Az óriás és egyéb elbeszélések - 4

mosolygást erőltetett, a mikor a ritter kissé zavartan szólt:
– Engedd meg, hogy bemutassam… Csenke Pál bányatiszt urat…
Csenke Pál bányatiszt úr kezet akart csókolni és levette kalapját.
Mindez fájt a feleségének, de mindez nem akadályozta meg abban, hogy
amúgy vidékies módra be ne mutatkozzék ő is:
– Csenke Pálné vagyok.
Éva igen nagy grácziával esett túl ezeken a formaságokon. A
bányatisztnével mindjárt beszédbe is akart elegyedni, a mikor észrevette
a leányt. A többiek is csak most vették észre. Általában a vérszegény
Jolánt mindig utolsónak és mindig csak véletlenül vették észre. Ő úgy
elolvadt a társaságban, mint azok az állatok, a melyek lakóhelyük
színéhez alkalmazkodnak, mint valami kis tengeri pók, a mely olyan, mint
egy darab kő, ha a sziklára veszi magát. Ő olyan színű volt, mint a
környezete. Szürke, sáppadt, hallgatag, jelentéktelen. Most ő is
bemutatkozott:
– Tóth Jolán a nevem.
Ezen már nevetett volna a nagyváros divatján felnőtt Éva, de a lány oly
furcsán nézett rá, hogy nem tudott nevetni. Fölhasználta az alkalmat, s
a míg kezet fogtak, jól megnézte a pesti asszonyt. És ez úgy érezte,
hogy ismerősök.
Együtt sétáltak visszafelé, elől Éva a tiszttel, mögöttük a többi. A
tiszt szamárságokat beszélt és Éva a vérszegény tengeri pókra gondolt.
Oly furcsán nézett rá a leány, mintha kegyelmet kérne tőle. Így
nézhetnek a bárányok a mészárosra. Nagyon furcsán, félelemmel, szinte
kérőleg nézett.
A mikor elváltak a tisztéktől s fölfelé mentek, az igazgató házában, az
asszony még mindig erre a nézésre gondolt. És nem is gondolta meg a
dolgot, hanem csak úgy könnyedén, mintha unalmában kérdené, szólt:
– Van ennek a lánynak itt valakije?
A ritter is csak félvállról válaszolt:
– Valami mérnök.
– Szerelem?
– Olyasforma. De inkább szükség…

V.
Otthon, a bányatiszték tiszta kis lakásában izgatottan tért aludni Jolán
kisasszony. Évek óta, a mióta csak itt lakott, még nem volt komolyan
izgatott. Életének legnagyobb, talán egyetlen eseménye, a Richterrel
való tisztességes viszony oly lassan, szinte természetesen avatkozott
bele az életébe, hogy nem volt egy izgató zökkenése sem az egésznek.
Szegény Jolánnak az élete különben sem volt zökkenésekre és izgalmakra
berendezve. Vannak, a kiknek az életük arrogáns lázadás a természet
akarata ellen. Gyerekek, a kik fiatalkorukban halálos bajokból
menekedtek meg, a kiket az orvosok eldisputáltak a haláltól,
kiverekedtek a sírból, visszaerőszakoltak az életbe. Az ilyeneknek
mintha nem volna joguk élni. Ilyen volt ez a jelentéktelen kisasszony
is. És most izgatott volt.
Lefeküdt az ágyába és imádkozni kezdett, inkább megszokásból és
hagyományból, mint meggyőződésből mondta: «A nap lement, az éj beállt…»
Fájt neki az asszony. A szép ruhája, a hangja, az arcza, a modora. Minek
jött ez ide, éppen most, az eljegyzés előtt, a mikor még semmi pozitivum
nem történt?
Richter eleinte unalomból járt hozzájuk, aztán nagyon megbarátkozott
vele. Ő megszerette és az ő szerelme nem különbözött nagyon sokban az
igen szívós barátságtól és a nagyon meleg szeretettől. Egy délután, hogy
egyedül maradtak, Richter megcsókolta a kezét és aztán nagyon sokáig
hallgattak. Ez volt az igazi eljegyzésük. Ez után már egymás rokonainak
érezték magukat. A tisztnek is tetszett a dolog – és aztán szabadulni is
akart a vérszegény kisasszonytól.
