Az óriás és egyéb elbeszélések - 7

mentek gyorsan, mind a ketten, Bajtzár meg Vértes. Csak Wurm maradt ott
az igazgatóval, a ki az ablakhoz állt, s onnan nézett ki a sötét kis
térre. Aztán megfordult és meglátta a kis könyvelőt. Rákiáltott,
gúnyosan:
– Maga nem megy föl?
Haragos volt. Wurm mosolygott és vállat vont. Az igazgató ideges
mozdulatot tett:
– Menjen föl! Menjenek föl mind! Akár le se jöjjenek többé! Majd én
megcsinálok mindent!
Wurm a könyvbe nézett és egy szót se szólt. Aztán úgy gondolkozott, hogy
miért kapjon ő ki a többi hibájáért? Szép lassan behajtotta a könyvet, a
melyben különben is csak unalomból piszkált eddig, levette a fogasról a
kalapját és az ajtó felé ment. Az ajtónál halkan mondta:
– Alászolgája.
És kiment. Hallani lehetett a lépteit, a mint végigment a téglás
folyosón, aztán föl a falépcsőn. Az igazgató egyedül maradt az irodában.
Mosolygott és a mosolygása tele volt megvetéssel. Mélyen megvetette
ezeket a naplopó frátereket. Az igazi munka kemény, dolgos emberének
felsőbbsége ült az arczán. Csöndesen mondta:
– Gesindel.
Aztán hátratett kézzel elkezdett föl-alá járkálni az irodában.
Fönn a kis szalonban elég gyorsan egyedül hagyták a doktort a kandalló
mellett. Az asszony a két mérnökkel a szoba túlsó sarkába ment. Ott
leült egy kanapé közepére, úgy, hogy senki se ülhessen melléje s maga
elé ültette a két férfit. Később, hogy a jelentéktelen Wurm is feljött,
ez is odaült, de egy szót se szólt. Ő volt az egyedüli, a ki igazán a
tea kedvéért jött föl.
A lehető legostobább dolgokról beszélgettek, de rettentő komolyan. A
komolyság nem annyira a hangjukban volt, inkább a szemük fényéről volt
leolvasható. És az asszony, a ki most már teljességgel nem tudta, itt
maradjon-e vagy elutazzék, játszott velük, pillanatról-pillanatra
csinálta az izgató játékok apró terveit, már nem is törődve azzal, hogy
holnap mi lesz. Azt tudta, erősen érezte, hogy valami fog történni.
Egyébként pedig megnyugodott abban, hogy majd lesz a dolog valahogy,
mert még úgy sohse volt, hogy sehogyse lett volna. Ez a
paraszt-okoskodás kerekedett felül nála is, nagy gyöngeségében mindent
másokra bizott.
Vértes Bajtzár mellett ült, de egy szót se szólt hozzá. A harcz kettejük
között véres volt, most tették a legnagyobb erőfeszítéseket, érezve,
hogy most már csak ketten vannak. A halálról beszélgettek.
– Én – mondta Vértes – meg tudnék holnap reggel halni, ha addig minden
úgy történnék, a hogy én akarom.
Az asszony nevetett.
– Én pedig – ezt Bajtzár mondta – egy csipkéért is meg tudnék halni.
– Én élni szeretnék – vágta oda Éva, s hogy igazat mondott, mutatta
kipirult arcza, mély, sötétlő tűzben ragyogó szeme, pirosra izzott ajka.
Aztán, hogy hallgattak egy kicsit és csak azt lehetett hallani, hogy
Wurm kéjjel szürcsöli a jó édes teát, mosolyogva kérdezte Éva:
– Milyen csipkéről beszél maga?
– Egy fehér, édes csipkéről.
– Honnan tudja, hogy fehér?
– Láttam az álmomban. Érintettem is. Az arczomat simogatta vele és telve
volt valami nagyon jó illattal.
Kezdtek bolondokat beszélni. Pesten talán már rég kidobták volna őket,
ha erről a témáról kezdenek beszélni. De itt a nagy lázban, ebben a
forró légkörben, a melyben már vérszag is volt, nem volt
természetellenes ez a tónus. Ez a háború volt, őszintén, vadul,
elkeseredetten folyó háború.
Vértes megint megszólalt.
– Nevessen még egy kicsit. Ott a szája szélén akkor alakul egy kis
gödör, az csodaszép.
