Degré Alajos novellái (1. kötet) - 7

– Elég szemtelen hozzá – fejezé be Áldányi, és párbeszédök megszakadt,
mert Bőgőzyék előtt valának, hol Áldányi búcsút vevén barátjától, magát
keble viharainak átengedé.

VI.
Közel két év folyt le a fönebbi események után, midőn a zajló dunaparton
sétálgatott Áldányi, karján a kedves Janka mint neje lebegett. A boldog
férj az utczaseprő rabnők egyikének segélyt nyujtott.
A megilletődött Janka az inséges arczvonalmakban Sárára ismert.


PESTI URACS.

I. A KÁVÉHÁZ.
Dávid! pénzt, pénzt mondom, különben… tudod, titkaidat ismerem.
– Nekem titkaim?
– No hát gazságaidat, ha úgy akarod.
– Hm, tán még ijeszteni akar? bir ellenem tanukkal? azt hiszi ön, hogy
Dávidnak olyan kevés esze van?
– Majd meglássuk.
– Csak csendesebben, hisz én nem mondtam, hogy nem akarok önön segiteni,
nem mintha félnék, nem, erre semmi okom, csak azért… Tudja már én rég
becsületes ember vagyok.
– Hiszen ki kétkedett abban? Hát lesz, lehet? jaj de csak rögtön, mert,
oh Dávid, talpam alatt ég a föld.
– De elébb szóljon, – tudakozódék a zsidó, – van-e otthon valamije?
– Minő kérdés?… Hát csak megvallom, minthogy kivánja, nekem semmim
sincs, hanem lesz; becsületemre! lesz, mihelyt bátyám meghal, akkor
Dávid, majd akkor… csak most…
– Igen jól van, tehát ön nem is akar fizetni?
– Akarok, Dávid, igazán akarok, mihelyt lesz… becsületemre.
– No de tegyük fel, hogy nem lesz?
– Hiszen bátyám csak meg fog halni.
– Ez kétes kilátás. Maradjunk csak annál, hogy ön nem fog fizetni.
– Nos?
– Holnap lesz pénz, de semmi esetre sem kevesebb 2000 pfnál.
– Minél több, annál jobb.
– De fele engem illetend?
– Szivesen.
– Legyen ön itt reggeli 8 órakor.
– Pontban. De addig is, Dávidkám, vagy három huszas kellene.
– Itt van; holnap, ha a pénzt megkapjuk, 6 pft. ád értte.
– Hisz ön megérdemli, isten velünk! Ezzel elrohant. E párbeszéd egy
divatos külsejü ifjú, s egy a röstség, dologtalanság miatt szélesre
hizott izraelita között történt * kávéházban, mely a fővárosban pár
évvel ezelőtt, igen fontos tanya volt. Itt lőn akkoriban határozattá:
melyik szinész fütyültetik ki, kit illet taps és koszorú; itt
osztogattattak szét az ingyen – jegyek; itt füzék a kedvencz költő
homlokára a babérkoszorut, persze csak szóval, a fővárosi ujságok irója
gondterhes fejére itt szórták leginkább az indulatok méregszikráját; itt
adtak a népnek képviseletet, egyszersmind meg is tagadták azt stb. stb.
stb. – Uracsunk érdekes megjelenése, s a különös viselet igényli, hogy
kövessük.

