Egy barátságos ház története: Regény - 2

  Kelement mindjárt első napon, hogy a barátságos házba lépett, meleg
  rokonérzés, majd pedig szerelem fogta el Hortense iránt. Hortense volt
  úgyszólván az első leány, akivel a tulajdonképpeni életben találkozott s
  lelkét ez a természetes, friss női kép rögtön megfogta: ez valószinüleg
  épp úgy megesett volna vele, ha bármilyen más csinos fiatal lány előzi
  meg a Farkas-kisasszonyt. Kelemen abban a korban volt, amikor a szív a
  leghevesebben s a legkövetkezetlenebbül szeret, s azért már az a tudat
  is mámorossá tudta tenni, ha elnézte a fiatal leány karcsu alakját,
  nyilt vonásait, ha egy fedél alatt lehetett vele: – úgy érezte, hogy ez
  elég boldogság egy életre. S míg a lelke tele volt forrongó indulatokkal
  és a szíve előtt egy új, csodás fényü és titkos világ nyilt meg, addig
  külsejével nem árulta el, mi lappang benne s adta a könnyüvérü,
  gondtalan jogászt, aki öblös pipákat szív és vidáman pörgeti napjait.
  Hortense csak sejtette, hogy Kelemen meleg tekintete elkíséri minden
  lépését, de érzése szóba nem került. Kedvelte a fiút, akinek egyszerü
  gondolkodása, barátságos világfölfogása megegyezett az övével, szívesen
  is látta, hogy házukba jár, hogy a városba elkíséri, hogy szórakoztatni
  próbálja, egyébként azonban más érzelem nem fejlődött ki benne, s az a
  lelki kapocs, amely az ifjúhoz füzte, két hónap múlva se lett erősebb,
  mint az első napon.
  A téli estéken az úri szobában nap-nap után megalakult a pipázók klubja,
  az ügyvéd elnöklete alatt s míg az urak nagy tajtékszörnyetegekből
  ontották a hájas füstöt, a két leány himezett és zongorázott, Farkasné
  pedig regényeket olvasott. Az ügyvédné, bár nem volt már fiatal, még
  mindig szép asszony-számba ment. A kor nem múlt el nyomtalanul fölötte,
  de egyben megnemesítette, megfinomította vonásait és bizonyos
  előkelőséggel ruházta föl. Érezte ő is, hogy még szép, hogy a férfiak az
  utcán megfordulnak utána s hogy az ő szíve se hült ki egészen.
  A Farkas életfilozófiájából az asszonyra is ráragadt egy és más, azonban
  a férje kellő lelki alapja nem volt meg nála s így belső élete elütött
  az uráétól. Az asszonynak tetszett, hogy szabadon cselekedhet,
  gondtalanul élhet és könnyedén, csaknem könnyüvérüen gondolkodhatik,
  hogy a kötelességek súlya nem nehezedik reá és az élet komoly árnyai
  számüzvék a barátságos házból. Az ő életük függetlenebb volt akármelyik
  ismerősükénél, nem kellett garasoskodnia, nem kellett magát ósdi családi
  szabályok és kötelezettségek sáncai közé szorítani és ami vágya volt,
  azt el is tudta érni. Az élete nyugodt és friss volt, mindig vidám és
  mindig fiatal. Nemes arca csak akkor borult el, ha arra gondolt, hogy
  voltaképpen mégis csak küszöbön az ősz s egyszer le kell számolni az
  ifjúsággal. A szép asszonynak ezek voltak a legrosszabb napjai. Nem
  tanulta meg soha, hogy az életben komor vonások, hervadó virágok is
  vannak s velök a harcot fölvenni nem volt sem kedve, sem ereje. Ha
  érezte, hogy öregedik s nemsokára le kell mondania a fiatalság
  szineiről, elszomorodott, de nem szállt szembe a sorssal, nem is próbált
  vigaszt találni, hanem elcsüggedett s kétségbeesett, hogy nemsokára tél
  lepi el a nyár meleg rózsáit. Ezeken a napokon ideges volt,
  visszahuzódott a szobájába és senkit se kívánt látni. Elgondolkozott
  életén és sivárnak látta, mint egy óriás halom hervadt virágot. Az
  életből, úgy gondolta, tulajdonképp semmi emléke nem maradt volt meg, az
  apró kényelmekből, szórakozásokból, utazások özönéből nem emelkedett ki
  egy olyan mozzanat, amely hosszabb életü lett volna, s bevilágítana az
  alkony sűrüsödő árnyai közé. Házassága Farkassal, vele való élete,
  családi világa s a barátságos ház húszéves története egyszerüen egymás
  mellé sorakozó képek voltak, csöndesek, izgalom nélküliek, símák,
  sohasem bántóak, de, úgy vélte, sohasem lelkesítők. Szerette-e annak
  idején Farkast, – már maga se tudta. Viszonyuk zajtalan és örökkön
  egyforma volt: az ügyvéd reggel, délben, este megcsókolta a kezét,
  megkérdezte, hová akar menni: színházba, a szigetre vagy a Svábhegyre s
  halomba hordta neki a kék, sárga és zöldborítéku regényeket.
