Az óriás és egyéb elbeszélések - 2

konduktor, hát az ajtóban várta az állomást. A nagy hóban, mint valami
fekete szobor, állott az állomásfőnök s egy kicsit előrejött, a mikor
látta, hogy valaki kiszáll az egyik kocsiból. Aztán a nagy sötét vonat
tovább vágtatott, el is tünt a kanyarodónál. A lány az állomásfőnökhöz
fordult fáradtan, álmosan:
– Bocsánat… kérem, a vasgyárba jöttem. Az igazgató úrhoz.
A főnök belenézett az arczába. A hó is világított, így fehér volt a
lány, anélkül is sápadt volt az arcza.
– Ilyen későn, – mondta, aztán belátva, hogy beszélgetni most már úgy se
lehet, szíves hangon tette hozzá – arra, kisasszony, arra…
A kisasszony megfordult, s egy pillanatra meg is hökkent. Aztán
megköszönte a főnöknek a szivességét, s megindult, át a töltésen,
könnyedén emelve ruhácskáját a lágy hóban.
– Furcsa – mondta magában, hogy átért a töltésen – a vonatból észre se
vettem…
De már akkor hallotta a nagy, egyenletes dübörgést, látta a vöröslő
füstöt, érezte, a mint reszket, zihál a lába alatt a föld. Egy
pillanatra megállott a téli éjszakában, és elnézett a nagy, ágaskodó
fekete masszák felé.
A gyár a völgyben állott, most már közel hozzá. Nagy hidak,
konstrukcziók meredeztek az égnek feketén, kémények nyultak ki a hóból.
A kohó fölött vörös, szinte tüzes füst kavargott. Valami nagy,
lángokból, füstből, összeállott izzó folt tolakodott a hatalmas
állványok közt.
Megállt és figyelt.
Csönd borult körül a vidékre, csak mint valami pokolból ideszakadt
tüdőbajos, vérző szörnyeteg, lihegett előtte a gyár. Búgva, lobogva
okádta a szikrás pokolfüstöt, nagy izzó nyilásokból, fekete gerendákon
keresztül sugárzott ki belőle a tűz és a hogy a lány megindult újból,
közeledve az egymásra ágaskodó épületek, kémények felé, mind jobban
érezte, hogy ezzel a tüzes mellű fekete fészekkel együtt reng, dübörög a
föld a hó alatt, titkos reszketéssel, félelmesen.
Nem tudta, hogy merre menjen. A sok épület közt lejebb, kissé messze a
gyártól a szemébe ötlött hat ház, párosával egymás mellett. Úgy
okoskodott, hogy ez lesz a tisztviselők telepe s arra felé tartott.
Senki se jött arra, hiába nézdegélt. Utóvégre is elmult már éjfél s meg
kellett találnia az igazgató lakását. Az első háznál találomra
becsöngetett. Senki se jött. Aztán még egyszer csöngetett, most már
hosszabban, mire megnyilt az emeleten egy ablak és valaki kikiáltott:
– Ki az?
– Az igazgató urat keresem, kérem…
– Hát ne itt keresse! Itt nem lakik!
– Hát hol?…
– Odaát, a másikban!
Azzal be is csapták hamar az ablakot. Emma kisasszony meg átment a másik
házhoz. A csöngetésre egy didergő, nagykendős cseléd jött ki.
– Az igazgató úr itt lakik?
– Itt… – mondta a cseléd, s hamar becsukta a kaput, hogy a hideg ne
mehessen be. Aztán dideregve szólt:
– Talán az új kisasszony tetszik lenni?
– Az. Igen…
– Hát tessék utánam jönni.
Fölmentek az emeletre, a hol a cselédleány kelletlenül mondta:
– Bajos ilyenkor, már alusznak, tetszik tudni. Tegnap vártuk a
kisasszonyt.
A kisasszony néhány szóban elmondta, hogy rosszul számított, nem
jöhetett, csak ma. Bementek a lakásba, az ebédlőben még világos volt. A
cseléd aludni szaladt, a kisasszony meg ott állott az igazgatóné előtt.
– Direkt nem feküdtem le – mondta az asszony – kegyedre vártam. Tegnap
kiküldtem a vasuthoz, de hát nem jött. Álmos, ugy-e?
