Az alföldi vadászok tanyája: Regény - 09

Mind a mellett senki, még a leghíresebb pletykahős sem mondhatott volna
semmit, mi kétes világot vetett volna e sokszori együttlételre.
Ágnes viselete annyira természetes s ment volt minden kaczérságtól, hogy
mindazon kevesek agyában, kikkel Pesten léte alatt megismerkedett,
legkisebb gyanú vagy tévútra vezető okoskodás sem támadhata.
Kálmán leginkább érezte mindezt.
Mert mind a mellett, hogy nem ritkán voltak pillanatok, midőn már-már
azt merte hinni, hogy érdek, ha nem szerelem szállja is meg Ágnes
szívét, mégis e pillanatok csak futólagosan, fátyolképek gyanánt
vonultak el elméje előtt. Alig kivánt az elbájoló kép után nyulni, alig
kivánt bizonyosságot szerezni magának arról, mi egyedül boldogíthatta, s
már is eltünt a csalfa jelenet s megmaradt a reménynélküli valóság.
Szellemére e hetekig tartó bizonytalan s annyi felhevülés által izgatott
életmód nem lehete jó hatással.
Kedvetlen, ingerült lőn, alig tudott foglalkozni vegyes tárgyakkal,
melyek kedélyének más irányt adhattak volna.
Elhanyagolta minden kedvencz eszméit, kivéve a zenét. Zongorája volt
azon egyedüli varázshatalom, mely csak kevés pillanatra ugyan, de mégis
lehetővé tette, hogy eszméi összpontosulva teremtsenek valamit: ez
ihletnek eredménye néhány felséges dal, mind megannyi fohász Ágneshez.
A legszomorúbb bizonyosság, sokkal üdvösebb hosszantartó, néha-néha
kecsegtető bizonytalanságnál.
Ez emészti lelki erőnket s megzavarja létünket, magábaszállást,
öntudatteljes lelki megfeszítést nem enged, s a legellenkezőbb egymást
felváltó eszmék chaosába sodorja érzelmi világunkat.
Sokszor, az első hetek alatt, elragadva indulatai árjától, meg akarta
vallani szerelmét Kálmán Ágnesnek; – azt hivé, hogy e nő nem érti s nem
tudja mindazt, mit érez – mennyi bút s keserű örömöket okoz látása.
Nagyon is tudta s érezte Ágnes mindama jeleneteket, melyek egymást érték
Kálmán lelkében; de viselete annyira óvatos és sokszor valóban
rendkívüli erőfeszítés által támogatott volt, hogy nem engedé, miszerint
szavakba öntse mindazt, mit szemei arczvonásai s viselete eléggé
tanusítottak.
A napok órákként s a hetek napokként haladtak, s Kálmán még mind a
bizonytalanság viharos útjain lebegve, nem látott partot, mely biztos
kikötővel kinálja meg őt, édenné varázsolja fájdalmas kínoktól
szaggatott életét.
S mit érzett Ágnes e néhány hét lefolyása alatt?
Mi tanította őt olvasni Kálmán szemei sugárzatából?
S miért került mindent, mire őszintén s határozottan felelni volt volna
kötelessége?


XXVII. (Néhány lap Ágnes naplójából.)
Az élet maga, annak viszonyai s ferdeségei, elölik az emberekben az
őszinteséget.
Hányszor bünhődött az, ki őszintén megmondotta mit érez; társai,
felhasználva vallomásait, ellene fordultak.
S mily gyakran koronázza siker, ha nem is épen hazug, de legalább az
igazságtól némileg eltérő szavakat. – Mily sokszor nem érünk czélt
egyedül az által, hogy érzelmeinket titkolva s azokkal ellenkezőket
szinlelve, olyanoknak látszatunk, milyeneknek az élet jelen percze
megkiván.
Nincs e világnak birószéke, sem törvénye, mely az itt mondottaknak gátat
vethetne.
Nincs tan vagy eléggé erélyes hatalom, mely gyökerestől kiirtsa az
emberi jellem e fattyú növényzetét.