A fal felé fordult, a hol hidegebb volt a párna. Ebből – hogy a hideget
kereste – arra következtetett, hogy láza van. Tovább gondolkodott s úgy
találta, hogy ezt a lázt az asszony hozta. Az asszony nagyon szép volt.
Richter az eljegyző délutántól fogva mindennapos lett az alvégen. A
kolónia helyeselte a partit, becsületes, tisztességes, zajtalanul
fejlődő viszony volt, s hozzá szakbeli, a mit igen fontosnak tartottak.
Helyeslő semlegességgel nézték az egészet. Sőt tetszett nekik Richter, a
kis dühös szoczialista, a ki oly szelid és figyelmes tudott lenni Jolán
kisasszonynyal. Később beleavatkoztak a dologba, de annak csak teknikai
részébe; az eljegyzés módozatait beszélték meg, követelték, hogy a
kaszinóban legyen, mert az állami lakásban nincs hely. Jó fiúk voltak és
nagyon szerették egymást. Richtert, a kis dühöst mosolyogva dédelgették.
Tetszett nekik.
Éjfél felé érezni kezdte a lány, hogy most el fog aludni, félálomban
van. S éppen akkor támadt az az ideája, hogy Éva asszony most őreá
gondol. Furcsának találta, hogy ő, a ki hozzá van szokva, hogy soha
senki nem törődik vele, most ilyen biztosan érzi azt, hogy egy emberi
agy az ő képével van elfoglalva. Erre el is aludt, valami igen kis
nyugtalan érzéssel.
Az asszony a haját tüzte föl, mielőtt lefeküdt volna. Az járt a fejében,
hogy kis teaestélyt fog rendezni, a melyre meghívja az összes urakat,
így ismerkedik meg velük. A bányatisztéket is meg kell hívni – gondolta
– s ekkor a lányra is gondolt. A hogy a tükör előtt ült és marokra fogta
szép barna haját, egy pillanatra átjárta a lelkét az a gondolat, hogy mi
lenne, ha itt a hegyek közt, messzi a világtól, valaki beleszeretne. Egy
kis regény a fenyőrengetegek kellő közepében. Regény, talán dráma. A
leányra gondolt. Mérföldeken át megérzik az asszonyok, ha valami közük
van egymáshoz. Talán olvasmányai tették, talán gondolkodásának a bizarr
iránt való szeretete, de a lány jövendőbelijére gondolt. Aztán nem is
foglalkozott már sokáig ezzel a gondolattal, hanem nyugodtan lefeküdt és
elaludt.
Az urak körülbelül akkor mentek haza a kaszinóból s látták ablakában a
világosságot. Bajtzár úr azt mondta, hogy most ez az ablak a világ
közepe. Toganov, a muszka kijelentette, hogy ő ugyan semmire sem
reflektál, de az igazgatótól nem szép, hogy az asszony miatt egyszerűen
a faképnél hagyta őket és hogy semmi bemutatás nem volt – a mi alatt
kétségkívül az ebédet értette. Az asszonyról már annyit beszéltek, hogy
ezek a kijelentések nyomtalanul vesztek el az éjszakában s az urak
egyébről beszélve mentek haza.
Most is aludt már a falu, mint tegnap ilyenkor és csak egy házban volt
még világosság. De nem a kaszinóban, hanem az igazgatóéban. Az asszony
ablaka világolt szelid fénynyel, egy érdekes titok, kedves meglepetés a
rideg éjszakában, egy ablak, a mely mögött érzett az asszonyi gond, sőt
erre a sok – eddig magányos – férfira nézve talán kissé a nőstény is.
Várakozás, kellemes megoldás reménye rejlett a titokban, a míg csak ki
nem lobbant a fény, s el nem sötétült az ablak. Ezzel a kilobbanással a
gyorsan a dunna alá buvó asszonyi test képzete járt, egy kis didergés,
majd a macskaszerű hozzásimulás az ágy kellemes gödreihez, a párna
duzzadóbb feléhez, szóval lefeküdt egy szép, titokzatos, kalandos és
főleg elvált asszony a faluban. És a falu oly kicsiny volt – vagy talán
a mi szíveink vannak oly közel egymáshoz – hogy mindenki azt hitte: egy
födél alatt alszik az asszonynyal.

VI.
