Az alföldi vadászok tanyája: Regény - 13

szerelemhez kötvék, bírta még némileg föntartani e megtöréshez közelgő
testben a lelkierőt.
Búskomor tekintetű szemei könyekkel teltek meg, sírva fakadt s e
könyek-előidézte könnyebbülést élvezte egy ideig, midőn inasa belépett e
jelentéssel:
– Sára asszony van itt s kivánna a grófnéval szólani.
– Bejöhet – szívesen látom.
– Engedelmet kérek, grófné, mondá a belépő Sára, de tegnap estve esetleg
nevezeteseket tudtam meg, ezeket elmondandó, siettem a grófné
szállására, jókorabb, mint szoktam közönségesen.
– Látod, hogy már rég fönn vagyok, nagyon szeretem, hogy eljövél, már
küldeni akartam utánad, ujra egy kérelemmel fogok alkalmatlankodni
neked.
– Parancsoljon, – tudja, hogy tiszta szívből teszek mindent.
– De előbb mondd el, mit tudtál meg?
– Képzelje a grófné, tegnap estefelé csendesen végigballagtam az
országúton sok végzett dolgom után, – mert Sára nem egy háznál volt
jártas s végezte annak ügyeit – fáradtan ballagtam lakásom felé, midőn
egyszerre szemközt tart velem gróf Zendy Kálmán ügyvéde. Ki akartam
kerülni figyelmét s azonnal félrementem, s a boltok egyikébe siettem, de
már késő volt, ő meglátott s utánam sietett. – Jó estét, asszonyom, –
mondá felém fordulva – minek kerül, szívesen találkozom ily páratlan s
ritka jószivű emberekkel, mint a milyennek kegyedet ismerem, kivált
most, miután annyi gond nyomja öreg vállaimat. – E szavak után
figyelmessé lettem, azt hivén, talán új baj környezi Kálmán grófot, s
ezeket kérdezém az ügyvédtől: – Mi baja van a tekintetes úrnak, hogy ily
szomorú, minap jókedvű volt, mikor elillantam. – Úgyvan, – felelé –
akkor hivém, hogy rövid idő alatt rendben lesz minden s lássa, most
bonyolódottabb s aggasztóbb uram ügye, mint valaha. – S mi oknál fogva,
– megengedi e kérdést, miután láthatta eléggé, mennyire érdekel ura
sorsa, – folytatám beszédemet. – Bizonytalanság, még mindig aggasztó
bizonytalanság az, mi legalább szomorít. Kálmán gróf idegen útlevéllel
utazott el s így ő szökevénynek tekintetik. Alig hoztam rendbe a nekem
adott pénz által jószága viszonyait és zár alá vétettek ujra az intézet
által, – hamburgi tudósításaim szerint pedig a mult héten több magyar
utazott el, de melyik, vagyis inkább egyike-e Kálmán azoknak, azt nem
tudhattam meg, mert nem tudom, mi név alatt utazik. A személyes
leirásból itélve, az elutaztak között van Kálmán, legaggasztóbb pedig
azon hír, hogy az elvitorlázott hajók egyike a harmadik nap elveszett
volna, – reménylem, hogy Kálmán nem volt a födélzetén, – mert ha
megtartotta az Isten életét, bizton várhatjuk, hogy ha tüstént nem is,
legalább néhány hónap alatt rendbe hozhatjuk ügyeit. Nemde, méltán
vagyok szomorú? nemde, elég okaim vannak aggodalomra, bánkódásra? –
Miután ezeket elbeszélte nekem az ügyvéd, képzelheti a grófné, mennyire
megijedtem, ő észrevette arczvonásaimon s majdnem sírva fakadt. Néhány
percz mulva e szavakkal búcsuzott tőlem: – Holnap, ha Isten megsegít,
indulok, s akárhogyan, de bizonyosságot szerzek magamnak uram sorsa
felől. Még néhány szavak után elváltunk egymástól. Tegnap este akartam
idejönni, de késtem, mennyire lelkiismeretem engedé e rossz hírrel.
– Nincs szerencsénk, Sára, – mondá Ágnes fájdalomtól rezgő hangon.
– Az igaz, – mind a mellett még szabad reménylenünk. De most mégis
sajnálom, hogy megmondottam, ki tudja, néhány nap mulva talán jobb hirek
érkeznek s akkor sok bánattól megkiméltem volna a grófnét.
