Egy barátságos ház története: Regény - 5

Total number of words is 3986
Total number of unique words is 1887
33.4 of words are in the 2000 most common words
45.8 of words are in the 5000 most common words
53.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– Nem, higyje el, maga más, maga különb, mint a többi ember: okosabb,
erélyesebb, egyenesebb… és bizonyosan boldogulni is fog.
Egy ideig hallgattak, aztán a leány így szólt:
– És akkor biztosan elfelejt majd bennünket.
Szakáll tiltakozott.
– Hogy tételezheti föl? És miért? Az emlékezetem nem olyan rossz.
– Az sokszor nem az emlékezőtehetségtől függ, – felelt a kis leány
elhatározással. – Sok ember büszkévé lesz, gőgössé és nem akarja, hogy
eszébe jussanak azok, akikre nincs szüksége, akik kicsinyek, akik… akik…
– Nos, akik?
A leány nem fejezte be a mondatot.
Lassan kiértek a Rákoshoz. Itt már faluvá vedlett a főváros: a
homokbuckákba csak egy-egy kunyhó, ócska csárda ékelődött, a patak medre
fölött ütött-kopott híd húzódott el. A part mellett egypár szomoru fűz
álldogált és csöndesen nézte, hogyan szaladnak el a habok a lecsüngő
ágak közt. Egy helyen vízáradásos terület volt, abban száz és száz béka
kuruttyolt.
– Mennyi béka! – szólt Szakáll meglepődve.
– Nézze a nefelejtseket, – mutatott Hortense egy fák közé zárt helyre, –
csupa kékség végig a part!
– Csakugyan, – hagyta helyben a fiatalember. – Úgylátszik, nem kellenek
senkinek.
Hortense leszaladt a víz mellé és teleszedte a napernyőjét mosolygó
nefelejtsekkel, aztán kettőt-hármat összekötött egy fűszállal és Szakáll
gomblyukába tűzte.
– Legalább nem sétált hiába, – mondta, és ami még levél, elmorzsolódott
virág a kezében maradt, azt a vízbe dobta és gyerekes örömmel nézte,
hogy úszik lefelé.
Reggeli ideje volt, mikor visszaértek a barátságos házba.
Ezek a séták később gyakrabban megismétlődtek. A ligetet és annak minden
zúgát Hortense jól ösmerte, s mintegy csöndes megállapodásként sorra
mutatta be barátjának. Egyszer kisétáltak a zöld lombok közé ékelt
lövöldébe, ahonnét vasárnaponkint nagy puskadurrogás hallatszott, aztán
a kavicsbányákhoz, amelyeknek apró köveit hosszu, fekete vonatok
cipelték be a városba, majd a Páskál-malmot csodálták meg, ezt a
várszerü ócska szerkezetet, amely boldog nembánomsággal élte világát,
mintha alig puskalövésnyire tőle nem gőzmalmok hengerei, küllői alkotnák
meg a lisztet, – más napokon kivonultak a vasúti töltésre, s onnét
nézték, hogyan gyakorlatoznak a katonák, sőt egyszer Palotáig is
elmerészkedtek és útközben kóbor oláhokkal találkoztak, akik
tiszteletükre megtáncoltatták a medvéjüket.
Szakáll lassanként megszokta, hogy a délelőttjét Hortense-zal töltse el
s szinte megkívánta társaságát. A fiatalembernek tetszett az a
tisztelet, mellyel a leány reá és akaraterejére fölnézett; az első
kapocs, amely benne kifejlődött, mint sok más, hasonló esetben: a
hiúságé volt. Később a megszokás fejlesztette benne e viszonyt, s
hozzájárult az a mindenkit megérintő tudat, ha van valakink, aki életünk
iránt érdeklődik és sorsunkat a szívén viseli. Mikor reggel lement a
kertbe, a leány már várt reá, ha este a dohányzóban ült és éjfélig,
gyakran azon túl is, a könyveket bújta, Hortense hűségesen kitartott
mellette és bár a kisleány szeme majd leragadt és alig beszéltek
egymással tíz szót, mégis addig ébren maradt, míg Szakáll be nem fejezte
tanulmányait. A fiatalember nem hozott hasonló áldozatokat, ő inkább
csak engedte, hogy szeressék, hogy gondját viseljék s megelégedett vele,
hogy ez kellemes érzést ébreszt benne. Önző természet volt, aki mindent
a maga és a célszerűség szempontjából fogott föl és világért túl nem
lépte volna e határokat. Hortense volt az első élő lény, akivel, hogy
úgy mondjuk, fényüzésből beszélt, aki bizonyos szórakozást jelentett
neki, aki nem volt számára kenyér és víz, levegő, vagy az élet
fönntartásához szükséges más cikk, hanem szines virág, amelyet csak
azért teszünk az íróasztalunkra, mert üde és illatos: egyéb hasznunk nem
lehet belőle, minthogy a szép és a kellemes hangulatát ébreszti bennünk.
