Degré Alajos novellái (1. kötet) - 8

sápadtan s remegve átnyujtá a váltót, a porzó teljes kéjében rajta
ragyogott „elfogadom“: Wisz Dávid.
Uhlrich elégült mosollyal rejté a váltót szekrényébe, Viola és Dávid
pedig iparkodtak minél elébb magukat ajánlani. A friss levegő jótékony
hatását nagyobb mértékben tán sohasem élvezték. Félórával később a
pénzen barátságosan megosztoztak. Dávidnak természetesen sokkal több
jutott.

VII. VISSZAPILLANTÁS.
Miután megkisértém a lehetőségig rövid vázlatban kimutatni a forrást,
honnan bizonyos fővárosi uracsok pénzeiket szerzik, a felhozott többi
személyzet érdekében nem lesz felesleg a történtek után egy hónappal
később körültekinteni.
Kelendyné ujra tükör előtt áll, fényt üz, piperézi magát, sohajt; e
pillanatban nincs imádója; Jánost már rég feledé, s fonnyadt szivét az
vonja fájdalmas görcsökbe, hogy azóta uj lovagra szert nem tehetett,
pedig a napok mulnak s bizonyos korban egy nap is sok idő.
Róza pénzéből pipereboltot nyitott; a kis jogász most is hű imádója,
hogy egyedül-e? azt aligha maga is merné álítani.
A külvárosi vendéglős, hol uraink vigan lakomáztak, busúl, a nyakára
tolt váltót fele áron kinálgatja; de javaslom, még negyedáron se vegye
meg senki. –
Vilhelmi, – kivéve azon egyetlen esetet, ha tömérdek adóság sujt ád, –
oly könnyü állapotra jutott, hogy egy léggolyó is haza röpithette volna,
de ő még is csak gyorskocsin mászott az alföldre.
Ronkolynak nincs többé adósága, ő ismét ur, új adóságokat csinál,
lovagol, kivéve a *–kávéház előtt, mert a minap sok hölgy sétálván ott,
ő szokása szerint lóháton arszlánkodván, midőn ajtaja megnyilt,
zsidócsapat özönlött ki, s egyhangú felkiáltás volt: – nézzétek a
nyomorultat, lovagol, uraskodik a mi pénzünkön! – Ő sarkantyút adott
lovának és eltünt.
Kérem a türelmes olvasót, sziveskedjék még egy hosszú lélekzetet venni,
s azonnal bevégzem életképemet, de Uhlrichnál kissé mulatnunk kell, hogy
bizonyos tényt megfejthessek.
A drága uzsorás váltói között keresgél, rátalál Viola Jánoséra. – Meg
van – morgá sajátszerü vigyorgással – ez lejárta, be kell hajtanom.
Dávid kezembe kerültél, hahaha! – s kaczaja ördögi volt. A váltót
szétbontá; de oh rettenetes! oh, megfoghatatlan!! szédülve rogyott
vissza székébe s ha több vér csergedez vala ereiben, tagadhatlanul
megütötte volna a guta, mert, – de csodálkozzanak hát önök is – az
érdéklett váltóról a jótálló Dávid neve elenyészett. Sokan, valamint
Uhlrich is – itt valami bűvöset képzelnek, ámde én megmondom, hogy az
ügyes Dávid eltalálta téveszteni, s tollát nem kalamárisban, hanem bünös
szájában nedvesíté meg, s a rögtön ráragadt porzó okozá a tévedést.
Kell-e emlitenem, hogy a pénzszomjas ur kimerithetlen fájdalmára az
összeg örökre veszve lőn.
És Viola János a halhatlan iparlovag? ő él és uralkodik, naponként a
Dunasoron és a váczi-utczában teszi Földi Endrével, kenyeres pajtásával
sétáját, s néha azon gondolkoznak, kit kellene ismét befonni.


KITAGADÁS.

I.
Ismerem a szenvedélyek határtalan csapongásait; láttam sok ifjú életén a
kétségbeesés ördögét rágódni; tudom mit tesz könyelmű léptek után a
lelkiismerettel komoly számvetést tartani; mert évek óta a sors kényétől
ide s tova hányatva, elleshetém kor, és rangkülönbség nélkül egy
lépésnek, egy pillanatnak mennyi befolyása van az életre. És annyi
álmatlan éj, annyi kínos küzdelmeknek egyedüli jutalma keserü
tapasztalásom.