  Meghasonlás, nézeteltérés köztük nem igen volt, Farkas gyorsan rendelte
  magát alá felesége akaratának és az udvariasságról soha meg nem
  felejtkezett. Az asszonynak úgy tetszett, hogy talán jobb lett volna, ha
  férje néha szigorúbb lenne és nem teljesítené vakon minden akaratát,
  máskor meg azon a nézeten volt, hogy az ura nem is szerette soha és csak
  azért vette el, mert a legtöbb ember meg szokott házasodni. Az eddig
  befutott élet mint egy nagy, egyforma, jeltelen sikság terült el mögötte
  s ha elgondolta, hogy még egy ilyen nagy darab sikság van előtte s
  azután vége a létnek, megborzongott… Az ügyvédnének, amint korban
  előbbre és előbbre haladt, gyakoribb találkozása volt e gondolatokkal.
  De e komorabb színek nem uralták kizárólag életét s évente alig néhány
  napját tették rosszkedvüvé. Szerencsére nem volt sokáig búsuló
  természet, mint egy csúf hernyót a még viruló rózsatőről, simította le
  magáról a gondokat, kiszökött az alkonyból s vígan járt továbbra is
  színházba, társaságba, a napfényre.
  Farkas doktor másik leánya: Ibolya részben az ügyvéd, részben az anyja
  lelki tulajdonságát örökölte. Volt benne hajlandóság a szép iránt, de ez
  az érzelem olykor lányos hiuságban keresett kielégítést; imádta az
  életet, az embereket, de nemcsak szeretni tudott, hanem gyűlölni is;
  kedvelte a napfényt, a szineket, de néha túlságig ábrándozott és nem
  törődött az élet rideg szabályaival. Bálványozásig rajongott anyjáért,
  aki mint a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb lény állott előtte. Ez
  is mutatta, hogy nőies jellem volt, puha, változó, néha szikla-szilárd,
  néha pedig gyáván megalkuvó, mintha élete rezgő hangulatok mozaikjából
  volna összerakva. Mint nővére és anyja, ő is szép volt, karcsu és
  rendkívül értelmes arcu, néha melegen hangulatos, mint egy nyári
  éjszaka, amelyet ezer és ezer illat fűszerez, másszor a bércek fölött
  trónoló fehér sziklaorom hideg nyugalmára és szépségére emlékeztetve.
  Farkas talán melegebben szerette Hortenset, de jobban csodálta Ibolyát,
  akinek sajátos jellemvonásai a titokzatosság erejével hatottak rá,
  jóllehet természetes magyarázatuk az volt, hogy a leány lelkében, mint a
  legtöbb lányos jellemben, nem jegecesedett ki határozott akarat, hanem
  válogatás nélkül szivta magába s adta vissza az élet különböző
  hangulatait. Maga Ibolya nem sejtette, hogy a világ előtt milyen képben
  él. Ő azt hitte magáról és joggal, hogy őszinte, mert mindig olyannak
  mutatta magát, amilyen tényleg volt, de az emberek rejtélynek vélték
  sajátságos impresszionizmusát és, mert nem volt tulajdonképpeni
  karakter, egy sokoldalu és sokféleképp csiszolt jellemet kerestek benne.
  Aki a barátságos házba vetődött, azt ez a három női kép és az egyenes,
  becsületes férfi vonzották, vagy legalább is érdekelték. Azt kellett
  hinni, hogy ezek más emberek, mint a többiek s az a tény, hogy az életük
  függetlenebb, formáktól mentebb volt, mint egyebütt, ezt a nézetet még
  jobban megerősítette. Akár Hortense-zel, akár az ügyvédnével, akár
  Ibolyával beszélt az ember, a lélek sajátos, friss benyomást érzett és
  önkénytelenül megtelt hangulattal. Az ügyvédnek az volt a legnagyobb
  boldogsága, ha valaki ezt méltányolni s előtte kifejteni tudta, és abban
  a meggyőződésben élt, hogy az ő háza nemcsak a legbarátságosabb, de a
  legtisztább és legegyenesebb épület is a fővárosban.
