Az óriás és egyéb elbeszélések - 6

Total number of words is 4189
Total number of unique words is 1743
37.9 of words are in the 2000 most common words
51.6 of words are in the 5000 most common words
58.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Lassan, óvatosan ment velük fölfelé a gép és Richter haragudni kezdett
Vértesre. Csak most kezdte tudomásul venni – eddig is tudta, de ügyet se
vetett rá – hogy Vértesnek is tetszik az asszony. De Vértes nagyon
jelentéktelen figura volt.
Aztán itt, a hol lassudó, hol megint kedvet kapó felvonón a bánya
nyirkos sötétjében maga elé képzelte az asszonyt. Szép, suhogó ruhájára
gondolt, hajlékony derekára. Már sokszor elképzelte, hogy mily
csodálatos érzés lehet, ha ez a szépek-szépe hozzásimul egy
férfitesthez. Az külön művészet. Némely asszonyt megölel az ember –
gondolta – úgy, hogy a térdétől az ajkáig összeér vele. És hideg marad,
nem közlékenyek az idomai. Mig más asszony, igaz hogy az ilyen ritka,
csak a térde érintésével is kérdéseket, feleleteket, asszonyi igéretet
és gondolatot fejez ki. Ilyen lehet Éva is. Így képzelte.
Még a karja sajgásáról is megfeledkezett miközben ez járt az eszében, s
ennek a gyönyörnek a reménye melengette a vérét. Az meg egészen
természetes volt, hogy az öreg tótra nem figyelt. Az öreg még most is
egyre beszélt, míg a többi szívta a pipáját és hallgatott. Egymáshoz
szorulva álltak így öten a vastalp közepén, hogy az egyensúly ne
szenvedjen. És a hogy később megint megütötte egy-két panaszos szó a
fülét, mellékesen azt gondolta, hogy ezek a szegény, piszkos emberek
most úgy panaszkodnak, mint az elhanyagolt gyerekek, a kiknek az anyja
szeretőt tart.
Fölértek a legfelső tárnába. Innen vízszintesen vezet kifelé az út. A
munkások látták, hogy a mérnök úrnak nincs nagy társalgókedve, hát külön
mentek, mögötte.
Az asszony.
Még mindig ez járt az agyában. Most már forró kivánattal, indulatos
lelkének minden vágyával sóvárgott utána. S hogy a szép tisztaságot, a
finom parfümöt és a rendben fésült haj gyönyörűségét elgondolta,
undorodni kezdett a komisz dohány és kénszagtól, a sártól, a piszkos
bányászoktól. Sietett előre, s valósággal boldog volt, a mikor egy
fordulónál a távolban meglátta a kijáratot, a tárna száját. Úgy
ragyogott ez a szűk kis kapu, mint egy darab kerek, ezüstös fénynyel
itatott zafirkő. Egyre nagyobbodott, hogy közelebb ért hozzá. Aztán
olyan lett, mintha világoskék üvegablak volna. Fény nem jött be rajta,
csak maga a kapu világolt erős ragyogással a mély feketeséghez szokott
szem előtt. S a mikor már csak néhány lépés választotta el tőle,
föllélekzett, szinte szeretett volna kiáltani örömében. Künn pazarul
verte a napsugár a földet, az itt-ott csomókban maradt havon fehéren
izzott, adta, bőven adta az eleven fényt.
Eloltotta mécsesét és halkan, mosolyogva mondta:
– A nap. A nap.
Talán nagyon boldog lett volna e pillanatban, egy új szerelem reményének
a küszöbén, ha nem fájt volna a karja. A válláig nem érzett mást, mint
egy fájó, lüktető, zsibbadó terhet. Balra kanyarodott, hogy lefelé
siessen, az orvoshoz.
Szekérrobogást hallott maga mögött, s nem állhatta meg, hogy meg ne
forduljon. Egy bundás, úrifajta ember ült a bricskán. «Ki lehet ez?»
kérdezte magában, s félreállt az útból. A kocsisnál két kis koffer
terpeszkedett. Szegény fölrakta rá a lábát, úgy ült ott, mintha
kicsavarták volna. Most már kiváncsi lett, s hogy melléje ért a kocsi,
elébbre lépett.
Az utas meglökte a kocsist:
– Halt!
Ekkor látta, hogy a nagy bundában Toganov ül a kocsin. A fejét fülig
rejtette egy prémes sipkába, a melyet itt azelőtt sohse hordott.
Richter nem értette a dolgot. Toganov kocsin és – kofferekkel…
Fölült hozzá és a bricska újból megindult. Csodálkozva kérdezte:
– Hova megy, Toganov?
