Egy barátságos ház története: Regény - 2

Total number of words is 4172
Total number of unique words is 1932
32.9 of words are in the 2000 most common words
45.2 of words are in the 5000 most common words
52.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Kelement mindjárt első napon, hogy a barátságos házba lépett, meleg
rokonérzés, majd pedig szerelem fogta el Hortense iránt. Hortense volt
úgyszólván az első leány, akivel a tulajdonképpeni életben találkozott s
lelkét ez a természetes, friss női kép rögtön megfogta: ez valószinüleg
épp úgy megesett volna vele, ha bármilyen más csinos fiatal lány előzi
meg a Farkas-kisasszonyt. Kelemen abban a korban volt, amikor a szív a
leghevesebben s a legkövetkezetlenebbül szeret, s azért már az a tudat
is mámorossá tudta tenni, ha elnézte a fiatal leány karcsu alakját,
nyilt vonásait, ha egy fedél alatt lehetett vele: – úgy érezte, hogy ez
elég boldogság egy életre. S míg a lelke tele volt forrongó indulatokkal
és a szíve előtt egy új, csodás fényü és titkos világ nyilt meg, addig
külsejével nem árulta el, mi lappang benne s adta a könnyüvérü,
gondtalan jogászt, aki öblös pipákat szív és vidáman pörgeti napjait.
Hortense csak sejtette, hogy Kelemen meleg tekintete elkíséri minden
lépését, de érzése szóba nem került. Kedvelte a fiút, akinek egyszerü
gondolkodása, barátságos világfölfogása megegyezett az övével, szívesen
is látta, hogy házukba jár, hogy a városba elkíséri, hogy szórakoztatni
próbálja, egyébként azonban más érzelem nem fejlődött ki benne, s az a
lelki kapocs, amely az ifjúhoz füzte, két hónap múlva se lett erősebb,
mint az első napon.
A téli estéken az úri szobában nap-nap után megalakult a pipázók klubja,
az ügyvéd elnöklete alatt s míg az urak nagy tajtékszörnyetegekből
ontották a hájas füstöt, a két leány himezett és zongorázott, Farkasné
pedig regényeket olvasott. Az ügyvédné, bár nem volt már fiatal, még
mindig szép asszony-számba ment. A kor nem múlt el nyomtalanul fölötte,
de egyben megnemesítette, megfinomította vonásait és bizonyos
előkelőséggel ruházta föl. Érezte ő is, hogy még szép, hogy a férfiak az
utcán megfordulnak utána s hogy az ő szíve se hült ki egészen.
A Farkas életfilozófiájából az asszonyra is ráragadt egy és más, azonban
a férje kellő lelki alapja nem volt meg nála s így belső élete elütött
az uráétól. Az asszonynak tetszett, hogy szabadon cselekedhet,
gondtalanul élhet és könnyedén, csaknem könnyüvérüen gondolkodhatik,
hogy a kötelességek súlya nem nehezedik reá és az élet komoly árnyai
számüzvék a barátságos házból. Az ő életük függetlenebb volt akármelyik
ismerősükénél, nem kellett garasoskodnia, nem kellett magát ósdi családi
szabályok és kötelezettségek sáncai közé szorítani és ami vágya volt,
azt el is tudta érni. Az élete nyugodt és friss volt, mindig vidám és
mindig fiatal. Nemes arca csak akkor borult el, ha arra gondolt, hogy
voltaképpen mégis csak küszöbön az ősz s egyszer le kell számolni az
ifjúsággal. A szép asszonynak ezek voltak a legrosszabb napjai. Nem
tanulta meg soha, hogy az életben komor vonások, hervadó virágok is
vannak s velök a harcot fölvenni nem volt sem kedve, sem ereje. Ha
érezte, hogy öregedik s nemsokára le kell mondania a fiatalság
szineiről, elszomorodott, de nem szállt szembe a sorssal, nem is próbált
vigaszt találni, hanem elcsüggedett s kétségbeesett, hogy nemsokára tél
lepi el a nyár meleg rózsáit. Ezeken a napokon ideges volt,
visszahuzódott a szobájába és senkit se kívánt látni. Elgondolkozott
életén és sivárnak látta, mint egy óriás halom hervadt virágot. Az
életből, úgy gondolta, tulajdonképp semmi emléke nem maradt volt meg, az
apró kényelmekből, szórakozásokból, utazások özönéből nem emelkedett ki
egy olyan mozzanat, amely hosszabb életü lett volna, s bevilágítana az
alkony sűrüsödő árnyai közé. Házassága Farkassal, vele való élete,
családi világa s a barátságos ház húszéves története egyszerüen egymás
mellé sorakozó képek voltak, csöndesek, izgalom nélküliek, símák,
sohasem bántóak, de, úgy vélte, sohasem lelkesítők. Szerette-e annak
idején Farkast, – már maga se tudta. Viszonyuk zajtalan és örökkön
egyforma volt: az ügyvéd reggel, délben, este megcsókolta a kezét,
megkérdezte, hová akar menni: színházba, a szigetre vagy a Svábhegyre s
halomba hordta neki a kék, sárga és zöldborítéku regényeket.