– Ne sajnáld, hisz imént épen arra akartalak kérni, hogy tudd meg az
ügyvédtől, mi történt Kálmán dolgában.
– Talán megsegít még az Isten!
– Nem is marad más menhelyem, mint bízni a földöntúli hatalom jóságában.
Mely borzasztó állapot ez az enyim! Miért nem vagyok még lányka, mikor
te mulattattál s kedvemben jártál, mily jó dolgom volt akkor!
– Nem is hittük volna soha, hogy szerencsétlen lehessen Ágnes bárónő,
csak édes anyja ne tudja meg mindezeket, mert nagyon elszomorodnék.
– Igazad van, titkoljuk, mennyire lehet ez aggasztó körülményeket, úgyis
eleget bánkódott már miattam.
Rövid idő mulva Sára távozott s Ágnes maga maradt bújával, közel a
kétségbeesés végtelen örvényéhez.
Annyi kínok által gyötörve, legalább a mennyire lehet, meg kivánta
gátolni a még netalán bekövetkezendőket.
Jánost hivatá s ezt kérdé:
– Tudod, hol lakik a gróf?
– Tudom, most voltam ott, vadászával volt csekély dolgom.
– Otthon van-e?
E kérdésre János zavarttá lőn, nem tudott tüstént felelni, elsápadt.
– Mi bajod, – kérdi Ágnes, – rosszul vagy?
– Nem asszonyom, – de nem merem mondani, mit tudok.
– Mi történt, Istenem! – talán elkéstem volna? – férjem párbajt vívott,
nemde?
– Úgy van.
– Megsebesült-e, vagy nem? kérlek, felelj.
– Bal vállába ment a golyó, eszmélet nélkül hozták haza azelőtt egy
órával.
– S Örkényi úr?
– Halva maradt a lőrinczi erdőben.
– Borzasztó, s mindennek én vagyok oka! minden léptemet szerencsétlenség
bélyegzi. Fogass, János, tüstént a grófhoz menendünk.
*
Néhány percz mulva Ágnes Gyulánál volt, – épen üdülni kezde s láza első
jelei mutatkoztak.
Ágnes feledett mindent, miután megtudta, hogy az, kit egykor szeretett,
veszélyben van. Elment, hogy ápolja azt, ki kérlelhetlenül megsemmisíté
boldogságát, – szerencsétlenné tette szívtelensége által.
Gyulára nagyon jól hatott nejének e szép, e fenséges tette, mintha a
pillanattól fogva könnyebbült volna állapota, mintha remélhette volna,
Ágnes megbocsátandja vétkeit.
Ágnes több napot töltött a beteg ágya körül, kinek állapota eleinte
veszedelmen kivülinek látszott ugyan, de később ellenkezőre változván,
nem egyszer közel volt a halálhoz.
Mi rendkivüli erőltetésébe került Ágnesnek, hogy mind e külbehatások
ellen viaskodva, még össze nem roskadt, – azt megitélni az képes
egyedül, ki az élet viszonyait látta s érezte azon szinezetben, mely
testünket s lelkünket, szívünket és kedélyünket egyaránt megszállva, nem
enged pillanatnyi pihenést s emészt minden még meglevő parányi erőt.


XXXVII. (A sír.)
Nyolcz nap óta, hogy a lőrinczi erdőben történtek tetemesen
megváltoztatták történetünk folyamát, ismerőseink egyike nem létezett
már többé.
Elkomorodott kedélye, rossz indulatai áldozatául esett s hamar
végigfutotta pályáját, mely alatt mások ellenében elkövetett vétkeit
megbosszulandó, önmagát dönté sirba.
Ha a váczi út melletti pesti temető legárnyékosabb részén
keresztülhaladunk s átlépjük e szent és búskomor hely határit, szabad
térre érünk. Ennek láthatárát néhány szelid lejtésű akáczfákkal
beültetett domb jelöli.
E dombok tetejének egyikén, fákkal környezetten látunk friss sírhantot,
melynek egyszerű köve Örkényi Béla nyughelyét tudatja az arra járókkal.
Alkonyodni kezd, – a munka megszünt, a világ minden élő lénye pihen,
nyugalom és csend uralkodik.