Az csöndesen szólt:
– Haza.
– Hová haza?
– Oroszországba.
Hamarjában oly nagyon meglepte a dolog, hogy nem mert tovább
kérdezősködni. Se bejelentés, se bucsú, semmi. Mi ez?
Úgy ültek ott egymás mellett egy darabon, aztán nekibátorodott:
– Hát mi lelte magát? Megőrült?
– Meg.
Egy pillanatra talán el is hitte. Erősen a szemébe nézett:
– Bolondozzék az öregapjával, Toganov. Hát ne hagyja itt ülni az embert!
Hova megy?
– Az apámhoz – mondta az orosz.
Ez a szó itt a zökögő bricskán nem hallatszott úgy, mint az asszonynál,
a csöndes szobában. Hozzátette:
– Megyek el, mert nagyon szerelmes vagyok. Az isten áldja meg magát is,
Richter úr.
Könnyezett.
Richter hallgatott. Ez nagyon erősen hatott rá. Szivből sajnálta a jó
oroszt, a ki ilyen becsületes ügyefogyottsággal oldja meg a nagy
kérdést. Nem is beszél vele azontúl. Két év alatt nagyon megszerette és
most rosszul esett ilyen hirtelen megválni tőle. Az asszony iránt egy
kis keserűséget érzett. Azt is érezte, hogy most már szét fog zülleni ez
a kis társaság. Igazán nagyon fájt neki, hogy az orosz elmegy.
Közel értek a doktor házához.
– Na én itt leszállok, – mondta a mérnök – áldja meg magát a jó isten,
kedves Toganov.
Ez az «isten áldja meg»-nek a melegebb, magasabb fokú variácziója
majdnem könnyeket csalt az ő szemébe is.
– Jöjjön velem Selmeczig, – mondta az orosz.
Richter a vért mutatta a kabátján:
– Nem lehet. Nagyon megütöttem a karomat, azt hiszem el is törött.
– Alászolgája…
Aztán mindjárt megölelte és megcsókolta a mérnököt. A bricska tovább
zörgött és a mérnök elszorult szívvel állt az úton, nézett utána. Újra
belevágott a fájás a karjába, s érezte, hogy gyengül a sok
vérvesztéstől.
– Szegény jó Toganov – mondta igen csöndesen. Majd egyet sóhajtott és
bement az orvoshoz.

XIII.
– Doktor úr – mondta a mogorva öregnek – belelőttek a karomba. Csináljon
vele, amit akar, csak el ne mondja senkinek, hogy golyó járt benne.
Mondjunk akármi mást, például azt, hogy eltörött… Jó?
A doktor még meg sem értette a dolgot, s a sápadt, vereskezű kis szőke
ember már követelt, kiabált:
– Jó?
Ráhagyta:
– Jó.
Azzal levetette kabátját, mellényét, ingét, odaadta a karját a
doktornak, s olyan arczot vágott ehhez, mintha valami mészárossal volna
dolga. Az orvos felhúzta a szemöldökét, jobbra-balra ingatta a fejét, de
nem mert kérdezősködni. Aztán mindjárt hozzáfogott a mosáshoz,
kötözéshez: egyszeribe megtelt a szoba karbollal, jodoformmal és egyéb
orvosi szagokkal. Nagy tülltekercsekről csavarodott le a lágy, fehér
szalag s a doktor manipulált, mosott, nézett nagyítóval és csak mikor
bekötözte a kart, szólalt meg:
– Hála istennek, nincs benne a golyó. És piszok sincs benne, reméljük.
Magának bolond szerencséje van, Richter úr…
– Köszönöm szépen.
– Gipszbe fogjuk tenni – folytatta Timkó doktor – és feküdni fog vele.
Szerencsés ember.
Richter mosolygott.
– Vagy inkább szerencsétlen – mondta majdnem dühösen az orvos, miközben
visszacsavarta a maradék tüllt. – Ahogy vesszük…
Hallgattak egy kicsit.
– A mióta az asszony itt van, igazán mindenre el vagyok készülve –
fejezte be haragos mondókáját az öreg, s dühösen csapta be fiókjába a
tekercseket.
Aztán rárivallt Richterre:
– Legjobb lesz, ha mindjárt hazamegy és lefekszik. Én is mindjárt ott
leszek. Előbb még Csenkééknél van egy kis dolgom…
De ezt már úgy mondta, hogy a szemüvege fölött nézett Richterre. A
hangjában szemrehányás volt és szomorúság. Richter rosszul érezte magát.
