Az óriás és egyéb elbeszélések - 5

Lefekvéskor pedig a Werther zenéje járt a fejében. És mindezt Richternek
hallania kell, éreznie kell, ha ott van. És Richter beszélget az
asszonynyal. És Richter nem tagadja, hogy elég jól mulat ezeken az
estéken.
Egyszer meg volt híva ebédre Richter és nem jött el. Ezt még sohse
tette. Jolánnak ettől annyira megfájdult a feje, hogy majdnem a doktort
hívták. Későn, délután jelent meg náluk a mérnök.
– Miért nem jött? – kérdezték.
Akarta a nyugodtat adni, de nem sikerült neki:
– Fölvitt ebédelni az igazgató – mondta kissé rendetlenül – valami
ügyünk volt… vele kellett ebédelnem. Azt mondta, hogy ő majd ki fog
menteni Csenke bácsinál.
Erre mind elhallgattak. Jolán, a ki e perczben csak annak örült, hogy
itt látja, érzi a fiút, nem is kérdezte meg, hogy az asszony is ott
volt-e az ebéden.
Aztán bement Richterrel az ő tiszta kis szobájába. Itt ültek egy kicsit
és már akkor megint erőt vett a nyugtalanság a kisasszonyon.
– Csacsi bácsi – mondta furcsa mosolygással – nekem nem tetszik, hogy
maga az asszonynál ebédel.
Richter nem felelt. Ő is mosolygott, aztán vállat vont. Ez nem volt elég
a lánynak, aki fölháborodó visszautasítást várt.
– Csacsi bácsi – szólt megint – én nem akarom, hogy maga szerelmes
legyen az asszonyba.
Erre nagyon fájt volna nem tetsző feleletet kapnia, hát nem is engedte
szóhoz jutni Richtert. Megfogta a fejét, gyönge kis melléhez szorította.
Aztán eleresztette s ajkát kinálta neki. A mérnök pedig megcsókolta a
száján.
– Oly hideg az ajka – mondta a lány.
Megint megcsókolta, most már olyan nagyon és erősen, hogy Jolán
beleszisszent. Kipirult az arcza, máskor vértelen ajka most lángolt, A
hogy csak izmaiból kitellett, az ajkához szorította a fiú fejét s így
beszélt, ajkát az ő száján mozgatva, forró lehellettel:
– Nem akarom… édes… édes…
Az ablakon, a fehér függöny alatt valami szagos virág nézte őket. Ez a
virág – furcsa – tél közepén nyilott. A lány ápolta. Más nem volt a
szobában, csak ők ketten, meg a virág. És Jolánka mégis félve fogta át a
fiú nyakát, miután vége volt a csóknak és sírni tudott volna, úgy félt
valakitől. A mi erő volt benne, azt kiadta. Most már csak gyönge
simulással tette fejét a fiú mellére, s a hogy hallotta a szíve verését,
arra a taktusra mondta:
– Nem akarom…
De hogy erre a taktusra mondta, ezt nem tudta más, csak ő.

IX.
Kilencz óra mult néhány perczczel, a mikor Toganov úr megérkezett az
igazgatósági épület elé. Fölnézett az emeleti ablakokra s látta, hogy
világos van a szalonnak szolgáló szobában. Erre aztán nyugodtan,
csöndesen bement a kapun s megindult fölfelé a lépcsőn. Most már biztos
volt, hogy fönn vannak a kollégák. Ez rendes esti szokás lett. Hogy
fölért a kis folyosóra, egy kicsit hallgatózott. A szobából halk muzsika
hallatszott. Az asszony megint valami szomorú szerelmes dalt játszott.
Hetek óta ilyenekkel traktálta az urakat és a szerelemről beszélt velük.
Toganov egy kicsit hallgatta a zenét, aztán kellemetlenül kezdte magát
érezni. Majd megfordult s halkan ment lefelé a lépcsőn. Meggondolta
magát.
A földszinten az iroda üvegajtaján át világosságot látott. Benyitott.
Wurm úr mosta kezét a közös homokszappannal.
– Hát maga mit csinál itt, Wurm?
– Megyek haza – felelt a könyvelő s fölemelte vizes ujját: – pszt!