Csak azok, kik szívökben bút s bánatot táplálnak, nem bírják követni
társaik példáját; csak azok nem pihennek még; csak azok keblét nem
szállta még meg a nyugalom jótékony angyala, kiket lelkiismeretök ébren
tart, hogy minden egyes percze életöknek ugyanannyi átok gyanánt
korbácsolja föl lelkök lehető csendes habzását.
Béla sírján nő térdelt.
Testét gyászruha födé, nagy sötétkék szemei búskomor tekintettel
csüngtek a halmon, tömött, göndör, szőke hajának gazdag hullámai mintha
elrejteni igyekeztek volna mindent az arra járók elől, mit úrnőjük
gondol, mi lebilincselte e rideg földön.
Szép ajkai imát rebegtek, imát, mely jová akarja talán tenni azt, mi
ellen e csalékony ajkak nemrég vétkeztek, – szemei könyeket
hullasztának, felelevenítendők, kit e szemek világa vitt tévútra s
hervasztott e pazsintos domb hideg mélyében.
Ki e nő? mi okból siratja azt, kit fölelevenítni nincs többé hatalmában,
kinek gyászos vége példa gyanánt szolgálhat mindazoknak, kik elég
gyengék vétkesekké lenni mások bűnei miatt?
Hogy mind e kérdésekre felelhessünk, legyen szabad kissé megállapodnunk,
el kell mondanunk olyanokat, melyek történetünk folyamában eddigelé
említésre nem voltak méltók, melyeket elhallgathattunk volna, ha ismét
ama hatalmas biróval, ama örökkévaló hatalommal, a lelkiismeret
furdalásival nem találkozunk.
Béla ezelőtt öt évvel Olaszországba utazott.
Egy kirándulása alkalmával Milanóból Comóba, esetleg megismerkedett
R…-rel, ki szüleivel, kik közönségesen Bécsben laktak, szinte e szép s
fenséges tájban tölté a kellemes tavaszi hónapokat.
Részint a sors, részint Béla, úgy akarták, hogy egy ideig e család
körében tette kirándulásait, későbben hosszasabban mulatván velök
egyszerre Florenczben.
Béla akkor fiatal s rendkívül víg kedvű ember volt, – bizalmatlanságot
még nem ismert s könnyen engedett minden szebb vagy kellemes behatásnak.
Nem csuda tehát, hogy kevés idő mulva, kivált midőn tapasztalta, hogy R…
szívesen mulat vele, megszerette.
E szerelem a Florenczben töltött hetek alatt viszonozva lőn s nemsokára
a két fiatal annyira ment egyetértésében, hogy csak a szülők
tartóztatták Bélának R…-el való házasságát.
R…-nek szülei, miután lányuk kezét kérte Béla, azt kereken megtagadták
tőle s látván, hogy lányukra e tagadó válasz szomorú befolyást gyakorol,
részint kérve, részint parancs által eltávolíták az alkalmatlan udvarlót
házok köréből.
Béla ez időben sokat szenvedett s mégis boldog volt, mert tudta, hogy R…
szereti őt. Ez öntudat-teremtette remény nem engedé, hogy csüggedjen,
hogy szerelme hüljön, sőt a legfőbb fokra csigázta azt.
R…-nek költői fellengőségű és mindenható szerelme – akkor legalább úgy
látszott – nem maradt a szülői által megszabott korlátok közt. Ennek
Bélára nézve azon mindennel fölérő következménye volt, hogy szerelmi
viszonyuk R… által táplálva, szülői akaratának ellenére is tovább
fonódott titokban. R… még egyszer kisérletet tőn megingatni szülői
akaratát s midőn ujra tagadó választ kapott, elhatározta a két fiatal,
szökés által menekülni e zsarnokság alól.
Meg volt határozva a nap, az óra s a hely, melyen összejőve, menekülni
fognak. Béla nagy ügyességgel s vigyázattal rendezett el mindent; nemde,
e lépéstől függött egész jövője, boldogsága, mindene?
A találkozás helyén szívdobogva várta Béla R…-t s minthogy ez késett egy
ideig, közel volt a kétségbeeséshez.
S R… nem is jött el, hanem a helyett megüzente azt néhány sor irással; s
már Béla azt hivé, hogy meg van csalva, hogy rútul visszaéltek
legszentebb érezményeivel, midőn felbontva a félelmetes levelet,
határtalan boldogság nyilt meg előtte.
