Degré Alajos novellái (1. kötet) - 2

Jenő és Ákos keserű könyek közt váltak el.
A hajó megindult, Jenő a partra kiáltott Ákoshoz „Laura!“ és arczát
elfedé.
A két barát sokáig integetett egymásnak. Ákos azután felment a ‚Principe
Metternich‘ fogadóba, s látcsővel kisérte a hajót, mig csak az est
homályában el nem tünt.

VI.
Egy halvány ifju beszélé nekem e történetet az érdeklett kép előtt.
– S honnan tudja ön ezt? – kérdém.
– Én Ákos Jenő barátja valék.
– Többé nem az?
– Fájdalom ő meghalt, tegnap kaptam tudósitást a kapitánytól. Jenő
csaknem önként keresve halált, egy vihar alkalmával merényének áldozata
lőn.
– És Laura? – kérdém.
– Hihetőleg feledni fogja.
– Oh a hölgyek hamar felednek!


NÁSZAJÁNDOK.
Armin! alig ismerlek ma – mond Elek – éljen a gondüző!
Armin szó nélkül koczinta társával.
Mindketten fenékig üriték Medoc-kal telt poharaikat.
– Nem értelek – kezdé ismét Elek – évek óta a legbensőbb baráti viszony
fűz egymáshoz, ismerem lelked minden gondolatát, szűd legparányibb
vágyait; aggodalmidban résztvevék, fájdalmidban osztozám, hányszor
elhazudtolám kinaimat, csak hogy élted egyetlen perczét se keseritsem.
Armin forrón szoritá meg a beszélő kezét; búskomoly arcza egy pillanatra
kiderült, de mihelyt ajkiról a lekötelező mosoly elvonult, ismét az
iménti gondolkozó kifejezést ölté fel.
Elek kétesen rázta fejét, keserűn ejtvén:
– Titkolódzó kezdesz lenni, nem szeretem.
Armin a tele poharakra inte, némán emelék azokat ajkaikhoz, s midőn
üresen az asztalra tevék, fejbillentéssel üdvözlék egymást.
A fogadó étterme vendégekkel volt telve; a főváros kedvelt zenészei, a
remek Patikárus testvérek a legnyugodtabb kedélyeket is fölizgaták.
Ah! ezek megrészegitik a szivet!
Nem tudom más ember hogy van velök, de nekem tömérdek fájdalmat okozának
már. Szeretném egyszer boldog állapotomban hallani őket, vajjon az
örömet is képesek bennem annyira potencirozni mint a szenvedést? vagy
csak dult kebel olly fogékony, hogy a müvész testvérek elragadó
játékukkal abban vihart idézhetnek elő. Nekem müvészetök nem élv, ha
sirni tudnék, tán könyzáport csalnának ki szemeimből; ha szerelmes
volnék, s kedvesem jelenlétében játékuk mostani lélekállapotomban
találna, tán megőrülnék; és, a mitől olly messze vagyok, ha boldog
volnék, vajjon olly arányban növesztenék boldogságomat mint most az
ellenkezőt? ha igen, ugy sok vagyont óhajtanék mellé, hogy felét nekik
adhatnám… de illy kedéllyel, illy helyzetemben a tulságos feszültség
után hazatértemkor a lefeszültség beteggé tesz. Csak kerülni tudnám
őket!
Hogy mások idegeit sem kimélik az izgatástól, bizonyitja az étterem
jelen vendégeinek viselete: itt zajongás, örömkitörések hallhatók, ott
csendesen méláznak, másutt érzelegnek; egyik fejét tenyerére fektetve
merőn szegzi maga elébe szemeit, másik fürtei közé markolva egy sziszegő
hanggal elszánt pillanatot vet a bohózatra, a harmadik, kezében telt
pohárral áll a zenészek előtt, derült vonásain elégültség látszik.
Szóval: a tömérdek arczokon minden kedélyállapot látható, de közönyösség
nem.
Két ifju a legszélső sarokasztalnál elvonultan merenge. Az egyik
körülbelül 28 éves halvány s érdekes kinézésü volt. Fényes fekete haja
rendetlen árasztá el szabályos fejét, néhány fürt magas homlokán
gyűrűzött alá, mi különben szép, de dult arczával annyira összehangzék,
hogy szenvedélyt szikrázó nagy szemeit odavéve, az egész alak festőinek
mondható. Öltözete divatszerinti, a szinek választása izletes, s
mozdulatai fesztelenek valának. Külsejéről itélve ez ember sok világot
láta és tapasztalt. Ez, kit társa Arminnak szólita.