  
  
  III.
  Farkas egyszer ebéd után – már tél járta – ravaszkodva mosolygott a
  leányaira.
  – Ma estére meglepetést hozok, – mondta kezét dörzsölgetve, – egy
  kellemes meglepetést, amiért olyan kedvesen emlékeztetek meg a nevem
  napjáról. Eleintén arra gondoltam, hogy egy-egy kalapot veszek nektek,
  de aztán más jutott az eszembe és… De nem beszélek tovább.
  Hortense az apja ölébe ült.
  – Most már úgy se meglepetés, apa, – hízelgett Farkasnak, – mert tudjuk,
  hogy készülnünk kell valamire, mondja hát el mindjárt.
  – Ki van zárva, – ellenkezett az ügyvéd nevetve. – Ösmertek, amit
  mondtam, azt megmondtam. Majd estére… Csönd, ha mondom!
  Hortense fölbiggyesztette ajakát.
  – Lássa, ez nem szép. Én is előre elárultam, hogy egy pár papucsot
  himezek a nevenapjára.
  – És én, hogy házisapkát csinálok, – tette hozzá Ibolya.
  – Én meg, hogy egy szivartárcával lepem meg – fejezte be Laura asszony.
  A fiskális kimenekült a leánya karjai közül és komolyan sétált föl s alá
  a szobában. Fején pompázott az új házisapka, egy piros fez, hosszu
  selyembojttal, míg lábain a Hortense ajándékai voltak: két sötétkék
  papucs, két vérvörös szív beléje hímezve.
  – Nem lehet, – mondta határozottan, de azért látszott rajta, hogy
  oldalát furja a titok. Félt, hogy mégis elmondja s ezért az ablakhoz
  lépett és másról kezdett beszélni.
  – Nézzétek, milyen szépen havazik, – szólt a fehér szinekbe burkolózó
  kertre mutatva. – Estig olyan sáncok emelkednek, hogy nem lehet az
  utcára menni!
  Tényleg sürü fehér felhők kavarogtak az ablakok előtt s az össze-vissza
  rezgő hópihékben úgy tetszett, mintha a fák, a kerités, a kökény-bokrok
  lassan körülforognák a házat.
  Hortense odalopózott az apja mellé.
  – Lássa, – mondta hizelegve, – ha olyan nagy lesz a hó, talán meg se tud
  érkezni a meglepetés.
  – Oh, ő nem olyan ember, hogy megijedjen, – szólt az ügyvéd s ijedten
  ütött a szájára… Tessék, most elárulta magát!
  – Megvan! megvan! – ujjongott a két leány. – Most már csak mondja el
  egészen!
  Az ügyvéd megvakarta a fejét, de azért mégis boldog volt, hogy túladhat
  a titkán, amely már nagyon kikivánkozott belőle.
  – Hát, – szólt, – ha már úgyis tudjátok, hát elárulom, hogy estére
  vendéget hozok. Egy nagyon kellemes, jóravaló fiatalembert, akit a minap
  ösmertem meg Baráthnál. (Baráth kuriai bíró régi barátja volt Farkasnak,
  akivel minden két hétben tarokkban mérték össze erejöket.) Ritkán
  találkoztam rokonszenvesebb emberrel, – nos, Kelemen sem az utolsó: ő
  körülbelül ugyanaz, mint ez az ifju barátunk. Művelt, okos, bátor,
  kedves és táncolni tud, gyerekek, azt öröm nézni, hogy’ táncol! A lábai,
  az arca, a szeme ilyenkor úgy beszél, mint a legkiválóbb szónoké s az
  embernek kedve kerekedik melléje ugrani s eljárni vele a Kállai-kettőst.
  – Maga mindig fiatal marad, – mosolygott az asszony s egy regényt
  keresett ki a polcról.
  – És ez a helyes! Azt akarom, hogy nemcsak én, de mindenki körülöttem
  fiatal és vidám maradjon. De a tárgyra! Hát… meghívtam ezt a mi új
  barátunkat, aki ma este fogja tiszteletét tenni.
  – A nevét, apa, a nevét, – tudakolta Ibolya.
  – A neve? Oh az furcsa. Vendégünket úgy hívják, hogy Bükkös.
  – Nem is olyan csunya név, – vélte Hortense. – Bükkös… Az egy szép erdő,
  nemde?