Figyeltek. Felülről, a falon át Éva hangja hallatszott, a mint az előbbi
dalt énekelte. Egy kicsit hallgatták, aztán a szerény Wurm, a ki azelőtt
nem nagyon koczkáztatott ilyen kijelentéseket, megjegyezte:
– Nem szeretem az ilyen dolgot. A nagyságos asszony megbolondítja még
mind az urakat.
– Maga nem megy föl?
Wurm törülközés közben felelt:
– Nem én. Mostanáig dolgom volt, most hazamegyek. Ezek az urak most
mindig az órára néznek és a mikor csak lehet, már előbb elszaladnak
vacsorázni, hogy valahogy el ne késsenek a konczertről… Nekem ugyan nem
kell.
Azzal, mintha ez valami nagy erény lett volna, a mosdóra csapta a
törülközőt.
Toganov nem árulta el, hogy visszafordult az útról.
– Én most jövök a kis vasúttól – mondta – jöjjön haza. Megyek én is.
Majd főzünk teát.
Wurmnak tetszett ez a kis különválás. Vette a kabátját, eloltotta a
lámpát, bezárta az ajtót és ment az oroszszal. Egy házban laktak,
ugyanannál a tótnál. Otthon a kis vaskályhára tette a teáskannát az
orosz és pipára gyujtott. Wurm a kályhához ült és a petroleumlángba
nézett. Ez a két egyszerű ember sokszor szokta így tea mellett elmondani
egymásnak véleményét a világról. Most különösen bensőnek tünt fel
előttük ez az együttlét, mert elgondolták, hogy a többi most az
asszonynak udvarol.
– Ki hitte volna ezt, – mondta Wurm. – Egy hónappal ezelőtt úgy éltünk
itt, mint a barmok.
Aztán, hogy az orosz nem felelt, csak egy másik székre tette a lábát,
minden átmenet nélkül hozzátette:
– Ez a Richter nem érdemli meg azt a leányt.
Az orosz még mindig nem szólt. Mély fekete szeme a falat nézte s komor
redők ültek a homlokán. Wurmot ez nem alterálta:
– Nem érdemli meg – beszélt – higyje el, Toganov úr. Én tegnap olvastam
az ágyban egy regényt; abban az van, hogy egy férfi megcsókolja a
menyasszonyát, titokban, hogy senki se lássa. Oly szép regény ez. Én úgy
elgondoltam, hogy ha én Jolánt úgy megcsókolhatnám egyszer, hogy senki
se lássa, de ő akarja… ez olyan gyönyörű volna, Toganov úr…
A kis kályhán sustorogva türelmetlenkedett a teafőző. Most kezdett
forrni a víz. Wurm ezt nézte, miközben halkabban folytatta:
– Én még mindig nagyon szeretem ezt a leányt. Én mindig mondtam magának,
Toganov úr. Kezdem látni, hogy az a Richter nem is olyan nagyon
szerelmes. De én mégsem remélek. Nem tudnék feleségül venni egy olyan
leányt, aki…
Forrt a víz. Toganov belefordította a kanálra kikészített teát.
Most szólalt meg először:
– Adja ide a csészéket – mondta.
Wurm már tudta, hol vannak a csészék. A kályha mellé tette egy székre.
– Maga még mindig szerelmes? – kérdezte aztán Toganov minden érdeklődés
nélkül. Aztán teljesen közömbösen tette hozzá:
– Járjon a nagyságos asszonyhoz, hátha beleszeret.
Wurm beöntötte a teát, mondván:
– Igaza van. De én szamár vagyok.
A jó orosz tea illata szállongott közöttük. Kanalazni kezdték. Wurm az
orosznak az arczát nézte, aztán hirtelen megszólalt:
– Maga miért nincs ma a hangversenyen?
Gúnyosan hangversenynek hívták egymás közt a vacsora utáni
összejöveteleket.
Toganov vállat vont. Majd letette a csészét és erősen a szemébe nézett a
könyvelőnek:
– Én vigyázok magamra.
– Nem lehet – mondta nyugodtan Wurm.
– Hát én megmutatom, hogy lehet. Soha többé nem megyek föl este. Soha
nem nézek az asszonyra. Nem is megyek ki az utczára, ha tudom, hogy
sétál.
Ezt már mind mélyről jövő, komoly hangon mondta, de már nem birt
magával. Fölállt, nadrágzsebébe dugta a kezét s sétálni kezdett a
szobában.
