Egy barátságos ház története: Regény - 6

feléje s csaknem a vállára ugrott.
Cigány volt, az ügyvédné kis patkányfogója, amely dacára annak, hogy nem
volt zenebarát és Bükkös zongorázása közben síri hangon üvöltött, mégis
ragaszkodott a ház vendégéhez.
A két öleb Farkasnét kísérte, – a fiatalembernek egyszerre villámként
futott az agyán keresztül, hogy az anyának fog mindent elmondani, ez
lesz a leghelyesebb s úgy vélte: a legkíméletesebb mód és alkalom is.


X.
Az ügyvédnének rossz napja volt, a feje egész délelőtt zúgott s azért a
szabadba ment, hogy kisétálja kellemetlen gondolatait.
Az éjjel álmában önmagát látta volt, mint hófehér, fagyos matrónát – s
ez a kép nem akart eltávozni mellőle. Az öregségtől mindig félt, s azért
az álom hatása alatt a tükör elé ült, hogy meggyőződjék róla, küszöbön
áll-e már a néma vendég? Tényleg ott állt. Amikor a csillogó üveglapba
tekintett, Farkasné a hajában itt-ott ezüstszálakat fedezett föl s ez
még jobban elkedvetlenítette. Egy év óta már szükség volt rája, hogy
ollóval távolítsa el a szomorú hírnököket, de azok újra visszatértek és
makacsul jelentették a téli felhők érkezését.
Délben az asszony odaállt az ura elé, a vállára tette a kezét és így
szólt:
– Ha egyszer őszinte választ akarok megkapom öntől?
Farkas nevetett, de aztán meglátva felesége sápadt arcát, komolyabb lett
és aggódva nézett az asszonyra.
– Tudja, hogy mindig őszinte vagyok, – mondta csöndesen.
Az asszony megfogta az ura kezét.
– Ne nevessen ki, ha bolondságot mondok… Őszintén feleljen: öregszem én?
Az ügyvéd elmosolyodott, azt hitte, hogy valami kellemetlenségre kell
előkészülnie s most, ime, a kozmetikára tértek át. Megsimogatta az
asszony haját és mosolyogva így szólt:
– Nekem maga mindig szép marad, Laura.
Az asszony kedvetlenül fogadta az udvariasságot.
– Hogy öregszem-e csakugyan, azt kérdeztem? Erre kértem őszinte válaszát
s ön kitér előle.
Farkas nevetett.
– Egyszer mindnyájan megöregszünk, – mondta könnyedén. – Semmi se tart
örökké… nem bizony.
Tréfa volt, de az asszonyt érzékeny ponton találta, az arca elkomorodott
és a szíve megtelt keserüséggel. Az ura kitérő válasza tulajdonképp
igenlő felelet volt, hangosabb és szigorubb, mintha tizenkét esküdt
kiáltotta volna feléje.
Nem szólt többet, délben nem evett, délután visszavonult szobájába és a
múltban már itt-ott ismételten fölbukkant gondolataival foglalkozott:
hogy nemsokára le kell mondania a fiatalság szineiről, hogy az életből
semmi emléke sem maradt s a léte egy nagy, jeltelen, egyforma sikság,
amelyen hervadt leveleket kerget a híves őszi szél. Nem lázadt föl a
keserü valóság ellen, a sors nem tanította meg, hogy akarata és
ellentállóképessége legyen, elszomorodva vette tudomásul, és úgy érezte,
hogy tulajdonképpen elhibázta volt az egész életét. Hogyan kellett volna
megcsinálnia, – maga se tudta, csak annyi volt bizonyos, hogy nem így,
nem ily olcsón, nem ily színtelenül, hanem másképp, más szinektől
övezve, más érzésekkel ötvözve, más gondolatokkal zománcozva. A lelke
azt sugta neki: „az életet soha nem ismerted igazán“, a szíve azt
tolmácsolta: „soha nem bocsátkoztál bele mélységeim tanulmányozásába“ s
egész benseje tiltakozott ama langyos, köznapi megitélés ellen, amelyben
egy hosszu élten át volt része… És hogy elmúlt az ifjúság, hogy
elszaladtak a napok vacsorafőzés, gyerekápolás, regényolvasás közt! Ime.
Este van és nem volt nappal.