  – Igenis. Eleintén kissé furcsa, hogy egy fiatalember a rengeteget
  viselje névnek, de aztán megszokja az ember. Hiszen hívhatnák
  Galagonyának vagy Macskának is, ez sem változtatna rajta. Tehát Bükkös
  Pál ma este meg fog jelenni s reménylem, hölgyeim, szíves fogadtatásra
  talál.
  – Igenis, apa, – nevetett a két leány s előre elképzelte magának a
  furcsa nevü embert. Az egyik szőkének látta, a másik barnának, az egyik
  magasnak és komolynak, a másik zömöknek és vidámnak.
  – Tehát mehetek? – kérdezte a fiskális, miután mindent kivallott. – Meg
  vagytok elégedve?
  – Mehet, mehet, – kacagott Hortense gúnyolódva. – A lőpor a
  vendégszobában várja.
  – Tessék, már ezt is tudják, – csóválta meg fejét az ügyvéd, haragot
  színlelve. – Nem lehet előttetek semmit se titokban tartani!
  Tüzijátékot akart estére rendezni s mázsaszámra vásárolta össze a
  salétromot meg a papirhüvelyeket, de elfeledvén lezárni a vendégszobát,
  a két leány hamar rábukkant erre a titokra is.
  – Ez volt az utolsó nektek szánt meglepetés, – dörmögött Farkas és
  fölballagott a lőpor-raktárba.
  Estére a barátságos ház számos vendéget látott.
  Ott volt Kelemen, Szakáll, Szombati, a pipások királya, Samarjai, a
  mindig söröző és Sárosi, egy szerény, csöndes fiatalember, aki
  mindenkihez alkalmazkodni tudott és mindenki iránt figyelmes volt,
  jóllehet, nem egyszer őt választották ki az élcek céltáblájának. Samut,
  a bojtárt is meghivták s a gyerekképü zsidó fiu, most, kölcsönkért
  fekete kabátjában mozdulatlanul, mereven, mint egy cégtáblának kifestett
  pléhember állt a sarokban és nagy szemével tiszteletteljesen nézte a
  lányokat meg az ügyvédnét. Ez a kis bojtár sajátos ember volt, akiben
  különös érzések laktak. Ime:
  Samu boldog volt, hogy Farkast, ezt a szerinte pompás embert
  szolgálhatta s kutya nem lehetett hivebb az ügyvédhez, mint a kis
  máramarosi jogász, aki az életét adta volna oda a principálisáért. De
  ezenkívül még más érzelem is füzte a házhoz. A bojtár titkos rajongással
  imádta Hortensét, Ibolyát és Laura asszonyt. Mikor az irodai órák után
  csöndesen ballagott haza a városligeti fasoron át, a szíve, úgy érezte,
  tele volt szenvedéllyel, egy rettentő, érthetetlen szerelemmel, amelynek
  egyszerre három tárgya volt! Oh, micsoda fenséges lény volt előtte
  mindhárom: Hortense is, Ibolya is, Laura is. Egyszer az egyik tetszett
  neki jobban: a nemes arcélü asszony, aztán úgy vélte, hogy mégis az
  idősebbik ügyvéd-kisasszony az, akiért az életét úgy dobná oda, mint egy
  rongyos keztyűt, majd Hortense gyermek-arca hevítette föl a szívét s
  végül is nem tudott választani, csak szerette mind a hármat és szédült a
  szíve lüktetésétől. Mindezt nem árulta el senkinek, sőt még az is nagy
  küzdelmébe került, míg önmagának be merte vallani, mert ilyen sajátos
  szerelemre a világon, tudomása szerint, még nem volt példa. Jó ideig
  tartott ez a furcsa lelkiállapota, mikor végre elhatározta, hogy
  legalább önmagának kiönti titkát s naplót kezdett vezetni. Az irodai
  órák hosszu munkája után még a lakásán is gyertyát gyujtott, tollat
  szedett elő és megírta lelke csodálatos varázsképeit. A könyvet hét
  lakat alatt őrizte s mikor bejegyzéseit végezte, még a külső ajtót is
  magára zárta.
  Samu arra gondolni se mert, hogy valaha akár Hortense-zal, akár
  Ibolyával érzéseit közölje, neki elég boldogság volt, hogy egyáltalán
  megadatott a mód, hogy az ügyvédné és leányai körében lehessen; annyira
  maga fölött állóknak képzelte őket, hogy még csak gondolatban is
  remegve, megihletődve imádta őket. Most is ott állt hát a sarokban –
  gondosan vigyázva, nehogy a kölcsönkért szalónkabáttal nekitámaszkodjék
  valaminek – és nézte a bájos karcsu alakokat és a szíve megtelt egy
  titkos érzés minden titkos hangulatával.
