Degré Alajos novellái (1. kötet) - 5

A szerelmes pár előtt a nem várt menny megnyilt. Béla Arthur kezét
melegen szoritá, s az eszközölt üdvet megköszönni nem volt szava.
Arthur! kezdé végre Béla, hisz multkori nyilatkozatod egészen mást
gyanittatott velem, – Arthur mély lélekzetet vőn s egyik kezét Bélának
másikat Klementinának nyujtva mondá.
– Láttam a szerelem országa nem az én országom, mert mig más virágos
téren rózsát szed, engem tövisei marnak, de egy férfiunak nem szerelmi
érzelgés egyedüli hivatása, s azért bánom hogy egy perczig kétségbe
estem sorsomon. Más téren keresek gyönyört, szinte szellemit, más virág
nyujtsa illatát, szinte kellemest; más istennő adja nekem ihletét,
szinte fellengzőt, s én boldog leszek: ezentul napjaim müvészetnek
szentelvék. Kedvesim én elhagylak, utamban kisérjen azon öntudat, hogy
kiket forrón szeretek, boldogok. Holnap Olaszországba utazom, s onnan
tovább.
– Tehát együtt mehetünk – kiállta közbe nagy örömmel Gyula.
– Legyen – fejezé be Arthur a beszédet – de előbb szent kötés egyesitse
a boldog párt.
Kevés óra mulva kivánata teljesült.


EGY ÁLZOTT TRÉFA.
Reggeli kilencz óra mult; ez különben elég késő, de báléj után
dicséretre méltó és példás szorgalomra mutat, ha valaki ezen időben
foglalkozásai után lát. Én ásiték, szemeimet vörösre dörzsölém, s ajkim
közé szivart gyujtva, kalapomat fejembe nyomtam. Ki valék menendő.
Ajtóm felpattan, s Házay Gyula ront be.
Nevetségesb alakot alig láték. Arczában különös vegyülete volt a
boszankodás, gúny, álmatlanság és jókedv kifejezésének.
– Hova készülsz? kérdé, magát egy karszékbe vetvén.
– Dolgaim után látok viszonzám.
– Negyed órát nem szentelhetnél nekem?
– Szivesen.
– Először is adj reggelit.
– Azonnal.
A gép alá tüzet gyujték, s két percz mulva zamatos thea párolgott
előttünk.
– Mit mondék neked teljes életemben? – kezdé Gyula iszonyu füstfelleget
fuva a boltozat felé.
– Sok jót és roszat.
– Jót, rám vonatkozólag? csalatkozol, roszat? eleget.
– Most hát valami kedvezővel jösz?
– Ideje volna. Barátom! a mennyi apró boszantás, kellemetlenség és baj
van a világon, az mind engem kinoz.
– Mint mást is, csakhogy te érzékenyebben veszed.
– Hidd el, ha én egy lányba szeretek, az három hét alatt okvetlen
férjhez megy; ha pedig hölgy történetesen rám veti szemeit, az, ha nem
világ csufja is, legalább irtózatosan szeplős, vagy sánta; ha az előadás
vagy egy páholyi szép érdekel, s az egész szinházban csak egyetlen magas
ember van, az okvetlen előmbe vetődik, hogy szemeim előtt azt, mit látni
szeretnék, eltakarja; ha valaki titokban akar hozzám jönni, két
dologtalan szolgaló ajtóm előtt kezd fecsegni, két óráig el nem mozdul,
s a ‚légyott‘ elmarad; ha nővel, az előre kitervezett jel ajtóm előtt
egy köhintés, hiába lesem, mert az udvarban elkezdenek fát vágni, hogy
valamennyi ajtó és ablak rezeg belé; ha érdekem kivánja, hogy holdas éj
legyen, előre fogadok rá, hogy beborul.
Tölts kérlek theát, s halld mi történt ismét.
– Kiváncsivá teszesz.
– Mint láthatád, tizenegy órakor oda hagyám a fényes bált.
– Vettem észre.
– Ah! pedig mennyi dicső alak, eszményi szépség, drága öltözék, ragyogó
világitás, elragadó zene és eleven társalgás volt. Tündérországban
képzelé magát az ember.
Öt gyönyörü teremtésnél mutattatám be magam. Mindegyiktől egy tánczot
kértem, mindenre el valának igérkezve; a hatodiknál sikerült a harmadik
négyest megnyernem.