A kisasszony elmondta itt is, hogy miért nem jött tegnap. A hangjából
kiérzett, hogy kellemetlen neki ez a késés. Az asszony leültette magával
szemben, jól szemügyre vette. Emma csak úgy vizsgálta meg, ahogy az
asszonyok szokták egymást megvizsgálni. Már minden tekintetük
vizsgálódás.
– A férjem – mondta a direktorné – a kohónál van. Csütörtökön öntenek,
és ilyenkor mindig odamegy. Majd holnap találkozik vele. Addig is aludja
jól ki magát. A szobája itt van, lenn a földszinten. Nem is tartóztatom…
Levezette a szobájába, megmutatta neki, rajta is látszott, hogy örül a
szép kis szobának. Aztán jó éjszakát kivánt és fölment. A lány az ágy
szélére ült, s hallgatta míg az asszony szoknyája fölsuhogott az
emeletre. Akkor még bámult egy ideig a gyertyába, aztán vetkőzni
kezdett. Az ember ilyen új helyen ruha-elrakás idején veszi szemügyre a
bútorokat. Közben rendezgetett is egyetmást. Aztán lefeküdt, s figyelt,
hogy hallja-e itt is a gyárat. Valami tompult, titkos dübörgést ide is
elérzett. Álmos volt elfútta a gyertyát. Előbb azonban még az asszonyra
gondolt, utóvégre is ezzel lesz legtöbbször dolga. Okos arczú, szép
asszony volt, meglátszott rajta a gazdagság. A keze is ügyes, mozgékony,
okos jószág. A ruhája valami érzékiségre vallott; azt mindjárt meglátta
rajta, hogy újmódi, alacsony füzőt hord. Majd megmelegedett kissé a jó,
dunnás ágyban és leragadt a szeme.

II.
A gyáros szobája egyszerű, szürke irodaszoba volt. Göthös könyvelők,
sovány irnokocskák illettek volna bele, nem pedig ez a szélesvállú,
izmos férfi. Ott ült a nagy ablaknál, iróasztalánál. Minden friss,
tiszta volt, mint üde téli reggeleken lenni szokott. A kis vaskályhában
pattogott a tűz, a szivarfüst is illatos volt még, nem köhögtető,
kesernyés, mint este.
– Emma, kis Emma! – mondta az igazgató – hát így vagyunk, lássa, kis
Emma…
A kisasszony valami könnyed melankóliával az arczán élvezte ezt a friss,
jóleső reggelt. Szólni nem nagyon mert, hisz oly régen volt az, hogy a
mostani direktor bohó ifjú volt…
A gyáros elgondolkozott!
– Kis Emma, hány éves?
– Húsz… leszek.
Nem tudták hamarjában, miről folytassák a diskurzust. Csak nézték
egymást, már nem heves szerelemmel, mint egykor, csak mint két hunyó
napsugár, a mely téli alkonyatkor találkozik egymással az erdőn. Végre
valahogy megszólalt a kis Emma, mosolyogni is próbált ahhoz, a mit
mondott:
– Szép asszony a felesége… igazgató úr!
– Szép – hagyta helybe Gantár és egy kicsit összehúzta a szemét. Aztán
hirtelen szólt:
– No lássa, kis Emma, hogy semmi baj sincs! Mondtam én azt mindjárt.
Maga eljön az én kis gyerekeimet nevelni, majd nekik ad valamicskét
abból a szeretetből, a mit akkor régen nekem szánt…
– Igen – sóhajtott Emma, s úgy nézett a gyárosra, némi büszkeséggel,
talán uralkodva is a hatalmas férfi fölött. Gantár fölállott:
– Én már – mondta – csak itt maradok örök életemben. Ez a gyár jó gyár,
a mit csinálunk, az becsületes munka. Sohse csal meg. Nézzen ott ki az
ablakon. Vas, vas, csupa vas. Azt csináljuk. Összeveszekszünk a földdel,
a kősziklával, a tűzzel, a pokollal, aztán vas lesz belőle.
Emma, a kis Emma, talán sápadtabban, mint az imént, figyelemmel
hallgatta. Majd, maga se tudta, hogy miért, a hogy állát a kezébe
nyugtatta, halkan, suttogva jegyezte meg:
– És este hazamegy, ott a szép felesége… finom uriasszony…
De ekkor már az újmódi füzőre gondolt, meg a suhogó selyemruhára. Nagyon
számító asszony lehet az, a ki otthon is selyemben jár. A kis Emma
elhatározta, hogy szeretni fogja az asszonyt. Utóvégre is a nagy
gyároshoz ilyen illik, nem pedig amolyan vézna, szegény gyerekleány,
mint ő. A kis Emmának volt esze, s ez enyhítette az ő kis tragédiájában
a fájást. Úgy ültek aztán szótlanul, részint kinéztek az ablakon, hogy
mint hull a hó, részint lopva egymást nézték. Aztán egyszerre bejött az
asszony. Emma kisasszony tiszteletteljesen kelt föl.
