Degré Alajos novellái (1. kötet) - 3

vagyok, szemeim ösztönszerüleg tapadtak rá, gondolatim, vágyaim, Isten
tudja hol szárnyaltak: én szerettem, éltemben először, és igen-igen
szerettem. Ötvenszer akartam megszólitani, és ötvenszer halt el ajkimon
a hang. – Ő a sorompóra könyökölve gondolkozott, én őt csodálám és nem
gondolkoztam, kezéről egy karperecz pattant le, én felvettem, szemeink
találkoztak, a felvett ékszert oda nyujtván reszkető kezem kezét érinté;
ő elpirult, és én meggyuladtam; ő fáradságomat udvariasan megköszöné, én
– – – én valami rémitő ostobát mondhattam! mert környezőink nevettek –
ezt iszonyuan restelve a lépcsőkön lerohantam a hajószobában hol egyedül
találtam magamat édeskeserü fájdalmammal.
Az ebéd ismét összehozott vele, s ügyességemnek sikerült mellette helyt
foglalni, mi – ugy látszék nem vala terhére. Most meginditám a
társalgást, s a kis zárdanevendék kitünő figyelemmel kiséré beszédemet,
néha elpirult nem szolgai bókjaimra, hanem szívemsúgalta, s drága
személyére vonatkozó őszinte megjegyzésimre. Az ebédnek vége lőn, a
nélkül, hogy egyetlen étket izleltem volna, lehet, mivel feledém, vagy
mivel becsesbnek tartám e rövid időt, mintsem evésre használjam;
ajkimmal még csak poharat sem érinték, mégis ittas valék, ittas! hogy
szinte szédültem bele.
A délután oly sebesen tünt le, mintha boldogságomat irigyelve egy
szélvész a hullámok közé sodorta volna, s midőn az éj beköszöntvén,
mindenki nyugalomra tért, akkor vevém észre hogy sokat – igen sokat
beszéltem vele, csak arról nem, miről leginkább akartam. A hajón csend
lőn, csak a katlan egyhangu zúgása; s a habok közé merülő hajókerekek
moraja keblem zajával öszhangozva alakitának egy kínos tercette-t,
mindenki aludt, csak én álmodtam ébren. A mennyire rövidnek találtam
napomat, ép oly végtelen volt az éj, pedig ő előttem állt mindig, a föld
felett elterülő éji félhomályban gazdag hajfürteit tekintém, s minden
csillagban szemeit képzeltem ragyogni; jaj! de a menny angyalainak
énekét nem hallhatám, s igy ha szemeimet megcsalhatám is, csengő hangját
képtelen valék fülembe hazudni.
Rám viradt, oly gyönyörüen a napot fellegfátyolai közül kibontakozni még
soha sem láttam. Hosszas várakozás után a többi utazónők között Adél is
a hajótetőre lépett, én melegen üdvözlém, ő nyájasan fogadá, és boldog
valék. Egész napom egy kiszakitott percz volt a mennyország üdvéből.
Dévényen tul valánk, köröttünk osztrák föld nyult el, s mi hazafiui
érzelmekről értekezénk, barátom! Adél több volt mint magyar hölgy, Adél
hazáját forrón szereté, s azon ritkák közé tartozott, kik e magasztos
érzelmet sem divatnak, sem csipős gúnynak fel nem áldozzák. Mi volt még
hátra, hogy őt imádandónak találjam.
– Bécs! Bécs! – hangzott mindenfelől, én Adélnek nyujtám karomat, ő
elfogadá, s mintha más emberek felett lebegtünk volna, oly könnyedén
vezettem a sokaságon át a hajó orráig. Zöld vidék terült el mindenfelől,
s itt-ott falvak házai fehérlettek; a távolban sz. István tornya
méltóságosan emelkedett a fellegek közé. Ő karomban feledé karját, s
mielőtt ohajtám, mielőtt észrevettük, a gőzös kikötött – Bécs alatt
valánk.
Adélt bérkocsira emelém, atyja mellé ült, s én merően tekinték a haladók
után. Midőn bátyám menésre inte, ugy érzém magam, mint ki szép álombul
rideg valóra ébred. Mi is bérkocsira ültünk.
– Ejnye – kezdé bátyám – feledém kérdeni a tbirót, hol szállásol?