Egy oszlophoz dölve az unatkozót játszám, pedig lehető legjobban
mulaték; a terem hullámzott, az arczok mosolyogtak, itt-ott érdekes
szembeszédeket tapasztaltam. Sohaj, bók, csipős megjegyzés, elmés ötlet
és sületlenségek hangzának mindenfelől fülembe.
A zenészek négyest jelentének.
Siettem fölkeresni tánczosnémat. Majd elájulék, ő már körben állott egy
ifju piperkőcz karán.
– Nagysád! – szólitám meg – ez a harmadik négyes.
– Igen – viszonzá egykedvűen.
Az ifju ajkán villámkint láttam egy mosolyt elvonulni.
– Feledé – kérdém a szépet – kinek igérte a tánczot?
– Oh nem.
– E szerint én leszek oly szerencsés…
– Ön téved – viszonzá sebes pillantásokkal, merően rászegzett tekintetem
fulánkit nem birván el – önnek szünóra után igérém a harmadikat.
– Igen fogok örvendeni, ha az igért négyest jövő farsangon tánczolhatom
el nagysáddal, ma csak részesitsen mást e kegyben, én várni fogok –
ezzel balsarkamon megfordulék, s a ruhatárig meg sem álltam.
Ilyen kellemetlenség csak engem érhetett!
Ha dús örökség nézne rám, s nagybátyám haldoklanék, fogadom, engem a
guta ütne meg halála előtt két órával; a csatában az első ágyugolyó, ha
mindjárt nem az ellenség lőné is, okvetlen engem találna.
Köpenyemet vállamra vetém, s álarczos bálba sieték.
Emlitést sem érdemel, hogy a bérkocsi üvegtáblái csörömpölve hulltak a
kövezetre, midőn az ajtót magam után bevágtam.
A tarkaság, zaj, fesztelenség s álzottak sivitó beszéde eleinte
felvillanyozott; pezsgő segedelmével e hangulat mindinkább élesztve lőn
bennem. Enyelegtem, mulattam, sőt szokásom ellenére elménczkedtem is,
mint ki ügyeit roszul kezdé, de felségesen végezte, egész megnyugvással
szállásomra sieték. Alvásra nem volt kedvem, tehát pongyolába öltözve
karszékbe vetém magam s elmélkedtem az élet örömeiről, mulandóságról és…
– Kérlek csak nem akarod elbeszélni okoskodásidat?
– Nem, de most kezdődik regényem.
– Tehát regény?
– Figyelj csak. Merengésimből az előszobábani erős csengetés riaszta
fel. Másodszor ismét. „Ki zavarhat éjfél után fél háromkor?“ gondolám, s
a gyertyát kezembe ragadva, kimenék ajtót nyitni. Szemem szám elállott.
Álzottan egy női teremtmény dőlt be. Kezemet hevesen megragadá; érzém,
hogy egész testében remeg.
Karcsu derekát gyöngén átöleltem, s kifejezhetlen érzések között
bevezetém a pamlagra.
– Ön férfi és lovag – kezdé ő – védjen.
– Ki ellen? – kérdém büszkén neki egyenesedve.
– Mindenekelőtt kérem – esenge – intézkedjék, hogy üldözőim itt ne
találjanak.
– Azonnal. – A lépcsőkön lerohanék, a házmesternek öt forintot nyomtam
szurkos markába azon utasitással: hogy idegent semmi ürügy alatt a házba
ne bocsásson, s kinek keresni valója van, engem reggel is megtalál.
A házmester előbb a bankjegyre pillantott, azután rám, végre karait
mereszté ki annak jeleül, hogy ő kész értem birkozni.
– Aludjék nyugodtan – mondá – jót állok, nem fogja önt s kedvesét
háborgatni senki.
Alig végzé szavait, midőn a kapuostrom megkezdetik.
– Ha ügyesen végez – biztatám a ház cerberusát – reggel két annyit kap.
– Bizza csak rám – ezzel a kapu felé lépdelt s én visszasieték.
Ajtómhoz érve kissé megállapodám, hallgatandó a szóvitát. Egy percz
mulva a kapu becsápódék, zárjában a kulcsot nyikorogni, s rá mindjárt a
házmester lábcsoszogását hallám. Vidor tekintettel léptem az ismeretlen
elé.
