Degré Alajos novellái (1. kötet) - 6

Total number of words is 3819
Total number of unique words is 2023
28.0 of words are in the 2000 most common words
41.3 of words are in the 5000 most common words
48.5 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– Valóban – füzé tovább Feri a beszéd fonalát – Áldányi változásán magam
is bámulok, és becsületemre! saját rovásomra még tiz pezsgőpalaczkból
pattogtatnám ki a dugót, ha vele elbeszéltethetném csak egyetlen
kalandját.
Ezt harsány kaczaj követé.
– Kár volna – ellenveté Áldányi – költségeskedni, mert beszédem egynek
önök közül gazbélyeget sütne homlokára.
E szók felrázták a társaságot, s zajosan rúgván ki maguk alól a széket,
megtámadásra állottak készen.
– Ez általános sértés – dühönge Feri – vagy nevezze meg – kire
irányozvák szavai.
– Ma nincs hozzá kedvem.
– Mert gyáva vagy! – mond az imént szóló.
– Fattyu! – kiáltá Áldányi – belőled bor beszél.
– Hah én fattyu! ki merte ezt egy Bőgőzynek mondani? harsogá Feri teli
torokkal, s az indulat első rohamában dühösen tekinte körül, valamit
Áldányi fejéhez sujtandót találni.
– Vessük ki! – határozá zajosan az ittas társaság. Bőgőzy lassan
összeszedvén lelki erejét: Ha valaki – mond ő – hozzá merészel nyulni, –
velem leend baja.
– Ő czudarul megsértett – mond Gazsi.
– Az az én gondom, majd elintézem vele. – Csak nem aljasodunk korcsmai
verekedésre?
Ezt általános helyeslő morgás követé.
Áldányi fizetett, s Ferinek sokat jelentőleg mondá: Mi meg fogjuk
egymást még érteni, – s erősen csapta be maga után az ajtót.
– Hallatlan hiba volt – jegyzé meg Gazsi – csak igy szárazon
elbocsátani.
– Persze – igazolák mindnyájan.
– Mit értitek ti? – korholá őket Feri – igyatok! veté utána erőltetett
mosollyal, s feledjük mára e kedvetlen jelenetet.
– Csak nem fogod annyiban hagyni? – tudakozá az egyik.
Bőgőzy Feri, mert ő volt az, a szép Janka fivére, sértett önérzet
büszkeségével nézte le a kérdezősködőt, s miután a fönebbi kérdést
valamennyien ismétlék, nemes haraggal hagyá el a vendéglőt, bizonyossá
téve pajtásait, hogy ez ügybeni viselete sem reá, sem társaira nem
hozand szégyent. –
Fél óra után a többiek is elszéledtek.

III.
Mennyeibb ihlet egy család keblét meg nem szállhatja, mint hosszas
távollét után a viszonlátás öröme. A gyermek sok édes álmát véli szerető
anyja karjai közt létesülni; szerencse, és baleset oly melegen
közöltetik, hogy a bizodalom szent hangja égi malasztként vonul át a
kedélyen, s legőszintébb részvétre hevíti a szíveket. A szülők szerette
gyermekeik tekintetében élni, és halni szeretnének: a világ legnagyobb
kincsét hiszik keblökre ölelni, őket forróan zárva karjaik közé, s
azoknak kedves beszédében magasra épitett reményök fokozatán látják
magokat. Az Isten nem hiányzik ily jeleneteknél, hogy a cselekvésben
imádkozókat üdvezítse.
Ily fölséges helyzetben találjuk a Bőgőzycsaládot beszélyünk kezdete
után két hétre. A szerető anya Janka kezét melegen szoritva figyelmezett
annak beszédére; az atya komolyan gondolkozó arczot ölte, s keresztbe
font karokkal asztalhoz támaszkodva hallgatá leányát. Feri pedig gyors
léptekkel föl s alá járkált.
– Holnap – mond Bőgőzy – de még ma tüstént rendeléseket teszek Sára
felkutatására.
– Dejszen – jegyzé meg Janka – Eliz kisasszony mindent elkövetett, a
rendőrségnek díjt igért, de hasztalan.
– A gazembernek – folytatá kis szün után Bőgőzy, csak annak szeretnék
nyomába jutni. Megismernéd-e? – kérdé Jankától.
– Oh atyácskám! hisz sötét volt, mint az enyészet éjjelén.
– Hát ama derék férfiút? – kérdé az anya.
– Ezrek közől is felelé Janka – ő oly derék, csakhogy nem akará magát
megnevezni.