Én válasz helyett kocsisunknak meghagyám, hogy a 98-as bérkocsit
kövesse. Ez lovai közé csapkodott, s még a Praterben elértük őket. A
Károly herczeg fogadóban ismét én segitém le kocsijáról Adélt, mi – mint
tapasztalám – nem vala kellemetlen meglepetés. Jól éreztem magamat vele
egy fedél alatt.
Másnap együtt jártuk be Bécs nevezetességeit, s a viedeni szinházba
mentünk, hol Devrient Emil vendég szerepelt. Adéllel egy páholyban
valék. Ő éltében először vala szinházban. Az „Ördög naplója“ adatott.
Ismered Devrient Emilt? képzeld magadnak a legszabályosabb férfi
termetet, s mindenki által szépnek elismert alakot, hangja? édesen
csengve a kebel zárjait megnyitja, s az érzelmek mélyéig hat; egy-egy
szivéből ejtett szava oly érzelemdúsan hangzik, hogy lelkedet lehelnéd
utána, csakhogy elfoghasd. Ő adá Robin de Bois-t; kedélyes játékában
annyi gyöngédség folyt össze férfias erővel, s merészség határozott
szándokkal, hogy a különben is igen érdekes műnek rendkivüli hatása a
nagyszámu közönséget elragadá. Édesen emlékszem azon élvdús estére! – A
második felvonásban Devrient a csinos ördögi álarcz alatt minő
könnyüséggel lejtett, midőn a bálban mulatók tömege őt körülhemzsegé;
látni kellett a derék müvészt, midőn a drága rokonoknak dolgokat monda,
melyek hallatára a szívtelenek fejeiben mulatsági vágy helyett még a
velő is megkövesült; – ügyes hajlékonysága, Marievali enyelgő társalgása
mindenkit elbájolt.
– Ha Marie volnék! – sohajtá Adél.
– És Robin? – sugám oly közel hajolva Adélhez, hogy lehelletem fürteit
megingatá.
– Robin? – viszonzá gyöngén elpirulva, s egy pillanatot vetett rám, mely
eléggé igazolá, hogy Robin én – és senki más.
Midőn a harmadik felvonással az előadás végződött, s az életrevaló derék
Robin de Bois az igénytelen kedves Mariet nőül nyeré, karomat Adélnek
nyujtva mondám:
– Ha Robin de Bois volnék?
Ő nem válaszolt.
– Lenne-e ön – kérdém szünet után Marie?
Ő földre szegzé szemeit, s bátortalanul igenlé. Hallottad-e? igenlé.
Az est szép volt, s mi gyalog tértünk a várba, a tbiró ur bátyámmal, és
én Adéllel karöltve. Mig a Glacis-t végig sétálók elég bátorságot vettem
Adélnek szerelmem megvallani.
Hat napig szakadatlan együtt valánk, és nem egyszer csókolám le ajkinak
harmatát, ő viszontszeretett. Az öröm, a boldogság majd őrülté tőn, oh!
bár inkább az tett volna azzá, s nem pedig most a kínos fájdalom.
Midőn elváltunk, én fohászkodám, ő könyezett; én esedeztem, hogy irandó
leveleimre válaszoljon: ő kért, hogy minél gyakrabban irjak. – Két év
alatt 37 levelet kaptam tőle, s egytől egyig telvék a legmélyebb
szerelemmel; minden sorbul a hűség olvasható, mindenik esküvel van
lezárva. És e nő megcsalt.
Utolsó öt levelem válasz nélkül maradt.
Ma hallám, hogy hét hó előtt férjhez ment, e tudósitás megtörte
szivemet. Oh! én szerettem, mint nem szeretheté senki más, szeretem most
is, hogy hűtlensége őrüléssel fenyeget, és szeretni fogom még sírom
szélén is! És ő megcsalt!“
Hogy jó szívü vagyok azt még a „Magyarkák“ czimü röpirat is elmondá
rólam, szükségtelen tehát okokkal támogatnom, mennyire hatott kedélyemre
barátom levert helyzete; vigasztalni nem mertem, rajta segítni nem
birtam, mi volt hát egyéb hátra, mint vele versenyt búsulni? és azt
tevém is oly érzékenyen, mintha csak Adél szerelmében compagnisták
lévén, most együtt buktunk volna meg. Na de meg is látszott rajtunk, és
én féltem egy bekövetkezendő nagyobb vésztől; képzeletemben már láttam
Győzőt, minden szerelemhősök csúfjára, s minden hűtlen hölgy rettentő
példájára mint egy kiéhezett lazarónit kétségbeesni, és meghalni.
