Degré Alajos novellái (1. kötet) - 9

szíve vérzeni fog uram, s még sincs mód benne, hogy az anyai szívembe
mártott gyiloknak csak egy századrészét is érezze.
– Mit fogok hallani?
– Retteneteseket uram! – orditá a nő. –
– Rajta asszonyom én el vagyok készülve. –
– Leányom szép volt, mint a tavasz első viránya, lelke müvelt és jó,
mint leghivebb angyalé. Tivary Endre mátkája volt. És eljöve ezen
pazarló divaturacs, az ifju leánykát elszédité, édes szavakkal halmozá,
és leányom, egyetlen gyermekem hitt a csábítónak; de ez miután az
ártatlannak megnyeré szerelmét, kerülé házamat, megcsalta gyermekemet.
– Igaz-e az? – kérdé a megszomorított öreg.
Vilmos lelkébe egy kinos visszaemlékezés merült fel, s szivén erős
szurást érze.
– Hallottad a vádat, szólj igaz-e?
– Igaz – fuldoklá Vilmos, s erejét vesztve rogyott egy székre.
– Boldogtalan! – kiálta nagybátyja.
– Oh még ez nem minden – folytatá a nő – leányom szerelmét s reményét
vesztve látván az éjjel eltünt, s tán hullámok közé temeté magát. Itt
ezennel követelem leányomat! – Most Tivary Endre bánatos arczczal lépett
be, Kálday kiséretében. Endre szomoruan fordult társához, s kérte, hogy
a szerencsétlen nőt vezesse szállására, s iparkodjék fájdalmin
enyhiteni, mert ő erre képtelen, miután nehéz volna meghatározni: ha e
nő fájdalma sulyosb-e a veszteség fölött, vagy az övé.
Kálday teljesité.
Endre levert hangon üdvözlé az édes reményeiben keserűn csalódott
rokont.
Röviden szükség megemlitenem, hogy Tivary Kálmán ily rögtöni, s
egymásutáni megrohanását korántsem a véletlen okozá, mert Endre, és
Kálday pokoli műhelyéből került ez ily jól kidolgozottan elő! Alfayné,
mint az olvasó már észreveheté, szinte szövetséges, és Lotti Endre által
megbérlett eszköz volt a csel végrehajtásához.
Endre áhítatos bánattal görnyedt meg rokonai előtt.
– Miért ez iszonyu leverttség? – kérdé az öreg.
– Két okom van: kit az életben legjobban szereték, mátkám elveszítém. –
–
Nagybátyja hirtelen oly mozdulatot tőn, mindha Vilmost akarná
megrohanni. Endre őt visszatartá.
– Higyje, e gyászhirt ön sohasem tudandja vala meg, ha ezen
szerencsétlen nő, kit a fájdalom őrültté tőn –
– Átok reád Vilmos! tört ki a hang az öreg reszkető ajkán.
– Mérsékelje magát, én neki megbocsátok.
– Öcsém! – mond az öreg – te félisten vagy.
– Oh bátyám! csak kevesebb volnék, ugy nem kellene önt még mélyebben
szomoritanom.
– Nincs még vége? –
– Egyébiránt ezen föl se akadjon, egy kis könnyelműség, mely ugyan
veszélyt és gyalázatot vont volna maga után, ha meg nem előzöm.
– Szavaid uj rettegést öntnek tagjaimba.
– Higyje, hacsak kétannyit bírnék is, mint a mim van, hallgatnék, de
ötezer forint, csaknem fél tőkém.
– És, és? – sürgeté az öreg.
– És Vilmos öcsém; egy ennyiről szóló váltón aláirá nevemet. Szót sem
érdemel, önök gazdagok, a baj el van hárítva, mert a váltót én
kifizetém.
– Tehát váltóhamisitás! – jajdula föl az öreg szívmetsző fájdalommal –
és te cselekvéd ezt Vilmos?…
– Kegyelem! – rebegé a megkövesült Vilmos, bátyja térdeit átölelve.
Hosszu szünet lőn, az ősz szemeit eltakará, Vilmos megtörve lankasztá
fejét mellére; Endre pedig jól titkolt örömmel vete egyikre, és másikra
is diadalpillantást.
Tivary Kálmán hirtelen összeszedé magát, s Endrét szeretettel keblére
ölelve – mondá – te lész örökösöm, s ama hálátlan fattyu, ki
szeretetemért epével fizetett, ki nevünkre, s ősz fejemre gyalázatot
hozott, – küzdjön meg a nyomorral, én róla végkép levonom kezeimet, az
örökségből kizárom.
Vilmos fájdalmas sohajjal fölemelkedék, tenyerét égő homlokára nyomta, s
mintha nehéz álombul ébredne, oly bizonytalanul tekinte körül mondván:
sorsomat megérdemlém, tiszteld jobban mint én e derék ősz férfit. –
Ezzel kirohant.
Még ez nap alkonyatkor, meleg részvéttel környezé Vilmost egy derék
család. A hajnali harmatnál ártatlanabb szép kis Etelka egy zsámolyon
ülve sirt; Szekfű Vilmos kezét jobbjába zárva, szilárd, és férfias
cselekvésre inté egykori mentőjét, s a jámbor anya áhitatos beszéddel
halmozá el a csüggedettet.
Vilmos az első fájdalom iszonyait leküzdvén, nemével a vidultságnak
mondá mosolyogva:
– Ti nem utáltok hibámért? oh! én még sem vagyok oly szerencsétlen, mint
hivém. Birom ezen erényes család szeretetét, én nem vagyok egészen
boldogtalan. Bár ily hajlékba kopogtattam volna be először, most nem
volnék kitaszítva a becsületesek sorából.
– Ön még vidám napokat fog élni.
