Az óriás és egyéb elbeszélések - 1

Total number of words is 4064
Total number of unique words is 1753
39.7 of words are in the 2000 most common words
53.5 of words are in the 5000 most common words
60.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

AZ ÓRIÁS ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
MOLNÁR FERENC KÖNYVEI
REGÉNYEK:
AZ ÉHES VÁROS 7.–
EGY GAZDÁTLAN CSÓNAK TÖRTÉNETE 4.–
A PÁL-UTCAI FIÚK 4.–
A PÁL-UTCAI FIÚK (KÉPES KIADÁS) 7.20
A PÁL-UTCAI FIÚK (ALBUM-KIADÁS) 9.–
RABOK 4.50
ELBESZÉLÉSEK:
MUZSIKA 5.–
KETTEN BESZÉLNEK 5.–
BÁRÓ MÁRCIUS –.72
GYEREKEK –.36
KIS HÁRMAS-KÖNYV 6.–
AZ ÓRIÁS 5.–
KARCOLATOK:
JÓZSI 3.60
PESTI ERKÖLCSÖK 1.08
HÉTÁGÚ SÍP 3.60
KRÓNIKÁK:
EGY HADITUDÓSÍTÓ EMLÉKEI 5.80
MA, TEGNAP, TEGNAPELŐTT –.72
ISMERŐSÖK 5.–
SZÍNMŰVEK:
A DOKTOR ÚR –.80
JÓZSI –.80
AZ ÖRDÖG 2.50
LILIOM 2.50
A TESTŐR 2.50
A FARKAS 2.50
A FEHÉR FELHŐ 1.50
FARSANG 4.–
AZ ÓRIÁS ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
ÍRTA
MOLNÁR FERENC
ÚJ KIADÁS
BUDAPEST, 1917
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


AZ ÓRIÁS
Egy városligeti villában vacsoráztunk április harminczadikán. Éjfél után
bekisértük a városba a hölgyeket s a mikor a kapu előtt magunkra
maradtunk hárman, fiatalemberek, az egyik azt tanácsolta, hogy menjünk
ki a városligetbe, a hol a nép megvárja május elsejét. Kocsiba ültünk s
tíz percz mulva künn voltunk. Az úgynevezett vurstli azt a benyomást
tette rám, mintha vasárnap délután volna, csakhogy napfogyatkozás
idején. Az ördöghinták, csónakhinták sikoltó verklihang mellett
forogtak. Fantasztikus bárkák függtek a hintaköteleken, fellendültek a
sötét égbolt felé, a nagy kerék őrült gyorsasággal forgott s alant a
mindenféle színű lámpák közt, a szines fényben ragyogó ringlispilek
körül negyvenezer ember várta május elsejét. Megdöbbentő látvány volt ez
az éjjeli vasárnap délután. A vendéglőkben egy hely se maradt üresen. Az
asztaloknál énekeltek az emberek, négy-öt budakeszi banda csattogott, a
mutatványos bódék kikiáltói tülköltek, harangoztak, kiabáltak,
nádpálczáikkal csapkodták a vászonra pingált csataképeket s ebben a nagy
zsivajban időről-időre pokoli robajjal zudult le a hullámvasut
vaskocsija, tele visítozó cselédleányokkal.
És tele volt a levegő orgonával. Kis leányok nyalábszámra adták el a
frissen szedett virágot s a hűvös tavaszi éjjel terhes volt ettől az
illattól.
Sokáig kószáltunk a tolongó áradatban s körülbelül fél három lehetett, a
mikor beszédbe ereszkedtünk a panoptikum kikiáltójával.
– Ne mulaszszák el az urak – mondta – mert ilyet még sohase láttak.
Azzal megint ordítani kezdett a lassan vonuló tömeg felé:
– Itt látható Zájen Abdallah, a három méter magas szerecsen óriás!
Bemutatja hazája fegyvertánczait, az afrikai hadi-üvöltést és kétméteres
pallosával többször ellensége felé suhint! Első hely húsz, második hely
tíz, harmadik hely csekély öt krajczár!…
Megint felénk fordult:
– Tessék, urak, nem fogják megbánni.