Az asszonyon most világoskék pongyola volt, olyan, a minő a regényekben
szokott előfordulni. A formákhoz simuló gaz, bűnös selyem; lágy és
hizelgő; mutat és eltakar. A hogy a hintaszékbe ült, olyan volt, mint
valami ölelésre váró Faublas-korabeli parázna franczia marquise, nem
szenvedélyes, nem sóvárgó arcz, inkább halavány és ártatlan, de képes
mindenre, a mi csak ravaszság és intrika, egy csöpp szerelemért.
A beszélgetés hirtelen más irányt vett. A gyerekek neveléséről, a
fizetési föltételekről beszéltek, de oly előzékenyek voltak a
direktorék, hogy Emmának nem akadt egyéb dolga, mint beleegyezni
mindenbe. Majd az asszony valami szánalmas jóakarattal vette szemügyre a
lányt, tetőtől-talpig.
– Hát én megyek… – mondta egyszerüen a gyáros és köszönt. Az ablakból
látni lehetett, a mint nekivág a hónak és megy vissza a gyárba. Erre
fölkelt az asszony és mind a ketten néztek utána. Emma fölriadt ebből a
nézésből. Az asszony egészen mellette állott, érintette is meleg, telt
karjával és nagyon ártatlanul mondta neki:
– Maga már ismerte az uramat, ugy-e?
– Ismertem… úgy találkoztunk.
Az asszonynak csak egy pillantás kellett az előbb, meg ez a kérdés most.
Tisztában volt mindennel. Rámosolygott a kisasszonyra, aztán fölment a
lépcsőn könnyedén, piczit emelve a ruháját, szallagos czipőcskében, mint
valami ártatlan naiv régi franczia asszony, a ki végül mégis annyi
bűnnel öregszik meg, hogy már nem is marad ideje a leimádkozásra.
Emma utána nézett, és gyönge gyerekszivében valami bánatos harag kelt
életre. Tudja Isten, – bántotta az, hogy ez az asszony ilyen szép, már
korán reggel. Aztán ártatlan képzelete rögtön megalkotott egy ölelést, a
gyáros meg az asszony közt. Félig-meddig lehunyta a szemét, meg is
fogódzott a falépcső vasrácsába, a mint szüzies képzeletén
végigreszketett az a kép. Az a hatalmas, csupa izom, csupa csont ember a
mint magához öleli ezt a lágy, keleti asszonytestet, a mint egy
reszketésbe búgnak össze, egymásra dagad az erő és a gyönyörüség, a vas
és a bársony, és ezt csak ők tudják, ők ketten, ők csókolják egymást
vadul – és szinte hallotta is az asszony bágyadó sohaját, a nagy
férfimellből fölszakadó diadalmas búgást – –
– Kisasszony!…
Elcsendült a lépcsőházban felülről ez a hang.
Emma megindult fölfelé, és most már arra gondolt, hogy reggel aztán
kissé bágyadt-közönyösen a nevelőnő fizetéséről beszélnek…
– Kisasszony!…
Fönn pénzt, valami előlegfélét kapott.

III.
Egy hét óta botrányosan esett a hó. A vonatok megrekedtek, le is jött
panaszkodni az állomásfőnök, olyan búsan, mintha az övé lett volna az
államvasut. A kisasszony már aludni tért, de egyelőre csak hánykolódott
az ágyán. Nem volt már nagy kedve az ittmaradásra. Azt hitték, a mikor
Pestről elindult, hogy jót fog neki tenni az erős hegyi levegő. De csak
egyre sápadtabb lett, rosszabb kedvű napról-napra. Látta, hogy az első
napon ő hozott csupán egy kis élénkséget a házba, azóta megint
csöndes-szomorura vált itt minden. Különösen Gantár volt mindig bánatos.
Az asszony mindig egyformán komoly és hallgatag volt.
Nagyon esett a hó és hogy Emma kisasszony nem tudott elaludni, amúgy
lázas-szerelmesen az ablakhoz állott. Most már vissza fog innen menni –
érezte – nincs itt maradása. Kissé sírdogált is, ez jól esett neki.