Nem czélom vén csalót festeni, ki bukások, s buktatásokban őszült meg,
még is négyes fogatokban jár; ki csőd alatt van, azért mégis jószágán
nyaral, hol jobbágyainak utósó filléreit elzsarolja, s ha nem fizethet
bőrén veszi meg; nem azt, ki az éhséggel küzdőt, ha egy-két forint
értéküt oroz maga, s szükölködő családja megmentésére – bitófához
kötteti, s ő a százezres tolvaj súlyos itéletet hoz, a szükségből
tévedettre. Nem szólok azokról, kiknek ősz fürtei szenny, és gyalázat
ingatja, lelkeikre pedig vétek, és átok nehezül, ilyeket naponkinti
események állitnak elénk. Ifjuról szólok, kinek ha vezetője akad a
jóban, magát nagygyá képzendhetné; ifjuról, kinek minden hibája csak az:
hogy ifju, és tapasztalatlan.
E rövid előzmény után Tivary Vilmost mutatom be. Ő távol a nagyvilági
zajtól, gazdag nagybátyja Tivary Kálmán mellett, mint ennek kegyencze s
örököse, bőségben növekedett, s tanulmányit végezvén, az alispáni
gyakorlaton, a tánczban, és agarászatban magát kiképezvén, óriási
reményekkel Pestre rándult, táblai jegyzővé leendő.
Pest éber lelke előtt új vala, az élvek önként ajánlkozának, s nem
keresve is gyönyört talált. Ah! minő kedves vala előtte Pest, s ő a deli
egészséges ifju, ép szív, s lángoló kebellel, minő boldog, hogy Pesten
lakhatik. Derült homlokát még nem övedzé a bánat föllege, nem ismeré a
szükséget, s lelkét nem szaggatá a fájdalom soha, ki kétlené tehát
boldogságát. – Ismeretségei nőttön nőttek, a divaturacsok egész serege
hemzsegé körül rövid idő alatt; s ők a járatlan ifjuból derék városi
lovagot törekedtek faragni. Vilmos lelke hajlékony, és tárczája tömött
volt, s igy baráti szerint birta a szép tulajdonokat arszlánná lehetni.
Kálday vidor kedélyével, elmésségével, s megelőző szivességével
leginkább békózta magához Vilmost; ő butorozta ennek szobáit, ő rendezte
a baráti estélyeket, ő szédité egyik élvezet mámorábol a másikba; szóval
az egyszerű Vilmost fényüzésre szoktatá, s meghittje lőn.
A még mindig mocsoktalan jellemű Vilmos végre alig nyerhetett tolakodó
társaitol annyi időt, hogy az előtte oly kedves nemzeti szinházba olykor
olykor eljárhasson, s szinte unni kezdé ismeretségöket; de ha ismét
velök poharazott: önmaga előtt pírult, a rajtok csak gondolatban is
elkövetett méltatlanságért.
Két hónap folyt el, s Vilmos merengni kezdett. Tán pénze fogyott el?…
Merész gondolat! hisz nagybátyja az elégen túl látta el őt. Nem, ő Alfay
Lottit ismerni tanulá, s lelke a – szerinte – szellemdús hölgy tiszta
kebléhez hajolt. Élénk szemei az angyali arcz láthatásáért égtek, ha
ajka nyílt, a szép Lotti szellemét akarta magasztalni, szive érte vert,
s érte lángolt kebele, őt keresé ébren, s álmában, mert lelke minden
tüzével szereté. Észképet teremte magának, harczolt a politicai téren,
szabad szelleme, ékes előadása, s népszeretete Lotti rokonszenvét
fölébreszté; ő tovább küzdött, a hölgy őt kitünő figyelemmel kezdé
kisérni, s ez neki kettős ösztön; ő nem csak szól, hanem cselekszik is;
ajkán igazság lebeg, jelszava: hon, és nép! a hölgy keblében fellángol a
szerelem, szíve sugalja, hogy megérdemli, előlép, és – – – – ajtaján egy
zörgés elbüvöli a menynyet, és nyers robajjal törnek elő az alkalmatlan
pajtások.
– Vilmos! – kezdé Kálday – te unatkozol?
– Nem – viszonzá egykedvüen Vilmos.
– Fiúk! – mond Kálday társaihoz – távozzatok a mellékterembe, Vilmossal
van nehány szóm.
A czimborák szemhunyoritva, titkos mosollyal engedelmeskedtek.