Meghasonlás, nézeteltérés köztük nem igen volt, Farkas gyorsan rendelte
magát alá felesége akaratának és az udvariasságról soha meg nem
felejtkezett. Az asszonynak úgy tetszett, hogy talán jobb lett volna, ha
férje néha szigorúbb lenne és nem teljesítené vakon minden akaratát,
máskor meg azon a nézeten volt, hogy az ura nem is szerette soha és csak
azért vette el, mert a legtöbb ember meg szokott házasodni. Az eddig
befutott élet mint egy nagy, egyforma, jeltelen sikság terült el mögötte
s ha elgondolta, hogy még egy ilyen nagy darab sikság van előtte s
azután vége a létnek, megborzongott… Az ügyvédnének, amint korban
előbbre és előbbre haladt, gyakoribb találkozása volt e gondolatokkal.
De e komorabb színek nem uralták kizárólag életét s évente alig néhány
napját tették rosszkedvüvé. Szerencsére nem volt sokáig búsuló
természet, mint egy csúf hernyót a még viruló rózsatőről, simította le
magáról a gondokat, kiszökött az alkonyból s vígan járt továbbra is
színházba, társaságba, a napfényre.
Farkas doktor másik leánya: Ibolya részben az ügyvéd, részben az anyja
lelki tulajdonságát örökölte. Volt benne hajlandóság a szép iránt, de ez
az érzelem olykor lányos hiuságban keresett kielégítést; imádta az
életet, az embereket, de nemcsak szeretni tudott, hanem gyűlölni is;
kedvelte a napfényt, a szineket, de néha túlságig ábrándozott és nem
törődött az élet rideg szabályaival. Bálványozásig rajongott anyjáért,
aki mint a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb lény állott előtte. Ez
is mutatta, hogy nőies jellem volt, puha, változó, néha szikla-szilárd,
néha pedig gyáván megalkuvó, mintha élete rezgő hangulatok mozaikjából
volna összerakva. Mint nővére és anyja, ő is szép volt, karcsu és
rendkívül értelmes arcu, néha melegen hangulatos, mint egy nyári
éjszaka, amelyet ezer és ezer illat fűszerez, másszor a bércek fölött
trónoló fehér sziklaorom hideg nyugalmára és szépségére emlékeztetve.
Farkas talán melegebben szerette Hortenset, de jobban csodálta Ibolyát,
akinek sajátos jellemvonásai a titokzatosság erejével hatottak rá,
jóllehet természetes magyarázatuk az volt, hogy a leány lelkében, mint a
legtöbb lányos jellemben, nem jegecesedett ki határozott akarat, hanem
válogatás nélkül szivta magába s adta vissza az élet különböző
hangulatait. Maga Ibolya nem sejtette, hogy a világ előtt milyen képben
él. Ő azt hitte magáról és joggal, hogy őszinte, mert mindig olyannak
mutatta magát, amilyen tényleg volt, de az emberek rejtélynek vélték
sajátságos impresszionizmusát és, mert nem volt tulajdonképpeni
karakter, egy sokoldalu és sokféleképp csiszolt jellemet kerestek benne.
Aki a barátságos házba vetődött, azt ez a három női kép és az egyenes,
becsületes férfi vonzották, vagy legalább is érdekelték. Azt kellett
hinni, hogy ezek más emberek, mint a többiek s az a tény, hogy az életük
függetlenebb, formáktól mentebb volt, mint egyebütt, ezt a nézetet még
jobban megerősítette. Akár Hortense-zel, akár az ügyvédnével, akár
Ibolyával beszélt az ember, a lélek sajátos, friss benyomást érzett és
önkénytelenül megtelt hangulattal. Az ügyvédnek az volt a legnagyobb
boldogsága, ha valaki ezt méltányolni s előtte kifejteni tudta, és abban
a meggyőződésben élt, hogy az ő háza nemcsak a legbarátságosabb, de a
legtisztább és legegyenesebb épület is a fővárosban.


III.
Farkas egyszer ebéd után – már tél járta – ravaszkodva mosolygott a
leányaira.