Persze nevetett Éva, s mind oly furcsán érezték magukat ekkor, hogy a
világon semmire se gondoltak, csak erre a szép, nevető asszonyi szájra.
Még a kis Wurm is mosolygott, aztán dicsérni kezdték a nevető asszonyi
alak szépségeit általánosságban és különösen. Fölmelegedtek, mind
beszéltek, csak a doktor szundikált a kályha mellett. A beszédbe
belekaczagott itt-ott Éva is, belecsendült a fecsegésbe egy-egy pajkos
mondása.
Aztán egyszerre elkomolyodtak egy kicsit. Alul, a földszinten bevágtak
egy ajtót. Úgy becsapták, hogy csak úgy dörgött, s az üveg csörömpölve
hullott szét a téglára. Aztán rohanás hallatszott. Most már ijedten
komolyak lettek a csipke lovagjai, úgy hallgatták, a mint valami nagy,
nehéz ember rohan végig a hosszú földszinti folyosón, aztán döng a
falépcső a lába alatt, majd itt fönn vágtat.
Hamar fölálltak, de már akkor erőszakos csapásra kinyilt az ajtó és
ritter von Sterk állott ottan fehéren mint a fal, s beordított:
– Meine Herrn!…
Azzal már meg is fordult, rohant le a falépcsőn. Az urak köszönés
nélkül, rémülten mentek utána. Éva tanácstalanul állt a szoba közepén,
majd a doktorhoz szaladt és megrázta:
– Doktor úr! Keljen föl! Valami történt!
A doktor föltápászkodott, de ekkor már az ablaknál állt Éva. A kis tér
tele volt emberekkel. Nagy világosság áradt a ház előtt, minden
bányásznak a kezében volt a mécsese. És még egyre jöttek, jöttek;
morogva, zúgva sűrűsödött a tömeg, nyüzsgött a temérdek olajláng. Tudja
isten honnan – a házakból-e, vagy a föld alól bujt ki ez a rettenetesen
sok szegény ember. Kavarogtak, jártak-keltek, s a merre el lehetett az
emeletről látni a kis földszintes házak felett, mindenünnen jöttek ujabb
csapatok; a nagy utczán valóságos katonai rendben, négyes sorokban
vonultak fel a kis lámpások. Valahol messze énekeltek is.
És a lárma egyre nőtt. Zsivajgott, zugott a sok ember, most már nemcsak
a mozgásukból szólt ki az elevenség, hanem a hangjukból is. Már oly sűrű
tömegben álltak a ház előtt, hogy alig birtak mozogni. És még mindig
jöttek ujabbak, a nagy csoporthoz vezető utakon egyre látszottak az
imbolygó, néhol szaladó lángocskák.
Éva az ablaknál állott mereven, mozdulatlanul. Mellette a doktor. Az
asztalon csöndesen gőzölgött a teafőző, körötte a félig telt csészék, a
hogy az urak otthagyták… És alulról jött most már merészen, daczosan,
szinte forradalmi zugással a hang, valami egyre növekvő duruzsolás,
izgatott, mindinkább szélesedő morgás, fenyegető lárma.
Éva egész testében reszketett. Ő még sohse látott ilyet. Nem merte
hinni, hogy ez a sztrájk. És rémülten látta, hogy mennyien vannak ezek
az emberek, a kik közül ő legföljebb tizet-huszat látott eddig
egyszerre. És akkor piszkosak, alázatosak voltak, mint a kutyák, és
földig eresztették le a kalapjukat előtte. A jómódban élő ember dühös
haragja fakadt föl benne a piszkos, buta és szemtelen tömeg ellen.
Legalább ő így érezte, ilyeneknek látta őket. És talán azért is
haragudott olyan igen nagyon rájuk, mert tudatában volt annak, hogy ez a
tömeg ő miatta, a legvégső fokon, közvetve ő ellene gyülekezik és lármáz
ilyen fenyegetően.
A doktor csak állt az ablaknál bután, kábultan; érthető, ha valakit húsz
évi csöndes prakszis után egyszerre csak fölráznak evés utáni
szundításából, s egy forradalmi tömeget lát maga előtt…
A tárna szája előtt nyüzsögni kezdett a tömeg egy része. Innen fölülről
csak sötét csomóknak látszottak, s csak a köztük villogó, el-elbujó,
majd megint felcsillámló tömérdek kis lángról látszott, hogy mennyien
vannak. A lárma is erősebb lett. A tárnához közelebb állók valamit
mondtak a többinek, erősödve terjedt, hangos zsivajjá nőtt a morgás.