Ez az új tényező egy ideig föl tudta kelteni érdeklődését és lekötötte a
gondolatait. Annyi sok száraz betü után jól esett egy kis életet, egy
csöpp színt látnia, éreznie, hogy tudásán kívül is lakik benne valami,
ami értékessé, színessé, kellemessé teszi az életét.
Anélkül, hogy mélyebbreható gondolatokkal foglalkozott volna, átengedte
magát ennek a jóleső hangulatnak és megfürdött abban a melegben, melyet
a leány szeretete feléje sugárzott. Ezek a kellemes percek nem kivántak
lelki áldozatot, sem meg nem rázkódtatták, sem örvénnyel nem
fenyegették; kár lett volna vakon elmenni mellettük.
Hortense gyakran maga is érezte, hogy Szakáll lelkében nem tud maradandó
emléket állítani s ez elszomorította. Ilyenkor csöndesen félrevonult, de
nem lázadt föl a sors ellen, úgy érezte, hogy ennek így kell lennie:
némely ember osztályrésze a szenvedés, s mentől jobban tiltakozik
ellene, annyival inkább rabjává válik. A bánat országába Szakáll nem
követte el, s az egész házban csak egy ember volt, aki meg tudta érteni,
hogy szenved: ez Kelemen volt. Ő látta, hogy a kis leány szíve gyakran
vergődik kétségek között, remeg s ez mindig elszomorította. A szerelem,
amely első perctől fogva lelkében a leány iránt fölébredt, nem veszett
ki belőle s ezt a megismétlődő bánatos képek, a szenvedés rajzai még
csak fokozták.
Egy napon Kelemen a kert egyik padján találta Hortenset, aki a lombok
közt, mozdulatlanul, lehunyt szempillákkal ült. A leánynak ez volt a
kedves helye, ahol elrejtve, meg nem zavarva engedhette át magát csöndes
szerelmes gondolatainak, amelyeknek még fájdalma is édes volt. A
fiatalember odalépett melléje és halkan reászólt:
– Hortense.
A leány megrezzent és rávetette ijedt tekintetét, majd ideges pir
szaladt végig még az imént sápadt ábrázatán. Érezte, hogy Kelemen a
szívébe látott s ez keserüséggel és haraggal töltötte el, mert lelke
érzéseit a saját szentélyének tartotta, ahová idegennek nem volt joga
belépni.
– Mit kíván? – kérdezte tekintetét elfordítva a fiatalembertől.
Kelemen szavakat keresett.
– Hortense, – szólt tétován, – én érzem, látom, hogy ön… szenved. Az
arcára van írva, minden mozdulata elárulja. Az ön lelke…
A leány fölállott, szemében a harag könnycseppje csillant meg.
– Ne bántsa az én lelkemet, – szólt hidegen. – Én sem bántom a másét.
– Ne magyarázzon félre, – folytatta a fiatalember szégyenkezve, – nem
akarok kíméletlen lenni, nem akarok a belső életébe avatkozni, én, én
együtt érzek önnel és…
Hortense sóhajtott és kezet nyújtott Kelemennek.
– Ha velem érez, – szólt megbánva ridegségét, – akkor ne bántson… és
maradjon jóbarátom. Isten vele, – tette hozzá csöndesen.
A szegény fiu megalázva, összetörve ott állt még egy percig, nem tudott
mit mondani. Hortense lassan fölment a házba és leült az ablak mellé,
ahová a közeledő nyár minden pompája: szinek, illatok, hangulatok
verődtek be.
Kelemen nem tudta, mit csináljon, a szíve sajgott és a fejében
kalapácsok dolgoztak, amelyek összetörték önérzetét és apró, nevetséges,
ügyefogyott embert alkottak belőle, aki fölött egy szárnylegyintéssel
tért napirendre a sors. Ott állott a maga tehetetlenségében,
lealázottságában, végtelen szegénységében, amely senkit nem érdekelt e
földtekén. Az a láng, amelyről azt hitte, hogy életét meg fogja
világítani és föl fogja melegíteni, eltünt, kihunyt s ami reá várt, az a
rideg, fanyar éjszaka volt, telve némasággal és ürességgel. És mindez
égzengés, földindulás nélkül intéződött el, mint a legapróbb
macskakölyök pusztulása, mint egy magától értetődő hétköznapi dolog,
amely egy hangyának az útját sem változtatja meg.
