Az óriás és egyéb elbeszélések - 3

fujta szivarjából a füstöt, és elégedett mosolylyal hallgatta a
beszédét.
A pikkoló messziről megnézte, hogy van-e még boruk. A poharukban is volt
még, sőt az üvegben is benmaradt a bordeauxi harmadrésze. Remény se volt
a rendelésre. A pikkoló hátrafelé ment, teljesen semmivé téve. Mire
visszafordult, már öltöztette a szőkeszakállas a hölgyet, az ételhordó
meg a férfira adta a télikabátot. A hölgy előre ment, az arisztokrata
borravalót tett a pinczér markába. Aztán a hölgy után sietett és karjába
fűzte a karját. Bizalmasan simult hozzá, úgy mentek ki.
A pikkoló most kezdte a lüktető forróságot érezni az arczában.
Szétnézett és már itt-ott látott üres asztalt is. Elindult és learatta a
borravalókat. A szép hölgy asztalán egy fél zsömle volt. Annak a felét ő
ette meg. Látszott rajta apró fogának a nyoma. Mellette egy húszfilléres
csillogott a villamos fényben.
A czigány nagy csattogással fejezett be egy friss magyar nótát. Kivülről
késcsörgés hallatszott be. Álmos duruzsolás rajzott az asztalok körül,
mindenki halkabban beszélt, hogy a czigány hirtelen elhallgatott. A
pikkoló nagyot sóhajtott, szaggatottan, hallható szepegéssel mint nagy
sirás után végre elhallgató gyerekek szokták. Aztán leverte fehér
kendőjével az asztalról a morzsákat és zsebredugta a hatost.


ÉVA
(KIS REGÉNY)

I.
Száraz, hideg téli éjszaka borult a falura. A fagy uralkodott mindenfelé
s a kis házak, mintha fázva bujtak volna össze közelebb egymáshoz. Úgy
tetszett, mintha ez a vad tél a hegyek fenyveseiből áradt volna le a
völgybe, mintha azok a mozdulatlan fekete ormok ontották volna a csípő,
emésztő hidegséget.
Így tíz óra után már nagy volt a csönd. Csak az alvégről hangzott fel a
messzi hólepleken át a kőzuzó pőrölyök dobogása. Ezek éjjel-nappal
jártak. Sehol a házakban nem égett világosság, csak fenn, a nagy tárna
körül szürődött ki még egynémely ablakból az erős villamos fény. Itt a
részvénytársaság csinos házaiban villamosság dolgozott s az igazgató a
Simplicissimust járatta. Egy lépéssel odább már olajmécses világlott a
tót kunyhóban. Nyomoruság, butaság és állati munka szuszogott benne. S a
hogy lassan ráborult az éjszaka a völgyre, egyre csöndesebb lett a falu,
egyre kevesebb a fény. Tizenegykor már csak egyetlen házban volt
világosság. Ez a kaszinó volt, a hová a bányahivatalnokok jártak.
Ez a fagy, ez a csikorgó, sötét hidegség jól illett a faluhoz. Az ember
némely faluban még a legsötétebb és leghidegebb éjszakán is megérzi,
hogy belül a házakban meleg van, élet lüktet, vannak remények és
szomoruságok s az álmokon végigreszket az asszony gondolata. A melyik
házban asszony alszik, azt meg lehet érezni. Azt hiszem, hogy egy
nászéjszaka forrósága évekig sem hül ki a falakból; az ott marad,
lappang, melegít, intim érzésekre hangolja az idegent. De van olyan ház,
a mely hideg marad és érzéketlen. A hol nincs asszony, vagy ha van,
semmi különöset nem talált a szerelemben: férjhez ment, főz, vasal,
takarít szív nélkül, csupán az életfenntartásnak, a közegészségnek és a
faj folytatásának szolgálatában áll.
Ilyenek voltak ennek a hosszú völgyön végig huzódó falunak a házai.
Szegény tótok laktak bennük, a kiket elkoptatott, agyonnyűtt a
földalatti munka. Az ilyen ember fölriadt hajnalban az álmából, mint
valami nem gondolkodó barom, kitörülte szeméből az álmot, egy kicsit meg
is mosakodott, magára czibálta a rongyait és egy darab kenyérrel a
zsebében neki indult a bányának. Hajnalban vonultak végig a főutczán,
szótlanul, övükbe akasztva a rongyos, foszladozó lánggal égő olajmécses,
sápadtak voltak mind, soványak, nyomorultak.