Délután az asszony előhivta két kis kutyáját s kiment velük sétálni a
liget felé. Kint több ember járt, amint óhajtotta volna s azért tovább
haladt a kültelkek felé s lassan a szántóföldek közé tévedt, ahol
Bükkösre akadt. Mikor meglátta a fiatalembert, első percben
bosszankodott, mert jobban szeretett volna magára maradni gondolataival,
hiszen ez az ember is eszébe jutatta azt a házat, amelynek csöndes,
füllesztő barátságosságától egy-két órára meg akart szabadulni. De
kitérni, visszafordulni nem lehetett s azért kedveszegetten fogott kezet
Bükkössel s együtt mentek tovább, kifelé.
A társalgás eleinte erőltetett volt, az asszonynak nem volt sok
hajlandósága, hogy csevegésekbe bocsájtkozzék, Bükkös pedig azon
jártatta az eszét, hogyan terelje a maga tárgyára a beszéd fonalát. Pár
szót mondtak el közömbös dolgokról, értéktelen apróságokról, aztán az
asszony megkérdezte a fiatalembertől, hogyan vetődött erre a járatlan
útra?
Bükkös megrezzent. Ez a kérdés éppen vágott. Végre tehát itt az alkalom,
hogy mindent elmondjon és összetörje az arany játékszert. Ránézett
Farkasnéra, aki fáradtan jártatta tekintetét a földeken.
– A gondolataimat rendezgettem, – mondta a fiatalember, újra és újra
küzködve magával, vajjon tényleg feldöntse-e a kártyavárat? – és úgy
éreztem, erre legjobb hely a szabad természet, amely a maga
egyszerüségével, józanságával a legokosabb választ adja. Hiszen itt
nincs hazugság, társadalmi kényszer és főleg nincs relativ szempont,
hanem megy minden a maga istenadta utain. A legbölcsebb ember sem tud
olyan találó megoldással szolgálni, mint egy hűvös patak, vagy egy
árnyas völgy.
Érezte, hogy amit elmond, félszegen, ostobán hangzik s ez haraggal
töltötte el. Ő, aki mindig közvetlen és természetes volt, most egyszerre
alakoskodni és kertelgetni volt kénytelen, ő, aki nem félt soha a világ
itéleteitől, ime, hazugságokban keresett menedéket. Való természete, ez
a dacos, színes és mégis hideg jellem, tiltakozott a megalázás ellen, az
arca kipirult. Egyszerre izgatott lett, a szeme előtt vörös színben
táncolt minden, megundorodott a gyávaságától.
– Nem mondom helyesen, – folytatta nyugtalanul, – el akarom csavarni a
valóságot, langyos megoldásban próbálok kiegyezni, holott az igazság
egészen más, sokkal bántóbb, durvább, kellemetlenebb, de legalább
őszinte! Mért járok hát a helytelen uton? Mért köntörfalazok, mért
ámítom magamat és a világot? Ez gyávaság és esetlenség, elodázás, de nem
megfejtés!
Az asszony meglepve nézett reá. A fiatalember hangosan, szinte dühvel
beszélt, mintha túl akarná harsogni a lelkében zsongó, ellentmondó,
opportunus érzéseket, amelyek le akarták csillapítani. Farkasné nem
értette a hirtelen hangváltozást, de Bükkös égő arca és szilajon
szökellő tekintete sejttették, hogy komoly esemény van készülőben.
– Senki nem kényszeríti reá, – szólt végre az ügyvédné, – hogy hazudjon
vagy kitérjen. Előttem mindig őszintén beszélhetett s remélem, hogy a
jövőben is úgy teszi.
– Őszintén, igen őszintén! – kapott a szón a fiatalember. – Oh, hogy
szomjazom egy kis őszinteségre! Milyen boldog vagyok, hogy egyszer
kibeszélhetem magamat, úgy, ahogy érzem! úgy, ahogy kell!
Megragadta az asszony kezét és hálás csókkal illette. Az ügyvédné
csodálkozva vonta ki ujjait az ifju kezéből, amely forró volt, mint a
zsarátnok.
– De ne itéljen el, – folytatta Bükkös izgatottan, – ne szakítson félbe,
ne akarjon eltántorítani, ne próbáljon megvigasztalni. Ezt meg kell
igérnie!
Farkasné ránézett a jogászra.
– Megigérem, – mondta közömbösen.
Bükkös biccentett a fejével és tovább beszélt.