Ő nyájasan nyujtá nekem kezét. Minő kéz volt az! parányi, puha és meleg.
Ajkimhoz vonám.
Darabig szünet volt, keze kezemben pihent. – Érzém a villányszikrákat,
mint szöknek át ereimbe. Egy percz alatt vérem forrt, fejem lángola s
lélekzetem rövidült.
– Ah! – gondolám – a balsors elég soká üldözött, de én kitartartó valék,
s valahára feltünt szerencsecsillagom.
Ismeretlenem hirtelen felugrék, az ablakhoz rohant, homloka körül két
tenyerével a gyertya világa ellen árnyat képeze, s szemeit az utczai
sötétbe mereszté.
El valék ragadtatva! a gyönyörü termeten festői redőzettel hullámzott
végig egy fehér atlasz bő köntös, melyet a karcsu derékhoz kék selyem
vastag zsineg szorita, s elől két nagy bojtban végződék, a nyakcsigánál
pongyolán visszaesett fejtakaró hegyes végén háromszinü és nagyságu bojt
fityegett. A mérséklett magasság, széles váll, karcsu derék a legkecsesb
termetet árulák el; a tömött fekete haj, kék szemek, parányi kéz és láb
meggyőzének a nő szépségéről; tüzes tekintete, a rózsaajkak s eleven
mozdulatai fiatalságát bizonyiták. A köntöst diszitő széles bruxelles-i
csipkék izletes használata némi elegancera mutatott.
– Szerencse fia! – kiáltám.
– Gondolod? én ís gondoltam, először életemben czikázott át agyamon e
merész gondolat.
– A mennykőbe! álzottad csak nem volt boszorkány?
– Több volt.
– Nos, nos?
– Hirtelen megfordul, engem kézen ragad, s egy átelleni ablakra mutatva
kérdé:
– Mit lát ön ott?
– Gyertyavilágot – viszonzám.
– Hát még?
– Két árnyat.
– Nézze jól, nem vehetné ki?
– De igen, az egyik férfi a másik nő.
– Tehát nem csalatkozám! – zokogá fejét tenyerére fektetve.
Én siettem őt vigasztalni, magam se tudtam miért.
– Uram! – kezdé szinpadi állásából neki egyenesedve – én önnek sokkal,
felette sokkal tartozom.
Én szerényen bókolék.
– Férjem zsarnok, kedvesem hűtlen, láthatja hogy igen szánandó vagyok.
Én fejemet lógázva sohajték.
– Ön férjem boszuja ellen megvéd, s ön által kedvesem hűtlenségéről
meggyőzödöm. Az ott – monda a világitott ablakra intve – ő.
– A boldog! – sohajtám.
– Hogyan? – kérdi álzottam egy lépést előre téve – ön boldognak nevezi
azt, ki nekem ily pokoli helyzetet szül.
– Irigylendő boldognak – mondám kézen ragadva őt, – ki ennyi szépséget,
ily bájt csak egy pillanatig is sajátjának neveze. Legyen könyörületes,
s csak egy perczre tegye le álarczát.
– Az lehetetlen.
– Bizott védelmemben, lovagiasságomban, bizzék hát hallgatásomban is –
ezzel bársony álarcza után nyultam.
Ő arczához kapott, egy lépést tőn hátra, feddőleg mondván:
– Ön visszaél helyzetemmel. Illik ez?
Válasz helyett karszékbe vetém magam, tenyeremet égő homlokomra nyomtam
s hullámzó keblem indulatival küzdék.
Teremtettél valaha magadnak eszményképet? bizonyosan, hisz túl vagy az
első ifjuság évein, pedig e nélkül a férfikort elérni lehetlen. Ideálod
a legjobb esetben csak félig hasonlithata az enyémhez. Remek festő ha
képzelődés után teremt, soh sem adkat oly sikerült müvet, mintha
gyönyörü minta áll előtte. Én ideálom termetét, ajkait, szemeit
láthatám, kezét érintém, s hallám csengő hangját; mi több, hatalmamban
volt! de ő helyzetére és lovagiasságomra hivatkozék, ez engem
lefegyverze. Mennyi indulatroham viharzott át keblemen!? mennyi költői
eszme hasogatá velőmet!? azt hivém, megőrülök.
Harmatos puha kezét homlokomon végig simitám. Sajátszerű érzés futá el
idegeimet, s delejes álom környeze.