– Vilmos! – kezdé ismét Kálday, midőn egyedül valának! – ugy hiszem
megérdemlem hogy nyilt légy, mi bajod?
– Csekélység.
– Ne légy tartózkodó. Nincs pénzed? egy óra alatt lesz – a mennyi kell.
– Köszönöm, nincs szükségem.
– Mi lehetne más?
– Te ugy látszik becsületes ifju vagy.
– Igy érzem.
– Tudd meg hát: szerelmes vagyok. Imádottam Alfay Lotti.
E névre Kálday kissé illetődve látszott, de rögtön vissza nyervén
szokott modorát felkaczagott.
– Bohóság; – – s ez sülyesztett gondolatokba? Istenemre az unalom
szüleménye! néked szórakozásra van szükséged. – Hé fiúk!
– Mit? mit? – kérdék a mellékteremből kirontva.
– Vilmost vidítsuk föl.
– De mivel? az idő oly esős – ásítozá az egyik vendég.
– Mivel? tanakodék Kálday – kártyázzunk.
– Kártyázzunk – viszhangozá valamennyi torok.
– Nos Vilmos?
– Kedvetekért ám legyen.
Nehány percz mulva kártya-lap, és pénz özönlé el az asztalt.
Első fokozata a sülyedésnek a játék, s jaj azon háznak, hol a küszöbön a
pokol ecsetével remekelt ezen csábfestvény átvitetik, mert az ördög
kiséretében jő, s dúló vészt hagy maga után, vagy kiirthatlan.
Im egy kétségbeesett férj, zokogó nő, elpusztult vagyon, éhező gyermekek
és felbomlott házi boldogság: kártya szüleménye; ez kitagadott, az
földönfutó, harmadik tolvaj, negyedik rablánczokat visel, az ötödik
öngyilkos, s mi tette azzá? – a kártya. És kit a kártya egyszer ez
örvény szélére édesget, besodorja a mélységbe, ha angyalok őrködnek is
fölötte, mert oly ördög ez, mely reményt mosolyogva közelít az emberhez;
a szilárd ellentáll, a gyönge meggörnyed előtte, s jaj! kinek csak egy
hajszálát is megragadja, ő közel van a sülyedéshez, s csak isteni kéz
mentheti meg. Ocsmány találmány! milliók átka, s könye ég rajtad; ördög
vagy, kit sem a vadkor féktelensége, sem a műveltebb század törvénye
vagy szelleme ki nem irthatott. Meddig fogsz még gyilkolni emberi
lelkeket?!
A játék hevesen folyt, s Vilmosnak izzadságot sajtolt homlokára. – Egy
óra mulva a zöldasztal hősei tárczába tömvén a nyereséget, oszlani
akartak. – – Nem ugy uraim! – kezdé Vilmos – ti az én vendégeim lesztek
estvére is, azért vigadni fogunk, mert nehány száz pengő forint
veszteség engem le nem sujt. Ma nekem, holnap neked.
– Persze – igazolák valamennyien, holnap vagy máskor egy percz alatt
visszanyerheted.
– Eh! szót se erről többet – mond Vilmos; de arczán mégis kiüté magát
neme a komolyságnak, mit az erőltetett vigság biborába nem rejthetett.
Ennyi veszteség kissé megzavará.
Egy urasági inas kopogtatott be, s Tivary Vilmos után kérdezősködék.
– Mi jóért? – kérdé Vilmos.
Az inas Alfayékhoz másnap adandó barátságos estélyre hivá meg. Vilmos
lángpiros lőn, szomszédjának valamit súgott, s e pillanatban a kedves
hírt hozó szolga markát egy arany nyomta.
– Ördög és pokol! egy fillérig elvesztém pénzemet. Kálday!?
– Mennyit parancsolsz.
– A mint gondolod. És most legvigabban kedves vendégeim!
Kálday távozék, s egy óra mulva másodmagával tért vissza; társa, kinek
villogó apró szemeiből ocsmányság rítt ki, szederjes keskeny ajkai alól
a fekete fogromokon át mérgezett lég rohanta meg az embert, kinek
csontjára kérgezett sárga bőrén az irigység és gúny fészkelt, s szikár
termetére hányt hitvány öltözetén a fukarság szennye ünnepelt: a
szabadalmazott tolvaj Nadályi az uzsorás volt.
– Itt hozom – kiálta Kálday – a derék polgárt, édes mindnyájunk hű
barátját.
– Örvendünk, örvendünk.