R… röviden megvallá Bélának, hogy gyötörve félelem s lelkiismeret
furdalásai által, nem titkolhatá tovább szülei előtt azt, mit megtenni
el volt határozva. Anyja lábaihoz borulva, megvallotta vétkes szándékát.
Ez elhatározó s jóság-sugalta tettét siker koronázta, mert most már
átlátván szülei, hogy nem lehet megváltoztatni lányuk kedélyének
állapotját, beleegyeztek a házasságba, egy föltétel alatt, – ezt
megtudandó, kéri Bélát, keresse fel ujra szülei házát.
Béla szerelme annyira teljhatalmú volt, hogy mindenre képesnek érezte
magát, örömmel, mintegy elérve legfőbb vágyai tetőpontját, sietett
R…-hez s ennek szüleihez.
A feltétel nehezen volt megoldható, ha tekintjük ez emberiséget, mint
nem ritkán mutatkozik e változékony élet folyama alatt: könnyű s örömmel
volt teljesíthető, ha valónak hiszszük mindazt, mit e szó, szerelem,
magában foglal.
R…-nek szülei azt kivánták, hogy Béla távozzék s másfél évig ne lássa
lányukat; ha e hosszas időköz után még mindig egymásért lángol
szerelmök, akkor áldásuk felbonthatlanná teendi az érzelmek frigyét.
Béla megölelte R…-t, vőlegény s mátkává lőnek, és boldog volt, mint még
talán soha s mégis szomorú.
Válnia kellett, e pillanatban, e végső perczben, fájdalmas érzés
rezgette át keble hurjait. Nem mintha kételkedett volna saját szíve
állandóságában, nem mintha csak hihette volna is, hogy mulékony szeszély
az, mit ő szenvedélynek tart, de okulva az emberek annyiszor tapasztalt
gyöngeségén, e gondolat hatotta meg szívét: hátha R… elfeledve őt,
hűtlenné lesz, hátha csak szeszélye az a fiatal lánykának, mit ő
szerelemnek vall és hisz.
Mátkája kék szemeinek egy tekintete megnyugtatta Bélát.
Egy csók biborajkairól s Béla meg volt győződve, hogy ez ajkak igazat
mondhatnak csak s feledve mindent, a szerelem örökkévalóságát
legszentebb meggyőződésének tartotta.
Féléve, hogy Béla Erdélyországban volt. Leveleznie nem volt szabad R…-el
s híven teljesítve azt, mitől egész boldogsága függött, alig tudta, mi
történik azóta mátkájával, hol van, és szereti-e még őt?
Nem egyszer már közel volt a végelgyengüléshez, nem egyszer akart
indulni, hogy felkeresse R…-t, kérje meg szüleit, szüntetnék meg
kínjainak mindinkább növekvő árját s mindannyiszor igérete szentsége nem
engedé, hogy eltörpüljön szenvedélyének hatalma alatt.
E kínteljes napok egyikén levele érkezett R… apjától.
Meghallgatta a sors szenvedéseim fohászit, ezt gondolá Béla, mikor
kezébe véve a levelet, megismerte R… apjának irását. Mátkám ugyanazt
szenvedi s érzi, mit én, szülei meghatva rövidítik a hosszas határidőt,
hogy egy egész évvel hosszabbra nyujtsák két ember boldogságát.
S mégis késett a levél felbontásával, – hisz a legkellemesebb
bizonytalanság, nemde mindig csak bizonytalanság marad mindaddig, míg
végre tisztán meg nem győződünk arról, mi reánk vár.
E kétes érzelemtől reszkető kezekkel fogott a sorok olvasásához.
Alig végzé el s felkiáltva lerogyott és sírni kezdett, mint oly ember,
ki búcsuzik minden széptől, minden reménytől, szóval mindentől, mi
életünket azzá varázsolhatja, mivé azt tenni vágyaink leghőbbike volt.
Egy ideig zokogva, meredt szemekkel ujra fölvevé az elhullasztott
sorokat s mégegyszer elolvasá, mintha mindazt, mit tartalmaznak, nem
tarthatná valónak, mintha rosszul értette vagy csalódott volna, s ujra
eldobván a levelet, könyekkel teltek meg szemei, s e pillanattól fogva
lőn Béla olyanná, milyennek ismertük történetünk folyama alatt.