  Hét óra tájt konfortáblis állt meg a ház előtt s egy nagy köpönyeges
  fiatalember hámozódott ki belőle.
  – Itt van! itt van! – kiáltotta az ügyvéd, aki az ablakból leste a
  vendégeket. – Kelemen, a zongorához és tusst, tusst!
  A jogász odaugrott a hangszerhez és dalra készen várta a jövevényt. A
  leányok mosolyogtak, Farkas pedig kipödörte a bajuszát.
  Az ajtó megnyilt s a Próféta indulójának hangjai mellett egy magas,
  karcsu fiatalember lépett be. A javarészt ismeretlen környezet, az
  idegen ház, a furcsa tuss akárkit meglepett volna, de Bükkösben a
  természetesség oly erősen volt kifejlődve, hogy nem lepődött meg, hanem
  csak elmosolyodott s könnyü léptekkel haladt a háziasszony felé.
  Valóban csinos fiu volt, a fiatal Szigfrid üde erejével, isten-adta
  tetszetősségével, arcán az őszinteség félreismerhetetlen, szinte dacos
  vonásaival. És tényleg nyilt ember is volt, aki szilajon váltakozó
  érzéseiből nem csinált titkot s lelke hullámzásainak nem épített
  akadályt. Szíve fogékony és érzékeny volt minden iránt, a szépért
  lelkesedni tudott, a csúfat megvetette, a derék embereket
  fölmagasztalta, a ravaszokat gyülölte. De mint a legtöbb nyiltlelkü
  ember, könnyen volt befolyásolható s azért ma ez tetszett neki, holnap
  az, ahogy éppen a helyzet eléje festette; így megesett az, hogy amit
  most helytelennek vélt, azt másnap jónak ismerte el: ám a jóhiszemüség
  sohasem hiányzott cselekedeteiből. Ez igazolta minden lépését s volt
  benne annyi lovagiasság is, hogy hibáit belátni tudta.
  A bemutatkozások és üdvözlések után Bükkös Ibolya mellé telepedett s
  beszélgetni kezdett a leánnyal. Szabadon, fesztelenül beszélt és bár
  alig pár perce ismerte az új környezetet, véleményt kockáztatott meg a
  jelenlévőkről. Szombati nem tetszett neki, mert dohányszagu volt és
  mindent megszaglászott, Sárosin érezte, hogy jó fiu és szolgálatkész,
  viszont Szakállal nem tudott megbékülni.
  – Látja, ez furcsa, – szólt a leányhoz, – de ezt a fiatalembert mindjárt
  az első perctől fogva gyülölöm. És hogy gyülölöm! egy kanál vízbe
  szeretném fojtani, mintha kirabolt, megcsalt volna. Miért? Ki tudná
  megmondani, de ahogy a szerelem egy perc alatt fogan meg, úgy a gyülölet
  is az első pillanat műve. Milyen tudákos, milyen komor és milyen ravasz.
  Az arcára van írva: „A zsebemben vagytok valamennyien“, valamint ez:
  „Nagyon óvatos vagyok“, s ez annyival inkább lerí róla, mert titkolni
  iparkodik. Az embernek kedve volna neki megmondani, hogy nem vagyunk a
  zsebében és kár óvatosnak lennie, mert egyszer őt is utoléri a végzet.
  Ibolya ránézett a fiatalemberre és kissé meglepve állapította meg
  magában, hogy ugyanazok a nézetei, mint Bükkösnek. Ő is első pillanattól
  fogva gyülölte Szakállt, akinek egy igaz gondolatát nem tudta megismerni
  s aki mindig mintha rejtegetett volna valamit az oldalzsebében.
  – Ki az a fiatalember ott az ablakban? – kérdezte most Bükkös Samura
  nézve.
  – Az az édesatyánk segéde. Nagyon jó fiu, – tette hozzá gyorsan Ibolya,
  félve, hogy most a szegény kis jogászra kerül a sor.
  – Azt meghiszem; – lássa ezt tudnám szeretni: alázatos, okos és csupa
  lélek, a két nagy fekete szeme csillog, mintha az egész világot magába
  akarná szivni. Fogadok, hogy szerelmes magába!
  – Belém? – nevetett Ibolya. – Maga bolondságokat beszél.