– Akkor hát figyeljen reám… Egy veszni készülő, szerencsétlen, jó és
gonosz embert lát maga előtt. Jót abban az értelemben, hogy képes volnék
egy szép eszméért, akármilyen csekély legyen az, vonakodás nélkül
meghalni, gonosz vagyok, mert önző a szívem és csak a saját érdekét
nézi, úgy ahogy azt az Isten minden élő lénybe, a legkisebb virágba, a
legapróbb állatba beleoltotta. Bűn ez? Emberi fölfogás szerint igen s
azért bűnös, aljas, nyomorult vagyok. Egy könnyelmü jellem, mondja a
világ s néha úgy érzem, hogy igazuk van, néha azonban ki szeretném
kiáltani, hogy mindenek fölé a saját lelkünk, a saját meggyőződésünk, a
saját boldogságunk, a saját belső világunk való! De akárhogy van is, így
vagy úgy, ebbe az életbe belenyugodni nem tudok, ez a…
Ránézett Farkasnéra, aztán hirtelen félbeszakította magát és így szólt:
– Szerettem az ön leányát, Ibolyát, és ő is engem. Igen, ezt tudnia
kell. Az ő érzelmei nem is változtak, de én bennem kiégett a láng,
elveszett egy hiu ábránd. Eh! nyomorult vagyok, nyomorult! – fejezte be
nyugtalanul a mondatot.
Farkasné meglepetve nézett Bükkösre.
– Ibolya önt szerette? – kérdezte csodálkozva.
– Igen, – hajtotta meg fejét a fiatalember.
Csönd támadt.
Az asszony most nézte meg először életében közelebbről Bükköst: vajjon
ki az, aki az ő leánya szívét lebilincselni tudta? A fiatalember eddig
csak mint árnyék suhant el előtte, mint a többi vendég, aki mind oly
egyforma volt, egyforma virágokat, cukorkákat hozott és együgyü bókokat
mondott. De ebben csalódott, ez más volt, másnak kellett lennie, hogy a
tartózkodó, ingatag kis leány érzelmeit lekösse, ez fölébe emelkedett a
többi kedves nullának, akik csak mosolyogni, szivarozni, és adomázni
tudtak. Ibolya nem volt közlékeny természet, s nem az a lélek, akit
egykönnyen meg lehetett hódítani. A leány a legtöbb embert csöndesen
elkerülte, modorukkal, hangjukkal nem tudott rokonszenvezni, sok embert
szigorúan is itélt meg, egy különös mértékkel, amely a rendkívülit, a
tisztultat, a nemesebbet kereste, de nem találta meg. És ez a fiu meg
tudott felelni vágyainak?
Bükkös érezte, hogy az asszony vizsgálat alá veti, s az arca kigyult,
így még férfiasabb, őszintébb, közvetlenebb volt. Szigfridi szépségét a
környezet is kiemelte: a hunyó nap ráöntötte piros varázsát és a
nyugodt, békés táj hálás háttér volt az ifju izgatott mozdulataihoz,
türelmetlen szavaihoz.
– Ibolya szereti önt – ismételte az asszony. – És én nem tudtam ebből
semmit, nos és olyan rövid idő alatt ennyire jutottak?
– Igen, – felelt Bükkös lázasan. – Elmondjak mindent, ecseteljem, hogy
csak a sajátságos, nyugtalan lelke érdekelt, hogy nem volt bennem erő
leküzdeni az érzést, hogy megismerjem ezt a csillogó játékszert s végül,
nos, hogy egy nap kiábrándulva állapítottam meg, milyen nyomorultul
gondolkodom? Engedje ezt el ma nekem, eleget szenvedtem miatta.
Az asszony tovább fürkészte a fiatalember arcát.
– De valami mélyebb vonzalom mégis csak fejlődött ki önök közt? –
kérdezte halkan. – És valami okának mégis csak kellett lenni, hogy a
dolog megszakadjon?
Bükkös nyugtalanul rázta meg fejét.
– Nem tudom, nem emlékszem már. Az egész oly gyors volt, mint egy nyári
vihar, mint egy mámoros perc, amelynek kezdetére és végére ki tudna
emlékezni? Hogy vonzott-e valami komolyabb érzés hozzá? Igen,
bizonyosan… Hiszen tartalmat kerestem az életemhez!
Farkasné újra ránézett a fiatalemberre.