Olyan rút asszonyok, mint az ő feleségeik talán sehol sincsenek. Ez a
népség tulajdonképen a föld alatt lakott s csak időről-időre kuszott fel
a föld szinére, hogy táplálkozzék, aludjék és szaporodjék, aztán vissza
bujt a tárnákba, az aknákba, a nyirkos, sötét üregekbe, a hol otthonosan
érezte magát. Még az arczuk szine is az olajmécs világításához
alkalmazkodott. A napon fakó, szürkéssárga volt a bőrük, mintha savakban
mosakodtak volna. A bányában majdnem egészséges volt az arczszinük. Ha
fenn jártak, bántotta, nyomta őket a nagy láthatár, féltek a bólongató
fenyvesektől, nem szerették a szelet, az esőt, a napot, félszegek,
buták, esetlenek voltak. Lenn az aknában a mécses lobogó lángja
megnövesztette az alakjukat; a vizes deszkákon macskaügyességgel
csusztak le harmincz-negyven métert. Keskeny zugokon úgy kusztak át az
agyagba kapaszkodva, mintha földből élő férgek lettek volna. Ez már a
vérükben volt: bányászok voltak apáik, szépapáik, régi őseik, nagyon
merészen lehetne itt visszanyulni a multba, mert a bánya kétezer éves
volt. A rómaiak kezdték.
Ezek közé a lények közé, a kik csak vasárnap délután részegedtek meg egy
kicsit a levegőtől, a naptól, sőt, hogy őszinték legyünk: a bortól is –
egy kis kolónia csöppent. A felső ezüstbányát átvette egy
részvénytársaság, a melynek az emberei a világ minden részéből valók
voltak. Csupa fiatalember, a ki itt kezdi, de a lelke mélyén londoni és
párisi ábrándokat táplál. Idősebb csak egy volt köztük, az igazgató, a
kit Ritter v. Sterknek hivtak s a ki agglegény volt, porosz agglegény. Ő
volt az elnöke ennek a kis köztársaságnak, deresfejű, szép, magas
germán, a ki – mint mondani szokta – idejött, hogy megadja a «svungot»
az üzemnek. Ha már egyszer menni fog a dolog, ő pakol és visszautazik
Berlinbe. Ültessenek a helyébe valami kopott, vén frátert. Ritter von
Sterk üzleti géniusz volt s jól értette a bányászatot. A
részvénytársaság drágán fizette meg neki, hogy egy kicsit «átjátszotta»
az üzletet. Azt mondják, hogy a hangrezgések átalakítják a hegedüfa
atomszerkezetét. Ha művész játszik évekig egy hegedün, az jobb lesz,
mintha kontár nyaggatta volna ugyanannyi ideig. Ezért azután
konczert-csillagokkal játszatják át hegedüiket a nagy hangszergyárosok.
Ilyen csillag volt ez a szép ritter, a kit egyébként az is kötött a mi
földünkhöz, hogy egy bátyja révén voltak magyar rokonai is. Az új bányát
egy kicsit megindította. Aztán majd elmegy, másutt csinálja meg valami
nagy üzletnek a kezdetét.
A ritter körül csoportosult az egyéb személyzet. Vegyészek, a
mineralógus, a könyvelő meg néhány mérnök. Ezek mind a felső végen
laktak, a részvénybánya körül. Az alsó végen volt az állami bánya,
maradi, ósdi szervezettel, piszkosan, szegényesen, negyven évi
szolgálattal a nyugdíjképességhez, összesen egy bányatiszttel, a ki oly
kevés fizetést kapott, hogy már rég átment volna a részvénybányához, ha
nem sajnálta volna a nyugdíjképességet.
Husz esztendőt már szolgált s ez nagy szó. Aztán a felesége se akarta,
ez a gyermektelen, száraz matróna. Ugy éltek ott, mint két karó: nem
hajtott ki rajtuk semmiféle rügy, se virág, se levél. Szürkék, szárazak,
merevek és hallgatagok voltak.
Ez is följárt – szegény – a kaszinóba. Az neki ujság volt. Eddig csak a
doktor volt a kaszinó. Most már van igazi, billiárddal, néhány ujsággal,
igazán nagyszerű és szinte világvárosias.