Szórakozást ohajtott lelkem, szórakozást ajánlott az ész, és én nem
szegültem ellen, s magammal sodortam Győzőt is; minden szép hölgyre
figyelmeztetém őt, hogy szerencsétlen szerelmét valami uj szerencsés
szerelemmel kicserélhetném, – hasztalan szavaim visszapattantak róla,
mint aczél pánczélról a nyilvessző. „Gyógyítson hát az idő!“ gondolám,
és! ki hinné? gondolatom már – már valósult, mert Győző gyakrabban
feledé róla szólani, néha mosolygott, sőt emlékszem egyszer, kitörően
nevetett is; már vigalomról álmodoztam, midőn egy véletlen nyakát szegte
eddigi fáradságimnak, tiz napi kínos munkámat kigunyolá, és reményimet
felhőkbe röpíté: a nemzeti színházban az Ördög Naplóját adák. Csak ez
volt még hátra.
Volt megint keserü napom! Győző az egész bécsi utat, a boldog estét, és
mindent ujra végig beszélt és nekem magam se tudom hányadszor
türelemmel, sőt részvéttel kelle hallgatnom. Reggeltől estig nem
tágitott mellőlem.
Robin de Boist Lendvay játszá; – remekelt.
Én egész lélekkel az előadáson csüggtem.
Győző görcsösen ragadá meg karomat, s a második sor zártszékben egy igen
érdekes nőt mutatott.
– Hogy tetszik? – kérdé, s hallám, hogy szinte fogai vaczognak bele.
Én kapva a jó alkalmon, hogy annyi küzdés után Győző szivét szép női
szemek ismét áthatották, a tüzet jobban élesztendő egész elragadtatással
mondám:
– Szép! angyal szép!
– Ő az! – viszonzá Győző.
– Kicsoda? – kérdém remegve a választól.
– Ki más – mond keserű fájdalommal Győző mint a hűtlen Adél.
– Szegény barátom! – sohajtám, s akár hiszik, akár nem, én nagyon
szántam őt, pedig szánandóbb valék magam: Győző hozzám jött fekünni:
vagy többet is mondjak, önöket az alvás lehetlenségéről meggyőzendő? – –
Volt végtelen kifakadás, s én merő barátságból egész éjen át oly
hosszukat ásitoztam, mint egy jámbor öreg Nagypénteken.
E váratlan csapás Győzőt tökéletesen beteggé, engem pedig gondolkozóvá
tőn. Na hiszen nem is gyült baja még annak sem ki előre felteszi
magában, hogy fél év mulva bukást hirdet, mint meggyült uri személyemé.
Két ember sorsáért emészteni magát a 19-ik században? még is csak
hallatlan! – – – de nem fogom magamat dicsérni, nem akarom elmondani,
hogy minő tervek fordultak meg fejemben és miért buktak meg azok saját
gondolkozásom itélőszéke előtt – – elég az hozzá, hogy végre – azaz
háromheti tervezés után – belebotlottam a módba, miként szólhatna Győző
ismeretlenül Adéllel, ez tán külömben is megeshetett volna de egy uttal
barátom kigyógyulásának módját hittem feltaláltnak; – és örvendettem
mint hét heti bőjt után első ünnepnek a vakhitű. – – Rohantam, és
cselekedtem.
Nehogy keserü sorsomban más is osztozzék, s a gondolkozás sulya alatt
annyit izzadjon mint én, megsugom, miért találtam Győző számára oly
kedvező találkozást Adéllel; mert – – – mert szerencsére a farsang
nyakunkon nyargalt, és akkor természetes, hogy minden bohóskodásnak
nyilt mezeje van. Futottam tehát a szabóhoz és két egyenlő Robin de Bois
ördögi álarcz-öltönyt készitteték, Győző tudta, és akarata nélkül.
Már bérkocsiban ültünk A...ra utazandók, midőn tervemet közlém. Barátom
örvendett, csókolt, és fele jutalmam nyerve volt.