R… apja röviden tudatá Bélával, hogy lánya ezelőtt két héttel ment
férjhez önválasztása s akarata következtében. Nem csalódott, mikor azt
vélte, hogy csak fiatalkori álmokra fektetett ábránd vala mind amaz
érzés, melyet szerelemnek tartottak. Sajnálja Bélát, de másrészről
megbocsátja mindazt a nyugtalanságot s bajt, mely által egy időre
megzavarta volt házi békéjét s reméli, hogy Béla is e pillanatban talán
hidegebben megfontolta a dolgot, nem fog bánkódni, sőt talán örvendeni,
hogy lánya nyiltszivűsége egy könnyelmű igéret szomorú következményétől
megmenté őt.
Béla e pillanattól fogva nem hitt senkinek, minden embert rossznak
tartott, tagadta a szerelem lehetőségét, szóval pusztává s rideggé lőn
kedélye.
Ha nem volt volna könnyen izgató természetű jelleme, fájdalminak
csillapulta után, talán jóra változott volna ismét legalább részben, e
csalódások-előidézte beteges állapot, – talán kiveszett volna kebléből
az elkeseredés-okozta rossz indulat, mely többé nem találkozott szívében
semmi széppel s jóval, mert nem hitte annak lehetőségét s mint csalékony
bálványt, le kivánta dönteni a hamis istenségeket.
Bélánál ez utolsó győzött; hová vitte mindez e nem rég még oly
nyiltszivű s vígkedélyű embert, azt láttuk; hogy ő maga érzette ezt, azt
olvastuk naplójában.
Ama hosszú levél, melyet párbaja előtti napon R…-nek irt, tartalmazta
azon befolyásnak következményeit, melyet reája mátkája hűtlensége
gyakorolt. Mielőtt megválna az élettől, úgy gondolkodott, legalább meg
akarja még egyszer mondani R…-nek, mit cselekedett s mivé lőn ő maga e
tette következtében. Meg akarta mondani R…-nek, hogy hű volt hozzá még
rossz tetteiben is. – Hiszen Ágnes iránt fellobbanó szerelme nem egyéb,
mint kifolyása ama keserűségnek, mely elárada minden tettein s
gondolatján. Ha Béla örül mindannak, mit Gerőfalván látott, nem
igyekezett volna alattomosan aláásni két ember boldogságát, még kevésbbé
megingatni az úgyis gyenge alapra épített lakot. S ha azt nem teszi,
lehetetlen, hogy megszeresse azt, kiben tiszteli más iránti szerelmét,
kinek férjét legjobb barátjának tartja. Vannak érzelmek, melyek soha nem
szállhatják meg keblünket, bármi erővel nehezkednek is reánk, míg
becsületes, tiszta érzelműek vagyunk.
Béla levele megtette hatását Bécsben.
R… boldogtalan volt házassága alatt, szomorú s lehangolt özvegysége óta,
mert férje néhány hónap előtt halt meg. Alig van annyira elvetemedett
kebel, mely nem volna fogékony többé a lelkiismeret fölébredésére. –
R…-t házi köre első szerencsétlen pillanatától fogva ezen érzés lepte
meg s gyötörte nem ritkán kétségbeesésig. – Elolvasván Béla sorait, még
elevenebb szinekben ragyogott előtte a vétkei által feltüntetett
rossznak műve s kerülte őt a nyugalom mindaddig, míg el nem határozta
Pestre sietni, ott, ha nem késő még, jóvá tenni azt, mit évekkel ezelőtt
roncsolt meg szentségtelen kezekkel.
Későn jött; Béla nem volt többé, de R…-nek kinjai megmaradtak, hogy a
bosszú angyala gyanánt, annak sírjához lánczolják le, kit ő ölt meg.
*
Mialatt R… Béla sírján imádkozva akarja csillapítani lelkiismerete
felszólalását, Ágnes szállásán egészen más jellemű, de nem kevésbbé
szomorú jelenettel találkozik szemünk.
Ágnes nappali termében három orvos tanácskozik, – komor, meggondolástól
áthatott arczvonásaikon aggály látszik székelni, mintha a tudomány nem
bírná többé megváltoztatni azt, mit a sors és körülmények vas keze
határozott.
Hálótermében még szomorúbb s levertebb képpel találkozunk.
