Egy barátságos ház története: Regény - 3

  akár az édesapja! Soha semmiben nem vétett, nem feledkezett meg magáról
  és egyre kovácsolta, tökéletesbítette azt a fegyverzetet, amellyel az
  életbe fog indulni. Kelemen is, Szombati is, még Samu is mások voltak,
  fölületesebbek, gondtalanabbak; ők ma így, holnap úgy cselekedtek,
  könnyen beleestek ebbe is, abba a hibába is, és jövendő sorsukkal,
  úgylátszott, semmiképpen sincsenek tisztában. De ez a fiatalember tudta,
  hogy mit akar, látta, hogy az utak merre vezetnek és bizonyára meg is
  fogja találni végpontjukat. Úgy érezte, hogy ez az igazi, a komoly ember
  és rokonszenve még jobban fokozódott iránta, mert a ház lakói s vendégei
  részben nem hajlottak meg Szakáll jelleme előtt, részben pedig gyűlölték
  szívósságáért s szüntelen iparkodásáért.
  Bükkös zajos taps közt fejezte be zongorajátékát s aztán Kelemennek adta
  át a teret. A másik jogász is csinosan tudott a hangszerrel bánni,
  jóllehet korántse volt meg az a készsége és temperamentuma, mint
  Bükkösnek. Ő is eljátszott egy-két dalt és tekintetével titokban a
  Hortense arcát kereste: neki akarta megszólaltatni a hurokat, de a
  leány, aki érezte a fiatalember tekintetét, némán nézett maga elé és
  kitért a hódolat s a kérdés előtt. Szakáll az elébb lebirálta a zenét s
  most egyszerre Hortensenak is úgy rémlett, hogy a dal csak érzelmek
  káprázata, céltalanul virító rózsa, csalóka ábrándkép, amely az álmok
  bohó világába vezet. És mentől több érzéssel iparkodott játszani
  Kelemen, a leány arca annál hidegebb, tartózkodóbb lett és végül
  komolyan, elhatározottan ékelődött a sarokpálma levelei közé.
  
  
  IV.
  A gazdag főváros szegény tavasza a küszöbön állott.
  Míg künt a duzzadó vetések közt enyhe fuvallatu, kóbor szellő bolyongott
  s a föld fűszeres friss szaga terjedt, a város csak azzal jelezte a
  kikeletet, hogy a házak tetején fekvő hó olvadni kezdett s a járdákról a
  házmesterek fagyos esővizet sepertek el. Néha-néha megzördült egy
  gázlámpa üvege is, mutatva, hogy szél jár az utcákon s itt-ott
  fölbukkantak az ibolyát árusító öreg asszonyok, de egyébként még téli
  volt a kép, az emberek prémes kabátokban jártak, a konfortáblisok
  állomása előtt még dülöngő hó-emberek ácsorogtak és a szenes kocsik
  lassan döcögtek végig a tereken. Még a rendőrök se változtak át tavaszi
  alakokká: nagy köpönyegekben ácsorogtak az utcasarkokon s a gesztenyés
  kofák is szilárdan védték birodalmukat. Mindössze egy kávéháznál
  kísérelte meg a tüzi-legény, hogy az oleandereket kirakja az utcára, de
  a gazda azonnal közbelépett.
  Kelemen ama kevesek közé tartozott, akik a városban a füstszag és csatak
  dacára a tavasz jöttél érezték. Ő már szögre akasztotta a nagykabátját s
  könnyü felöltőben csavargott, sőt még azt se gombolta be, hanem boldogan
  türte, hogy a kikelet meleg szellője átjárja testét. Már régen várta a
  tavaszt s első hírnökei láttára valósággal láz fogta el. Fiatalember
  volt, akit a sors kedéllyel és érzéssel ajándékozott meg s így lelkén a
  tavaszi sejtelmek teljes erejükkel, hol szilaj indulattal, hol zsongó
  ábrándokkal futottak végig. A tavasz nála esemény volt, a reménység és a
  boldogság korszaka, egy csodálatos, isteni ajándék, amely kétszeresen
  becses, mert csak kevesen tudják megérteni és élvezni. Ő e választottak
  közé tartozott: a szeme, a tüdeje, a lelke érezte azt a hatalmas
  lehelletet, mely mindent fölfrissített, új életre keltett és a tél
  bágyadt színhatásai után a világot egy új hangulat százárnyalatu
  művészetével színezte, edzette meg. A sajátságos világítás, az új szinek
  egyenesen a lelkébe világítottak, hatoltak, úgy érezte, mintha ünnepnap
  volna, a templomokban harangok zúgnának és a levegőben az áhitat hírnöke
  szálldogálna. Tudta, hogy mindez csak káprázat, de egy szép és nemes
  álom, azért föntartás nélkül engedte át magát hatásának, amely
  megmozdította a szívét s annak minden hangulatát.
