Az alföldi vadászok tanyája: Regény - 04

mindenek fölött félti e kincsét. Ő nemcsak, hogy szerelmemet nem
féltette, de nála fokonkint enyészett mindazon kedvesség és
szeretetreméltóság, melyet első időkben nyilvánított irántam, s mely
nélkül az én felfogásom szerint, valódi szerelemalkotta boldogság nem
létezik.
Én látván veszni kincsemet, érezvén már-már közelgő balszerencsémet,
mindent megtettem, mit szívem sugalt, hogy eltávoztassam e rémképeket s
támogassam ingadozó édenemet.
Mind hiába! minél többet követeltem, minél inkább éreztetém vele
fájdalmamat, annál hidegebb lőn viselete.
Mégis szomorú sors, ha első szerelmünk élő lény helyett kőszoborral
találkozik, ha mindazt, mit érezünk mások iránt, ezek felfogni nem
tudják, ha örökös éjszaki szél fonnyasztja és szigorítja a szerelem
gyenge növényzetét.
Férjem soha sem volt elégedettebb, mióta szerelme tűnni látszik, mint az
utolsó időben, midőn egymás mellett ugyan, de nem egymás közelében
éltünk. Kiki azt tette, mit jónak tartott s egyik alig gondolt a
másikkal.
Azt mondom, inkább ne éljek, mintsem így éljünk. Csak akkor lehetek
boldog, ha szeretek s viszontszerelem által lesz derültté kebelem. Hogy
gépként tengődjem, arra nem vagyok képes, de nem is érdemlettem e
csapást a sorstól, ki képes lettem volna s vagyok is feláldozni mindent
férjem boldogságáért, kinek egyedüli feladata volt nejévé lenni annak,
ki szeretni tanított.
Gyulánál rögeszmévé vált, hogy távoznom kell köréből egyidőre. Mennyit
küzködtem e terv ellen, minden eredmény nélkül. Ő azt hiszi, hogy a
szórakozás jót fog tenni, hogy a lármás nagy világ közepett jobban meg
fogom kedvelni a falusi csendes magányt.
Mindez kétszeresen szomorít, mert egyrészről azt látszik bizonyítani,
hogy Gyulának az ő házi köre nem tetszik, s hogy azt távollétem által
akarja kellemesbé varázsolni. – Látszik, hogy többé nem szeret.
Valahányszor ezeket említem, mindig neheztel, mert az ő szavai szerint
szerelme irántam nem ingadoz, s mindezt csak azért kívánja s teszi, mert
hiszi, hogy egyedül ez úton biztosítható boldogságom. Reméli, hogy
tulzóan ábrándos eszméim az élet prózája által kissé le fognak
hangoltatni, s hogy később a mostani természetelleni ingerültséget
nyugalom s a házi viszonyoknak észszerű felfogása fogja követni.
Végre elfogyván minden erőm, engedtem s most ellenszegülés nélkül azt
fogom cselekedni, mit ő kiván. Vétkesnek nem tartom magamat s nyugodtan
várom, mit hoz a jövendő; meglehet, hogy sokszor hibáztam, de ha ezt
tettem, mindannyiszor férjem iránti szeretetem volt irányadóm. Vezérelve
ez érzelem által, hibássá válhatunk – vétkessé soha!
Házunknál most inkább, mint bármikor, halotti csend uralkodik; nyugalom
nem létezik, mert keblem s egész idegzetem annyira izgatott, hogy alig
birok csak pillanatra is csillapodni.
Látogatásokat nem fogadunk el; Örkényi Bélán kívül alig volt valaki
nálunk hónapok óta. Már többször nyilvánítám előtted e fiatal ember
iránti ellenszenvemet, s mind ez ideig nem tudtam megbarátkozni sem
külsejével sem modorával. Csodálom, hogy tud férjem e kellemetlen
emberrel oly örömest társalogni, – kívüle más valakit alig tűr körében.
Ha Gyula tervei meg nem változnak, rövid idő mulva Pestre indulok, hol
jelenleg édes anyám van. Útközben nálad kivánok pihenni néhány napot, –
mások boldogságának látása enyhíteni fogja némileg lelkem szomorú
állapotát.
_Ágnes_.»