– Soha. Lelkemet örökké nyomni fogja az önvád súlya.
– Hamisság, árulás és fondorkodás sodorta önt be, majd ha távolabbról
nézendi lefolyt napjait, lassankint ki fog bontakozni ön előtt egykori
környezőinek nyájasságba burkolt alávalósága. – Most csak türelmet
ajánlok.
– Mind lehetséges, de Lottit én taszítám sírba, ez lelkemet nyomja.
– Fogadni mernék, hogy itt is gazság rejlik, de én kifürkészendem.
– Hiszi ön? nem, nem, lehetlen – érzem itt – mond, szivére mutatva. Késő
bánat! – folytatá – előbb kelle vala meggondolnom.
– Minden jobban lesz – bíztatá Szekfű, maga sem adván hitelt szavainak.
Vilmos keserűn mosolygott. Rövid szünet után igéretet tőn Szekfűnek,
hogy bárhová vezesse is őt sorsa, mint egyetlen barátját hollétéről, s
körülményeiről időnkint értesítendi; azután testvérileg szoritá keblére.
Etelka sírva kérte, ne hagyná el őket; Vilmos homlokon csókolá.
Egy vég Isten veletek! – s elhagyá a szerény lakot.
Szekfű e naptól fogva Tivary Kálmán, és Endre kegyét vadászá, s nem
sikeretlenül, mert félév alatt a tivari uradalom ügyvivője lőn.
* * *
Vilmos a fönnebbi búcsu után örökre eltünt, s egy év mulva az öreg ur
végrendeletet hagyva, jobb létre szenderült.

II.
Öt évvel később Tivaron roppant ünnepélyre tétettek előkészületek, a
szomszéd uraságok és megyei tisztviselők serege özönlé el az uri lakot.
Az uradalmi ügyviselő háza előtt kényelmesen pipázgatott a kisbiró, s
egykedvűen tűré, hogy még ma borravaló nem üté markát. – De már lesz
kinézés, gondolá, midőn egy négyes előfogatu kocsit láta sebesen feléje
közeledni. Benne egy fehér köpenyegbe burkolt férfi ült. A kocsi
megállapodék.
– Itt lakik Szekfű ur?
– Csak be kell járni, viszonzá a kisbiró egyet emelintve kalapján, s
megindult kaput nyitni.
Szekfű elragadtatva rohant, mint látszik, régvárt vendége elfogadására,
mellette a gyönyörü teremtéssé fejlődött Etelka lejtett.
A rendkivüli fogadásból itélve, az érkezettben kedves rokont, vagy
mélyen szerető barátot üdvözlének. Hagyjuk őket azonban a viszonlátás
örömeivel eltelni, s térjünk Tivary Endre lakába.
– A törvényes bizonyság jelenlétében nyilvánitatott, miszerint Tivary
Kálmán végrendelete folytában, mely következőleg hangzik (kihagyván a
kihagyandókat):
„2-or. Ha azonban Vilmos öcsém megjavul, s hajdani lépéseit nem
roszaságból, hanem tévedésből származottaknak bizonyitandó – a
végrendelet felnyitásától négy év alatt tisztes állásra emelkedik,
összes javaimban örökösödjék. Ellenkező esetben pedig, – ugy szinte, ha
négy év alatt holléte fel nem födöztethetnék, mint a 2-ik pontban,
Endrét nevezem örökösömül.“
– Minthogy a négy év épen ma tölt el, szóla folytatólag egy nagy hasu
tisztviselő tekintéllyel – a jószág törvényes átadása következik.
– Kevés türelemért esedezem – kezdé Szekfű – a boldogult ur halála ágyán
valamit bizott rám; – azzal gyakornokának valamit fülébe sugott, ki
rögtön távozék.
Időtöltésből a gazda örökös nehány rekedt éljent kapott.
Az ajtó hirtelen felnyilt, egy napbarnitotta csinos huszártiszt jött be.
Szekfű eléje sietett, s Vilmost a törvényes örököst mutatá be, ki
ekkorig Olaszországban katonáskodott.
Vilmos megszólalt:
– Hogy becstelen nem vagyok, arról kezeskedik rojtom, hogy hajdan
roszaságból sülyedtem-e vagy tévedésből? itéljen maga Endre. Itt egy
nyilatkozat Nadályitól, ki börtönbe jutott; itt van Káldayé, kit Pestről
elűztek; itt van Lottié, kit halottnak véltem, s Páduában találtam, hol
az, mi volt… Ily csordával szövetkezett Endre, hogy engem megbuktasson.
Szégyen, gyalázat reája!
Endre ezek hallatára megsemmisült.
– És most – mond Vilmos a társasághoz – uraim! legyen szerencsém, önöket
mint vendégeimet Szekfű barátom, s mentőm szálásán tisztelhetnem.
– Lassan uracskám! – orditá düh, és kétségbeesés hangján Endre – azt
tehette ön, hogy mint követelő föllépjen, eziránt még perelni fogunk, de
hogy ön vendégeimet merészli – –
– Sajnálnám – esék szavába Vilmos – hogy ennyi becsületes ur önnel csak
egy födél alatt is egyék.
Menjünk uraim ha tetszik.
– Éljen az igazi örökös!
Endre negyven egyénre terített asztala mellett egyedül maradt. Még az
nap epeláz dönté ágyába.
* * *
Kevés mondani valóm van még: Vilmos elhagyá az ezredet, s közjóért
munkáló hű polgár lőn. Házi életét egy kecses nő bájolá menyeivé, mert
Etelka imádta férjét, és a derék Szekfű a házasság által Vilmossal
közelebbi viszonyba jutván, az emberek legboldogabbika volt.
Endre utóbb Vilmos kegyéből élősködött.