Ágnes eszmélet nélkül, hervadt arczczal, hálódzott szemekkel fekszik
ágyában, – néha-néha mintha beszélni akarna, úgy mozognak ajkai,
kezeivel valamit keresve kapkod maga elé. Első tekintetre
megtébolyodottnak látszik, olynemű arczának kifejezése.
Ágya mellett anyja és G… grófné foglalnak helyet, könyes szemekkel lesik
a beteg minden egyes mozdulatját s várják a jövő vészteljes perczeit.
Ágnes nem győzte meg mindazt a fájdalmat s váratlan bút, mely az utóbbi
néhány hónap alatt reája nehezkedett, – összeroskadván a férje ágya
mellett töltött éjek gyengítő hatalma alatt, visszasülyedt nemrég
kiállott veszélyes betegsége, most már kétszeresen aggasztó eszmélet
nélküli állapotába.
G… grófné megtudván barátnője veszedelmét, hozzá sietett s édes anyjával
együtt ápolta.
Képzelhető, hogy minden, mit tudomány, figyelem, szeretet előidézni
képes, az fel lőn használva Ágnes megmentésére. A most együtt levő
orvosok tanácskozmányának szüleménye ama véleményben pontosult egybe,
hogy egyedül a természet hatalma bírná még megmenteni a beteg életét, a
tudomány csak halasztani, de többé meggátolni nem képes a halált hirdető
pillanatot.
Az orvosoknak e végitélete következtében Dévay báróné és G… grófné
kénytelenek voltak rövid időre elhagyni a beteg ágyát, nehogy bánatuk
kitörése megzavarja Ágnes kissé helyreállott nyugalmát.
Sára asszony a mellékszobában ült zokogva, ő leginkább tanuja volt Ágnes
utolsó fájdalminak, érezte, mennyire meghatották úrnője jellemét s
inkább, mint bárki, félt azok pusztító következményétől.
*
Gyula állapota kissé javult az utolsó napok alatt, de veszedelmen
kívülinek mondani még nem lehetett.
Ágnes ujabbi veszélyes betegsége reája is aggasztólag hatott, mert
inkább, mint bármikor, bánta most mindazt, mit cselekedett, kivált midőn
tapasztalta, hogy mindazok daczára is Ágnes még mindig szíve jóságának
engedve, kész volt feláldozni magát s feledve mindent, nem hagyá el
ágyát e veszélyes néhány nap alatt.
Láza ennek következtében nagyobb erővel újult meg s nem akart szünni,
pedig életereje nagyon csökkent a seb-okozta vérzés s lázas állapota
következtében.
*
Kálmán ügyvéde elindult ura fölkeresésére; czélt ért-e, vagy nem, erre
nem bírunk felelni.
Míg Ágnes haldoklik, addig talán már rég elnyelte a tenger vize Kálmán
testét, vagy annak árjain libegve búcsuzik a világrésztől, mely –
szerinte – reája nézve puszta s rideg lehet egyedül, mert szerelmét nem
bírta megszerezni annak, kiben összpontosul lehető boldogsága, nyugalma.
Ha Kálmán tudta volna mindazt, mi Gerőfalván és Pesten történt, mi sok
bú s bánattól menthette volna önmagát s azokat, kiket szeret!


XXXVIII. (Az alföldi vadászok tanyája.)
Az 1853-dik évi november hó első napjaiban s így tehát öt hónappal azok
után, melyekről az utolsó fejezetben szólottunk, élénk jelenet tárul fel
szemeink előtt az alföldi térségen.
Zöld gyeptenger terül el előttünk; jobbra a messze homályban ültetvény
látszik, mögötte az alföldi vadászok tanyája mellék-épületeivel, balra
megmérhetlen lapály néhány majorral s nagyobb tanyával.
A gyep szelid dombok-alkotta völgyében, égnek emelkedő két kútágas
közelében, áll a zöld kabátos arany hajtókás vadászmester, kezében
ostort tartva; lábai mellett nevet a meredt nyul, körülötte harmincz
tarka kopó nyujtódzik, liheg s marakodik a fárasztó futás után, lesve
zsarnokuk ama nehezen várt szavait, melyek kimondása után prédául
odadobatik az agyonhajtott vad.
Huszonnégy lovas tágas kört képez a falka körül. Részint gyalog járkálva
és szivarra gyujtva jártatják lovaikat, vagy lovon ülve, de eleresztve
paripáik kantárszárait, beszélgetnek s vitatják a megtett hajtás szebb
jeleneteit, érdemeit.