Aztán elcsöndesedett, csak úgy nézett ki a kavargó pelyhekre. A nagy
csöndességben ismét elérezte idáig a tűz búgó lihegését, messziről tüzes
foltok villantak meg ismét a gyár felől. Csütörtök volt, öntöttek.
Figyelt, érezte, hogy a nagy gépezet mint rázza maga körül a földet.
Arra gondolt, hogy ha ez mind szétrobbanna most egyszerre… Majd valami
vigasztalást talált abban a nagy erőben, a mely ott buzog, izzik.
Figyelt, nagy csöndben.
Aztán hirtelen megfordult. A szivére tette a kezét, hogy annak a
hirtelen megerősbödött dobogása se zavarja. Úgy rémlett előtte, mintha
lopózó, osonó lépést hallott volna az ajtaja előtt. Csöndesen az ajtóig
szaladt és fülelt. A halk lépés már a lépcsőn hangzott, fölfelé ment
valaki. Erre aztán magára kapkodott néhány ruhadarabot és a milyen
óvatosan csak lehetett, kilopódzott a sötétbe. Föl a lépcsőn – a gyanu
vitte az asszony szobájáig. Ott hallgatózott…
Belülről néhány komoly, közönyös hang. A titkáré, a ki ugyanebben a
házban lakott. Bizonyos idő multán a szerelmes asszonyok nem borulnak
izzó kaczagással imádottjuk nyakába, hanem úgy fogadják, mint például a
doktort. Pláne az okos, ravasz asszonyok. Nyugodtan, komolyan. De
sietve, mert ime mindjárt el is hagyták a beszédet. Úgy látszik, hogy a
másik szobába mentek át.
A kis Emma leszaladt a lépcsőn. Fölemelte a fejét, és úgy érezte, mintha
most valami nagy dolgot fogna cselekedni. Aztán hirtelen kisietett,
óvatosan betette maga mögött a kaput és rohant a hóban, a kohó felé, a
mely fölött már vad szikratánczot járt a véres füst között a tűz.
Visszanézett, s látta, hogy az asszony ablaka világos.
Aztán hirtelen megállott. Annyi volt benne a becsület, hogy majd
megszakadt a szive, a mikor látta, hogy azt a nagy darab embert ilyen
gazul csalják. De most már megbánta, hogy árulkodni akart és megállott
gyorsan latolgatva, hogy mi jobb: hallgatni-e vagy elárulni mindent. A
hogy ott állt, valami férfialakot vett észre a gyár felől. Rá is
kiáltott az a valaki:
– Hé! Ki az!
Erre futni kezdett, vissza a ház felé. A férfialak néhány ugrással
elérte, s ott a nagy pelyhekben szakadó hóban az arczába nézett.
– Emma… kis Emma!
Emma eltakarta az arczát Gantár előtt. A direktor rémülten faggatta:
– Mit keres itt, kis Emma, ilyen időben? Menjen vissza… megfázik…
– Nem, nem.
Görcsösen kapaszkodott a karjába. Már sírt, és sirva hebegte:
– Menjünk oda, a gyárba… mindent elmondok.
Gantár kék zubbonyban volt, az arcza kormos, a keze is. Fölkapta a csöpp
lányt és szaladt vele a gyár felé. Oda bevitte, a nagy öntőműhelybe.
Csupa világosság, sürgő-forgó emberek… Föl, föl, a nagy mozgó vashíd
mellé, a tető alá…
Ott beszélt a lány, hebegve.
– Sándor, édes Sándor… már így mondom… én, én úgy is elmegyek holnap…
azonnal!
– Mi az, édes…
– Az asszony – –
Csönd lett hirtelen. Odalent a fekete homokformák közül egy nagy kiáltás
bőgött végig a csarnokon. Aztán nagy csönd.
És jött a vas.
Nagy patakban, erős süvöltéssel, izzó rózsaszinűen. Végigfolyt a formák
közt, akkorra már nagy lett a nyüzsgés. Világos lett minden zug, a vas
fénylett, szikrázott, a sok ember meg rohant, szolgált őrületes
sietséggel ennek a vakító, lármás despotának.
– Az asszony… – sírta bele a bömbölésbe a leány.