– Úgyse marad itt sokáig. De a míg itt lesz, engemet nem lát. Engemet
nem fog megbolondítani ezekkel a muzsikákkal, meg a szemével. Én nem
hagyom magamat. Én egy szegény ember vagyok. Hagyjon nekem békét.
Nagyon egyedül érezte magát ebben a pillanatban itt Európa közepén, a
sok idegen közt. Az apjára gondolt, a ki Odessza mellett fűszeres volt
egy kis faluban.
– Haza fogok menni – mondta fájó, de mégis durczás hangon.
Wurm szürcsölte a teát. Kissé félt ettől a sötét orosztól. Azt hitte,
hogy nihilista. Ha így kitört belőle valami, nem szeretett ellene
szólni. Csitította:
– Üljön le Toganov úr, kihül a teája.
– Haza fogok menni – mondta csökönyösen – már két év óta nem láttam az
apámat.
Messzi tájakon át Dél-Oroszországban járt a lelke. Sok volt benne a
keserűség. Leült és hallgatva itta ki a teát. Aztán az előbbi hangon
szólt, hogy újra szájába vette a pipát:
– Engem ne bántson.
Ez az asszonyra vonatkozott. Wurm, a ki a kereskedelmit végezte Pesten s
azért igen okos fiúnak tartotta magát, így védekezett:
– Feküdjék le, Toganov úr. Ma nagyon izgatott.
Toganov csöndesen mondta:
– Nem fekszem le. Reggelig itt fogok ülni.
Wurm nem szólt semmit. Még egy ideig fujta ő is a füstöt, aztán
ajánlotta magát és aludni ment, hátra, az udvar túlsó végébe. Toganov
szótalan maradt, a köszöntését se fogadta. Mozdulatlanul ült a kályha
mellett, szítta a pipáját és egy pontot nézett a sötét falon. Csupa füst
volt a szoba s a kis kályha pokoli melegséget árasztott. Egészen vörösre
izzott. Virasztani való éjszaka volt.
Wurm úr levetkőzött a szobájában, elfujta a gyertyáját s a mint szokta,
nagy sóhajtással bujt a dunna alá. Aztán félhangon mormolta, a mit az
előbb nem mert, de szeretett volna hangosan mondani:
– Maga szerelmes, Toganov úr.

X.
A kaszinó vendéglőse másnap délben, miután a levest már az asztalra
tette, kelletlenül szólt:
– Tetszik látni, most is hiányzik egy csomó úr.
A kis kövér korcsmáros némileg túlzott. Az «egy csomó úr» nem volt más,
mint Toganov és Richter. De túloznia kellett, mert ez kitünő pointe volt
előbbi panaszkodásaihoz. Ebéd előtt szóba egyeledett az urakkal és
elmondta nekik, hogy mióta a nagyságos asszony itt van, kevesebb a
jövedelme. Nyakán marad az étel. Az urakat pedig nem lehet
kényszeríteni, hogy abonáljanak, mert sokszor küldik őket más faluba,
Szélaknára, Selmeczre, Pestre is – szóval ez így nagyon szomorú. A
könyveit is előhozta:
– Kérem – mondta az elhízott emberek sipogó, vékony hangján – ki tudom
mutatni számszerint. Tessék nézni. Kedden csak két úr volt ebédre.
Azontúl az egész héten mindig hiányzott valaki…
A felesége a küszöbön állt és hozzátette:
– A mi rezsink nem olyan, hogy ezt el tudjuk birni… Ha nekem egy csirke
megmarad, az mindjárt kár.
Az urak közömbösen hallgatták ezt az ideszakadt két embert, a mint
panaszkodik. Eddig nem nagyon álltak velük szóba. Most egyszerre komikus
alakok lettek, a hogy az ajtóban álltak, panaszkodtak, mutogatták
piszkos kis könyveiket.
– Lássuk a húst – mondta Bajtzár.
Erre zsebredugta a könyvét a korcsmáros.
– Igenis – felelt még mindig panaszkodó hangon. Azontúl nem is beszélt.
Timkó úr, az orvos volt az első, ki a távollevőkről kezdett beszélni.
– Hol lehet Toganov?
– Egész éjjel nem aludt – mondta Wurm.
– Szerelmes – tette hozzá Bajtzár.
– Hát Richter?
Megint Bajtzár volt a leleplező:
– Az is.
– Csak nem az asszonyba?