Büntetni, vagy némileg jóvá tenni az e módon elkövetett hibákat, mernők
állítani vétkeket, csak egy hatalom képes, s e hatalom a lelkiismeret.
A nőknél még inkább hiányzik a nyilt őszinteség, mint a férfiaknál.
Ez természetes. A nő már állásánál s nevelésénél fogva is mintegy
elzárkózottá lesz, az életet nem ismervén eléggé, sokszor alig hiszi
lehetségesnek, hogy azt, mit érzünk, másoknak is megmondhassuk, sőt
megmondani gyakran szent kötelességünk.
Ritkán jutnak oly szerencsés körülménybe a nők, mely világosan elénkbe
tárja ama nagyszerű, örökké fenmaradandó igazságot:
Valódi barátság nélkül megszűnt az élet valódi élet lenni. Elhagyva a
gyermekkor zsenge éveit, az életbe lépnek, új viszonyok, ismeretlen
képek s jellemek környezik őket. Alig van annyi idejök, hogy kissé
honosokká váljanak ez új, lárma s fénytől káprázó világban s már is
férjhezmenve ismét új körülmények, kivételesek támadnak, többnyire oly
férfi irányában, kit úgyszólván az egész világ jobban s inkább meg bír
itélni, mint épen az, kinek e percztől fogva nincs boldogsága e férfi
élete határin túl.
Így volt Ágnes is.
Egyetlen barátnője G. grófné előbb menvén férjhez mint ő, maga maradt,
mert nem mert s nem is volt ideje hasonló barátságra lépni másokkal.
Láttuk már történetünk elején, miszerint egyedül a kétségbeesés érzelme
bírta Ágnest e vallomások irására; mindaddig – még e legjobb barátnője
előtt is – szorgalmatosan titkolta mindazt, mi fájt lelkének, mi bút
csepegtete szívébe.
Nem volt senkije, kivel élőszóval közölhesse mindama panaszokat, melyek
elmondása már is könnyít némileg lelkünkön.
Falun tartózkodván G. grófnénál, hosszasan és sokszor elbeszélte
mindazt, mit élvezett, remélt, szenvedett – házassága első éveiben.
De Pesten léte alatt mi változáson ment keresztül kedélyének hangulata,
mi új érzelmek és szenvedések tanyáztak abban, arról senkivel sem
szólott, azt nem merte közleni még egyetlen barátnőjével G. grófnéval
sem.
Azon türelmes papirlapok, melyeknek már egyszer meg akarta súgni
érzelmeit Ágnes, segítenek most rajtunk, velök – ha nem közlötte is
világosan, legalább érezteté kissé mindazt, mit nem mert, de nem is bírt
még elregélni élő lénynek.
Pest, január 24-én.
Hova lettetek ti szép reményim?
Egy ideig már azt hittem, hogy újjá fog születni kínos létem, virány
fogja ellepni a kiszáradt, elsárgult mezőket. E szép álmaim mind nem
teljesültek, sőt végzetem most szomorúbb, mint valaha.
Gyula nem kisért el s így nem is maradhatott itt velem, sőt örömmel és
sietve búcsúzott el attól, kinek minden gondolatja, szíve minden
dobbanása egyedül vele s érette foglalkozik.
Nem tudom mivel érdemlettem e végtelen fájdalmat, nem tudom mit
vétettem, hogy ily roppant büntetés érjen.
Ha nem szeretném Gyulát annyira, boldogabb volnék.
Nem érezném mellőztetésemet és szerelme kimultát; ő pedig nyugodt s
derültebb volna, nem tartaná alkalmatlanságnak azt, mit elölni nem
bírtam – szerelmemet.
Mégis szomorú, mikor életünk viszonyai arra tanítnak, hogy ne
szeressünk, hogy tartsuk féken örökké szívünk minden nemesebb
érzeményét, mert nem találunk senkit, ki megérti keblünk szózatát.
Január 28-án.