– Minő szerénység! – kiáltá lángoló tekintettel Feri
– Különös – tanakodék az öreg ur – mindkettőket azonegy estve környeze
baj – de csakhogy veszély nem ért.
– Hah! – mond Feri tombolva – én ráakadok enyémre. – Istenemre! ovakodni
fog valaha engem megsérteni, vagy soha többé kezembe nem veszem
pisztolyim!
Az atya feddő tekintetet vetett rá, s bizonyossá tevé, hogy erről még
szólandnak együtt.
A harangok delet zúgtak, a szép idő sok embert csalt ki, s különösen a
vácziutczában hemzsegett a nép. A dorottyautczán díszes fogatok robogtak
végig, s a dunapart felé vonuló sokaságtól el valának lepve a járdák.
Több ismerőseink közt a fönebb említett Bőgőzycsaládot is ott látjuk
haladni. A sokaság a casinóban adandó hangversenyre sereglett össze, a
jeles Staudigl’ férfias csengésü mély hangján bámulandó. Mennyi igéző
alak! ah ifju Pest! büszke lehetsz szépeidre, s vádolható-e a pajzán
ifjuság, ha ily isteni szemlénél vére föllángolván, meghitt barátok közt
a bájos hölgyekrőli észrevételek elragadó, vagy érzelgő modorban, szün
nélkül bizalmas suttogásban tétettek? Egyik élete angyalát, másik földi
üdvét, harmadik mennyei boldogságát nézte hullámzó kebellel, nézte, mint
hat rá a lágy ömlengésekben áradó, majd ismét viharként felzúduló
felséges hangmüvész, s mindenik imádottja arczáról akará leolvasni, minő
hangulatba hozá lelkét a zenészet
Huszonnégy év, és semmi szenvedély, ifju kebel vágy nélkül: kihamvadt
szív, és semmi remény! ez szinte hihetetlen, – de nézzétek a baloldali
ablakpárkányzatok egyikéhez támaszkodó azon halvány ifjút, kinek
tekintete lankadtan merül a tömegre a nélkül, hogy merengéseiből fölrázó
tárgyra akadna – ez Áldányi: ha lát egy szép hölgyet, megnézi, mert
szép, mint mi remek szobrot vagy müvészi festvényt, – érzelmei nem
melegülnek föl, vére nem kering lázasban, lelke elveszité rugékonyságát.
– Igen szenvedő állapotja lehet, – ugyan mi nyomhatja annyira?… ez az ő
titka.
Feri Janka mellől hirtelen fölpattant, udvarias bocsánatesdeklések közt
a szük helyeken átvergődve Áldányi előtt megálla, őt kezének gyöngéd
érintésével elmélyedéséből fölvervén. – Janka távozó bátyját szemmel
kiséré, s látszatólag megdöbbent, Ferit az emlitett egyénnel látván
beszédbe eredni. – Örömtül zavarttan fordult anyjához, valamit súgott
neki, s midőn mindketten oda pillantának, Áldányi épen tárczáját nyitá
meg, abból jegyet vön elő s Ferinek adá, ki egy tekintetet vete rá,
zsebébe rejté, s keresőleg tekintvén végig, a teremből kirohant. Janka
szemei annyi jóság, – oly részvéttel függtek most Áldányin, mintha
szenvedéseit megértené, s fájdalmaiban osztakoznék, s ha annak tekintete
feléje tévedt, az ifju hölgy szorulni érezé kebelét, de ereje nem volt,
csak egy perczig is elvonni szemeit a rég keresettről.
A hangversenynek vége lőn, s a hallgató közönség taps, és megelégedés
közt oszlott el. –
* * *
Egyszerüen, de feltünő csinnal, s legválogatottab izléssel butorozott
teremben egy tág karszék dagadozó vánkosai közt ült Áldányi olvasásba
sülyedve. A léget hamvadó havanaszivar finom illata tölté el.
Kopogás; ezt az ajtónak rögtöni megnyitása követé, s Bőgőzy Feri b.
Garádyval toppant be. Üdvezlésöket Áldányi hideg fejbillentéssel fogadá,
s a lapot megjelölve könyvét letevé. B. Garádyra átjáró tekintetet
vetve, üléséből fölemelkedék, s óráját tekinté.
– Ön – mond enyelgő mosollyal Ferihez – igen pontos.
– Mert férfiu vagyok.
– Annál könnyebb lesz önnel végeznem.
– Jövetelem okát tudja?
– Gyanítom.
– Ön engem fattyúnak nevezett.
– Mert akkor megérdemlé.
– S a mellett marad?
– Tanu nélkül szeretnék önnel szólani. Igenigen tisztelem a bárót – mond
sajgó gúnynyomattal a háziur – de most fölötte lekötelezne, ha lakomat
elhagyná.