– Nem lehessen tudni.
Ették a húst buzgó étvágygyal. Vértes halkan szólt, hogy a kocsmáros ne
hallja:
– Toganov talán az asszonynál ebédel.
A kis Wurm reménysugárral a szemében tette hozzá:
– Talán Richter is.
– Ez becstelenség volna Richtertől – jegyezte meg Bajtzár.
Nyilott az ajtó és Richter lépett be.
– Jó napot. Van még leves?
Azzal az asztalhoz ült. Az urak nem szóltak, mert Bajtzár legutóbbi
kijelentése minden beszélő kedvet elvágott. Kiváncsiak voltak, hogy most
mi lesz. Bajtzár már a multkor is összeveszett Richterrel. A nagy
csöndben kissé izgatottan dőlt hátra székében Bajtzár, s mi közben
szerette volna a közömböst játszani, így szólt:
– Richter úr, szidtuk. Azaz én szidtam, de csak föltételes módban.
Richternek nem lehetett jó kedve. A hangulat különben is feszült volt.
– Mit mondott?
Az elegáns Bajtzár nem akarta, hogy ő valakinek a háta mögött mondott
legyen valami rosszat.
– Az mondtam – szólt mosolyogva – hogy ha ön az asszonynál ebédelne, az
nem volna szép. Úgy mondtam, hogy becstelenség volna.
Richter letette a kanalat. Nézett, szinte csodálkozva, de izgatottan.
Aztán félrekapta a fejét, mert bejött valaki a szobába. Toganov volt.
Sápadt, virrasztó arczczal, komoran jött, valami köszöntést dörmögött és
leült enni.
– Azt mondta? – kérdezte Richter.
– Azt.
– Ha még egyszer mond rólam valamit kolléga, betapasztom a száját. Érti?
Föl is emelkedett ültéből, mintha fenyegetését mindjárt be is akarná
váltani. Bajtzár fölvette kabátját, kalapját és ment.
– Alászolgája, uraim.
– Tészta nem tetszik? – kiáltotta utána a korcsmáros.
– Nem.
Kiment. Csönd lett, csak az üvegajtó mögött hallatszott a korcsmáros
duruzsolása, amint németül mondta a feleségének, hogy ezek mind meg
vannak bolondulva. Az urak nem mertek szólni. Az első párbaj gondolata
lebegett közöttük, itt, ezen a békés, baráti kis telepen. És Toganov se
szólt, Wurm se szólt, Vértes is hallgatott, a doktornak se volt kedve
beszélni. Ő már látta is magát párbajorvosi minőségben. Richter érezte,
hogy neki kell beszélnie. Hát beszélt:
– Mit akar ez tőlem? – mondta. – Soha életemben nem bántottam senkit. Ez
a majom pedig most már másodszor kezd ki velem. Egyszer úgy rá találok
ütni, hogy soha többé nem kel föl.
– Borzasztó, borzasztó – bátorodott fel most már a kis Wurm is – azelőtt
sohse történt ilyesmi.
Richter folytatta:
– Elég bajom van nekem, mit kezd ki velem még ő is. A Jolán beteg, onnan
jövök és itt mindenféle ostobaságot beszélnek.
Wurm elhallgatott. Neki elég volt annyi, hogy a Jolán beteg. Ez igazán
fájt az ő szivének. Mint a régi idők reménytelen szerelmesei, szeretett
a távolból jót tenni a leánynyal, gondolni rá, gondoskodni róla, a
nélkül, hogy az tudná.
– Nem is jöttem volna ide, mert már a multkori pimaszsága óta nem tudok
a szemébe nézni. De a doktor úrnak akartam megmondani, hogy ebéd után
menjen oda.
– Odamegyek – mondta a doktor.
Vértes fölkelt, köszönt és elment. A doktor még fekete kávét kapott,
aztán ő is távozott, a legújabb beteghez sietve.
Toganov még mindig hallgatott. Valamire készült. Richter gondolkozva
szívta a szivarját. Wurmmal egyikük se törődött. Az szegény igazán
szomorú volt, mélyen szomorú. Majd ő is felkészült, s elhatározta, hogy
véletlenül találkozni fog a doktorral, a mikor az Csenkééktől visszafelé
jön.