II. KIS VÁLTOZÁS.
Alig csapta be uracsunk az *–kávéház ajtaját, már egy másik sokkal
diszesb kávéházba lépett. Ez a város legkeresettebb részén tárja ki
üvegszárnyait, oltalma alá fogadandó a naplopókat, ha csakugyan nem
tartanák véteknek a naplopást. Itt müvelt közönséggel találkozhatni;
tekejáték nagy pénzben, szóbőség és elvvita, elmésség és dohányfüst,
gorombaság, fricska, gúny és rágalom apróbb és nagyobb csoportozatokban,
s több illynemü kedvtelések foglalják el a halhatlan elméket; ittott
hunyászkodó zsidó rágdicsálja körmeit, lesvén az alkalomra, midőn valaki
valamicskét olvasztóba (zálogba) küldeni kegyeskedik. De lépjünk ki e
kellemetlen gőzfördőből. Künn tisztább a lég, s nem sérti az ember
szemét a sok kétségbeesett arcz. De hol van uracsunk? csak nem tévedt el
a tömegben? Hollá! hollá! ah! alázatos szolgája, meg van; hisz hogy is
lehetne őt eltéveszteni, mikor ezrek közül is kiragyog: ujjai s
óraláncza telvék a legdrágább gyürükkel; öltönye párizsi; beszéde gőgös
és átható; tartása feszes; tekintete lenéző, hajlongása betanult;
taglejtése kimért; megesküdnék rá akárki, hogy bölcsőjében már
törvényhozó nagyságos volt, vagy legalább is javából a tekinteteseknek,
s mihelyt lábra kapott, a legroszabb esetben öt tigris volt nyomában;
pedig… de nem rontom hitelét, – mert gyönyörüen felkopnék az álla, és
nem szeretem a szenvedést látni, vagy azért, mivel ismerem, akár pedig
jószivüségből, hadd ügessen mig bir. A patvarba! nevét szinte elfeledém
emliteni. Viola János ő; állása uracskodás; hivatása járdataposás;
foglalkozása nem annyira szerelmi, mint főzési kaland. – Félre ne értsük
egymást; ezen szó, „főzés“ őt gyanuba hozhatná, s ha valaki elég merész
volna hamis játékkal bélyegezni: kardot kötök mellette, uraim; ő nem
kártyával, hanem váltóval főzi, egy részről a világot, más részről pedig
– a tőkepénzeseket. E pillanatban Földy Endrével beszélget; ennek semmit
jelentő sületlen pofája van, de szája hét országra szól: egyébiránt
öltözetéből egy kövér uradalom jut az ember eszébe. Tán birja is?
Mindenhol birtokos a széles Magyarországban, ha pénzt vesz fel, de a
fizetésnél kereskedhetik az elszomorodott hitelező a holdvilágban.
Uracsaink hosszu léptekkel méregetik a keskeny folyosót; – vigan
csevegnek, sem jelen – sem jövőről nem gondolkozva, mert az elmét
fárasztani szokásuk ellen van. Bizony csak felséges ez a fővárosi élet!
– Nos Jancsi hanyadán van a pimasz sváb? – kérdé Endre.
– Még nehány nap győzi, aztán az ebek harminczadjára jut.
– Ki kell színi addig is zsirját; miért jutna még az is más kezekre,
midőn mi vagyunk körötte.
– Hiszen világos.
– Estére lakomát adand egyik külváros vendéglőjében.
– Jó kilátás, ilyenkor jócskán szokott nekünk jutni, csak őt az asztal
alá ihassuk.
Ekkor egy harmadik egyén csapott közibök; melegen üdvözlék a csinos, de
szögletes ifjút, egymásra szemet hunyoritának s uj fordulatot
csavaritának beszédöknek.
– Hát estére? – kérdé nyájasan az ujanérkezett.
– Ott leszünk; – válaszolák egyhangulag.
– A vig czimborákat mind össze kell szedni, Jancsi!
– Gondoskodtam már s fejemmel állok jót, egy sem fog hiányzani.
– Emberem vagy! – fejezé be a társalgást az ifjú, s meleg kézszoritással
bucsút vön, s a kettő ördögileg mosolyga utána. Tán észre vették már
önök, hogy a harmadik egyén épen az volt, kiről hőseink oly meglepően –
barátilag értekeztek. Neve Vilhelmi Vilhelm; atyja dús mészáros az
alföldön, ki, miután eleget szerze, hogy fia bőségben éljen, nagy
bölcsen elhatárzá, egyetlen Vilhelmjéből urat nevelni, s roppant örömére
kitapintá, hogy fiának ehhez igen nagy hajlama van, mert semmit sem tud,
tanulni nem szeret, a pénzt szórja – természetesen – semmire, mert
czélszerüen sokat költeni nem uriaskodás, hanem minden látszat, s
jótevés nélkül, mint mondani szokták „a kutba vele“; nincs szive, nem
ismer hazát, szépet és jót; szóval él, mint sok más tömérdek pénzzel.
Uralják és hizelegnek körötte; s ez roppant apai és anyai öröm.
– No öcsém! – mond Viola a távozó után ördögi gúnnyal – nehány nap mulva
te is körülnézheted magadat.
– És, mint mások, – jegyzé meg Földy, – barátságunkra, ha sirig nem is,
de nehány évig bizonyosan emlékezni fogsz.
– Hiszem azt. No, de most mennem kell.
– Hová?
– Brr! a mamihoz.
– Ugyan mikor hagysz fel már vele?