– Én Bőgőzy segéde vagyok – szólamlék b. Garády – s igy itt kell
maradnom.
– Ha szükség lesz önre – jegyzé meg Áldányi – nekem kevés beszélni valóm
van Bőgőzy úrral.
– Itt – viszonzá b. Garády – csak az határozhat, hogy visszavonja ön a
sértést, vagy
– Ön távozni fog – vága közbe felindulva Áldányi.
– Legyen – egyezék bele Feri – hagyj magunkra.
– Keress hát más segédet – mond Garády erősen csapva be maga után az
ajtót.
Áldányi a pamlagra mutatott – Feri nem fogadá el.
– Csak röviden, – mond ez.
– A mennyire lehet – felelé a megszólított.
– A dologra hát.
– Azonnal – kezdé Áldányi: önnek egy bátyja volt.
– Igen – mit tartozik ez a dologhoz?
– Ő szinte…
– A becsület mezején esett el. Ez engem el nem rettent.
– Van-e atyjának több fia?
– Nincs.
– Önnel nem víhatok.
– Úgy szavát fogja visszavonni.
– Mihelyt ön azt cselekszi.
– Én ismétlem, – kiálta Feri.
– S én még sem vívok.
– Mert gyáva!
– Állitása mellett marad még akkor is, ha szavamat adom, hogy az
emlitett „bélyeg“ önt még távolról sem illette.
– Igen.
– Ugy önt megvetem.
– Nevetséges módja az elégtétnek. Ön mátul fogva bizonyos lehet felőle,
hogy bárhol találjam, megpiszkolom. Evvel kalapját minden illedelem
ellenére föltette, s kirohant; kevés percz mulva lakásán volt, hol Janka
nyugtalanul várta, sokat akart vele szólani; de komoly tekintetétől
visszarettent.
Feri atyja után kérdezősködék, s honn nem létéről értesülvén, őt legénye
által haza kéreté.
– Édes Feri – rebegé Janka tartózkodólag, ki volt azon ifju?
– Mellyik? – dörgé a kérdezett ingerült hangon.
– Kivel a hangversenyen beszéltél.
– Ismered?
– Ha ismerem-e? – mond Janka, ujjai közt hervadt rózsalevelet morzsolván
szét – hisz ő volt.
– Ő volt!? – vágott közbe Feri, – ő volt a nyomorult!? – nem kétszeres,
százszoros boszú érje a czudart!
Garády báró épen a perczben toppant be, midőn az elsápadt Janka szólásra
nyitá ajkait.
– Feri távozásra kérte nővérét, s ez engedelmeskedék azon esdéssel, hogy
mielőtt Feri elmenne, egy rövid perczet szánna vélei igen fontos
magánybeszédre. Feri megigéré.
– Nos – kérdé Garády, midőn háborítlanul valának – mire mentél?
– Megöl átkozott hidegvérüségével.
– Tehát megtagadá?
– Makacsul.
– Előre tudtam, hanem tőlem egy szó, s elég őt rá birni, hogy
akármellyikünkkel kilépjen. Lovagias uton nem végezhetünk vele, szükség
kényszeritő eszközhöz nyúlni.
– Derék – most bánom, hogy atyámért küldék.
– Miért tetted azt?
– Tanácsát ohajtám.
– Hát gyermek vagy? ha ha ha! atyai tanácsot ilyes ügyekben! jőjj, még
ma vért kell látnunk, s szinte erővel vonszolá.
– Várj! – Jankának adott igéretemet…
– Később teljesítheted.
– Nem – felelé – s magára hagyá Garádyt, ki egykedvüen kezdé nézdelni a
falra aggatott festvényeket.
– Egy óranegyed mulva mellére lankasztott fővel lépett ki Feri, s
gondolkozni látszék.
Garády a teendőre figyelmezteté; de ő tagadólag rázta fejét.
A báró épen hatályos beszéddel készült barátját ezen előtte fejthetlen
helyzetből kiemelni, s alig esett át az előzményeken, midőn roppant
bosszuságára el kelle némulnia Bőgőzy közbejötte miatt; arcza haragszint
ölte, s néma hajlongás után atyjával hagyá Ferit.
– Atyám! esde Feri – tégy jóvá mindent, én azon férfit, ki mindnyájunk
tiszteletét, háláját érdemli – sértettem meg.
– Kit!