– Tartalmat? Kinek az élete nyujtja azt?
Eszébe jutottak délelőtti gondolatai, egész élete, amely símán,
egyszerüen, tartalom nélkül siklott el mellette s nem tudott maradandó
emléket hátrahagyni.
Bükkös csodálkozva tekintett rá vissza.
– Hogy lehetne élni tartalom nélkül? – mondotta szemét tágra nyitva. –
Enélkül csak tengődünk, csak nyomorgunk, mint az állatok és nincs semmi
értelme, hogy létezzünk. A földön mindennek van célja s ez adja
tartalmát, az Isten e tekintetben igen gépiesen rendezte be a világot.
– És mégis mennyien vannak, akik tartalom nélkül fejezik be életüket, –
mondta hűvösen Farkasné.
Bükkös izgatottan rázta meg fejét.
– Az nem lehet! Nem. Kell valami, ami reményekkel kecsegtesse lelkünket
és színekkel a szemünket.
– Erről én nem tudok semmit, – felelt egykedvűen az asszony.
A fiatalember ránézett. Az ügyvédné szép vonásai, mint egy kámea
illeszkedtek bele a narancsszín háttérbe.
– És nem is vágyódott utána? – kérdezte kíváncsian Bükkös.
Az asszony megrezzent.
– Nem, – mondta hirtelen.
A férfi megfogta az ügyvédné kezét.
– Most nem mondott igazat, – szólott határozottan.
Farkasné arcán pír szaladt végig. Tiltakozni akart, de aztán nem
válaszolt semmit és lassan kivonta ujjait a fiatalember kezéből.
– Ön is keresi az életben a tartalmat, – folytatta Bükkös. – Tudom jól,
hogy tartózkodása csak palástolása annak a vágynak, hogy valaha életében
egyszer olyan boldog lehessen, mint a fülemile szent Iván éjszakáján,
hogy éljen, lásson és perzselődjön. Én tudom, hogy titkot rejteget a
világ elől, hogy a lelke elégedetlen, türelmetlen, hogy ki akar röppenni
fojtóan barátságos környezetéből, hogy egyszer az igazi örömet és az
igazi szenvedést élvezze, az igazi emelkedést, az igazi esést, az igazi
meleget s az igazi jeges lehelletet: az életet, amely végigviharzik és
végignapsugározik rajtunk s a lélekből kiváltja, kiküzdi mindazt, amit
az Isten ojtott beléje! Mi az ön élete? – hosszu, békés pusztaság, egy
szép, csöndes gépezet, amelyet mindennap ugyanaz a szintelen erő
hajtott, mindennap ugyanaz a környezet övezett s ugyanaz a barátságos
rózsaszínü fény világított meg. A születése, a férjhezmenetele, a halála
tulajdonképp szakasztott ugyanazok az események, s ami köztük esik
sok-sok apró pontocska, amely úgy hasonlít egymáshoz, mint a tojás a
tojáshoz. És ez az élet? Igen, ez a helyes élet, mert következetes,
okos, törvényszerü, – az ember belepusztulhatna mindjárt az első
évfordulójába, fölösleges magát továbbra megerőltetnie!
Az ügyvédné csodálkozva nézett Bükkösre. Igy még nem hallotta beszélni,
sem őt, sem mást, ily merészen létébe bele nem világítottak, így el nem
mondották azt, ami a szívén rágódott. A fiatalember alakja lassan
megnőtt előtte.
– Honnét tudja mindezt? – kérdezte egy kis csönd után.
– Látom, érzem – felelte a férfi – és tapasztalom nap-nap után
mindenütt, mindenkinél, mert nem ön az egyetlen, aki meghunyászkodik s
nem mer igazi életet élni. Százan és százan vannak körötte hasonló
gondolatokkal elfoglalva, de megadják magukat, beletörődnek az igába. Én
is így gondolkodtam, de nem bírtam tovább, megfojtott a tudat, hogy
hazug vagyok s azért eldobtam magamtól, mint egy kigyót, amely
végigsikolva testemen, már a szívembe készült harapni.
Farkasné elhallgatott. Milyen igaznak tetszett mindaz, amit Bükkös
mondott. Igen, ez az ő élete, tartalom, szín nélküli csöndes pusztaság,
amelynek nincs vihara és nincs forró napsugara, nincs igazi csöndje és
nincs mennydörgése: egy barátságos, szintelen megalkuvás, amely nem
ismer célokat, hangulatokat, elemeket, amely langyos és fakó,
alkalmazkodó és gerincnélküli.