– Dőre te! mihelyt erszényébe nyultam oly mélyen, hogy könyes szemmel
néz utánam.
– Hej, czimbora! mikor lesz az?
– Ugyan ostobának nézesz, ha azt hiszed, hogy hét hónapig kilátás nélkül
bolonditottam. Ma, holnap, legfölebb holnapután emlékemet fogja siratni.
A viszontlátásig.
– Estére?
– Csak betegség gátolhat.
Ezzel elrohant, s pajtása elégülten inte jóváhagyást a távozó után.

III. SZERELMI LÁTOGATÁS.
Kelendiné a tükör előtt rendezgeté vendégfürtjeit s redős arczán a fehér
szinnek pirosbani átvegyitését müvészi gyakorlattal vevé kisérlet alá;
szemével egyet kettőt kaczéran hunyoritott; nyakán az angolcsipkét
megegyengeté, finom kendőjét kölni vízbe áztatá, s az álló nagy tükör
előtt öntetszőleg fordult meg, mint bálba készülő 16 éves leány, pedig
erről még emlékezni sem szeretett. Úgy látszik, e nő önmagát törekedett
megcsalni, midőn gyermekded könnyüséggel lejte végig szőnyeges teremein
a harmadikig. E terem gazdagon, de izlés nélkül vala butorozva. A nő
ablakhoz sietett s a vörös függönyöket félig bevoná, mi a terembeni
tárgyakra hajnalszint árasztott. Kelendiné kecsesen helyzé magát a
ruganyos pamlagra, s a szőnyegre hullámzó drága öltönye redőit kissé
megigazgatá, Sand György „Lelia“ czimű regényét kezébe vette; s hogy
olvasott-e belőle, azt nehéz volna kimutatni, de mindegy, ha értelem
nélkül is, ő a becses mű lapjait forgatá, s a bársony kötés illett egy
úrnő kezébe.
Kelendiné azon szerencsések, vagy inkább szerencsétlenek sorába
tartozott, kik sirig vágynak tetszeni, s szép tőkepénzök biztositja,
hogy imádók hiányában szükölködni nem fognak, s ábrándos
gondolkozásukból csak akkor üdülnek fel, midőn az elhunyt férjeiktől
öröklött szép vagyonból kipusztittatván, egy két járdataposóból kész
urat teremtettek. – – – Szegény nők!
Kelendiné, – mint mondani szokta – most van élte tavaszában; pedig élte
már este felé közelg.
Épen nyilik az ajtó. Hah! ki az, ki oly finom hajlongások közt lépdel
Kelendinéhez, kezét ajkihoz szoritja s szivhangon üdvözli a drága nőt?
ki az, ki oly fesztelenűl veti magát a pamlagra? mintha már hallottuk
volna szavát, mintha ismernők némileg testmozdulatait… tekintsünk szeme
közé. Le a kalappal uraim! hisz-e hatalmas egyén: Viola János.
Kelendiné száraz ujját fenyegetőleg emelé lovagjára; Viola esdően
tekinte rá.
– Mondhatom, – kezdé a nő gyermekded szendeséggel, – nem szép öntül,
szerelmesét csak nem két napig agyon gyötreni.
Viola szivmetszőleg sóhajtott.
– Védje magát, – folytatá Kelendyné Jánoska homlokáról egy rendetlen
fürtöt félre simitván, – szóljon csak egy szót is megnyugtatásomra.
Viola úr ismét sohajtott, szemeit tenyerével elfedé és… és biz én nem
tudom, mit csinált, s még kevésbé, hogy mit gondolt.
– Ah! – jajgata a fülig szerelmes nő – ön hütlen, ön…
– Esküszöm! – kiálta János, s egy zuhanással a nő lábainál volt. – Oh,
ne vádoljon, hisz ha ön tudná,… de nem szabad tudnia,… elég magamnak
viselni a fájdalmat, s kit szeretek: az egyedül örömimben osztozzék.
Egyetlenem! a menny gyönyöreivel árasztanálak körül, ha tehetném;
szenvedéseimet mind magamba színám, hogy neked csak öröm jusson, oly
angyalilag imádlak, s te hűtlenséggel vádolhatsz? Oh! ha tudnád, miért?…
de én nem jöttem panaszkodni.
– Szóljon, kedves, mit ha tudnék, hisz az ön sorsa enyém is.
– Igaz, Hermin, a mi sorsunk, ha külömben nem is, de most egy.
– Ön elrémit.