– Valóban nagy szerencse – kezdé a fonnyadt kigyó sziszegő hangon – ily
tekintetes uraktól szerettetni, de Istenemre! iparkodtam is
megérdemleni.
– Ön derék jeles férfi – mond Kálday.
– Az nem – szabadkozék Nadályi, – csak olyan mindennapi, de becsületes
ember. Minő nagyszerűn élnek a tens urak! pezsgő és más válogatott borok
– mond ügyesen uj fordulatot adva a beszédnek – bizony csak boldogok. –
Engedelmükből egy pohárral.
– Tessék. No de ön is jól él.
– Igen roszul; sokszor egész nap nem eszem, csakhogy nehány fillért
kaparíthassak agg napjaimra.
Vilmos elrémült e nyilatkozatra, s Káldayt karjánál félre vonva mondá,
honnan kölcsönözend e nyomorult, kinek még élelme sincs?
– Kell százezer pengő – ellenveté Kálday – csak vagyonod, s teljes korod
legyen, pengőben vágja le asztalodra egy kis hitvány iratért. Ismerem. –
Azután Nadályinak egyet intett szemével, Vilmost pedig karon ölté s
mindhárman a mellékterembe lépvén, az ajtót magukra zárták.
– Elég lesz nagyságodnak 1500 pengő forint? kérdé az uzsorás alázatos
pofával.
– Mindenesetre – felelé Vilmos.
– A fizetési határidő?
– Három hónap.
– Sok – erősíté Nadályi – ily hosszu időre nem adhatok.
– Kevesebbre meg én nem vehetek.
– Sajnálom – mond az uzsorás – igy vége az alkunak.
– Nem tudtok segítni? – vág közbe Kálday – irj egy hónapot, ha nem
fizethetsz meghosszabítod csekély kamattal stb.
– Tetszik? kínálá az uzsorás.
– Hát lehet így? – hol a váltó, s rövid szóvita után 2000 pengő forint
kiállitatik.
Vilmos keze reszketett, midőn a váltót aláirá, de rögtön társai közé
rohant, s jó kedve szélsőségekig tört ki.
– Nadályi és Kálday kissé hátramaradtak.
– Nos – kezdé az utóbbi – nemde fölséges hálózás?
– Ön valóban sokat érdemel – viszonzá az utóbbi, nehány bankjegyet
csusztatva a dicsekvő markába – de meg is halálom…
– Majd ha jobban befontuk – – he? nem kerüli ki! No de most váljunk.
– Magam is azt vélem – fejezé be Nadályi a rövidke párbeszédet, és
szolgai bókok közt távozék.
Vilmos időnkint elkomorodék, de a gondolat, hogy a jövő estet Lotti
körében töltendi, minden föllegét eloszlatá, s derűlt hangulatba hozá
őt, és e kedély pezsgőzés közben kitörő vígságba ment át.
Kálday kileste az alkalmát, s midőn látta, hogy Vilmos az egész világot
keblére ölelné, félrevonta, s csak 200 pengő forint kölcsönt kért tőle.
Vilmos olvasatlanul adá a legnagyobb szívesség mellett.
A mulatságot kártya fejezé be.
Másnap délelőtti órákban Kálday egy piperkőcczel meghitten tanakodék,
kit beszéde, Vilmos közel rokonának gyanittat.
– Mondom Endre – erősíté Kálday már folyamatban levő beszédében – Vilmos
bukása oly igaz, mint jövendő fölemelkedésed. Ő ügyes kezek közt van, s
én utójára ugy behálózom, hogy kivergődnie képtelenség leend. Úgy hiszem
elég bizonyitvány erre, miszerint tegnap 1500 pengő forintot vett fel, s
ma korán ismét pénzért hajhászott engem. Gondoskodtam oly társaságba
keverni, hol a kártyalapokat elég ügyesen forgatják, a ez biztosít, hogy
naponkint mindinkább elsülyed, mig te tervedhez egy-egy óriási lépéssel
közelítesz.
– Derék! becsületemre mindig ügyes ficzkónak tartálak, de ily életbevágó
dolgot alig mertem rád bizni.
– Istenemre – másnak is születtem én; érzem, tudom, hogy jobb sorsot
érdemeltem volna, de –
– Csak azt kivivjuk, hogy nagybátyám őt kirekessze az örökségből – urrá
teszlek, – ezt fogadom, – mond Tivary Endre – mert akkor a vagyon enyém
leend, s a vén bolond kegyét megnyernem gyermekjáték, csak kedvenczét
tegyük gyülöletessé.