A másik hasonkoru, kedélyes kinézésü szőke egyéniség. Haja szépen
fürtözött, öltözéke keresettebb, a rajta levő színek kiáltóbbak, s
mozdulatai feszesbek valának. Neve Gyula.
Huzamos hallgatás után Armin órájára tekinte, egy pillanat alatt a
széket maga alól kirugta, kalapját fejébe nyomá s barátjának kezet
nyujtott.
– Távozol? – kérdé Elek.
Armin fejével igent inte.
– Látom valamiben töröd fejedet – mond az imént szóló – ohajtom jól
üssön ki, viseleted bizonyitja, hogy a kaland mellyre készülsz, nem
köznapi.
– Igaz – viszonzá Armin – kalandra megyek, de soha aggódóbb lélekkel és
nyugtalanabb szivvel mint ma. Előérzetem valami roszat sejtet.
– Hát ne menj.
– Gyáva legyek?
– Az még nem következés.
– Mivel mentsem elmaradásomat?
– Majd kigondolunk valami okosat.
– Hazudjak?
– Azt épen nem, de… de…
– De még is csak ollyasmit.
– Ha rosz sejtelmid vannak, tanácslom, maradj.
– És egy nőt várni hagyjak? ez lovagiatlanság. Történjék a mi akar, én
megyek.
– Tehát isten veled.
Kezet szoritva elváltak.
Armin az utczára érkezvén, egy lámpa alatt levélkét olvasa el. Darabig
határzatlan tekinte a lapra, azután összehajtva azt zsebébe rejté s
gyors léptekkel távozott.
– A tigris szálloda 20-ik számu ajtajánál kissé megállapodék,
körültekinte, s habozás nélkül benyitott.
Egy nő lépett elébe.
– Az egekre nagysád! – álmélkodék Armin, kalapját kezéből kiejtve.
– Nem engem vélt itt találni ugy-é? – mond epedő szelid hangon a nő.
– Inkább halálomat. De mi véletlennek köszönjem e szerencsét?
– Ön valóban szerencsének, s szivből nevezi igy?
Armin elpirult.
– Lelke mélyébe látok.
– Nagysád igaztalan.
– Nem szándokom önt faggatni – mond a nő, s széket jelöle, maga pedig a
pamlagon foglalt helyt.
A nő érdekes volt: huszonkét, huszonhárom évre mutatott kinézése,
azonban arczán egy neme az elvihatlan fájdalomnak olvasható. Hátra
fésült szőke hajára pongyolán volt egy sötét csipkekendő vetve, melly
fehér arczbőrén végig futva, álla alatt hanyagul köttetett össze; szemei
érzelgő kékek, s ajkai rózsapirosak valának; hamuszín öltönyét derékig
érő, s ugyanazon szövetből készült gömbölyü gallér fedé. Kecsteljes
mozdulatai, élénk taglejtése és mérsékelt magassága gyönyörű termetet
árulának el.
– Ön azt kérdi, mi hozott ide? ön kérdi Armin? hát nem ismeri szivemet?
– Mert alig merék hinni szemeimnek – kezdé Armin az első meglepetés
zavaraiból kibontakozva – azt sem tudom mit szóltam, hisz e váratlan
öröm… e nem remélt találkozás az első perczben kiforgatott önmagamból,
de most látom, hogy nem álom e drága jelenet; kezem kezét érinti, érzem
lehelletének melegét, hallom szavának csengését, és – boldog vagyok.
Igy, igy! e hang részegité meg lelkemet. Armin! én önt hallva, a világ
minden egyéb örömeit feledem.
– Mert szavaim szivből fakadnak, mert lelkem kegyed szerelme után
sovárg, s mert körében a mennyet élvezem. Örökre tied!
– Örökre, örökre!? – ismétlé a hölgy – e vallomás édenbe ragadna, ha – –
– Ha?
– Ha köztünk s érzelmink közt választó fal nem emelkednék.
– A melly – mond egy harmadik – e perczben leomlott.
– Férjem! – kiált a nő, s tenyerével arczát elfedé.
– Ön itt? – kérdé Armin gépileg felegyenesedve.