Éjfél felé járt az idő, a mikor hazament a kaszinóból kis lámpájával.
Föltürte a bundája gallérját és sietett hazafelé. Volt még jó félórai
gyalogútja hazáig. A sarokról visszanézett a gyönyörű kaszinóra, a
melynek az utczára néző négy ablaka szépen világított. Valami kellemes
izgalom fogta el erre a látványra. Mily nagy dolog ez a kaszinó! Husz
évig semmi sem volt itt, most két év óta már kaszinó is van. Istenem,
emberek vannak!
Ment hazafelé s mire fönn a dombon éjfélt ütött a toronyban, már a falu
közepe felé járt, egy nagy tárna körül, a melynek bejáratából háromezer
méternyi alagut titkos sötétsége áradt, a mely ott ásított komoran,
ijesztően s a melyet mégis Lili-tárnának hivtak. Ez a név inkább egy
rózsaszinű habos czukorsüteményre illett volna, de ki tehet róla, hogy
egy bányaigazgató feleségét leánykorában Lilinek hivtak?
Mind távolabb kopogott a csizmája a csonttá fagyott földön s a
kaszinóban még mindig égett a világ. Ebben az iszonyatos nagy
komorságban ez az egy ház ontotta csak a meleg, fényes életet.
Ma különösen izgatott volt. Máskor már éjfélre ez is sötét s most ime,
már az állami tiszt is hazament s mégsem oltják el a villamos lámpákat.
Benn egy asszonyról folyt a beszéd. Egy asszonyt vártak ebbe az
asszonytalan faluba s ez érthető izgatottságot okozott. A sovány tót
venyige-asszonyokon kivül csupán az állami tiszt felesége nevezhette
magát asszonynak, ez is csak azért, mert az egyetlen volt. De ez
elzárkózott, hetekig, sőt hónapokig nem látták. És erre az átkozott
életre kényszerítette azt a lányt is, – ez is egyetlen volt a maga
nemében – a ki nála lakott. Árva lány volt, azok közül a bizonyos árva
lányok közül való, a kiknek apjuk tönkrement, aztán e földi világból is
távozott s a kik így egy kevéske kiházasítási pénzzel egy nem éppen
közeli rokonhoz kerülnek. Csendes, szomorú lány volt; a ki nem ismerte,
bátran együgyünek mondhatta, mert ő nem nagyon igyekezett ennek az
ellenkezőjét bebizonyítani.
Ez volt a «stand», a hogy a ritter mondani szokta. És most vártak,
izgalommal vártak egy igazi asszonyt, a javából.
– Minden nap várom a sürgönyt – mondta az igazgató – de késik. De
holnap-holnapután okvetetlenül itt lesz.
Találgatták, kevéske fantáziájukkal el szerették volna képzelni, hogy
milyen lesz ez az asszony.
– Szép, sneidig nő – így jellemezte a ritter, a kinek távolról – éppen a
magyar rokonok révén – rokona volt.
És elmondta, most már körülbelül nyolczadszor:
– Összeveszett a férjével, mert a gazember szinésznők után járt. Egyszer
rajtakapta, megverte és otthagyta. Elváltak és most idejön.
– Télen, ilyen messze a fenyők közé…
– Bolondság. De ez már olyan asszony.
Ez még jobban tüzelte őket. Csak Richter a kis mérnök igyekezett
hüvösnek látszani mindeme szenzácziókkal szemben. Ő az állami tiszt árva
rokonának udvarolt s már kezdték is komolyan venni. De azért félfüllel
odafigyelt s nem adta volna sokért, ha egyet-mást kérdezhetett volna is
a rittertől, a ki csak úgy ontotta a fölvilágosításokat.
Mindenki ennek az asszonynak a gondolatával volt telve, sőt a legtöbbje
elég rut gondolatot füzött a megérkezéséhez.
– Hogy hivják?
Szinte elnevették magukat, hogy ez a kérdés csak most az eszükbe.
A ritter mondta:
– Éva.
És agyról-agyra terjedt, mindenütt megfészkelt ez az affektált név, a
mely félig-meddig programmnak hangzik.
– Éva – mondták és hozzátették: – szép név. Mint a hogy ez esetben
mindenik névre rámondták volna, hogy szép.