Így már csak ketten maradtak. Úgy egy negyedóráig hallgattak, a nélkül,
hogy gondolataikban egymásról tudomást vettek volna. Aztán Richter –
miután bizonyára elhatározta magát valamire – egyet szippantott a
szivarjából és rászólt az oroszra:
– Was ist, Toganov?
Erre nagyot sóhajtott Toganov, fölkelt és azt mondta:
– Nichts.
Ő is elment. Richter egyedül maradt.
Az orosz naposabb úton ment a hivatal felé. Most már erősen elhatározta
magában, hogy fölmegy az asszonyhoz és beszél vele. Ment is, elment a
hivatal ajtaja előtt, föl a lépcsőn, csökönyösen, szinte vadul, mindenre
készen. Az igazgató egész nap nem volt otthon. Így még könnyebb lesz
beszélni az asszonynyal.
– Toganov úr szeretne a nagyságával beszélni, – mondta a libériás tót.
– Tessék bejönni.
Éva az ablaknál ült és himezett.
Az orosz már napok óta készült erre a látogatásra. Tudta, hogy az első
mondatoknál lámpaláza lesz, de bizott abban, hogy ez hamar elmulik.
Tenni kellett valamit, ez bizonyos volt. Az asszony leültette, szembe
magával, az ablakhoz. Künn sütött a nap, a téli, ebédutáni édes napsugár
járta a háztetőket, az utczát.
– Nagyságos asszony – kezdte az orosz kissé hivatalosan – én valami
nagyon furcsát fogok önnek mondani. De ne haragudjék érte. Nézze, nekem
itt senkim sincs. A legközelebbi élőlény, aki hozzám tartozik, két
országon túl lakik egy kis faluban. Az apám…
Édesen, családiasan, melegen hangzott el köztük ez a szó: apám. A kis
öreg orosz, a ki fűszert árul egy hóborította kis muszka faluban. Valami
ócska, sötét kis boltban. Hátul petroleum-lámpa ég.
Az asszony letette a himzést és igazi rokonszenvvel hallgatta ezt a
sötétfejű oroszt. Ezt a tehetetlen erős fiút, a ki most az apja említése
után egyszerre gyerekké vált.
– Az apám – mondta – nagyon okos ember. Ő bizonyára jó tanácsot adna, ha
hozzája fordulnék, de félek, hogy megijesztem.
Most már erősen érdeklődött Éva:
– Hát mi az, kedves Toganov, miről van szó?
Toganov a földre nézett:
– Arról van szó – mondta nagyon csöndesen, alig hallhatóan – hogy
szerelmes vagyok. Nagyon szerelmes vagyok.
Eszébe jutott, hogy ezt talán már mondták is itt ennek az asszonynak.
Hozzátette:
– Nem csak én magam.
Hallgattak egy kicsit. Az asszony kinézett a kedves napsugárra. Sokat
gondoltak e perczben. És Toganovnak elmulott a lámpaláza.
– Én magába vagyok szerelmes – szólt – de úgyis tudom, hogy hiába. Nem
is jöttem másért, csak tanácsért. Azt fogom tenni, a mit mond.
Éva már sajnálta is az árva oroszt s a hogy lehajtott fejét nézte,
meglátta rajta a nagyon fekete férfiak korai ősz hajszálait.
– Egy ősz ember – gondolta magában – és ilyen árva, ilyen tehetetlen,
ilyen szerelmes.
Érezte, hogy egy kis sajnálaton kívül semmi köze sincs hozzá.
– Adjon tanácsot – mondta az orosz.
Éva a szemébe nézett a jó okos asszonyok ama pillantásával, a mely
honorálja azt, hogy ez az ember meg tudna halni érettük.
– Utazzék el – mondta.
És ez úgy hangzott, mintha már életében sokaknak mondta volna. Mint a
hogy az orvos mondja: «Maradjon ágyban.»
– Hová?
– Haza. Menjen az apjához és mondja meg neki, hogy messze, messze, egy
szerencsétlen asszony csókolja a kezét. Mert ilyen jó, becsületes fia
van.
És már szerette az okos, öreg kis muszkát. Látta is, a mint bundában,
fülére húzott sapkában áll a boltajtó előtt és pipázik. Csak szép fehér
szakálla látszik. Jönnek a szomszédok és kérdik: «– Mit csinál a fiú?»
És az öreg egy levelet mutat s mondja: «A fiú vegyész.»
Toganov fölállt:
– Hát én elmegyek – szólt és a kezét nyujtotta az asszony felé.