– Minden meglesz, hanem fösvénykedned nem szabad.
– Erszényem, s ha ez sem elég, hitelem legyen a czélnak áldozva. Hanem
engem a játékból egészen ki kell hagynod, mert én egészen más leszek
ezentul, az emberek részvétét akarom megnyerni.
– Álarczot ölts, melyen még Robin de Bois szemei se hassanak át.
– Szerepemet bizd rám, csak te jól vidd a magadét.
– Szerencse velünk, – bucsúzék Kálday – estére látni fogod Vilmost
Alfayéknál. – Lottiba már szerelmes.
– Igen? s szereti Lottit? ha ha ha! majd meg látjuk gazdag örökös, majd
meglátjuk, kié a szerencse? Számodra a háló ki van vetve, ám kisértsd a
szabadulást, – ha ha ha! – s kaczajában az elfojtott düh hangzék, – Én
is ott leszek – folytatá kis szünet után – ott, még pedig – – a többit
fogai közt sziszegé.
Kálday jó mulatást ohajtva távozék, Tivary Endrét pokoli eszmékkel
hagyván tépelődni.
* * *
Tivary Vilmos türelmetlenül várta a bekövetkező estét, gondolatai költői
lelkességgel szárnyalák körül a kedves Lottit, édes ábrándai a jövő
kéjeiben merengtek, mert szerette a hölgyet egy forró kebel minden
tüzével.
Ajtaján egy ifju nyított be, szenvedő alakja nyájas kifejezést ölte,
midőn Tivary Vilmost üdvözlé, kitől szivesen fogadtaték.
– Uram! – kezdé az idegen – ön a minap történetesen meghallá, midőn
szerencsétlenségemet kétségbeesetten panaszlám egy tehetetlen
barátomnak.
– Felügyelése alá bízott pénzeket veszte el, nemde?
– Igen, s ön a nélkül hogy ismerne, hogy nevemet tudná, megmentett a
legborzasztóbbtól. Oh uram! ön nem tudja nem tudhatja, mit cselekvék,
egy egész családot mente meg a nyomor és gyalázattól.
– S ön – csodálkozék Vilmos – már családos?
– Anyám, öcsém, és alig tíz éves nővérem élnek kis keresményemből, kik
naponkint nemes szabadítónkért imádkoznak.
– Köszönöm. Mindenesetre én vagyok a szerencsés, hogy ily derék munkás
ifjún segítheték.
– Most – mond az idegen – rajtam a sor. Önt fosztogatók környezik,
társai megbélyegezett csalók, kik mindenéből kivetköztetik. Kálday
kigyó, ki képes saját jótevőjét szíven marni, ha haszon néz ki belőle.
Ovakodjék kérem, üzze el e csoportot magától, hisz az emberek előre
szánakoznak ön jövendőjén. – Nem folytathatá tovább, mert az ajtó ismét
nyílt, s Kálday Nadályival lépett be.
Rövid idő mulva az idegen búcsút vőn.
– Hol tettél ismeretséget Szekfű ügyvéddel? – kérdé gúnyhangon Kálday –
s mit keres itt?
– Minap 300 pengő forintot kölcsönöztem neki, azt hozá meg, – viszonzá
Vilmos.
– Nem inyem szerinti emberke, – jegyzé meg gőgösen Kálday.
– De becsületes.
– Talán mivel azt a nehány garast meghozta? csak azért tette, hogy
máskor jobban behúzzon. Hagyj fel, kérlek, ismeretségével, koldus az.
– Nem szeretem az ily megjegyzéseket – mond neheztelőleg Vilmos.
Kálday kémlő tekintetet vetett rá, s teendőikre inté, mi egy uj váltó
aláirásából állott.
Alfayék termeiben vígan zajlott a kis vendégsereg, midőn Vilmos dobogó
szívvel a mulatók közé vegyült. Rövid kémlődés után Lottit egy ifju
karján megpillantá, oda sietett s édes hangon üdvözlé a szép teremtést;
az ifjuval pedig hidegen kezet szoríta.
– Rokon! – kezdé Vilmos – ön a legboldogabb.
– Remélem, nem irigyli.
– Megvallom, igen.
Endre gúnyosan mosolygott.
Lotti és Vilmos közt élénk társalgás kezdődék, mi Endrének nem igen
látszott terhére, alkalmat lesvén őket egyedül hagyhatni.