– Elég illetlen tőlem – viszonzá eléggé jól szinlelt nyugodtsággal a
férj – átlátom, de mit tehetek róla, hogy sejtelmem merészen teljesült,
hogy előérzetem megcsalni nem tudott. Nőm viseletében rég tapasztalám a
változást, de okát e perczig eltalálni nem tudtam. Darab idő óta
lépteire figyeltem, s utjaiban árnyékként követém, igy juték a furcsa
jelenethez.
– Semmisitsen meg uram! – zokogá a nő.
– Sőt ellenkezőleg, boldogitandom.
– Hagyjon fel a szinleléssel – türelmetlenkedék Armin – s teljesitse
szándokát, mert hisz ok nélkül csak nem aljasult kémmé.
– Ej, ej! végre hármunk közt még én vagyok a jellemtelen?
Armin ajkiba harapott.
A nő könyekben kerese menedéket.
– Tudja-é ön – kérdé a férj erősen ragadva meg Armin kezét – mi teendője
van?
– Igen uram, önnel a város végére sétálni.
– Átkozottul téved.
– Tehát gyáva?
– Nem, hisz ön egészen hatalmamban van, ha vérrel akarnék boszulni,
összetörhetném itt.
– Ugy hát távozom.
– Elég lovagiatlan volna vétkes társát, egy nőt a férj első boszujának
védtelen kitenni? pfui!
– Uram! türelmem fogyni kezd.
– Lassan, lassan, e hang engem illetne.
– Szóljon hát, mit kiván tőlem?
– Csekélységet, e lap aláirását.
– Mit tartalmaz?
– Elvíhatlan valót.
– S az?
– Elismerése annak, hogy önt ezen nap illy órában itt nőmmel egyedül
találám.
– Nem fogom aláirni.
– Ugy tanukat kell összehivnom – s az ajtó felé indult.
Armin utját állotta e szókkal:
– Botrányt akar ön elkövetni?
– Ki, én? ez mulattató, olly órában, mellyben a föld kerekén csak nekem
volna jogom nőm szobájába lépni, idegent találok ott, s nyugodt
viseletem mellett a botrányt mégis én követem el. Minő fogalma van önnek
a botrányról?… irja alá.
– Nem, soha.
A férj utjából félre taszitá Armint, s az ajtót megnyitá.
A nő kétségbeesetten esenge Arminnak, hogy ne vonakodjék a férj
kivánatát teljesítni.
Armin engedett, s az okirat alá lőn irva.
– Most még egyet – mond a férj – a válópert azonnal megkezdendem, adja
ön becsületszavát, hogy annak lefolyta után e hölgyet nőül veendi.
– Becsületszavamra, igen.
– Elég, isten önnel. Asszonyom! még ön nevemet viseli, fogadja el
karomat.
A nő ingadozó léptekkel közeledék, remegve ölté karját férjeébe és
zokogott.
– Uram! – kezdé komoly hangon Armin – kivánatit teljesitém, engedje hogy
én is kérjek öntől valamit.
– S az?
– Igérje, hogy mig hatalmában áll, e nőn boszuját nem töltendi, ez
eseményt vele éreztetni nem fogja, s kellemetlenségeket neki nem
okozand.
– Becsületemre, nem.
Armin meghajtá magát, a férj nejével távozott.
Alig hagyák el a szobát, s Arminnal minden keringeni kezdett. Szédelgő
fejét könyökére fekteté és hosszasan merengett. – ‚Megtörtént!‘ – kiáltá
helyéről felpattanva – ‚nincs szabadulás‘ – s villámgyorsan siete vissza
a fogadóba, hol barátját elhagyá.
– Egészen kikeltél arczodból – mond Elek az érkező Arminnak – s
tekinteted zavart.
– Jó – viszonzá a megszólitott – hogy még hasonlítok magamhoz, mert
többé nem vagyok az, ki valék.
– Nos?
– Vőlegény vagyok.
– Micsoda?
– E perczben lettem azzá.
– Nem értem.
– Azt meghiszem, magam is alig értem.
– Beszélj hát.
– Dehogy beszélek, dehogy beszélek, hanem iszom. Ferkó lelkem! reggelig
szivszaggató nótákat, s pinczér! jégbe hűtött pezsgőt! ti ketten
kábitsatok el, s ha lehet, fosszátok meg eszemtől.
Ferkó nem kéreté magát, a pinczér sem várt uj parancsot, egy percz alatt
minden ugy lőn, mint Armin ohajtá.