– Hermin! utószor látsz lábaidnál, utószor mondhatom „imádlak“; e
gondolat velőmet égeti.
Hermin elájult, vagy is csak szeretett volna elájulni.
Viola felmosolygott, midőn drága terhét vétkes karjai közt tartá; ajkin
e szó lebbent el: – győztem!
– Szóljon, – kezdé a nő szünet után, – most már elég erőt érzek, szóljon
mi választ el minket.
– Atyai hatalom, s gazdag házasság.
– Házasság! jajdula fel Hermin és – kérem ne ijedjenek meg, nála ugyan
könnyen ment az ájulás, de most az egyszer czélszerűbbnek látta Jánoskát
keblére vonni.
– Házasság! – ismétlé – és szerelmünk?
– Emlékezetben élni fog siriglan.
E felelettel egy 16 éves érzelgő leányka tán beérte volna, de
Kelendynének több esze, vagy is akarám mondani több követelései voltak.
Miért is határozottan mondá.
– Nem fogsz elmenni.
– Daczoljak atyám akaratjával?
– Nem vagy-e független?
– Fájdalom! nem.
– Azzá teszlek én.
– Hermin!
– Maradj.
– Oh de ha elgondolom, a fővárosban minden segély nélkül tengődni; igaz,
érted azt is szivesen tenném, de nem pirulnál-e, ha lovagod szegényül,
elhagyatva tengődnék?
– Esküszöm, soha! neked nem lehet, nem szabad szükséget szenvedned.
– Hermin!
– Te úr vagy, s az leszesz, ha minden rokonid kitagadnak is!
– Fájdalom! úrnak neveltetém.
– És mi hiányzik hozzá?… pénz? itt szekrényem kulcsa, tiéd mindenem.
Viola nem ismételteté az elkábult nő ezen szavait, hanem rablóként
ragadá ki kezéből a kulcsot, felnyitá a zárt, s pénzben ugyan nem
számolása szerint, de hozzá adván az elzsebelt ékszereket, csinos fogást
tőn.
A nő elégülten nyujtá csókra kezét, s Jánoska háladatossan ragadá azt
ravasz ajkihoz.
– Szeretsz-e, s megérdemlem-e? – kérdé Kelendyné, ön müvében büszkén.
– Szeretlek véglehelletemig, s megérdemled, mint senki más.
Most egy szenvedélyes „ah“! és egy sulyos „hm“-mel magukhoz hazudták a
szerelem édenét.
– Tied vagyok örökre! – mond Jánoska, örvendve az alkalmon, hogy
valahára rés nyilik menekülni.
– Örökre! – viszonzá Hermin, vagy is Kelendyné, mi jobban rá illik, s
arczát Viola keblére rejté, hihetőleg a szégyen miatt, hogy nem tud
pirulni. Ah! minő drágán megfizetett volna e perczben egy pillanatnyi
pirulásért.
„Soha nem látom“ fejében, egy drága karpereczet az elcsent ékszerekből
kezére kapcsolt, újjait gyémántokkal terhelé, egy alávaló mosoly vonult
el ajkain, s szélvészként rohant le a lépcsőkön.

IV. VÁLTOZÁS.
Viola János azonnal egy csinos virágkészitő hölgyhöz rohant. Itt már
egészen más alakban látjuk János urat; az alázatos modort pöffeszkedés
váltá fel és csak egyetlen vonásban hasonlita az előbbi kalandorhoz: ő
itt is, ott is iszonyú nyomorúlt vala.
Mintha legalább is két német herczegségnek volt volna birtokosa, oly
gőggel terült az ingékony pamlagra; lábait a szoba közepéig nyujtá;
ajkai közé egy szivart bigyeszte s tüzet kért; Róza egész készséggel
szolgált.
– Rózám! – mondá Viola – egy csókot!
– Róza nem késedelmeskedett, hanem válasz nélkül elcsattantá a csókot
Jánoska ajkain, s szerényen vonult az ablakhoz, dolgozó-asztala mellé
ült, és – – és munkához akart fogni.
– Ön megbocsát; sok végzendőim vannak; mi azért beszélgethetünk, habár
én dolgozom is – mond Róza nyájas hangulattal.
– Hogy dolgoznál te? – kérdé Viola némi felsőbbséggel.
– Ah! tudom, hogy ez roszúl jő ki; de holnapután szállásbért s más
egyebet kell fizetnem: azért elnézésért esedezem.