Egy ideig hallgattak, aztán az ügyvédné így szólt:
– Ön sajátságos ember, Bükkös… Látszik, hogy ismeri az életet és
okosabban fogja fel, mint én.
A fülében ott csengett a fiatalember minden szava és most csodálkozott
magán, hogy eddig nem vette észre az ifjút, aki annyira okos, közvetlen
és őszinte volt, hogy szinte megdöbbentette a hallgatót.
– Igazat beszéltem? – kérdezte a fiatalember és érezte, hogy a válasz
nem lehet tagadó.
Az asszony sóhajtott.
– Mi haszna belőle, ha nem mondok ellent? Nos. De ha úgy is volna
minden, ahogy ecsetelte… bele kell nyugodni.
Szavai, mint egy nemes régi óra szomoru hangja csendültek végig a
pusztaságon. Arcán a bánat tükröződött s megfinomította vonásait: ahogy
ott állt a kihunyó napsugárban, minha a lemondás és szomorúság szobra
lett volna. Bükkös meglepetve nézett reá, a régi asszony helyett egy
más, egy új alak állt előtte, az arcról lepattant évtizedek nyájas
hazugsága, eltünt a sima, hideg álarc s az igaz, a szívet megrezzentő
szomorúságnak adott helyet, amely azt hirdette: „Este van“. Már nem volt
benne leányos báj, nem volt a fiatalság daca vagy keserü megalázkodása,
csak a beteg sóvárgása az egészség, az élet után, amelynél nincsen főbb
kincs a nagyvilágon. Még egyszer élni, még egyszer megfiatalodni, ez a
vágy csillogott ki fáradt tekintetéből s hirdette, hogy mindaz, amit a
fiatalember elmondott, fanyar igazság volt.
Bükkösben a diadal érzése támadt fel: ez az átváltozás az ő műve volt,
az ő nézeteinek győzelme! Megtérített, visszaadott valakit az életnek,
aki elveszett attól, megihletett, fölfrissített egy lelket, amely szavai
hatása alatt megfiatalodott és a boldogság után sóvárgott. Most ránézett
Farkasnéra. Mennyivel szebb, közvetlenebb így ez a néma asszony, aki
mindig csak sárgafedelü regényeket olvasott, halkan járt a barátságos
házban és fentartás nélkül nyugodott bele az őszbe, a télbe, az olcsó
elmulásba. Ki hitte volna, hogy ilyen erős karakter, hogy képes volt
csöndben, feltünés nélkül leküzdeni azt a fájó problémát, amely Bükköst,
a férfit, már az első alkalommal kétségbeejtette. Sok erő, elhatározás
lakhatik e lélekben, – gondolta el az ifjú, – hogy nem lázadt föl, nem
tört-zúzott, ime, egy ismeretlen kincs, amelyről a világ nem sejtett
semmit s amelyet ő mentett meg a pusztulástól.
Az asszony tétován nézett maga elé.
– Kietlen élet ez, – mondta fásultan.
Bükkös könnyen érintette meg Farkasné karját.
– Sírja ki magát, – mondta határozottan, – sírja ki magát őszintén,
szívből, igen, és meg fog könnyebbülni.
Farkasné ránézett és tiltakozni próbált, de ugyane percben már
könnycsepp jelent meg szempilláján s azután az asszony görcsösen kezdett
el zokogni.
Ott álltak pár percig s a nőből kikivánkozott mindaz a fájdalom, amely
évek óta összegyülemlett s némán szorította össze torkát. Oly jól esett
sírnia, lelepleznie magát; hirdetni azt, amit éveken át megalázkodóan
titkolt el, hogy élni szeret; oly boldog volt, hogy szabadjára
engedhette érzéseit s van valaki, aki igazat ád néki.
A fiatalember megrezzenve nézte s aztán egyszerre így szólt:
– Bizonyára volt valaki, akit szeretett, vagy akitől el kellett
szakadnia… nemde?
Az asszony megrázta fejét és felszárította könnyeit.
– Nem, nem, soha, esküszöm önnek, soha. És ön az első, az egyetlen, aki
bele tudott pillantani lelkembe… Hogy is történhetett, magam se tudom…
ne ítéljen meg érte.