  Ebéd után a nap még jobban kisütött, az égbolton bárányfelhők csillogtak
  s a Farkas-család sétára indult a liget felé, ahol már egy-két
  léggömbárus is szerencsét próbált, sőt a tavon csónakáztak is, jóllehet
  a jég alighogy elolvadt. Farkas úgy vélte, hogy ezt a szép délutánt ki
  kell használni s azért mindjárt ebéd után nekiláttak, hogy a friss
  levegőre kerüljenek. A lányok előszedték világos tavaszi kabátaikat,
  Laura asszony pedig ibolyavirágos kalapot tett a fejére.
  – Maga mért nem készülődik? – fordult Hortense Szakáll felé, aki a
  sarok-ablakból nézte a hóvizes kertet.
  A fiatalember megrázta a fejét.
  – Nekem dolgom van, holnap kollokválok, Hortense. Akárhogy is sajnálom,
  itthon kell maradnom.
  – Oh, hiszen eleget tud már, – ellenkezett durcásan a leány. – Jőjjön
  velünk…
  Szakáll elgondolkodott egy pillanatig, aztán kiindult a kalapját
  megkeresni. Az ajtóig eljutott, de itt eszébe jutott valami,
  visszafordult s így szólt:
  – Nem, sajnos, nem lehetséges… Még egy fontos kérdést kell megtanulnom.
  Nagyon sajnálom, Hortense, de nem lehet, nem tudok másképp elkészülni,
  minthogy a mai délutánt a könyveim közt töltöm. Igazán sajnálom, – tette
  hozzá elhatározottan.
  A leány arca kigyúlt egy percre, aztán Hortense összeharapta ajkát.
  – Gyerünk már! gyerünk! – sürgette az ügyvéd a társaságot.
  – Jó útat kívánok, – szólt Szakáll nyugodtan és fölballagott az
  emeletre, ahol már várták a könyvek és jegyzetek.
  A kirándulók elindultak és a sarkon jobbra fordulva a tó felé tartottak.
  A tavasz itt még gyöngécske volt: a hattyúk gyanakodva álltak a part
  szélén, odább egy mázoló föstötte be zöld színüre a padokat. A
  korcsolyázó-épület még föl volt szerelve villamos lámpákkal és a partra
  tolt szánkókkal.
  Farkas és az asszony elől haladtak, utánuk Kelemen és Hortense, végül
  Bükkös és Ibolya. Bükköst a tavasz nem ihlette meg olyan gyöngédséggel,
  mint Kelement, hanem valósággal fölvillanyozta és fanatizálta. Tele
  tüdővel szívta magába a friss légáramlatot s úgy érezte, hogy új emberré
  vált, új érzésekkel, új erővel. A szavak szinte ritmikusan szaladtak
  ajkáról és szónokká tették; úgy sejtette, hogy most valami rendkívüli
  dologra volna képes. Ez a hangulat évek óta minden tavasszal elfogta; a
  bárányfelhős égbolt ilyenkor diadalívnek tetszett, amelyen keresztül a
  dicsőség mezeire fog eljutni. Lelke, agya tele volt képekkel, akarattal,
  tervekkel s úgy vélte, hogy minden, amire gondol, könnyen elérhető e
  földön minden tehetséges embernek. Annyi ötlet cikkázott ilyenkor fején
  át, hogy szinte nem volt képes valamennyiöket prózára füzni s csak
  engedte, hogy átszáguldjanak és megtermékenyítsék lelkét, de egyiket se
  zárta kalitba. Az az öröm, hogy szíve mindenre hangot ád, nagyobb volt,
  mint a vágy, hogy ez álmokat a való életbe átvigye: ez már sablón volt,
  amely nem egyezett meg jelleme alapvonásaival. Megelégedett vele, hogy
  önmagának alkosson, fössön képeket, írjon regényeket, zenésítsen meg
  érzéseket, a fizikai kivitel elkedvetlenítette, terveit meg is
  tompította. Ha tavasszal úgy érezte, hogy a rügyező fák közt diadalmasan
  tudná elénekelni a természet eddig meg nem írt románcát, amikor hazament
  és zongorához ült, a szinek, a dallamok elszálltak lelkéből s munkája
  nem tudta kielégíteni. Eh! majd holnap! gondolta magában ellökve a
  száraz tollat. Fázott a gépies munkától, a szellem hivatalnoki
  teendőitől és csak szívta magába a szineket, de nem adta vissza a
  világnak. És azalatt elmúlt a tavasz, jött a nyár, a rideg ősz s a sok
  szép kikeleti terv elmállott, elpusztult, megkopott. Ilyenkor csüggedés
  fogta el, érezte, hogy csak féltehetség, amelynek nincs meg az
  alkotáshoz való ereje, szorgalma, ügyessége s jövőjére gondolva borus
  sejtelmek fogták el… De ha új tavasz köszöntött be, szíve új reményekkel
  telt meg, a nap ismét a lelke közepébe világított s a bárányfelhős
  husvéti égbolt diadalivnek tetszett, amely a dicsőség mezői felé
  vezetett. Pillanat alatt elfeledett mindent, a tört reményeket, a meddő
  kísérleteket s hitte, megesküdött volna rá, hogy övé az élet, a jövő, a
  mámor és a diadal.