– Megjelenésem s e viselet – kezdé kedves hangon – nemde rejtélyes ön
előtt?
– Megvallom, igen.
– Eloszlatom kételyeit. Férjem mogorva, hideg, vén és számoló; őt soh
sem szeretém. Családi vagyon-állapot miatt nejévé kelle lennem, mint nő
szánandó valék; szerelmemet egy férfi birá, az megcsalt, mint kedves
szerencsétlen vagyok!
– De bizonyos arról? – kérdém részvéttel.
– Oh igen; már régen gyanakodva rá, meggyőződést szerzendő, ma az
álarczos bálba mentem és nem csalódtam, ő ott volt, s mindig egy nő
oldalán.
Ismeri ön a féltékenység kinait? oh azok rettenetesek!
Mindig szemmel tartám, s midőn együtt távozának, nyomba követém. Férjem
ugy látszik rám ismert, miután hasonlót tőn. Kinzóim ama házba tüntek
el, férjem már már utolért. Kétségbeesetten tekinték körül, ön ablakait
világitva láttam, s a nélkül hogy gondolkoztam volna, becsengeték.
Ismeri helyzetemet, remélem, irántami itélete nem leend szigorú.
– És az a nyomorult önt megcsalá!
– Pedig ifju vagyok.
– És szép.
– Legalább udvarlóim azt mondák.
Nehány kisérletet tevék a leálarczozásra, de sikeretlen, mit különben
nagyon erőtetni sem merék, nehogy a bennem helyzett bizalmat s
lovagiasságot sértsem.
– Uram! az idő eltelt, nem volna szives eltávolitásom iránt intézkedni?
Egyet sohajték, s bérkocsi után küldtem, az rövid idő alatt a kapu elé
robogott, s miután az utczát végig vizsgáltatám, ha nem leskelődik-e
valaki, a szép ismeretlennek köpenyét vállaira adám.
– Önzéstelen védelme, udvarias viselete s lovagias bánásmódja örökre
lekötelezett – igy vőn bucsut.
– És ne halljak kegyedről többé semmit? helyzetéről, mely annyira
érdekel, ne kapjak tudósitást?
– Szavamat adom, fog kapni.
– Mikor?
– Még ma.
Ezzel karomba fogózék, s engem az ajtó felé vonczolt. Lábaimra ónsuly
nehezült.
– Csak el fog kocsimig kisérni.
– Ah – igen.
A sötét előszobában még egyszer megállapodám.
– Mit akar? – kérdő ő.
Ez kegyetlenség, tőlem ily hidegen megválni.
Válasz helyett álarczát levevé, s ajkaimra forró csókot nyoma.
Megszédültem ez élvben.
– Most siessünk – sürgete.
Én engedelmeskedém.
Midőn a kocsi tova robogott, szivemet vélém utána szakadni.
Mellre lankasztott fővel, s lehangoltan térék szobámba.
Az egész oly álomszerű, oly mesés alakban tünt fel előttem.
Szavait, alakját s megjelenését emlékembe visszaidézve sokáig
elmerengtem. Kész regényt láték belőle, s hatásra számitólag tervezém ki
azon pillanatot, midőn rejtélyes hölgyem magát megismertetendi. Láttam
vért folyni, hol a magamét, hol az áruló kedvesét; a férjt is
elképzelém, halovány arcz, keskeny szederjes ajkak, apró de eleven
szemek, őszbevegyült fő és kezében villogó tőr.
Sokáig, felette sokáig ábrándoztam s egyszerre azon ébredék, hogy az
utczán már javában járkálnak.
Most jő a java, vigyázz el ne ájulj. Iróasztalomhoz lépdelék, órámon
megtekintendő: ha vajjon érdemes-e még lefeküdni? képzeld – arany
horgonyórámat nem találám helyén. Jól emlékszem, haza jövetelemkor még
felhuzám s halomba emelkedő hosszu arany lánczra rézsint fektetém, az
óra lánczostól hiányzott.
Hova tünhetett? mindent felkeresék, mintha csak a föld nyelte volna el.
Szobámban az álzotton kivül azóta senki sem járt.
Ajtómon kopogás.
– Szabad.
Egy idegen férfi lép be.
– Uram! – kezdé szokott idvezlet után – önnél az éjjel egy álzott volt.
– Ismeri? – kérdém elragadtatással, többé nem a személy érdekelt, hanem
órám után aggódék.