– Ki családunk becsületét, atyám reményeit, Janka boldogságát minden
önzés nélkül megmenté. Oh! én pirulok viseletem miatt, de az átkozott
bor, és társaim izgatása vittek oda, hogy alacsony sértéssel halmozzam
őt, ő bánásomat hasonlóval torlá vissza, én következetes akarván
maradni, lakába toltam magam, hol minden jogról megfeledkezve,
illetlenkedém, s egy szócska Janka ajkiról elég volt, hogy megbánjam
tettemet, hogy enmagam előtt piruljak.
Az ősznek elég volt, hogy fia lelkébe egy vizsgáló pillanatot vessen, s
szemében köny ragyogott, nemesb indulatot látván a szenvedély fölé
emelkedni. Szeretettel szoritá meg az ifju kezét, s azonnali
kikocsizásra rendelést tőn.
Áldányit roppant zavarba hozá az öreg Bőgőzynek fiávali megjelenése, s
bármint iparkodott is annak eltitkolásán, összefüggés nélküli beszéde őt
elárulá. Az ősznek szigoru tekintete elől lesüté különben merész
szemeit, arczszine elváltozék, s kebléből elnyomott sohaj tört fel.
– Tudom – mond, miután vendégei helyet foglaltak, – tisztes férfiu! mit
jött ön tőlem követelni.
– Barátságát – viszonzá az ősz oly hangon, melly a szivet megrázza.
Áldányi kérdőleg veté föl szemeit, s Feri állott előtte, ki nemes
szavakkal esde bocsánatot méltatlanságiért. Áldányi egyiknek jobb,
másiknak bal kezét nyujtá, s mintha iszonyu súly zuhant volna le
szivéről, oly lelkesült lön hirtelen s e meglepő szerencse okát
tudakozá.
Az öreg hálatelt kebellel köszöné meg azon szolgálatot, melyet lányának
s általa mindnyájoknak tön. Feri ugyanazt ismétlé, és Áldányi szerény
kitérésekkel válaszolt, figyelmeztetvén őket, hogy ez kötelesség volt.
Rövid társalgás után az öreg ur kikéré Áldányit házánál gyakran
üdvezelhetni, s a felhivottnak sok ellenzés után a szives meghivásra
hajolnia kellett.

IV.
Áldányi sokat jelentő külsővel bírt, arczán annyi lélek ült, hogy az
minden komolysága mellett is inkább vonzó, mint visszataszitó volt; ő
kerülte a világ zaját nem különczségből, mint sokan jellemzeni
szerették, hanem balesetei miatt, mert 24 éve daczára egy hosszu élet
minden keserveit kimerité; ő nem futott az emberektől, de nem is keresé
azokat; azonban ha társaságba lépett, terjedt olvasottsága, dus
tapasztalása, minden tárgyróli ismerete, érett elméje, fitogtatás
nélküli tudománya, szerény viselete átalános rokonszenvet ébresztének a
nemesb lelkekben. A hölgyeknél finom társalgása, ékes előadása, s
zenészetbeni ügyessége tevék kedvessé. Mely körben őt egyszer ismerni
tanulták, ott jeles tulajdonai mellőzés nélküli elsőséget víttak ki
számára.
Minő boldognak érzendé magát ama hölgy, ki Áldányi hódolatával
dicsekhetnék! minő elégedettnek az, ki egyetlen mosolyt lett volna képes
bus ajkaira csalni! De ő keserü hangulatát mindenkor megtartá a nélkül,
hogy a legvidorabb körnek is terhére lett volna viseletével.
* * *
Mellőzve minden kitérést, s a kölcsönös ismerkedés első időszakát
átugorván, ugy mutatom be Áldányit, mint Bőgőzynek kedvenczét. Jelenleg
is ott találjuk őt, épen egy új dalmű kedvesb részeit remeklé zongorán.
Az öreg ur mögötte állott keresztbe font karokkal, – Feri a zongorára
támaszkodva hallgatá, – Janka pedig az ablaknál himzéssel foglalkozott.
– Jankám, kedvesem! – mond az atya szeretettel, mi lelt? te különben oly
nagy barátyja a zenének most oly hideg gondolkozó vagy?
– Arától – nevete Feri – ilyesmit kérdeni? ő a jövendő gyönyöreiben
mereng.
– Persze – csak tudnátok – ellenveté a hölgy.
– De hol is késik? – tanakodék Feri.
– Ki? – kérdé önkénytelenül Áldányi.
– Garády. –
– Ő!? – kiáltá Áldányi székéről fölpattanva, ő? nem igaz, – hazudik! ő
ki… hah! nyomorult! – e szókat oly fuldokolva töredezé, mintha
rendkivülit akarna mondani, de a titok magát keblébe visszabirkozá.
Atya, és fiu bámulva tekinte egymásra. E kitörés megzavarta őket, de
Jankát egy sejtelem szállta meg, sok édes ábrándait valósító.