  Bár érezte, hogy ez az évenkint ismétlődő káprázat nem vall tökéletes
  jellemre, nyíltszívüen elmondott mindent Ibolyának, úgy ahogy volt,
  ahogy a lelkén átviharzott kétségbeeséssel, örömmel, vereséggel,
  föltámadással együtt. A leány idegesen hallgatta a fiatalember beszédét,
  amely rapszódikus ugrásokkal sietett egyik tárgyról a másikra, ahogy a
  tavasszal visszatért fecske boldog és következetlen örömmel száguld
  egyik helyről a másikra, ahová az elmúlt nyár emlékei elvezetik. Bükkös
  e derült napon újra csak megrészegedett a levegőtől, szépnek vallotta a
  piszkos tavat, a sárga levelekkel borított szigetet, a Stefánia-út
  platánjait s mikor a kis fenyvest megpillantotta, amely örökzöld
  fényével csöndesen, szerényen mosolygott reá, csaknem könny szaladt a
  szemébe.
  – Beh szép mindez, – szólt nevetve. – Be szép az élet! Milyen rideg a
  sír éjszakája! Van-e szebb költemény a tavasznál? Van-e zordabb az
  elmulásnál? Csakhogy véget ért a tél, ez a nagyképü ócska, fehér
  semmiség, ez a tehetetlen fenség, ez a színtelen, szagtalan virág, amely
  nem termékenyedik és nem termékenyít! Isten veled te papiros-Herkules,
  Isten veled olcsó színhatás!
  És míg Bükkös pálcát tört a tél fölött, amely nem tudta tettre hangolni
  s megbénította erejét, Ibolyának eszébe jutott az a rajongás, amellyel
  Bükkös annak idején a havas világ, a hangulatos csönd felé fordult,
  mikor a kert fehér keretbe ékelődött s a barátságos ház, mintha cukorból
  volna kifaragva, ragyogott a tar fák között… Bükkös akkor – alig pár
  napja – Tschaikovskyt és Grieget zongorázta s egy ködös álomvilág
  birodalmában járt, míg most egyszerre megtagadta ez országot, s viharos
  érzésekkel köszöntötte a kikeletet. Milyen szilajság és
  következetlenség!… És mintha a környezet is hozzá akart volna simulni az
  új fölfogáshoz, egy villa nyitott ablakából zongora-hangok hallatszottak
  ki, valaki a Gounod féktelenül csapongó, illatterhes tavaszi dalát
  játszotta.
  – Hallgassa csak! – szólt Bükkös megfogva Ibolya karját. – A tavaszi
  dal!