  – Pedig úgy van; ez a fiu nagy érzésekre képes s hallgatagon, az
  önfeláldozás legkisebb látszata nélkül tudná életét odavetni. Minden
  nyomorék, minden beteg ember ilyen, érzi, hogy az élete, a testi, lelki
  fogyatkozása nyavalya s nem érdemli meg, hogy az ember sokat
  teketóriázzon vele. Csak a szépek, egészségesek és erősek büszkék s
  becsülik meg a kincseiket.
  Samu nem hallotta, hogy Bükkös és Ibolya mit beszélnek, de érezte, hogy
  róla van szó: sápadt lett, mint a fal és összeharapta az ajakát.
  – Ha ön ily gyorsan tud itélni, gyakran fog csalódni, – szólt Ibolya.
  – Azt nem is tagadom, de megváltozni nem tudok. Én nem az aggyal
  mérlegelem az eseményeket, de a szemmel s a szívvel. Meglátok valamit s
  már lángolok érte, összeakadok valami mással és harag fog el láttára.
  Mért így és mért nem úgy? Eh! ki törődik vele? Nem okoskodom sokat,
  hanem úgy veszem a dolgokat, ahogy vannak s amit szépnek sejtek, azt
  szépnek vallom, amit csunyának látok, azt csunyának is mondom. Tudom és
  érzem, hogy emiatt sok keserüségem lesz az életben, de nem bánom, úgy
  élek, ahogy a sors elém írta, s úgy gondolkodom, ahogy a lelkem
  hangulata sugallja.
  – És nem válik fölületessé a sok véleményképzéssel?
  – De igen. Gyakran egész hamis nyomra jutok s amiért ma lángolok, azt
  holnap elejtem. Hamar tetszik meg valami s gyorsan felejtem el; az új, a
  még nem látott mindig érdekel, a régiekre ráunok. Képzelőtehetségemet
  szükséges, hogy valami untalan izgassa és friss fogalmakkal népesítse
  be. Ez nem tökéletes jellem, beismerem, de erősen emberi vonás, ha
  mindjárt néha csunya és háládatlan. Már az iskolában is szüntelen
  cserélgettem barátaimat, játékaimat s történeti hőseimet. A tanáraim
  ezért hébe-korba meg is intettek, de magam nem sokat törődtem vele,
  tágra nyitott szemmel haladtam tovább az élet utain, s ahány régi,
  elviselt fogalmat, képet elhajítottam magamtól, annyi újat, szebbet
  alkottam lelkemben. Sokszor igaztalan, dőre voltam ilyen módon, de egy
  mentségemre szolgál: mindig csak a valóban szépet tudtam megkedvelni,
  barátaim közt gazember nem volt s olyan fogalom, meggyőződés sem, amely
  ne lett volna méltó a bizalmamra. És a világban annyi sok szép dolog
  van! – tette hozzá lelkesedve. – Annyi szín, annyi érzelem tolul elénk,
  hogy alig vagyunk képesek mind magunkba szívni. A könyvek, az erdők, a
  mezők, az emberek telidesteli rejtett szépségekkel, amelyek
  elkápráztatják a lelket és megdobogtatják a szívet. Ki tudna egynél
  megállani és kikeresni a szépet egy alakban? Mind, mind meg kell ismerni
  s azután itéletet mondani, melyik is volt tulajdonképp a legkülönb? Oh,
  szép az élet, ha nem fogjuk magunkat rabigába és nem csukjuk el
  szemünket és agyunkat akkor, midőn a csodák birodalmába lépünk.
  Ibolya némán, idegesen, nyugtalanul hallgatta ezt a vallomást. A
  tulajdon lelkének élénkebben kiszínezett képe ragyogott föl előtte, az ő
  jelleme, amely épp olyan következetlen, ingadozó és puha volt, mint a
  fiatalemberé. Ő is könnyen tudott lelkesedni s ma sziklaerős, holnap
  végtelenül gyönge volt; ő is a hangulatok színes üvegén át itélte meg az
  embereket és ő is pálcát volt képes ma törni afölött, amit tegnap még
  kedvelt. Mindez eddig csak mint sejtés uralkodott lelkében, de most,
  Bükkös szavainak hatása alatt, perc alatt kiváltódott belőle, s mintegy
  vasból kikovácsolva jelent meg előtte, az igazság, az őszinteség
  fényétől megvilágítva. Amit nem mert megvallani önmagának, azt Bükkös
  nyiltan, szabadon hirdette és oly bátran mondotta el, mintha a
  legtökéletesebb, a leghelyesebb elvet állapítaná meg. Egy pillanat alatt
  vonzalmat érzett e sajátos ember iránt s míg az tovább beszélt és tüzzel
  szemében magyarázta sajátos világfölfogását, amely alapjában könnyelmü
  és kétes értékü, de minden izében emberi volt, a leány rá-rávetette
  tekintetét és a szíve melegséggel telt el.