E sorok élénk szinnel rajzolják elénk Ágnes szomorú lelki állapotát, s
mutatják, mint lett rövid idő alatt szerencsétlen az, ki annyira
megérdemlette volna, hogy örökös boldogság környezze.
Még csak azt említjük meg, hogy Marosi engedvén neje kérelmének legalább
részben, elhatározta hogy Ágnest a fővárosba kisérendi, honnan rövid
mulatás után visszatérend erdei magányába.


XII. (Találkozás.)
Az ősz legszomorúbb szakában vagyunk.
Hosszas esőzések a földet mélyen áthatották. Ritka köd lepi el a
láthatárt s nem engedi, hogy szemünk a messze távolban keressen nyug- s
élvpontot.
Ily időben, ha hon a magányban mulatunk, akaratlanul is búskomorság lepi
meg keblünket, mert minden szomorú, minden lehangolt körülöttünk.
Természetes, hogy belvilágunk is arra lesz késztetve a külbehatások
által.
E szomorú őszi napok egyikén, a termékeny békési lapályt keresztülmetsző
országúton, nagy utazó-hintót látunk lassan előbbre mozogni. A befogott
erős öt ló alig bir léptetve haladni, annyira feneketlen és barátságos
volt a jó búzaföld alkotta sár.
Ez azon esetek egyike, midőn mintegy sajnálkozva tekint a gazdagra a
szegény juhász, kinek egész vagyona erős s kihízott isten-lovában
összpontosul. Ő hordoztatva hű kisérője által fölkeresi a mezsgyét, föl
az árkok partjait, s mitsem gondolva a feneketlen úttal, fütyörészve
ballag odább, míg közelében az utas, alig észrevehető kínos módon halad
gazdag pompás lovain s kényelmes hintajában, s irígykedve tekint a
juhászbundás atyafira, ki tovább ballag s elér még aznap oda, hova az
ötlovas fogat minden ereje s büszkesége daczára el nem juthat.
A hintó belsejében Marosi ült nejével, a szép Ágnessel. Ki a
magyarországi, napokig tartó őszi utazás fáradalmait ismeri, s még azt
is tudja, mily viszony létezik e két lény között, nem fog csodálkozni,
ha nemigen víg kedélyben találkozunk régi ismerőseinkkel.
Mindkettő kezében könyv volt, s csak néha-néha, mikor az út már
feneketlennek látszott, vetettek ki a szabadba egy-egy pillantást,
imához hasonlót, minél hamarabbi szabadulhatásért e kínos s úntató
állapotjokból.
A lapályon nagy nehezen keresztülhaladván a hintó, megállapodott, mert a
fáradt lovaknak szükségök volt pihenésre. Addig is az inas leszállván
különösen e czélra készült fával kezdé szabadítani a kerekeket a ragadós
sártól, hogy az amúgy is felette nehéz járművet néhány mázsával
könnyebbítse.
A bennülők, leeresztvén a hintó üvegtábláit, a vidéket nézték, ha
csakugyan vidéknek nevezhető oly végetlen lapály, mely e pillanatban még
csak a délibáb tündéries jelenetei által sem varázsoltathatott széppé,
minthogy a hűvös szél még a természet képzelő tehetségét is
megdermeszté.
– Bárki mit mondjon – szólala meg Ágnes, – mégis csak szebb ország az a
miénk, legalább útaink jók, járhatunk, kelhetünk tetszésünk szerint.
Kopár hegyeink s erdőségeink pedig most is szebb képet alkotnak, mint e
végtelen fekete lapály.
– Igazad van, csak azt sajnálom, hogy szép hegyeink mögött nem terjed e
jó barna termékeny lapály, mert akkor szép vidék s jó búza is volna:
mindkettő nagy előny.
– Gazdasági szempontból meglehet, hogy ez hasznosabb ország, de hogy
Erdély terméketlen hegyláncza ennél sokkal kellemesb, az bizonyos. Azt
vélem, ki most itt lakik, mintegy elzárt, elszigeteltnek érezheti magát,
mert legjobb akarata mellett sem mozdulhat ki helyéből.
– Ne hidd azt; itt is épen oly mozgékonyak az emberek, mint nálunk; mert
mindezt megszokják, s alig veszik észre a feneketlen utakat.
– De halld csak, mi hang üti meg fülemet, mintha kiáltásokat s tömérdek
eb ugatását hallanám innen jobb felől.