Kis szünet után Áldányi leküzdé lázrohamát, s homlokáról verejtéket
törülve kezdé:
– Bocsánat! – nekem őrült perczeim vannak, s ilyenkor fris levegőre kell
futnom.
– Menni akart, de Feri őt visszatartá. Bőgőzy nemével a
bizonytalanságnak rázta fejét, s Áldányira kémlő pillanatot vetve
elhagyá a teremet. – Ezt halálcsend követé.
Ferit atyja hivatá, s ő kérte Áldányit, hogy visszajöveteléig
várakoznék, ki megegyezőleg inte fejével.
– Nagysád! – kezdé Áldányi hosszu hallgatás után, – mit itél felőlem?
Janka himzésre szegzé szemeit, s mit szive sugallott, ajkain nem meré
elhangoztatni.
– Hogy szerencsétlen vagyok – nemde?
– Ön kevésre becsüli az életet.
– Mert üldöz.
– S nem édesitik azok, kiket szeret?
– Én nem tudok szeretni, sem gyülölni; csak tisztelni, és megvetni.
– S ha találkoznék egy kebel, mely titkon önért lángol, hölgy, ki első
szerelmével önt árasztaná el, ki mindent elkövetne ön boldogithatására.
– Szánni tudnám; de…
– De? –
– De viszonszeretni soha!
– Ön szívtelen!
– Kitől boldogitást igényeltem… megcsalt. – Én nős vagyok.
Janka elhalványult, szemei könnyel teltek meg, s a zokogást elnyomva
benyitott a mellékterembe.
Áldányi utána nézett. – Mi volt ez? – ő részvevő? nem, nem! oh én
boldogtalan! ő engem szeret. Itt kezeit egymásra kulcsolva arczára
emelé, – s merengéséből Feri hangja riasztá föl.
– Atyám magához kéret néhány szóra.
– Mondd: ma nem lehet, ma képtelen vagyok mindenre. – Isten veled! – és
elrohant. A lépcsőn b. Garádyval találkozék, ez ujra föllázított benne
minden indulatot.
– Báró ur!
– Mivel szolgálhatok? – mond a megszólitott.
– Merészel ön még e ház küszöbén átlépni?
– A mint látja.
– S ármányos tervét folytatja?
– Erre nem felelek.
– Mert ugy van.
– Nos?
– Nem fél, hogy mindent fölfedek, hogy önt innen csúfosan kiűzetem?
– Ön igen feledékeny, mint látom, nem emlékszik szent György napjára, –
pedig gyönyörü hajnal volt, a nap szépen emelkedett, és…
– Elég – esék szavába Áldányi – ön a pokolé.
– Ha ha! lám nekünk szükségkép jó barátoknak kell lennünk, mert egymás
titkait tudjuk.
– Inkább az ördöggel.
– Ugy hárman leszünk – Jó éjszakát!
– Megálljon! – mond Áldányi karon ragadva a bárót, ki a tolakodót egy
lökéssel visszataszitva észre nem vevé, hogy kezéből egy összegyürt lap
esett a földre. Észrevétlenül vevé föl azt a távozó Áldányi, s egy lámpa
alá vonulva, női kéz által irt ezen sorokat olvasá: „Esti 8 órakor önt
az új épület bal szárnyánál várandom.“ Áldányi darabig határozatlan
állott, azután visszafordult, s egyenesen Bőgőzyékhez sietett. Az ősz
épen könyveivel foglalkozék, midőn ez hozzá betoppant.
– Uram! – kérdé az érkezett reszkető hangon – áldozhat nekem egy kevés
időt?
Önnel kivántam szólani, midőn fiam által magamhoz kéretém.
– Hallgasson hát meg: Ha ön ifju volna, tele lángoló érzelmekkel, s
volna egy neje, kit imádna keble minden szenvedélyével; és volna egy
barátja is, kit vérrokonként szeretne, kiért fölötte sokat, s e két
lényért mindent megtenne!
– Boldog volnék! – viszonzá az ősz mosolyogva.
– És ha eljőne azon jó barát, s elcsábítaná a szerette nőt, – akkor.
Akkor… akkor… egyikünknek halni kellene.
– Kegyed mondá! Ime lelkem megkönnyebbült. Oh öreg! te kimondád a
rettenetes itéletet, ne törj hát fölöttem pálczát, mert a nő enyém, s a
jó barát saját fiad volt! –
– S fiam gyilkosa?
– Én valék; – a sors őt érte.
– Én megbocsátok – mond az ősz szilárdságot színlelve; de a hang,
mellyen ezt kiejté, s a szemeiből fölmerülő könyár a viszemlék
fájdalmait árulák el.
