasoron át a vasutig, kíváncsian nézte el, a reggeli
gyorsvonatok hogyan robognak ki és be a parányi őrház mellett, aztán
visszafordult és hazatért. A fiatalember még ott sétált a platánok
között.
– Szép volt? – kérdezte Szakáll, aki éppen egy definiciót mormolt maga
elé.
– Szép, – mosolygott Hortense. – Ezután minden nap korán fogok kelni.
– Igen helyes, – bólintott a fiatalember és tovább sétált, ujjain
számolgatva el a Graczián előtti gyüjteményeket.
A leány egy pillanatig habozott, aztán fölment a terraszra. A szokatlan
séta jó étvágyat keltett benne s már nagyon szeretett volna reggelizni,
de látva, hogy Szakáll még csüggedetlenül sétál tovább a fák közt,
elszégyelte magát. A jogász még korábban kelt s a sétához tanult is,
mégsem éhes – mennyivel több akaraterő és önmegtartóztatás lakik ez
ifjúban! És Hortense némán türte az éhséget, bár kincset adott volna egy
darab kenyérért, s csak akkor látott a reggelihez, mikor a jogász betéve
tudta a Graczián előtti gyüjteményeket, ami pedig nem csekély dolog,
miután maga Walter már harminchét ilyet sorol föl.
Következő napon Hortense újra hajnalban kelt föl, ismét sétára indult s
újra nemes önmérsékléssel türte az éhséget. Harmadik, negyedik nap
szintén megmaradt ez állásponton, ötödik nap azonban, amint
felöltözködött és a kertbe akart indulni, rákezdett az eső. Már az
éjszaka fülledt volt a levegő és most a cifra rézcsatornák patakokban
öntötték a vizet.
Szakáll a csukott terraszon ült és a könyveit forgatta.
– Ma nincs séta, – szólt Hortensenek, mikor az szomoru arccal toppant be
a verandára. – Kár volt korán fölébredni.
– Már megszoktam a jókor való kelést, – füllentett a kis leány, pedig
nem úgy volt: mindennap teljes lelki erejére volt szüksége, hogy az
álmokat leküzdje. – Nevetek magamon, ha elgondolom, hogy azelőtt néha
délig is aludtam.
A fiatalember ránézett és nem felelt. Most vette először jobban
szemügyre a barátságos házban való tartózkodása alatt Hortenset s úgy
vélte, hogy nemcsak kedves, de szorgalmas kis lány is. Hizelgett neki a
tudat, hogy nyilván ő járt elől a jó példával, s azért egy pillanatra
megfeledkezett a tanulmányokról és tekintetét a leány karcsu termetére
függesztette.
Hortense kezébe vette az asztalon fekvő jogi könyvet.
– Ezt mind meg kell tanulni? – kérdezte a nehéz fóliánst lapozva.
– Ezt mind, – hagyta helyben Szakáll. – De ez csak egy tantárgy s talán
épp a legkönnyebb. A többi még terjedelmesebb és sokkal nehezebb.
– Az „Egyházjogtan Kézikönyve“, – olvasta el Hortense a címet. –
„Különös tekintettel a magyar állam egyházi viszonyaira…“ Ez tényleg
nagyon nehéz lehet, – tette hozzá megszeppenve a minden oldalról
feléjevillanó latin nevektől és idézetektől. – Szabad egy kicsit néznem?
– Csak tessék, kisasszony, – felelte a fiatalember pápaszemét
megtörölgetve.
Hortense lapozott, aztán találomra elkezdett olvasni:
– A honor azon megtiszteltetésben áll, melyben az egyház a kegyurat,
mint különös jótevőjét részesíti; ezen tiszteletbeli jogok között
azonban csakis a honor processionis sarkal a közönséges egyházjogon, a
többiek a patricularis jog és szokásnak folyományai és aszerint
itélendők meg, számíttatnak pedig oda 1. jus vagy honor listrae…
Nem értett belőle egy szót sem: még azt se tudta, mi az a kegyúr,
nemhogy azt, mi a honor processionis és a honor listrae… És ez csak pár
sor volt a könyvből, hát még az egész munkát betéve tudni és a latin
idézeteket megtanulni! Nagy tisztelettel nézett föl Szakállra.
– És maga… ezt mind tudja? – kérdezte félénken.
– Körülbelül mind, – bólintott a jogász, mintha azt mondaná, hogy tudja,
hány almafa van a kertben. – Próbálja fölnyitni a könyvet valahol és
kérdezzen ki.
Hortense nem akarta elhinni, az elolvasott pár sor oly titokzatosan, oly
érthetetlenül csengett fülében, hogy elképzelhetetlennek látszott, amit
a fiatalember mond. Fölnyitotta egy helyen a könyvet.
– A metropoliták külön nemei és e hatalom természete egyáltalán, –
olvasta el a fejezet címét.
Szakáll azonnal elkezdte recitálni.