– Nem – viszonzá hidegen – ép azért jövék önhöz, én a ruhatárnok vagyok.
Azon hölgy a mult bálra egy ékes öltözéket bérelt ki, s megszökött vele.
Én nyomban követém a házig, itt a házmester ellenszegült, s azt mondá,
ha követelésem van, reggel jelentsem magam önnél. Itt vagyok uram, vagy
a fehér atlasz dominot, vagy 45 pftot követelek.
– Kára 45 pgő ftra rug?
– Igen uram, itt az árjegyzék.
– Szerencsés ember!
– Hogyan?
– Mert az enyim négyszáz negyvenre megy.
– Nincs időm tréfálni, fizessen vagy bepanaszlom.
– Igen uram, de engem jobban meglopott.
– Az a kegyed hibája, miért fogadá be.
Különben ez embernek igaza volt… fizetnem kelle.
Két órával ezelőtt e levelet kapám. Olvasd.
„Nemes lovagom!
Sorsomról tudósitni igérém. Bátorságban vagyok, köszönöm irányomban
tanusitott gyöngéd viseletét.
Ön mivelt férfi, tehát tudni fogja, hogy egy álzottnak igen sok szabad,
bocsánat hát a kis tréfáért, mit önnel üztem, hiába, ez szabadalmunk.
Mit zsarnok férjemről, hűtlen szeretőmről regélék, egy szó sem igaz.
Annyi azonban igaz, hogy önnél kellemes órát tölték, minek emlékeül
óráját vivém el, ön cserében szivemet birja.
Nekünk soh sem szabad többé látnunk egymást, isten önnel örökre. Ha nem
fogja tudni, hányat ütött az óra, emlékezzék rám
lekötelezettje a fehér domino.“
– Mit mondasz hozzá? – kérdé tőlem Gyula.
– Azt, hogy ily érdekes esemény után lehetlen theát reggelizni, – ezzel
egy üveg cognacot nyiték fel.
– Nem bánom, hát tölts, de senkinek se szólj, szégyenlem, hogy igy rá
szedtek.
– Szólni? szavamat adom, senkinek, hanem irni fogok. Széped egészségére.
– Ne gunyolj, ilyesmi rajtad is megtörténhetik.
– Teljes lehetetlen.
– Miért?
Mert… mert… az okát elhallgatom. Éljen a farsang és az elmés álzottak!


LEKÜZDÖTT SZENVEDÉS.
Pestbuda fölött sűrü felhőtömeg fátyolozá az eget, s mintha tengert
karolt volna magához, oly nehéz cseppekben özönlött az eső; a gyéren
aggatott lámpák kétes világot árasztának szük körükben, az utczák
népetlenek valának, pedig az esti kilencz óra még nem hangzék el, s azt
lehete hinni, hogy egész város mély álomba szenderült, ha az
ablakfüggönyökön áttörő gyenge fény nem bizonyitja, hogy a kietlen őszi
est zivatara elől mindenki barátságos hajlokába vonult.
A Terézkülváros egyik elhagyatott utczájában egy bérkocsi ázott. Nem
messze tőle két egyén, szorosan esernyő alá rejtőzve suttogott, fölöttük
történetesen egy lámpa pislogott, melynek segitségével az egyikben
aszott nőre, a másikban divatos uracsra lehete ismerni.
– Lépteket hallok, – mond a nő az ifju köpenyét megrántva, s mindketten
falhoz vonultak. E perczben férfialak közelite hozzájok, s a gyanus
személyzetet megpillantván, észrevétlenül lopódzott egy közel kapu alá
az előtte rejtélyeseket kihallgatandó.
– Ugy, ugy, – folytatá az ifju félbeszakitott beszédét – Sára lelkem!
számitásom nem csalhat.
– Hej téns ur! – sopánkodék a nő – e kisérletben sokat veszélyeztetek.
– Ugyan mit? a Bőgőzy család kegyét? aranyokon vásárlom meg.
– De ha tényen kapatva igazság elé állittatom.
– Ne szabadkozzék oly soká, itt van 20 arany felpénzül, ha Jankát
elhozza, kétannyit adok, s ha vállalatunkban baj éri, pártfogásomra
számithat. No azt hiszem ezzel beérheti, most pedig ne pazarolja az
időt, hanem lásson dologhoz.