Még alig ismerkedtem meg valakivel, mióta Pesten vagyok, de kerülöm is,
mennyire lehet, a nagyvilág zaját.
Valahányszor nőt látok, ki férje oldala mellett boldogan vagy talán csak
büszkén halad végig az élet pályáján, mindannyiszor kínos fájdalom
furdalja lelkemet, mert magam s elhagyott vagyok.
Pedig ama nők közül mily kevesen volnának képesek annyit tűrni és
szenvedni férjeikért, mily kevesen nézhetnének szemébe az öntudat s
lelkiismeret minden nyilvánulásának oly nyugodt lélekkel mint én; s
mégis ők boldogok, férjeik mindent elkövetnek minél szebbé s kellemesbbé
varázsolhatni életök minden egyes perczét.
Nem irigység – mert nem irigylem senki sorsát, miután szépnek s dicsőnek
ismertem az enyimet s érzem mivé lőn – egyedül hiánya ama kedélyességnek
szólal meg bennem, melyet két egymást szerető lény együttléte bír
teremteni s fentartani.
Zendy Kálmánt láttam a szinházban, meg is látogatott azóta.
Habár nagyon csekély s érdektelen, de mégis kaland hozott újból egybe
bennünket; de azért nem neheztelek a sorsra, részint mert általa
jutottam egyik legkedvesebb holmim birtokába is, melyhez oly szép s édes
emlékek kötvék, – részint mert e fiatal ember látása, viselete, egész
valója nem hat reám kellemetlenül.
Az ember önző, még fájdalmában is.
Nem kedvelem most a víg kedélyűek társaságát; Zendy minden szaván,
minden legcsekélyebb tettén, ha úgy mondhatnám, fájdalomtól áthatott
szivesség ömlik el. Érzem, hogy ez ember szenved, természetes tehát,
hogy mint olyan lénynek, ki együtt érez velem, ha nem kedvelem is,
legalább szívesen tűröm társaságát.
Szeretném kitárva látni előttem szíve állapotát, hogy tudnám minemű bú
vagy fájdalom szomorítja lelkületét.
De mire való az, mások szenvedéseit tudni akarni, mikor nincs elég erőnk
csillapítni önkeblünk feljajdulásait.
Február 5-én.
Egy idő óta minden léptemet szerencsétlenség bélyegzi, nincs nyugalom,
nincs üdv számomra ez életben.
Csak egy lény van itt, kivel többször voltam, s ez Zendy.
Szivesen voltam vele, mert jól éreztem magamat társaságában, nem voltam
kénytelen jó kedvet színlelni, mikor lehangolt volt kedélyem, szóval,
mert azt hivém, hogy miután mindketten – bár talán különnemű okoknál
fogva, egyedül szomorú oldaláról ismerjük az életet, könnyen és
bántatlanul haladhatunk egymás mellett.
Nem úgy van, – csalatkoztam, akárkivel, csak Zendyvel nem szabad sokat
lennem.
Miért? mert néhány nap óta, bizonyos benső meggyőződés sugallata után
indulva azt hiszem, hogy ő engem szeret, miattam szenved.
Nem hihetem, hogy csalatkozom; ő annyira becsületes és szerény, annyira
tiszteli állásomat s viszonyimat, hogy sem szóval, sem tettel világosan
ki nem nyilatkoztatja azt, mit érez, s mégis minden szava, minden
pillantása elárulja szíve legtitkosabb fejleményeit.
Istenem! miért nem tudtam ezt előbb! tehát sejtelmem, mely pillanatra
keresztülvillant agyamon ama szép alföldi tanyán töltött napjaim alatt,
csakugyan való volt volna már akkor? vagy talán mostani viseletem, nem
ismervén Kálmán lehangolt kedvének okait, oly reményekre jogosíták fel
őt, melyeket vétek volna táplálnom?
Kerülnöm nem szabad őt, mert ez feltünnék s talán épen ellenkezőjét
bizonyítaná annak, mit elérnem kötelesség.