A zene meglágyitá szivét, a bor megoldá nyelvét, s ő barátjának mindent
elbeszélt; midőn a nőt megnevezé, Elek székéről felpattant.
– Mi lelt? – kérdé Armin.
– Semmi,… a bor nem elég hűs. Pinczér! jobban meg kell a jégben forgatni
az üvegeket. Károly! ide mellém, hadd sírjon az a hegedű.
E percztől a két pajtás elnémult, s csak a Patikárus testvérek
hangszerei beszélgettek, de oly hangon, minőn az angyalok is megértik
egymást.
Az éj viharos küzdelmek közt folyt le.
Hajnalban egy szivmetsző sohajjal vőn bucsút Armin a zenészektől,
üvegekkel halmozott asztaltól s mint maga is hivé, a legényi élettől.
– Mikor látlak – kérdé Elek hosszu kézszoritással.
– Nem tudom.
– El fogsz utazni?
– Nem tudom.
– Mik hát terveid?
– Nem tudom. Kérlek ne ostromolj kérdésiddel, hisz láthatod, hogy
öntudatom elvesztém.
– Élj boldogul.
– Isten veled.
E percztől kezdve Armin elzárkozott és mélázó lőn.
A válóper lefolyt, s Armin násza küszöbén állott, a nélkül hogy mint
boldog vőlegénynek e perczet siettetni, vagy óhajtani eszébe jutott
volna.
Ő egészen megváltozék, eleinte kétségbeesett, később vigasztalni kezdé
magát, majd a véletlen viszony teljes befolyásának tulajdonitá esetét,
végre… végre mint minden kellemetlent megszokunk, az eszmével, nősülni,
nemcsak kibékült, de pillanatonként elég merész volt jövő életében
fénypontokat fedezni fel.
Az elhatározó nap bekövetkezék, Armin oltárhoz vezeté aráját.
A nő tündérien szép volt. Armin halvány arczán komoly elhatározottság
ült.
Az ünnepély vendégei még együtt valának, midőn Arminhoz levéllel kezében
szolga lépett.
Armin a levélre tekinte – ismeretlen vonások – dörmögé redőzött
homlokkal, s a mellékterembe vonult. A pecsét ujjai közt elpattant, a
levélben egy parányi aranykulcs volt következő sorok kiséretében:
„Tisztelt ur! Senkinek sincs több joga szerencsét kivánni, mint nekem.
Fogadja e kulcsot nászajándokul. Neje hálószobájában egy ébenszekrényt
találand ön, ez megnyitja zárját, ha tökéletes boldogságot ohajt, ne
késedelmezzék hozzájutni.“
– Nyomorult! – kiálta fel Armin, s a levelet görcsösen gyűrte össze –
nem olvasom tovább – néhány lépést tőn a terem felé, s ismét megállt, a
lapot kiegyengeté s reszkető kék ajakkal folytatá:
„Ön felette szerencsés, irigylendő neje önt véghetlen boldoggá teendi;
mást elhagyott érttem, engem megcsalt ön miatt, s önhez, mielőtt nejévé
lett volna, hűtlen.“
– Hazug ördög! a féltés kigyóját akarod keblembe taszitni? tévedsz.
Szünet után tovább olvasá:
„Megölhettem volna önt midőn nőmnél találtam; e boszút keveslettem;
éljen, de megcsalatva, szerencsétlenül mint én. Vigasztalja magát azzal,
hogy nem egyedül van
sorsosa. Lormi.
Armin erőtlen roskadt a pamlagra, s homlokát tenyerére fektetve keserű
kaczaj közt szemlélte a levelet. Huzamosb idő után lelki erejét
összeszedé, s a társaságba vegyült.
Ki rá figyelt észreveheté, hogy valami rendkivüli érte. A társalgásokban
részt nem vőn, a hozzá intézett kérdésekre szórakozottan felelt, arcza a
szokottnál dultabb, tekintete zavartabb volt; helyét egy perczig sem
találá. Tévedezései közt egy mellékterembe nyitott, Elekkel sugdosó
nejét pillantá itt meg. A volt férj levele, jóslatai és átka egyszerre
átczikázák lelkét, észrevétlen vonult vissza, s őrültként rohant a nő
hálóteremébe.