Ott állt, tétován, még egy félóráig a vidám sárgarigók, a buján illatozó
virágok közt és olyan kábult volt, hogy csak nagysokára találta meg a
kalapját és a sétabotját.
– Hova lett Kelemen? – kérdezte ebédnél Farkas.
Senkise tudott választ adni, Kelemen eltünt, elveszett és többé a
barátságos házba nem vetődött el.


VIII.
Egy napon Szakáll kisétált Hortense-zal a rákosi rétekre. Napnyugta
volt, szép, langyos befejezése egy csöndes nyári napnak, amely még a
kopott kavicsbányákat és a vakondturásos legelőket is föl tudta
frissíteni és kiszínezni. El voltak fáradva a hosszu gyaloglástól és
leültek egy ákác alá, amelynek lassan mozgó lombjai közt a nap
sajátságos árnyéktáncot járt. Némán ültek egymás mellett, aztán a leány
egyszerre megszólalt.
– Péter, – mondta mintegy megfeledkezve mindenről s nem tudva
ellentállni a benne küzdő érzéseknek, – ne hajítson el magától, ne
tiporjon el egy szegény kis leányt.
Megijedt, amint e szavakat kimondta, az elsóhajtott mondat akarata
ellenére tódult ajakára.
Szakáll is meg volt döbbenve és zavartan nézett reája.
– Mért gondolja ezt rólam? – szólt nyugtalanul.
– Nem, nem, bocsássa meg, – dadogta Hortense rémülten, – nem azt akartam
mondani… Ne értsen félre… Milyen együgyü is vagyok!
Nem bírta tovább, egyszerre sírni kezdett, hangosan, fájdalmasan, mint a
beteg gyermek.
Szakáll tétován állt előtte, érezte, hogy mondania kell valamit, ez a
mélységes fájdalom megrémítette hideg lelkét.
– Hortense, – szólalt meg végre, – kedves Hortense…
A leány felszökött helyéről.
– Ne mondjon semmit, – könyörgött könnyeit fölszárítva, – ne hallgasson
reám, felejtse el, amit mondtam… oly gyermekes vagyok.
– Engedje meg.
– Nem, nem, – ellenkezett a kis leány, – én tudok, értek mindent… és én
nem is vagyok rá érdemes, hogy valaki szeressen… Ne beszéljük erről.
Fölemelte a napernyőjét és visszafelé indult.
Egész úton nem szóltak egy szót sem. A leány sietett, az arca sápadt
volt. Szakáll idegesen követte, de nem tudta, mit mondjon. Mikor már
közel jártak a kerthez, a fiatalember még egyszer megpróbálta, hogy
beszéljen.
– Hortense, – szólt nyugtalanul, – engedje meg, hogy válaszoljak.
De a leány riadtan sietett tovább és kipirulva érte el a ház kapuját.
Másnap reggel a fiatalember hiába várta rendes társát. Elmúlt hat óra,
hét és nyolc, de Hortense nem jelentkezett. A reggelinél is csak egy
percre találkoztak, aztán a leány ismét visszavonult anyja szobájába és
délig nem mutatkozott. Szakáll megpróbálta, hogy tanulással üzze el a
gondolatokat. De ma a munka nem ment. Míg azelőtt a tételek a csik
gyorsaságával szöktek fejébe, ma csak a szeme látta a betüket, az agya
nehezen értette meg őket. Már késő este volt s alig valamit tudott
végezni.
Szakáll azt várta, hogy a következő napig megváltozik a helyzet s reggel
már ötkor lent sétált a fák között. De Hortense most se jött le s így az
ifjúnak nem maradt más hátra, mint a könyvekhez fordulni. Vasakarattal
látott neki a törvényeknek, de a betük összeszaladtak előtte és a feje
zúgott.
– Bolondság, – dörmögte és a kút alá állott és hideg vizet huzott a
fejére, abban a reményben, hogy ez föl fogja frissíteni agyát.
Hiába volt ez is, a feje zavarodott maradt és undorodott a tanulástól.