Gantár a homlokát simogatta. Aztán elnézett felülről a vörös, füstölgő
tűzpatakok felé és hangosan szólt:
– Hagyja, kis Emma, édes. Tudom én azt. De nem birok, nem birok…
Nagyon kinlódott. A vashid megindult fönn és vitte a vasat a kisebb
formák felé.
Emma meglepetten nézte, hirtelen elakadt benne a sirás.
– Hát tudja, Sándor –?
Ez már akkor ült és a tenyerébe hajtotta a fejét.
– Tudom – mondta.
A leány nézett rá, azt hitte, hogy forog vele a világ. Hát ezt csak így
«tudja» az ember?
Akkor megint végighangzott az előbbi nagy kiáltás. És kibuggyant a másik
kohóból a vas. Valami nagy gép indult meg, úgy harsogva, hogy reszketett
belé minden vasoszlop a csarnokban. Már nem is földi bőgés volt ez,
pokoli zsivaj, amibe száz meg száz munkás ordított bele rohanva, aztán
valamennyit elnyomva diadalmasan, sisteregve, szikrázva vágtatott ki a
vas a formák közé. Valami gép sivított, a nagy vashid csikorgott fönn,
és a villamos motor búgott, egyre magasabban, fájdalmasan, reszketve.
Csupa láz, csupa vágtató munka izzott egyszerre itt, a pokoli hőségben,
a nagy világosságban.
Akkor kidüllesztette nagy mellét Gantár, és ordítva beszélt:
– Nézze… kis Emma! Ott a vas, látja? És most ők otthon selyemcsipkékről
suttognak, meg puha csókokról! Hallja, hogy bömböl? Látja, hogy vágtat?
Ide jövök én temetni minden csütörtökön…
A lányka félve bujt a melléhez, erősen fogva a karját.
– Látod, – üvöltötte a gyáros – itt most az isten veszekszik velem… A
föld, ez a féltékeny gazember… Ők meg susognak, csókolja neki a piczi
körmét – –. Nézd, hogy belevész minden ebbe az erőbe, ennyi igazságba!
A süvöltés erőtlenebb lett.
– Itt belesirok ebbe a tüzes pokolba, látod, minden csütörtökön éjszaka.
Jól tudom, hogy akkor csalnak meg… Az a fiú egy hónap mulva katonának
megy, addig csak elbirom. Nem akarok botrányt. Nem, nem, az uristennek
sem! Annyi itt az erő, a hatalom, hogy az ember féreg mellette.
A leány behunyt szemmel, a vállára dőlve hallgatta. Már lázas volt a
férfi, úgy beszélt:
– A vas. Látod –? Hallod, hogy ordít? Ugat, mert kiszívtuk a földből. A
föld meg reszket, mert fáj neki. Hát gondolok én most parfümre, meg az ő
csöpp kezére? Hát bánom én, hogy minden szempilláját külön megcsókolja?
Hát bánom én, hogy nem szeret? Hát nem látod, hogy nem kell nekem
ellenfélnek az a vézna kutya, a mikor ott lenn harsog, izzik, zeng az
Isten?
Úgy érezte a lány, hogy meghal a szerelmébe. Semmire se gondolt már,
csak a karjához nőtt lázasan ennek az embernek.
A zaj lenn lassan csöndesedett. Egy munkás mondott valamit, a többi jót
nevetett rá. Akkor mintha egy kicsit összeesett volna Gantár. Rekedt,
mély hangon mondta:
– Csak aztán reggel, a csöndben… ott fáj…


A PIKKOLÓ
A pinczérek hátul állottak, a czigányok nagy kerek asztala mellett és
álmosan várták a fél tizenegyet. A hosszú teremben alig ült négy-öt
ember a kis asztaloknál. Azt lehetett volna hinni, hogy ez a vendéglő a
megbukásra volt berendezve. A czigány se játszott még, sőt csak nem is
hangolt. A két asztalsor közt pedig, a bordó tapéták alatt egyetlen
pinczér czammogott végig, a szerviettáját lóbálva, mint a kinek semmi
dolga sincs. De a konyhából ajtónyiláskor nagy munka láza rebbent ki.
Fedők csattogása, sistergés, sülő husok ropogó zaja forrt benn a nagy
tűzhelyek körül s ez a titkon forrongó munka, a hogy zsibbadtan
szűrődött át a kis ajtón, éreztette, hogy a vendéglő vár.