Megint elhallgattak, egy sváb kocsija kocogott arra, a gazda kiváncsian
nézte a könnyező asszonyt és a sudár fiatalembert.
– Forduljunk vissza, – szólt az asszony. – Alkonyodik.
Visszaindultak a városba, sokáig nem beszéltek egy szót sem. Igy
jutottak a rétekről a ligetbe s az Andrássy-út sarkáig, ahol már égtek a
gázlámpák.
– Ne mondja ezt el senkinek, – fordult Farkasné kérőleg a diák felé,
mikor már egész közel voltak a házhoz.
Az asszony visszanyerte nyugodtságát, a szemén is alig látszott, hogy
sírt.
Bükkös nem válaszolt semmit, csak a kezét nyujtotta az ügyvédnének, aki
könnyen szorította azt meg.
Bementek a barátságos házba, ahol már vacsorára volt terítve.
A rendes társaság ült együtt, éhesen, türelmetlenül. A fiatalember
mosolyogva telepedett le közéjük, az asszony a konyha után nézett s
aztán helyet foglalt az asztalfőn. Az izgatottság nem hagyott arcán
nyomot, olyan volt, mint mindig, csöndesen, de azért udvariasan
érdeklődve beszélgetett, elmosolyodott a férje furcsa tréfáin, szemét
sorra fordította a vendégek felé, hogy el van-e látva mindegyikük, maga
is evett, koccintott és vacsora után nyugodtan telepedett le a regénye
mellé. Senki változást nem vett rajta észre, csak Bükkös tudta, hogy ez
a hideg, nyugodt asszony hazudik, hogy szíve kivágyakozik ebből a
körből, hogy mialatt mosolyog és a hajtűjével vágja föl a könyvet, a
bensejében lángok lobognak és indulatok alázkodnak meg, amelyeket csak ő
ismer és ért meg. A fiatalember lelke büszke érzéstől hullámzott. Az övé
volt, az övé, érezte ez a lélek, ő fürkészte ki, ő térítette meg, ő
vette le róla az álarcot, és hosszu hetek óta a Bükkösnek ez volt az
első napja, hogy a szeme felcsillant és a barátságos házból emelt fővel,
önérzetes, dacos öntudattal távozott.


XI.
Bekövetkezett a forró nyári időszak.
Az egyetemi év véget ért s a jogászok hazautaztak, a barátságos háznak
esténként csak egy vendége volt: Bükkös, aki még nem érezett
hajlandóságot, hogy falura menjen. Az első, aki eltávozott, Szakáll
volt. Szinte szökve tünt el a házból, nem mondta meg senkinek, mikor
utazik, éjjel összecsomagolta a holmiját, reggel hirtelen búcsút vett és
már a konfortáblison is ült félelmetessé dagadt könyvgyüjteményével.
Hortense csak elsápadt és alig tudott szólni, a szíve úgy dobogott,
mikor Szakáll egy napon minden bevezetés nélkül búcsút vett tőle. Meg se
kérdhette a fiatalembertől, kap-e hírt róla, mikor tér vissza. Szakáll a
podgyásza iránt, úgy tetszett, jobban érdeklődött, mint a barátságos ház
lakói iránt. Pár perc és a konfortáblis már el is tűnt a fasorban s a
szegény kis leány megdöbbenve, elnémulva nézett a rozoga kocsi után.
Szakáll sokáig nem adott hírt magáról.
Mikor hazaért a kis tót faluba, amelynek minden szöglete, embere, fája
épp oly hideg, száraz és következetes volt, mint jómaga, nagy
megkönnyebbülést érezett s úgy vélte, veszedelemtől szabadult meg. Most,
hogy megmenekült s kissé megnyugodott, látta csak, milyen baj
fenyegette, mily könnyü az embernek az életben elvágódni. A főváros
könnyelmű levegője őt is megérintette volt, egy percre a fejébe is
szállt a mámor s úgy vélte, csak férfias elhatározása tudta a végzetes
hibától távol tartani. Milyen frigy is lett volna az: a leány egy
tanulatlan libácska, majdnem egykoru vele, az ügyvéd tudvalevőleg rég a
tönk szélén áll. Hálát adott az Istennek, hogy elkerülte ezt a
barátságos külsejü veszedelmet és a könyvei közé bújt, helyrehozni a
rosszul sikerült kollokviumot.