Az ajtót maga után zárá, s rövid kutatás után az ében szekrényre talált;
fölnyitá, halmozva volt levelekkel. Armin reszkető kezekkel nyult bele,
egy köteget kivőn, végig tekinté, mind Elektől irvák; szerelem, hűség,
sors és eskü fő jelleme még csak a tegnapelőtt irottaké is.
Kétségbeesett mozdulatot tőn, mely elárulá, hogy kettejök közől
bármelyiket találandá maga mellett, felindulásának áldozata lett volna.
Sírt és kaczagott, fejétől szivéhez kapkoda, mig végre iszonyu lázát
leküzdve erőt érze alakoskodni, ekkor a társasághoz visszatért, a talált
leveleket zsebébe rejtvén.
Jó kedve mindenkit meglepett, darab idő óta át lőn alakulva; ötletei
nevettetők, elmésségei csipősek, s itéletei talpraesettek valának.
Mindenkinek mondott lekötelezőt, barátaival szives, s nejével enyelgő
volt. Irigylendő boldognak hivék őt, pedig keblében borzasztó vihar
dult. Kedélyével felvillanyozá a már lankadó társaságot, sokoldalu
beszéde uj derültség magvát hinté el a zajongók közt, és viseletével
átalános élénkséget idéze elő.
Csak rövid idő még, s a vendégek ezer szerencsekivánat közt oszlani
kezdének.
Azon arányban, mint a vendégek ritkultak, Armin is mindig komolyabb lőn,
s az utolsó kézszoritás után egészen elnémult.
Darabig heves léptekkel járt fel s le a kiürült teremben, neje lángoló
tekintettel kiséré lépteit. Huzamos hallgatás után Armin komornyikjára
csengetett. Az belépett.
– Ferencz! – mond Armin – tegyen készületeket utazásra, két óra mulva
indulunk.
– Hova?
– Külföldre.
Nő és szolga kérdő tekintetet vetének a szólóra.
– Én is készüljek? – kérdé a nő.
– Nem.
– De uram…? – kétkedék a komornyik.
– Évekig fogunk elmaradni – esék szavába Armin – szaporán dologhoz.
A komornyik távozott.
– Armin! – kezdé a nő – mit jelentsen ez?
– Hallá, hogy utazni fogok.
– Nélkülem?
– Nagyon természetes, miután öntől ohajtok menekülni.
– Megőrült ön?
– Akkor midőn szavamat adám, hogy önt nőül veendem.
– Ez kiállhatlan! ön engem megcsalt, ah szörnyeteg, megölöm magamat.
– Ugy legalább biztos leendek, hogy nevem a botránytól megmentetik.
– Ez sok! igy bánni velem, törvényes nejével a nász éjelén. Nem, nem
uram! ön tréfál.
– Életemben komolyabb nem valék.
– Oh én szerencsétlen! miként fog velem bánni jövőre?
– Ne essék kétségbe, mi nem látandjuk egymást többé soha.
– Armin, az egekért!
– Két óra mulva válni fogunk. Örök emlékül fogadja el kegyed tőlem ezt –
s a leveleket zsebéből elővonva átadá.
A nő elhalványult, merész szemei könybe lábadtak, ajka elnémult, s egész
lényében megsemmisülve esett térdre férje előtt.
– Adja isten – mond Armin – én legyek az utolsó kit megcsalt. Éljen
boldogul – és elrohant.
A nő felemelkedék, két lépést tőn a távozó után s erőtlen rogyott össze.
Midőn hajnalban az utazószekér a kapun kirobogott, egy férfi kalapemelve
kiálta: szerencsés utat!
Armin kihajolván köszönni: megrázkodék s ajkiba harapva daczosan veté
magát a kocsi párnái közé. Az üdvözlőben Lormira ismert.


KÉT ‚ROBIN DE BOIS.‘
Szerettem, ez kevés. – óh! mi nyomorult a világ minden nyelve, hogy azon
égi érzeményt, hol ész, szív, akarat, látás, hallás, tapintat, és izlés
egy magasztos lángba összerokonul, s az emberi romlékony kebel
megszentesül, egy szegény „szeretek“-kel fejezi ki, szeretjük az életet,
szeretünk egy jó állatot, szeretni lehet egy magunk ápolta fűszálat, de
azon szenvedély kifejezésére, mi több a szeretetnél, több az imádásnál,
még e földön nem született szó, s ha születendik valaha, jóltevőnek kell
lennie, hogy hallatára a természet kitavaszodjék; szentnek, hogy tőle a
bűnös irtózzék, érzékenynek, hogy hallatára a vadállat megszelidüljön:
ha ezt emberi tudomány kitalálandja, csak akkor mondhatja meg
hibátlanul, minő érzeményt öröklött Istenétől.