Bement a városba, szokása ellenére egy kávéházba is beült, hogy a
nyüzsgő sokaság, a tarka képek eltereljék gondolatait, de mikor délután
visszatért a barátságos házba, első tekintete megint csak a terraszra
esett: nincs-e ott a leány? Nem volt ott és Szakáll kedvetlenül vetette
magát az egyik karosszékbe.
Vacsora után az ügyvédné zongorázott és Farkas hegedült hozzá, míg
Hortense az egyik ablakfülkében ült. Szakáll odament hozzá, és melléje
telepedett.
– Miért kerül, Hortense? Vétettem maga ellen? – szólt zavartan, most
érezve először, hogy elfogódott.
A leány ki akart térni a válasz elől, de a fiatalember szeme
reászegeződött.
– Én nem kerülöm, – felelt végre Hortense elvörösödve, – és ön nem
vétett semmit.
Szakáll tovább folytatta a kérdezést.
– Mért nem jöt hát reggel le a kertbe?
Hortense egy ideig hallgatott, aztán meghajtotta fejét.
– Kívánja? – mondta végre lassan.
– Kívánom, – szólt Szakáll nyugtalanul.
– Akkor hát le fogok jönni, – felelte Hortense.
Másnap tényleg már korán reggel ott ült a terraszon és napernyővel
kezében várta a fiatalembert.
– Elkísér? – kérdezte félénken nyújtva kezét.
– Igen, úgy mint azelőtt… Kár volna a mi barátságunkat megszakítani,
hiszen már összeszoktunk, Hortense. Nem tudom belátni, mi rossz van
benne, ha két fiatal lelket baráti kötelék fűz össze?
Elindultak s csak tizenegy óra felé tértek vissza. Egész úton kizárólag
köznapi apróságokról beszélgettek és mind a ketten kerülték a minapi
tárgyat. Délután Hortense bement a városba, ahol különféle vásárolni
valója volt.
– Elkísérem, – szólt Szakáll s együtt járták végig a boltokat. Az egyik
rövidáru-kereskedésben a segéd nagyságos asszonynak szólította a leányt,
aki elsápadt s alig tudta kifizetni a portékáért számított nyolcvankét
krajcárt. A hosszú úton visszafelé Hortense nem mert ránézni Szakállra,
aki csöndesen mosolygott magában.
Ezután gyakran megesett, hogy a fiatalember délutánjait a leány
kíséretében töltötte el, s vacsora után is megtörtént, hogy
fölhasználták a szép időt, kiültek a kertbe s a holdat meg a csillagokat
nézték és az elkésett bérkocsik robogását hallgatták.
Egy napon aztán Szakállal rettenetes dolog történt.
Az egyetemi év vége beköszöntött s a fiatalember kollokválni ment be a
főiskolára.
A professzor, aki nem volt éppen a legjobb kedvében és különben is
félelmetes szigoruságáról volt híres, sehogy sem elégedett meg a
fiatalember tudásával és mint mondani szokás: nem fogadta el
kollokviumát.
Ez a dolog a bomba gyorsaságával és erejével csapott le Szakállra. Egész
életében szorgalmas diák volt, akit a tanárok mintaképnek emlegettek,
meg volt eddig minden kvalifikációja, hogy sub auspiciis regis végezze
el tanulmányait s a miniszter küldötte huzza az ujjára a gyémántgyűrüt…
És most egyszerre nem volt kielégítő a kollokviuma s ezzel meg volt
jelölve az útja a hanyag, a léha diákokhoz, akiket egész életében
gyülölt, mint az istenadta művész a kontárokat.
Nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges, megdöbbenve, elkábulva sietett a
teremből a távozó tanár után.
– Nagyságos uram, – hebegte ijedten, – én nem értem…
– Én értem, – felelt gúnyosan a megszólított. – Ön nem készült el. Ez
nem olyan ritka eset, humillimus.
Otthagyta a faképnél és Szakáll kétségbeesve nézte, hogy tünik el
professzora alakja a folyosó kanyarulatánál.
Nagysokára tudta csak magát összeszedni és leforrázva, lehajtott fővel
hagyta el az egyetemet.
Teljesen érezte hibája súlyát s a friss levegőre érve, azt is kénytelen
volt beismerni, hogy a tanárnak igaza volt: öt kérdést is kapott és csak
egyikre tudott úgy ahogy felelni, a többiekre kusza választ adott, sőt
volt olyan kérdés, amelyre adós maradt a magyarázattal: rettenetes!
Hogy történhetett ez?