Bementünk a panoptikumba, a melynek utolsó termében volt a
szerecsen-csoport színpadja. Már akkor nagy volt ott a füst és a
lóczákon emberek bóbiskoltak. A középen kétágú gázlámpa alatt volt a
pódium, ennek a szélein ültek a szerecsenek. Az előadás csak egy félóra
mulva kezdődött, de azért már elegen voltunk nézők. A legutolsó sorban a
falnak dőlve négy csirkefogó aludt egymás mellett. A lócza szélén egy
öreg úr szívta virzsiniáját. Egy másik lóczán hátracsapott sipkával egy
baka ült, mellette a szeretője – kövér, piros lány, a ki a katona
vállára hajtotta fejét és aludt. Ez is bóbiskolt már, de néha fölriadt s
ilyenkor nagy vörös kezét végighuzta a leány símára fésült fején.
Vártunk, vártunk és egyre többen jöttek. A lóczák lassan megteltek, a
füst már tűrhetetlen lett, a gázlángok majd hogy el nem vesztek benne.
Egy czilinderes úr járkált a dobogón és beszélt a négerekkel. Majd az
első csöngetésre a sarokban megmozdult egy csomó piszkos pokrócz és
kimászott alóla Zájen Abdallah, a szerecsen óriás. A csirkefogók is
felébredtek s azonnal nevetni kezdtek. Abdallah nyujtózott.
Igazán nagyon magas volt, de végtelenül, szomorúan sovány. Meg lehetett
számlálni a bordáit s a lába mintha fekete csontból lett volna. A karja
volt a legvékonyabb. De a szeme tűzben égett, fehéren világított ki
fekete arczából.
– Abdallah! Abdallah! – kiáltottak, a kik már ismerték. Egy idő óta
népszerű volt a ligetben.
Ő is mondta:
– Abdallah, – és mosolyogni próbált hozzá.
Már fullasztó meleg volt a teremben s a mi még kellemetlenebb, nem volt
elég világos. És piszok mindenütt. A baka hortyogott, mire meglökdösték.
Erre a szeretője is felébredt s dörzsölte a szemét.
– Aj de randa – mondta a katona, mint a ki rút látványra ébred.
Abdallah a pódium elé jött és köszönt nekünk. Valahogy törte a német
szót.
– Hová való? – kérdeztük.
Száraz kezével nagyon messzire mutatott és mondta:
– Afrika, Afrika.
Szomorúnak látszott s önkéntelenül is megkérdeztem tőle:
– Miért nem megy vissza?
– Nincs pénz – felelt.
Aztán elmondta, hogy azért szökött meg, mert pénzt akart szerezni. Az a
német, a ki Berlinbe vitte, kifosztotta. Kosztért, ruháért – még ezért
is – mindent levont. Ügyetlenül burkoltan azt is megmondta, hogy egy
lánynyal szökött meg. Szeretett volna egy állatkertbe bejutni, de nem
vették fel sehova. Úgy beszélt az állatkertről, mint valami nagy
akadémiáról, a hová nehéz bejutni, a hol lenni dicsőséges és jó. Itt
éppen volt egy kis rongyos trupp, hát beállt ide.
Kelletlen mozdulatot tett a kezével, a mikor róluk beszélt. Ezek nagyon
másodrangú szerecsenek lehettek. Aztán köhögni kezdett és a mellére
mutatva rekedt hangon mondta:
– Krank… Krank…
Láttuk, hogy fekete arcza lázban ég. Köszöntés, minden szó nélkül odább
ment, vállára húzta a kopott futószőnyeget – mint primadonna a belépőjét
– és furcsán emelve lábát másfelé lődörgött.
– Abdallah, Abdallah, – kiabálták túlnan a suhanczok. Balról is hívták.
Abdallah népszerű volt.
Megint csöngettek s a czilinderes úr a pódiumra lépett.
– Nevem Weisz Vilmos igazgató – kezdte – s rövid, betanult beszédben
elmondta, kik ezek a feketék és mit fognak csinálni.
Azzal visszatette fejére czilinderét s egyet füttyentett. Megszólalt a
dob és egy bánatosan rikító síp, a mely mindig ugyanazt a három-négy
hangot fujta. Volt ebben valami nagyon idegen vágyakozás, szomorú
egyhangúság, a mint a két, más-más hangra hangolt üstdob kongott s a
messzi síkokra szóló síp vinnyogni kezdett. Észre se vettük, már
tánczoltak erre a zenére a feketék. A közönség nagyokat röhögött a
rángatozó, csoszogó, alig-alig forduló tánczon. A négerek járták,
komolyan, nem hederítve semmire.
A táncz után következett Abdallah száma. Ezúttal borzalmasnak igyekezett
látszani szegény. Nagy pajzszsal, pallossal jött be s a vállán hatalmas
ijj függött. A fogát csattogtatta, kimeresztette a szemét és elkezdte a
fegyvertánczot.