Lenn, a földszinti irodában egyre nőtt a kiváncsiság, erősebb lett a
várakozás. Beszélni nem nagyon beszéltek a dologról, de például minden
ajtónyíláskor valamennyien felkapták a fejüket. Az igazgatótól nem
kérdezősködtek, az pedig a maga jószántából nem mondott semmit.
Ez az állapot néhány napig tartott így. Évát már ismerték, mert minden
délután kisétált az igazgatóval. Persze szépen köszöntek neki s ő
fogadta is grácziával, igen kegyesen. És most már gondolták, hogy valami
nagyobb stílű bemutatkozás lesz a ritternéli különben már megismertette
volna őket az asszonynyal.
A harmadik vagy negyedik nap délelőttjén Richter, a ki épp az
igazgatótól jött, megállott az iroda közepén.
– Meg vagyunk híva – mondta olyan arczczal, a minővel egy szoczialista
pártvezér adná hírül, hogy egy főherczeg eljön a gyűlésükre.
Bajtzár találta el a legközelebbi kérdést:
– Hová?
– A nagyságához – szólt gúnyosan a kis Richter, szinte bosszankodva,
hogy ő a hírnök. – Most mondta a ritter, hogy még ma meg fog hívni
valamennyiünket…
Erre aztán nem feleltek. Bajtzár megpödörte a bajuszát, aztán tovább
rajzolt. Toganov a levegőbe nézett. Teljesen egykedvű csak Wurm maradt,
az egyetlen zsidó, a könyvelő. Ő a magas asztal mellett állt s iszonyú
nagy könyvekbe írt számokat és betűket.
Még a déli csöngetés előtt lejött az igazgató és meghívta őket. Azt
mondta, hogy ő nagysága eddig gyöngélkedett, de most már jól van s
vacsora után szívesen látja az urakat teára. Az urak szépen megköszönték
s csodálatosképen délben az asztalnál nem beszéltek erről semmit. Este a
vacsoránál feketében jelentek meg s együtt indultak kissé izgatottan, a
vacsorát kissé elnagyolva, szivar nélkül, az igazgatósági ház felé.
A lépcsőn fölmenet furcsállották a fehérkeztyüs, libériás inast. Ilyen
eddig nem volt itt. Belülről már zongoraszó hallatszott és beszélgetés.
A bányatiszték már ott voltak. Mialatt az urak künn vetkőztek,
elhallgatott a zongora. Bajtzárt lökdösték előre, most mindenki
egyszerre szerény és félszeg lett. Bajtzár kopogtatott s erre bevonultak
a szobába. Hogy semmi fennakadás ne legyen, az asszony elibük sietett s
mosolyogva, mintha most venne először tudomást arról, hogy ők is a
világon vannak, kezet szorított velük. A ritter elégedetten állott az
asszony mellett és a neveiket mondta:
– Bajtzár úr…
Az illető mindig megmondta a nevét:
– Bajtzár.
– Wurm úr…
– Wurm.
Kezet fogtak, félreálltak. Utolsónak maradt Richter.
– És Richter úr – mondta az igazgató.
– Nevem Richter.
– Örvendek – mosolygott Éva s hogy a mérnök a bányatiszt felé ment,
odasúgta az igazgatónak:
– Ez a vőlegény?
– Ez.
A bányatiszt Ferencz József-kabátban ült egy igen mély fotelban s
rosszul érezte magát ebben a pózban. Szinte örült, a mikor a
fiatalemberek egy része eléje állott bányászati ügyekről beszélni. Az
asszony mellett csak Bajtzár és Vértes maradt, a ritter az állami tiszt
feleségével beszélgetett. Jolán a zongoránál ült és Richterrel
suttogott.
Éva olyan ruhában volt, a mit angol ruhának neveznek, azaz, mintha le
lett volna öntve szövettel. Semmi fölösleges, alul a földig ér, felül az
állig, a karon majdnem az ujjakig. De azért áruló s izgató ruhaforma,
derékon felül majdnem nem egyéb, mint halványlila meztelenség. A haját
leeresztette kétoldalt a fülére, stilizált, igen érthető formája lett
így az arczának.
A teát ő maga osztotta ki s aztán leült oda, a hol a legtöbben voltak.
Az urak szürcsöltek, még kértek czukrot, azaz megkérdezték, hogy hol a
czukortartó. Finom czigarettafüst lett a szobában, egyöntetű, ugyanabból
a dobozból való egyiptomi szivarkákból szállott szét. Az elegáns Bajtzár
pompásan csevegett s ennek láthatólag örült. Mint a ki régen nem
bicziklizett, aztán egyszer hozzájut és konstatálja: «nini, még tudok!»