Aztán egy darabon megtisztult a tér a bejárat előtt. S akkor hosszú,
éles fütty hallatszott a tárnából. Nem vídám, pajkos és rövid
füttyentés, mint máskor, hanem visító, hosszú, a mely nagy tömegnek
szól.
És erre ordítani kezdtek az emberek. Mindenik mást ordított, de azért
egy nagy hang volt az egész, a melybe most már reszketni kezdett az
ablak. És a tárna fekete szájában két nagy vörös lámpa jelent meg, két
óriási izzó vércsöpp s mindjárt utána a kis mozdony. Máskor kaczér volt,
fess, elegáns, de csak a napsugárban, most ellenben komoly és hatalmas.
Még egyre visított, lassan ment előre a tömeg közt s aztán, a mikor a
már maga mögött huzott kis kocsikat mind kivontatta a tárnából,
megállott. A kis kocsikon csupa-csupa ember volt. Ezeket üdvözölte a
tömeg. Egyre ordítottak, mialatt ezek leugráltak a csillékről s közéjük
keveredtek. Nagy fekete szörnyként állott közöttük a mozdony s tüzes két
szemét nekik szegezte. Úgy lehetett érezni, hogy ez a modern kis gép a
részvényesekkel tart, mert hisz az övék, s oly megvetőleg áll ott a
piszkos népség közepette, mint egy szépen öltözött, haragos kis királyfi
a forradalomban.
Egyszerre nagyobb lett az ordítás, aztán hirtelen elcsendesedett. Lenn,
egy földszinti ablakból beszélni kezdett a ritter. Felhallatszott
messzeszóló erős hangja; keményen hangsulyozta a szókat és határozottan
beszélt. A hirtelen beállt nagy csöndben csak ez az egy férfihang szállt
az éjszakába.
S akkor Éva mögött megint nyilt az ajtó. Egy ijedt cselédleány állt ott,
nagy kendőbe burkolva, kóczosan, mint akit az ágyból vertek ki.
Lent ismét kiáltani kezdett a tömeg.
Reszketett a ház, remegtek az ablakok, mintha a föld bömbölt volna s ez
a viharzó nagy ordítás a sötét tárna torkából szakadt volna fel és az
aknák, a nagy üregek, a mérföldes tárnák zugtak, üvöltöttek volna.
– Kezeit csókolom – mondta hangosan, alázatosság nélkül.
A doktor is megfordult.
– Mit akar? – mondta Éva.
A lány lihegett:
– Kérem… doktor úr, tessék eljönni azonnal… a kisasszony nagyon rosszul
van…
A doktor szaladt a kalapjáért, beleerőszakolta magát a bundájába, és
szaladt ki. Utána a cselédleány. Becsapódott mögöttük az ajtó. Éva a
szoba közepén állt, most már egyes-egyedül. Alulról most megint csak az
igazgató hangja hallatszott. Az asszony mereven nézte az ajtót s ekkor
lenn bevégzett egy mondatott a ritter. Pokoli üvöltés volt rá a felelet.
Az egész tömeg egyszerre bömbölt, harsogott, s visítás is volt, fütty is
vágta a levegőt. Hosszan bőgtek, mintha most bőgnének el minden hangot,
a mi évszázadok óta a föld torkába szorult.
Erre aztán mérhetetlen büszkeség fogta el Évát. Az arcza lázban égett,
lüktetett a vér a halántékán. Az ablakhoz ugrott és kinyitotta. Hideg
levegő áramlott be, s a pokoli bőgés még jobban hallatszott. Most már az
illatos szoba is tele volt vele, ez uralkodott mindenütt. A házban is
rohanás, futkosás volt. Vértes üvöltött hosszan síró hangon a
lépcsőházban a libériás tótnak:
– Zárják be a kaput!
És Éva az ablaknál állt, fürdette arczát a hideg éjszakai levegőben, az
ordításban, és csak akkor rettent meg a lelke legmélyén, a mikor a
lépcsőházból fölhallatszott hozzá a doktor kétségbeesett kiáltozása:
– Nyissák ki! Bocsássanak ki! Beteghez hivtak! Nyissák ki!…

XVI.