Szeme előtt egyszerre feltünt Farkas Hortense képe s a következő percben
már harag öntötte el egész valóját. Igen, ez a leány volt az, aki miatt
lassan, szinte észrevétlenül lelépett a tanulás mesgyéjéről, aki a
könyvei lapjai közé ékelte magát, s elhódította tőle a tudást, a
szorgalmat, aki miatt a legkényesebb pontján, az önérzetén, a
büszkeségén, a vasakaratán kapott érzékeny csapást. Ő, Szakáll Péter,
akinek lelkében már mázsaszámra álltak a szellemi kincsek, egyszerre
fittyet hányt nekik, elpártolt tőlük s most a legjobb úton van, hogy el
is pazarolja valamennyit! Ő, aki azt hitte, hogy iparkodása nem ismer
gátat, hogy összegyüjt minden összegyüjthetőt, hogy a hangya
szorgalmával építi meg jövendőjét – ő pár hét alatt messze esett
mindettől és rálépett arra az útra, amely az utált, a lenézett
proletáriátus felé vezet.
Az arca kigyúlt a lealázottságtól, a szégyentől, s gondolatai tovább
szövődtek: látta magát, mint nyomoruságos adóhivatalnokot vagy írnokot
az Isten háta mögött, egy hervadó asszony oldalán, mert a köztük levő
korkülönbség alig volt két esztendő, látta a nyomoruságot, mert Farkas
dr. pusztuló vagyoni viszonya nem volt előtte titok, és látta, hogyan
foszlik szerte-széjjel egész élete, hogyan válik sárrá a
kincsgyüjteménye és dől össze egy hidegen, biztosan, szépen fölépített
pálya, amely Isten tudja, a mai léha világban, ahol oly kevés a képzett
ember, hová vezetett volna!
Megrázkódott és végigsimított homlokán, mintha gonosz álmot akarna
elüzni.
Nem, nem, ennek nem szabad, nem lehet megtörténnie, amire kicsi
gyerekkora óta lázasan, fáradtságot nem ismerve készült, nem szabad
elpusztúlnia, ilyen olcsón magát egy Szakáll nem adja.
– Nem engedem! – kiáltott föl csaknem hangosan és keze ökölbe szorult.
Arcán harag és elszántság látszott, egy dada, aki apró gyerekeket
vezetett sétálni, megpillantva sötét ábrázatát, gyorsan az út tulsó
oldalára sietett… De ő észre se vette, tovább ment, dörgő léptekkel,
kipirult arccal s szította magában az elhatározást, hogy véget vet e
veszedelmes állapotnak, hogy visszatér régi tervéhez, életéhez, acélos
akarattal építi tovább pályáját s akármennyire is próbálja a sors, nem
fogja őt leigázni tudni.
Félóra múlva már kijegecesedett benne a hideg, könyörtelen akarat, mely
gyerekkora óta hűséges társa volt s hajnalban az ágyból kizavarta, a
könyvekhez láncolta, a szorgalmát ellenőrizte, a lelkét bilincsekbe
verte.
– El fogok költözni az ügyvédtől, – állapította meg magában, – el fogok
költözni, haza fogok menni és helyrehozom az elmulasztottakat. Nincs
semmi kedvem, hogy úgy éljek és úgy végezzek, mint Kelemen, Sárosi és
Bükkös urak! Erősebb leszek a vasnál és érzem, hogy győzni fogok!
Gyalog ment ki a ligetbe. A hosszu séta alatt lecsillapodott, mikor
hazaért, már csak nagy fáradtságot és elkedvetlenedést érezett.
Hortense vacsora után odaült hozzá az ablakfülkébe.
– Valami baja van? – kérdezte, észrevéve, hogy viharfelhők torlódtak
össze.
Szakáll megrázta a fejét.
– Semmi, semmi, – válaszolta idegesen.
A leány hallgatott egy kis ideig, aztán így szólt:
– Én látom, hogy valami kellemetlenség érte… mért akarja előttem
eltitkolni?
A fiatalember elfordította tekintetét:
– Semmi se történt, – felelte, – éppenséggel semmi… Nem kell aggódnia
miattam.
Aztán látva a leány kérdő pillantását, hozzátette:
– Ön mindent kissé tuloz… Megnyugtathatom, hogy semmi rendkívüli nem
esett meg velem, az ilyen csekélységek szóra sem érdemesek, higyje el.
– De mégis…
– Semmi, semmi, – fejezte be Szakáll nyugtalanul.
A leány ránézett, aztán elhallgatott és némán foglalt helyet a
karosszékben.