Olyan hideg vendéglő volt, a minőt ujabban sokat rendeztek be Pesten
szinház utánra. A hol csak tíz után kezdődik az élet. Az élet:
törzsvendégek nélkül, néma pinczérekkel, zenével. Kis asztalokkal, ahová
az ember nem igen megy a feleségével. Valami olyan Párist utánzó modor
uralkodik ezeken a helyeken; az asztalokon gyertyák vannak, kis piros
ernyővel.
Fél tizenegy felé csakugyan megjelent az első vendég, látcsöves szijjal
a vállán. Erre aztán megmozdult a vendéglő. A főpinczér elindult a
jövevény felé, utána az ételhordó, majd a két pikkoló. A czigány
hangolni kezdett, s miközben az első szinházi vendég ily nagy
segédlettel levetette a kabátját, megdörzsölte a kezét és kifujta az
orrát, már élet lüktetett a levegőben, mozgás az asztalok közt. A
spriczczert mindjárt meg is rendelte, a másik pikkoló az étlapért
szaladt, s akkor már újból nyilott az ajtó, jöttek az emberek a közeli
színházból. Most már futkostak a pinczérek, egyszeribe hangos lett a
hosszú terem, s amikorra már alig volt üres asztal, a czigány is
ráhuzta. Valami divatos angol indulót játszott, tele lett muzsikával,
zajjal, ételszaggal a levegő, a bordó tapéták mintha izzóbb mély
vörössel világoltak volna. Teljesen fölébredt a csarnok azzal a lázas,
esteli ébredéssel, a mely csupa lárma, csupa idegesség, beteges
forróság, mint a lumpok esti fölkelése.
A pinczérek lázas munkával siettek végig az asztalok előtt. Néhány
ideges vendég türelmetlenül csöngetett bele a zavaros lármába, lenn
pedig, a czigány mellett lábujjhegyre ágaskodva nézett előre a
tekintélyes főpinczér, vizsga szemmel, mint valami hadvezér a müködő
csapatok fölött.
A pikkolók hordták a sört, a bort. A nagyobbik, a hosszuhajú egészen
kipirult, hogy ily hirtelen megrohanta a szinházi nép a vendéglőt. Ez a
negyedóra volt a legnehezebb, a mikor mindenki egyszerre rendel,
lármázik, válogat, mustárt, Worchestert kér, hihetetlen módon rohannak
az italokkal, sültekkel, főzelékekkel. A mikor az étlapot vizsgáló
mellett türelmetlenül áll a pinczér, biztató pillantást vetve a tulnan
várakozóra, negligálva a csöngetést a háta mögött.
Az ajtótól számítva a hatodik asztalnál, amelyet fizetéskor «ablak,
négy» czimmel illetett a pinczér az ő külön helyrajzi számításuk
szerint, valami nagy úr ült a szeretőjével. Ez az asztal a hosszuhajú
pikkoló asztalai közé tartozott, s éppen ezért a nagy úr – talán gróf –
a kis hosszuhajúval hozatta a nehéz franczia vörös bort.
A leány, az tipusa volt a szeretőnek. Se asszony, se feleség, se anya,
nem is leány, sőt kifejezetten nem kokott. Tisztára az, a mit szeretőnek
neveznek, vagyis magyarul: metressz. Sötétvörös ruhába simuló magas,
telt alak, formás arcz, lendületes kanyarulattal végződő magas fekete
alap. Meglátszott rajta, hogy grófokkal szokott dolga lenni,
egygyel-egygyel igen hosszú ideig is.
A pikkolóra nézett, s aztán odahajolt a széles selyemszőke szakállu
úrhoz:
– Milyen hosszú haja van. Olyan, mint egy kis művész.
A nagy úr rá se nézett a pikkolóra. Nem lehetett kiváncsi természetű,
vagy nagyon előkelő volt. Kissé rideg is. A korrektség csak úgy áradt
belőle.
A pikkoló hozta a bort, és az asztalra tette. A vörösruhás hölgy
rámosolygott, az úr meg se moczczant. A pikkolót egyszerű mozgásnak
tekinthette, utolsónak abban a mozgáslánczolatban, a mely a bort a
franczia szőlőfürttől a pesti ajakig hozta.
Úgylátszik, haragudtak.
A hölgy nagyon élvezhette azt, hogy ez a gazdag, szép szakállu,
rózsaszínbőrű arisztokrata most majd megpukkadt a haragtól. Mosolygott
rá, harapdálta az ajkát s egyre úgy tett, mintha előtolakodni akaró apró
nevetéseket fojtani vissza. Roppantul a hatalmában érezhette a szőke
urat, mert bosszantására még a pikkolót is fölhasználta. Tulságos
udvarias is volt az úr iránt:
– Parancsol?