– Félre az effélékkel, hát nem adott nekem annyit a sors, hogy nehány
pillanatot gondtalan együtt élvezhessünk. – Im itt a szállásbér negyed
évre, s vásárolj holnap új bútorokat! – ezzel Kelendyné bankjegyeiből
nehányat a lányka asztalára vetett. Igy mossa egyik kéz a másikat.
– Uram! ön…
– Semmi hálálkodás; mi enyém, az tied is. Én csak szerelmedet óhajtom
birni.
– Az rég öné.
– De egyedül ám!
– Változhatatlanúl csak önt szeretem. – És lőn szerelmi ömlengés egész
az áradásig.
Viola egy érzékeny ölelés után, párizsi kalapját félfülére vágta, és ha
Földi uramnak beszélgetéséből itélhetünk – hihetőleg a külvárosi
vendéglőbe készült. Bocsássuk kissé el, ő úgy is bérkocsin fog oda
hatolni, mi pedig gyalogolva is elérünk, hogy neki jó étvágyat
kivánjunk. Lássuk addig, mit csinál Róza? Alig lépe ki a küszöbön
lovagja, gyermeki örömmel rohant az asztalhoz, felszámlálja a kapott
pénzt s terveket kohol. Most kezdődik még a vig élet; egy szilaj kis
jogász pattan be az ajtón; Róza karjai közé veti magát, és az új vendég
keblén lehelli ki Jánoska iránti szenvedélyét. De most siessünk Viola
János után különben…

V. LAKOMA ÉS REGGELI.
Gazdagon teritett asztal körül közel 20 ifjú ül; előttök különnemü
poharakban, bordeauxi, rhenusi, cziprusi, és champagnei bor habzik, s a
hangos beszédet Sárközi Feri hangászkara fojtja el. A társaság, mely az
asztalt környezé, még nincs egészen jó kedvében, s itt-ott rikkant
egy–egy rekedt hang, az összehangzó zene közé.
A vigadók elnökletét Vilhelmi foglalá el, a társaságot poharainak
gyakori üritésével lelkesité s a szerény vendégek az elnök példáját
unszolás nélkül követték. Im egy ismerős alak emelkedik fel üléséből;
csendet kér; Sárközi Feri hegedüjét kikapta álla alul, s a hangszerek
elnémultak; egy általános „halljuk“ viharzott a teremen végig s az
ismerős egyén, ki nem más mint Földi Endre – magasra emelvén poharát,
igyen szónokolt. – „A mi szeretetreméltó barátunk, a legőszintébb
magyar, az alföld legkitünőbb embere, ki az úri teremekben oly igen
keresett, s kinek számtalan mágnás örvendne barátja lenni, ki leszáll a
magosból hozzánk, hogy őszinte meleg keblekre találjon, megnyitja
élvezésinknek erszényét s barátságunkban boldog, – a mi kedves Vilhelmi
barátunk éljen!…
– Éljen! – harsogott valamennyi torok, hogy szinte az épület rezgett
bele s a roppant orditás zajos zenében veszett el mert Ferko kenyeresei
a nagy „éljen“-re ugyan dühösen megragadták hangszereiket.
Vilhelmi is felált, vendégeire mekegé poharát s a társaság perczenkint
élénkülni kezdett; végre maguk a poharak neki lelkesülve ugrálni és
sulyegyent veszitve dülöngözni kezdtek.
– Egyik felköszöntés másikat érte, s a tisztelt gyülekezet arczán gyanus
lángfoltok mutatkozának; szóval a mulató arszlánok felküzdték magokat
odáig, hol a józan gondolkozás hanyatlani kezd.
– Egy harsány „éljen“! tört ki valamennyi ajkon, s Viola Jánost, a
gyönyörü mákvirágot, az ohajtva várt vendéget, teritett asztalhoz, nyilt
karok fogadák. Ez azután az élet! ennyi jó barát egyszerre!!
– Hozott a zivatar, – szól az elnök – hol késtél eddig?
– A szép nők! ah az isteni nők! – viszonzá Viola szemeit gunyos
érzelgéssel forgatván s szivét tapogatván.
– Az ám – jegyzé meg Földi – tervet készitgete otthon, mikép lehetne
Pesten egy új utczát emelni, hol hitelezőknek tilos a járkálás, igy
valahára fényes nappal ő is sétálhatna.
Ezt kitörő nevetés követé.
– Ugyan – mond Viola – te veted ezt szememre? hisz magad is elég tékozló
vagy.