– No hát Isten nevében – fejezé be a bérkocsira vánszorgó nő. – Egy
percz mulva az ifju egyedül állott.
Több ifju hölgy s gyermek vidoran mosolygó arczczal ült teritett asztal
körül, s ártatlan enyelgés, jó kedély füszerezé az egyszerü estelit;
rejtély, elmés mondat a barátságos társaságot gyakran hangosb kaczajra
inditá, s ilyenkor az elnöklő korosabb hölgy illedelem korlátiba utasítá
a kis pajzánkodókat. Itt egy magánintézet növendékeit látjuk, aggodalom,
bú és fájdalom nélkül, izletes vacsora mellett egészséges étvágygyal.
Már hálaima zengett le a tiszta ajkakról, midőn a szobalány azon
tudósitással jött be, hogy Janka kisasszony kerestetik.
Egy alig 16 évet haladott delitermetü igen-igen szép leányka lebege
végig a teremen; kiváncsi társnői közől néhányan utána lejtettek. Kevés
idő mulva Janka visszatért; arczán öröm s ijedtség nemét, a zavart
bizonytalanságnak láttatá.
– Nos – mi hir? – kérdé a nevelőné.
– Elíz kisasszony! – mond Janka örömmel – kedves mamám megérkezett; de –
folytatá könycseppet morzsolva szét emlényszemében – roszul van.
– Megtörte kissé az utazás.
– Engem magához kiván.
– De e nedves, hideg időben.
– Sára, a házgondviselőné mondá, – ő jött ide.
– Én nem tagadhatom meg anyád kérését, ámbár megvallom, nincs kedvem
téged éj idején elbocsátani. Na, de ha jó anyád szeretne látni, siess. –
Ezzel a szép lányka derült homlokára nyomá ajkit nemével az anyai
szeretetnek.
Janka köpenyt vőn, s futtában társnéit sorba csókolván, nyilsebességgel
szaladt le a lépcsőkön. Sára már a bérkocsiban várt, midőn Janka annak
ajtaját szelesen becsapva, bizalmasan ült a különben igen fecsegő, de
most hallgatag Sára mellé.
– Sára! ön ma oly különös előttem, oly gondolkozó, mond hosszu szünet
után a kecses leányka.
Sára közönyös mosolyt erőltetett redős ajkira. Szóljon – folytatá
agállyal Janka – tán veszélyben forog anyám.
– Dehogy viszonzá a fölszólitott – legfölebb kis főfájása van.
– Atyám is megjött?
– Nem.
– Bátyám tudja már anyám ittlétét?
– Alig hiszem. – Itt a társalgás megszakadt, mert Janka kérdéseire
száraz feleleteket kapván, unta tovább is ostromolni társnéját, de
mindemellett igen türelmetlennek látszék.
– Mikor érkezett anyám? – kérdé hosszu szün után Janka.
– Félóra előtt. – Lőn a válasz, s a beszélgetés ismét megszakadt.
Végre a kocsi megállapodék, ajtaja felnyilt, s az angyalszelid szüz
dobogó kebellel pattant ki belőle, kedves anyja ölelésére sietve; de
mennyire meg lőn lepetve, midőn egészen ismeretlen helyen találta magát;
saját szemeinek sem akart hinni, az uralkodó sötétségben keresvén
tévedést; de minden erölködése daczára is képtelen volt magát tájékozni.
– Az Istenért hol vagyunk? – kérdé a még mindig ülésén veszteglő
Sárától.
– Igen jó helyen – viszonzá a homályból egy férfihang.
A kocsis előre megfizetett szerepét jól betanulván, a gyeplőt
megrángatá, és tova haladt átkozott terhével – Sárával.
Janka egy sikoltással utána akart futni, de férfikéz tartá vissza, s e
pillanatban ezer alakban ezer rém lézengett előtte; hangja elakadt, s
ájulás környezé.
– Mit remegsz angyali gyermek? – hisz bátorságban vagy, biztatá az ifju
a gyöngélkedőt.
– A mennyire – riada egy dörgő férfihang – gazember keze között lenni
bátorságos – s izmos kéz ragadá galléron azon ifjut, kit Sárával oly
meghitten láttunk tanakodni. Egy kanyarítás, s a párisi köpeny, nemes
tulajdonosával együtt sárban fetrengett.