Aztán felczihelődtek. Érezték, hogy ez az este nem olyan, mint a többi,
hanem lázasabb és érdekesebb, mert ez a várakozás estéje. A két évi
asszonytalanságnak ez a hirtelen megszakítása egész lelki világukat
elfoglalta. S még hozzá nem is jelentéktelen polgári nőcskének
igérkezett ez az Éva hanem valódi asszony, pesti, elvált, bizonyára
szeczessziós is.
Kis rajban mentek ki a kaszinóból, belevették magukat bekecseikbe s
nehány percz mulva már csak egy-egy elhaló lépés hangzott, mindenik
hazament. Erre körüljárt a házban a kaszinói vendéglős és eloltogatta a
lámpákat, úgy, hogy most már teljességgel aludt a falu.
És az egyik mérnök, ahogy hazatért a szobájába, egy pillanatra
elképzelte, hogy az asszony már meg is látogatta. Miközben levetette a
bekecsét és gyertyát gyujtott, majdnem érezte is az asszonyi test
illatát, a melyre annál jobban emlékezünk, mennél régebben nem volt
benne részünk. Egyet csettintett az ujjaival s a hogy az ágyra nézett,
elmosolyodott. Igen közönséges fiu volt, tehát elbizakodott is. Neki is
volt csalhatatlan asszonyhódító módszere. Kinek nincs?
Lefeküdt, befurta magát a dunnája alá és elfutta a gyertyát. De nem
tudott egyhamar elaludni. Egy negyedóra mulva átfordult a másik oldalra
s ugy érezte, mintha láza volna. Majd ugy rémlett előtte, mintha
kocsirobogást hallott volna és kineszelt az éjszakába.
Semmi zaj. A falu aludt a hó alatt, aludtak a hivatalnokok, a bányászok
és csak a nagyon finom fül hallhatta volna meg, hogy ez alatt az alvó
falucska alatt a mély üregekben egy csomó ember kopácsol, vágja a követ,
bontja a falat, fur, morzsol, féktelenkedik, mint egy izes almába
szabadult féreg és rágja, pusztítja, életével eszi a kvarczot. Azt meg
egyáltalán nem lehetett hallani, csak behunyt szemmel és nagyon lázasan,
hogy valahol messze, mértföldekre innen jön a vonat, zihálva, sisteregve
vágtat a hideg éjszakában, egyre közelebb jön a faluhoz és hozza Évát, a
rejtelmes Évát, a ki miatt ime nem tudnak aludni a kis mérnökök, pedig
még nem is látták.
Véghetetlen hómezőkön át, a messzi sikságokon jön a vonat és benne Éva.
Jön, jön, talán virradatra itt is lesz a kocsi.
A kis mérnök a falnak fordult s miután már félálomban nagyot, szomorút
sóhajtott, a párnába furta fejét és elaludt.

II.
Pattogott, dudorászott a tűz a nagy kályhában s a téli reggel napjának
rézvörös sugara végigesett az iróasztalon. Az igazgató karosszékében ült
s szívta az angol czigarettát. Kissé hátrahajtotta a fejét s ebben a
reggeli frisseségben valósággal boldog volt. Derült és nyugodt volt a
tiszta kis irodában minden. A nagy könyvekben kerek, becsületes, pozitiv
számok feküdtek egymáson, a polczon nagy sorban álló ércztartalmu
köveket nem is kellett válogatni, adta, szivesen adta a föld az ezüstöt,
bizonyára nem kell neki. A czigarettafüst kellemesen vegyült azzal a
csöpp, igen kevés szaggal, a mit a fütés okoz, de csak kora reggel. És
már mindenen érzett az a kellemes izgatottság, a melyet a várva-várt
vendég megérkezése okozott.
Künn lábujjhegyen jártak a laboránsok és az irnokok. Mily boldogság!
– Pszt! – mondták egymásnak – csönd, mert alszik a királynő!
– Csitt! Alszik az Éva…
Valóban, az emeleten, az iroda mellett berendezett szobában aludt is már
Éva, a ki tudja isten hány órai utazás után hajnalban végre megérkezett,
az állomásról a városba, onnan a faluba hajtatott. Szegényke, csak meleg
tejet kért, azt megitta, mint valami kis macska, aztán hirtelen
kikergette a szobájából a rittert meg az inast és levetkőzött, lefeküdt.