A párolgó lovak sebes lélekzete, leeresztett fejjel pihenve nézvén a
körülöttük történőket, – élő bizonysága a nap nagyszerű fáradalmainak;
lovászaik e nemes állatokat simogatva, mondottak köszönetet bátor s
fáradhatlan viseletökért.
Az időjárás ködös homálya e képet valóságos, eredeti, páratlan szépségű
vadászábrázolattá egészíté ki, milyenekkel csak Anglia ködlepte szigetén
találkozhatunk.
Alkonyodott, midőn oszlani kezde a társaság, – egyes kisebb csoportok
képződtek s vagy ügetve, vagy lépést tartottak a tanya felé.
Kettő a vadászok közül gyalog maradt s lovaikat vezetve, indultak
társaik után.
E vadászok ismerőseink, mert nem mások, mint gróf Marosi Gyulának a
lőrinczi erdőben látott két tanuja.
– Nagyon szeretem, – mondá a fiatalabbik s piros arczú, – hogy végre itt
vagyok; alig vártam, hogy ismét közöttetek lehessek.
– Én is ugyanezt tartom, mert magam is csak tegnap este értem ide, s mi
szerencse, váratlan a mostani szárazságban, hogy ily nagyszerű s
tökéletesen keresztülvitt hajtással nyithattuk meg idei vadászatainkat.
– Mily jól esik az embernek – ennyi pajtás között lehetni, miután
hónapokig idegen arczoknál egyebet nem láthatánk.
– Te külföldön járván, természetes, hogy ritkán, vagy soha nem lehettél
ismerősökkel; de hidd el, én, ki nyáron által fontos dolgaim miatt M…
megye hegyei között voltam kénytelen tartózkodni, mintha a Kaukázust
jártam volna be, annyira elszigetelt volt helyzetem, annyira keveset
tudok mindarról, mi a nagy világon történt.
– Mikor utoljára kaptam hírt felőlük, akkor Ágnes már jobban levőnek s
veszedelmen kivülinek mondatott az orvosok által. Gyula pedig fönnjárt s
üdülni kezdett, de karját még nem mozdíthatta.
– Hát Kálmánról mit hallottál?
– Mióta együtt voltunk Pesten, s ügyvédével szólottunk dolgairól, szót
sem.
– Rendkivül hátra vagy, e szerint én, ki azóta nem voltam honn, nagyon
sok ujságot mondhatok neked, meg fog lepni híreim váratlan sokasága. De
jobb lesz, ha lóra ülünk, mert nagyon elkésünk.
– Nem bánom, hanem adj előbb egy szivart.
Midőn a két vadász lovon volt s lépést haladott egymás mellett, a
fiatalabbik így kezde regélni:
Ezelőtt három héttel utaztam keresztül Drezdán; bizonyos körülmény, mely
e tárgyra nem tartozik, tartóztata s nekem három hosszú napot kelle
mulatnom a szászok fővárosában. Hosszú napot, mondom, mert az csinos, de
nagyon unalmas város; – alig tudtam mihez fogni, miután többször utazván
már arra, nevezetességeit mind megnéztem vala már.
Egy délután nagyon szelid őszi meleg nap volt, s minthogy Drezda
környéke bővölködik szép tájképekben, magam is elindultam gyalog az uj
városon keresztül Losvicz felé. E kis falu az Elbe dombos partján
fekszik, – melynek szomszédságában vannak ama kellemes fekvésű
szőlőhegyek, a drezdaiak nyári lakaival.
Felséges kilátás nyílik e dombokról az alattuk folyó Elbére, a fővárosra
s a szász Svájcz nem távol mutatkozó hegylánczára; szinte jó kedvem
kerekedett magányomban s elhagyván a falut, a szőlőhegyek közé folytatám
sétámat.
Örömmel néztem az egyes igen csinosan épült s rendesen tartott falusi
lakokat, melyeknek erkélyén víg körben ültek együtt azok lakosai,
élvezendők a meleg őszi nap kellemeit. Két, egymás közelében fekvő olasz
izlés szerint épült villa előtt elhaladván, – feltünt előttem, miszerint
e két épület egészen egyenlő, modorra, nagyságra, fekvésre nézve,
összehasonlítva mindkettőt, megvallom, ezt gondolám: e két lak két
szerelmes számára építve, mily kellemes volna, ha az egyikben én s a
másikban szeretőm lakhatnék.