– A hadi fegyvertáncz! – jelentette Weisz Vilmos úr.
Abdallah nagyot csapott a pallossal pajzsára s torokhangon kiabált,
hadarva az ő nyelvén, a mely tele volt _á_ és _r_ betűvel. Különös
ritmus szerint toporzékolt, suhintott a pallossal, feje fölé kapta a
pajzsot, egyre nagyobb hévvel járta. A pódium porzott, a hol ez a nagy
csont ugrált rajta, színlelt ellenséggel küzdve. Egyre jobban ordított,
a pallost mind gyorsabban forgatta, a pajzsot hozzá-hozzá csapdosta.
Hátul sorban álltak a feketék, verték a dobokat, énekeltek, sipoltak s
mindez ugyanarra a sánta ritmusra ment, a mire Abdallah tánczolt.
Láttuk, hogy fogta a mellét és folyton köhögött.
– Nem bírja ezt a klímát – mondta Weisz Vilmos úr.
A klímát nem bírta szegény, de azért tánczolt, ugrált, verte a pajzsot
és ordított, a mikor a köhögés engedte. A közönség nagyszerűen mulatott,
nevetett, tapsolt s folyton ordította a nevét:
– Abdallah! Abdallah!
Most nagyon oda volt a nyomorult Abdallah s már úgy látszott, hogy a
tánczot se bírja. Inkább csak dobálta iromba nagy testét, feje
le-lecsuklott a mellére s a karja alig bírta a pallost. A toporzékolása
is mindegyre kisebb térre szorítkozott, végre már csak egy helyen
emelgette a lábát. Aztán minden előzetes tántorgás nélkül egyszerre
végigesett a dobogón, nagyot zuhanva.
Óriási röhögés lett a teremben. Hátul tapsoltak és mind a négy
csirkefogó egyszerre fütyülni kezdett.
Abdallah nem kelt föl. A röhögés lassan elhalt s a feketék éneke is
abbamaradt. Csak a dob szólt még egyre, panaszos, kongó hangon.
Weisz úr felment a pódiumra s emelgetni kezdte Abdallaht. A nagy test
nem mozdult, csak a fejét próbálta fölemelni, de lehanyatlott. Már akkor
ott volt mellette egy fekete leány. Ez lehetett az, a ki megszökött
vele. Nem bírták fölemelni. A dob egyre szólt, kongott hátul, az
énekesek mögött, aztán egyszerre abbahagyta. Elhallgattatták. Mindenki
felállt a lóczára, hogy lássa, mi lesz a szerecsennel. Abdallah pedig
köhögni kezdett, oly borzasztóan, hogy szinte fájt hallgatni. Csak egy
vadember tud így köhögni: mélyről, hörögve, sivító, félig-meddig ugató
hangon, nagyon kínosan. Nagy testét föl-fölvetette, rázta a roham.
Weisz úr izgatott volt. Megizzadt az emelgetésben, aztán egyet gondolt,
levette czilinderét s így szólt:
– Tisztelt közönség, hirtelen közbejött rosszullét miatt… az előadás
megtartása… elnézés kéretik…
Hogy nem boldogult, rámutatott az egyre köhögő Abdallahra és a maga
hangján mondta:
– Nem lehet tovább, most rájött a roham!
A közönség látni akarta, milyen az, a mikor rájön a roham, de a
panoptikum emberei lassan kituszkolták a népet. Néhányan – az úribb
része és a baka, a ki nem hagyta magát – benn maradtunk.
Most még borzasztóbban hangzott az üres teremben Abdallah köhögése. A
négerek nekiestek, fölemelték és leczipelték a pokróczokra. Mellette
jajgatott, üvöltő hangon sírt a leány. Megborzongott a hátam, olyan
rémületesen idegen volt nekem ez a jelenet. Oly erősen éreztem azt a
rettenetes nagy faji különbséget Abdallah és magam közt. Oly távoli, oly
ismeretlen volt ez a sírás, ez a sakálugatáshoz hasonló köhögés, az a
sok mereven bámuló fekete arcz, a melyen az én európai szemem semmi
nyomát nem bírta meglátni a részvétnek.
Abdallahnak egy kék zsebkendővel törülték a vért a szájáról. A köhögése
gyengült. De a nyomorult fekete szeretője most még jobban sivított,
toporzékolt és verte a czombját. Weisz úr szaladgált, valósággal
czikázott ide oda a fekete csoport és a vízvezeték közt, hozta a vizes
kendőket s kiabált:
– Steiner, szaladjon orvosért!