Elébe tolta a mustárt.
Majd fölvetette a fejét, kaczéran:
– Töltsön bort.
A férfi töltött, haraggal, rettenetes korrektséggel. Képviselők szoktak
ily halálosan korrektek lenni pisztolypárbaj előtt.
A pikkoló észrevette a hölgy érdeklődését. Végigsimította hullámos
fekete haját, s a tizenhatéves fiúk elbizakodottságával állt meg hátul a
tükör előtt, nyakkendő igazítás örve alatt. Tetszett neki a romantika:
viszony egy ilyen nagyuri dámával, a mint a regényekben olvasta. Jean és
a grófné, John és a lady, a kocsis és a herczegasszony – pikkoló és a
szép nyulánk valaki, a kinek a szeméből minden árnyalatot ki tud irtani
a tettetés, csak azt nem, hogy: «szerelemből is.» Az ilyennek ha
férfiháreme volna, még akkor is megcsalná valamennyit egygyel, csupán a
«szerelemből, csak azért is» ösztöne folytán.
Most már kissé lelohadt, egyenletesebb lett a zaj, körülbelül mindenki
megkapta, a mit rendelt. Csak a rendes időközi parancsok hangzottak el:
még egy fröcscsöt, – miért hozott burgonyát, mikor rizst kértem, –
hozzon olajat-eczetet, borsot, még egy kanalat – és a többi. Egy-egy
fürgébb ételhordó már állott is. Az ő asztalainál már minden rendben
volt.
A hosszuhajú pikkoló a tükörrel szemközt helyezkedett el, úgy, hogy a
vöröshaju hölgyet egészen jól láthatta. A mikor éppen nem kellett
italért rohannia, szemügyre vette minden mozdulatát. Nézte a karja
hajladozó, kerek gesztusait, a válla vonaglását, a mint rejtett
vonalakat, puha hullámokat keltet életre egy-egy mozdulata. Majd
lakczipős kis lábát nézte, s azt a titkos, asszonyi megmozdulást, a
melylyel egyik lábát a másikra tette.
Mindez fejébe kergette a vért a pikkolónak. Alig látott, a mint egy
koczogtatástól fölriadva parancsért ugrott valahová.
– Spriczczert! – mondta egy zugó idegen hang, s ez visszhangzott benne
tovább. Már ment is a konyha felé, megindult benne a pikkoló-gépezet, a
melynek a «spriczczer» szó adja az első lökést. De az uton még mindig a
vállat látta, s azt a lassan feldomboruló, lágy és mégis rugalmas
hullámot; a mely a válltól ereszkedett le a mellig, mialatt a pohár után
nyult a szép asszony.
A spriczczert odavitte, s már ismét a tükörrel szemben állt. Halmozta a
gondolatokat, mindegyre izgatottabb lett. Mindenünnen égette a láz ezt a
tizenhatéves fiút. A czigányzene, a hőség, a fény, a mélyvörös tapéta
csak úgy ontotta magából az izgalmat.
Valósággal megrázkódott, a mikor egyszerre csak azt vette észre, hogy a
szép hölgy meglátta a tükörből, s ismét rámosolygott. Ez a mosoly
forralni kezdte benne a boldogságot. Már szinte a karjai közt érezte ezt
a sok szép, rugalmas formát, a mely öntudatos gyöngeséggel simul a
férfiizmokhoz, s ekkor tele volt a lelke azzal, a mi csak egy tizenhat
éves fiút hevíteni tud.
A rózsaszinbőrű, selyemszakállú arisztokrata feszesen ült a helyén.
Nagyon nem tetszett neki, hogy a szeretője ily illetlen és nem előkelő
modón kaczérkodik vele. Azt nem bánta, hogy a pikkolóról van szó, mert
tudta, hogy a dolog úgyse komoly. De a mód bántotta.
A leány pedig most egyre kaczérabb lett.
– Kedvem volna – mondta – azt a kis művészt megcsókolni.
– Tessék – mondta a szép úr.
– Ha magának annyi haja volna…
Erre már nem is szólt.