A bányatiszt körül is hangosabban folyt a szakbeszélgetés, az emberek
nekibátorodtak. Majd az asszony odakiáltott:
– Hagyják már azt a csúf bányászatot.
Erre a két szerény, Wurm és Vértes mosolygott, a faképnél hagyta Csenke
bácsit s kezében a csészével Bajtzár mögé állt. A szokásos hazudozás is
megindult, így:
– Látjátok – ezt Bajtzár mondta – most megkaptátok a magatokét!
Az asszonyhoz fordult:
– Ezek az urak folyton kövekről beszélnek.
Az asszony nevetett s a két szakférfiút maga mellé ültette. Ezek a
pamlagon egészen otthonosan érezték magukat, csak éppen Wurmban maradt
egy kis irodaízű félszegség, passzive ő résztvett mindenben;
megmosolyogta a viczczeket, ha mindenki azt mondta: «ohó!» – ő is
mondta, talán ha mindenki ölt volna, ő se maradt volna külön. De aktive
nem csinált semmit. Egymagában ő csak könyvelő tudott lenni.
– Maguk se vonuljanak úgy el!
Ez Jolán kisasszonynak szólt és Richternek. A haszontalan Richter erre
nem mosolygott. Helyette is mondta a lány:
– Itt vagyunk!
És ők is odamentek.
Most már mind együtt voltak Éva körül, beszéltek, pompásan érezték
magukat. Csenke bácsi anekdotákat mondott abból az időből, a mikor ő még
a selmeczi akadémián járt, Éva nevetett rajtuk. Egy kicsit ki is pirult
– tán a melegtől, vagy annyi férfi miatt, szóval élénk volt, kedves,
ragyogott a szeme.
Éjfél felé egy kis kártyapartit rendeztek az irodában, a mely ebbe a
szobába nyilt. Az igazgató és Csenke bácsi forszirozta a kártyát s Wurm
úr volt szíves harmadiknak odaülni.
Éva a zongorához ült. Nem is annyira zongora volt ez, mint inkább
pianino. Az igazgató szokott néha játszani rajta. Az urak
kötelességüknek tartották iszonyú nagy várakozással körülállani az
ébenfahangszert.
Az asszony egy pár akkordot vett és ekkor eszébe jutott valami. Tetszett
neki ez a sok fajankó. Ezeknek valami igen szentimentálisat kell
játszani – gondolta. Kiváncsi volt, hogy miképpen reagálnak. Erre a
czélra Massenet-t találta a legalkalmasabbnak. És egy kicsit az ő
szivének is jól esett ez a lágy, szomorú muzsika, _Werther_, tele
bánatos szerelemmel, s azzal a minden melódiából kireszkető sóhajjal,
hogy valaki máshoz ment férjhez, nem ahhoz, a kit szeretett.
És elkezdte. Igen nagy csönd lett. Az akkordok halkan zengtek a
szobában, a dallam visszavitt a multba, kereste a szivekben a rejtett
sóhajtásokat. Tele lett szomorú zenével a szoba és mindenki hallgatott,
még a kártya is megakadt az irodában. Mindenki ezé a muzsikáé volt, csak
az asszony látszott parancsolni a dallamoknak. A szemét félig lehunyta s
nagyon szép volt. Általában igen régi költészet lett urrá a szobákban,
olyan, minőn mi már túl vagyunk itt a városban. Az ilyen csak a vidéken,
a csöndes elmélkedések és a nagy, hosszú szerelmek, igen mély titkok
országában él sokáig. Ott ez illik a lelkekhez. Például most ezek az
urak agyonvertek volna egy modern zenészt, a kinek nem tetszett Werther.
– Nagyon szép, – mondták, hogy vége lett s Éva megérezte, hogy ma este
már nem szabad többet játszania. Ezek az emberek aludjanak el ezzel a
muzsikával. Ott is hagyta a zongorát. Richter azonban elkiáltotta magát:
– Halljuk Vértest!