Megijedtem erre és sietve indultam kifelé. Nem tudtam nézni, hogy hal
meg a panoptikumban egy afrikai néger. Nagyon tele voltam keserüséggel.
Weisz urat – a ki pedig utóvégre csak a kenyerét akarja megkeresni –
pofon tudtam volna verni.
Az ajtóban még hallottam a néger leány síró ordítását, a mint ezt sírta:
– Abdallah!
De nem úgy, a hogy mi mondjuk ki, hanem nagyon másformán.
Kiértem az utra, a hol most még sokkal több ember zsivajgott. Kelet
felől vörös volt már az ég, derengett. Hűvös volt kinn és minden tele,
tele orgonával. És ahogy neki akartam indulni a tolongásnak, utat
szorítottak a tömeg közt, mert jöttek a szoczialisták. Elől a vörös
zászlót hozták erős, szép fiatalemberek, utánuk tömött nyolczas sorokban
frissen jött a többi. Énekeltek és daluk messze viharzott el a sok ezer
ember fölött. Hogy közelünkbe értek, már mindenki énekelt. Süvöltve
harsogott, zengett az induló. Magasra emelték tábláikat, amelyekre ez
volt írva: «Jogot a népnek!» «Általános szavazati jog!» A Marseillaiset
énekelték május elsején napkeltekor és talán csak egyedül én tudtam,
hogy bent a piszkos szőnyegeken haldoklik a forró Afrikának egy
nyomorult árva gyermeke, a ki nem tudott, hiába, nem birt bejutni az
állatkertbe.


A KIS KLARINÉTOS

I.
Egy hervadó kis kertben a rózsatők alatt két sorban álltak a fehér
violák. A violák között pad volt s itt ült Lázár kisasszony. Csöndesen
ült, ölébe tette a kezét és szomorú tekintettel nézte a sárguló kis
bokrokat. Kedves őszi reggel volt, valami gyönge, alig langyos napsugár
fénylett körülötte. Lázár kisasszony fekete ruhában volt, ki volt sírva
a szeme s a kezében összegyűrt zsebkendőt tartott. Tegnap délután
temették el az apját s bizony nagyon keserü volt ez a ma reggeli
ébredés. A kisasszonynak négy kis testvére volt, a legidősebb köztük az
idén lett tizenkét éves. A két fiatalabbik fiú volt és ha még megmondom
azt is, hogy az öt Lázár gyereknek az apján kívül senkije se volt a
világon, mindjárt világossá válik, hogy a kisasszonyra, a kinek Klári
volt a neve, nagyon szomorú teher szakadt.
Ott ült a fehér violák közt és a fejével bólongatott, nagyon kicsikéket,
éppen csak hogy megmozdult tiszta, fehér arcza s fölötte a vastag, sötét
hajfonatból kerekített Gretchen-frizura. E pillanatban annyi volt a
baja, hogy igazán nem gondolt semmire s mintha ébren se volna, elaludt a
pillantása egy violaszín őszi rózsán.
Ekkor jött be a kertajtón Marschall ur, a klarinétos. Frissen lépett,
látszott rajta, hogy most kelt föl, jó hideg vízben mosakodott, vizes
kefével simította le a haját, felkötötte a bajuszát, reggelizett,
szivarra gyujtott, szóval azt a kellemes reggeli érzést élvezte, a mely
kijár minden jóalvású embernek. Ha nem jött volna ily szomorú helyre,
bizonyára mosolygott volna a kis Marschall, de így ünnepélyes arczot
vágott és mély hódolattal emelte meg a kalapját Lázár kisasszony előtt.
Nem volt éppen csunya ember, de vézna és kopott, termetre nézve alacsony
és egy kicsit előrehajlott fejű.
Mindjárt bele is fogott a mondókájába.
– Klári kisasszony – mondta és a kalapját nem tette vissza a fejére –
édes Klári kisasszony, mindenekelőtt is fogadja részvétemet.
A leány ránézett, szerette ezt a mindig borotválatlan, de végtelenül jó
arczot és szépen megköszönte a részvétet.
– Én – folytatta a kis Marschall – őszintén megvallva, nagyon komoly
szándékkal jöttem. Nem vagyok olyan ember, a ki udvarol egy leánynak…
aztán udvarol egy másik leánynak…
Zavarban volt. Körmével pattogtatta a kalapján a szalagot és
félrehajtotta a fejét. Ugy folytatta:
– … aztán megint egy harmadik leánynak… én becsületes ember vagyok, azt
tetszik tudni rólam… ha egy kicsit haragos természetű is, de azért
mindjárt megbékülök… tetszik tudni.