Az asszony kezet adott neki:
– Csókolja meg a kezemet.
Aztán úgy álltak ott kis ideig. Az orosz a szájához szorította a
madárbőrű finom asszonyi kezet. És érzett a csókján, hogy ez kevés neki,
az asszony szinte szomorúan nézte. Majd halkan mondta:
– Nézze, Toganov úr. Maga az egyetlen ember, a kit én szeretek. Már úgy.
Lehetett volna a barátom. A pajtásom. És szerelmes. Nagyon kár…
Az orosz elfordult. Talán sírt. Kiment csöndesen, megnyugodva. Lement a
lépcsőn, a kis térre. A gépész a napon ült és pipált, a gépész nagyon
irigylésreméltó ember volt. Még fölnézett egyszer az ablakra. Éva a
himzése mellett ült és nem himezett. Ez jól esett neki. Valami csöndes,
szinte jóleső szomorúsággal ment át a téren, el a másik tárna felé.
Ilyen törékeny egy orosz vegyész – gondolta.
A doktor jött vele szemben Wurmmal. Nem is kérdezett tőlük semmit, azok
mégis feleltek:
– Rosszul van, nagyon rosszul.
– Kicsoda?
– Kicsoda? Hát a Jolán. Láza van. Ezt is az az asszony csinálta.
Wurm egészen sápadt volt. Az orosz a szép, a finom, az illatos asszonyra
gondolt.
– A vőlegénye feléje se néz – mondta Wurm. A doktor pedig hozzátette:
– Az is bolond.
Azzal elváltak. A nap nagyon szépen sütött, az olvadás illata lengett
körülöttük. A valahol nagyon messze már sarjadó tavasz idáig reszketett
a langyos levegőben. Az orosz lefelé ment, a másik kettő csöndesen
baktatott fölfelé. És a doktor elgondolta, hogy ha Éva nem jött volna a
faluba, a vegyész most a laboratoriumban ülne, Wurm könyvelne, s ő pedig
otthon pipálva olvasná az ujságot.
De az asszony eljött a faluba.

XI.
A doktor nagyon csalódott, a mikor azt hitte, hogy párbajorvos lesz.
Elmult egy nap és senki se jelentkezett. Ritter von Sterk, a kinek a
füléhez jutott a veszekedés hire, tapintatos ember volt, s nem akart
kéretlen békítő lenni. Az első egyenetlenség ugyan kellemetlen órákat
szerzett neki, de föltette magában, hogy addig semmit se tesz, a mig a
felek egyike be nem jelenti neki a dolgot. Ráér majd akkor közbelépni.
Különösen az bántotta, hogy az asszony miatt vesztek össze.
De egyik se szólt semmit. Kezdte azt hinni, hogy volt eszük, s ide ebbe
a kis fészekbe nem hozzák magukkal a párbaj ostobaságait. Másnap este
azonban már nem birta, s magához hivatta bizalmasát, Vértest.
– Mi van ezekkel?
Vértes, a kis fontoskodó előbb előadta a dolgot, úgy, a hogy a kaszinó
ebédlőjében megtörtént. Végül azonban kénytelen volt kijelenteni, hogy
nincs tudomása egyébről. A huszonnégy óra már elmult és senkit sem
kértek fel a segédkezésre.
Ezzel ugyan nem lett okosabb az igazgató. Nyugtalanul tért aludni. Nem
tette fel az izgága Richterről, hogy ilyesmit elnyel.
Richter nem is nyelt el semmit. A fiúk csak éppen egy kicsit a maguk
gusztusa szerint intézték el az ügyet.
Richternek az nap délután lenn, a nagy aknában volt dolga. Öt óra
lehetett, a mikor robbantottak. A hogy ment a legalsó járaton, egy
szaladó munkás megkapta a karját és magával rántotta:
– Robbantanak.