– Ma estére meglepetést hozok, – mondta kezét dörzsölgetve, – egy
kellemes meglepetést, amiért olyan kedvesen emlékeztetek meg a nevem
napjáról. Eleintén arra gondoltam, hogy egy-egy kalapot veszek nektek,
de aztán más jutott az eszembe és… De nem beszélek tovább.
Hortense az apja ölébe ült.
– Most már úgy se meglepetés, apa, – hízelgett Farkasnak, – mert tudjuk,
hogy készülnünk kell valamire, mondja hát el mindjárt.
– Ki van zárva, – ellenkezett az ügyvéd nevetve. – Ösmertek, amit
mondtam, azt megmondtam. Majd estére… Csönd, ha mondom!
Hortense fölbiggyesztette ajakát.
– Lássa, ez nem szép. Én is előre elárultam, hogy egy pár papucsot
himezek a nevenapjára.
– És én, hogy házisapkát csinálok, – tette hozzá Ibolya.
– Én meg, hogy egy szivartárcával lepem meg – fejezte be Laura asszony.
A fiskális kimenekült a leánya karjai közül és komolyan sétált föl s alá
a szobában. Fején pompázott az új házisapka, egy piros fez, hosszu
selyembojttal, míg lábain a Hortense ajándékai voltak: két sötétkék
papucs, két vérvörös szív beléje hímezve.
– Nem lehet, – mondta határozottan, de azért látszott rajta, hogy
oldalát furja a titok. Félt, hogy mégis elmondja s ezért az ablakhoz
lépett és másról kezdett beszélni.
– Nézzétek, milyen szépen havazik, – szólt a fehér szinekbe burkolózó
kertre mutatva. – Estig olyan sáncok emelkednek, hogy nem lehet az
utcára menni!
Tényleg sürü fehér felhők kavarogtak az ablakok előtt s az össze-vissza
rezgő hópihékben úgy tetszett, mintha a fák, a kerités, a kökény-bokrok
lassan körülforognák a házat.
Hortense odalopózott az apja mellé.
– Lássa, – mondta hizelegve, – ha olyan nagy lesz a hó, talán meg se tud
érkezni a meglepetés.
– Oh, ő nem olyan ember, hogy megijedjen, – szólt az ügyvéd s ijedten
ütött a szájára… Tessék, most elárulta magát!
– Megvan! megvan! – ujjongott a két leány. – Most már csak mondja el
egészen!
Az ügyvéd megvakarta a fejét, de azért mégis boldog volt, hogy túladhat
a titkán, amely már nagyon kikivánkozott belőle.
– Hát, – szólt, – ha már úgyis tudjátok, hát elárulom, hogy estére
vendéget hozok. Egy nagyon kellemes, jóravaló fiatalembert, akit a minap
ösmertem meg Baráthnál. (Baráth kuriai bíró régi barátja volt Farkasnak,
akivel minden két hétben tarokkban mérték össze erejöket.) Ritkán
találkoztam rokonszenvesebb emberrel, – nos, Kelemen sem az utolsó: ő
körülbelül ugyanaz, mint ez az ifju barátunk. Művelt, okos, bátor,
kedves és táncolni tud, gyerekek, azt öröm nézni, hogy’ táncol! A lábai,
az arca, a szeme ilyenkor úgy beszél, mint a legkiválóbb szónoké s az
embernek kedve kerekedik melléje ugrani s eljárni vele a Kállai-kettőst.
– Maga mindig fiatal marad, – mosolygott az asszony s egy regényt
keresett ki a polcról.
– És ez a helyes! Azt akarom, hogy nemcsak én, de mindenki körülöttem
fiatal és vidám maradjon. De a tárgyra! Hát… meghívtam ezt a mi új
barátunkat, aki ma este fogja tiszteletét tenni.
– A nevét, apa, a nevét, – tudakolta Ibolya.
– A neve? Oh az furcsa. Vendégünket úgy hívják, hogy Bükkös.
– Nem is olyan csunya név, – vélte Hortense. – Bükkös… Az egy szép erdő,
nemde?
– Igenis. Eleintén kissé furcsa, hogy egy fiatalember a rengeteget
viselje névnek, de aztán megszokja az ember. Hiszen hívhatnák
Galagonyának vagy Macskának is, ez sem változtatna rajta. Tehát Bükkös
Pál ma este meg fog jelenni s reménylem, hölgyeim, szíves fogadtatásra
talál.
– Igenis, apa, – nevetett a két leány s előre elképzelte magának a
furcsa nevü embert. Az egyik szőkének látta, a másik barnának, az egyik
magasnak és komolynak, a másik zömöknek és vidámnak.