Aztán a leány összehuzta a szemét és erőssége tudatában büszkén, nagyon
halkan mondta:
– Lássa, ha én most akarnám, ez a fiú úgy jönne utánam, mint valami kis
kutya. Őrültté tudnám tenni. Lihegne, sírna, könyörögne…
Hozzátette:
– Szegény pubi.
Aztán barátjára nézett, s kissé megszeppent.
Hopp, egy kicsit tulfeszítettem a dolgot – gondolta. Az öreg meglakolt,
most következik a békülés. Félrehajtott fővel, kaczéran, nem is
suttogva, hanem mint a hizelgő macska, dorombolva szólt:
– Édes. Kérjen bocsánatot.
Ekkor történt az, hogy a pikkoló, a ki vad érdeklődéssel nézte a leány
játékát, immár a negyedik pohárkoczogtatást nem vette észre.
– Fizetek, – szólt valahol egy türelmetlen ember, – fizetek, mert hiába
hivom a pinczért. Az ember a pénzéért…
A császárszakállas főpinczér úgy sietett oda, ahogy a potroha csak
megengedte:
– Bocsánat! – szólt. S hogy a türelmetlent kiengesztelje, kitüntetőleg
tette hozzá:
– Magam hozom el a bort, kérem…
Erre már a pikkoló is fölrezzent, s kiszaladt a főpinczér után a
konyhába. A főpinczér borzasztó dühös volt, és németül káromkodott. Alig
ugrott be a pikkoló a konyhába, megkapta a hajánál fogva.
– Csirkefogó! Kidoblak…
Pofonverte. Egyszer jobbról, aztán balról.
A pikkolónak a szemére omlott sűrű fekete haja, és az arcza sötétpiros
lett. Nézett keményen a főpinczér szemébe.
– Még bámulsz?
Megint ütötte. Úgy, a hogy csak a pinczérek tudnak ütni a kulisszák
mögött, frakkban, de durván, dühből, talán csak azért, mert fiatal
korukban ők is kaptak.
– És most mars ki, vidd ki a bort! Ablak kettő! Majd megmutatom én
neked. Te hosszúhajú majom!
A tűzilegény röhögni kezdett. A pikkolónak folyt a szeméből a köny és
rángatózott az ajka. A főpinczér ordított:
– Vidd ki! Azonnal!
A szakácsné megszólalt:
– Hiszen sír! Nem látja? Így nem mehet ki!
Mondta, és körülnézett, meggyőződéssel mondva:
– Na ja!
De a főpinczér akkor már fogta a pikkoló karját és lökte kifelé, a
terembe. Szegény ment. Úgy, ahogy volt, fölpofozva, négy csikkal az
arczán, borzasan, vörösre dagadt szemmel. Utána ment a magas, kövér
főpinczér, frakkban, kissé kipirulva, s reszkető ujjal igazította meg a
nyakkendőjét. Azért előkelő volt, szenvtelen, mint valami márki a
Nemzeti Szinházból, a ki a csábítót épp az imént dobta ki, s akin az
egész nagy jelenet csak a nyakkendője félrecsuszásából látszik meg.
A pikkoló odavitte a spriczczert. Senki se nézett rá, de az ő tüzelő
arcza most már valósággal égett. Azt hitte, mindenki ránéz és tudja,
hogy megverték. Már nem is mert a szép hölgy felé menni. Ennek is vége.
Ugyan mit is kezdene egy olyan nagyon szép asszony egy fölpofozott
pikkolóval? De azért titkon – a tükörből – feléje nézett.
Az arisztokrata mosolygott. Tehát kibékültek. A leány is vidámabb volt,
úgy látszik, sikerült neki megkötni a békét. A széles szőke
selyemszakáll is más formát vett a mosolyra huzódó száj alatt s most
igen szép szerelmes pár volt az a kettő, csupa pajzánság, csupa igéret.
A pikkoló nagyon, nagyon mélyet sóhajtott. Úgy tele volt a lelke
keserűséggel, mint még soha. Hát ezek _azalatt_ kibékültek. Sőt a szép
leány már feléje se néz. Tölti a bort az úrnak. Koczczintanak.
Szándékosan arra ment. Nem bánta, lássa meg a szép leány, hogy őt
megverték, hogy ő szenvedett. De az rá se nézett. Nagyon bizalmasan
beszélt az arisztokratával. Igen halkan, most már nem is fojtva vissza
az apró nevetéseket. A két könyökét szorosan maga elé tette az asztalra,
s az arczát összekulcsolt kezeire nyugtatta. Az arisztokrata jóllakottan