Vértes leült, de elébb kijelentette, hogy sohse tanult, már régen nem
játszott stb. Ez hozzá tartozik. Polkákat és keringőket játszott. Erre
aztán benn elkezdték csapkodni a kártyákat, egy kicsit meglazult a
társaság, nagyobb lett az élénkség és a füst. Vértes pattogtatta a
ritmust és talán ez okozta, hogy a mindig előkelő és gavallér Bajtzár
odaállt Éva elé:
– Szabad kérnem?
– De nincs hely – mondta Éva, mire a többi urak nekiestek a székeknek,
az asztaloknak s abban a reményben, hogy ők is tánczolni fognak, egy
percz alatt félretoltak mindent. Bajtzár pedig előkelő pesties módra
kezdett keringőzni, nem ugrálva, hanem lépkedve, valami furcsa, szinte
nevetséges kis vállgörbítéssel. Toganov Jolán kisasszonyt kérte fel,
Richter pedig Csenke nénivel tánczolt. Valóságos kis bál lett, Vértes
egyre jobban verte a zongorát, benn szinte ordítottak a kártyázók és
Évának már égett az arcza.
Aztán váltakoztak a párok, a dolog pompás kis mulatságnak igérkezett.
Most már Richter is járta Évával. De az asszony csak egy tourt tánczolt
vele. Akkor halkan mondta neki:
– Elég. Magának nem szabad többet.
Valóban Jolán kisasszony már figyelte is őket. Éva lihegve ült egy
széken s visszautasította Bajtzárt. Nem tánczol. Pihen. Legyezték s
gyönyörködtek a hamvas, piros arczban, a most már mély és igérő tűzzel
ragyogó szemben, sőt kis lakkczipőjét is nézték. Mindenkinek tetszett.
Érezték, hogy ez lesz a királyné. Máris vizet hozott az egyik, a másik
legyezőt és Vértes még mindig verte, verte a zongorát, pedig már akkora
volt a forróság, mint valami kemenczében.
Künn, lenn az úton éjfélkor az éjjeli turnus emberei érkeztek sorra a
bánya felé. Ezek éjfélkor mennek be és reggeli hatig dolgoznak. Ott lenn
mindegy, éjjel van-e, vagy nappal. Sárga lánggal égő mécseikkel ott
kószáltak, kóboroltak a bejárat körül, várva az imádságot. Bámulva
nézték a négy világos emeleti ablakot, a melyet megizzasztott belülről a
sok forró lehellet. Valami lázas élénkség, forróság áradt most a házból,
kihallatszott a zongora, mint ennek a meleg, izgatott életnek a
lüktetése és lenn álmos, didergő szegény emberek néztek föl rá, mint
valami kisebbszerű pokolra, a mely izzik, lángol, tombol az ablakok
mögött. Végre együtt voltak mind s a mécsek egy csomóba gyültek a
bejáratnál. Az imádság is úgy morajlott el köztük, polkaritmus mellett,
a melybe akkor már kurjantások vegyültek, mivel már a kártyások is
tánczoltak a sok konyakozás után és Csenke bácsi olyan vidám volt, mint
egy vakácziós bányásznövendék.
Aztán bementek a tárnába, lassan beszítta a fekete nyílás a hegy alá a
kis világosságokat. Az utolsó is eltünt és kívül megint csönd lett. Az
esti munkások ma a Lili-tárna felől jöttek ki. És magányosan maradt a
négy izzó ablak, most már egyedül tüzelt az éjszakába, a nyugodt, mélyen
alvó faluban, a rengeteg fenyők alatt, mint valami mérges, piros
pattanás egy nyugodt testen, a mely egyedül forró s a melynek megvan a
maga külön kis láza.
Senkise hitte volna, hogy a teaestély ilyen szépen fog sikerülni. Igen
sok konyak és svéd likör fogyott s a nagy kaput reggel hét órakor,
derengéskor nyitották ki. Jolán kisasszony jött ki elsőnek, óriási
kendőkbe burkolva, sietve, utána Richter és Csenkéék. Majd fölgyürt
gallérral, lármásan az urak.
– Menni kéne még valahová, – mondta Bajtzár és erre jóizűen, szívből
nevettek. Emlékeztek erre a mondásra városi mulatságokból.
– Menjünk reggelizni a kaszinóba!
Ez tetszett. Mind a kaszinó felé indultak. De a bányatiszték akkor már
messzi jártak és Jolán kisasszony Richter karjába kapaszkodott. Egy
kicsit szomorúan, félve szorította magához a fiú karját, szinte
konstatálta, hogy mellette van, hazakiséri, szóval, hogy még az övé.