Most nekibátorodott, mert érezte, hogy nemes dolgokat mond:
– Én, kérem kisasszony, most is csak azt mondom, a mit már három éve
mondok, pedig huszonhét éves ember vagyok már… most, hogy a kedves
papája, szegény meghalt…
Nehezen ment. De kivágta:
– Hát itt volnék helyette én. A mit mondtam, azt megtartom. Ha akar a
feleségem lenni, itt vagyok, életnagyságban. A kis gyerekeket majd
fölneveljük valahogy.
Most már ragyogott a szeme a kis Marschallnak, hogy ezt mondta. És mivel
a legnehezebben túlesett, egyszerre megjött a bátorsága, most már
szeretett volna órákig beszélni, magyarázni vagy legalább megmenteni azt
a szép beszédet, a melyre az egész uton készült s a mely helyett egészen
mást mondott el.
A kisasszony szomoruan mosolygott:
– Üljön ide mellém a padra, Marschall úr – mondta szeliden – majd
beszélgetünk egy kicsit.
A klarinétos leült és bátran föltette a kalapját. Boldog volt. Kissé
közelebb huzódott a leányhoz és valami kérő mosolylyal az arczán
magyarázott neki. Hogy a szinháznál tisztességesen fizetik, hogy órákat
is ad és most megint «kinéz rá» egy tanítvány. És hogy majd csak
ellaknak a mostani két szobában, az egyikben a négy gyerek, a másikban
mink ketten. És ő majd szinház után hazajön és ott várja az asztalon egy
kis hideg vacsora és a melyik napon bohózatot adnak, hát már a rendes
időben hazajön és az milyen boldogság lesz és az milyen jó lesz.
A kisasszony nem beszélt, csak néha-néha, a mikor már nagyon is szép
volt az elbeszélésben a boldogság, szeliden elmosolyodott. Mint ez a
szeptemberi nap az őszi rózsákat, olyan csöndes bánatosan simogatta a
lelkét Marschall úr beszéde. Az pedig örült a sikerének, egyre közelebb
huzódott hozzá és már a legnagyobb bolondságokat mondta. Egy negyedóra
mulva már oly biztosnak érezte magát a dolga felől, hogy egy kis valakit
kezdett körülírni, a ki gyereknek ötödik volna a házban és a kinek – na
de itt igazán nevetni kellett – még az ötéves Kálmánka is nagybátyja
lenne.
Erre aztán el is hallgatott. A leány még mindig az őszi rózsákat nézte,
Marschall úr pedig a leányt, profilból. Igy különösen tetszett neki
finom szemöldöke, tiszta metszésű orra és halvány, rózsaszinű szája.
Most oly boldognak érezte magát Marschall, hogy azt hitte, Lázár
Klárinál nincs gyönyörübb leány a világon s Marschall Edénél nincs
nemesebb lovag, mert hisz egy számos és szegény családot vesz – valljuk
meg őszintén – a nyakába.
Erre oly fölényt érzett magában, hogy elég nyugalma volt mondatai
czifraságával is foglalkozni.
Igy mondta:
– Számíthatok beleegyezésére, Klári kisasszony?
A kisasszony komolyan felelt:
– Nézze Marschall – mondta – én nagyon szeretem magát, mert maga a
legjobb ember a világon. A mit maga itt cselekedni akar, az olyan nagyon
szép és olyan nagyon gyönyörű, hogy én meg sem érdemlem magától. Mit
tettem én magának, hogy olyan nagy áldozatot akar hozni? Három év alatt,
a mióta jár hozzánk, még csak nem is voltam kedves magához. Mit tettem,
hogy ezt megérdemeljem?
A kis Marschall most fölállt, kinyujtotta a mutatóujját és nagyon
rámutatott a kisasszony arczára, mondván:
– Azt tette, hogy a világon van.
A mire elpirult a leány. Aztán megrázta a fejét, mintha a pirosságot
akarná lerázni róla.
– Marschall úr – szólt – most menjen haza és gondolkozzék holnapig. Ha
holnap reggel eljön és ugyanezt mégegyszer elmondja, jó. Szivesen leszek
a maga felesége, mert maga a legjobb ember a világon. Én mindig csak ezt
mondom, mert ez igaz. De ha nem jön vissza soha többet, én
becsületszavamra mondom, nem fogok haragudni magára.
A kezét nyujtotta feléje.
Marschall megszorította a kis kezet.
– Ein Mann, ein Wort. A mit mondtam, azt mondtam. Most mindjárt mondom.