Kénytelen-kelletlen érdeklődést erőltetett:
– Nagyon rosszul van?
A doktor most már érezte, hogy joga van gorombáskodni. Szigorúan szólt:
– Még maga kérdezi?
Aztán, hogy a mérnök egy szót se szólt, gyöngédebb hangon tette hozzá:
– Szegényke nagyon rosszul van. És még hozzá végtelenül gyenge
szervezet.
Vette ő is kabátját, kalapját és ment, kifelé, Richter utána ballagott,
mint valami összeszidott gyerek. A kapunál szinte örült, hogy a doktor
úr lefelé megy, ő pedig fölfelé. Hogy mégis mondjon valamit, megszólalt:
– Aztán eljön hozzám, doktor úr.
– El.
Köszöntötték egymást és ment mindenik a maga útján.
Richter az út közepén ballagott, a langyos, majdnem tavaszi napsugáron.
A keréknyomot nézegette, a melyet Toganov kocsija hagyott az úton.
Eszébe jutott az a szerelmes nagy gyerek. «Szegény fiú, szegény jó fiú»
– gondolta. De titkon egy kis örömöt is érzett, hogy most már kevesebben
vannak. Majd föltette magában a kérdést, hogy el tudott volna-e utazni,
úgy, a hogy Toganov elutazott. Érezte, hogy nem. Neki kellett az
asszony. Kell, véren, tüzön, minden poklon keresztül.
És ha minden rámegy: az élete, a becsülete – vagy ennél kevesebb: az
állása, a jövője. És ha meg kell ölni valakit, akkor is. És kell, hogy
egyszer végre magához szoríthassa, úgy, hogy beléroppanjanak
mindkettőjük csontjai, hogy véresre csókolja a száját és úgy ölelje meg,
hogy rongyokra szakadjon szép sudár hátán a ruhája selyme.
Ment előre, fölfelé, s az a gondolat izgatta, hogy ezt elérni nem is
olyan nehéz. Bajtzárt könnyű lesz kiütni a nyeregből, mert az bizonyára
csak valami nagyvilági liaisonra gondol, amugy párisi módra. Egy ilyen
korrekt, elegáns világfi nem is lehet igazán, vadul szerelmes, mint ő, a
melegvérű rebellis. Majd eszébe jutott a párbaj. A ki így a kezébe tudta
adni a pisztolyt és úgy kiállt a golyónak, mint Bajtzár, az mégis sokat
áldozna a sikerért.
Fölnézett a porból és megijedt. Messze, az út túlsó végén egy asszonyi
alak jött vele szemben. Egy szempillantás alatt ráismert. Éva volt.
Hosszú, angolos szürke kabátban jött és látni lehetett rajta, hogy
nagyon siet. Richter érezte, hogy egyre mélyebben pirul az arcza. Hogy
közelebb értek egymáshoz, a mérnök mélyen megemelte a kalapját.
– Kezeit csókolom!
Éva meg se állt, csak úgy egy pillanatra nyujtotta oda neki a kezét.
Richter elkapta és megcsókolta.
– Csacsi! – mondta az asszony s ekkor felötlött neki a mérnök másik
felkötött karja. Megállott:
– Mi baja a karjának?
Richterben egyszerre nagyon nagy indulatok kergették egymást. Egy
pillanatig habozott: az igazat mondja-e meg, vagy hazudjék, mint az
imént Toganovnak. Aztán hirtelen igen komolyra vált az arcza s szinte
elkeseredett hangon, határozottan mondta:
– Belelőttek. Maga miatt.
Az asszony nagyot nézett. Nagyra nyitott szemének fényváltozásán meg
lehetett figyelni, hogy melyik pillanatban szaladt fel lelkéből az a
gondolat: «nini, már ölik egymást!» Ez csak egy kisebb villanás volt,
daczból, hiúságból és megdöbbenésből összetéve. Richter mélyen nézte a
szemét s erre a villanásra oly érzés vett rajta erőt, mintha meggyuladt
volna valami a lelkében. Most már reszkető hangon mondta:
– Mehetett volna a fejembe is. És a szivembe is.
Egy igen kis pillanatra ő volt az úr. A félmártir szemben állott azzal,
a kiért szenvedett. De ez a pillanat még pillanatnak is rövid volt. Az
asszony rögtön felülkerekedett és fölemelte kissé a fejét. Richter
megjuhászodott. Gyötörte az a tudat, hogy ezzel se tudott imponálni az
asszonynak. Éva igen nyugodtan kérdezte:
– És ki volt a másik gyerek?
– Bajtzár.