Ágnest e szavai után félelem lepte meg, mert azonnal akkor hirhedt
rablók, s gyilkolási esetek izgaták fel képzelő tehetségét, –
szerencséjére alig néhány percz mulva, egészen más természetű kép nyilt
meg szemei előtt.
A közel fekvő kis ültetvényből, tán megérdemlette az erdő nevet, egész
csoport fehérveres tarka kopó rohant ki egyszerre, nyílsebességgel
hajtván az épen most felfogott friss nyomot. Alig értek a karcsú gyors
ebek a szabadba, a lovasok kezdének kibontakozni a sűrűségből.
Huszonnégyen lehettek körülbelül, mind zöld egyenruhában, zömök,
virgoncz vadász lovakon. Nem tekintve sem árkot, sem bokrot, sem
sövényt, követték a lármás csapatot.
[Illustration: Nem tekintve sem árkot, sem bokrot…]
– Nem messze lehetünk az alföldi vadászok tanyájától – mondá Marosi –
mert tudtommal e vidéken őket kivéve, senki sem tart angol kopókat.
– Mondhatom, meglepő kép, – szóla közbe Ágnes, kis mélázás után, – itt
kétszeresen az, e végtelen pusztaságon. Nézd csak, egyenesen felénk
tartanak.
– Lovaik a mély földben pompásan haladnak; alig marad el három, négy
közülök, a többi mind együtt tart. Lássuk csak, most neki mennek annak a
sörvényes ároknak.
– Csak baja ne essék valamelyiknek, mert ha jól látom, nem igen keskeny
azon árok.
– Ha erről sokat gondolnánk, soha sem vadászhatnánk. Ne féltsd őket.
Nézd csak, mint bukkannak egymásután keresztül a sövényen. Egy pillanat
műve, s mind keresztül értek a nagynak látszó akadályon. – Ilyenkor a
szenvedély ragadja el inkább az embert, mint a bátorság.
A vadászat egyenesen Marosiék felé tartott s valóban kellemes és élénk
képet alkotott. Kellemest, mert életet varázsolt elénk ott, hol minden
holtnak látszék; élénket, mert annyi állat volt sürge mozgásban, annyi
torok feszültségben, hogy az űzött vadat elérhessék.
Még egy ideig a hintó felé tartván a vadászat, egyszerre jobbra fordult
s néhány percz mulva alig volt látható a rögtönzött jelenet s újra mély
csend uralkodott. Csak koronként vala hallható egy-egy hangvisítás a
ködborította láthatár mögül.
Utasaink elindulának, siettek a mint épen lehetett, mert egy közel fekvő
csárdát akartak elérni még aznap. – Alig haladának negyed órát, a bakon
ülő inas az ablakhoz kopogtatván, kezével jobbra mutatott. Kitekintvén a
szabadba, látszott, miként a vadásztársaság, mely azalatt messze terjedő
kört lovagolt át, ismét az országút felé tartott. Sokkal érdekesebb volt
ez újból közelgő jelenet, mintsem az oly vadásznak – milyen Marosi volt,
legfőbb fokra ne csigázza figyelmét.
Megállapodást parancsolván, feszült figyelemmel nézte, mint jő közelebb
s közelebb a vad roham. Az ebek még mind fáradhatlanul hajtottak, de a
lovasok fölött felhőként emelkedett a már-már tikkadni kezdő lovak
kigőzölgése.
Az országútat e helyen, mint mindenütt honunkban, hol az utak
járhatlanok, két széles árok köríté, nehogy az, ki kénytelen végig
vergődni rajta, a feneketlenségeket kikerülhesse. Az út felé tartván,
most már majdnem egyenes vonalban a vadászok, Marosi mindinkább
nyugtalanabb lőn, s így szóla:
– Meglátjuk, hogy menekülnek keresztül e két hatalmas árkon, mert
hosszas vadászat után, fáradt lovakkal, ez kétszeresen veszedelmes
akadály.
A kutyák az árok szélén megállapodtak s nyomot vesztve, keresték azt ide
s tova futkosva. Mire azonban a nagyobb távolságban követő lovas csapat
elérte volna őket, kiugrasztották az árok medréből a még meglehetős
erővel iramló nyulat. Ez, az országúton keresztül baktatván, mennyire
csak ereje engedé, azon igyekezett, hogy veszélyes üzőinek szemei elől
mihamarabb eltünjön.