Kétszeres kötelesség ezentúl minden szavamra s tettemre ügyelni, hogy az
sértő ne, de a közönyösség jellemét felöltve vétkes se legyen.
Február 14-én.
Mindinkább bizonyosabbá válik előttem, hogy Kálmánt irántam való
szerelme teszi szerencsétlenné. Tegnapi együttlétünk alkalmával mintegy
erőltetve voltam kénytelen megváltoztatni beszédünk irányát, különben az
oly tömkelegbe vitt volna bennünket, melyből csak nagyon is nyilt szavak
szerezhettek volna kimenetelt.
Férjem nem ír, nem is tudom mint tölti napjait.
Néhány nap előtt terjedelmes levelet írtam neki, melyben újból kértem
őt, jönne fel hozzám, megmondottam mindazt, mit szenvedek, – gyógyulást,
megmentést tőle várhatok egyedül.
Istenem! mily különnemű érzelmek ostromolják keblemet, elhagyatva, kínos
gyötrelmeknek odaengedve, eltávolítok magamtól mindent, mi üdülést
szerezhetne.
Nemde ezt tartja kötelességem? nemde ezt parancsolja szent esküm!
Csak férjem volna itt, csak egy nap, csak egy pár óra ama szép régi
időkből, s minde kétes fájdalom talán tiszta örömmé válhatnék még.
Február 22-én.
Anyám többször látta Kálmánt, ugyanazt mondá nekem róla, mit én hiszek.
Pedig anyámnak nem is szólottam eddig mindenről.
Azt véli, ha férjem még sokáig késik, jobb lesz, ha magam visszamegyek
Gerőfalvára; talán sok dolga van s e miatt nem jöhet jelenleg.
Ezt nem merem tenni, mert ismerem férjemet, e türelmetlenségem még
inkább bosszantaná. Hisz egyetlen szerelemtől áthatott közelítő tettemet
sem méltányolta, sőt mondhatom mindenért, mi fájdalmam következményekép
tűnt fel, neheztelt, tiltakozott ellene.
De nem eléggé aláztam-e le már eddig is magamat? nem eleget szenvedtem-e
mostanig hiába?
Nem akarom kitenni magam ama határtalan fájdalomnak, megsértésnek, hogy
eltaszítson magától, mikor én mintegy erőltetve nála keresek menhelyt,
szabadulást ő általa.
Február 26-án.
Ma kaptam férjem válaszát, rövid sorokban csak azt mondja, nem jő, mert
sok a dolga, s az utak is rosszak.
Mikor egy szív megmentéséről van szó, ő akkor az utak minőségét
vizsgálja.
Mivé lőn két év alatt az, kit annyira imádtam?
Intései, melyeket levele utóiratában intéz hozzám, tisztán az ész
szüleményei. A szerelemnek, az ihletnek legkisebb nyoma sem látható
azokban; száraz próza, mintha egy apa, ki csak a törvények parancsolta
kötelességét teljesíti, intené türelmetlenkedő s épen ezáltal neki
alkalmatlan gyermekét, úgy hangzanak ama mondások.
Hosszas betegség bizonyos halál.
Sajnálom szegény Kálmánt. Sokszor úgy érzem, hogy szíve meg akar
hasadni, mikor velem van. Lelke romlatlan, szíve tiszta s bír még
teljhatalommal szeretni.
S mennyire szerencsétlen, nemde viszontszerelem bírna egyedül véget
vetni – –


XXVIII. (Folytatás.)
Márczius 1.
Sohasem hittem volna, én ki az életet egyedül könnyű és szép oldaláról
tanultam ismerni, kit édenbe vezetnek első léptei, hogy valaha ezeket
leendek kénytelen érezni s naplómba iktatni.
Ha szerelmet nem, de becsülést érdemlünk mindaddig, míg az ellenkezőre
fel nem jogosít hibás viseletünk.
De talán mindez nem való, csak rémképekkel töltötte el agyamat, s mégis
valahányszor átgondolom, borzadok, mert mintegy igaznak kellene tartanom
azt, bensőm sugallata után indulva.