– Mi baja történt?
– Semmi.
Farkasszemet néztek. Aztán Éva elkapta róla a tekintetét s megindult
tovább folytatva útját, miközben ezt mondta:
– Sietek. Szégyeljék magukat.
A mártirt otthagyták a faképnél. A mártirra rásütött a nap s a mártir
oly nagyon szégyelte magát, hogy le szerette volna tépni sebesült
karját, a mely nem tudta neki megszerezni a komoly vértanuságot. Aztán ő
is megfordult és ment, sietett haza, talán nem is tudta volna
megmondani, hogy mit érez e pillanatban.
Az asszony pedig ment lefelé, sietve. Már most megérezte ő is, hogy
központja lett a falu életének. Öntudatosan, daczczal gondolta ezt el s
örült neki. Egészen véletlenül történt, így gondolta – hogy a Pestről
kivert asszony egy királytalan országot talált. Valami gaz véletlen
dobta ide valaminek: talán királynak, talán istennek ebbe a madár se
járta fészekbe. Nem is volt semmiféle ambicziója; koldusnak jött ide s
uralkodóvá választották. Szalmaszékre akart ülni s az biboros
aranytrónná változott alatta. Ökölbe szorította kis kezét s érezte, hogy
itt van, a markában van mindenki. Tőle függ minden. Mint a mikor szálka
fúródik az eleven testbe – egy igénytelen, szerény szálka, a mely mit
sem akar s a mely mégis gyuladást okoz, lázat gyujt, fájdalmasan nagyra
dagasztja a testet. Ő nem tehet róla.
Csenkéékhez ment ő is, mint a doktor. Hivatták őt is, mint a doktort.
Talán éppen ugyanaz a cselédlány volt mind a kettőjüknél. És jól tudta,
hogy a szegény beteg kisasszony miért hivatja. Épp az elébb ment itt az
ok, ez a gyalázatos, hitehagyott fráter, ez a másba szerelmes vőlegény,
ez a párbajozó bolond. Kell az ördögnek a szegény Jolán félbolond
vőlegénye – gondolta magában.
Csenke bácsi már a kapuban várta. Erősen meglátszott rajta, hogy az
utóbbi időben sokat virrasztott. Sápadt volt s nagy karikák tolakodtak a
szeme köré.
– Édes jó nagyságos asszony! – kiáltott feléje, a mikor meglátta –
jőjjön, jőjjön!
Karonfogta, úgy vezette föl a falépcsőn, az emeletre.
– Ilyen nagy bajt küldött ránk az isten! – mondta majdnem sirva. – Ki
hitte volna, ki hitte volna! Egy ilyen gazember…
És ömlött a szó a szomorú, bőbeszédű jó öreg emberből. Nagyon kijött a
sodrából. Minden megváltozott a házában s ez nagyon egyszerre jött.
Megzavarta az ő húsz évi nyugalomban nyugvó lelkét ennyi rossz változás,
ennyi baj.
Fölértek. Jolán egy szép, világos kis szobában feküdt. Az ablakokon
fehér függöny, a párkányon ugyanaz a szerény kis téli virág, a mely
egykor annyit nézte, mint csókolódznak. Mikor meglátta az asszonyt,
mindenkit kiküldött szegényke a szobából. Viaszfehér kezével intett,
hogy négyszemközt akar beszélni az asszonynyal. Csenke néni kihúzta a
doktort. Csenke bácsi utánuk ballagott. Igen nagy csöndben és mély
szomorúságban történt ez a kivonulás és még az ajtót is úgy tették be,
hogy ezután már csak közös, el-elfojtott sírás következhetik a másik
szobában. Különösen az találta volna ki ezt, a ki Csenke néni arczát
látta. Ő nagyon könnyen szokott sírva fakadni és sírás közben
szándékosan a szomorú dolgok legfájóbb mozzanatára gondolt. Úgy rikatta
magát. Ezért kis verseket sírt, de mindig újra meg újra kezdte.
Becsukták az ajtót és Éva letette kalapját, meg hosszú, szürke kabátját.
Aztán az ágy fejéhez ült és megfogta Jolánka kezét. Csend lett, nagy,
szinte félelmetes csend. Olyan gyónás előtti hangulat volt a szobában.
Az asszony jónak látta egy kedves hazugsággal kezdeni:
– Hallom, Jolánka – mondta – hogy ma sokkal jobban érzi magát.
A leány egyszerűen, de meggyőződéssel mondta:
– Nem.