– Tehát mehetek? – kérdezte a fiskális, miután mindent kivallott. – Meg
vagytok elégedve?
– Mehet, mehet, – kacagott Hortense gúnyolódva. – A lőpor a
vendégszobában várja.
– Tessék, már ezt is tudják, – csóválta meg fejét az ügyvéd, haragot
színlelve. – Nem lehet előttetek semmit se titokban tartani!
Tüzijátékot akart estére rendezni s mázsaszámra vásárolta össze a
salétromot meg a papirhüvelyeket, de elfeledvén lezárni a vendégszobát,
a két leány hamar rábukkant erre a titokra is.
– Ez volt az utolsó nektek szánt meglepetés, – dörmögött Farkas és
fölballagott a lőpor-raktárba.
Estére a barátságos ház számos vendéget látott.
Ott volt Kelemen, Szakáll, Szombati, a pipások királya, Samarjai, a
mindig söröző és Sárosi, egy szerény, csöndes fiatalember, aki
mindenkihez alkalmazkodni tudott és mindenki iránt figyelmes volt,
jóllehet, nem egyszer őt választották ki az élcek céltáblájának. Samut,
a bojtárt is meghivták s a gyerekképü zsidó fiu, most, kölcsönkért
fekete kabátjában mozdulatlanul, mereven, mint egy cégtáblának kifestett
pléhember állt a sarokban és nagy szemével tiszteletteljesen nézte a
lányokat meg az ügyvédnét. Ez a kis bojtár sajátos ember volt, akiben
különös érzések laktak. Ime:
Samu boldog volt, hogy Farkast, ezt a szerinte pompás embert
szolgálhatta s kutya nem lehetett hivebb az ügyvédhez, mint a kis
máramarosi jogász, aki az életét adta volna oda a principálisáért. De
ezenkívül még más érzelem is füzte a házhoz. A bojtár titkos rajongással
imádta Hortensét, Ibolyát és Laura asszonyt. Mikor az irodai órák után
csöndesen ballagott haza a városligeti fasoron át, a szíve, úgy érezte,
tele volt szenvedéllyel, egy rettentő, érthetetlen szerelemmel, amelynek
egyszerre három tárgya volt! Oh, micsoda fenséges lény volt előtte
mindhárom: Hortense is, Ibolya is, Laura is. Egyszer az egyik tetszett
neki jobban: a nemes arcélü asszony, aztán úgy vélte, hogy mégis az
idősebbik ügyvéd-kisasszony az, akiért az életét úgy dobná oda, mint egy
rongyos keztyűt, majd Hortense gyermek-arca hevítette föl a szívét s
végül is nem tudott választani, csak szerette mind a hármat és szédült a
szíve lüktetésétől. Mindezt nem árulta el senkinek, sőt még az is nagy
küzdelmébe került, míg önmagának be merte vallani, mert ilyen sajátos
szerelemre a világon, tudomása szerint, még nem volt példa. Jó ideig
tartott ez a furcsa lelkiállapota, mikor végre elhatározta, hogy
legalább önmagának kiönti titkát s naplót kezdett vezetni. Az irodai
órák hosszu munkája után még a lakásán is gyertyát gyujtott, tollat
szedett elő és megírta lelke csodálatos varázsképeit. A könyvet hét
lakat alatt őrizte s mikor bejegyzéseit végezte, még a külső ajtót is
magára zárta.
Samu arra gondolni se mert, hogy valaha akár Hortense-zal, akár
Ibolyával érzéseit közölje, neki elég boldogság volt, hogy egyáltalán
megadatott a mód, hogy az ügyvédné és leányai körében lehessen; annyira
maga fölött állóknak képzelte őket, hogy még csak gondolatban is
remegve, megihletődve imádta őket. Most is ott állt hát a sarokban –
gondosan vigyázva, nehogy a kölcsönkért szalónkabáttal nekitámaszkodjék
valaminek – és nézte a bájos karcsu alakokat és a szíve megtelt egy
titkos érzés minden titkos hangulatával.
Hét óra tájt konfortáblis állt meg a ház előtt s egy nagy köpönyeges
fiatalember hámozódott ki belőle.
– Itt van! itt van! – kiáltotta az ügyvéd, aki az ablakból leste a
vendégeket. – Kelemen, a zongorához és tusst, tusst!
A jogász odaugrott a hangszerhez és dalra készen várta a jövevényt. A
leányok mosolyogtak, Farkas pedig kipödörte a bajuszát.