– A metropolitai hatóság folyománya a pápai főnökségnek, melynek némely
jogai különféle fokozatban egyes oly egyházakra szálltak át, melyeknek
püspökei többi püspök-társaik között külön egységi gyúpontot képezvén,
lassanként azok fölé kezdtek emelkedni…
A leány szédülve nézett a fiatalemberre… Milyen más, mennyivel különb
ember ez a többinél, akik folyton csak zongoráznak, beszélgetnek,
pipáznak és semmi egyébbel nem gondolnak!
– Ez… ez nagy dolog, – mondotta végre büszkén.
Szakáll mosolygott.
– Csak szorgalom, – jegyezte meg, de azért jól esett neki az elismerés.
Az eső elállott, az égbolton már csak bárányfelhők maradtak.
– Most megyek sétálni, – szólt Hortense, még mindig megilletődve és
búcsúra nyújtotta kezét.
Szakáll egy pillanatig gondolkodott, aztán a könyv után nyúlt.
– Viszontlátásra, Hortense, – mondotta nyugodtan. – Remélem, máskor is
kihallgat?
Ezután, amikor elindult hazulról s ha visszatért, a leány pár percre
megállt a kertben s kikérdezte Szakállt. Hortense mindig elcsodálkozott
ennyi tudás és szorgalom láttára. Össze-vissza kérdezte a fiatalembert,
a könyv elejéről, végéről, de Szakállt nem lehetett megfogni, amit
egyszer a fejébe raktározott, azt a safe deposit-nél szívósabban őrizte
s nem volt az a hatalom, amely tőle elrabolta volna.
Egy szép tavaszi reggelen Szakáll így szólt a sétára induló leányhoz:
– Kedvem volna ma egy kissé sétálni. Megengedi, hogy elkísérjem?
– Szívesen, – felelt Hortense kifeszítve ernyőjét. – Kimehetünk a
Rákosig.
– Helyes, veszem a kalapomat és megyünk.
Elindultak végig a virágos köröndön, ki a jegenyefasoron át a vasuti
töltésnek, ahol a fővárosi élet már befejeződött s csak veteményes
kertek és apró nyaralók következtek. Ember csak kevés járt erre, azonban
a kertekben ingujjas napszámosok dolgoztak, kalapáltak, javítgattak, a
kerítéseket mázolták. A vasuti sorompónál pár percig várakozniok
kellett, most száguldott át a délről jövő gyorsvonat.
– Még nem is jártam erre, – szólt Szakáll, szorgosan véve szemügyre
mindent. – Érdekes, milyen közel van ide a város és mégis milyen más,
mennyivel természetesebb erre minden. Még virágokat is lehet látni.
– Várjon, majd künn a Rákosnál. Oh! Mennyi nefelejts van a partján!
– Az messze van még?
– Csak jőjjön és ne féljen.
Szakáll nevetett, hosszu idők óta talán először.
– Nem félek, – szólt, – eleget gyakorlom magam a járásban.
Kíváncsian nézegetett körül a salátás földek közt és így folytatta:
– Ezeknek a telkeknek rövid idő alatt nagy értékük lesz. A főváros
közvetlen közelében fekszenek, meghatározott útvonal mellett; biztos,
hogy a város erre fog terjeszkedni. Ha az embernek pénze volna, szépen
kereshetne mellette.
– De miért terjeszkedne erre a város? – kérdezte Hortense.
– Mert máshova nincs útja. A víz mellett, mint évszázados tapasztalat
mutatja, egy város se akar elhuzódni. Ez olyan atavisztikus félelem,
mint a hogy a ló még ma is menekülni próbál, ha valami zaj vagy
ismeretlen tárgy megriasztja; mint az őserdőben, ahol a futással
kikerülte a párducot vagy a kigyót; hm. Az emberek azt hiszik, hogy a
víz elöntheti őket, ma, a legtökéletesebb vízművi védekezések idejében…
A bika még ma is rátámad a piros színre, mert évezredek előtt az erdőben
ez a szín a tigrist jelentette neki. Nos. Mi sem tudjuk magunkat egészen
emancipálni az őskori érzések és félelmek alól és ezért a városok a
folyókkal ellenkező irányban terjeszkednek, vagyis errefelé, ahol most
járunk. Pest a Dunapart mellett ma is még csak annyi területet foglal
el, mint száz év előtt.
– A maga figyelme mindenre kiterjed, Péter, – szólt a fiatal leány. – Én
azt hiszem, magából egyszer nagyon híres ember lesz.
– Oh, hol vagyok én attól? Én csak a kötelességemet akarom teljesíteni.
Azért, hogy tanulok, még nincs jogom várni, hogy kiváltságos sors jut
osztályrészemül. Mások is iparkodnak és tökéletesitik magukat, ha ezek
mind híres emberekké válnának, szűk lenne Magyarország a nagy emberek
számára.
Hortense megrázta a fejét.