Adél! oh mi szép név! engedjétek ismételnem: Adél! midőn e nevet
kimondom, ereimben a vér felmelegül Adélnek hivták őt. Mennyi vonzó báj,
és kellem rejlik csak nevében is; vagy nem tesz-e ez sokat? – – – igen,
de felette sokat; egy szép hangzatú név fél bájt kölcsönöz a hölgynek,
csak nevessetek, én fogadni mernék, ha két minden tekintetben egyenlően
szép hölgy haladna az utczán ellenkező irányban, s valaki e két nevet
mondaná „Adél,“ és „Zsuzsi“ tiz férfi közül kilencz bizonyosan Adél után
rohanna, tehát az első benyomásra a név is bir befolyással, pedig az
első benyomás gyakran életkérdéseket dönt. És imádottam Adél volt; neve
e szerény négy betü egy egész füzet válogatott költészetet zár magába;
szemeiben a menny kéklett; – ő szép volt, mint Petrarchának eszménye, és
ifju mint marcziusi reggelen az ibolya, és én szerettem üdvével a
menynek, kinjával a kétségbeesésnek, és végtelen lángjával a
mindenségnek; és tudjátok kire pazaroltam ennyi szenvedélyt? egy nőre,
egy nőre, ki hajszálnyival sem volt jobb más nőnél, ki szavaimnak hitt,
ki viszonszeretett, ki értem tudott volna meghalni, kinek kivülem nem
volt más világa, esküvék, és megtartá hiven – – míg jött más férfi, ki
őt nőül vevé. Adél férjhez ment, és fájdalmában még meg sem halt – – –
óh! mondom nektek, ő is csak nő volt!“
E szavakat Győző barátom torka szakadtából susogván el, félig leégett
szivarát olly lelkesedéssel kapta szájába, mint éhes oroszlán az oda
vetett konczot, de a szerencsétlenség karöltve jár többed magával – a
szivar a hosszu beszéd alatt kialudt, Győző kettőt – hármat szippantott,
de eredménytelen, ismét kikapta szájából, egy búcsúpillanatot vetett rá,
s ugy vágta a falhoz, hogy az oda tapadt dohánydarabkák búsabban
fittyegtek, mint vidéki színpadokon a díszitmények. Én pipát töltöttem
számára, ő szótlan fogadá el, s miután meggyujtá, nem tudom abbeli
fáradságában-e? vagy berohanásakor elsorolt fájdalmai súlya alatt –
ollyat sohajtott, mintha lelke akart volna kiszakadni.
– Férjhez ment? – mondám én.
– Ah a hűtlen! – fuldoklá Győző, s erőtlen rogyott egy karszékbe.
Más helyzetemben – ég tudja – minő gyógyszerek használatát kapta volna
elő; én ismervén Győző alföldi jó természetét, egy – két ital bort
tétettem elébe. Ő rám nézett, ismét sohajtott, és ivott, és – – ismét
nagyokat ivott. Áldott jó természet!!!
Még mindég azt tapasztaltam, hogy bor a legcsendesb emberek nyelvét is
megoldja, de Győző minden pohárnál hallgatabb lőn, lassankint fohászai
is gyérültek, mig végre keserű fájdalmainak magát átengedvén bús
merengésbe sülyedt.
Ámbár szobámban a légmérséklet egyenlően állt a külsővel, lévén pedig az
idő december elején este, minden nagyobbszerü csillagászati tudomány
nélkül ráfoghatják, hogy az a fagyponton alul tévedezett a fakereskedők
kifejezhetlen örömére; és vendégeim még is elolvadtak, de nem csoda,
mert magam is – ámbár igen szerettem Győzőt, de még inkább szerettem
volna gánforrá válni, hogy nyomom se maradjon, mint lélekrenditő
állapotjában elébb végig nézni, s azután velőhasogató előadását végig
hallgatni, mert egy megcsalatott szerelmes társaságában „keresztények
sírjatok!“ vagy szellemi országtok bukik meg.