Aztán Éva felé fordult az ágyban, két sovány kis kezét összetette a
párnán, ráhajtotta a fejét és úgy kezdett beszélni gyönge beteg hangon:
– Kérem, nagyságos asszony, maga talán tudja, hogy miért kértem, hogy
jőjjön…
– Sejtem, édes.
– Nekem nagyon fáj a szivem, nagyságos asszony – mondta Jolán őszintén –
és én könyörögni akarok magának.
– Ugyan miért?
– Adja vissza nekem az én vőlegényemet…
Ez tovább hangzott köztük. S a verőfényes délelőtt csöndje ünnepies
lett. A menyasszony számonkérte valakitől a vőlegényét. Újra mondta,
most halkabban:
– Adja vissza…
Évát nagyon meghatotta ez. Szeretett volna valami olyan mondatot
mondani, a melyben a leghatározottabban benne van, hogy ő neki nem kell
Richter, hogy ő előtte ez egy jelentéktelen úr, egy közönséges semmi.
Hamarjában azonban nem tudott mást mondani, mint ezt:
– Hisz én el sem vettem, fiam.
– Tudom – mosolygott Jolán kisasszony – jól tudom. De ezt már így mondja
az ember. Elvette, pedig nem is akarta elvenni.
Az asszonyban teljesen felülkerekedett a jó sziv, a sajnálat ez iránt a
vergődő gyermeklány iránt. Szinte kétségbeesetten mondta:
– Hát hogyan adjam vissza?
Jolán felült:
– Úgy adja vissza, hogy kergesse el. Nem bánom én, pofozza ki. Minden
pofon, a mit magától kap, olyan, mintha engem csókolnának. Ne beszéljen
vele; ne engedje közel magához… ne… ne engedje, hogy szerelmes legyen…
És erre sírva fakadt, olyannyira érezte, hogy mily nagy ostobaságot
mondott. Sírt hosszan, keservesen, mint a hogy a haldoklók sírnak, a kik
nem tudják még, csak érzik, hogy meg kell válniok mindentől:
világosságtól, levegőtől, a mi élet. Ezek a legmélyebb és legborzasztóbb
sírások.
Éva közelebb húzódott hozzá:
– Nézze Jolánka – mondta neki, lefejtve kezét az arczáról – ne sírjon,
hanem legyen okos. Hallgasson ide. Én megigérem magának, hogy
elkergetem, kiverem azt az embert. – Én hozzám többé nem jön. Megigérem
magának. Meg–i–gé–rem! Érti!
A leány síró-szepegő hangon hagyta rá:
– Igen.
És Éva fölállt:
– Na hát.
Újra lefektette, betakargatta, hátra simította a haját. És közben a
szemébe nézett, a melynek mélyén még mindig ott aggódott valami kérdés,
a melyet nem mert elmondani. Aztán az asszony felöltözött.
– Most elmegyek, Jolika és viselje magát jól. Ha valamit akar, izenjen,
én mindjárt itt leszek. És majd estefelé izenés nélkül is eljövök. Jó?
– Jó…
– És most puszit.
Megcsókolta a száján, hosszasan, csöndben. És ebben a nagy hallgatásban
áthallatszott a falon a másik szobából Csenke néni sírása. Erős,
szakadozott, majdnem fuldokló zokogás. Éva hallotta és nagyon megijedt.
Hogy a lány ne hallhassa meg, abbahagyta a csókot és beszélni kezdett.
De Jolán hanyatt fekve lecsukta a szemét s akkor lehetett látni, hogy a
szempillája alól könnyek jönnek, lassan, szivárogva, aztán hirtelen
legördülnek oldalt, a halántékán. És valami keveset az ajka is
rángatózott, olyan komikusan, hogy az már halálosan szomorú volt.
Éva megcsókolta mégegyszer és kiment. Csenke nénit éppen akkor czipelték
el a másik szobából, hogy Jolán meg ne hallhassa a sírását. Csenke
bácsit meg a doktor vitte lefelé, a földszintre. És az öreg bányatiszt
egyre hajtogatta:
– Ilyen baj! Ilyen nagy baj!
És Éva ment, osonva sietett, mint valaki, a ki érzi, hogy ő az oka
mindennek, pedig nem is tehet róla.

XIV.
– Elkéstem az ebédről? – kérdezte Éva, a mikor visszatért az
igazgatósági épületbe.
A libériás tót inas, a ki mint mindig, úgy most is röhögött,
megvigasztalta:
– Óh nem. Még az igazgató úr is az irodában van.