Nagy érzés az, annyi rázatás után végre minden ritmus nélkül feküdni.
Az ablaka le volt függönyözve. Persze már napok óta mindenki ismerte ezt
az ablakot, mindenki tudta, hogy Éva ezen át fog levegőt és világosságot
kapni. És most elmentek előtte, összesugtak, vártak, izegtek-mozogtak.
Az irodában valamennyien kiöltözködve jelentek meg. Kivétel csupán a kis
Richter volt, a ki – nem tudni mi okból – már haragudott is az
asszonyra. Ő tüntetett. Ő juszt se vett fekete kabátot. Mellesleg
forradalmár volt Richter, azok közül való, a kik még most is vérrel,
vassal és tüzzel szeretnék reformálni a világot és szinte dühösek, ha
valami követelésük verekedés nélkül valósul meg. Ő nem ünnepelt.
Az orosz vegyész, Toganov úr, fölvette fekete ruháját. Ő soha semmiben
nem akart különbözni a többitől. Ki nem állhatta az akadékoskodó
elemeket, utálta a kitünni akarókat, nem szerette a zseniket és a
diplomátlan embereket.
Elsőnek a másik mérnök, Bajtzár úr jelentkezett az igazgatónál.
Kopogtatott.
– Szabad!
Csak épen a fejét dugta be:
– Megérkezett már a nagyságos asszony?
– Meg.
– Alszik?
– Alszik.
Már akkor többen gyültek köréje, leghátul az orosz. Csupán Richter úr
maradt az asztalánál nyugodtan. Erre becsukta az ajtót és nagy
fontoskodással jelentette ki, a mit ugyis tudott mindenki:
– Alszik!
Visszaültek a helyeikre és délelőtt kevés szó esett. Az igazat
megvallva, lelkük legmélyén azt várták, hogy meg fogják őket hivni
ebédre. De az igazgató még csak ki se jött hozzájuk. Benmaradt az
irodájában, czigarettázott és örült az életnek. Néha fölkelt, kiment a
folyosóra s fülét az ajtóra téve hallgatózott. Az asszony aludt, mélyen
lélekzett s erre a ritter lábujjhegyen ment vissza az irodába, óvatosan
tette be az ajtót s boldog volt. Ugy vigyázott erre a szép fiatal
asszonyra, mintha a leánya lett volna.
Jól esett neki ez a szerep; vigasztalni, gondozni, mulattatni ezt a
szerencsétlennek is nevezhető asszonyt, a ki még csak huszonhat éves és
már se nem lány, se nem asszony, se nem özvegy, csak egy szép, finom nő,
a kire minden szalonbetyár ráles, mihelyt megtudja, hogy elvált az
urától. Ha nem szégyelte volna magát, be is nyitott volna hozzá, hogy
megnézze: jól alszik-e, be van-e jól fütve a szobában, olyannyira nem
látta Évában az asszonyt, csak a szegény, megvert, kikergetett gyereket.
Délben nagy lett a mozgás a ház körül. Az igazgató letette az ujságot és
zsebredugva a kezét, az ablakhoz állt. Ugy nézte, hogy ontja a tárna
fekete torka a hajnali turnus munkásait. A gépháznál is csöngettek, ez a
künn dolgozó munkásoknak szólt. Benn a bányában végigbőgött az üregeken
a tülök, künn sütött a nap, dél volt, édes, aranyos téli nap, csupa
derű, csupa boldogság.
A kis téren már egész raj ember mozgott. Eloltogatták a mécseket és
mentek hazafelé. Nehány ott maradt, várta a vonatot. Pár pillanat mulva
az is megjött. Vigan, prüszkölve szaladt ki a tárnából a csöpp kis
játékmozdony, füttyentett egyet a szabadban, mint valami piszkos, kormos
kis csirkefogó s miután mind a csilléket kihuzta maga után, hopp,
egyszerre megállott, olyan engedelmes volt. A csillékben a köveken
emberek ültek, most már ezek is leugráltak s a többivel elczammogtak
hazafelé. A gépháznál még mindig szólt a kis harang, a ritter szinte
félt, hogy Évát fölébreszti. A gépész leugrott a mozdonyról, lekapcsolta
s miután megint füttyentett egyet, bekanyarodott vele a pirostéglás
gépházba.