– Ön – kiáltá – Áldányi – ritka férfiu!
– Igen, én megbocsátok, mert tudom mit tesz szeretni, ismerem az ifju
vért és szenvedélyeket; de az atyai szív érzelmeit sem nyomhatom el,
azért kérem távozzék, s kerülje tekintetemet.
– Nem, mielőtt a széditő mélységet, mely önök előtt tátong, meg nem
mutatom: nem, mielőtt egy alávaló tényt le nem leplezek.
– Még többet is kell hallanom.
– Azt hiszi ön, hogy elég gyöngédtelen lettem volna a multak emlékével
nemes szivét megvérzeni? – – soha! de cselekednem kelle ezt, hogy
angyali leányát megmentsem. Ön fiának segéde b. Garády volt, az enyém
elhunyt, s igy ketten tudók a dolgot. Láttam a nyomorultnak gazságait,
és nem téphetém le álarczát, mert ha a végzetszerü napot csak emlité, el
kelle némulnom. De most midőn látom, hogy egy tiszteletreméltó családot,
– melyen én már sebet ejték, – ő teljesen el akar tiprani, most szólnom
kell: Garády b. ön leányát megkérte? a nyomorult! tiz hó előtt
Velenczében egy olasz nőt vezetett oltárhoz.
– Lehetlen!
– És az alacsony, kinek erőszakoskodásától Jankát megmentém.
– Garády volt! Hah gyalázatos! kiálta felbőszülten az öreg.
– Most uram… mindent tud, gyülöljön, vagy adjon törvény kezébe, mint
gyilkost, én nem fogom önt átkozni.
Az ősz reszketve karolá keblére Áldányit, s férfi keblén könyeze.
– Isten önnel örökre, – rebegé Áldányi, az ősz karjai közől kifejtődzve.
Bőgőzy a távozó után kiáltott; de hasztalan – ő nem tért vissza.
Kevéssel később Garády báró sértett büszkeséggel szitkok özöne közt
rohant ki Bőgőzyéktől; az utczán megállapodék, ajka dühös kaczajra
torzult, kezeit görcsösen ökölre szoritá, s erősen összecsukódott fogai
közől félhangon sziszegé: velem ily csúfot űzni, a házból, mint tolvajt
kitiltani. Hah! Áldányi – e müvedért lakolnod kell! és te vén cerberus!
vigyázz, hogy e bánásmódot meg ne sirasd.
A harangok esti imára zúgtak, s Garády, mintha uj tettekre hivatnék,
kalapját szemére vonva a homályba tünt.
* * *
Az uj épület körül rémes sötétség uralkodék, s a hold az egymásba
ölelkező fellegeken csak néha tört magának egy kis rést, mi a
rákövetkező sötétet még vakitóbbá tevé.
A nagy épület balszárnyán a nedves falhoz erősen lapult egy sötét
férfialak, minden neszre kémlőleg meresztvén előre fejét.
– Pszt! hallatszék jelentéktelen távolról.
– Pszt! – viszonzá a falmelletti, s e jeladás néhányszor ismételtetett,
mindig egymáshoz közel irányban.
– Ah! báró úr! – kezdé az egyik, kinek hangja elárulá, hogy nő – már azt
hivém, hogy az utczasuhancz nem adá át bizományomat, pedig egy huszast
fizettem neki. Miért nem tartá meg a szokott helyet?
A férfi erszényt vőn elő, s több darab ezüst pénzt nyomott a nő markába.
– Nagyságod mindig nagylelkü marad, köszönöm. Ott a szél igen érte, ezt
mindjárt gondolhattam volna, no de én nem sajnálom fáradságomat,
csakhogy nagyságod nem neheztel hogy várakoztatám, ámbár nem vagyok oka.
– Tudom.
– No hát tudja meg azt is, a szép kis polgárlány gyámanyja meg van
nyerve, nehéz követeléseket tőn ugyan, de sokat engedett belőle; remélem
holnap a kis dőre részéről is minden ellenvetést elhárithatok. Páratlan
fogás!
– Derék!
– Azon asszonyságnak tartózkodását is fölkutatám. – Ó-Budán 105 szám
alatt elhagyatva sínylik egy nyomorult szobában. – Igen beteg, azért
tanácslom, siessen, hogy elég korán érjen Áldányit beszennyezni. –
Remélem megelégszik eljárásommal?
– Meg, te vén bűnanya! – dörgé boszusan az előtte álló férfi, izmosan
ragadván meg a nő karját. – Istenemre meg! s jaj legyen bűnös lelkednek!