  – Halandó akarok lenni minden ízemben, – folytatta Bükkös, – vétkes, de
  mégis becsületes földi lélek, aki mesterkéltség nélkül élem éltemet,
  ahogy az Istentől kaptam. Inkább koldus maradok, de nem kívánok
  szabályokat, inkább gyülöljön az emberiség, de ne parancsolja, hogy
  meghajoljam szürkesége előtt. A nap ne cifra üvegtáblán át ragyogjon le
  reám, a patak vize maradjon gyöngyöző, a bércek levegője érintetlen,
  tartsa meg minden őszinte formáját és mi is, halandók, maradjunk
  olyanok, mint a milyeneknek Isten teremtett, könnyüvérüek, de őszinték,
  igazak, akkor élünk valódi életet s nem kell szégyenkeznünk önmagunk
  előtt.
  Elhallgatott és mosolyogva nézett maga elé, aztán Ibolyára, aki lassan
  elfordította róla tekintetét.
  – A tüzijáték! – kiáltotta Kelemen. – Gyertek az ablakhoz!
  – Gyerünk, gyerünk! – csillogott föl Bükkös szeme. Alapjában olyan
  romlatlan volt, hogy még a tüzijátékot is tudta élvezni és leplezetlen
  kíváncsisággal sietett az egyik ablakfülkébe. Ibolya elnézte az ifjú
  arcán sugárzó gyermekes örömet és megborzongott.
  A havas kertben Farkas már fél órája tett-vett, óriási napokat, kék
  papirhüvelyek tömegét, mozsarakat, görögtüzes dobozokat helyezett el és
  végül izgatottan adta meg a jelet az ünnepség megkezdésére. Valamennyien
  az ablakhoz sereglettek, még Szakáll is, és várták az eseményeket. Az
  első attrakció egy hatalmas mozsárlövés volt, amely megreszkettette az
  egész házat, aztán egy tucat rakéta kék és zöld betüket írt a
  sötétszürke égboltra. Majd a rózsafák közt egy nap kezdett eszeveszetten
  forogni, utána vérvörös fény terült el a havon, amely lángolt,
  szikrázott és vakító keretbe foglalta a fák ócska törzseit. Farkas nagy
  mester volt az effélében s bár egy rakéta a kalapjának szaladt s kicsi
  hijja, hogy a bajszát le nem égette, a tüzijáték általában kitünően
  sikerült és a nézőtér zajosan éljenezte meg a mestert. Az ügyvéd ekkor
  előrelépett és mélyen meghajtotta magát, mialatt a kerítésen tűzfényben
  gyultak ki e szavak: „Éljenek kedves vendégeink!“
  A tetszés nyilvánítása megismétlődött, mikor a háziúr csatakosan,
  kormosan lépett a szobába és újból meghajtotta magát.
  Bükkös visszasimította homlokába hullt hosszu haját és fölszólítás
  nélkül odaült a zongorához. A sok hó s a téli világ ragyogó képe
  zsongott a lelkében és egy Tschaikovsky románcban olvadt föl. Mindenki
  érezte, hogy ez a dallam magyarázza meg legjobban a fehér országot, a
  fagy néma világát és a szenvedély beléjevilágító piros tüzét. A
  fiatalember jól zongorázott s az utolsó ütemig átérezte azt, amit
  játszott. Az ő lelkében a legkisebb zenedarab is élt, rezgett,
  csillogott, lázongott, emelkedett, esett, s a hangulatok, káprázatok
  egész sorát elevenítette meg. A zongora vakon engedelmeskedett neki,
  vele sírt, vele örült s mintha szárnyat kaptak volna, a húrok repesve,
  csapdosva, bátran követték gondolatmenetét.
  A társaság némán hallgatta s az ügyvédné meglepve nézett az új vendégre,
  aki pár perc alatt mindenki tetszését meg tudta nyerni. Csak egy ember
  volt, aki szárazon, hidegen állt a sarokban és a pápaszemét tisztogatta:
  Szakáll. Ő nem kedvelte a zenét, amelynek fénye sem meg nem világította,
  sem föl nem melegítette lelkét. A szorgalmas jogász mellett Hortense
  állott.