Kell-e gyönyörű mulatság? na hisz megcsipted, hogy még ötödnapra is
emleget, csak egy érzelgőnek ízetlen keserveit végig hallgasd.
Szerelmes ugyan nem vagyok – higye a ki akarja – elég hogy én állitom,
legalább e pillanatban nem; erre sokan felkaczagnak, csak rajta! mások –
különösen egy félgyászos – olyan szemeket csinálnak, mintha orruk alá
piritott vöröshagymát csavarnék; nem tehetek róla, azonban azoknak, s
különösen neki sem hazudtam, mert szeretem, mint minden szép nőt
mindenkor, minden viszonyok, és körülmények közt, mint más minden szépet
a világon határtalan szeretek, s hogy e szeretetet sem ők, sem ő
szerelemmé éleszteni nem tudták, vagy nem akarták, nem az én hibám, min
hihetőleg sem ő – sem ők kétségbe nem esendnek, s aggodalmuk
megszüntetésére én is nyilvánitom, hogy se miatta – se miattok magamat
mig élek főbe nem lövöm. Igen édes szépeim! így állnak most szívügyeim,
de hogy leend holnap arról kegyeteket nem biztosíthatom, mert még ma egy
sétát teszek, ott valamit láthatok, s ha történetesen egy Adél lesz,
akkor – – – akkor – – –? na megigérem, akkor magamról, s az én
Adélemről, vagy hogy is hivandják – nem bánom, ha mindjárt Betti lesz is
– egy uj beszélyt irandok; abban lesz ám még kín és epe, mert én nagyon,
kimondhatatlan nagyon tudok szeretni – lesz benne kétségbeesés – – és –
– – más semmi; a tőrt, és méregkeverést a lehetőségig kerülni fogom.
Kopogás, szabad! egy inas, rózsaszín levél… reszketve nyulok utána, hah!
szinte bele izzadtam, de nem az, nem szerelmes levél, hanem egy
szerencsétlen árjegyzék, s e szerint nem sültem hazudságba. Jobb is lesz
hát a dologra térnem, mig valami véletlen igénytelen egyéniségemről
beleszőtt néhány szerény soraimat velem ki nem törölteti; – mint mondám:
fájdalom! szerelmes e pillanatban nem vagyok, de ha az volnék, ha
mindjárt olly mértékben, mint voltam valaha – – na hisz az volt ám
egyszer a szerelem, mihent üdőm lesz, elbeszélem kegyeteknek, olly
költői szerelemről még maga Schiller sem irt, s tudják-e mi lett belőle?
Bertám férjhez ment, s én a lakodalmán tánczoltam, ugy van Győző
barátom, ő is csak nő volt! mondom, ha mindjárt olly szerelmes volnék
is, képes volnék imádottammali két órai magányos társalgásról inkább
lemondani, csakhogy kárpótlásul Győzőnek e magány társalgásától
valamikép szabadulhattam volna. Nagy áldozat, – ugy-e?
– Tehát férjhez ment?! – kezdém midőn magunkra valánk hagyva.
– A hűtlen! viszonzá Győző, s e gyönyörü duette néhányszor
ismételtetett. – Több percznyi szünet után kezemet tüzesen megragadván,
ekkép kezdé:
„Tanuló éveimet végzém, legszebb kor! a szabad polgári életbe léptünk
át, s lángoló érzelmekkel a legmerészebb eszméket egybekötjük, még a
kebel romlatlan, a szándék tiszta, s távol minden önzés, az emberekben
kivétel nélkül hiszünk, oh drága aranykor! – jól emlékszem, a város
kellő közepén megállapodám, s az istenadta nap tikkasztó hévvel sütött
árva fejemre, agyamban gondolatözön hemzsegett, ezer tervet ezer színben
léptetvén fel, végre kedvem pattant keblem áradó hullámait pezsgő
hullámival lefojtani, és erszényemre sujtva felsirt lelkemben a tudat,
hogy egy fillérnek sem vagyok birtokosa – keserű ébredés! kedvem lett
volna, ha összevissza csépelt vágyaim egy kis töredéke kedvnek
nevezhető, Hamlettből egy szívrázó magánbeszédet a legnépesb utczában
elszavalni, tudom, hogy a „Lenni vagy nem lenni“ helyett egy kis magamra
alkalmazással így ütött volna ki: „Inni, vagy nem inni“ és elkeseredtem,
miért hogy ennyi dúsan jövedelmező ház közül nekem egy sem jutott? Oh!
akkori fájdalmam a mostaninak csak parodiája volt! – Bús hangolatomból
kocsirobaj, s nevem hangzása riasztott föl; visszatekinték, bátyám, fél
év óta nem látott Adolf bátyám volt, épen illyen ember kellett nékem,
szerettem volna nyakába ugrani, ha most tanácsosbnak nem találom egy –
kettő – három! a kényelmes hintóba drága Adolfom mellé pattanni. Többé
semmi baj és még kevésb gond. – – – Másnap reggeli hat órakor „Pest“
gőzösön Bécsbe utazánk, hol bátyámnak dolgai valának, én elkisérém.