Az ajtó megnyilt s a Próféta indulójának hangjai mellett egy magas,
karcsu fiatalember lépett be. A javarészt ismeretlen környezet, az
idegen ház, a furcsa tuss akárkit meglepett volna, de Bükkösben a
természetesség oly erősen volt kifejlődve, hogy nem lepődött meg, hanem
csak elmosolyodott s könnyü léptekkel haladt a háziasszony felé.
Valóban csinos fiu volt, a fiatal Szigfrid üde erejével, isten-adta
tetszetősségével, arcán az őszinteség félreismerhetetlen, szinte dacos
vonásaival. És tényleg nyilt ember is volt, aki szilajon váltakozó
érzéseiből nem csinált titkot s lelke hullámzásainak nem épített
akadályt. Szíve fogékony és érzékeny volt minden iránt, a szépért
lelkesedni tudott, a csúfat megvetette, a derék embereket
fölmagasztalta, a ravaszokat gyülölte. De mint a legtöbb nyiltlelkü
ember, könnyen volt befolyásolható s azért ma ez tetszett neki, holnap
az, ahogy éppen a helyzet eléje festette; így megesett az, hogy amit
most helytelennek vélt, azt másnap jónak ismerte el: ám a jóhiszemüség
sohasem hiányzott cselekedeteiből. Ez igazolta minden lépését s volt
benne annyi lovagiasság is, hogy hibáit belátni tudta.
A bemutatkozások és üdvözlések után Bükkös Ibolya mellé telepedett s
beszélgetni kezdett a leánnyal. Szabadon, fesztelenül beszélt és bár
alig pár perce ismerte az új környezetet, véleményt kockáztatott meg a
jelenlévőkről. Szombati nem tetszett neki, mert dohányszagu volt és
mindent megszaglászott, Sárosin érezte, hogy jó fiu és szolgálatkész,
viszont Szakállal nem tudott megbékülni.
– Látja, ez furcsa, – szólt a leányhoz, – de ezt a fiatalembert mindjárt
az első perctől fogva gyülölöm. És hogy gyülölöm! egy kanál vízbe
szeretném fojtani, mintha kirabolt, megcsalt volna. Miért? Ki tudná
megmondani, de ahogy a szerelem egy perc alatt fogan meg, úgy a gyülölet
is az első pillanat műve. Milyen tudákos, milyen komor és milyen ravasz.
Az arcára van írva: „A zsebemben vagytok valamennyien“, valamint ez:
„Nagyon óvatos vagyok“, s ez annyival inkább lerí róla, mert titkolni
iparkodik. Az embernek kedve volna neki megmondani, hogy nem vagyunk a
zsebében és kár óvatosnak lennie, mert egyszer őt is utoléri a végzet.
Ibolya ránézett a fiatalemberre és kissé meglepve állapította meg
magában, hogy ugyanazok a nézetei, mint Bükkösnek. Ő is első pillanattól
fogva gyülölte Szakállt, akinek egy igaz gondolatát nem tudta megismerni
s aki mindig mintha rejtegetett volna valamit az oldalzsebében.
– Ki az a fiatalember ott az ablakban? – kérdezte most Bükkös Samura
nézve.
– Az az édesatyánk segéde. Nagyon jó fiu, – tette hozzá gyorsan Ibolya,
félve, hogy most a szegény kis jogászra kerül a sor.
– Azt meghiszem; – lássa ezt tudnám szeretni: alázatos, okos és csupa
lélek, a két nagy fekete szeme csillog, mintha az egész világot magába
akarná szivni. Fogadok, hogy szerelmes magába!
– Belém? – nevetett Ibolya. – Maga bolondságokat beszél.
– Pedig úgy van; ez a fiu nagy érzésekre képes s hallgatagon, az
önfeláldozás legkisebb látszata nélkül tudná életét odavetni. Minden
nyomorék, minden beteg ember ilyen, érzi, hogy az élete, a testi, lelki
fogyatkozása nyavalya s nem érdemli meg, hogy az ember sokat
teketóriázzon vele. Csak a szépek, egészségesek és erősek büszkék s
becsülik meg a kincseiket.
Samu nem hallotta, hogy Bükkös és Ibolya mit beszélnek, de érezte, hogy
róla van szó: sápadt lett, mint a fal és összeharapta az ajakát.
– Ha ön ily gyorsan tud itélni, gyakran fog csalódni, – szólt Ibolya.
– Azt nem is tagadom, de megváltozni nem tudok. Én nem az aggyal
mérlegelem az eseményeket, de a szemmel s a szívvel. Meglátok valamit s
már lángolok érte, összeakadok valami mással és harag fog el láttára.