Bükkös Pál a zongorához ült és néhány akkordot játszott a Beethoven
hegedühangversenyéből.
Az ügyvéd előkereste hegedűjét és belekezdett az első tételbe.


IX.
Beköszöntött a nyár: a természetnek a forró, szines napsugár dacára
káprázatnélküli, komoly korszaka. A munka meghozta gyümölcsét: a
földeken aranysárga, nehéz kalászok reszkettek, itt-ott már a
cséplőgépek dolgoztak, ezer és ezer verejtékező munkásember fáradott az
élet aratása és berakása körül. A tavaszi sejtelmek és hangulatok
elmultak, amerre a szem látott, minden az élet, a valóság volt, a
termetes szénaboglyák, a lábukon álló rozstáblák, a gazdag keresztek, az
érő gyümölcsfák. Aki a szabadban járt most, nem foglalkozott
ábrándokkal, mint a kikelet napjaiban, nem kalandozott a bárányfelhők
között, nem kísérte könnyü szívvel a lepkék vidám utait, hanem komoly
tekintettel vizsgálta, mennyi törekvés és erő halmozódik össze a kenyér
megalkotása körül; hogy fizet a kétségeskedő reménnyel elültetett mag és
mennyi nyugalom, az alkotás mily biztos öntudata ömlik el a földeken.
Komoly és mégis egyszerü volt ez a kép, a valóság színeivel megfestve, a
lét gyökérszálaival fonódva össze, az erőt, az életet, a munkát és annak
sikerét jelentve.
Ezek a gondolatok foglalkoztatták Bükkös Pált, amint egy nyári nap
délutánján kivetődött a ligettől puskalövésnyire fekvő szántóföldekre.
A fiatalembernek, mint már hetek óta gyakran, ismét rossz napja volt.
Délután künt volt az ügyvédnél és ebéd után leült a két leánynak
zongorázni. Hortense azóta, hogy Szakáll megmagyarázta neki a zene
fölösleges voltát, nem érzett nagy hajlandóságot a muzsikához és hacsak
lehetett, elkerülte a zongorát. Viszont Bükkös meg akarta győzni a
leányt nézete helytelenségéről és azért végigjátszotta neki mindazokat a
darabokat, amelyeknek csöndes melankóliája hatással szokott lenni a
fiatal kedélyekre.
– Van-e egy kedves dala? – kérdezte Hortensetől.
– Nincs, – felelt a leány gyorsan.
Bükkös egy percre abbahagyta a zongorázást.
– Ez nem lehet, – mondta mosolyogva, – mindenkinek van egy kedves
dallama, vagy akkordja, ahogy jobban szereti az egyik színt a másiknál,
az egyik virágot a másiknál. Maga most nem mondja a valóságot, Hortense!
A leány elpirult.
A fiatalember hangosan nevetett.
– Lássa, hogy félre akart vezetni? – mondta diadalmasan. – Az arca
elárulja… Nem tud maga hazudni, kis Hortense. És ime, milyen vörös lett,
milyen vörös!
Hortesne ki akart szaladni a szobából, de a fiatalember utána sietett és
megfogta az ajtónál.
– Engedjen el, – szólt a leány duzzogva.
Egy percre közel ért egymáshoz az arcuk és Bükkös érezte a leány hajának
selyem érintését. Meglepve nézett rá és tágra nyitotta szemét, mint
amikor valaki először látja a természet eddig ismeretlen kincsét.
– Engedjen el, – ismételte Hortense és kivonta a fiatalember kezéből
karcsu ujjait.
Bükkös nem ellenkezett s szabadon bocsátotta rabját, aki gyorsan
kisiklott az ajtón. Az ifju meglepve nézett utána.
– Pál, – szólalt meg Ibolya az ablak mellől.
A fiatalember megrezzent és végigsimított homlokán.
– Parancsoljon, – mondta gépiesen és az ablakhoz ment.
Ibolya sápadtan állt előtte, az ajka remegett.
– Nem szükség, hogy annyira érdeklődjön Hortense zenei hajlandóságai
iránt, – mondta idegesen.
Bükkös összeharapta ajakát. A fagyos hang, a gőgös mozdulat
kellemetlenül érintették, mintha napsugaras vidéken járva hirtelen egy
barlang hideg lehellete csapta volna meg.
– Maga féltékeny? – kérdezte azután gúnyosan.
A leányt bántotta a lenéző hanghordozás, amellyel Bükkös a szavakat
mondotta.