  Megálltak és magukba szívták a hangokat, amelyek ifjúságot, szerelmet,
  napsugarat, boldog könnyelműséget hirdettek, míg a zongoraszó véget nem
  ért. Egy pillanatig némán bámultak egymásra, aztán Bükkös a leány
  szemébe nézett. Ibolya arcán könnycsepp szaladt végig. Érezte, hogy ő is
  megfeledkezett már a télről, a fehér képekről, s eldobva magától a jeges
  világot, repeső szívvel fordul a tavasz felé s érezte, hogy éppen olyan
  következetlen, annyira a hangulatoknak alárendelt lény, mint az ifju, s
  az a tudat, hogy egy erényeiben, hibáiban vele annyira egyenlő lélekre
  talált, mint már annyiszor, megindította, csaknem elszomorította. Tovább
  akart menni, de Bükkös újra megérintette karját, maradásra késztette és
  elragadtatással, kipirulva nézett a leányra, az arcán végigfutó
  könnycseppre és úgy vélte, hogy egy nagy, szép, puha virág áll előtte,
  amely minden ízében visszasugározza a tavasz minden képét: a gyors
  ébredést, a szilaj erőt és a néma, bánatos megadást, a szenvedélyes
  viharokat és a szomoru naplementéket, a feltörő reményeket és a tudatot,
  hogy mindez csak rövid ideig tart és minden szellőjével, illatával,
  harmatával napok múlva újra eltünik… Nem tudta, nem gondolkodott
  fölötte, hogy szerette-e, ismerte-e eddig ezt a lányt, de most valami
  rájaparancsolta, hogy szép, mindenek fölött álló és belevilágít a szíve
  kellő közepébe, mint egy napsütötte réten álló, ibolyaszínvirágos
  tavaszi gyümölcsfa.
  – Szeretlek, – mondotta fejét meghajtva Ibolya előtt és meg volt róla
  győződve, hogy amit mond, az mélységes igazság és meg kellene halnia, ha
  el nem mondhatja.
  A leány nem felelt, elsápadt, aztán csöndesen tovább indult.
  – Tudom, hogy szeretsz, – mondotta a fiatalember most már határozottan,
  büszkén. – És tudod, hogy én is szeretlek!
  Ibolya aggódva fordította sápadt arcát Bükkös felé. Az már nem beszélt:
  a lassan letünő nap sugaraiba nézett és fejét magasra emelte, mintha föl
  akarná venni a harcot az egész világgal. A leány megborzongott, mikor a
  tetőtől talpig aranyba burkolt férfira pillantott, aki átszellemült
  arcvonásokkal, csillogó szemmel haladt előre.
  Csöndben mentek tova a kopasz fák között s lassan utólérték szüleiket.
  Az ügyvéd boldogan szivarozva sétált a szép asszony oldalán, aki
  kíváncsian nézegette az itt-ott felbukkanó fiakkereket, amelyek tavaszra
  éhes fővárosiakat szállítottak a Stefánia-útra. Hortense némán haladt
  Kelemen mellett, aki érezte, hogy kikívánkozik belőle valami, de amint a
  leány panaszos, fáradt arcára nézett, szólásra kész ajka ismét
  lezáródott. Amit Hortense iránt az első pillanattól fogva érzett, azt
  mind el akarta mondani ezen a verőfényes napon, de egy benső érzés azt
  súgta neki, hogy helytelenül cselekednék s a leány mozdulatlan
  tekintetét látva, ez a sejtelme még jobban megerősödött. A szíve
  tiltakozott a lemondás ellen, de az agy nem hagyta magát leigázni s
  mentől többet kémlelte az ifju Hortense arcát, annál jobban komorodott
  el s végül, bár egy szót sem váltottak róla, tisztán érezte, hogy
  dőreséget tervezett s az út, amelyen megindulni készül, csak a kietlen
  végtelenbe, a reménytelenség mesgyéi felé vezet.
  A nap már letünt a sovány gesztenyefák mögött s újra fagyos szellő
  kerekedett, amely hazakergette a léggömb-kereskedőket és nyitott
  fiakkereket.
  – Uzsonnázzunk meg idekint, – ajánlotta Farkas, egy nyári kávéházra
  mutatva, amelynek csukott kioszk-épületében egy-két pincér ácsorgott. –
  Nincs ellenére, Laura?
  – Ha a lányoknak is kedvük van, – bólintott a szép asszony, aki felé
  éppen akkor köszönt egy hazafelé hajtató miniszter.
  Befordultak a rácsos kapun s végigmentek a frissen mázolt asztalok közt
  a svájci ízlésü ház felé. A nagy ablaktáblák mögött csak néhány vendég
  olvasott ujságot.
  Mikor az ajtóhoz értek, Ibolya hirtelen odafordult Bükköshöz és halkan,
  de izgatottan megszólalt:
  – Ne tegyen szerencsétlenné, arra az egyre kérem.
  A fiatalember ránézett és megdöbbent a leány ijedt, zavaros
  tekintetétől, amely mintha messziről, egy bánatteli világból szállott
  volna hozzá.
  – Nem, nem, – felelte nyugtalanul. – Hogy gondolhat ilyet?