A kis mozdony most is lent állott a ház előtt, a gépész a pirostéglás
gépházikó lóczáján ült és szalonnát evett. Langyos déli meleget
árasztott a nap s oly derült kép lett volna ez a déli pihenő, ha Éva
nyugodtan tudta volna nézni…
Fölment a szobájába, ledobta magáról a hosszú kabátot és szokása
ellenére egy sarokba csapta a kalapját, minden gond nélkül. Aztán átment
abba a kis szobába, a hol ebédelni szoktak és várt. Csodálta, hogy az
igazgató nem jön. Máskor fél egykor már ebédnél ültek, most már fél
kettő is volt és a ritter még mindig nem jött. Hallgatott, várt.
Jött az inas:
– Bajtzár inzsenér úr kérdezteti, hogy tetszett-e már ebédelni.
Ez rendes ebéd utáni szórakozása volt.
– Mondja neki, hogy még nem ebédeltem és ma különben se fogadok.
A tót kiment.
És Évában egy csöppnyi pokoli gonoszság ébredt arra a gondolatra, hogy
ez a parfümözött elegáns úr most visszafordul és elmegy. Bizonyára már
erre a délutánra is készen volt a mondókája, mint az előbbiekre. Éva nem
bánta, ha úgy ebéd után megjelent nála, szembeült vele és udvarolt
kettőtől négyig. Rendesen úgy három óra felé izgatottan fölállt és heves
mozdulatot tett. Ilyenkor azt hitte, hogy itt a győzelem pillanata. De
Éva szépen visszaültette a helyére.
Alig egy pár percz mulva megint jött az inas:
– Vértes úr…
– Nem fogadok!
Ennek csak ilyen röviden izent. Ez volt a másik délutáni látogató s az
igazi mulatságot tulajdonképen az adta, ha mindkettő udvarolt. Talán ha
a karjába nem lőttek volna, Richter is jelentkezett volna.
Az inas kiment s lenn megint visszafordult egy elegáns, szerelmes úr.
Megint némaság lett a házban s ekkor alulról hirtelen erős férfikórus
hallatszott föl. Éljenzés volt, a minőt egy-egy kisebbfajta, de jótorkú
deputáczió szokott produkálni. És mindjárt utána jött is a ritter, kissé
kipirulva, izgatottan. Hogy Évát meglátta, mosolygósra vált az arcza:
– Édes, ugyan miért vártál rám! Bocsáss meg… ebédelhettél volna!
Mindjárt hozták is a tányérokat, a levest. Evésközben megint
elkomolyodott a ritter. Megkérdezte, hogy mit csinál Jolán kisasszony.
Az asszony résztvevő arczczal mondta, hogy rosszul van. Ez aztán elvette
egyidőre a kedvüket. A tésztánál már nagyon kiváncsi volt az asszony,
hát megkérdezte:
– Micsoda éljenzés volt az előbb?
– Egy kis deputáczió.
– Mit akartak?
A ritter bizony nem titkolta.
– Béremelést akartak. Az állami bányában van egy pár szocziálista és az
telebeszélte a fejüket. Mondtam már hetekkel ezelőtt Csenkének, de az
nem törődik semmivel, mióta a szegény leány beteg. Vértest pedig ki
fogom dobni.
Ezt már hangosan mondta s az arcza éppen olyan piros lett, mint a milyen
az imént volt.
– Miért? – mondta halkan Éva.
– Mert neki köszönhetem az egészet. Én már ismerem ezeket a dolgokat.
Nem először vagyok ilyen üzletben. Most már baj lesz belőle, ha a
véremet adom is oda nekik.
– Miért éppen Vértes?
– Mert az ő kezében volt az egész. Hetek óta úgy bánik velük, mint a
kutyákkal…
Egy korty bort ivott, megtörülte a száját és nyugodtan tette hozzá:
– Szegényeknek igazuk is van.
Aztán komoly hangon mondta:
– Édes fiam, ne törődjél ezzel a Vértessel. A szamár olyan szerelmes,
mint valami gyerek és semmi egyébbel nem gondol. Mindent elhanyagolt. És
ezek a tótok a helyett, hogy panaszra jöttek volna hozzám, elmentek a
korcsmába és összebujtak az államiakkal. Most tessék kibeszélni mindent
a fejükből. Olyan sztrájk lesz itt, a milyet még nem ettem!
Azzal izgatottan fölkelt, a szokott módon kezet csókolt Évának és átment
az irodájába.
Éva egyedül maradt. Czigarettára gyujtott s konstatálta, hogy ma már a
második embert kérik tőle számon. Az este pedig Toganov elutazását írták
a rovására. A kis telepen minden felfordult és mindenért őt vonják
felelősségre. Hát kicsoda ő itten? Hát tehet ő róla, hogy szép és hogy
ezek az emberek úgy ki voltak éheztetve?