– Nem az én hibám – felele Földi – hanem a fővárosi életé?
– Éljen a főváros!!! – kiálták egyhangulag.
János helyet foglalt, s két három poharat rögtön fenekéig ürite; ismét
poharat ragadott s egy csinos szőke ifjura köszönté. Ez egykedvüleg
jóváhagyást inte.
– Mi lelt Ronkoly – csodálkozék Viola – te, a megtestesült jó kedv, most
oly komolyan – szomoru vagy; nincs pénzed?
Ronkoli igenlé s pohara tartalmát mohón szíta magába.
– És azon busulsz? jó az isten, hat nap alatt egy egész világot teremte.
– Azt teheté – mond Ronkoly – de nekem 16 nap alatt sem teremthet
elegendő pénzt.
Mindenfelől helyeslő zugás.
– Hát te – kérdé Vilhelmi Violától – mit tennél ha 200,000 ft. évi
jövedelmed volna?
– Mit? – kissé gondolkozott – hát biz én 400,000 ft. költenék.
– Helyes! Helyes!! – És a talpra esett válaszra nagyot ittanak.
Igy folyt darab ideig a társalgás, s hogy végre minden nyomorult
elmésség megfizethetlen ötlet lévén, körömpróbaüritésre nyujta alkalmat:
azt emlitenem is felesleg; igy aztán mindnyájan emberül eláztak, ide
értve magát a szélesre hizott vendéglőst is.
Vilhelmi nyelve s lábai megtagadák a szolgálatot, oldalzsebébe nyúlt,
kivoná tárczáját, s szótlan nyujtá Violának, ki azt elfogadá, Földy
Endrét a mellékszobába inté, hol parancsoló hangon számadást kért.
A számadás 350 ftra rugott.
Viola a tárczából egy fillérrel sem vőn ki többet az emlitett összegnél,
de azt koránsem a vendéglős kielégitésére forditá, hanem czimborájával
osztozott.
– Endre!
– Nos?
– Küld be Ronkolyt.
Endre engedelmeskedék.
– Viola az alatt a vendéglőst vonta hálóba.
– Uram!
– Parancsoljon – viszonzá a vendéglős, teste egész sulyával ereszkedvén
egy székre.
– Ismeri Ronkolyt?… Mi vendégei vagyunk, s őszintén megvalva ő mostan
tehetségén túl költött, nem lenne ön szives a mai árjegyzék fejében egy
általa három hétre kiállitott váltóval beérni?
– Miért nem! – Ezt józanon alig cselekedte volna az embernyuzó – vagy is
akarám mondani emberszerető korcsmáros, de most oly szives, oly jó volt,
hogy az egész világot megölelte volna.
– Tehát ön megelégszik?
– Ronkoly váltójával tökéletesen. –
E pillanatban a szóban lévő közibük lépett, Viola karon ragadá s egy
szögletbe vonult vele.
– Mennyi adóságod van?
– Ne kérdezd, atyám főbe lő.
– Haljam tán segithetek.
– Tizenötezer, s nehány nap mulva…
– Teljeskorú leszek! Istenem! előre látom, mint rohanják meg atyámat s
én veszve vagyok.
– Gyermekség! – biztatá Viola – Vácz ide nincs messze… egy kis
kirándulás, jól szerkezett irat: s hitelezőidet halgatásra s egyezésre
kényszerithetjük.
– Nem értelek.
– Mire való a káptalan? mondd, nincs adósságom, és – nem lesz.
– Menj menj aljas terveddel.
– Hisz nem következés meg nem fizetni, csak hatalmukat feletted
eltörleni.
– Igaz.
– Tehát?…
– Készen vagyok.
– Ember vagy. Hanem a többi közt még ezen pár forint is elcsuszhatnék; a
mai költségekről adj váltót a korcsmárosnak.
– Hisz Vilhelmi vendégei valánk?
– Inkább magam fizetem, de általa vendégeltetni nem akarok.
– S miért?
– Nem sértené e ez méltóságunkat? holnapután uton utfélen dicsekednék,
hogy az ő kegyéből…
– Igazad van – esék szavába Ronkoly, mert Viola gyöngéjét eltalálta – én
nem leszek senkinek lekötelezettje.
– Ez illik egy magyar úrhoz, igy szeretlek.
– Hol a váltó.
– Itt.