  – Mennyi erő és megértés vész itt kárba, – szólt a fiatalember. – Mire
  pazarolja ez a Bükkös az agyát: hogy megelevenítsen egy dalt, amely
  pillanat alatt újra összeesik és a semmiségbe vész, ahonnan senki se
  mentheti meg. Ha ezt az energiát és magyarázó művészetet a tudásba
  fektetné, talán a világnak s magának is hasznot hozhatna. Igy mire megy
  vele? Holnap már senkise emlékszik erre a dalra, talán ő maga sem, és
  elpocsékolta az időt és az erőt.
  Hortense elszégyelte magát és titokban letörölte a szeme szögletébe
  szökkent könnycseppet. Szakáll szavai hirtelen kijózanították s
  visszahozták az ábrándok országából, amelybe valamennyi hallgató
  akaratlan eltévedt. Röstelte, hogy milyen dőreségeken járt az esze:
  hóból épült, magas ezüst trónuson látta magát és körülte az acélkemény,
  sötétszürke jégből égő-piros rózsák nőttek s kusztak föl királyi
  székéig… Milyen gyermekes gondolat! A trónus pillanat alatt összeroskadt
  s a hómezők eltüntek; a sarokban komolyan állt előtte Szakáll és a
  pápaszemét igazgatta.
  – Igaza van, – szólt Hortense rosszkedvüen, – a zene csak elkápráztatja
  az embert.
  – A művészet meg tud nyilatkozni másban is. Ma már az utolsó vargának is
  ötletre, tehetségre van szüksége, hogy boldogulni tudjon, az asztalostól
  is művészetet kívánunk meg, a szücstől, a szabótól is. Aki nem tud újat
  alakítani, aki nem tud mesterségébe belevilágítani, az elmarad s a világ
  napirendre tér fölötte. Aki a tudományokhoz indul, annak éppen annyi
  erőre és megértésre van szüksége, sőt még többre, mint Bükkösnek. A
  haladás csarnokában is csak az ismeri ki magát, aki a tudás fáklyájával
  jár, enélkül a könyvek holt betük, az intézmények hideg pillérek. De aki
  így, fölszerelve bocsájtkozik a tudomány mélységeibe, az szép kincsekre
  fog találni s a valódi élet útait rakhatja ki velök.
  Bükkös most Griegre tért át s továbbszőtte az észak bánatos képeit.
  – Mi ez a fiatalember? – kérdezte Szakáll, – és mi lesz belőle?
  Művésznek kevés, mert hiányzik a tulajdonképpeni talentuma és a
  szorgalomadta tudása. Polgárembernek nem válik be, mert nem tud
  megbékülni a természetes élet egyszerü, könyörtelen törvényeivel és
  üzleties sorsával. Féltehetség lesz tehát, dilettáns, magát
  pályatévesztettnek képzelő exisztencia, aki azt hiszi, hogy senki meg
  nem érti, nem értékeli, s a világ irigysége miatt nem tud érvényesülni.
  Pedig az ok ott rejlik benne, mint a mag a cseresznyében, a célok és
  eszközök föl nem ismerésében, a kellő akarat és szorgalom hiányában, a
  műkedvelői hajlamok túlbecsülésében.
  Hortense némán hallgatta mindezt. Szakáll szavai már hosszabb idő óta
  befolyással voltak reá és ifju lelkének fordulatot tudtak adni. Ő a
  fiatalemberben a komoly élet, a szorgalom, a tudás megtestesülését
  látta, egy kötelességtudó, hideg férfit, aki teljes fölszereléssel,
  akarattal, kitartással indul a nagy csatába. A leány mindennek épp az
  ellenkezője volt: tudatlan, könnyen gondolkodó, erélytelen, a komoly
  kérdések előtt meghátráló. Nagy célok és föladatok nem lebegtek előtte,
  a jövőbe nem nézett s a múlt tanulság nélkül csapódott össze mögötte.
  Sejtette, hogy ez nincs így jól, az életen nem lehet ilyen vonásokkal
  fölruházva keresztülhatolni és szükség van komolyabb célokra, mint
  olyanokra: hogyan öltözködjünk a jégre s milyen kalapot csináltassunk.
  Épp ezért csodálta ezt a fiatalembert, aki mindig a kötelességét
  teljesítette, hajnalban kelt és késő éjjel feküdt le és semmi szórakozás
  által el nem kápráztatta magát. Milyen más volt, mint ő, az anyja, vagy