Mért így és mért nem úgy? Eh! ki törődik vele? Nem okoskodom sokat,
hanem úgy veszem a dolgokat, ahogy vannak s amit szépnek sejtek, azt
szépnek vallom, amit csunyának látok, azt csunyának is mondom. Tudom és
érzem, hogy emiatt sok keserüségem lesz az életben, de nem bánom, úgy
élek, ahogy a sors elém írta, s úgy gondolkodom, ahogy a lelkem
hangulata sugallja.
– És nem válik fölületessé a sok véleményképzéssel?
– De igen. Gyakran egész hamis nyomra jutok s amiért ma lángolok, azt
holnap elejtem. Hamar tetszik meg valami s gyorsan felejtem el; az új, a
még nem látott mindig érdekel, a régiekre ráunok. Képzelőtehetségemet
szükséges, hogy valami untalan izgassa és friss fogalmakkal népesítse
be. Ez nem tökéletes jellem, beismerem, de erősen emberi vonás, ha
mindjárt néha csunya és háládatlan. Már az iskolában is szüntelen
cserélgettem barátaimat, játékaimat s történeti hőseimet. A tanáraim
ezért hébe-korba meg is intettek, de magam nem sokat törődtem vele,
tágra nyitott szemmel haladtam tovább az élet utain, s ahány régi,
elviselt fogalmat, képet elhajítottam magamtól, annyi újat, szebbet
alkottam lelkemben. Sokszor igaztalan, dőre voltam ilyen módon, de egy
mentségemre szolgál: mindig csak a valóban szépet tudtam megkedvelni,
barátaim közt gazember nem volt s olyan fogalom, meggyőződés sem, amely
ne lett volna méltó a bizalmamra. És a világban annyi sok szép dolog
van! – tette hozzá lelkesedve. – Annyi szín, annyi érzelem tolul elénk,
hogy alig vagyunk képesek mind magunkba szívni. A könyvek, az erdők, a
mezők, az emberek telidesteli rejtett szépségekkel, amelyek
elkápráztatják a lelket és megdobogtatják a szívet. Ki tudna egynél
megállani és kikeresni a szépet egy alakban? Mind, mind meg kell ismerni
s azután itéletet mondani, melyik is volt tulajdonképp a legkülönb? Oh,
szép az élet, ha nem fogjuk magunkat rabigába és nem csukjuk el
szemünket és agyunkat akkor, midőn a csodák birodalmába lépünk.
Ibolya némán, idegesen, nyugtalanul hallgatta ezt a vallomást. A
tulajdon lelkének élénkebben kiszínezett képe ragyogott föl előtte, az ő
jelleme, amely épp olyan következetlen, ingadozó és puha volt, mint a
fiatalemberé. Ő is könnyen tudott lelkesedni s ma sziklaerős, holnap
végtelenül gyönge volt; ő is a hangulatok színes üvegén át itélte meg az
embereket és ő is pálcát volt képes ma törni afölött, amit tegnap még
kedvelt. Mindez eddig csak mint sejtés uralkodott lelkében, de most,
Bükkös szavainak hatása alatt, perc alatt kiváltódott belőle, s mintegy
vasból kikovácsolva jelent meg előtte, az igazság, az őszinteség
fényétől megvilágítva. Amit nem mert megvallani önmagának, azt Bükkös
nyiltan, szabadon hirdette és oly bátran mondotta el, mintha a
legtökéletesebb, a leghelyesebb elvet állapítaná meg. Egy pillanat alatt
vonzalmat érzett e sajátos ember iránt s míg az tovább beszélt és tüzzel
szemében magyarázta sajátos világfölfogását, amely alapjában könnyelmü
és kétes értékü, de minden izében emberi volt, a leány rá-rávetette
tekintetét és a szíve melegséggel telt el.
– Halandó akarok lenni minden ízemben, – folytatta Bükkös, – vétkes, de
mégis becsületes földi lélek, aki mesterkéltség nélkül élem éltemet,
ahogy az Istentől kaptam. Inkább koldus maradok, de nem kívánok
szabályokat, inkább gyülöljön az emberiség, de ne parancsolja, hogy
meghajoljam szürkesége előtt. A nap ne cifra üvegtáblán át ragyogjon le
reám, a patak vize maradjon gyöngyöző, a bércek levegője érintetlen,
tartsa meg minden őszinte formáját és mi is, halandók, maradjunk
olyanok, mint a milyeneknek Isten teremtett, könnyüvérüek, de őszinték,
igazak, akkor élünk valódi életet s nem kell szégyenkeznünk önmagunk
előtt.