Egy pillanatra az járt az eszében, hogy elutazik. De aztán lemondott
erről, mert érezte, hogy most egyszeribe nem lehet így elszaladni innen.
Joga volna a ritternek azt mondani, hogy miért nem ment el előbb, amikor
már lehetett látni, hogy baj lesz. És a leány is beteg. És az igazgató
talán még nem is tudja, hogy Richternek belelőttek a karjába. Toganov
nincs. Sztrájk fenyeget.
Hirtelen fölvillant a szeme és mérhetetlen düh fogta el. Hogy ki ellen,
azt maga se tudta. Csak érezte, hogy valami bosszú forr az ereiben. Őt
kiverték, kidobták Pestről, ahová való volt, s a hol a lelke
gyökerezett. Hát igenis, szenvedjen meg azért a többi! Jól érezte, hogy
az ő büne nagyon kicsi és ha nem is nagyon kicsi, hát nagyon általános.
Őt rajtakapták és most valamennyi léha asszony helyett bünhődik.
Itt fog maradni.
Toppantott a lábával és majdnem sírt, oly haragos volt. Hát igenis,
azért is itt marad. És ezek a szamár mérnökök falják fel egymást miatta.
És majd megmutatja ő, hogy most már akar is király lenni. Parancsolni
fog.
Nagyon elkábította ez a gondolat, hogy bosszút fog állni. Meg is
részegedett egy rövidke pillanatra ennyi hatalomtól.
Lenézett az ablakon, s látta, amint a tárna szája előtt a kis téren
kapaczitálják egymást a deputáczió tagjai. Aztán gőgös mosolyra huzta a
száját, félig lehunyta a szemét s a míg így állt az ablaknál,
szemtől-szembe a nappal, a mely világosságot, ragyogást küldött rá,
zsarnoki büszkeséget érzett.
Majd egy munkás meglátta és figyelmeztette rá a többit. Mind köszöntek,
levett kalappal, alázatosan. És ő csak egy kicsit biczczentett a
fejével, ajkán még mindig az előbbi furcsa gőgös mosolygással s halkan
mondta:
– Én vagyok a király.

XV.
Másnap csütörtök volt. Az alatt a rövid idő alatt, a mióta Éva itt volt,
valósággal szokássá vált, hogy minden csütörtökön vacsora után teát
kaptak az urak. Ezek a csütörtökök voltak a tulajdonképpeni nagy
színjátékok napjai. Itt és ekkor történtek a közös udvarlások és a
lovagi versengések. Aztán egy hétig a csütörtök eseményein rágódtak,
azokat kommentálták, mentegették, bonczolgatták.
Ma este a doktor volt az első. Leült rendes helyére, a tűz mellé és
unalmas dolgokról beszélt. Éva látszólag érdeklődött az iránt, a mit az
öreg mondott, s így csöndes, majdnem mormogó beszélgetés fejlődött ki
köztük. A halk beszédhez valami egyhangú muzsikát duruzsolt a kályha, s
mindez a hang úgy hangzott, mintha valami nagy viharzásnak elfojtott
bejelentése, előjátéka volna. Volt valami a falu levegőjében, a mi ezt
mondta. A régi szép nyugalomnak már híre se volt. Ezen az éjszakán már
nem aludt olyan szép nyugodtan a falu, mint egykor, nem is olyan régen.
Akkor mély, egészséges, állati álma volt. Korán behunyta apró szemeit,
mozdulatlanul várta, hogy reáboruljon az éjszaka, a mi tulajdonképpen
nem is egyéb, mint sötétség és csend, s aztán egy-egy kutyaugatással
végsőt szólva, elaludt szeliden. Ma nem aludt így. A Richter ablakából
világosság szürődött az utczára, még pedig olyan izgatott, nyugtalan
világosság, a mely a lázban hánykódó beteget sejteti. Az állami tiszt
házában is világos volt minden ablak. Ott is virrasztottak, hogy erőt
kapjanak, minél több életet csináltak maguk körül: befütöttek,
jártak-keltek, erősen világítottak.
Az utcza sem aludt. Kis csoportokban sétáltak az emberek a házak előtt,
a melyek sunyi módon, szinte félősen néztek rájok halvány gyertyavilágot
jelző, csak félig világos lyuk-ablakaikkal. És fönn a hegyoldalon,
jobbra is, balra is, nem álltak mozdulatlanul a rengeteg fenyők, mint a
hogy szoktak: egy nagy fekete tömeggé olvadva, meg se moczczanva.