Szaladt ő is és egy szomszédos, félköralakban kivájt üregben ült le,
hogy kivárja a robbantást. Ott már akkor volt vagy husz bányász. A
köveken gubbasztottak, pipáztak s előttük a földön égett a mécses. A kis
üreg hamar megtelt pipafüsttel, a komisz dohány marta a szemét. Mind
hallgattak ebben a várakozó perczben, s ekkor a nagy csöndben hallani
lehetett, amint alattuk, fölöttük, körülöttük mindenfelé kopácsolnak az
emberek. A vastag sziklákon át száz meg száz apró, halk koczczantás
hallatszott, rendetlenűl, hol lassabban, hol gyorsított ütemben. Aztán
egyszerre tompa, visszhangtalan dördülés vágott a csöndbe, kövek közé
fojtott nagy, erős hang. Utána mindjárt egy másik, kisebb pukkanás. És
jött a kénfüst, köhögtek, dörzsölték a szemüket. És mindjárt szét is
széledtek.
Richter egyedül maradt a most már sötét üregben, a melynek rejtett
folyosóin egymásután haltak el a sárga lángok, meg az emberi szavak.
Csönd lett megint, ismét hallatszott az a végtelenül halk kis koczogás –
mintha félénk madarak koczogtatnának valami vastag ablakon.
Tudta a járást, s az egyik folyosó felé indult, hogy a felvonó géphez
jusson. A folyosó elején haladt még, kelletlenül, összehuzódva, hogy a
víz a nyakába ne csöpögjön, nagyokat lábalva a czuppogó agyagban, a
mikor messze valahol egy imbolygó fénypontot látott meg. Arrafelé már
hónapok óta nem dolgoztak, s mindjárt valami lopásra gondolt. El akarta
oltani mécsét, hogy megleshesse a titokzatos alakot, azonban látta, hogy
a világosság egyre közelebb jön. Szaporábban lépkedett feléje, s a
folyosó közepe felé már látta is a közeledő emberi alakot.
Bajtzár volt.
Hamarjában nem tudta, szótlanul menjen-e el mellette, vagy tegyen-e úgy,
mintha sietne, s mondja, oda se nézve;
– Szerencse föl.
De nehéz lett volna itt a föld alatt, ilyen magányos helyen úgy tenni,
mintha elkerülné a figyelmét. Aztán ideje se volt a gondolkozásra, mert
Bajtzár már előtte is állt.
– Richter úr, – mondta minden bevezetés nélkül – jó, hogy találkozunk.
– Állok a rendelkezésére – szólt Richter komolyan, kissé meghajolva.
Furcsán néztek egymásra. A mindig elegáns, európai Bajtzáron piszkos,
sáros kabát volt s valahol nagyon mélyen léphetett az agyagba, mert a
sár czombjáig ért, nem is lehetett látni, hol végződik a csizmája.
– Richter úr – mondta – még lehetne huzni a dolgot egy ideig, de az nem
ér így semmit. Vagy maga, vagy én.
Richter hallgatott. Várta a többit.
– Itt – folytatta Bajtzár – azt hiszem, nem lehet szó etikettről. Kell a
kutyának a párbaj. Nem szeretek a szamaraknak alkalmat adni, hogy
smokkoskodhassanak. Nem kell segéd. Én érzem, hogy mi egymás legnagyobb
ellenségei vagyunk. Beszéljünk nyiltan: szerelmes ön?
– Az vagyok.
– Az asszonyba?
– Abba.
Mélyen, hétszáz méternyire a föld alatt, két olajláng világánál hangzott
el ez a szó. A vőlegény megmondta, hogy másba szerelmes. És már
reszketett, izzott a dühtől. A mécsesét izgatottan lóbálta.
Bajtzár még közelebb ment hozzá:
– Hát én is szerelmes vagyok. És vagy maga, vagy én!
Ezt most már másodszor mondta, de más hangon, magasabban, rekedt
kiáltással.
Richter ordított:
– Mit akar tőlem?!
Itt nem volt visszhang. Csak ott maradt köztük ez az állati bődülés,
befogta az agyag, a sár, az a rettenetes nagy földtömeg, a mely fölöttük
feküdt, a hátán házakkal, emberekkel, a hó alatt alvó füvecskékkel.
– Magánál van a revolvere? – mondta Bajtzár.
– Nincs.
– Hát nálam van egy. Itt odább fölállunk. Sorsot huzunk. Az egyik lő
elébb; ha talál, jó, ha nem talál, kiáll a másik elibe.
Most nem is gondoltak arra, hogy más számba vehető riválisuk is lehet.
Csak egymást látták. A vőlegény érezte, hogy most már nincs menyasszonya
és vagy az asszony, vagy a halál… A másik pedig azt látta, hogy ez az
ember nagyon szerelmes lehet, ha ily sokat áldoz.