Naplóm február 26-án írt sorait nem végezhettem be; hogy azt nem tettem,
sajnálom-e? határozottan magam sem tudom.
Nem folytattam, mert levelet kaptam vala. Első pillanatban azt hivém,
hogy férjem sorai, később vizsgálva a czím betűit, már csak
hasonlatosságot találtam.
Nem mertem felbontani, ki is tudna nekem írni; mintha félelem, irtózat
rejlenék e lepecsételt papir alatt, olynemű harcz támada bensőmben.
Hosszas tétova után felszakítám a borítékot, szívdobogva s lélekzeni
alig bírván, fogtam az előttem levő néhány sor olvasásához.
Tisztelt Grófné!
Ha meg akar győződni arról, mennyire nem szereti már férje azt, kinek
örök hűséget esküdött, – legyen szíves a Gerőfalva közelében fekvő
vadászlak felé irányozni lépteit. Azok iránt, kiket szeretünk s
tisztelünk egyszersmind, legfőbb, de többnyire legszomorúbb
kötelességünk is – az őszinteség.
Legjobb barátja.
E sorok olvasása után halálos fagy futotta keresztül tagjaimat, azt
hittem kimúlok, ha ugyan nemlétnek lehet tartani legszentebb érzelmeink,
hitünk pillanatnyi semmisülését.
Később némileg lecsendesedtem, azt tartva, hogy e sorok nagyon sokat s
vagy lehet talán mitsem mondanak.
Bécsből intézvék hozzám, – ki tudja miféle szívtelen ember űzött ily
vétkes tréfát velem, ismervén férjemhez való viszonyomat.
Vagy talán elérkezett ama vészteljes percz is, melyben valónak,
megtörténtnek kellene tartanom mindazt, minek bizonyossága örökre elölné
szerelmemet.
Márczius 3-án.
Borzasztó napokat éltem, a mivel egyfelől megkinálnak, azt másfelől
örökre elveszettnek tartom.
Úgy van, már-már igaznak kell hinnem azt, mit sejdíteni engedének a
kegyetlen sorok.
A sejtelem előörse az érzelemnek.
Ez érzelmek egyike a féltékenység.
Féltjük pedig férjeinket nemcsak nők vagy jó barátok, de még élettelen
tárgyak irányában is.
Szerencsétlenségem első perczeiben – s ezt csak most érzem világosan,
féltettem férjemet ama vadászlaktól, mert azt hivém, hogy sokszor ott
töltött órái kellemetesbek ő előtte azoknál, melyeket Gerőfalván él át.
Nemde, alaposak voltak sejtelmeim? nemde valósult az, minek egyedüli
gyanujára akkor még szégyenpír borítá arczomat?
Lehetetlen tovább tűrnöm ez aggasztó bizonytalanságot. Elindulok a
nélkül, hogy valakinek szóljak; mert nem akarom, hogy egy szócska is
halaszsza továbbra e keserű kötelességem teljesítését.
Egész jövőm e lépéstől függ, s mégis épen ez oknál fogva meg kell
lennie, – tartozom ezzel önkeblem kínszenvedései okozta állapotának.
Vajjon mit fog gondolni Kálmán rögtöni távozásomról?
Örvendeni fog, mert nem látva többé, kínjai csillapulandnak.
*
Márczius 5-én két órakor délután Kálmán jobb kedvvel és sugárzóbb
arczczal mint közönségesen, ballagott Ágnes szállása felé.
Az utolsó napok jól hatottak reá. Ágnest búskomor s mégis érzelgős
viselet kezdé áthatni, mintha megértve Kálmánt, akaratlanul is kénytelen
volna engedni szerelme hatalmának.
Fölérvén a lépcsőzeten, meghúzta a csengetyűt, s várta, hogy nyissák meg
az édennek kapuit.