Hortense ezalatt csak várta, várta a levelet, a hírt barátjáról, de
hasztalan. Hiába ült ki délelőttönkint az utca előtti padra és leste a
kocsikat, melyik hozza meg Szakállt, úgy mint azon az esős szeptemberi
napon, mikor az apja éppen vadászni volt és Kelemen ott aludt volt
náluk. Ahány bérkocsi a liget felé ment, mindegyikbe belenézett, de az
egyikben orvos, a másikban ügyvéd, a harmadikban kereskedő ült, –
Szakállt egyik sem hozta. Hortense nem tudta magának megmagyarázni, mi
történt? Egész nap töprengett, mért nem kap hírt? Mért nem ír Szakáll?
Talán a szülei ellenzik tervét s lebeszélték volna? Oh, az nem lehet, az
ifjúnak vasakarata volt. Vagy megbántotta talán? De hiszen mindig
gyöngéd és figyelmes volt iránta, még az elutazás előtti napon is egy
csokor rózsa illatozott a diák asztalán: ő maga vágta minden hajnalban
és dobta be szobája ablakán.
Végre aztán eltökélte magát, hogy levelet ír Szakállnak és megkérdezi
tőle, mit vétett neki? Elrontott tíz levélpapirost, míg végre úgy
fogalmazta meg az írást, ahogy jónak gondolta, egyszerüen, ostobán,
szomorúan.
De válasz most sem jött… Még egy kisérletet tett és sürgönyözött neki,
valami jelentéktelenségről, arról, hogy hová küldjék neki a nyaralóban
felejtett holmijait, hogy így feltünés nélkül módot adjon rá a
fiatalembernek, hogy válaszoljon. De a sürgönyre nem érkezett felelet.
E naptól fogva a leány összecsuklott, elnémult és egész éjjeleken át
álmatlanul hánykolódott ágyában. Tompa fájdalom szorította össze torkát,
a védtelenek, a szegények hallgatag bánata, amelynek forró könnycseppjei
a lélekre hullnak és tüzes esőként perzselnek. Kisértetként járt a
házban, tágra nyílt szemmel nézett maga elé és gyakran nem hallotta, ha
beszélnek hozzá. A szenvedés nyomai külsején is meglátszottak, fogyni
kezdett, meg is csunyult, idő előtt hervadásnak indult. A megaláztatás
nem fájt neki, de a csalódás a szívébe nyilalt, némán, hidegen, mint az
orgyilok. Nagy bánata dacára panaszkodni nem hallotta senki, magába
fojtotta szomorúságát s még az imában se keresett vigaszt, mert amióta
szíve összetört, a hitben való bizalma is megingott.
Farkas egy nap azon kapta rajta leányát, amint az az ablaknál állt és
kimeredt szemmel bámult maga elé, egy láthatatlan tárgyra. A sápadt arc,
a kifejezéstelen szeme megijesztette az ügyvédet. Ez nem volt a régi
Hortense, ez egy sápadt, kóbor rém volt, amelynek tekintetéből az őrület
villant elő.
– Hortense, – szólt ijedten Farkas. – Mi történt veled? mi bajod van?
A leány nem hallotta, hogy hozzá szólnak.
– Hortense! – kiáltott most föl Farkas kétségbeesve.
A kis leány lassan megfordult, rája nézett apjára és aztán csöndesen
sírni kezdett.
– Édes kis Hortense-om, – zárta a karjaiba az apa gyermekét, – mi bajod
van? mi történt veled? beszélj! hiszen ez rettenetes!
Hortense sokáig nem szólt semmit, engedte, hogy az apja a karján vigye,
mint egy beteg gyermeket s lehunyta fáradt szempilláit. Olyan volt, mint
egy szép halott, aki fölött már napirendre tért a könyörtelen élet.
Farkas nem kérdezett most már tovább, tudta mi a leánya baja s az ő
szívét is keserűség öntötte el.
– Te szeretsz valakit, – szólt halkan, – és szenvedsz, oh, szegény kis
Hortense-om, az arcodra van írva minden.
– Nem… nem, – pihegett fáradtan a leány.
Az ügyvéd végigsimította a gyermeke arcát.