– Ördög és pokol! kém! – orditá a földhöz sujtott, – ezért véres
elégtételt fogsz adni.
– Neked? bitófát süttetnék homlokodra, ha tehetném; neked a
becsületrablónak, az erkölcstolvajnak? hordd el magad, különben
féregként tiporlak össze, s hogy most többet nem kaptál, köszönd e
szegény hölgy ijedtségének.
A kalandor nem mondatá magának másodszor az elutasitó szót, hanem sáros
kezét görcsösen ökölre szoritván, homlokára sujtott, s boszút lihegve
rohant el.
Az idegen Jankához fordult, ki reszketve függött karján.
– Kisasszony! – szólitá – hová vezessem?
Janka akadozva rebegé ki szállását, s karöltve elindultak. Hosszú csend
után a hölgy elvesztett öntudatát visszanyervén, mennyei édes hangon
mondá:
– Uram! én önnek mondhatlan hálával tartozom ön éltemet menté meg.
– Nem nekem – viszonzá vezetője – a gondviselésnek, hogy engem ezen
alávaló terv fölfedezéséhez vezérlett. Mit én tevék, az kötelesség volt.
– Oh uram! éltemben ma érzem először parányiságomat! Ön annyit tőn
értem, s én nem tehetek önért semmit.
– Legyen nyugodt – mond az idegen, s köpönyét összébb vonva, Jankát is
figyelmezteté, hogy magát hűlés ellen védné: a hölgy gyermekileg
engedelmeskedék. Némán haladtak; a csöndet csak az ereszekről leomló
vizroham zavará. Halt! – kiálta a férfi egy hazatérő bérkocsisra; ez
ügyes fordulattal mellettök teremvén, további parancsra várt, az
ismeretlen közlé vele Janka szállását, s a kétszeresen követelt díjt szó
nélkül lefizetvén, a lyánkát kocsira segité.
– Szabad-e tudni mentőm nevét? – rebegé esdve a hölgy.
A férfi mellőzve a választ, hajtást parancsolt a kocsisnak, ki e szóra
gépileg emelvén ostorát lovaira, elrobogott. Az ismeretlen kissé
gondolkozék, mintha e kaland valami keserü érzelmet lázított volna föl
kebelében; néhányat lépett, s ismét merengésbe sülyedt; azután olyat
sohajtott, mintha sulyos tehertől szabadulván, megkönnyebült volna s
elsietett.
A rózsatéren megfeszitett erővel rángatá egy lyányka a csengetyüt – nem
sokára lábcsoszogás volt hallható, ezt zárnyikorgás követé, a kapu
megnyilt s az ott pislogó lámpa gyönge sugárival Janka halavány arczára
világita, ki sebesen szaladt föl a lépcsőkön, félelemmel tekintvén
vissza, mintha rém követné; s néhány percz mulva hófehér karát
nevelőnéje nyaka körül fonván, zokogva panaszlá el a vele történteket,
itt szerető kebelben meleg részvétre talált. Szegény gyermek! ő sirt a
nélkül, hogy tudta volna, a derék férfi minő botránykövet tiprott össze
előtte. Azt hitte, halálra akarták hurczolni, és nem gondolhatá el,
miért? ellenben a nevelőné tekintetéből ki lehete venni, mikép ő a
dolgot eredeti szennyében látja ugyan, de azt az ártatlan növendék előtt
elhallgatá, szilárdul eltökélvén magában, Sárát reggelre törvényhatóság
kezébe adni, ki azonban elég jós szellemmel birván, még azon éjjel
mindjárt a gaztény után elillant.
Janka lefekvék, gyöngéd tagjai remegtek, s a kellemetlen esemény csak
most kezdé teljes hatását gyakorlani idegzetére, gyakran összeborzadt,
vállán ama férfikéz súlyát érezvén; majd ismét élesre fent kést látott
dobogó szive felé villogni, s minden nemeit az erőszakos halálnak
átgondolván, félénken rejté gazdag fürtű fejecskéjét a takaró alá, majd
ismét csontvázakat szemlélt sírjaikból kiemelkedni, fülét gyászmeneti
hangok tölték el, mig lassan erejét veszítve elaludt.
Álma sem volt sokkal nyugalmasabb.

II.
P...i vendéglő éttereme a mindennapi szokás ellenére üres volt, s csak
egy félreeső asztalnál ült néhány ifju méla csöndben, gyakran
koczczantva poharaikat.