Azon pillanatban, midőn a falka a vadat kiugrasztotta, a lovasok mintegy
gépileg egyszerre hatalmas «Shee ho»-t hangoztatván, elragadtatva a szép
siker által, neki rohantak a felette magas s meredek felhányású ároknak.
Legnagyobb része szerencsésen keresztülugratott, néhányan oldalt
kerestek csapást, melyen tikkadt lovaikkal átvergődhetnének. – Az egyik
vadásznak lova azonban különösen nagy s merész ugrást tett, s leérvén a
magasságból a sáros útra, megsikamlott s oldalt elbukott. A többiek alig
véve észre pajtásuk balsorsát, tovább vágtatának. A ló félig az alatta
fekvő vadászra nehézkedett, s első pillanatban nem volt képes fölkelni
alkalmatlan s veszélyes fekhelyéről. Meglátván ezt Marosi, azonnal előre
küldé inasát, hogy a szerencsétlen baján segítsen, mennyire csak tőle
kitelhetik.
Mire az inas oda ért, mert csak pár száz lépés volt a közelgő hintó és
bukott vadász között, már talpon volt mind a ló, mind tulajdonosa. Az
elsőbbik megsértette egyik lábát, hogy alig birt lépést haladni, az
utóbbiknak pedig a homlokán ejtett seb vérzése, egész arczát elborítá.
– Ide küldött uram, ki maga is ide siet, hogy szolgáljak nagyságodnak, –
szólítá meg az inas a vérbe borult vadászt.
– Köszönöm, barátom, fogja meg csak lovamat, majd megtörlöm sebemet s
bekötöm kendőmmel.
– De hogyan is lovagolhatnak ily időben s ilyen helyeken oly sebesen. Jó
az isten, mert csak egyiköknek lett baja, nem csodálnám, ha vagy három
kitörte volna a nyakát.
A vadász nem igen ügyelt az inas okoskodásaira, hanem mint lehetett,
bekötvén sebeit, lova kantárszárát megfogva haladott a hintó felé.
– Most menjünk, hadd köszönjem meg uradnak hozzám való szivességét.
A nagy zavarban el is felejté a lovas megkérdeni, hogy ki ült a
hintóban, kivel hozta össze a szent-huberti balsors, – hanem a hintó
nyitott ablaka elé állott s csak akkor vevé észre, hogy annak belsejében
nő is foglal helyet – meghajtván magát, így szóla:
– Bocsánatot, hogy ily szomorú s rendetlen állapotban bátorkodom
megjelenni nagysád előtt, de nem akartam elmulasztani köszönetet mondani
a rögtöni segélyért. – E szavakat mondván, nézte csak meg közelebbről a
hintó belsejében ülőket, s annyira meghökkent, hogy alig volt képes
eltitkolni zavarodását.
– Talán rosszúl érzi magát? – kérdé Marosi.
– Épen nem, – csak csodálkozás fogott el, megvallom, mert épen
Kolozsvárt a székesegyház rostélyzatánál állottam, mikor gr. Marosi
Gyula esketése történt Dévai Ágnes bárónővel, kikkel – ha nem csalódom –
most szerencsés balsorsom összehozott. Én gróf Zendy Kálmán vagyok, ki
akkor kevés ideig Erdélyben mulattam.
– Kétszeresen örvendek, hogy az, kinek segíteni akartunk csak – mert
hála az égnek, nem volt segélyre szükség – régi ismerőseim egyike, kivel
ha jól emlékszem, Nápolyban többször találkozánk a követségi palotában.
– Úgy van, most ugyan egészen más szinezetű, de sokkal kedélyesebb
találkozásunk, mert reméllem, hogy a grófné s férje ily késő este, rossz
utakon s veszedelmes rablókkal telt vidéken nem fog tovább utazni, hanem
tanyánkon meghálnak, mely e helytől alig van negyed óra járásnyira.
– Azt vélem, jobb lesz, ha férjem nem fogadja el a gróf úr szives
ajánlatát, mert sok alkalmatlanságot szerezhetnénk az uraknak.