A selmeczi táviróhivatalban az volt másnap reggel az első sürgöny, a
mely a munkások követeléseit adta tudtára a részvényeseknek és sürgős
választ kért.
És a faluban csönd volt.
Mintha vasárnap lett volna. Még több; mintha valami olyan nagy ünnepet
ülnének, a melyhez nem elég az, hogy nem kell dolgozni, hanem még külön
örülni is kell neki. Még a zúzók is hallgattak, pedig ezeknek a dobogása
már évek óta nem szünetelt egy félórácskára sem. Az utczán
kisebb-nagyobb csoportok jártak a verőfényben, a kocsma telve volt
vendéggel.
A ritter le se vetette magáról a ruhát egész éjjel. Megrogyott, látni
lehetett az arczán, a szemén, a tartásán, hogy nagyon megviselte ez a
sok baj. S mellékesen még a vegyi laboratóriumot is be kellett csukni,
mert nem jött az a kémikus, a kit sürgönynyel hivott Toganov helyébe.
Drága, régen melegedő főzetek vesztek kárba, nagy vegyi munkák akadtak
meg úgy, hogy előlről kell kezdeni valamennyit. Neki magának nem volt
elég nyugalma ahhoz, hogy beálljon folytatni a vegyészkedést. S a hogy
ennyi bajban kinlódva lenn ült az iroda nagy, kopott karosszékében,
majdnem sírva fakadt. Az ő nagy, szépen megtervezett, pompásan induló
munkája így letörött… Nincs egyetértés az emberek közt, ölik egymást,
elutaznak. A munkások nem dolgoznak. Az a mély keserűség marczangolta a
lelkét, a melyet csak azok éreztek, a kiknek már ment veszendőbe valami
szép, nagy munkájuk.
Ott ült a fotelben, szívta a szivarját s a fölötte levő szobában gonddal
őrzött csöndben aludta mély, reggeli álmát Éva. Az inas a folyosón a
czipellőjét tisztogatta, a szobaleány meg a ruháját kefélte. Suttogva
beszéltek s a ki nem hallotta, csak látta őket, azt gondolhatta, hogy
egy hatalmas nagy királyasszonyt őriznek, szerelmes imádattal gondozzák
a czipőjét, a szoknyáját. Igen, a szoknya… A szobaleány sorra szedte le
a fogasról a ruhát s most az alsó szoknyát kefélte. Csodálatosan szines,
ragyogó selyemjószág volt ez, tele csipkével, suhogást szülő czifra
fodorral. Úgy volt szőve a selyme, hogy ha bizonyos oldalról érte a nap,
aranyos csillámlásban játszott. A szobalány valósággal imádta ez a
darabot s minden reggel izgatott lett arra a gondolatra, hogy ez
valamikor az övé lesz. Most is, hogy a szögön függött előtte, félrehuzta
az egyik sarkát, mire kitárult a zsüpón minden szinesen ragyogó szépsége
a napsütötte falon. Szinte kéjes áhítattal nézte. Finom ruhát igazán
csak a szobalányok tudnak méltányolni. A szoknya előtt térdelt az inas,
a czipőcskéket tisztogatva. Ilyen csoportozat volt ez, a sztrájk
reggelén, az alvó uralkodónő ajtaja előtt. Egy irigykedő sóvár leány
kibontotta a drága selyemzászlót, a titkok titkát, a nap rásütött és
előtte térdelt a férfinem nevében egy áhítatos kamasz, a ki a királynő
saruját megtisztította a föld porától.
Ez történt az emeleten.
A földszinten pedig, ahol egyedül ült és várt a ritter, alázatos
kopogtatás hallatszott. A szegény igazgató nem is mondta, hogy «szabad.»
Legjobban azt szerette volna mondani: «– Bánom is én, jöjjetek,
menjetek, nekem már minden mindegy.»
Hát bizony a vendég csak bejött engedelem nélkül is.
– Maga az, vendéglős úr?
Az volt. A kaszinó kövér vendéglőse. Ünneplő ruhában, mintha ő is
sztrájkolna. Az igazgató nem nagyon kedvelte ezt az örökkön sopánkodó
embert. Csak úgy félvállról, oda se figyelve kérdezte tőle:
– Mi járatban van?
Ez a kalapját forgatta az ujjai közt és neki durálta magát a fontos
feleletnek:
– Hát kérem nagyságos igazgató úr, én már be is csomagoltam. Wir gehen
naemlich nach Pest.