  
  
  V.
  Bükkösnek új világ volt az Ibolya sajátos lelke, amely tele volt
  érzéssel, örömmel, bánattal, indulattal, büszkeséggel és nagy
  megalázkodással. A leány maga is érezte, hogy az ellentmondó vonások
  kuszálttá teszik azt a képet, amely róla a világ tudatában s így Bükkös
  lelkében is él, de nem tudott ellene tenni. Benső világa szüntelen s
  indokolatlan változásokat mutatott. Néha rideg volt a fiatalemberhez,
  fagyos, mint a gyopár; úgy rémlett, mintha lelkük közt nem volna semmi
  rokonság, máskor aztán szinte áradozóvá lett a boldogságtól, szerelmesen
  simult a vállához, és asszonyos melegséggel simogatta hajfürteit,
  csókolta meg szerelmese ajakát. Gyakran órákig szótalanul haladt oldalán
  s arcán szomoru sejtések felhői borongtak, a következő napon pedig
  csacska volt, mint egy rigó a tavasz derekán és barátját még csak
  válaszolni se engedte.
  – Ugyebár, hogy csak engem szeretsz, egyedül engem és mindig csak engem?
  – áradozott mosolyogva. – Ugyebár, hogy én vagyok az első nő, akit
  ismersz s akiért oda tudnád dobni az életedet? Ugyebár, hogy soha nem
  fogsz elhagyni s ha meghalok, a sírba is elkövetsz? Ugyebár, hogy én
  vagyok neked minden az életben: az öröm, a bánat, a diadal, a szenvedés,
  a megüdvözülés, az elkárhozás? Ugyebár, hogy föl tudnád magadat áldozni
  érettem és elhagynál hírt, dicsőséget, embereket, csakhogy mellettem
  lehess és hajamat simogassad?
  És még mielőtt a férfi válaszolni tudott volna, már tovább száguldott és
  a saját lelkét tárta eléje:
  – Soha még így embert nem szerettek, mint én téged, soha nő hűebb,
  odaadóbb, alázatosabb nem lehet, mint én! Legyek a királynőd, legyek a
  rabszolgád? Parancsoljak, vagy könyörögjek? Mindegy, mindig csak
  egyforma hű és engedelmes maradok és vakon, kétségbeesve, örömtől égve
  szaladok utánad!
  Más napokon ismét nem volt közlékeny: aggódva kémlelt a jövőbe, félt a
  világtól, az élettől, a küzdelmektől s borzadva gondolt rá, hogy
  egykoron bizonyára el kell szakadniok. Ilyenkor magába zárkózott,
  elborult és sápadtan haladt Bükkös oldalán és azt vélte, hogy jobb eleve
  mindenről lemondani.
  – Bús lesz a mi regényünk vége, érzem, – mondta halkan és fázósan
  burkolózott kendőjébe. – Talán jobb is volna, ha elszakadnánk és soha
  nem látnók többet egymást… Ennek rossz vége lesz, Pál, szomoru és rossz
  vége, tudom…
  Bükkös tiltakozni próbált és megsimogatta a leány aranyszőke haját.
  – Ha most elválnánk, – folytatta Ibolya, – talán még el tudnálak
  felejteni, de egy év múlva már belehalnék. Pedig csak teher leszek neked
  az életben: tiéd a dicsőség, te reád jövő vár, neked nyitva minden út,
  én pedig félek az élettől, a diadaltól, mert érzem, hogy elrabolna
  tőlem. Mivel kárpótolhatlak, mit nyújthatok neked? Semmit, csak gondot
  és szomoruságot, törékeny vagyok, ingatag, következetlen és ügyefogyott…
  mit is szerethetsz rajtam?
  Majd ismét gőgös és büszke volt.
  – Tudom, – mondta a félhomályban, – hogy én vezetlek a világ útain át,
  én adom meg neked a színt, a hangulatot, a kedvet az alkotásra, az
  életre, én vezetlek föl a diadal hegyére és nélkülem nem lennél senki,
  semmi, mert ami tartalom benned van, azt én fogom megcsiszolni és
  vakítóvá tenni! Meg kell, hogy becsülj, mint az éltető levegőt, a
  napsugarat, amely nélkül csak koldus, kontár maradsz és idő előtt fogsz
  elzülleni.