Sokáig nem jött senki, míg végre nem a szokott férfi, de női lépések
közeledtek. Az ajtó még nem nyilt fel, hanem az előszoba beljéből egy
lágy hang így kérdé:
– Ki az?
– Gróf Zendy Kálmán – volt a felelet.
Erre kinyilt a szoba s az inas helyett Ágnes egyik női cseléde zavartan
ezt hebegé:
– Engedelmet kérek, gróf úr, de nem mertem kinyitni, magam levén,
féltem. A grófné nincs honn.
– Hova ment? ily kellemetlen időben nem hittem, hogy ki fog mozdulni
szobáiból.
– Ma jókor reggel elutazott, Gerőfalvára azt hiszem.
E szavak után Kálmán sokáig, mintha kővé vált volna, megmaradt egy
helyen, míg végre gépként indult le a lépcsőkön. A szabad levegő éles
hatása felkölté öntudatát, eszmélni kezde.
Ágnes szeret s engem kerülendő, férjét keresi föl.
De az lehetetlen, mert ha szeretne, minek indult volna ahhoz, ki őt
mellőzi, sérti, méltatlanul bántja.
S mégis egy idő óta már azt hivém, hogy szerelem az, mi lelke hangulatán
átrezzent, – nem volt olyan, mint azelőtt, elfogultnak látszott, mintha
kerülte volna szemeim öntudatteljes sugárzatát, szavaim kínoktól
áthatott hangját.
Istenem mit higgyek? hova forduljak? hogy béke vagy remény szálljon
kínok által szaggatott lelkembe.
Ágnes tud szeretni, ki szeretni tud, az jó, – ki jó, az ha
viszontszerelem által nem boldogíthat is, de megcsalni nem fog soha.
Képzelődésim! éljetek, maradjatok meg velem tehát egy időre, – hisz
nélkületek úgyis puszta volna minden körülöttem.


XXIX. (A vadászlak.)
Ágnes életében e rögtöni s mégis mély átgondolásból eredő elhatározás
főfordulópont szerepét viseli.
Mert ha valóban szíve egész erejével szerette még Gyulát, nem követte
volna egy névtelen rágalmazó útmutatásait. Hihetleneknek tetszenék
előtte mindaz, mit e néhány sor megérteni enged.
Ágnes szerelme kifáradt.
Sokat, fogalmaink szerint talán alig teljesíthetőt kivánt ő ugyanakkor,
mikor követelé, hogy Gyula első félévi viselete örökké ugyanaz maradjon.
– Már annyira jutottunk az élet bizonytalan, az indulatok árja által
majd ide-, majd odasodrott sajkáján, hogy a szerelem ama teljhatalmú
tüzét nem is akarjuk hosszantartónak képzelni, kivált miután Gyulánál
szokatlan erővel szalmatűz fellobbanásaként nyilatkozott az.
De másrészről, ha szegény Ágnes jelleménél fogva talán sokat követelt
is, e követelés nála legalább alapos volt, mert az ő szívében
teljhatalmú, tartós volt ama pezsgőnek látszó indulat, s örökké tartó
lehetett volna, ha hanyagolás helyett ápolásra talál vala. Továbbá, mert
nagy különbség képzelhető még azon túlfeszítettnek tetsző követelések
között, melyekkel Ágnes föllépett a hidegülő Gyula irányában s ama
szívtelen bánásmód között, mely által férje gyógyítni s nézete szerint,
jó útra kivánta irányozni nejét.
Ha ugyan ő azt a jó utat úgy értelmezte, mint mi nyilatkozatai nyomán
kénytelenek vagyunk hinni, akkor czélt ért. Nemde Ágnes Gyula iránt
majdnem meghidegült; s ha ő azon lények egyike volt volna, kik
kielégítetteknek érzék magokat fényes, ragyogó, külsőségek élveitől
áradó életmóddal, oly életmóddal, mely bőségben nyújt mindent, kivéve
két szív egyetértése által előidézett érzelmi világot: akkor bizonyára
lemondva álmairól, külfénytől ragyogó látszatos boldogság környezhette
volna élte fogytáig.