A nő segitségért kiáltott.
– Ordits! – ordits! – biztatá a férfi, legalább fölmentesz a
fáradságtól, hogy magam hurczoljalak a rendőrséghez; – de menekülni nem
fogsz.
E pillanatban a hold kifoszlott a felhőtömegből, s különös látványra
világita: Áldányi izmosan tartá Sárát, mögötte b. Garády fölemelt
gyilokkal, – a hold ismét elmerült, teljes sötétséget hagyva maga után.
Egy erőteljes férfihang fájdalmasan jajdula föl, – s ezt rögtön futás
követé.
– Garády! – ez a te müved – mond a megsebesített Áldányi, de kezeim közt
van gaz czimborád – folytatá karjánál görcsösen tartva a menekülni
törekvő Sárát – s csak halálom által szabadulhatsz.
A nő első meglepetés által vesztett erejét vissza kezdé nyerni, mig
Áldányit a vérvesztés mindig jobban gyöngité; miért is ez utóbbinak
minden erőlködése daczára már szabadulandó vala a jó madár, midőn hangos
beszéd hatott füleikbe.
– Sorsod el van döntve, – diadalmaskodék roskadozva Áldányi.
A nő válasz helyett tele torokkal segélyért kiáltozott. Ekkor két férfi
terme ott, s minden előzmény nélkül Áldányit mint fosztogatót
megtámadák, a nő e kedvező pillanatot használva futni kezdett, de
Áldányi idején megkapá még ruháját, s a nő súlyegyent veszítve földre
zuhant.
A férfiak bámulák Áldányi vélt merészségét, ki ámbár erős kezekbe
jutott, a nőn még sem szünt méltatlankodni.
Már sujtni akart az egyik, midőn a vért megpillantván a felvánszorgó
Sárára rohant.
– Te vagy a gonosz, szemtelen! – ama férfi meg van sebesítve.
Sára reszketett.
– Uraim! – rebegé Áldányi – igen roszul vagyok, hozzatok bérkocsit.
– Szivesen – viszonzá az egyik, s készséggel indult, mig társa a
gonosztevőt izmosan tartá. Nem sokára előrobogott a kocsi, – Áldányi
lankadtan veté magát belé, s a férfiak becsületére köté, hogy Sárát a
rendőrség kezébe adják, kik e megbizást rögtön teljesíték.

V.
Janka, az angyalszép Janka égre emelt szemekkel sohajtozott, mert az,
kiről még imájában is oly édesen emlékezék, – egyetlen őszinte szóval
keble minden reményvirányit elfagyasztá. Oh be keserü jövő nyilt előtte;
létét a rémitő eszmék egész halmaza rohanta meg, s ő kinos érzelmeit még
önmaga előtt is titkolandó rejtekmagányba vonult, hol melegen ápolt
keserve gyümölcsein élődék. Vidor képe komoly lőn, arczrózsái
elhalaványultak, s egész lényén a keserü csalódás epéje ömlött el. Az ő
fájdalmát nem érté senki, ő egy ifju nőkebel minden szenvedélyével
szerette Áldányit, s ki mérheti föl azon szenvedés súlyát, mely Janka
szívét nyomta életüdvének ily váratlan eltiprásán. Ki irhatja le
Áldányinak ez egyetlen szavából: „Nős vagyok“ Jankára irányzott csapást?
– És ő mégis szerette Áldányit, szerette ama nőt, ki boldogsága előtt
elhárithatatlan akadály, mert Áldányi neje – s minden – a mit gyülölt –
saját léte volt.
Épen reggelinél ült a család, – midőn egy szolga papirtekercset nyujtott
Ferinek, ki meglepetve lenni látszék, midőn annak tartalmát átfutá. Mire
hirtelen fölugrott, s kalapot vőn.
– Hová? – kérdék mindhárman.
– Áldányihoz – viszonzá Feri – az éjjel megsebesíték.
Janka kebléből metsző sikoltás szakadt. Bőgőzy és neje kérdőleg
tekintének egymásra.
* * *
A seblázban fekvő Áldányi őszinte szívjósággal nyujtá jobbját a belépő
Ferinek, elmondá a történteket, s Feri nagy felindulással hallgatá.
– És most – kezdé Áldányi – arra kérlek, hogy az ó-budai 105. szám
alatti nőt keresd föl, tudd ki sorsát; – és ha nyomor környezi – enyhíts
szenvedésein; e czélra tárczám is rendelkezésedre áll. Ne mondd, hogy
küldöttem, vagy, – ne említsd nevemet, mert sejtek valamit, – s e
szavaknál keserü fájdalom mutatkozék arczvonásin.