– Nincs rossz izlésed, vága közbe pajtásom, s látszik, hogy bárhol jársz
is, mindig a régi maradsz, örökké szerelem és szeretőd az, mi
foglalkoztat; nemde, azon fontos ügy, mely miatt több napokat Drezdában
kelle várakoznod, szinte ily jellemű volt?
– Csalatkozol, nagyon prozaikus dolgaim voltak, de ne zavard
elbeszélésem fonalát megjegyzéseiddel. – Alig mentem el a kis házak
egyike előtt, s nekem úgy tetszett, mintha valaki nevemet hangoztatná.
Eleinte azt hivém, hogy csalatkozom, talán csak fülem cseng, de miután
kétszer-háromszor ismételve ugyanazt hallottam, a házak egyike felé
fordulék s képzeld, mit láték? A szobákból az erkélyre vezető ajtóban
áll Kálmán és Ágnes karöltve, s felém intve kendővel, szólítának
nevemen. – Mintha álom volna mindaz, mit látok, annyira meg voltam
zavarodva, s hogy meggyőződjem e látvány valóságáról, siettem a tündéri
jelenet felé. Odaérvén, csakugyan láttam, hogy valóság Kálmán és Ágnes
együtt- s ittléte.
– Csudálkozol, nemde, hogy itt látsz, – mondá Kálmán felém sietve s
jobbját nyujtva.
– Megvallom, pajtás, első pillanatban nem hittem szemeimnek, alig vagyok
képes kifejezni, mennyire örvendek, hogy itt talállak egyesítve Ágnes
grófnéval.
– Örülni fog Ágnes, hogy láthat.
S karom ragadva Marosiné felé vezetett, ki betegsége óta talán még
szebb, mint azelőtt; arczának bizonyos földöntúli búskomor s mégis
örömtől sugárzó kifejezése van; halvány arcza még inkább kiemeli szemei
villanyosságát s fekete haja tömör sűrűségét.
– Rendkívül örvendek, – mondá, mikor az erkélyre értem – hogy
találkozunk, nem is képzeli, mióta nem láttam, mily boldoggá lettem.
– Higgye meg a grófné, – felelém, e kedves őszintesége által meghatott
hangon – alig találkozik egy ismerősei s barátai között, kit inkább
boldogít e vallomása, mint engem, mert két barátomat egyszerre látom
szerencsésnek annyi bú után.
– Hogy tetszenek egyenlő kis lakaink, – kérdé Ágnes; – esetleg
mindkettőt kibérelhettük, ebben én, a másikban Kálmán lakik, de nem
sokáig fogunk már itt maradni, mondá, mosolygó arczkifejezéssel tekintve
Kálmánra.
Imént mondám, hogy mintegy előérzetem sugalta, hogy két szerelmes lény
tanyázik e csinos villában s az egész estét eltöltöttem e két ember
társaságában, megtudván, mint kerültek össze s mint egyenlítette ki a
sors hatalma mindazt, mi örökre elveszettnek látszott.
Kálmán csakugyan, a mint hirlelék, elindult volt Hamburgból. A hajó,
melyre szállott volt, első nap nagy szélvészszel küzdött s gépezete
szétzúzatott; csak nagy bajjal érhetett kikötőbe, hogy ott néhány nap
alatt helyreállítva a történt kárt, tovább vitorlázzon. – Kálmán
elmondá, mi nehezen vált meg hazájától s világrészünktől; sokszor már
vissza akart térni s mindannyiszor eszébe juta Ágnes s akkor úgy
látszott, mintha nem szeretve általa, mitsem vesztene, – az ő szívén
kivül alig volt valami, minek viszontlátása vagy ujabbi bírhatása
megörvendeztethetné. – Gyermeki elgyengülésnek tartván kedélye ez igen
természetes állapotját, felcsigázta férfiasabb érzelmeit s Hamburgban
maradt, míg hajóra nem szállhatott.
A kikötőben mulatván néhány nap – épen búcsuleveleket irt pajtásihoz,
midőn ügyvéde belép, ki Hamburgban megtudván, hogy azon hajó, melyen
valószinüleg elindult Kálmán, nem sülyedt el, hanem N. kikötőbe