Kis kövekkel sorsot huztak. Bajtzáré volt az első lövés. Fölálltak,
mindenik a kezében tartotta a mécsesét.
A vér mind a fejükben lángolt, lüktetett. Még arra se gondoltak, hogy ha
az egyik meghal, a másikat bezárják.
Bajtzár lőtt és belelőtt Richter karjába. A kis német ordított egyet,
aztán a nagy fájdalomban szinte vonítva mondta:
– Összetörte a karomat. Én jövök.
Bajtzár odaadta a pisztolyt. És Richter kegyetlenül, hosszasan czélzott.
Nem törődött a balkarjával, de kétszer is le kellett eresztenie a
revolvert, úgy tépte a fájdalom az összezúzott csontot. Aztán megint
czélzott és nagy csöndben hallani lehetett összeszorított fogain átjáró,
sziszegő, mély lélegzetet.
Lőtt és nem talált. A sárba dobta a pisztolyt és megfordult, ment,
folytatta az útját a felvonógép felé. Csak ennyit mondott:
– Ez semmi. Mit értünk vele.
Aztán fölrándult a válla, úgy fájt. Távozóban mondta:
– Disznóság.
Elment. Mind messzibb járt tétova mozgással a mécsesének lángja. Aztán
csak egy kis fényes pont lett a határtalan vaksötétben. Bajtzár
fölszedte a pisztolyt a sárból és szégyelte, hogy az ő eszméje volt ez
az őrült, regényes párbaj. Érezte, hogy ez a fiú lefőzte. Kiállt és most
úgy viszi a meglőtt karját, mint valami kissé súlyos, kissé kellemetlen,
de azért nem jelentékeny terhet. Megindult ő is az ellenkező irányba. A
két pukkanásra senki se jött elő. Egész délelőtt durrogott a dinamit a
bányában. Az itt nem ujság.
És a mértföldhosszú, a szomszéd faluig vezető keskeny folyosón mindegyre
jobban távolodott egymástól a két fénypont. Sötétség maradt utánuk,
mérhetetlen, nap nem járta feketeség. És ha most ott maradt volna
valaki, a hol az imént szemben álltak egymással, hallotta volna a
félénk, gyönge koczogtatást, alul, fölül, jobbról, balról, hol gyorsabb
tempóban, hol kissé fáradtabban, de folytonosan, örökösen, a hogy már
talán kétezer év óta hangzik.

XII.
A felvonógépre várni kellett. Épp most indult el fölfelé a rozsdaette,
primitiv kis vastábla, a melyre köröskörül rács volt verve, s a melyet a
terminológia felvonógépnek nevezett, hát a bányászok se nevezhették
másként. Kis ideig egymagában állt ott Richter, behunyta a szemét, úgy
sajgott a karja. Ez az éles, marczangoló fájdalom úgy végigette magát a
testén, hogy nem is hallott. Csak akkor riadt föl, a mikor egyszerre
halk basszushangon szólította meg valaki:
– Szerencse fel!
Egy öreg tót volt, a Pavlik. Régi munkás. Megbillentette a kalapját,
aztán ő is odaállt várni. Mindjárt a nyomában még jött néhány ember.
Hallgatva, türelmesen várták a gépet.
Aztán, hogy megérkezett a gép, ráálltak mind, udvariasan elsőbbséget
engedve a mérnöknek s megadták a kis haranggal a jelet. Lassan,
recsegve-ropogva emelkedett fölfelé a sötétben a kis vastálcza. Hogy
éppen mondjon valamit, megkérdezte tőlük Richter:
– Hogy vannak?
És meglepetten hallotta a feleletet:
– Rosszul, nagyon rosszul.
Az öreg Pavlik panaszkodni kezdett Vértesre. A jelentéktelen Vértesre, a
kiről eddig semmit se lehetett hallani. Panaszkodtak, hogy goromba lett
és nem törődik velük. A «társládát» – az ő segélypénztárukat –
elhanyagolja. Abból se lesz semmi. És gondatlanul csinálja a
nyilvántartást, dolgozni kergeti a betegeket.
És hozzátette az öreg Pavlik azt is, hogy ebben a sztrájkos időben nem
jó így bánni a munkással. Az ember utóvégre is nem ló. És az állami
bányában van egy-két szoczialista, annak titokban jár a szája a
korcsmában.