– Korántsem, sőt inkább mi, a régi magyar szokás szerint nagy örömmel
fogadjuk a férfi látogatásokat, s lelkesedéssel női vendéget. Hogy pedig
a grófné mindenkép meg legyen nyugtatva, bátor vagyok előre is
megmondani, hogy már ez idén is több nő tisztelte meg jelenlétével
szerény tanyánkat.
– Ha nyiltan biztosít, hogy nem leszünk terhökre, elfogadom ön
meghivását, – mondá Marosi.
– Nemcsak hogy nem alkalmatlanok; de már előre is rendelkezésére adom
istállómat: mert remélem, hogy pár napot a vadászat kellemes
időtöltésének fog szentelni.
– Már ezt alig fogadhatom el, mert sietünk Pestre.
– Épen nem sietünk oly nagyon, – szóla a grófné; – ezt csak azért vagyok
bátor említeni, mert tudom, hogy férjem fő mulatságai közé tartozik a
vadászat.
– Annál jobb, mert így legalább bizton reméljük, hogy néhány napot
nálunk fog tölteni.
*
E cserebeszéd után, Kálmán sánta lovát az inasnak adván által, a bakra
ült, hogy kalauz szerepét vállalván, biztos kikötőbe vezesse a fáradt
utasokat.


XIII. (Az alföldi vadászok tanyája.)
Mielőtt történetem elbeszélésében tovább haladnék, meg kell állapodnom
pár pillanatra, hogy leírjam röviden azon helyet, hova utasaink
vetődtek.
A békési vizmentes s legtermékenyebb lapály szivét képző nagy pusztás
birtok közepett fekszik az alföldi vadászok tanyája. Emeletes,
középnagyságú épület, uj schweizi modorban készült nyájas külsejű s
tekintetű. Ha először közeledünk e pusztaságok közepett elrejtett
csendes lak felé, alig képzelhető, hogy falai között s körül annyi lény
cseng bong, mulat a legnagyobb egyetértésben, barátságban.
Maga a főépület több kisebb szobára van osztva, melyek mindegyikében két
szent Hubert-lovag lakik. Ezeken kivül van nagyszerű étterem s még
nagyobb mulatóterem, melyben tágas, élénk tüzű kandalló körül foglalnak
helyet a mulatók, pihenők esti órákban.
Ha a ház tetején épült erkélyre megyünk, valóban meglepő kép tárul fel
szemeink előtt.
A tanyát környező, sürű növényzetű akáczerdő, azontúl néhány rendesen
mívelt kert, a fákkal szegélyzett gazdasági épületek s a vadászok
legfőbb kincsének, lovaiknak pihenő helyei, a messzeterjedő istállók,
képezik a tájkép elejét s legélénkebb részét. A távolabb eső, nagy
szorgalommal mívelt ültetvények s az egész pusztát bekerítő magas
akáczsövények mintegy foglalványát képezik az alattok elterülő kis
világnak. E foglalványon túl terjed, mintegy ködhomályba burkoltan a
mérhetlen lapály, melynek itt-ott kibukkanó tornyai, majorai,
ültetvényei kölcsönöznek némi változékonyságot a tengerhez hasonló
végtelenségnek. A még e vidéken létező roppant terjedelmű ős gyepek
friss zöldje, mintegy ugyanannyi nagyszerű smaragdszinű tavat varázsol a
jól művelt lapály láthatárára, s e látvány legmélyebben fekvő
diszítményét képezi.
Sokat jártam s éltem az alföldön, de csak mióta többször mulattam e
messzelátón, győződtem meg arról, hogy e végtelen, s unalmasnak látszó
lapály is képes szép tájképet varázsolni szemeink elé.
Oka ennek részint azon szerencsés pont, melyen a tanya fekszik, mert
körülötte terjed az alföld legmíveltebb része, másrészről azon majorság,
melyről lenézve néhány ezernyi hold síkföld alig észrevehető hiányt
képeznek; az egymástól mértföldnyire fekvő majorok s falvak pedig
összeszorultaknak, szomszédoknak látszanak lenni.
A messzelátón kitűzött lobogó azt jelenti, hogy a vadászok együtt vannak
és szívesen fogadnak el vendéget. A ház tetejének másik oldalán levő
vészharang, a nem ritkán sürű ködbe burkolt lapályban, elkésett s
eltévedt vadászoknak útbaigazítója, megmentője.