– Gazsi! mond az egyik – nem türhetem a teli poharat, valaha fenékig
szoktad volt színi.
– Dejszen – viszonzá a megszólitott – most sem cselekszem máskép, s
azonnal tettleg bizonyitá.
– Szinte azt hittem – folytatá az első – hogy hanyatlottál egykori
borfogyasztó erődben.
– Soha – erősité Gazsi – vagy legalább halálos ágyamig nem.
– Igy szeretem a vig czimborát, te csak lelke maradsz a dőzsölő
társaságnak, – dicséré az imént szóló – de, veté utána, a többiekhez
intézve szavait – mit szuszogtok oly álmosan? Istenemre gyávaság! ennyi
ember, s képtelen egy kis pezsgőt elfogyasztani. Poharat kézbe: éljenek
a jó pajtások!
– Éljenek! – viszhangozák mindnyájan.
– Élj te is Feri barátom! – tevé utána egy szőke ifju, ki szavát eddig
nem hallatá. – Ezt élénk mozgás követé, a poharak összecsengtek, a
palaczkok tartalma fogyni kezdett, s a lankadt arczokon kedvsugár ömlött
végig.
– A felköszöntés engem is illet – mond egy ujdon érkezett vendég.
– Mennykő! üdvezlé Gazsi a hivatlant, – te az ördöggel czimborálsz.
– Meglehet.
– De ugy van – erősité Gazsi – különben ily zivatarban födél alatt
ülnél.
– Hát a kalandok hol maradnának?… Pinczér! vizet – ekkor előlépett,
bemocskolt köpenyét egy székre dobá, s mosdani kezdett.
A vig társaság a fülig sáros uracsot bámulá.
– Bárócskám! – kezdé Feri kaczagva – te ugyan megmérted az utczát!
– Ördög és pokol! – dühönge báró Garády – nyakát tekerem ki annak a…
– Kinek? kinek? – kérdék egyhangulag.
– Hm! egy bérkocsis teli torokkal rám kiálta, – én hirtelen el akartam
ugrani, megcsúsztam… és… és…
– És a sárba terültél, vága közbe Gazsi.
– A mint látjátok! – No ez se baj; pinczér! taszíts elő még két palaczk
pezsgőt, – de a javából ám.
– A mint látom – ásitozá egy gyönyörü példája az éjjelezőknek – mi ott
folytatjuk, hol három hét előtt elhagyók.
– Ugy is kell azt – erősíté Gazsi – hisz egészen kiestünk a mulatsági
modorból; – három hétig szünetet tartani, istenemre! az ily korhely
ficzkóknak sok! most ujra bele kell okulnunk.
E perczben egy magas halvány ifju toppant be arczán komolyság mély
gondolkozással látszék összeolvadni. Első tekintete báró Garádyra esett,
ki zavarodva forditá el róla szemeit. Hideg fejbillentéssel üdvözlé a
jelenlevőket, s nem messze teritett asztalhoz ült. Az étlapot hirtelen
átfutá, s kirendelé vacsoráját.
A vigadók fejeiket összedugván gúnymosolyogva suttogák: „A különcz!“
azután napi eseményeikről beszéltek: egyik „rendezvous“-t mulasztott el,
másik egy bizonyos győzelemnél lépett vissza, s mindenki elbizottan
dicsekvék valamivel, kivevén Garádyt; ő szótlanul hallgatá társait.
– No s – kezdé az ugynevezett különcz – báró Garády! miért nem regéli el
ön is mai kalandját? hiszem, igen mulattatna.
A felszólitott fölpattant, öklével az asztalra sujtott, s lángveres lőn,
szeme tűzszikrát villogott a felhivóra, ajka megnyílt, szitkot dörgendő
a vakmerőre, de az indulat annyira elönté, hogy csak ezt rebegheté:
Uram!
– Csak ugy gondoltam – mond a jeleneten legkevésbé sem indulva meg az
érdeklett egyén – hanem volt-e valami kalandja?
– Nem! veté feleletül báró Garády s leült.
– Ez rendkivüli esemény – elmélkedék meglepetéséből fölocsudva Gazsi –
az örökké közönyös Áldányit valami mégis érdekelni látszik, átkozott
hideg vére melegülni kezd, s nyelve megoldatott. És a derék Garády
nélkülem itta le magát, – kell-e ennél több?