Mi tartotta fönn Ágnes keblében ama érzelmeket férje irányában már
hosszú időtől fogva?
Nem a szerelem egyedül, hisz annak lehetetlen volt megmaradnia a maga
tiszta szeplőtelen valóságában, mindazok után, mire keserű tapasztalása
tanította; hanem azon benső erkölcsisége alapjára fektetett meggyőződés,
hogy Gyula az, kit ő férjének mond, kinek oltár előtt hűséget, örökké
való szerelmet s odaadást vallott és esküdött.
Segítette még Ágnest s támogatta e veszélyteljes helyzetében ama
meggyőződés, ama hiedelem s remény is, hogy Gyula nem akarhat rosszat,
midőn Ágnest hanyagolni látszott s meg fog változni, ha átlátja majd,
hogy viselete szerencsétlenné teszi.
Minderre megsemmisítő villámként csapott le most e levélke. Ágnes
annyira haladott volt már a gyanú s elkeseredés útján, hogy okoskodásai
daczára is kénytelen volt sugallatai nyomán hitelt adni e kegyetlen
soroknak. – Miután hitt, természetes, hogy tétlen nem maradhatott, s
elhatározta elkövetni mindent, hogy bizonyosságot, mennyire csak lehet
csalhatatlant, szerezzen magának mindarról, mit most csak sejtett.
Ez elhatározásnak kétféle következménye lehetett csak. Vagy
bebizonyosodik az, mit most sejtett s akkor végképen lemond mindarról,
mit remélt; vagy puszta rágalom sül ki, s akkor megvallva Gyulának
rögtöni megjelenésének okait, talán ezáltal arra bírandja őt, hogy
változó viseletével az ellenkezőről győzze meg nejét s mindazokat, kik
elég rosszak s merészek gyanusítani őt.
Ágnes viselete különnemű s mégis mind egy végczél felé irányzó alapokra
volt fektetve tehát.
Első ezek között muló szerelme. – Ez bizonyosság és kibontakozás után
sóvárgott e lebilincselt s ki nem elégítő szomorú viszonyokból.
Másodiknak tekinthetjük ama szent hiedelem megsértését, melynélfogva ha
szerelmet nem is, de női állása megbecsülését követelhette volna.
A harmadik, melyet eddigelé alig említettünk, jellemének ama lázadáshoz
hasonló fölgerjedése, miután hitte, hogy igazat mondanak ama sorok,
nemcsak szerelme, nemcsak feleségi jogai, de mi – ha mindezek elvesznek
is – örökre fenmarad, hiúsága van megsértve. Ezen öntudat pedig hatalmas
emeltyű lőn, mert sok tettre nemde legtöbbször megsértett hiúság vagy
becsület szolgál főindokul?
De kérdem azok után, miket Gyula részéről tapasztalt, maradhatott-e más
hátra ezen nem egészen tiszta, de mégis természetes indulatnál? Azt
úgyis kénytelen volt átlátni régóta, hogy Gyula már nem szeretője, hogy
ő olyannak neje, ki szerető nem akar többé lenni. Természetes, hogy
fölgerjedett egész erejével, mikor ama hitetlen még egyedüli kincsét,
becsülését, női hiúságát el akarta rabolni.
*
Senkivel sem közlötte teendő útját, csak anyjával Mert, mint már naplója
soraiból is kivehettük, ez már egy idő óta megbarátkozott volt ama
gondolattal, hogy Ágnes férjét fölkeresve, igyekeznék más irányt adni
viseletének.
Félelmes habozás fogta el ama pillanatban, midőn indulni volt kénytelen.
Még sohasem tőn utat magánosan; hogy pedig ily útra készüljön valaha
vagy kénytelen legyen megtenni azt, soha nem hitte vagy álmodta.
S mégis csekélyeknek látszottak mindazon testi s lelki fáradalmak és
szenvedések, melyeket hasonló utazás idéz elő, ha eszébe juttatá a
végczélt, melyet magának kitűzött.