  Bükköst mind e képek, amelyek a tulajdon lelkét tükrözték vissza,
  megindították és a hangulatok özönével árasztották el. Egy új női
  világot látott maga előtt kibontakozni; egy csodálatos, titkos országot,
  amelynek levegőjét tele tüdővel, föllángolva és elérzékenyedve szívta
  magába. Azok a leányok és asszonyok, akikkel eddig érintkezett, mások,
  hazugok, okosak, következetesek voltak, ez a nő teli volt mértéktelen
  őszinteséggel, büszkeséggel, puhasággal, szilajsággal, bánattal: – az
  ember megrázkódott, ha a bensejébe pillantott. Lelke olyan volt, mint a
  mesék erdei tava, amelyben, karácsony éjjelén, villámgyorsan váltakozó,
  színes képekben az egész világ életét meg lehet látni, – pillanatig sem
  volt egyforma: minden hangulat más-más képet adott neki, minden óra reá
  rajzolta emlékét, minden szó megrezzentette felületét, gyakorta lelke ok
  nélkül is elkezdett szineket játszani, fodrozódni s végül széles, színes
  habokban hánykolódott medrében.
  Bükkös rajongással követte e sajátos lélek minden megnyilatkozását s
  kíváncsian gyönyörködött változásaiban. Reggeltől estig képes lett volna
  Ibolya mellett lenni és furcsa beszédét, szökellő mondatait hallgatni,
  majd meg némaságát elnézni; alig várta, hogy vele találkozhassék s mikor
  éjjel, nehezen véve búcsút, elhagyta a barátságos házat, elkomorodott és
  úgy érezte, hogy egy örökkévalóság, amíg újra oda visszajuthat. Minden,
  amit Ibolya mondott, cselekedett, szép és érdekes volt előtte. Tetszett
  neki, ha zsarnokoskodott vele, tetszett, ha rabszolgája volt, aki
  áhitattal tekintett föl reá; szerette a hallgatagságát, amikor a leány
  arca egyszerre elborult s mindenkit, aki a közelében volt, bánatossá
  tett; szerette a csapongó vidámságát, amely a kalitjából kiszabadult
  madár boldog repdesésére emlékeztetett; rajongott a leányos félelmeért,
  amellyel olykor szívdobogva s csak hosszu kérés után nyujtotta csókra
  fehér homlokát és rajongott a puha, nőies vonásaiért, amikor egy
  pillanat mámorában szinte elolvadt a karjai között és fátyolozott
  tekintettel mélyedt el a szemébe. A káprázatok még akkor se engedték
  nyugodni, ha távol volt tőle, sőt akkor lepték el igazán. Az utcán
  járva, minden nőben Ibolyát kereste, minden versben, dallamban az ő
  alakja kelt életre, minden gondolatban rája talált vonatkozást. Egy
  ízben haza akart utazni a szülei meglátogatására, de csak fele útjáig
  jutott el, akkor úgy érezte, hogy nem tud két hétig ellenni Ibolya
  nélkül és gondolkodás nélkül ugrott át a főváros felé induló
  gyorsvonatra. Utóbb azonban haragudott magára a gyöngesége miatt, de
  változtatni a dolgon már nem lehetett és estére ismét a barátságos
  házban volt, átballagott a kerten és az egyik ablakban ott látta
  Ibolyát, amint kinéz a szomoru fákra és a hideg táblára szorítja
  homlokát. Akkor lelkét nagy melegség öntötte el s szilajon,
  lélekzetvesztve rohant föl a lépcsőkön.
  Ezek voltak a láz napjai, mikor vakon rohant Ibolya után és meg tudott
  volna érte verekedni az egész világgal, de mint a leánynak, úgy neki is
  voltak percei, amikor elkomorodott és magába szállt. Ez a nagy
  hangulat-ár, amely elöntötte egész valóját, minden más gondolatot
  kiirtott belőle, minden egyéb iránt lassan eltompulttá tette, mint ami
  Ibolyával állott összefüggésben. Gondolatai menetébe untalan beléje
  szökkent a karcsu leány alakja és királynői mozdulattal parancsolt el
  minden egyebet: tanulmányokat, következtetéseket, eszméket. Nem volt
  képes, hogy csak egy óráig is íróasztalánál üljön, rögtön Ibolyára
  terelődtek gondolatai s megakasztották munkásságát. És ő türte ezt a
  lelki zsarnokságot, boldogan, ragyogó szemmel tűrte, hogy a leány
  hangulata elöntse egész valóját s minden egyebet kicsinynek,
  haszontalannak, üresnek látott mellette.