De a lelke már tele volt reszketéssel, izgalmakat sejtett a jövőben.
Csenke bácsi széles kedvében volt. Nótázott és tűrte felesége
rendreutasításait. Istenem, de régen volt már egy kicsit berugva!
Richter vigyázva fogta karja alá a leány gyönge kis karját. Kissé a
fülében zúgott még Werther. És egy illat járt az orrában, valami gaz,
meleg heliotrop, a melyre minél inkább akart emlékezni, annál jobban
furakodott be a szaglásába. Ez új illat volt, az asszonyé, a mit
kénytelen volt magával vinni.
Az egymáshoz dűlő kis házak tetején rózsaszínbe játszott a szűz hó. A
nap már szétlehelte első világosságait, s az ég egyre áttetszőbb lett.
Friss téli reggel levegője járta az arczukat, a füstöt, forró lélekzetet
kikergette a tüdejükből, Jolánka köhögött is egy kicsit.
– Jól burkolózzál be, fiam – mondta Csenke néni, – Richter úr,
vigyázzon, még meghül ez a leány.
Megálltak s Richter a leány mellén szorosabbra göngyölte a kendőt.
Átfogta a derekán a kendő két végét s a leány mögött álló néni kezébe
adta megkötés végett. S mialatt a néni kötötte, rángatta, az így
beczézett, a szoros kötéstől szinte megtántorodó Jolán kisasszony
csöndes mosolylyal szólt:
– Richter úr, milyen parfümös maga…
– Igen – mondta Richter – ez a pesti hölgy nagyon jószagú. Kétszer
tánczoltam vele és már tele vagyok a szagával…
Erre szótlanul, sietve mentek tovább, nem is fogadva a sovány, aszott
tót leányok köszöntését, a kik dideregve álltak a beszalmázott kút
körül, míg az egyik húzta a vizet és csodálkozva mondták:
– Dobre rano… jó reggelt.

VII.
Az urak már le se feküdtek. Délutánra halasztották az alvást, csak éppen
megmosakodtak egy kicsit, úgy mentek az irodába. Délben is álmosan
gyültek egybe az ebédnél, semmi se izlett nekik. Az egyetlen frisskedvű
ember a doktor volt köztük, a ki nem mehetett el az estélyre, mert
tanácskozáson volt Selmeczen, ott is aludt. Ennek aztán mesélték a
részleteket. Bajtzár vitte a szót. A mikor szivarra gyujtottak, a doktor
– magas, sovány, fekete alak, mintha a középkori alkimiából szakadt
volna ide – hátradőlt a székében s csak éppen, hogy mondjon valamit,
kérdezte:
– És hogy tetszik az asszony?
– Nekem nagyon tetszik – mondta Bajtzár.
És erre hallgattak egy kicsit. Az asszony mindenkinek tetszett. És a
csöndben beleszólt Richter, igen halkan:
– Azt láttam.
Erre megint csönd lett, nem szándékosan, de mert mind fáradtak és
álmosak voltak. De Bajtzár mégis vörös lett. Erősen ránézett Richterre.
Ez nevetett:
– Láttam… hát láttam, mi van abban?
A kérdést már komolyan mondta, inkább csodálkozva, mint haragosan. De
Bajtzár mérges volt és odavágta:
– Nem szeretem a szamár viczczeket.
Szégyelte azt a gondolatot, hogy ő, a ki sokat adott arra, hogy
világfinak tartsák – az első, a kinek tulontúl megtetszik Éva. De
nyomatékos volt ez a rendreutasítás, mert két év óta ez volt az urak
közt az első éles hang. Nagyon kellemetlenül is esett. Talán el lehetett
volna ütni valami tréfával, ha Richter most már nem átallotta volna a
dolgot a többiek előtt. Visszaröpítette:
– Engem ugyan ne tanítson rendre!
Erre aztán közbe szóltak a békítők, a veszekedések igazi csinálói.
Csitították őket, véletlenül nem is lett baj a dologból. De pirosak
voltak mind a ketten, úgy, hogy komoly színe volt az egésznek. Így is
mentek szét az ebédről.
– Szamár vagy, Sándor – mondták Bajtzárnak, a ki komolyan haragudott:
– Hagyjatok békén.