Minek nekem ezért egy napra hazamenni?
Azzal lehajolt a leány kezéhez és csöndesen megcsókolta.

II.
A házmester szobájában, a fülledt, szentképes kis lyukban egy díszruhás
főhadnagy ült. Ugy ült, hogy minél kisebb helyen érintkezzék ezzel a
maszatos szobával – a szék szélén, előrehajolva, kezét a kardjára
támasztva.
– Bizony meghalt az apja – mondta a házmesterné – már egy hónappal
ezelőtt. Azóta itt lakik nála a Marschall.
– És ki az a Marschall?
– Az egy zenész.
A főhadnagy a fejét csóválta.
– Most kint vannak a ligetben – folytatta az asszony – és csak este
jönnek haza. De ha tetszik, megmondom, hogy keresni tetszett őket.
– Nem kell – mondta a katona és fölállt. – Csak maga ne mondjon semmit.
Kinézett az ablakon. A szoba homályából erre a kemény hangra kissé
sértődötten jött a felelet:
– Hát akkor nem mondok semmit.
– És milyen ember ez a zenész?
– Az kérem? Tudja Isten. Egy kis göthös.
– Göthös?
– Hát olyan vézna. Mazna ember, úgy mondják nálunk. Együtt vannak egy
hónap óta s még nem voltak se a papnál, se a polgári hivatalban. Valami
írások kellenek neki, azért vár. Aztán el fogja venni.
– Köszönöm.
Hóna alá kapta a kardját és kiment. A konyhán úgy ment át, mintha sáros
uton lépkedne. Künn kocsi várta, abba beleugrott és eltünt.
– Szép szőke ember – mondta a vicziné.
A házmesterné vállat vont.
– Én még hadnagykorából ismerem. Akkor sokszor jött ide a Lázárékhoz.
Aztán áthelyezték vidékre és azóta nem láttuk. De mindennap írt neki
Brassóból.
A viczinének, hiába, tetszett a katona:
– Szép tőle, hogy visszajött – mondta.
A mikor este megjöttek a ligetből és Marschall a szinházba szaladt, a
házmesterné bekopogtatott Klárihoz:
– Tudja-e, Klári kisasszony, ki volt itt?
– Kicsoda?
– Az Andor.
A leány a szivére tette a kezét:
– Az Andor? A katona?
– Az.
Hallgatott hosszu ideig, aztán halkan mondta:
– Jó. Kimehet, házmesterné.
Átment a másik szobába, lefektette és betakargatta a négy kis porontyot,
aztán kikészítette a szalámit, sajtot és bort az asztalra, hogy legyen a
klarinétosnak vacsorája, ha megjön. Majd leült az ágya szélére és nagyon
sokáig bámult a gyertyába. S mivel vallásosan nevelte az apja, a mikor
lefeküdt, összetette a kezét és azt mondta félhangosan:
– Édes jó istenem, add, hogy Andor ne jőjjön vissza soha többé, mert
akkor mi lesz a négy kis gyerekből?
Másnap este szinház-időben, tehát a mikor a kis Marschall nem volt
otthon, megint megjelent a főhadnagy. A házmesterné besompolygott Lázár
kisasszonyhoz:
– Megint itt van az Andor.
A kisasszony nyugodt hangon kezdte:
– Mondja neki, hogy nem vagyok itthon… és ne jőjjön többé, hagyjon engem
nyugodtan élni…
Csak itt esett le a hangja; a többit már egészen halkan tette hozzá:
– … mondja, hogy a Marschall úr a férjem, hogy hagyjon békében…
Nagyon elfárasztotta ez az izenet. Hogy a házmesterné kiment, le kellett
ülnie. Furcsa, de ezt gondolta: «szegény jó Marschall most ül a
zenekarban és szerezi azt a kis pénzt…» Tudja isten, ő maga se tudta,
miért «szegény» a jó Marschall s mi van azon olyan véghetetlenül
szomoru, hogy most a zenekarban ül s keresi a pénzt.
Megvárta aznap éjszaka. A kis klarinétos örömmel ujságolta, hogy
megjöttek Nyiregyházáról az irásai, most már csak egy kis pénzt kell
valahol szerezni és meglehet az esküvő. Ebben a tudatban jobb étvágygyal
is ette a hideg vacsorát s minden falat után hű tekintettel nézte
Klárit, a ki szemben ült vele, az asztalra könyökölve, tenyerébe hajtott
fejjel.
– Hol veszek pénzt, hol veszek pénzt? – sóhajtotta a fiú.