A...n nagyszerü álarczos tánczvigalom tartatott a német szinészek
felsegélésére, ez nem csoda, hisz A... magyar város, és ámbár a magasb
osztály két harmada Schillert, vagy Göthét nem érti; a német szinház
mindig megtölt, hálátlanság lett volna a lelkes közönségtől meg nem
jutalmazni a ponyvamüvészeket, kik a genialis Nestroy salon-műveivel oly
jó izlést szórtak e művelt város műértő közönsége közé, – még ellenben a
nem rég ott fáradozott magyar szinészek előadásai közönség hiánya miatt
többször elmaradván, felsegélés nélkül kinlódtak ki a város hosszu
utczáján. Ez csak mellékesen megjegyzendő a bál kedveért, hova Győzővel
oly igen készültünk.
Termetre hasonlitánk egymáshoz, ez Győzőnek nem nagy dicséretére válik,
de hadd legyen barátomról fogalmuk azoknak, kik engem ismernek, s kik őt
ismerik, tudjanak engem is képzelni, hát biz én csak kimondtam az
igazat, nyakra főre készültünk, s midőn az ördögi diszöltöny rajtunk
volt, s az álarczot feltevők hozzá, alig birtuk magunkat egymástól
megkülömböztetni. Az óra ütött, mi nagy csatára készek a tánczterembe
indultunk. A folyosón ácsorgó nép rémülve futott tőlünk, mi egymásnak
utasitásokat adtunk, s különösen engem néhány egyén titkaival bizott meg
Győző, miután e városban egész ismeretlen valék.
A terem ajtaja felnyilt előttünk, s Győző érdeklett uraimat és
hölgyeimet megmutatva alattomban tőlem elvált, s a minket körülzajongó
tömeg közé vegyült.
Nagyobb libavásárt életemben nem láttam! a bámulókat egy keringő
szelleme szélvészkint sodorta el mellőlem, s most magam is
körülnézheték:
Egy tetszelgő koros nő, utasitásomban áll.
– Lásd, lásd, hogy változnak az idők – szólitám meg őt. – Tizenöt év
előtt, és most.
– Igazad lehet csúf ördög.
– Nálad is letünt a szépség időszaka, emlékszem, midőn udvarlók, hódolók
és imádók vettenek körül; most elhagyatva vagy, mint gazdátlan kert.
– Vakmerő!
– Na, na, hisz az ördög csak tudhatja, lásd te a magadnál szebb, és
ifjabb hölgyeket rágalom és koholt hazudsággal törekszel alacsonyitani,
ez még a pokolnak is sok, azért vigyázz, mert mi ördögök a jól vegyitett
festék alatt is látjuk az arczokat elhalaványulni.
A nő egy kopott arszlán karjai közé veté magát, honnan czáfolólag
tekinte rám, és rohant a keringőben vén fejét jobban megszéditni.
– Jó éjt mult szépség!
Kevés percz mulva egy uracs vállamra ütvén megtámada:
– Ördög, panasz van ellened.
Rá tekinték, emberem volt, szinte Győző által kijelölt.
Vidd közgyülés elé – viszonzám.
Egy urhölgyel udvariatlankodál.
– Csekélység! azt hittem bitang pénzek miatt, bizonyos szolgabirói
eljárás.
Ő egyet mormogott, mint Pál fordulásakor odujában a medve, tetőtül
talpig megmért, és elsompolygott.
Én rá kiálték.
– Barátom lisztes vagy!
Győzőt is láttam ide s tova ugrálni, egyiktől másikhoz rohanni s a
honnan csak távozott, mérges tekintet villámlott utána. Mi egymással
mindig ellenkező irányban működtünk. Fél óra mulva az egész bál az
ördögrül beszélt, engem az ő, őt az én csipőségeimért vontak feleletre
nem egyszer.
De hogy első meglepetésemre visszatérjek, ujra feljajdulok; soha
életemben nagyobb libavásárt! nézzünk szét.
Négy hölgy karöltve; fejeiken egy egész erdő csinált-virág, mely minden
fejmozdulatra ugy zörög, mint őszi szélben a száraz falevél.
– Hallatlan boszuság! – mond az egyik – mindent utánunk majmolnak,
utójára nem is öltözködhetünk.
– Már az igaz – válaszolák egyhangulag mind hárman.
– Láttátok – folytatá az imént szóló – az X–i tisztartó leányát, egészen
úgy öltözött, mint a mult vigalomban én valék.
– Minő merészség!
– Pedig még sem tünik fel egész estén át, még egy katona sem tánczolt
vele.