És már kevesebb lett a tréfa az irodában, meg a katzenjammer is
mutatkozott. Mindenki végezte a dolgát, várta az estét, a puha ágyat és
az elalvás előtti édes, álmos perczeket.
Az asszony nem ment ki sétálni. Csak ebéd után kelt föl s a szobájában
maradt, olvasott. Egyedül volt és nem gyujtotta meg a lámpát. A fiúkról
csak keveset gondolkozott, de úgy vélte, hogy csacsik és nevetséges
figurák valamennyien. A melyik ez alól kivétel, az jelentéktelen. A
tűzhöz ült és nézte. Volt oka így egymagában ülni, hallgatni és
összehúzott szemmel nézni a tüzet Csütörtök volt s a mai délutánt
tulajdonképen Pesten, az Erzsébet-körúton kellett volna töltenie. Meg
volt híva egy barátnőjéhez zsúrra. Érezte, gondolta, hogy ez lesz az
első délután, a melyen magyarázzák, bonczolgatják Pestről való
eltünését. Arra alig mert gondolni, de azért homályosan átsuhant lelkén
a gondolat, hogy kellemetlensége is lett volna ezen az összejövetelen.
Hogy valami prüd asszony elment volna onnan miatta.
Elmerülő pillantással nézte a tüzet, mintha a mulandóságot nézte volna.
E pillanatban nagyon fájt valami a lelke mélyén. Bosszúsan ideges,
lázadó fájdalom volt, a miért így számüzetésbe kellett mennie. Majd
behunyta a szemét és maga elé képzelte a léha, ostoba és unalmas pesti
zsúrt. A fülig körülnyakkendőzött urakat, a tenyészéletet élő
asszonyokat, a kik úgy nőttek ki a szerelemből, mint a bárányhimlőből.
Utálta őket.
És bámulta a tüzet mély, gondolkodó pillantással, a tűzimádók forró
szerelmével. Ezeréveken át jön, száll vissza belénk a tűznek ez a pogány
imádata, magányos, bús délutánokon. Életünk nagy leszámolásait ennél az
oltárnál végezzük.
Halkan nyilt az ajtó és a sötét szobában megjelent a ritter. Egyideig
állt az ajtónál, aztán ő is leült a nyitott kandalló mellé, szótlanul
nézte a tüzet. Tudta, hogy most nem illik szólni. Nemes ilyenkor a
hallgatás és rokonság árad belőle. Együtt hallgatni az igazi rokonok
mély és emberi vonása.
Az asszony szerette volna azt mondani a ritternek:
– Köszönöm, hogy nem hagysz egyedül.
S a ritter szerette volna mondani:
– Szivesen jöttem, itt maradok. Nézd erős vállamat, komoly, okos
fejemet. Ez a tied.
A szétmállott, izzó zsarátnokon új hasáb lángolt. Kivetette fényét a
szőnyegre. Valami kicsit búgott is a kémény. A parázs mélyvörös
világából apró lángok keltek életre. Úgy lebegtek a parázs fölött,
mintha külön, önálló életük lett volna. Hátul a sárgák, aranyosvörösek
kergetőztek, itt-ott megvillant közöttük a rózsaszínű és a viola.
Nézték, a mint szökkentek, vékony nyelvüket addig nyujtották, a míg el
nem suhantak, a semmibe válva.
Az asszony azt gondolta: új életet kell kezdeni. Ez a kis falu pihenő
állomás. Valamit ki kell eszelni, okosan, szépen, hogy visszatérhessen
igazi földjére, a városba. Majd furcsa ellentétképpen a bányahivatal
uracskái jutottak eszébe. Gondolatban végignézett rajtuk. Látta ezt a
kis világot, ezt a fakó szerelmet Richter és a lány között. Majd
elgondolta, hogy most hol van; óriási hegyek közt, rengetegek alján,
felül minden csupa-csupa hó… A föld pedig férges alatta, tele
veszedelmes féreggel, járatokat vájó, követ őrlő, sápadt emberrel.
– Érdekes hely – mondta csak úgy gondolatban. Az ajka meg se mozdult.
A kandallóban nedves volt a hasáb. Forrt, főtt, sziszegett benne a pára.