– Az vagyok, – felelte élesen és az ablakhoz fordult.
A fiatalember egy ideig hallgatott, majd így szólt:
– Akkor féltékenynek kell lennie a napsugárra, a zöld fákra, a tarka
virágokra, az egész világra, mert abban is gyönyörködöm.
– Meglehet, – felelte Ibolya hidegen.
Nem szóltak semmit, később Bükkös odaült a zongorához és elkalandozott
billentyüin. De mialatt játszott, egyre érezte az Ibolyával lejátszódott
jelenet kellemetlen mellékízét, amely eléje írta, hogy többé nem szabad,
többé nem a lelke korlátlan ura és nyárspolgári szabályok bilincseibe
van verve. Abbahagyta a zongorázást és a kalapja után nyúlt, a levegő
füllesztő volt a szobában.
– Kimegyek egy csöppet sétálni, – szólt Ibolyához és be sem várva
feleletét, eltünt a kertbe vezető lépcsőkön.
Künn derekán állott a nyár, a fiatalember átérezte a munka apoteózisát s
a szíve elkomorodott, mert látta a maga kicsiségét és gyöngeségét.
Körülte minden erős, következetes, diadalmas volt, az utolsó buzakalász
is az élet sikeréről, a kiküzdött diadalról beszélt, csak ő volt még
mindig ott, ahol pályája kezdetén s lelke ahelyett, hogy színesedett
volna, lassan megkopott és elhervadt.
A délutáni jelenet csak véletlen kifejezése volt annak, ami a Bükkös
lelkében már hetek óta zsongott és napvilágra kívánkozott. Eleinte
titokban, de aztán ismételten és gyakrabban találkozott azzal a
gondolattal, amely most még határozottabban rajzolódott meg előtte, hogy
a leány már nem érdekli úgy, mint annak előtte, hogy betelt vele és a
viruló orgonavirágból hervadt szagu haraszt lett.
Ibolyával való viszonya elérte volt tetőpontját, kielégítette minden
várakozását, vágyát s nem tudott új szinekkel szolgálni. Minden ízében
ismerte ezt a sajátságos lényt, a lelke ott állt előtte, mint egy
preparátum a górcső alatt, nem volt semmi titka, amelynek nyitját ne
tudta volna, nem volt semmi színe, amelyet alkotó elemeire ne lett volna
képes bontani. A leány karaktere már rég nem volt rejtélyes előtte,
tisztában volt vele, hogy egy gyönge női lélekkel áll szemben, amelynek
szüntelen hullámzása tulajdonképpen épp oly egyszerü s folyton
megismétlődő tény, mint ahogy a nyárspolgár nap-nap után ugyanabban az
órában kel föl, ugyanabban az órában ebédel meg s ugyanabban az órában
tér nyugovóra. Azok a szüntelen változó érzések, amelyek a leány
lelkéből fakadtak, már nem tudták vonzani, betéve ismerte apályukat és
dagályukat s annak szabályait, és tudta, hogy mindez csak káprázat,
túlérzékenység. Az elmélyedés óráiban egyre gyakrabban vette tudomásul,
hogy csak egy érdekes, de nem rendkívüli lélekkel van dolga, amely
elpazarolta apró kincseit – csillogó, de javarészt értéktelen
csecsebecséket – és most szegényen, kifosztva áll előtte.
Néha elszégyelte magát, mikor e gondolatok mesgyéjére tévedt és szidta
magát a hálátlanságért.
– Milyen nyomorult is vagyok! – sóhajtotta ekkor őszinte szívből és
megfogadta, hogy továbbra is hű és meleg érzéssel fog viseltetni Ibolya
iránt, akinek élete talán legtisztább napjait köszönhette.
Pár hétig ura is maradt akaratának, gyöngéd volt a leány iránt, meg
akarta neki mutatni, hogy szereti, megbecsüli, a tenyerén hordozza, de
mindez csak rövid ideig tartott, ismét a kimerültség és rosszkedv vett
erőt rajta s kénytelen volt belátni, hogy a leány már nem tudja
érdekelni, mint annakelőtte s a lelke új élet, új szín után vágyakozott.
– Tartalmat az életemnek! – könyörgött a sorshoz és epedve nézett körül
a világban, a földeken, réteken, várva, honnét emelkedik föl az a
tényező, amely megváltsa kétségeitől.