Elhallgatott és mosolyogva nézett maga elé, aztán Ibolyára, aki lassan
elfordította róla tekintetét.
– A tüzijáték! – kiáltotta Kelemen. – Gyertek az ablakhoz!
– Gyerünk, gyerünk! – csillogott föl Bükkös szeme. Alapjában olyan
romlatlan volt, hogy még a tüzijátékot is tudta élvezni és leplezetlen
kíváncsisággal sietett az egyik ablakfülkébe. Ibolya elnézte az ifjú
arcán sugárzó gyermekes örömet és megborzongott.
A havas kertben Farkas már fél órája tett-vett, óriási napokat, kék
papirhüvelyek tömegét, mozsarakat, görögtüzes dobozokat helyezett el és
végül izgatottan adta meg a jelet az ünnepség megkezdésére. Valamennyien
az ablakhoz sereglettek, még Szakáll is, és várták az eseményeket. Az
első attrakció egy hatalmas mozsárlövés volt, amely megreszkettette az
egész házat, aztán egy tucat rakéta kék és zöld betüket írt a
sötétszürke égboltra. Majd a rózsafák közt egy nap kezdett eszeveszetten
forogni, utána vérvörös fény terült el a havon, amely lángolt,
szikrázott és vakító keretbe foglalta a fák ócska törzseit. Farkas nagy
mester volt az effélében s bár egy rakéta a kalapjának szaladt s kicsi
hijja, hogy a bajszát le nem égette, a tüzijáték általában kitünően
sikerült és a nézőtér zajosan éljenezte meg a mestert. Az ügyvéd ekkor
előrelépett és mélyen meghajtotta magát, mialatt a kerítésen tűzfényben
gyultak ki e szavak: „Éljenek kedves vendégeink!“
A tetszés nyilvánítása megismétlődött, mikor a háziúr csatakosan,
kormosan lépett a szobába és újból meghajtotta magát.
Bükkös visszasimította homlokába hullt hosszu haját és fölszólítás
nélkül odaült a zongorához. A sok hó s a téli világ ragyogó képe
zsongott a lelkében és egy Tschaikovsky románcban olvadt föl. Mindenki
érezte, hogy ez a dallam magyarázza meg legjobban a fehér országot, a
fagy néma világát és a szenvedély beléjevilágító piros tüzét. A
fiatalember jól zongorázott s az utolsó ütemig átérezte azt, amit
játszott. Az ő lelkében a legkisebb zenedarab is élt, rezgett,
csillogott, lázongott, emelkedett, esett, s a hangulatok, káprázatok
egész sorát elevenítette meg. A zongora vakon engedelmeskedett neki,
vele sírt, vele örült s mintha szárnyat kaptak volna, a húrok repesve,
csapdosva, bátran követték gondolatmenetét.
A társaság némán hallgatta s az ügyvédné meglepve nézett az új vendégre,
aki pár perc alatt mindenki tetszését meg tudta nyerni. Csak egy ember
volt, aki szárazon, hidegen állt a sarokban és a pápaszemét tisztogatta:
Szakáll. Ő nem kedvelte a zenét, amelynek fénye sem meg nem világította,
sem föl nem melegítette lelkét. A szorgalmas jogász mellett Hortense
állott.
– Mennyi erő és megértés vész itt kárba, – szólt a fiatalember. – Mire
pazarolja ez a Bükkös az agyát: hogy megelevenítsen egy dalt, amely
pillanat alatt újra összeesik és a semmiségbe vész, ahonnan senki se
mentheti meg. Ha ezt az energiát és magyarázó művészetet a tudásba
fektetné, talán a világnak s magának is hasznot hozhatna. Igy mire megy
vele? Holnap már senkise emlékszik erre a dalra, talán ő maga sem, és
elpocsékolta az időt és az erőt.
Hortense elszégyelte magát és titokban letörölte a szeme szögletébe
szökkent könnycseppet. Szakáll szavai hirtelen kijózanították s
visszahozták az ábrándok országából, amelybe valamennyi hallgató
akaratlan eltévedt. Röstelte, hogy milyen dőreségeken járt az esze:
hóból épült, magas ezüst trónuson látta magát és körülte az acélkemény,
sötétszürke jégből égő-piros rózsák nőttek s kusztak föl királyi
székéig… Milyen gyermekes gondolat! A trónus pillanat alatt összeroskadt
s a hómezők eltüntek; a sarokban komolyan állt előtte Szakáll és a
pápaszemét igazgatta.
– Igaza van, – szólt Hortense rosszkedvüen, – a zene csak elkápráztatja
az embert.