Majd meggyuladt, haragosvörös nagy nyelvek csaptak föl belőle, szívták,
ették, emésztették a fát, a míg csak ketté nem mállott tüzes
roppanással, bele fordulva a parázsba, szaporítva a röppenő szikrákat, a
gyorsan suhanó lángocskákat, a lassanként mélyvörös, nyugodt parázszsá
váló, egyre fénytelenebb, csöndesebb, majdan a hamu alá búvó tüzet.
A ritter most nagyon sajnálta, az ő jó német szivével, komolyan és
igazán. És elgondolta, hogy mit ér minden, a mikor az igazi nagy bajok
ily nagyon láthatatlanok és csöndesek. Az arczát kissé égette a tűz, de
ezzel nem is törődött. A nagy csöndben meghallotta, a hogy az urak
távoztak a földszínti irodából. Beszélgetés, ajtócsukás hallatszott
tompán, a falakon át. Aztán mély csöndesség lett. Valahol a házban ütött
egy óra. Most érezte, hogy egyedül vannak a házban és lassú
ereszkedéssel, nyugodtan szárnyalva érkezik az este. Nem mert szólni.
Éva a térdére könyökölt s most már izzó arczczal, ragyogó szemmel nézte
a tüzet. Az alulról jövő zajról ismét eszébe jutottak az urak. Ekkor
gondolt először arra, hogy ő itt az egyedüli asszony. A tisztné senki, a
vérszegény, sápadt lány pedig semmi és azonkivül menyasszony. Egy kicsit
gondolt arra is, hogy könnyebb lesz felejteni, ha az urakkal
foglalkozik. Majd, hogy csunya vágyaikra gondolt s a negédeskedő
Bajtzárra, szinte ijedten húzódott közelébb a ritterhez.
A tűz hamvadt, egyre hamvadt, már annyi fénye se volt, hogy pirosra
festhette volna az arczukat. Csak a kandalló mélyén fölfelé szálló
füstbe tolakodott be a parázs csodálatosan mély, komor vörös szine,
besugározta a füstparányokat, úgy ment fölfelé valami vöröses-fekete
csöndes gomolygás a kéménybe.
A nagy forróság után fáztak. És a hidegséggel együtt megjött a szólás
ideje is. A ritter erőltetve mosolygott, s mintha most jutna eszébe, de
valójában azért, hogy Évának egy kis olcsó örömet okozzon, szólt:
– Ezek a csacsi emberek már egészen megbolondultak. Azt mondja a
vendéglős, hogy már majdnem összevesztek a kaszinóban…
Éva is mosolygott és fölnézett reá, kérdő pillantással. A ritter, mintha
Éva gondolatát hagyná helyben, felelt:
– Temiattad.
Mosolyogtak, s erre már a tűz a hamú alá bujt, csak itt-ott pislogott ki
alóla sunyi piros szemeivel.
– Igen – mondta a ritter és hozzátette: – mehetnénk vacsorázni.
Fölkelt, a karját nyujtotta Évának. Éva még mindig mosolygott, igen
csöpp kis vidámság szaladt be a lelkébe erre a leleplezésre, egy nagyon
olcsó gyönge kis diadal e fölött a pár hivatalnok fölött.
A ritter ezt meglátta rajta s örült. Persze, örömében ismételte is:
– Összekaptak miattad…
Éva vállat vont, mintha mondaná:
– Törődöm is velük… de azért jól esik.

VIII.
A fagy engedett és mosolygó napok következtek. Az uraknak pedig rendes
szórakozásuk lett, hogy vacsora után, különösen a csütörtöki estéken
fölmentek Évához egy kis teára. Az egy kis tea tizenkettőig is eltartott
és már nem világítottak ki két szobát a kedvükért. A kis csevegéshez,
zongorázáshoz elég volt egy szoba is.
Lassankint a ház rendes vendégei lettek s valósággal úgy érezték
magukat, mintha vacsora után hazamentek volna az ő igazi családjukba. Ez
tetszett mindenkinek. Viták kerekedtek, kicsiny hangversenyek történtek
ezeken az estéken. Csak a bányatiszték nem voltak ott. Ők nagyon is
messze laktak, sok lett volna éjnek idején annyit gyalogolni.
Jolán kisasszony pedig nyugtalan lett. Otthon szobájába vonulva
elgondolta esténkint, hogy most megint az asszonynál vannak az urak s ő
még mindig a heliotrop érzéki illatát érezte ki ezekből az estékből.