Ekkor jöttek ki a hivatalnokok, még az utolsó perczben is reménykedve.
De nem jött, nem hivta őket senki és elindultak a kaszinó felé,
ebédelni. Egyik se mondta, de mindenik tudta, hogy jobb lett volna a
szép ismeretlen asszonnyal ebédelni. Vértes úr, a szikár inzsellér
beszélt az inassal, a ki látta az asszonyt. Azaz nem igen látta, mert
nagyon be volt bugyolálva a feje egy nagy kendőbe. De a mit látott
belőle, az nagyon tetszett neki. Az orra finom, teljesen szabályos volt.
A szeme kék. Az inassal igen nyájasan bánt.
Tudomásul vették, mohón itták, bonczolgatták ezeket a részleteket. Hogy
körülülték a hosszu fehér asztalt a kaszinóban, Bajtzár úr még kinézett
egyszer az ablakon, hogy nem szalad-e az inas: «tessenek visszajönni
ebédre.»
De nem jött. Most már egészen biztos volt, hogy itt ebédelnek.
És elhelyezkedtek. Az uj ruhákról úgy látszott, mintha vasárnap volna,
sőt a vendéglős abban a reményben, hogy az uj nagysága ide is ellátogat
– tiszta abroszt tétetett az asztalra. Véletlenül karfiol-leves is volt,
– a mi csak vasárnap szokott lenni – úgy, hogy ez a közönséges
csütörtöki nap teljesen vasárnapnak hatott. Mint a hogy mind a mi
ünnepeink ilyen kis örömökből vannak összerakva.

III.
Egy óra körül hosszu, éles csöngetés vágott az igazgató házának
csöndjébe. Az asszony szobájából szólt, a hová maga az igazgató vezette
be néhány nappal ezelőtt a villamos csengőt. Erre aztán fölrohant
alulról az asszony szobalánya, megmozdult az inas és a konyhában
kapkodni kezdte a tüzről a fazekakat a szakácsné, a ki szintén Pestről
jött, de a harmadik osztályon. Az igazgató is kiment az irodából és
lekiáltott:
– Sietni! Terítve van már?
– Igenis, nagyságos ur.
Átment az ebédlővé átalakított szobába – eddig ő is a kaszinóban evett –
és szemlét tartott. A kis asztalon két személyre terítettek, a mi az
ilyen agglegény életében igen kedves momentum. Sötét vörösbor volt az
asztalon, az igazgató megfogta, hogy nem nagyon hideg-e. Aztán szinte
türelmetlenül járt föl-alá az asztal mellett. Az asszony sietve öltözött
s egy modern mintáju pongyolát vett magára. Rendbehozta a haját, aztán
kijött a rövid folyosóra. Bokáig felkapta ruhája hosszu alját s az
ajtónál ácsorgó inastól kérdezte:
– Hol a nagyságos ur?
– Itt az ebédlőben – mondta boldogan a libériás tót és látszott rajta,
mily nagy kitüntetésnek veszi, hogy ő nyithat ajtót a finom, szép
nagyságának.
Éva átsietett, majdnem átröppent a küszöbig, ott félrehajtott fővel,
kedvesen kopogtatott:
– Szabad?
S azzal besurrant, nem maradt künn más, mint a bámészkodó inas, meg a
tulsó szoba küszöbén a szobalány, kezében a fésülködőköpennyel. Most
vették csak észre, hogy mind a ketten az asszonyt nézték. És künn ezen a
téglás folyosón szállott tovább a halkan csendülő kérdés:
– Szabad?
És ez oly különös volt ebben a házban, a hol ez volt az első asszonyi
hang. És aztán az ajtón át kiérzett a szobából a nyitott asszonyi koffer
illata, a finom szappanok és paszták frissesége, az az üde, friss
szellő, a mely csak nagyon harmónikus nagyon szép asszonyok körül leng,
a merre csak járnak. Asszonyi ruhák függöttek benn, a fogason s a küszöb
mellett már egy pár pirinkó czipő állott, a melyet nem is volt érdemes
lekefélni, annyira tiszta, majdnem érintetlen volt, mintha a gazdája nem
is a földön járt volna vele.