Erre már komolyan nézett rá a direktor:
– Hát maga is elmegy?
– Mit csináljak, kérem? – sopánkodott szegény – hetek óta alig jön
valaki a kaszinóba. A Toganov úr elment, az igazgató úr itthon eszik, a
Richter úr beteg, a többi urak meg sohse jönnek. Vagy meg vannak híva,
vagy nem, de énhozzám nem jönnek. Kérem, én nagyon beusztam.
Megbeszéltük a feleségemmel; a mi pénz beleveszett, azt vigye el az
ördög. Most megyünk Pestre. Megyek főpinczérnek.
Azzal a melankóliával mondta ezt az utolsó kijelentést, a melylyel azok
az emberek térnek vissza a mesterségükhöz, a kik belebuktak az
önállóságba. Igy megy vissza a bukott kis nyomdász szedőnek, a kávés
főpinczérnek, a laptulajdonos riporternek, a háziur lakónak.
– Hát kedves barátom – mondta a ritter és fölállt – én egy szóval se
tartóztatom magát. Maga menjen Pestre, ha itt nem tud megélni. Én nem
tehetek semmit az érdekében. A dolog így fordult, hát így fordult.
Majdnem sírt ezen, hogy «így fordult». Érezte, hogy úgy fordult, hogy
fölfordult. Minden, minden… Ez a szegény budai sváb is megbukott.
– Menjen, barátom – mondta neki, mert nagyon fájt a szive. Menjen, áldja
meg az Isten…
A vendéglős nagyon szerette a rittert és most még sajnálta is.
Résztvevően nézett rá:
– Rosszul tetszik kinézni.
Azt hitte, hogy ezzel kötelességének tesz eleget. A ritter kezet adott
neki s egyet lódított a másik kezével a levegőbe, fölülről lefelé, a
fejét a másik oldalra fordítva. Azt mondta ezzel: «az egész dolognak
rosszul tetszik kinézni.»
Aztán, hogy a sváb a jó Isten áldását kérte a fejére és kitotyogott, a
ritter visszaült a karosszékbe és tovább nézett merően maga elé, szinte
vadul. Nagyon sok mindent gondolt ebben a perczben.
Oly ideges volt már, hogy valósággal megrezzent, a mikor a ház csöndjén
keresztül egy friss, üde asszonyi hang csendült át türelmetlenül, de
feltétlen parancsoló hangon:
– János! A czipőmet!…

XVII.
Az állami bányatiszt házában pedig minden függöny le volt eresztve. A
környék is csendes volt, mert a sztrájk minden lármája a falu felső
végén zúgott. Ott volt a főhadiszállás, itt lenn csak csönd volt és
néha-néha egy-egy kisebb sétáló csoport.
És benn a házban is nagy volt a hallgatás. Ha néha mégis szólt valaki,
úgy szólt, hogy alig hallották. A bányatiszt pipafüstös, rideg irodájába
hurczoltak minden használható széket s ott ült az egész háznép. Ott ült
a doktor is, mellette a kis Wurm, a ki éjfél óta volt vele, a mikor is
nem akarták a doktort kiereszteni az igazgatósági házból. A kis Wurm
akkor hirtelen oly erős lett, hogy kidöntötte a kaput és se nem nézett,
se nem látott, rohant az orvossal Csenkéékhez.
Most már nem volt szaladgálás és izgatottság a házban. Most már túl
voltak azon a reményen, hogy Jolán kisasszonynak még használ valami
orvosság. Most már csak ültek az irodában némán és vártak. Nem merték
gondolni, hogy azt várják és mégis azt várták. Délben ettek valami
keveset. Csak Wurm nem nyult semmihez. A kis zsidó könyvelő valósággal
lesoványodott a két napi izgalomban. A szeme beesett, a haja kusza volt,
s két éjszaka nem volt lenn róla a ruha. A délutánt is mozdulatlanul,
szunnyadó csöndben töltötték. Néha lejött az emeletről Csenke néni, s
kisírt szemmel leült közibük. De csak bólongatott a fejével, egy szót se
szólt. Aztán egy kis pihenés után visszament.
Úgy öt óra körül ment fel utoljára a doktor. Édes szegény kis Jolánt nem
kimélték. Gyönge testéről fölemelték a takarót, s a doktor megfogta a
lábát.
– Hideg, nagyon hideg – mondta.