És két percz alatt el lőn fogadva a váltó; Ronkoly aláirá s az elázott
vendéglős, mint valódi értéket bankjegyei közé csusztatá.
A társaság zajos kurjongatások közt oszlott el.
Jánoska Rózához sietett. A kecses hölgy szobája még világitva vala, s
János az ablakfüggönyökön át két árnyat látott benn; az ajtóhoz
közeledék, s férfihang üté meg idomtalan fülét. Láttátok-e Othellót?
nem, ez kevés; képzeljetek egy felbőszült arszlánt?! Leirhatlan lőn a
kalandor dühe.
Alig kopogtatott az ajtón, a szobában setétség lőn; ez még inkább
felizgatá haragját. Hosszas zörgetés után az ajtó fölpattant, s ezen
pillanatban János mellett egy sötét alak akart elsurranni; János torkon
csipte az iramlót, hangosan parancsolván gyertyát, és mint isten szavára
– lőn világosság.
A két férfi egymásra ismert…
A sötétben János csipte fülön az elsurranót, s mihelyt a gyertyafény a
tárgyakat különböztetni engedé, a szerepek a nevetségig nagyot
változtak. János bocsánatesdések közt engedé szabadon foglyát, de most a
jogász állott fölebb, s mellen ragadván Jánost, egyszer kétszer jó a
falhoz simitá.
– Hah, gyönyörü mákvirág! – mond a jogász, – nem fohászkodám hiába,
balsorsod kezem közé vezetett – s kiáltozásai közben Jánost emberül
megrázogatta.
– Kedves barátom! – védé magát a különben országos szájhős, – hisz
gondolatom sem volt önt…
– Semmi gondolatom;… én önt megfojtom, – s elébbi műtételét folytatá.
– Hát vétettem ön ellen?
– Egyebet nem csak megraboltál. Azt hiszed nem tudom mit cselekvél
délután? Aljas kalandor! rendőrök kezébe adnálak, ha a játékban nem
forogna egy nő, kinek neve… – itt látszólag fájdalom ragadta meg az
ifjut, – igen, kinek neve az öné által beszennyeződnék. Elégtételre
hivnám önt, de arczátlan, – gyávának ismerem, s e szerint tekintélyem
alatt áll önnel vívni, hanem boszút állok igy, – s arczon csapá Jánost,
hogy a villanyozás által fürtei mind a légbe repültek, – és – folytatá
indulatosan az ifjú, – ha még egyszer csak pillantani is mersz házunkra,
hitvány ebként lelőlek.
– Nem, esküszöm soha! – mond a nyárfalevélként reszkető János.
És Róza, Róza egykedvüen sülyeszté ölébe kezeit, közönyösen várván a
harcz végét.
János örvendett szabadúlhatásán, s oly mohón rohant a lépcsőkön le, hogy
Róza gúnykaczaját sem hallá. Egyébiránt kalandorunk annyira megszokta
már az efféle bánást, hogy hazaérkeztekor tökéletesen feledvén a vele
történteket, fáradt tagjait nyugalomra hajtá.
A nap már kellő fényben ragyog, s Viola úr még is alszik. Ne háborgassuk
hát őt. Hisz délbe is elég korán ébred rosszat cselekedni! Nézzük addig
nemes czimboráit.
Vilhelmi sohajt szitkozódik, őrjöng, mert erszénye meglapult. Földi
Endre Ronkolyval bizonyos irományok kiséretében bérkocsiba ült, mert
János szép tanácsa fogott Ronkoly pajtáson s nem késett soká czélszerüen
intézkedni.
És most szerencsés utat kivánva a vándoroknak, kövessük Viola János
nyomdokait, ki a Dávid zsidó izenetére nagy gyorsan ágyából felkelvén s
felöltözvén, szokott feszengések közt egy bérkocsiba veté magát.

VI. AZ UZSORÁS ÉS HAJHÁSZ.
Képzeljenek kegyetek egy beesett, fonnyadt arczot, mellynek sürü redői
közt két apró szem, üregébe sülyedve élesen villog, az arczon
sötét-vörösbe átmenő kék foltokat, egy rezes tompa orrot, torz bajuszt,
keskeny sápadt ajkat, s ezalatt sötétlő fekete fogsort, keskeny
homlokot, s őszbe vegyülő zilált hajat, s mindezekhez kiaszott hosszú
testet vagy csontvázat, – és fogalmuk lehet Uhlrich tőkepénzes
külsejéről, ki e pillanatban szennyes szobájában bankjegyei és váltói
közt a kamat felrugtatásáról elmélkedik.