A szobaleány visszament a szobába rendezkedni, az inas pedig leszaladt a
konyhába, ételt hordani. A mikor a teát hozta fel a lépcsőn az
asszonynak s a meleg illat megütötte az orrát, elmosolyodott, boldognak
látszott, szegénynek talán sohse volt dolga ily finom nőkkel, ilyen
jószagu itallal, ily fényes nikkelkannákkal.
Éva benn a nyakába ugrott a ritternek.
– Oly szép itt, Lipót – mondta neki – s talán e perczben sajnálta is,
hogy a rittert nem hivják Luciennek vagy legalább Elemérnek. – Gyönyörű
szép…
– Együnk, együnk – mondta a ritter – csücsülj le, fiam, már itt is a
teád…
Ekkor jött az inas a teával.
Leült és boldogan babrált a kannákkal, a szürővel, a hosszunyaku rumos
üveggel. Aztán kiszállott az illat, a hogy a csészébe öntötte a teát.
Arczát a párába tartotta, összehuzta egy kicsit a szemét s a mikor az
inas csöndesen kiment és betette maga után az ajtót, megszólalt, nagyon
halkan, igen mélyről:
– Lipót, én olyan jól érzem itt magamat…
Lipót, a vad vegyész, nem tudott mit mondani neki. Itt élt egymaga két
év óta s most egyszerre azt kivánja magától, hogy müvelt széptevő legyen
és «szépelgési mondatokat» mondjon, a hogy a tizkrajczáros
könyvecskékben olvasható. Dicsérte előbb a teát, aztán kijelentette,
hogy hideg van. Végül megtalálta azt a terrénumot, a hol sokat lehet
beszélnie s a szobáról kérdezősködött:
– Meg vagy elégedve a szobáddal?
– Meg. Jó kis fészek.
– Ha nem tetszik, van még három…
– Dehogy nem tetszik!
– Csak mondom. És ha az irodámat akarod, onnan is kimegyek…
– De kérlek!
– Nekem isten bizony mindegy!
Ezen vitáztak még egy ideig és a fehérarczú asszonynak nagyon jól esett,
hogy ez a szélesvállu germán oly találékony gyöngédséggel gondoskodik
róla.
Ebéd után czigarettára gyujtottak mind a ketten. A germán csak most
kezdte nézni Évát. Nem volt magas teremtés, inkább csak nyulánk, nagyon
arányos. A haja sötétbarna volt s az inas tévedett, mert a szeme nem
kék, hanem fekete. Az ajka finom, de azért nem keskeny, most egy kicsit
halvány, mint a nagyon régi korall. Finom, törékeny jószág volt, nagyon
is rá volt irva, hogy asszony. Ebben semmi se volt a férfiból vagy a
gyerekből, ez asszony volt.
Leült az ablak mellé és egy kicsit elkomolyodott.
– Lipót – mondta – ülj ide, szembe. Neked még kell valamit mondanom,
mielőtt teljesen megbarátkozunk.
A ritter nagyon jól tudta, hogy most mi következik. Az asszony azt
hiszi, hogy ő még nem tudja a válás történetét, hitelesen, a hogy csak a
rokonoknak – a közelieknek – szabad tudni. Ő ezt kitalálta a maga
becsületes eszével. És igazán, a lelke legtitkosabb rejtekén se fedezett
föl semmi haragot, vagy pláne megvetést Éva iránt.
– Ülj ide – ismételte Éva – én nagyon röviden fogok elmondani mindent.
A ritter leült, de nagyon kényelmetlenül érezte magát. Azt is érezte,
hogy az asszonynak igen nehezére esik a vallomás. Hát kibökte úgy a maga
medvemódja szerint:
– Nem muszáj!
Az ideges asszony hirtelen előrehajolt:
– Talán tudod már…
Lipót malmot csinált a kezéből s miközben az ujja forgását borzasztó
nagy figyelemmel nézte, halkan, majdnem szégyenlősen felelt:
– Nem tudom, de kitaláltam.
– Kitaláltad? Hogyan?
– Csak úgy. Én tudom, hogy nemcsak ő a hibás. De becsületszavamra
mondom, hogy senki se mondta, senki se irta ezt nekem. Valahogy azt ne
hidd, hogy hire járt a dolognak. Én csak kitaláltam…
Éva hallgatott. Aztán igen csöndesen szólt:
– Én is hibás voltam. És most már hiába titkoljuk, hiába hazudunk,
lassanként megtudja az egész világ. Már kezdtek bojkottálni. Egy asszony
már le is tagadtatta magát.