Szerencsétlen bécsi ut, neked örökre el kell vala maradnod! – Itt
kezdődik mostani szenvedésim catastrophája.“
Jámbor keresztények! és szilaj nem keresztények! hallátok-e? még csak
most kezdődik, s mit eddig elmonda, csak előzmény volt; ez valódi
birkatürelem „Miért kínzasz hát minket?“ kérdhetné valaki. – Miért? meg
akarom osztani a keserü poharat; de különben is Győzőnek igéretet tevék,
hogy „Erbia“ szomoruságu történetét elpanaszlom a nagy világnak; és
önnek pedig édes kis világ, kezdve a betüszedőtől fel egész a nyomdai
javitnokig, kik Győzőm tragicai eseményét olvasandják, ellenben azt
igérem, hogy a lehetőségig legrövidebb leszek, s előadásának annyira
kivonatát közlendem, hogy még a hatásra számitott „ah! oh! és éh!“-eket
tizedelni, sőt huszadolni el nem mulasztom.
„Az egész utazó társaság a hajó fedezetén volt – folytatá Győző – bátyám
egy megyénkbeli tekintélyes (?!) táblabiróval beszélgetvén, a repczéről
rögtön leányára tért át, kit a pesti angolnők nevelő intézetéből csak
tegnap hozott ki, s jelenleg magával Bécsbe utaztát. Bátyám engem is
mint végzett jogászt az érdemdús tbiró ur kegyébe ajánlott, ki azonnal
nyakon kapott, s oly kegyesen méltóztatott megcsókolni, mintha már
nyilatkoztam volna, hogy rendíthetlenül a pecsovics párt legalázatosb
szolgája leendek.
– Derék fiu! – mond a tbiró – aljegyzőt csinálunk belőle. – Én mélyen
meghajolva pinczért kiálték, hogy reggelimhez egy pohár madeirát hozzon,
s leültem egykedvüleg a sokaság élénk zaját, a viszonlátás, és az
ismerkedés örömeit hallgatandó.
– Adélem! – kiáltá ismeretes táblabiránk.
Én oda tekinték, szemeim elkápráztak, az ajkimhoz vitt pohár madeira
tartalmastól kiesett kezemből, s bámulásom nagyobb volt, mint az ezeregy
éjszakai kóborlóé, ki részegen elaludván, ébredtekor magát királyi
székben találá. – Voltál-e viharos éj után hegytetőn a felkelő napot
ellesendő? láttad-e egész fenségében az ég mocsoktalan kékjén feltünni?
élvezted-e a megtisztult légen átragyogó sugárainak jótevő hatását?
tapasztaltad-e, hogy feltüntekor első csókjára mint éledt fel az éj
zivatara által megrongált fű, és virág? hallottad-e mint üdvözlé a
természet királyát szép dalával a madár? ily hatással volt rám Adél
megjelenése, s mint felmelegült az egész természet a fénylő nap
felkeltekor, ugy melegült át keblem, midőn Adélt megpillantám. Oly szép,
és oly ifju volt ő! – Felemelkedvén ülésemből magam se tudom hogy, s
lábaim jobban inogtak mint vakhitűé ha szentséghez nyul hamisesküt
teendő. Oh! mit éreztem, midőn Adélhez közeledém? ily érzéshez nincs
szó, ily érzés az életben csak egyszer rohanhatja meg a lelket! Midőn
kölcsönösen bemutattatánk, Adél égkék szemeit a duna hullámzó habjaira
vetve félénken rebegé: „örvendek“, – én néma fejbillentéssel bókoltam.
Többé nem láttam kivüle senkit, és semmit, és magam sem tudom miként, de
bár merre járt, s bár hová vonult is, azon eszméltem, hogy nyomában