– Nincs is nevelése lelkem adta – jegyzé meg a második – mindig magyarul
beszél. – És magok is ugy morzsolták azt a német nyelvet, mint második
iskolás a diákot.
– És szépsége is – tevé hozzá a harmadik – olyan parasztos.
Ezekkel jó laktam; lássunk másokat is.
Im egy csinos hölgy oldalánál jobbra egy katona feszeleg, balra egy
simára nyalt ifju sompolyog.
– Ah! – sohajtá a hölgy – minő különbség egy katonatiszttel (élénk
tekintet) és egy (megvető pillantás) czivilistával társalgani. Mon Dieu!
A tiszt öntetszőleg egyengeté magát. A jámbor ifju – ki mint később
hallám fülig szerelmes volt a hölgybe – ugy forgatá szemeit a
hallottakra, mintha incognito Hugo Victor lévén, magát istenitetni
hallotta volna.
– Az a gyöngéd bánásmód – folytatá a hölgy – terjedt olvasottság, uri
izlés, világ és emberismeret kizárólag csak katonában található fel.[1]
Bennem a vér epévé forrt, s egy ügyes ugrással előttök termettem e
szókkal:
– Az ördög nem alszik asszonyom!
Fidonc! ki ez?
– Mondám már, hogy ördög vagyok! és te – folytatám a tiszthez fordulva –
kérdem rojtodra, és katonai becsületedre, hiszed-e, s beleegyezel-e
mindazokba, mit e szép hölgy monda?
– Nem – válaszolá a tiszt kis szünet után – s a müvelt polgári rend
rovására dicsértetni nem is akarok soha – a tiszttel békülő kezet
fogtam.
– Nos asszonyom – kérdém – megtanultál pirulni? – az imádó ifjunak pedig
odavetőleg mondám – Gyáva fegyverhordozó mulatságot! –
És ő mély alázattal megrázta fejét.
Én tovább álltam.
Ismét négy hölgy együtt, szorosan összebujva egyikről másikról
itélgettek, pedig a naiv teremtéskéknek csak tűkörbe kell vala nézniök,
s egymás beszédét mérlegelni, tehát magukról annyi szólandót
találhattak; hogy másra még sor sem került volna. Nyomunkban három ifju
libapásztorkodott. Azt hallottam, hogy imádójok, de ezt pasquilnek
hiszem.
Egy állványon a magasrendüek, u. m. egy kimaradt alispán neje, a főbiró
két leánya, és egy városi tiszt életüdve leszemüvegezték az arra
sétálókat és a sok üdvözletet hideg fejbillentéssel alig győzték
viszonozni. – Oda is felléptem.
– Nos ördög! – kérdé az alispánné – mit akarsz itt?
– Fáradt vagyok, s haza jöttem pihenni.
– Az ördög nem fáradhat el – kezdé a városi tiszt neje, – kin a tömérdek
illatár daczára is keresztül tört a timár-bűz. Ő is valami okosat akart
mondani.
– Nagy vállalatba fogtam – felelém – egy a....i röpiratot irok,
„Zeitgeist“ czim alatt, s a kiadó vállalkozókat majd hozzád küldöm, mint
e város szelleméhez, ki azt oly angyalilag kormányozza. – Kedvem lett e
felfuvalkodott népet kissé megcsipkedni, de Győzőt e pillanatban Adélhoz
láttam közeledni, egy szögletbe vonultam, honnan a beállandó párbeszédet
kihallgathatom.
Győző Adéllel szemközt állt, karjait keresztbe veté, s fejét mélyen
mellére sülyesztve szigoruan tekinté Adélt.
– Te – kezdé Adél – engem igen édes estére emlékeztetsz.
– Annál keserűbbre magamat – viszonzá Győző.
– Hát ez öltöny előtted is bir némü varázszsal.
– Igen Adél!
– Hát ismersz?
– Én, az ördög? hahaha!
– Reméllem, nem tartozom kijelöltjeid közé.
– Választottaim között az első vagy.
– Köszönöm a bókot.
– Adél! emlékszel-e a bécsi Robin de Bois-ra?
– Mindig édesen.
– És a pestire?
– Szinte.
– Minő lélekkel nézted az elsőt, tudom, minő lélekkel a másodikat azt
magadtól szeretném hallani?
– Nevezd meg elébb magad, és elmondom.