– A művészet meg tud nyilatkozni másban is. Ma már az utolsó vargának is
ötletre, tehetségre van szüksége, hogy boldogulni tudjon, az asztalostól
is művészetet kívánunk meg, a szücstől, a szabótól is. Aki nem tud újat
alakítani, aki nem tud mesterségébe belevilágítani, az elmarad s a világ
napirendre tér fölötte. Aki a tudományokhoz indul, annak éppen annyi
erőre és megértésre van szüksége, sőt még többre, mint Bükkösnek. A
haladás csarnokában is csak az ismeri ki magát, aki a tudás fáklyájával
jár, enélkül a könyvek holt betük, az intézmények hideg pillérek. De aki
így, fölszerelve bocsájtkozik a tudomány mélységeibe, az szép kincsekre
fog találni s a valódi élet útait rakhatja ki velök.
Bükkös most Griegre tért át s továbbszőtte az észak bánatos képeit.
– Mi ez a fiatalember? – kérdezte Szakáll, – és mi lesz belőle?
Művésznek kevés, mert hiányzik a tulajdonképpeni talentuma és a
szorgalomadta tudása. Polgárembernek nem válik be, mert nem tud
megbékülni a természetes élet egyszerü, könyörtelen törvényeivel és
üzleties sorsával. Féltehetség lesz tehát, dilettáns, magát
pályatévesztettnek képzelő exisztencia, aki azt hiszi, hogy senki meg
nem érti, nem értékeli, s a világ irigysége miatt nem tud érvényesülni.
Pedig az ok ott rejlik benne, mint a mag a cseresznyében, a célok és
eszközök föl nem ismerésében, a kellő akarat és szorgalom hiányában, a
műkedvelői hajlamok túlbecsülésében.
Hortense némán hallgatta mindezt. Szakáll szavai már hosszabb idő óta
befolyással voltak reá és ifju lelkének fordulatot tudtak adni. Ő a
fiatalemberben a komoly élet, a szorgalom, a tudás megtestesülését
látta, egy kötelességtudó, hideg férfit, aki teljes fölszereléssel,
akarattal, kitartással indul a nagy csatába. A leány mindennek épp az
ellenkezője volt: tudatlan, könnyen gondolkodó, erélytelen, a komoly
kérdések előtt meghátráló. Nagy célok és föladatok nem lebegtek előtte,
a jövőbe nem nézett s a múlt tanulság nélkül csapódott össze mögötte.
Sejtette, hogy ez nincs így jól, az életen nem lehet ilyen vonásokkal
fölruházva keresztülhatolni és szükség van komolyabb célokra, mint
olyanokra: hogyan öltözködjünk a jégre s milyen kalapot csináltassunk.
Épp ezért csodálta ezt a fiatalembert, aki mindig a kötelességét
teljesítette, hajnalban kelt és késő éjjel feküdt le és semmi szórakozás
által el nem kápráztatta magát. Milyen más volt, mint ő, az anyja, vagy
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Egy barátságos ház története: Regény - 3
  • Parts
  • Egy barátságos ház története: Regény - 1
    Total number of words is 4024
    Total number of unique words is 1953
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    47.0 of words are in the 5000 most common words
    54.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egy barátságos ház története: Regény - 2
    Total number of words is 4172
    Total number of unique words is 1932
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    45.2 of words are in the 5000 most common words
    52.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egy barátságos ház története: Regény - 3
    Total number of words is 4069
    Total number of unique words is 1921
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    44.7 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egy barátságos ház története: Regény - 4
    Total number of words is 4079
    Total number of unique words is 1922
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    47.9 of words are in the 5000 most common words
    54.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egy barátságos ház története: Regény - 5
    Total number of words is 3986
    Total number of unique words is 1887
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egy barátságos ház története: Regény - 6
    Total number of words is 4075
    Total number of unique words is 1835
    36.0 of words are in the 2000 most common words
    49.2 of words are in the 5000 most common words
    57.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egy barátságos ház története: Regény - 7
    Total number of words is 4103
    Total number of unique words is 1811
    35.7 of words are in the 2000 most common words
    49.6 of words are in the 5000 most common words
    57.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egy barátságos ház története: Regény - 8
    Total number of words is 4158
    Total number of unique words is 1880
    34.9 of words are in the 2000 most common words
    49.8 of words are in the 5000 most common words
    57.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egy barátságos ház története: Regény - 9
    Total number of words is 1412
    Total number of unique words is 768
    47.1 of words are in the 2000 most common words
    62.6 of words are in the 5000 most common words
    67.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.