Susogás járt köztük. Valami kósza, talán valahonnan délről elszabadult
tavaszi szellő zavarta őket. Kisebb ágaik hajladoztak, egymáshoz
lendültek. Mozgás járt a nagy illatos lehelletű erdőben, egy csöppnyi
izgalom; susogó hang is osont a fák között, hol sóhajtássá veszve, hol
felsziszszenve, mintha bántaná valami a komoly nagy erdőt.
A falu aludt, vagy talán csak akart aludni, de félálma nyugtalan volt,
mint a beteg emberé. S a szive is rendetlenül dobogott. Az alvégről most
is lehetett hallani a zuzók dobogását, de nem oly egyenletesen, mint a
csöndes, hideg téli éjszakákon. Ha éppen a szél arról fujt, felhallszott
a dobogás, majd halkabb lett, vagy beleveszett az erdő egy-egy hosszú
sóhajtásába.
A ritter a földszinten volt, az irodában. Könyvekbe írt valamit s néha
halkan odaszólt a magas asztalnál állva dolgozó Wurmnak. Vértes egy
karosszékben ült és szivarozott. Ragyogott a szeme, mintha valami
féktelen tűz emésztené belülről. Neki semmi dolga se volt, de már a
második éjszaka virrasztott itt az igazgatóval meg a könyvelővel. Mindig
megvárták, míg éjfélkor is kijön az este hat óra óta dolgozó csoport.
Megvárták, a míg csöndben és rendben eloszlik, hazamegy, s aztán
föllélekzett a ritter és ők is hazamentek aludni. Szinte örültek, szinte
mondták:
– Hála istennek, még nem…
De aztán elkomolyodtak, s arra gondoltak, hogy talán holnap, vagy
holnapután…
Itt lenn virrasztottak, s a jó kis Wurm Richterről beszélt az
igazgatónak. Elmondta, hogy rosszul van, de azért baj nem lesz. A karját
gipszbe tették. Majd az állami tisztek bajáról beszéltek. De erről
hamarosan elhallgattak. Mindenki gondolatban sajátmagának mondta meg a
dologról való véleményét.
Aztán csönd lett, s az óra elütötte a féltizenegyet. Vértes ásított,
aztán egyet nyujtózott, mondván:
– Még másfél óra.
Kopogtattak. Bajtzár jött, elegáns, fekete ruhában.
– Várni akárhol lehet – mondta – menjünk föl várni, azt izeni a
nagyságos asszony. Kapunk teát is.
Vértes fölállt. Ő nagyon szivesen tett eleget a nagyságos asszony
kérésének. Csak a ritter komolyodott el.
– Tessék fölmenni, ha tetszik – mondta olyan száraz hangon, hogy ha
egyébről lett volna szó, senki se fogadta volna el az ilyen arczczal és
ilyen hangon fölajánlott szabadságot. De mivel erről volt szó, hát
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Az óriás és egyéb elbeszélések - 7
  • Parts
  • Az óriás és egyéb elbeszélések - 1
    Total number of words is 4064
    Total number of unique words is 1753
    39.7 of words are in the 2000 most common words
    53.5 of words are in the 5000 most common words
    60.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az óriás és egyéb elbeszélések - 2
    Total number of words is 4234
    Total number of unique words is 1803
    34.6 of words are in the 2000 most common words
    48.3 of words are in the 5000 most common words
    55.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az óriás és egyéb elbeszélések - 3
    Total number of words is 4275
    Total number of unique words is 1875
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    47.1 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az óriás és egyéb elbeszélések - 4
    Total number of words is 4214
    Total number of unique words is 1831
    35.0 of words are in the 2000 most common words
    49.3 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az óriás és egyéb elbeszélések - 5
    Total number of words is 4199
    Total number of unique words is 1685
    38.4 of words are in the 2000 most common words
    54.7 of words are in the 5000 most common words
    62.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az óriás és egyéb elbeszélések - 6
    Total number of words is 4189
    Total number of unique words is 1743
    37.9 of words are in the 2000 most common words
    51.6 of words are in the 5000 most common words
    58.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az óriás és egyéb elbeszélések - 7
    Total number of words is 4288
    Total number of unique words is 1780
    35.8 of words are in the 2000 most common words
    50.3 of words are in the 5000 most common words
    57.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az óriás és egyéb elbeszélések - 8
    Total number of words is 1163
    Total number of unique words is 640
    45.6 of words are in the 2000 most common words
    59.9 of words are in the 5000 most common words
    65.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.