– Robin de Bois.
– Mernéd is te, mint ő az álarczot letenni.
– Azt nem, de letépem a tiedet.
– Menj, menj – mond Adél – te nem vagy udvarias mint ő.
– Pedig tőle tanulám szerepemet, s miután te már Marie nem lehetsz, a
marquisnő szerepét néhány perczre nem lennél szives elvállalni.
– Lehetlen – viszonzá Adél könnyelmü zavarral – e tánczra el vagyok
igérkezve.
– Na, na! hát a marquisnő nem volt a parancsnokkal eligérkezve, hisz jól
tudom, a szép nőknél az ördög győzni szokott.
– De igen vastagon űzöd tréfádat.
– Tréfa? oh nem! én egykori szerelmedről akarok szólni.
– Hiába fárasztod magadat.
– És ha bécsi utadat, bizonyos szerelmes leveleidet hoznám föl.
– Honnan birod mindazt?
– Honnan? egy ördög, egy szegény ördög Holdváry Győző naplójából.
– Ő elárult volna?
– És te megcsaltad. Mi van ebben?
A bál hőse, egy ifju eskütt enyelgő könnyüséggel sietett Adél felé őt
tánczba viendő.
– Nem fog tánczolni – mond határozottan Győző.
– Ki vagy te, ki itt…?
– Ki vagyok – vága szavába Győző – kérd meg az alispánnét, birótársadat,
e szép nőt, kérd meg az egész társaságot, ki vagyok? hát ördög vagyok!
– Szemtelen vagy!
– Tán utitársamul akarsz szegődni a pokolba, vigyázz, mert előre
küldelek.
– Ah! – dühönge az eskütt – az egész világ panaszkodik e nyomorultnak
botrányos viselete ellen… le kell tépni álarczát. He! – kiáltá a
társasághoz fordulva.
Adél esdőleg ragaszkodott karjába.
Győzőről a figyelem egy pillanat alatt a hősieskedő esküttre esett; én
használva a perczeket, Győző mellé surrantam, s őt visszataszítván,
helyébe én álltam.
– Uraim! uraim! csak közelebb – harsogá az eskütt.
Adél elhalványult.
A közönség körülvett, s a zene elnémult, s e dicsőséges zavarban, miután
Győzővel sikerült magunkat kicserélni, jobban érzém magamat, midőn
láttam, hogy ő az ajtón kiillan.
– Halljuk! lássuk! mi az? – zugá annyi torok.
– Egy szemtelen álarczos – mond az eskütt – engem öltönyön ragadva.
– Le az álarczczal, le az álarczczal! – kiáltá az egész gyülekezet,
kiváncsiak lévén, ki az, ki titkaikat ismerve oly kiméletlen szórta az
igazat.
Eskütt barátom álarczám felé emelé kezét, a közönség előre nyomult.
Én övemből két pisztolyt ragadtam ki, a felém tolakodókra szegzém, és
sikoltva, jajgatva nyomultak vissza, én egyedül álltam.
– Im most megmutatom ki vagyok! mondám a megrémült közönséghez, s az
álarczot letettem, közbámulás, közzugás, és közmeglepetés, egy lélek sem
ismert.
Én a czukrász készitette egyik pisztolyom csövét leharaptam, s a másikat
több darabba törvén belőle a hölgyeket kinálgatám. Ezt kitörő nevetés
követte.
Roppant érdekkel kérdezősködtek kilétem iránt, s kiváncsiságukat főfokra
csigázá, hogy senkitől sem tudhatták meg. Engem ezer kérdéssel
ostromoltak, s én az ördög naplóját tökéletesen kizsákmányoltam a
lehetőségig onnan halászva el a legügyesb válaszokat. A nők
körülenyelegtek, a férfiak deli ördögnek neveztek, és valami ördöngös
fogalmuk volt is felőlem, – szivesen, és mégis tartózkodólag társalogtak
velem.
Alig nyilt egy pillanatnyi rés s Adélhez vonultam.
– És ön mindent tud? – kérdé tőlem.
– Szórul szóra – viszonzám.
– És a levelek? – –
– Mind a 37 kezeim közt.
– Higye el ábránd, gyermekjáték az egész, én tapasztalatlan ifju valék,
Győzőt soha sem szerettem.
E nyilatkozatra minden csepp vér fejembe szökött.