A házat környező erdőcske, melynek legsürűbb részében van a kopófalkák
lakháza, kellemetes sétányt képez, s az azon túl terjedő s mintegy az
angolkert közepét elfoglaló futópálya a vadászok mulatóhelye, mert itt
egész nap lát az ember uj lovakat érkezni, indulni, próbálni vagy
idomítani.
A milyen meglepő az ujonnan érkezőre nézve e nagy pusztaság közepett e
csinos s kellemetes környékű vadászlak, ép oly csodálkozást gerjesztő,
sőt mondhatnám nálunk a maga nemében egyetlen – annak belélete.
Délig mindenki kis szobájában mulat s írás vagy olvasással foglalkozik,
mignem megkondul a reggelihez hivó harang. Alig hangzottak el utolsó
kongásai, az egyes kis hálószobákból kilépnek a lakók és sietnek az
étterem felé, hol összegyülvén, többnyire szótlanul végzik az emberi
test fentartására annyira szükséges kötelességöket.
Óra eltelte után, megszólal a vadászmester sípja, s e hang hallatára
mindenki elhagyja helyét s elkészülve lóra ül. Néhány percz mulva már az
egész lovas társaság a vadászkastély előtt van összegyülve. Mély
hallgatás uralkodik még, mert részint a békétlen lovak nyugtalansága
igénybe veszi a lovasok figyelmét, részint pedig azon feszült várakozás,
melynélfogva a vadászok izgatott idegzettel lesik a bekövetkezendő
eseményeket.
E csendet a vad első látása vagy kelése szakítja csak félbe, s egész
szilaj lelkesedéssel kitörő örömmé változtatja annak elérése s
elfogatása.
Néhány órai künn mulatás s vadászat után, alkonyatkor hazafelé indul a
társaság, a mint kiki bír vagy akar épen. Mert vannak, kik szeretnének
ugyan a sokszor hideg s ködös időben hamar haza jutni, – de lovaik
kifáradása vagy eltikkadása miatt azt nem tehetik.
S vannak ismét, kik – mindamellett, hogy fáradhatlan vadászlovaik még
sebesen bírnának haladni, nem teszik azt, e pillanatban sokkal többre
becsülvén azon nemes állatot, mely annyi mulatságot, élvet szerzett,
hogysem még túlfárasztani akarnák.
Végre vannak még, kik nem gondolva semmivel, vágtatva sietnek a tanya
felé; ezek képezik örömét s legszebb reményét a lótenyésztő gazdáknak,
mert sok s jó lóra van szükségök.
Egymás után hazaérkezvén a lovagok, kiki szobájában mulat esti hat
óráig, mikor ebédnél újra egybegyül a hideg, friss levegő s fáradalom
edzette társaság.
E lakomának már egészen más jelleme van, mint az előbbinek, mert azalatt
mindinkább kifejlődik a jó kedv s az öröm a sikerült vadászatok, jó
lovak, szép ugratások fölött.
Itt poharat emel valaki jó lováért, ott szép szeretőért; mások a
társaságért, – barátságért s összetartásért ürítnek serleget. Szóval, ha
nem sokat is, de valamicskét mindegyik csak fogyaszt a pezsgőből
előszeretete tárgyáért, s ebből lehetetlen, hogy más kerekedjék, mint jó
kedv, mely néha-néha, ázsiai fajtájú zenészeink búskomor nótái által nem
kissé mozdíttatik elő.
Este a kandalló körül gyülnek egybe a lovagok s részint kártya, részint
vitázás, beszélgetés vagy olvasással töltik az éjfélig terjedő órákat,
mikor ismét mély csend s béke áll be ez egészen különszerű és szerkezetű
kolostorban.
E tanyai élet kellemei valóban rendkivüliek; mert ott, hol annyi ember
gyűl össze, kik mind jó ismerősök, barátok, pajtások; lehetetlen, hogy
jól ne érezze magát az, ki még az életet nem unván meg egészen, kedveli
a társadalmi viszonyokat s azon titkos kötelékeket, s barátságróli
művelt fogalmakat, melyek megengedik sőt lehetségessé teszik, hogy annyi
különféle jellemű ember hónapokat tölthet együtt, minden nevezetesebb
súrlódás nélkül.