– Kis Hortense, szegény kis Hortense, – mondta, mintha csecsemőhöz
beszélne, – az édesapád van itt melletted… a te szerencsétlen öreg
édesapád… aki szeret és kétségbe van esve… Neki megmondhatsz mindent…
Ugyebár szereted azt a fiút?
A leány kinyitotta szemét, aztán egyszerre urrá lett rajta a gyengeség,
szédülni kezdett és ájultan hanyatlott vissza apja vállára.
Farkas, aki még nem látott igazán szenvedő lelket, mód nélkül megijedt
és kétségbe volt esve. Gond nélküli, nyugodt életében ez volt az első
szomoru pofon és teljesen megtörte, szinte gyermekes félelemmel töltötte
el. Nagyon szerette a családját és különösen Hortenset, aki épp olyan
nyílt és jószívü, őszinte volt, mint ő. Az életét adta volna oda, ha
letörülheti sápadt arcáról a fájdalmat és újra mosolyogni láthatná a
szegény áldozatot.
Mikor Hortense elaludt, az ügyvéd elgondolkodott azon, hogy mit tegyen.
Mindig egyenes ember volt s most is úgy cselekedett, még az este leült
asztalához és hosszu levelet írt Szakállnak, amelyben arra kérte, hogy
mielőbb jőjjön fel a fővárosba.
De a fiatalember nem jött Budapestre. Levélben válaszolt, kimérten,
okosan; felsorolta mindazokat az érveket, amelyek az ily frigy ellen
szólnak, megjegyezve, hogy a leány érdekét viselte szívén, mikor nem
akarta esetleg egy szegény, cifranyomoruságu hivatalnokhoz láncolni.
Neki is küzdelmébe került lemondani, írta, de megtette, mert nem akart
senkit oktalanságba vinni. Köztük egyébként sem történt semmi, fejezte
be sorait – amint látta, hogy a dolog talán komolyabb lehetne, férfiasan
félre állott és felejteni próbált.
– Nyomorult! – kiáltott föl az ügyvéd, amikor elolvasta a levelet és
életében először érzett gyűlöletet, izzó, vad haragot, amely
megremegtette a szívét.
Nem volt más orvosság, mint a legkeserűbb: a felejtés. Farkas, aki a
lelkét az élet legapróbb foglalatoskodásaihoz is odacsatolta, aki együtt
érzett még az állatokkal, a virágokkal is, kétszeresen tudta, milyen
nehéz ennek a rideg szónak eleget tenni. De meg kellett lennie!
Nekifogott hát, hogy megkönnyítse a felejtést s úgy ápolta Hortenset,
mint a beteg virágot.
Az ügyvéd órákig, napokig ült el a Hortense ágya mellett és beszélt neki
mindenféléről, hogy elkergesse a leány szomoru gondolatait; amit tudott
tréfát, élcet, mind fölsorolta neki, énekelt hozzá, erőltetve nevetett
és csak mikor kiment a szobából, a szeme akkor telt meg könnyel.
Rettenetes munka volt, Farkas érezte céltalanságát, de azért nem
csüggedett, mosolygott, fecsegett, táncolt a leánya előtt, közbe pedig a
szíve majd megszakadt.
Mint a szenvedő gyereket, ő is ajándékokkal próbálta Hortenset
vígasztalni: virágokkal, csecsebecsékkel, ékszerekkel, amelyeket a lány
fáradt mosollyal fogadott el. Egyszer az ügyvédnek eszébe jutott, hogy
kisleány korában Hortense mindig vágyott egy kis ponni-fogat után, de az
anyja félt, hogy a lovak el találják ragadni a gyerekeket s azért az
ajándékból nem lett semmi. Alig hogy ez az emlék végigfutott agyán, az
ügyvéd máris kapta a botját, kalapját, besietett a városba és addig nem
nyugodott, míg nem talált két tarka lovacskát és egy piroskerekü kis
kocsit.
– Reggel nagy örömöd lesz – szólt estére hazatérve Hortensenek. – Egy
régi vágyad fog teljesedni, de csak úgy, ha most szépen elalszol.
A szegény kis leányt ez a pár szó rettenetesen felizgatta, egész éjjel
nem aludt, azt képzelte, hogy hajnalra megérkezik az, akit repesve várt,
aki a legnagyobb örömet okozhatná neki.
Reggelre a lovacskák megjöttek, a kocsi oda állt az ablak alá, egy kis
inas peckesen ült a bakon.