Holnap reggeli kilencz órakor egyedül várandom önt. A leveleket ne
feledje elhozni. – Ezzel eltünt.
– Majd – gondolám magamban – megfoglak lepni.
A vigalom kitünőbbjei lakomára hivtak meg, pezsgő közt akarták
kicsikarni nevemet – nem sikerült.
Egy zarándok öltönyü álarczos érinté vállamat, s titkon tudakozódék a
kaland kimenetéről.
Győző volt, kit helyzetem iránti aggodalom üzött vissza. Ő ismét elment,
én reggelig vigadtam. Midőn a társaságtól elbucsúztam, „éljen!“ zaj
hangzott utánam.

III.
Nyolcz órakor Győzőt pipereasztalhoz állitám, s kilenczig tetőtől talpig
ki volt csinositva.
– Menj – mondám neki – Adélhez, most tanu nélkül szólhatsz vele. Rám
vár.
Győző ingadozott.
– Tehát én megyek.
– Nem, nem! – kiáltá Győző – tükröt kell elébe tartanom – és elrohant.
Képzelem Adél meglepetését, midőn engem hideg szavakkal ostromlandó
várt, azonban felpattan az ajtó, Győző belép, és mondja: „én voltam
Robin de Bois.“ Mit gondolnak édes szépeim! megzavarodik-e ilyenkor a
hűtlen?
Én utazási készületekkel foglalkozám, kocsisunk befogott, és Győzőt
vártam. Kissé késett, de mégis eljött.
Midőn a városból kiértünk, Győző kétértelműleg rázta fejét, és
mosolygott.
Szünet.
Később szivarra gyujtva ismét mosolygott. Végre kitört belőle a szó,
egész örömmel mondván:
– Barátom! terved isteni volt, győztél, én meggyógyultam!
– És a kis zárdanövendék? – kérdém neki bátorodva.
– Kaczér nő lett. Mint férje járt, ugy járhattam volna én is. Szegény
férje!
Valóban?
– Tudod – kérdé szünet után Győző – hányat ütött az óra?
– Gyanitom.
– Tizenegyet – viszonzá kitörő kaczajjal óráját tekintve. És e nevetés
nem volt a kétségbeesés hangja.
Mi többé e tárgy felett nem búsultunk.


GAZDAG ÉS SZEGÉNY.
Dusan butorozott teremben két ifju ült, egyaránt bus és szenvedő
arczkifejezéssel. Egyik meglepően deli, érdekes külsővel birt, másika
ellenben a természet ez ajándokát nélkülözé.
A deli ifju épen beszédét látszék végezni, midőn a másik karszékéből
fölemelkedve éles fájdalommal mondá:
– Mit ér nekem az élet, ha csak látnom kell, mint élvezi más annak
gyönyöreit? – barátom én gyülölöm a napot, mert másokat az élet
kellemeivel áraszt el, mig engem uj fájdalmakra ébreszt; utálom az éjt,
mert mig mást kedves merengések közt, édes álmakban ringat, elém
rémképeket varázsol, hogy még akkor se feledjem nyomoruságomat.
– Arthur! – viszonzá az első – hisz te gazdag vagy.
– O Béla! – folytatá Arthur keserü mosollyal – hiszed-e, hogy még is
boldogabb nálamnál a napszámos, ki órákig ácsorog a nap széditő melege
alatt, hogy nehány fillérért homlokizzasztó munkát kapjon, mert ép teste
és nyugodt lelke van; boldogabb a világtalan, ki házról házra vezettetve
koldulja falat kenyerét, hisz ő nem látja mi a szép, s nem tudja,
mennyit tagadott meg tőle sorsa: pedig én öröklöttem nevet, mely előtt a
haza minden termeinek ajtai tisztelettel nyilnak meg; öröklöttem kincset
annyit, hogy gyöngeségeim mindenikét, százezrekkel tölthetném be; – és
mit használ nekem e nyomoru érczhalom, ha a természet oly mostohán
gondoskodott rólam?!
– De szived – vága közbe Béla – oly nemes – minővel legsimább arcz,
legdelibb termet sem dicsekedhetik.