  Igy teltek szerelmük napjai szédítő napsugárban, könnyü lepketáncban,
  amely mindig virágokat, mézet, színt font körültük.
  Bükkös ez idő alatt minden akaratát, gondolatát alárendelte Ibolyának,
  aki önfeledten engedte át magát élete első nagy érzéseinek.
  Viszonyukban az első változás egy csunya tavaszi napon következett be,
  mikor egész délelőtt szakadt az ólmos eső és a kertben füstként
  gomolygott a pára. Bükkösre az idő mindig hatással volt s a nagy csatak
  és nyirkos köd láttára rosszkedvüen telepedett le a dohányzó-szobába.
  Ibolya odaült melléje és a szemébe nézett.
  – Valami baja van? – kérdezte fürkészve.
  Bükkös kedvetlenül rázta meg a fejét.
  – Semmi, – mondta türelmetlenül, – ne törődjön vele.
  A leány nem hagyta annyiban a dolgot.
  – Magát valami bántja, – mondotta újra, – és nem akarja velem közölni.
  Nem vagyok érdemes a bizalmára? – tette hozzá hűvösebben, mert az ő
  kedélyére is hatott a borus, rideg nap.
  Bükkös fölkelt. Életében először érezte, hogy rab, nem ura a saját
  gondolatainak, amelyeket azelőtt tetszése szerint forgathatott,
  cserélgethetett, elkergethetett, míg most kitálalni volt őket kénytelen,
  akár kedvére volt, akár sem.
  – Ne bántson, – szólt idegesen Ibolyára. – Semmit se gondolok, semmit se
  mondok el, rosszkedvü vagyok, ennyi az egész, pont.
  A leány összehuzódott, mint a virág kelyhe, ha az est, a jeges fuvallat
  idejét érezi közeledni. Nem válaszolt semmit, a kézimunkájával volt
  elfoglalva és tekintetét nyugodtan, közömbösen függesztette a tűre meg a
  pamutra.
  Távozáskor Bükkös így szólt hozzá:
  – Ne haragudjon, Ibolya… Bocsássa meg, ha megbántottam.
  – Nem haragszom, – felelt a leány.
  A szobában egy percre nem volt senki.
  – Csókoljon meg, – kérte Bükkös.
  Ibolya megcsókolta szerelmese homlokát, könnyen, melegség nélkül.
  E naptól fogva a fiatalember másnak látta a leányt, az a tudat, hogy
  immár nem korlátlanul szabad, egyre gyakrabban az útjába állott s egy új
  fogalmat vitt bele lelki életébe: a felelősségét.
  Az alkonyat, a némaság óráiban sokszor eléje íródott a nagy kérdőjel,
  hová fog vezetni mindez és hová lesz akarata, sok terve, tudása,
  ambiciója? Nem tudott válaszolni, csak hallgatott és valami távoli
  lelkiismereti mardosást érzett. Ilyenkor nem tudott honnmaradni, vette a
  kalapját és elbolyongott ki a szántóföldekre, a rétekre, hogy
  gondolkodjék, de egyszerre csak azon vette magát észre, hogy
  visszakanyarodott a városba és ott állt a barátságos ház kapuja előtt.
  – Ez a lassu pusztulás, – sóhajtotta magában, de azért nem volt ereje,
  hogy be ne menjen az orgonavirágos kertbe, ahol Ibolya már tétován,
  csillogó szemmel várta.
  Egy este Bükkös, Szakáll és Ibolya magukra maradtak a barátságos házban.
  Az ügyvéd és a felesége Hortense-zal bementek a városba, más vendég,
  mint Pál nem volt künn. Lassan alkonyodott, ahogy tavasszal szokás: a
  föld fölött már árnyak lebegtek, az utcasarki lámpák kigyultak, de az
  égbolt még kékesen ragyogott és nem akart beleolvadni az estébe.
  Mindenféle köznapi dolgokról beszéltek, a társalgás azonban csak lassan
  haladt előre. Bükköst elkomorította a bánatosan puha kép, Ibolya pedig
  olykor-olykor aggódva nézett reá, mert érezte, hogy a fiatalember lelke
  vivódik magával. Beszéltek a színházakról, a napi eseményekről, de a
  gondolataik távol jártak e tárgytól s a félhomályban egymást keresték.
  Már sötét volt, mikor Szakállnak egy társa jött el és könyveket kért
  barátjától. A két fiatalember ekkor fölment az emeletre, Bükkös és
  Ibolya pedig egyedül maradtak a nagy uriszobában.