Vilmos elhatározá minden áron tudatni Lottival szívharczát, és rövid
előzmény után teljesíté is.
Lotti szemeit a sokaságra veté, Vilmos kezét gyöngén megszorítá, és
eltünt. Vilmos utána indult, de egy férfikéz karján ragadá, hátra
tekinte, s Endre állott előtte, őt különszobába szólító. Mindketten
távoztak.
– Vilmos! – kezdé Endre keserű hangon, midőn egyedül valának – mit
vétettem én önnek, hogy minden boldogságom előtt ön, s mindig csak ön az
akadály. Ha indulatos vagy gyülölő volnék, azt mondanám: egyikünknek
halni kell, de én szeretni tudok, ön örömein örvendek, s ha fájdalmai
volnának önnel sírnék.
– Bátyám! – esék szavába Vilmos – miért itt e szemrehányás?
– Anyagi jólétem nincs, és miért? mert ön érdemeket tett az általános
örökségre, nem átkozám önt, nem zúgolódtam soha, sőt barátságát
kerestem, és most ismét ön áll elő, engem szellemi kincsemtől
megfosztani, vagy nem tudja, hogy üdvöm, boldogságom és mindenem Lotti
szerelme?
– Nem – rebegé Vilmos halványultan.
– Ön tehát vissza fog lépni, igérje ezt nekem.
– Máskor kérem, most ez igen-igen meglepett… kérem, hagyjon kissé
magamra.
Vilmos távozék, s az ajtóban győzelmes mosollyal inté magához Káldayt.
– Nézd, le van szédítve.
– Hol a hölgy, e pillanat igen kedvezőnek látszik.
– Ügyes légy azt mondom – figyelmezteté Endre – mert a legkisebb
körülmény elárulhatna, pedig közel ötezer frtban van e játék. Csak ez a
ház mennyit emészt, Lotti piperéje, stb. Azonfölül mindig attól tartok,
hogy ez fölösleg költség leend, valaki rájok ismer. –
– Kezeskedem hogy nem, hisz a nő alsó, a leány pedig felső
Magyarországbóli, s egyszerre ily urhölgyek, ki is gyanithatná?
– Most menj, s küld hozzá Lottit.
– Jó; – ezzel mindketten eltüntek.
Vilmost alélt helyzetéből mennyei édes hang verte föl, s ámulva pillantá
meg maga előtt az aggódó leánykát.
– Mi lelte önt? – kérdé a hölgy, s hangjában kellem, szeretet, és
félelem olvadt össze.
– Oh! ha tudná, ha sejtené, minő vipera fonódék e perczben szívem körül,
részvétét bizonnyára megnyerném.
– Szóljon, az egekért szóljon.
Vilmos fájdalmasan tekinte a leányra, s huzamos szünet után szaggatott
kebellel mondá: bár kegyedet sohasem láttam volna, bár e ház küszöbe
előttem örökre elcsukódott volna. –
– Oh! Lotti! bocsánat e nyilatkozatért.
A hölgy szemébe könycsepp nyomult, arcza elsötétült, s éles fájdalommal
látszék küzdeni.
– Kegyed – folytatá Vilmos – szerencsétlenségem!
– Honnan érdemlem e gyilkoló szavakat? kérdé a hölgy neheztelőleg – ön
igaztalan.
– Ne vádoljon, ne halgasson rám, mert szavaimat kétségbe-esésem erölteti
ajkimra. Hisz ha kegyedet nem imádnám – –
– És ha én önt nem szeretném, sohajtá közbe a hölgy.
– Mit, kegyed szeret? – mond Vilmos fölpattanva üléséből – ugy omoljon
rám a világ, ha ezen üdvöt másnak engedem. Vigyék el javaimat, vesszen
el mindenem, s én boldog vagyok kegyed szerelmével. – Lotti kezét
ajkihoz voná, azt a szerelem meleg csókjaival elhalmozandó. Sokat akart
még elbeszélni, de az érzés nyelvét leköté.
Vilmos még menthető vala, de őszinte baráti kéz nem hajólt felé, s
Szekfűt egyedüli emberét, a fondorkodó czimborák tőle elzárni
czélszerünek tartották. Vagy mozgott volna más körben is, hol alávaló
társait saját valóságukban megismertetik vala; de ezek minden történhető
fölfedezéstől rettegvén, távoltarták őt, minden müvelt, s becsületes
körtől, s ő, ki feledé már, hogy egy ember törekedett szeme elől a
fátyolt elvonni, meg nem látta az ármány körmei által ásott mélységet,
melynek annyira szélén állott, hogy csak egy moczanás hiányzott még, s ő
örökre elvész.