– Szivem?! – jajdula fel Arthur – ne emlitsd, bár volna kemény mint
ércz, vagy téphetném ki keblemből, hogy ne dobogjon, ne érezzen – oh az
szeret forrón és lángolón, de a viszonszeretetnek csak reményét is
ápolnom megtagadá a természet átka. A hölgy szép, mint kit isten
angyalnak akara teremteni, ugy látszik, a természet, hogy reá mindent
gazdagon pazaroljon, tőlem mindent irigyen megtagada, ő oly kecses, hogy
elvétetvén tőle mi nálam pártolandó, ő még is ezerszer szebb maradna
nálam. És én szeretem, mint vakhitü lelke üdvességét, én általa s benne
csodálom a természet remekét, a tavasz minden kellemeit, általa imádom
magát az istent! érte lehellek, érte forr minden csepp vérem, és nem
merem ezt neki fölfedezni, mert szánakozó mosolyától pirulnék, gúnyja
megölne.
– Én is szeretek, de a hölgy vagyon és születésben annyira fölöttem áll,
hogy nekem szegény – névtelennek legmerészebb reményeim sem igényelhetik
birását. És én is átkozzam a sorsot? – Arthurom! kedves Arthurom! keress
megnyugvást abban, hogy sok más kebelt is dul hasonló szenvedés.
– S a hölgy? – kérdé Arthur.
– Légy kimélettel, kebled ezen szentsége után én nem ohajtok nyulni; nem
akarom szived titkát kifürkészni, cselekedd te is azt, mert eskütörés
nélkül nem vallhatnám a nő nevét. Én hallgatást fogadtam neki.
Hallgatást, mert hiszen ily ajkak mint enyéim, csak megfertőztetnék a
dicső nevet!
Arthur melegen szoritá meg Béla kezét, merően szemébe tekinte s
magasztos hangon mondá: munka és szorgalom, vagy bármely vakeset téged
gazdaggá tehet, s akkor mindened van; de – folytatá elszomorodva – ki
fog nekem ép testet adni.
A teremben csend lőn. Ezer indulat egymást, váltva vivott mindenik
keblében, ajkaikon koronként, egy-egy keserü mosoly lebegett.
Az óra esti tizet ütött. Arthur hirtelen felugrott e szavakkal már 10
óra, Béla! készüljünk gr. Lipkeyékhez.
Béla némán emelkedett föl üléséből s egyszerü kék, Arthur pedig fekete
dominot ölte magára.
* * *
Fényesen világitott s legjobb izléssel rendezett tánczterembe léptek ők.
A teremben álarczosok tarka vegyülete zajlott.
– Ez csalhatlanul Klementina – mond a fekete domino társához, egy
mellettök ellebegő csinos álarczosnőt pillantván meg – én követem. Társa
mélyen sohajtott.
– Légy üdvöz szép álzott! – szólita meg egy elegans fehér dominot, a
harmadik szobában jutván vele szóhoz. Ez bájoló fejével fogadást inte.
– Nem tévedhetek, neked kell lenned az ünnep királynéjának. – A nő
tagadólag rázta fejét.
– Te vagy Klementina, ne tagadd, hisz más nem lehetne oly szép, én
fogadok – százat egyre, hogy te Klementina vagy.
– Elveszted.
– E csengő hang, melyet még álmomban is zengeni hallok, nem csalhat. E
perczben egy drágaságokkal terhelt ékes keleti öltönyü álorczás
érkezett.
– Ej, ej! – szólitá meg a fekete dominot – gr. Szirtey oly öltönyt
gondolhatna ki, mely rőt haját is eltakarván, alatta ismeretlenné
válnék.
– És gr. Frigotti – viszonzá kezét a beszélő vállára sülyesztve az oda
érkezett kék domino – beszédmódját kissé változtathatná, nehogy mindig
gorombaságáról kellene ráismerni.
– A vétket, mellyel mást vádolsz – felelé a keleti – magad követed el.
– Féltem hogy különben meg nem értesz.
A keleti haraggal vevé ki óráját; most tizenegy, fél óra mulva meg tudom
ki vagy, s akkor gr. Frigottinak fogsz felelni szavaidért.
– És nekem – mond a fekete domino – ki fog számot adni a sértésért?
– A sors – viszonzá a gazdag öltönyü s gőgösen távozék. A fekete domino
követé.
– Klementina! – sohajtá a kék domino, – egyedül vagyunk. A hölgy levevé
álarczát; a domino szinte s Bélá állott a kellemdus hölgy közelében.
– Szigety! – mond a hölgy – ma tán utolszor szólhatok önnel ez életben.