Ferit gyermeki öröm árasztá el, barátjának valahára szolgálatot
tehetvén. Ő elsiete.
* * *
Egy hét folyt el, mialatt Áldányi följavult, ő karszékben ült, előtte
Feri állott.
– És nem fogada el semmit? – kérdé Áldányi?
– Semmit.
– Szegény nő.
– Sorsát nyugodtan türé, – a haláltól nem remeg, és semmi ohajtása
nincs, mint téged láthatni, s veled kibékülni.
– De miért is nem sietünk?
– Türelem, a bérkocsit csak be kell várnunk.
– Jó, jó. – Rövid idő után a szoba üresen maradt – ismerőink a
császárfördő felé kocsiztak.
Egyszerü, s igen barátságtalan külsejü ház előtt állapodtak meg. Feri
előrement, barátja előtt ajtót nyitandó.
A szobában haldokló nő feküdt, s Áldányi szive mélyéből „Vilmát“
sikoltva, az ágyhoz rohant, keblére emelé a haldoklót, s zokogott.
Félórával később egy utósó meleg csókot nyomván a hideg ajkakra,
társával együtt kirohant a szobából.
Könnyebbnek érzem magam – kezdé kevés szün után – boldogtalan nőmnek
megbocsáthaték, s karjaim közt hunyt el.
– Szegény özvegy!
– Én őt rég elvesztém, s szívben és lélekben gyászolám; mert egykor
imádtam, s most arra, mi a multban édes volt, a feledés fátyolát akarom
vonni, hogy fájdalmam némileg enyhüljön. Nem, nem! én őt soh’sem
gyülölém, inkább szánakozám rajta, s mi bennünket elválaszta, nem
annyira haragom, mint saját büntudata volt. Mi ketten számolánk az
élettel.
– Ne oly komolyan – biztatá barátját Feri – te most ismét vissza vagy
adva a világnak és embereknek.
Áldányi keserün mosolyga.
– Nem sokára – folytatá Feri – sebeid begyógyulandnak, s te ujonnan
élvezni fogod az élet kellemeit.
Hosszu szün következék, mit Áldányi szakíta meg:
– Barátom! – kezdé – egy teendőm van, hiszem, hogy segédkezet
nyujtandasz.
– Szivesen.
– Garádyt, az alacsonyt ugy megszoritani, hogy többé árthatlan legyen;
ama nőt is ő taszitá vesztébe.
– Sára vallomásiból is iszonyu aljasságok sültek rá, s ezen oknál fogva,
de főleg azért is, mivel negyed nap előtt a csőd ellene kimondatott…
– Hála az égnek, esék szavába Áldányi – ő le van fegyverkezve.
– A bekövetkező fenyitőper elől megszökött.
– A gyáva!
– Valószinüleg Olaszországba, neje vagyonának romjain élődni.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Degré Alajos novellái (1. kötet) - 7
  • Parts
  • Degré Alajos novellái (1. kötet) - 1
    Total number of words is 3966
    Total number of unique words is 2061
    27.5 of words are in the 2000 most common words
    39.4 of words are in the 5000 most common words
    47.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Degré Alajos novellái (1. kötet) - 2
    Total number of words is 3867
    Total number of unique words is 2124
    29.1 of words are in the 2000 most common words
    41.4 of words are in the 5000 most common words
    48.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Degré Alajos novellái (1. kötet) - 3
    Total number of words is 3905
    Total number of unique words is 2058
    29.0 of words are in the 2000 most common words
    40.7 of words are in the 5000 most common words
    47.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Degré Alajos novellái (1. kötet) - 4
    Total number of words is 3855
    Total number of unique words is 1988
    28.1 of words are in the 2000 most common words
    40.7 of words are in the 5000 most common words
    48.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Degré Alajos novellái (1. kötet) - 5
    Total number of words is 3797
    Total number of unique words is 2145
    28.6 of words are in the 2000 most common words
    40.2 of words are in the 5000 most common words
    47.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Degré Alajos novellái (1. kötet) - 6
    Total number of words is 3819
    Total number of unique words is 2023
    28.0 of words are in the 2000 most common words
    41.3 of words are in the 5000 most common words
    48.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Degré Alajos novellái (1. kötet) - 7
    Total number of words is 3871
    Total number of unique words is 2046
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    41.5 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Degré Alajos novellái (1. kötet) - 8
    Total number of words is 3887
    Total number of unique words is 2108
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    41.5 of words are in the 5000 most common words
    48.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Degré Alajos novellái (1. kötet) - 9
    Total number of words is 1231
    Total number of unique words is 782
    35.3 of words are in the 2000 most common words
    46.4 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.