Aztán a melléről hajtotta fel a paplant. Odatartotta a fülét és mondta:
– Gyengül.
Majd betakarta megint és Csenke néni szépen megigazította a paplant.
Mintha attól féltené, hogy meg fog fázni. Aztán az arczát nézték. A
leány eszméletlenül, lehunyt szemmel lélekzett, lassan, mélyen, nagyon
csöndesen. Ezt nézték. És Csenke néni hirtelen megint sírva fakadt, ma
már talán századszor. A doktor nem is vigasztalta.
– Jolika, Jolika – sírta – édes, szép kis Jolika…
Aztán megtörülte a szemét és fájdalmas mosolylyal mondta:
– Tegnap még azt is mondta: «Édes Karolin néni, adja ide a virágomat,
hadd szagolom meg.» Odaadtam neki és úgy örült a szentem…
Megint sírt. A doktor hallgatott. S ekkor a nagy csöndben hallatszott
amint Csenke bácsi az ajtó előtt suttogta:
– Erre… erre tessék.
Halkan nyilt az ajtó és Éva jött be. Lábujjhegyen, nagyon lassan ment
Csenke néni felé és megcsókolta. A doktort alig látható, komoly
főhajtással üdvözölte. Érezte, hogy most már nem szabad kérdezni, hogy
jobban van-e a beteg. Csak szerényen oda kell állani a többi közé,
hallgatni, várni, komolyan. És bólongatni kell a fejével, a mikor
elmondanak valamit Jolánról, a mit tegnap vagy tegnapelőtt mondott
jelentéktelen, apró eseményeket, a melyekben az a főérdekesség és az
egyetlen érték, hogy a Jolán akkor még élt és beszélt. Így kezd a halál
közeledtével értékessé válni minden, a minek köze van a bucsuzóhoz.
– Menjünk le – suttogta Csenke bácsi s erre lementek mind, csak a Csenke
néni maradt ott. De még a közepén se voltak a lépcsőnek, a mikor
irtózatos, sikoltó zokogás verte föl a hétnapos csöndet. Visszarohantak
mind, s a falépcsőt rémült dobogás rázta. A hangra alulról is
felszaladt, a ki csak volt az irodában.
Benn az ágy mellett Csenke néni kiáltozott, a Jolánka lábára hajtva
őszbeboruló fejét.
– Meghalt, meghalt! – ezt kiáltozta s vagy húszszor elmondta: fölemelte
a fejét, szétnézett és meghalt! Egy szót se szólt!
Az orvos nézte, vizsgálta. Az ő nagy szeretete abban nyilvánult, hogy
nagyon megvizsgálta. Nagyon sok bizonyítékot követelt szegény Jolánkától
arra nézve, hogy már nem él. És a mikor minden metódus szépen, a
tankönyvben előírt pontossággal mutatta, hogy Jolánkából elszállott a
lélek, már mindenki sírt, tele lett a ház sirámokkal, hosszú, vontatott
férfiordítással, asszonyi sikoltozással, Csenke néni elbeszélésével, a
ki omló könnyek közt, fennhangon zokogva kiabálta most már
folyton-folyvást, szakadatlanul:
– Egy szót se szólt!… egy szót se szólt! szétnézett, meghalt, egy szót
se szólt!
Aztán leczipelték a földszintre és konyakot adtak neki. Az urak is ittak
és Csenke bácsi a doktorral a temetésről kezdett beszélni a sarokban,
halkan, száraz komolysággal.
A halott egyedül maradt a szobában. Az ablak fehér függönyén át
beszürődött az alkonyati nap. A kis virág ott állt a párkányon és most
is nézte, mint a mikor egyszer csókolódzott és a vőlegénye szívverését
hallgatta. Ez régen volt.
És akkor lopva, halkan újra nyilt az ajtó. Egy összeesett, nyomorult kis
zsidó jött be, az a Wurm. Odatámolygott az ágyhoz, szépen letérdelt
mellé és megfogta Jolánka kezét. Megcsókolta szépen, illedelmesen. És
olyan bolondul fájt a szíve ennek a könyvelőnek, hogy csöndes-szepegve
beszélt is a halotthoz, mondván neki:
– Maga engem nem szeretett Jolánka, Édes Jolánka, Jolika, Jolkó…
Aztán hirtelen kiment, mert nem tudta, mit csináljon. El akart menni a
házból. És éppen kapóra jött neki, a mikor a doktor megkérte, hogy a
temetés ügyében menjen el a paphoz. De már akkor olyan rémületesen nehéz
volt a szíve, hogy azt se tudta, mit beszél.