A kisasszony ránézett, de nem szólt. Erre lassan mosolygóssá vált
Marschall arcza, majd ravaszul kacsintott és belső zsebébe nyult.
– Kukukk – selypítette – van pénz!
És kihúzott egy tárczát, abból egy tizest, aztán még egy tizest, meg egy
harmadik tizest…
A leány elbámult.
– Honnan?
– Hát mire való a posta-takarék? He?
Nevetett hozzá, örült, hogy ilyen szép hatást okozott ez a régóta
titkon, hatosonként félrerakosgatott pénzecske.
– Édes Ede – mondta meghatottan a leány. Megsimogatta az arczát, de
olyanformán, mint a hogy a ragaszkodó kutyát szokás megsimogatni. Már a
lovat például nem lehet ilyen protegáló módon simogatni.
Marschall fölkelt és átölelte a leányt. Ugy kisérte el, átkarolva, a
gyerekek szobájáig. A küszöbön megcsókolta. Aztán becsukta az ajtót és
aludni tért.
A következő napon már délben reszketni kezdett a leány. Rémülten gondolt
arra, hogy a katona megint megjelenik. Ez az ember, a ki úgy jött-ment,
hogy nem is látta, nem is hallotta, így némán és láthatatlanul is
felbolygatta a lelkét. Alkonyat felé egy kis megnyugvás szállt belé,
föltette róla, hogy gavallérember és nem jön többé vissza, ha egyszer
elküldték. Marschall nem volt otthon. Az előljáróságnál szaladgált a
házasság ügyében. Fontoskodott, örömmel veszekedte ki a
bizonyítványokat, tetszett magának, a mint megtartja a szavát és elveszi
a szegény leányt, a kit évek óta szeret. De a milyen vigan ment el,
olyan szomoruan jött haza úgy hat óra felé. Leült az asztal mellé és egy
szót se szólt.
– Valami baja van? – kérdezte a leány.
Fölnézett rá, mint valami felsőbb lényre, a ki oly sokkal szebb, jobb és
okosabb, mint ő.
– Én nagyon szerencsétlen ember vagyok – mondta lassan ejtve a szót…
– Ugyan miért csacsi bácsi?
– Azt mondták, hogy ide már három nap óta minden este bejön egy
katonatiszt, a mikor én a szinházban vagyok.
Óh, dehogy gondolt rosszat felőle! Még csak árnyéka se szállt át rajta a
gyanunak. De egyszerű ember volt és a szíve összefüggést talál a katona
meg e leány közt. Hát megmondta nyiltan, mindjárt, úgy, a hogy érezte.
A leány fölemelte a fejét:
– Csak nem akarja azt mondani, hogy hozzám jön?
Marschall szégyenkezve hajtotta vissza tenyerébe a homlokát.
– Nem akarom…
– Hát mit akar ezzel mondani?
Alig hallatszott, a mikor felelte:
– Én nem tudom, mit akarok mondani.
Most sokáig hallgattak. Klári leült és maga elé nézett a földre. Érezte,
hogy az ujjai egymáshoz ütődnek, annyira reszket. Csak vissza ne jőjjön,
csak ne jönne, éppen most, az esküvő előtt. Aztán ezt mondta, de csak
gondolatban: «Édes, szegény, jó, drága Marschall.»
Beesteledett. Hosszú csönd után bágyadtan kérdezte Klári:
– Ma nem megy a szinházba?
A klarinétos még mindig úgy ült az asztalnál, lehajtott fejjel. És egy
kicsit erősebb hangon mondta:
– Nem.
Most nem mert mindjárt tovább beszélni a kisasszony, de nagyon kezdett
dobogni a szíve. Félénken jó későre kérdezte:
– Bohózatot adnak?
A klarinétos mozdulatlanul ült a helyén:
– Nem.
Türelmes, okos asszonyok kérdezik ilyen félénkségszínezetű hosszú
időközökben a férjüket, ha az mogorván jön haza este. Klári megint várt
az újabb kérdéssel. És csak ennyit mondott:
– Hát?
És most történt először, hogy Marschall keményen felelt:
– Hát mégse megyek.
Most már tudta a leány, hogy a klarinétos vár valakit. Úgy érezte, hogy
nincs vér a fejében, könnyű volt az agya, szédült.
Egészen este lett. A szobában nem gyujtottak lámpát, úgy ültek némán a
sötétben. Egyszerre aztán megzördült künn a konyhaajtó. A belső ajtón
kopogtattak és bejött a házmesterné. Marschall fölugrott és rárivallt:
– Mit akar?