A ritternek tetszett, hogy Éva hozzá menekült. Nem sajnálta a férjét, a
kinek a megcsalásához száz mentséget is talált. Először is részeges volt
és elhanyagolta a gazdaságát. Éva szegény volt s most ő is megsinlette
az ura bűneit. Nem haragudott az asszonyra, igazán nem, hiába kereste
magában azt a kis lázadást, a mely minden vétekkel szemben felforr a mi
szivünkben.
Nem beszéltek többet, mert már értették egymást. De sokáig ültek még ott
és Lipót egyre malmozott. Az asszony kinézett az ablakon, el, a
fenyvesek felé. Aztán megszólalt:
– Lipót, nekem kell egy kis friss levegő. Ha most felöltözöm, elkisérsz
egy kis sétára?
Lipót felállt, félrehajtotta a fejét és mosolygott. A két kezét
eltartotta a testétől, kissé meg is hajolt, mintha mondta volna:
– Micsoda kérdés, kedves királykisasszony?

IV.
Lassan mentek le, a falu alsó vége felé. Az asszonynak új volt minden.
Az apró házakon szinte nevetett, a nagyon csöpp falusi ablakokat pedig
egyszerűen nem értette. A fenyők imponáltak neki a hegyoldalban, a mint
zöldesfekete koronájukon megadással viselték a havat.
Hogy lejebb értek, mindent megmagyaráztatott magának: az úton
keresztülfutó sineket, a nagy légszivattyut, a zuzókat.
A munkások, a hogy szembejöttek velük, mélyen megemelték a sapkájukat.
Erre az irtózatos mély, szinte rabszolgai köszöntésre maga az igazgató
is elég ok lett volna. Hát még ha egy ilyen szép hölgy megy vele, egy
idegen, a ki úgy megnézi a bányászok arczát, a ki – legalább eleinte –
viszonozza is a köszöntést. S a hogy a szembejövő emberek köszöntek
nekik, vitték felfelé a híröket a faluba. «Itt van egy asszony Pestről»
– járt szájról-szájra. «Pestről» – ez nagy dolog volt. Nekik Pest nem is
város volt, hanem valami borzalmasan szép tündérvilág. A füszeresnek
például, a ki nem volt zsidó, már sokszor lett volna pénze és alkalma,
hogy megnézze Pestet. De nem merte. Tudja isten, miért nem. Csak tovább
álmodtak otthon emeletekről, villamos vasutról és tömegesen sok
emberről, annyiról, hogy ha az ember valamennyi kabátosnak köszönni
akarna, akár otthon hagyhatná a kalapját. És most közibük jött, itt van
egy asszony, a ki pesti, a ki egy darab Pestből, odavaló a ruhája, a
czipője, talán ott is született.
Mentek lefelé s az asszony a karjába kapaszkodott a ritternek. Fáradt
volt, csak most érezte. És a ritter büszkén vezette végig az úton,
szerette volna, hogy szembejőjjön a doktor vagy az állami tiszt, de
egyre csak munkások jöttek, mindnek egyforma arcza volt, mind oly
mélyen, oly tisztelettel köszönt, majd hogy keresztet nem vetett. Az
asszony már kezdte nem viszonozni a köszöntésüket.
Egészen lenn aztán lassabban kezdett menni a ritter:
– Itten – mondta – már vége van a világnak. Menjünk visszafelé.
Az asszony már meg is akart fordulni, a mikor előrenézve egy kis ház
mellett meglátta a bányatiszt feleségét.
– Egy asszony – mondta.
A ritter szinte vigasztalólag hagyta rá:
– Oh, vén száraz néni.
– Nézzük meg…
És mentek tovább, most már szembe jött velük az állami tiszt felesége, s
a ház mellől előkerült maga a tiszt is, Jolán kisasszonynyal. Az öt
ember egymás felé ment, egymást kereste és szinte sietett, hogy ez a
jövevény minél hamarább olvadjon be a társaságba. Már együtt is álltak.
Az állami tiszt mosolygott, mint a mikor várja az ember, hogy bemutassák
neki azt, a kiről már annyit hallott. És a ritter is mosolygott, sőt Éva
is. Még a karó – a bányatisztné – is valami savanyú, czukros-eczet ízű