Egy hó folyt el, s ő imádottjánál rendes látogatásait megtevé naponta, s
honn a megkezdett pálya, és társak nem vőnek más irányt.
Arczán a rendetlen élet, szenvedély, és álmatlan éjek beteges szinben
mutatkoztak. Már hitelezői szoritani kezdték, a kiállitott váltók
határideje lejárt, s ő hosszabitást kért, másodannyival többet irván, –
csakhogy nyugalmat vásároljon. Hitele csökkenni kezdett, adóságai
óránkint szaporodtak, és csak most kezdett világosabban látni.
Leült, irandó levelében bátyját izzasztó körülményeivel nyiltan
megismertetni; de fájt neki a gondolat: a derék ősz nyugodt lelkét
megzavarni. Ezt többször ismétlé, de a levelet mindannyiszor ízekre
tépte.
– Kártya vont veszélybe, kártya szabadítson meg! s mit eddig
időtöltésből, és udvariasságból tőn, most szükségkép cselekvé.
Feledni kezdvén szerelmét, feledni ifju szép álmait, virágzó napjait a
kártyabarlangok füstös falai közé temeté. A reggel mindenkor ujabb, s
ujabb veszteséggel nyomta ágyába, hol fáradt lelke borzasztó képeket
állita eléje.
Már minden forrás kiapadt, ékszereit, ruhatárát butorait, szóval mindent
elemésztett szerencsétlen lépése, és nem volt ki őt megmentse.
Ismét Káldayhoz fordult, őt pénzért zaklatá, és a hajhász uracs minden
lehetőséget megigért.
* * *
Három férfi elrejtve titkosan tanakodék együtt: Tivary Endre, Nadályi,
és Kálday. Huzamos okoskodás után Tivary Endre tárczájából kétezer pengő
forintot olvasa Nadályi asztalára, s szorosan szivére köté a
bitófáravalónak, hogy csak azon egyetlen feltétel alatt adja ki ezen
pénzét a szóban levő egyénnek, ha ez az ő nevére irt váltót adand.
Nadályi sokat tudó arczot torzíta, s mig jobbjával fültövét vakará,
baljával azt intette: hogy tökéletesen érti gonosz czimborája kivánatát,
s mint kik lényeges tervnek hágtak nyakára, bizalmas kézszoritás közt
büszke öntudattal váltak szét.
Egy órával később Tivary Vilmost zilált hajjal, kétségbeesett
arczkifejezéssel, ugyanazon teremben Nadályival szemközt látjuk.
– Hm, hm, – dümmögé a fonnyadt uzsorás – más föltétel alatt nem adhatok
önnek pénzt, ugy is Isten tudja mi történik az önnek kölcsönzött
tőkével; egy gondolat, s ön visszavonja adóságait, vagy nagybátyja
megházasodhatik, vagy önt kitagadhatja, s én földönfutó leszek. Nem
tudom, hol volt az eszem.
– Ön csaknem rendkivüliekre eszmél.
– Rendkivüliekre? ezer példa van rá naponkint.
– De gondolja meg –
– Egy szó mint száz – vága közbe Nadályi – ha Tivary Endre önért
elfogadja a váltót, kétezer forint szolgálatára áll, különben nem
segíthetek önön.
– Ám legyen – határozá Vilmos – én megkisértem, s egy betöltött váltót
magával vitt.
Nadályi győzelmesen vigyorgott utána.
Vilmos őrülten rohant szobájába, s iróasztala előtt térdre omolva
zokogott, azután fölemelkedék, irószert vőn, s reszkető kézzel a váltóra
Tivary Endre aláirását utánzá. Elismerte tettének alávalóságát, önmaga
előtt remegett büne iszonyu sulyától; – de más részről az ösztön: nyerni
fogsz! e vétek telyesitésére készteté. „Igen nyerni fogok, nyernem kell,
s holnap mindjárt kiváltandom e bünös lapot“ – igy biztatá önmagát, s
terhelt lelkiismerettel tért Nadályihoz, ki az aláirás szorosb
vizsgálása nélkül átadá a mondott öszveget.
Még éjfél nem hangzék el, s Vilmos a szokott helyen már tetemes öszveget
vesztett, utósó ezer forintját tevé most föl, és nem gondolta meg, hogy
jövendője, boldogsága, s becsülete ettől függ. A kártya hullott, az
osztó nyert, s Vilmos aléltan rogyott össze.