Lehetséges pedig ez, mert nemcsak lelkületre, de indulatra nézve is
egyeznek, mert egy czélnak, a vadászatnak, e legférfiasabb mulatságnak
élnek, melynek köszönhetjük egyedül, hogy a mostani ellágyult szokások s
viszonyok közepett, testünk edzett, bátorságunk éber, s nem ritkán
kedvünk, kedélyünk ha nem víg is, legalább kissé derültebb lesz.


XIV. (Fogadtatás.)
Kálmán alig ült a hintó bakján, alig mondotta el utasításait a
kocsisnak, – mélázni kezde, s kevés perczek mulva annyira gondolatokba
merült, hogy alig látszott ügyelni mindarra, mi körüle történt.
Ő egyike volt azon fiatal embereknek, kik nagyon sokat éltek. Ifjúkori
szerencsétlen szerelme csakhamar rendetlen s nem ritkán iránytalan
életmódba sodrotta. Mintegy erőltetve ölt el magában minden oly érzést,
mely talán nemesebbnek vagy költőibbnek látszhatott a mindennapias
kéjelgésnél. Szerencséjére – vagy ha ugy akarjuk, dicséretére legyen
mondva – koránt sem illett össze ez életmód jellemének alapvonásaival,
mert melegen érző szive volt ugyan, de nem kivánt szeretni, azt akarván
elhitetni magával, hogy arra már nem képes többé.
Nem tartozott azon feslett könnyelműek sorába, kik csak azért olyanok,
mivel már nem tudnak máskép érezni s élni, mert az élet szebb s nemesebb
szinezetét meglátni, felfogni nem képesek. Ő könnyelmű volt, mert ezen
mámor mintegy falat, várerősséget képzett körülötte, mely nem engedé,
hogy azon hiányt, mely létében mutatkozott – a valódi nemesebb érzelmek
nemlétét – éreztesse. Szóval Kálmán egyike volt azon fiataloknak, kik
azért kedvelik a bort, zenét s minden zajos mulatságot, mert őket az
élet valóságától elvonják s nem engedik, hogy föleszméljenek.
Elmélkedésének főrészét jelenleg a sors azon különös végzete képezte,
melynélfogva most már másodízben hozta őt egybe Ágnessel, kit azelőtt
nem ismert, s kiről alig hallott volt szólani.
Bemegy Erdélybe, – miért? mert épen nem tudott mit tenni. Lovat próbál,
de pajtásának lovásza késik s ezalatt meglátja Ágnest. Két éve, hogy ez
történt, alig gondolt néha a szép nőre, nem is volt joga Ágnessel csak
gondolati vagy eszményi összeköttetésbe is lépni; s mégis egy vadászat
alkalmával ugyanazon lovon ülve, melyet akkor próbált s későbben megvett
s mely a legbiztosabb s ügyesebb ugrók közé tartozott, elbukik; –
elbukik pedig Ágnes hintójának közelében s kénytelen ismét összejönni
vele; sőt kénytelen Ágnessel – már csak azért is, mert művelt s nyájas
ember – megismerkedni, rajta segítni, közelében maradni. Mindezek mily
prózai elmélkedések s mégis mennyi költőiségnek vetik meg alapját oly
kebelben, melyben a szerelem azóta bár lenyügözve, de megölve még nincs.
Mind ezen gondolatok zavarban s csak álomként száguldoztak át kebelén.
Nem tudta valóban hogy mit érez és mégsem szabadulhatott azon belső
nyugtalanságtól, mely boldogságot vagy bút, szerencsétlenséget vagy
édent egyszerre varázsol lelkünk elé.
Szórakozott állapotából Marosi kocsisának kérdései költék fel, melyek
által visszarántva a fellengzőbb eszmék világából az élet valóságos s
igen egyszerű eseményei körébe, – felelt azokra, s a két előttük nyiló
út közől megmutatá a vadászlakhoz vezetőt.
Megérkezvén, pajtásai közől még senkit sem talált ott, pedig már-már
esteledni kezde. Szobát nyittatván vendégei számára, maga is szobájába
ment, hogy megpihenjen és átöltözködjék.
Alig nyugodott pár perczig, sebe szerfölött kezdett fájni, szorgalmasan
alkalmazott jégborogatások mégis annyira megszünteték a gyuladást s ez
által a fájdalmat, hogy felöltözve fölmehetett a terembe, várva a majdan
érkezőket s meglependő a társaságot kalandja elregélésével.