Álmatlan éjszakákon már azt is elhatározta magában, hogy véget vet ennek
a hazugságnak, bevallja aljasságát, leleplezi belsejét és aztán kivert
kutyaként kalandozik el a világba, de utóbb, találkozva Ibolyával, nem
volt lelke, hogy bevallja, ami szívében forrong és tovább fűzte a hamis
képek rajzolását. Ilyenkor megint csak oda lyukadt ki, hogy tűrni fog,
hogy megadja magát a sorsnak, nem gondol semmire, férfiasan viseli a
következményeket, ha le is roskad súlyuk alatt. És úgy cselekedett,
ahogy elgondolta: tetette a vidámságot, tisztelte Ibolyát, mondva
csinált szeretettel simogatta meg selymes haját. De mikor esténkint
elhagyta a barátságos házat, a lelke, amely nem tudott szín és illat
nélkül létezni, amely egész életében csak előre rohant, mindig
változatosat, szépet, érdekeset keresett, föllázadt és a kétségbeesés
árnyképeivel öntötte el benső világát… Megborzadt arra a tudatra, hogy
így kell élnie: tartalom, hangulat, akarat nélkül és véresre harapta
ajkát. Ilyenkor izgatottan fogadta meg, hogy mégis mindent elmond
Ibolyának és megszabadul e hamis regénytől, amely lidércként feküdt a
mellén. Most érezte csak, hogy sohasem szerette a leányt igazán, hogy
csak a sajátossága, a különös lelki élete vonzotta, hogy a kíváncsiság
ejtette tőrbe, és mikor ki volt elégítve a hiúsága, többé nem talált
kapcsot, amely őket egymáshoz füzze.
Mind e gondolatok, amelyek fölött eddig sikerült napirendre térnie, most
újra fölelevenedtek előtte, amikor végigjárta a szántóföldeket, ahol
minden szorgalomról, hitről, munkáról, nyugalomról beszélt neki.
Gyülölni szerette volna ezt a csöndet, ezt a teremtői fenséget, amely
hidegen nézett le tehetetlenségére és mégis irigyelte, egész nagyságában
átérezte és százszor meg százszor szembeállította a maga törpeségével.
Mennyi békesség, mennyi tökéletesség, mennyi dicsőség! És az ő lelkében
mennyi gyöngeség, kishitüség, elernyedés! Ajakösszeszorítva végezte el
az összehasonlítást és mint már annyiszor, ismét elhatározta magában,
hogy most már véglegesen rendezi a dolgait, visszatér, s elmondja
Ibolyának mindazt, ami hetek óta a lelkében viharzik.
Mikor visszafordult a város felé s már az utolsó veteményes-kertnél
járt, ahol ingujjas bolgárok ásóval, késsel, hengerrel préselték ki a
földből a lelket, messziről egy kék napernyős hölgy közeledett feléje,
nyomában két szerteszéjjel futkosó ölebbel.
Bükkös kíváncsian nézett a távolból közeledő alak felé, – erre hölgyek
nem igen jártak, – mikor az egyik kutya széles jókedvvel száguldott
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Egy barátságos ház története: Regény - 6
  • Parts
  • Egy barátságos ház története: Regény - 1
    Total number of words is 4024
    Total number of unique words is 1953
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    47.0 of words are in the 5000 most common words
    54.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egy barátságos ház története: Regény - 2
    Total number of words is 4172
    Total number of unique words is 1932
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    45.2 of words are in the 5000 most common words
    52.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egy barátságos ház története: Regény - 3
    Total number of words is 4069
    Total number of unique words is 1921
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    44.7 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egy barátságos ház története: Regény - 4
    Total number of words is 4079
    Total number of unique words is 1922
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    47.9 of words are in the 5000 most common words
    54.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egy barátságos ház története: Regény - 5
    Total number of words is 3986
    Total number of unique words is 1887
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egy barátságos ház története: Regény - 6
    Total number of words is 4075
    Total number of unique words is 1835
    36.0 of words are in the 2000 most common words
    49.2 of words are in the 5000 most common words
    57.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egy barátságos ház története: Regény - 7
    Total number of words is 4103
    Total number of unique words is 1811
    35.7 of words are in the 2000 most common words
    49.6 of words are in the 5000 most common words
    57.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egy barátságos ház története: Regény - 8
    Total number of words is 4158
    Total number of unique words is 1880
    34.9 of words are in the 2000 most common words
    49.8 of words are in the 5000 most common words
    57.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egy barátságos ház története: Regény - 9
    Total number of words is 1412
    Total number of unique words is 768
    47.1 of words are in the 2000 most common words
    62.6 of words are in the 5000 most common words
    67.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.