– Menjen a paphoz, – magyarázták neki, a mire ő bambán, szintén félve,
gyötrődve, majdnem kétségbeesetten mondta:
– Nem baj, hogy én zsidó vagyok?

XVIII.
Éva az uton találkozott a ritterrel. A szélesvállú germán karját
nyujtotta az asszonynak s kérdezte tőle:
– Hogy van a Jolán?
– Meghalt, – mondta Éva.
A ritter megállt.
– Meghalt? – kérdezte, mintha ez valami nagyon hihetetlen dolog lett
volna.
– Meg, szegény.
– Akkor odamegyek, – szólt izgatottan a ritter és kezét nyujtotta az
asszonynak. Majd hozzátette:
– Ez nekem kötelességem…
És már ment is sietve lefelé.
Éva örült, hogy egyedül maradt. Ment hazafelé azzal az erős szándékkal,
hogy csomagol és elutazik. Nagyon nyomta ez a sok baj, a mely talán meg
se történt volna, ha neki nem jut eszébe ide jönni. De szégyelt szökni.
Bántotta az a gondolat, hogy távozásával beismeri a rovására írt
dolgokat. Tanácstalanul állt meg otthon szobája közepén, igen nagy
bánatban és izgatottságban. Semmi nem nehezedett akkora súlylyal a
lelkére, mint ez a haláleset. Talán azért, mert ez volt az egyetlen, a
melyet nem lehetett jóvátenni.
Fáradtan ült le az asztala mellé, s ekkor látta csak, hogy egy levél van
ott, az ő nevére czimezve. Felbontotta, ez volt aláírva: Richter.
– Richter úr – mondta magában, a levélre nézve, mintha írójához szólna –
most jövök a menyasszonyától.
Azzal olvasni kezdte. A kusza iráson látszott, hogy a beteg az ágyban
írta. Erélyes, majdnem szemtelen hangon kezdődött. Azt írta benne a
mérnök, hogy őmiatta sebesült meg, talán egész életére nyomorék is lesz,
illenék, hogy meglátogassa. Majd, úgylátszik, maga is észrevette, hogy
ez sok, és a levél végén könyörgőre fogta a dolgot. Azt írta, hogy ő egy
összetört karú senki, egy béna, beteg, nyomorult, könyörüljön meg rajta
az istenasszony és szálljon le hozzá. Egy szava többet ér… – szóval
ilyen meleg levél volt, teli ostobaságokkal.
Éva letette és elmosolyodott. De ez olyan kényszerű mosolygás volt. Arra
gondolt, hogy ennek az embernek csak most halt meg a menyasszonya. S
aztán gondolkodása közben ismét visszajutott önmagához. Ha ő nem jött
volna…
Lámpát gyujtott, mert félt a sötétben, egyedül. És komolyan kezdett
gondolkozni arról, hogy innen el kell mennie. Kereste a kifogásokat.
Majd arra a közönséges dologra gondolt, hogy mond valami gyönge kifogást
az igazgatónak; az el fogja fogadni, mert örül, hogy megszabadul tőle.
De ekkor meg az merült fel a lelkében, hogy most már mindegy, akár
elmegy, akár itt marad. És ebben a pillanatban érezte először, hogy
tulajdonképpen önmagától akar elmenni. Borzalmas látvány volt neki ez az
Éva ebben a környezetben. Ebben a romhalmazban.
Az inas bedugta a fejét az ajtón.
– Két urak itt vannak – mondta.
S úgy látszik, pénzt kapott, mert mindjárt ki is nyitotta az ajtót, a
melyen át lehetett látni a folyosón álló Bajtzárt és Vértest. Ezek már
úgy vigyáztak egymásra, hogy mindig együtt voltak.
Éva fölugrott az asztaltól. Most minden tartózkodás kiveszett belőle egy
pillanatra, a mikor arra gondolt, hogy ott lenn halva fekszik az a leány
és ő kettős flirtre fogadja udvarlóit.