Megérkezvén az egyes vadászok, majdnem mindegyik azon kérdéssel lépett a
terembe: «Hogy érzi magát Kálmán pajtás? s kié azon utazóhintó, mely az
udvaron áll?» Zendy mindkettőre kielégítőleg felelvén, öröm hatotta át a
társaság tagjait, részint mert ez okozta, hogy ily váratlan s kellemes
vendégek keresték fel elszigetelt tanyájukat.
Mikor elvonultságban bizonyos rendezett s egy alaku foglalkozásnak
élünk, a legkisebb eltérő esemény is kétszeres érdekkel bír. E szerepet
vala játszandó az alföldi vadászok tanyájában Kálmán kalandja, mely már
is kettős érdekű volt, mert szép nővel hozta érintkezésbe szent Hubert
lovagjait. Az egész nagy világban a nők viszik a főszerepet életünk
pályáján; miért ne jutott volna e kedves osztálynak ugyanazon
kiváltságos s érdekes állás e vadászlak falai közepett is?
Már mind egybe voltak gyülve a vadászok, midőn Kálmán bevezette Gyulát
és nejét. Az elnök, ki már régtől fogva ismerte Marosit, fogadta a
vendégeket s mutatta be egymásután a jelenlevőket. Alig lehet fogalmunk
arról, mily varázserővel birt a szép nő megjelenése e lármás társaság
közepett. Csend lőn s mindegyik, még a legszilajabb is ihlettel hajtotta
meg magát a mai nap hősnője előtt. Kevés percz mulva egyes
csoportozatokra oszlott a társaság, – Ágnes körött természetesen
legtöbben egyesültek s mindegyik sajnálta, hogy nem őt érte ama baleset,
mely Kálmánt részesíté azon szerencsében, hogy a grófnét bevezesse
szerény tanyájokba. Szóval a jelenlevők majdnem mindegyikére különös
kedves benyomást tett az idegen nő külseje s egyszerű modora, melynél
fogva fesztelen s mégis komoly, csendes s mind e mellett mulattató birt
lenni.
Gyulát az idősebb vadászok mulattaták, – elbeszélvén neki, mint alakult
ez egylet, mint ment a mai vadászat, mily kellemesek az itt tőlt napok?
Marosi szinte üdülni, fölmelegülni látszott e sok, valóban s nem csak
látszólagosan élő lény között.
Ebédhez ülvén, az elnök a maga helyét Ágnesnek engedé át, ki látva, hogy
férje jobb kedvű mint máskor, örült mindazon eseményeknek, melyek ily
jótékony hatást gyakoroltak ily rövid idő alatt Gyulára.
Eleinte nagy csend uralkodott, csak közönyös, mindennapias tárgyakról
volt szó, alig hallatszott itt-ott néhány fentebb hangon folytatott
cserebeszéd. Fölkelvén az elnök s poharat ürítvén a most már csak
esetleg, de annál szivesebben látott vendégekért, mintegy kihirdettetett
a szólásszabadság, mely érzés kettőztetve lőn az alföldi vadászok
zenetársaságának búskomor magyar hangjai által.
Kálmán csendes volt s lehangolt, csak távolról nézve az élénk
mozgalmakat; – vérvesztése és sebének megújuló gyuladása idegrendszerét
megháboríták s lázas állapotot idéztek elé. Mindamellett erőt vett
magán, s nem távozott beteges állapota daczára is; alig tudák elhagyni
szemei Ágnes bájoló alakját.
Vajjon a szép nő észrevette-e azt?
Erre felelni csak annyiban vagyunk képesek, mennyiben bizton hiszszük
hogy a nő tiz udvarló közül is első pillanatra ki tudja ismerni azt,
kire gyakorolt ő legnagyobb hatást; legyen ez udvarló bár a
legcsendesebb s elvonultabb.
Az elnök felköszöntését többen követték. A fiatalok egyike, kinek
hangjáról meg lehete ismerni, hogy valaha kortes is volt, felszólalt.
Elmondá, hogy az ő tudomása szerint ily alakú vadászegylet csak kettő
volt a világon. Az első a XVI. században Németország őserdeiben alakult,
tisztán oly emberekből, kik megunván az életet és világot, a rengetegben
elvonulva egyedül a vadászatnak éltek kizárólag. E társaság