  – Behozatom a lámpát, – szólt a leány.
  Bükkös megfogta Ibolya karját.
  – Nem, ne bántsa, jobb így… Még láthatjuk az égboltot… Olyan szép este
  van.
  Ibolya megállt barátja előtt és vállára tette a kezét.
  – Magát hetek óta bántja valami, Pál… Miért nem mondja meg, hogy mi?
  A fiatalember megrázta a fejét.
  – Semmi, Ibolya… Ne okozzunk újabb félreértést… Higyje meg, hogy semmi…
  A leány egy ideig hallgatott, aztán így szólt:
  – Maga küzd valamivel, az arcára van írva. Miért tagadja le előttem, aki
  minden bánatában és örömében osztozom? Kívánom, hogy mondja el, ami a
  szivét nyomja.
  Bükkös reánézett, aztán egy ideig nem felelt.
  Ibolya a karosszék támlájára ült és megsimogatta Pál homlokát: az forró
  volt, szinte lánggal égett.
  A sötét szobában mélységes csönd honolt.
  – Azon gondolkodom, töprengek, – szólalt meg végre az ifju, – hogy… De
  minek mondjam el? Te ezt úgy sem érted… De talán sejted… Talán érzed…
  Nos hát… Egy rettenetes álom azt súgja nekem, hogy nem vagyok senkisem,
  nem leszek senkisem, hogy fél-ember maradok egész életemben.
  A leány megijedt és Bükköshöz simult.
  – Hogy jut ilyesmi az eszedbe, Pál? Ne zaklasd magad ok nélkül
  rémlátásokkal.
  A fiatalember megrázta a fejét.
  – Nem, nem; hiába próbálom ezeket a gondolatokat kiűzni a fejemből, újra
  és újra visszatérnek, újabb, félelmetes erővel! Ha jön a tavasz, mindig
  úgy érzem, hogy ez az én tavaszom lesz, a megújhodás, a munka tavasza,
  amikor nekilátok az élet megépítésének, kicsiszolásának… s aztán újra és
  újra összehullok, nem alkotok semmit, nem tanulok semmit és csak rovom
  az utcákat cél, értelem nélkül. Vasakarattal ülök le az asztalhoz, a
  komoly könyvekhez, vagy a művészet szabályaihoz és… percek múlva már
  érezem, hogy…
  Megrázkódott és így szólt:
  – És csak mindig a te alakodat látom magam előtt s ez mindenem az
  életben, ez tölti be egész valómat.
  Ibolya fáradtan nézett maga elé.
  – Vagy talán csak kifogást keresek, – folytatta tovább Bükkös. – Talán
  úgysem vinném semmire, ha téged nem is ismernélek és nem tünne elém
  folyton karcsu alakod, arany hajad… Annyi sok féltehetség szaladgál az
  utcán, a korcsmákban, az iskolákban, mindegyikben van egy kevés mag és
  mégis kikelni belőlük nem tud semmi… Ez rettentő, ez utálatos, mint a
  kétéltü hüllő élete, sem itt, sem ott boldogulni nem lehet: ha a
  tudományhoz fordul az ember, fülében cseng a dicsőség csábító dala, ha a
  lángész pályáit keresi, nincs meg benne az erő, a tehetség.
  A leány letörölte könnyeit, fölkelt és halkan, de határozottan így
  szólt:
  – Hagyj el, Pál, hagyj el, ha szeretsz és meglátod… minden jóra fordul.
  Bükkös csüggedten rázta meg fejét.
  – Nem, nem, – mondta lemondással, – ezen nem lehet segíteni. Ez a lassu
  pusztulás, a lassu, de biztos halál.
  Az ablakhoz ment és kinézett a sötét kertbe, amelyben csöndesen mozogtak
  a koromfekete gesztenyék. Aztán egyszerre visszafordult, szenvedélyesen
  magához szorította Ibolyát és elkezdte magasztalni a szépségét, a
  jóságát, a lelkét, megköszönte neki mindazokat a kellemes napokat,
  amelyeket vele eltöltött, amelyek a lelkébe íródtak és kikivánkoztak a
  szűk és sivár földi keretből.
  Majd újra elhallgatott, leült a karosszékbe és maga elé bámult, tétován,
  csaknem ostobán.
  A leány odament hozzá és megcsókolta homlokát.
  – Ez a pusztulás, – mondta Ibolya halkan. – Én is érzem, tudom, első
  perctől fogva, hogy egymásra akadtunk.
  
  
  VI.