Kopogás. Uhlrich roppant zavarban rejté el ezreseit, s szánandó
bágyadtsággal mondá – szabad!
Az ajtón egy alacsony, de annál terjedelmesebb kétlábú alak lógatá magát
Uhlrich felé; ajkán szemtelen mosoly, és szemeiben aljas bizalom ült.
Ismerjenek rá kérem szépen; hisz láttuk már őt, János urfi szerint – a
becsületes derék Dávidot, ki sajátságos fejbillentéssel üdvözlé
Uhlrichot.
– Nos, jó barátom – megszólamlott Uhlrich – mi hir? – igen közönséges
megszólitás, de azért ne botránkozzanak meg rajta, hisz köznapi lélekhez
illik.
Dávid összecsapván cserepes kezeit, s kóczos fejét emelkedő vállai közé
sülyesztvén, keserü mosollyal lehellé a – semmit.
– Az nem sok – viszonza Uhlrich, s a társalgás rövid időre megszünt.
Dávid burnótszelenczéjébe markolt, s egy éles sohajjal helyet foglalt, a
nélkül hogy megkináltatott volna.
– Nincs pénz, – panaszkodék Uhlrich – az emberek nem fizetnek.
– Azt mi szegények érezzük legjobban; pedig nekem most pénzre, sok
pénzre volna szükségem, és nincs; arany gescheft van előttem és nem
birtam többet beszedni 300 forintnál.
– Sok kellene? – kérdé Uhlrich egyik kezével hervadt ajkait csipdesvén,
másikkal pedig fültövét vakarván.
– Mintegy két ezer forint, – lőn a válasz.
Uhlrich gondolkozott, Dávid tenyerét vakarta.
– Én nem idegenkedném az emlitett pénzt kiszoritani, ha a hely biztos.
– Biztos, hiszem azt; ah! ha pénzem volna vagy ha beszedhetném: örökre
meg volna alapitva szerencsém.
– És mintegy mennyit irna két ezerért?
– Négy ezeret.
– Neve.
– Nem mondom meg előbb, mig meg nem igéri, hogy háromszáz forintocskámat
a kétezer fthoz csatolandja, hadd legyen nekem is utánna hasznom.
Uhlrich örvendett az ajánlatnak, meg lévén győződve, hogy Dávid fukarabb
semhogy 300 ftot csak úgy véletlenre kidobna; kétségtelennek tartá tehát
a pénznek igen biztos helyre leendő kiadását, s egész készséggel fogadá
az ajánlatot.
Dávid elment, s alig félóra mulva Viola Jánossal tért vissza. Uhlrich
átjáró pillantást vetett Violára, kezeit görcsös ökölre szoritá s
elfojtott epével susogá: – gazemberek!
Dávid Viola Jánost, mint tehetős urat mutatá be; Uhlrich örömet
szinlelt. Rövid társalgás s még rövidebb ellenvetés után, a kivánt 2000
ft. ki lőn olvasva, s a betöltött váltó aláirás végett előterjesztetett.
János szerelmi tekintetet szórt a pénzre, a nélkül hogy keztyűjét
lehuzná, gyönyörü nevét lemázolá s a pénz után akart nyulni.
– Megáljunk, – mond az uzsorás mutató-ujját homlokára illesztvén: –
Dávid, ön ezen urat jól ismeri?
– Mint magamat, – viszonzá széles tenyerét mellére terjesztvén; s
Uhlrichnak titkon sugá – különben 300 frtot nem adtam volna bele.
– Jó – jegyzé meg az uzsorás, tehát ön nem fog vonakodni a jótállástól.
– É...é..n? – hebegé Dávid, s oly lankadt lőn, mint a légy őszkor.
– Ön, ön, – erősité Uhlrich; Viola pedig az ajtó felé kaczérkodott.
Rövid szünet lön mialatt Uhlrich arczán káröröm, Violáén némi jelei a
nyugtalanságnak, s Dávidén tökéletes gondolkozás mutatkozék.
– Azt is megteszem, – szakitá meg Dávid hirtelen a csendet tollat
ragadván, Uhlrich jóváhagyást intett fejével Violának, ki Dávid szavaira
újra éledett, s a pénzt kezdé átszámlálni. Ez alatt a hajhász gyorsirói
ügyességgel recsegteté a tollat, az irást beporozá, s midőn Uhlrichnak