– Nem fogadok! – kiáltotta már nem is az inasnak, hanem a két
megrőkönyödött úrnak. Ismételte is:
– Nem fogadok! Menjenek haza, Isten hirével! Menjenek le a
bányatiszthez, ott meghalt a leány…
És becsapta az orruk előtt az ajtót s megállt a szoba közepén, szomorú
mosolylyal. Ezt akarta mondani:
– Úgy-e jól tettem, Jolánka?
Majd megint meglátta az asztalon a levelet, s ekkor igazán szólt,
félhangosan, igen egyszerűen:
– Előbb kellett volna – mondta.

XVIII.
Másnap bezárkózott és semmiről sem akart tudni semmit. Az ebédjét is a
szobájába hozatta, a ritternek azt izente, hogy beteg. Szegény ritter,
szinte tolakodott nála, mégse bocsátotta be. Délben staféta jött
Richtertől, a ki választ kért a levélre.
– Nincs rá válasz – izente röviden.
Ebéd után pedig leült és több ív papirost készített ki az asztalára.
Elhatározta, hogy hosszú, nagyon hosszú, részletes levelet ír a jóságos
ritternek, a ki oly nagy szeretettel fogadta, a mikor idejött, s a kinek
annyi bajt okozott. Meg fogja irni, hogy ő semmiről sem tehet. Meg fog
magyarázni részletesen mindent. Nyiltan ki fogja írni: ne higyje a
ritter, hogy ő, az elvált asszony kaczér volt s egymás ellen tüzelte a
férfiakat. Mindent meg fog írni. A végén alá fogja húzni: ő nem tehet
arról, hogy ebben a faluban ő előtte nem volt asszony, s hogy ezek az
emberek oly vadak, mint egy hosszujáratú tengeri hajó nőstényéhes
matrózai.
S a mikor már izgatta is a téma, leírta szépen, kerek, vékony betükkel:
Kedves Lipót!
De nem tudta tovább. Meg aztán eszébe jutott, hogy ő estélyeket
rendezett és Toganovnak azt tanácsolta, hogy utazzék haza. Hát azt ugyan
mivel fogja megokolni, hogy elzavarta a társaság legjobb, legmunkásabb,
gyermekesen becsületes emberét, az oroszt? Nem tudta, nem tudta… A
«Kedves Lipót»-nál nem jutott tovább. A papirosra hajtotta a fejét és
sírt keservesen, szinte mérgesen, dühvel, mint az ártatlanul elitélt
diák, akinek az a pechje van, hogy nem tudja bizonyítani az igazát.
Innen csak szökni lehet, – ez volt a végső következtetése. De
akárhányszor csak erre az eredményre jutott, mindannyiszor nagyon
elszégyelte magát. Pestről ide szökött. Most innen szökjék vissza
Pestre? Szökés, csupa szökés, mindig szökés?…
Vacsorára kiment a szobájából és megizente az igazgatónak, hogy
vacsorázzanak együtt. A jó Lipót örült, a mikor látta, hogy nincs semmi
komolyabb baja. És sok gondja közepett is boldogan ült mellé a kettőre
terített kis asztalhoz. Eleinte nagyon keveset beszéltek. Aztán Éva
kérdezett egyet-mást Jolánról s meg is tudta, hogy holnap lesz a
temetése. Azt is megtudta, hogy Richter még nem hallott semmit a
halálesetről. Nem mondják meg, mert félnek, hogy megárt neki. És azt is
megtudta, hogy a kis Wurmmal nem lehet birni. Magánkívül futkos az úton
reggel óta, intézkedik, foglalatoskodik a halott dolgaival, mintha neki
volna hozzá a legtöbb köze, s mintha ki akarná használni az utolsó
alkalmat, hogy még jót és szépet tehessen Jolánnal. Majd azt is elmondta
az igazgató, hogy Vértes és Bajtzár még ott se volt a halottas háznál.
Egész nap együtt voltak s egyik se hagyta el a másikat egy pillanatra
sem. Mindenik úgy viselkedik, mintha a másikkal szemben titkos rendőr
volna, a kinek kötelessége társa minden lépésére, szavára vigyázni.
Valósággal belebolondulnak ebbe a szerepbe. Az éjjel állítólag le sem
feküdtek. Virrasztott mind a kettő s miután szemben laknak egymással,
reggelig egymás ablakát nézték. Ezt a Bajtzár háziasszonya mesélte a tót
inasnak, a ki referált az igazgatónak a dologról.
A ritter még most sem mondta nyiltan el ezeket a dolgokat. Csak úgy