A szegény asszony halálra ijedt. Klárira nézett, aztán megint a férfira.
Ez ordított:
– Mit akar? Ki van itt? Katonatiszt van itt?
– Igen kérem.
Marschall egyet tágított a gallérján az ujjával; egyszerre nagyon hideg
és nyugodt lett a hangja:
– Hol van?
– Kint kérem.
Kiment. A főhadnagy akkor már az ő konyhájukban állt, föltett sapkával.
Marschall elébe állt és meghajolt:
– Kit tetszik keresni?
A katona szalutált és ártatlanul kérdezte:
– Itt lakik, kérem, Lázár kisasszony?
– Itt.
– Lehet vele beszélni?
Marschall zsebretette a kezét:
– Nem lehet – mondta nyugodtan.
A katona nagyon finom ember volt, szerette volna melegebbé tenni ezt a
diskurzust:
– Uraságod talán rokona?
– Ahogy vesszük.
A főhadnagy arczáról eltünt az udvarias mosoly. Hirtelen elkomolyodott.
– Akkor tévedtem, pardon.
Szalutált és kiment. Végigpöngött az udvaron a sarkantyuja és Marschall
még mindig a sötét konyhában állt, zsebretett kézzel. Valami
kiolthatatlan keserűség ette magát a szívébe. Nem tudott mozdulni arról
a helyről, a hol a tiszttel beszélt és most egyszerre megrogyott a
térde. Ennyi energiára nem volt berendezve kis muzsikus-teste. Érezte,
hogy keze-lába elgyöngül. Még délben olyan boldog volt, azóta semmi se
történt, csak valaki keresett valakit – és mégis sok mindennek lett
vége. Bevánszorgott a szobába, a hol mozdulatlanul állt a menyasszonya.
Az első székre, a mely útjába esett, leült.
Hallgattak. Az első hűvös őszi szél fujt át a kis utczán és egy
csöppecskét rezgett is tőle az ablak. A lány odament hozzá, melléje állt
és melléhez szorította a borotválatlan arczot. Marschall lecsukta a
szemét.
Nagyon sokáig maradtak így, aztán megszólalt a kis klarinétos:
– Lefeküdtek már a gyerekek?
Klári szinte súgva felelt:
– Le.
Most megint hallgattak. Aztán megint megszólalt a kis klarinétos, de
most már fojtott hangon:
– Klári, szeretsz te engem?
Csöndesen mondta a lány:
– Nagyon szeretlek, mert…
Erősen a melléhez vonta a kis ember fejét, elmosolyodott és hirtelen
összeszorította a szemét, mert egy nagy, nagy könny futott a pillái alá.


A VAS

I.
Csodálatosan enyhe volt az éjszaka. Körül csupa fehér volt minden: a
hegyek, a völgyek, az apró háztetők. Világosság már sehol sem égett, a
mikor a vonat megállott. Emma kisasszonyt már előre figyelmeztette a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Az óriás és egyéb elbeszélések - 2
  • Parts
  • Az óriás és egyéb elbeszélések - 1
    Total number of words is 4064
    Total number of unique words is 1753
    39.7 of words are in the 2000 most common words
    53.5 of words are in the 5000 most common words
    60.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az óriás és egyéb elbeszélések - 2
    Total number of words is 4234
    Total number of unique words is 1803
    34.6 of words are in the 2000 most common words
    48.3 of words are in the 5000 most common words
    55.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az óriás és egyéb elbeszélések - 3
    Total number of words is 4275
    Total number of unique words is 1875
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    47.1 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az óriás és egyéb elbeszélések - 4
    Total number of words is 4214
    Total number of unique words is 1831
    35.0 of words are in the 2000 most common words
    49.3 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az óriás és egyéb elbeszélések - 5
    Total number of words is 4199
    Total number of unique words is 1685
    38.4 of words are in the 2000 most common words
    54.7 of words are in the 5000 most common words
    62.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az óriás és egyéb elbeszélések - 6
    Total number of words is 4189
    Total number of unique words is 1743
    37.9 of words are in the 2000 most common words
    51.6 of words are in the 5000 most common words
    58.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az óriás és egyéb elbeszélések - 7
    Total number of words is 4288
    Total number of unique words is 1780
    35.8 of words are in the 2000 most common words
    50.3 of words are in the 5000 most common words
    57.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az óriás és egyéb elbeszélések - 8
    Total number of words is 1163
    Total number of unique words is 640
    45.6 of words are in the 2000 most common words
    59.9 of words are in the 5000 most common words
    65.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.