Mellette vad kaczaj hangzék. Tivary Endre ütött diadalt a megtört kebel
romjai fölött.
Tivary Kálmánnak egy levél által értésére adaték, mikép ha a család
névtisztasága, saját becsületében fekszik, rögtön Pestre siessen.
Endre jól számolt; csak azt várta, hogy Vilmos tökéletesen elmerüljön, s
azonnal terve végbeviteléhez látott. Megadta neki az utósó döfést, mely
alatt a tapasztalatlan ingadozó léleknek dőlni kellett.
A fönnebbi levél tartalma folytában az öreg ur megérkeztét Endre jobban
leste, mint ujoncz orvos első betegének üdülését. És számitása nem
csalt, mert az öreg ur a várt napon megérkezék.
A hir őt igen lesujtá, Vilmost egyetlen örömét, reményét, s boldogságát
a romlottság főfokán lenni értvén. Agyát ezer eszme, s szivét ugyanannyi
fájdalom hasogatá.
Alig váltá fel útköntösét, s szállása már hitelezőktől vala ellepve. Az
ősz nem hitte, hogy Vilmos nehány hó alatt annyi ezer forintnyi adóságot
csinálni képes lett volna; csalást vélt benne rejleni, s e hitegetés
szivének jól esett. Elküldött érte; öröm, s fájdalom között várta,
elképzelvén: mi szerencsésnek érzendné magát, ha szerette öcscse e vádak
irányában férfiasan lépne fel, megczáfolná a hírt, az adóságokat csak rá
költötteknek ismerné. Kétannyit szivesen fizetett volna, csak őt a
kedves Vilmost mocsoktalannak találandná. Ellenben meggondolá, mit
teend, ha csakugyan tévedett, ha e nagy öszveget czél nélkül fecsérelte
el, ha tartozásait igaznak ismeri?… „akkor jobbulást várva kifizetem“,
hogy Vilmos gonoszságra is vetemedhessék, arról nem is álmodott. Szivét
különféle érzés szállá meg, s keblében fájdalmas indulat viharzott.
Végre Vilmos előtte álla, halványan, mintha gyászpadról kelt volna föl;
szemeit nem merészlé a nyilt-tekintetü nagybátyára emelni. Keble
szorult, lábai reszkettek, arczán a lelki küzdés ugy működött, mint
itélőszék elé állitott nagy bünösnél.
Az ősz szemében könycsepp ragyogott.
– Fiam! – kezdé dorgáló szeretettel – hát csak ugyan igaz, hogy annyi
pénzt szedtél föl?
– Fájdalom – sohajta Vilmos – igaz.
– Ismered-e ez embereket? – kérdé Tivary Kálmán a követelőkre mutatva.
Vilmos zavart tekintetét körüljártatá, s elhaló hangon mondá:
– Mind.
Nagybátyja, homlokára nyomván tenyerét, kissé hallgatott.
– Nézd át a váltókat, – talán van közte nem általad kibocsátott, tán nem
ismered mind magadénak.
Vilmos rettegve áttekinté: – Egytől egyig enyém – sohajta, s lelke uj
erőt nyert, a hamisat nem találván köztük.
Tivary Kálmán szó nélkül elégíté ki a követelőket, s midőn eltávoztak, a
tévedettnek hatályos erkölcsi beszédet tarta. –
Vilmosnak minden idegeit átfutá a tiszteletben megőszült öreg beszéde, s
már nyelvén volt őszinte nyílatkozatot tenni, midőn az ajtó fölpattan, s
Alfayné kétségbeesetten rohant be.
– Ah itt van ön gyalázatos! – ordítá villogó szemeit Vilmosra feszítve.
Tivary Kálmán összeborzadt, a nő dühét, s öcscse ijedtségét látván, és a
tán kiütendő botrány kikerülése végett, az ingerült nőhez nehány szelid
szót intéze.
A nő kissé csillapulni látszék, s Vilmos öntudat nélkül támaszkodék a
falhoz.
– Fejtse meg asszonyom – tudakozódék az öreg – mi ad okot e
megtámadásra, ezen előttem rejtélyes viseletre? – szóljon.
– Igen uram, szólni fogok, de szedje ön össze férfierejét, mert szavam
önt lesujtandja. És mégis mi lesz ön fájdalma az enyémhez mérve? ön