Méginkább elkeseredett, midőn ugyanazon úton haladván, melyeket néhány
hónappal előbb férje társaságában tett, – kénytelen volt átlátni,
mennyivel szomorítóbb helyzete most, mennyivel elhagyottabb s
reményvesztettebb, mint akkor.
Kálmán képe e pillanatok alatt nem egyszer villant keresztül keblén, nem
egyszer mint valami talán még elérhető boldogság folyta körül álmait; de
hogy mint valóságos buzdító remény gyámolíthassa Ágnes ingadozó
kedélyét, arra Kálmán még nem volt eléggé hatalmas, sem Gyula eléggé
letiprott.
Fáradalmas útjának hatodnapján ért Gerőfalvára.
Épen esteledni kezde, midőn e valaha annyira kedves és szeretett vidék
határába ért.
Világosan s határozottan maga sem tudta mit akar tenni s mi módon kiván
talán leverő s borzasztó, de mindenekelőtt csalhatlan bizonyosságot
szerezni. A sors, úgy látszik, segíteni kivánt rajta, mert mielőtt az
angolkert kapujához ért volna hintaja, megállíttatá s leszálló inasához
mintegy belösztöntől késztetve így szólott:
– Menjen a kastélyba s ne szóljon senkinek, csak az öreg Jánosnak. Tudja
meg tőle, otthon van-e a gróf; ha Gerőfalván van, tüstént jőjön vissza
maga, ha nincs honn, hozza magával Jánost.
– Értem, nagyságos asszonyom.
Az inas visszaérkeztét várva, mily szomorú gondolatok támadtak egymást
felváltó rémképek gyanánt Ágnes keblében?
A kegyetlen tavaszi szél mindeneket magával sodró süvöltése százszorosan
feléje harsogta mindazt, mit lelke, szíve érzett e pillanatban.
A gerőfalvi kastélytól rettegett; nem mert bátran közeledni ama helyhez,
mely nem rég még egyedüli boldogságát rejtette.
Kémlelődni volt kénytelen ott, hol azelőtt dicsőségének tartotta
szabadon létezhetni.
Szolgát kerestetett, mikor férje volt még.
Ilynemű gondolatoktól áthatottan várta szívdobogva a feleletet. Alig
mult el egy örökkévalóságnak látszó negyedóra s visszaérkezék inasa
János kiséretében.
A hintó nyitott ablakához lépve az öreg szolga, így szólott:
– Isten hozta a grófnét nálunk, csakhogy itt van megint egyszer
közöttünk!
– Köszönöm, János, minde szíves szavakat, de most másról kell szólanom
veled.
– Mit parancsol?
– A gróf nincs honn, úgy-e?
– Úgy van, – mondá János félelemtől reszkető hangon.
– S hol van?
– Azt bizonyossággal nem mondhatom, úgy hallom vadászni ment; már két
napja, hogy eltávozott s a készületekből itélve, holnap aligha
visszaérkezendik.
– Ülj a bakra s hajtass be, de a virágos kert rostélyzata előtt ki
akarok szállani.
Néhány percz mulva Ágnes elhagyta a hintót és cselédjeit a kertudvarok
egyikéhez küldötte azon parancscsal, hogy semmit se vegyenek le a
kocsiról s maradjanak ott további rendeletig. Jánossal maga maradván,
így szóla:
– Fogass be egy kis könnyű hintóba s jőj velem.
– De hová? ha nem sértem meg a grófnét e kérdésem által.
– Ama vadászlakhoz, hol férjem most leginkább szeret mulatni.
– Ott nem találjuk meg a grófot, azért jót mernék állani.
Ezeket oly megilletődött hangon ejtette János, mintha tartóztatva
Ágnest, szeretett úrnőjét, bánattól akarná megkimélni. Ágnes nagyon is
megértette, s fájdalmai, sejtelmei kettőztetett erővel újultak meg
keblében.
– Akaratom másíthatlan, – ha nem követsz, magam indulok.
– Isten mentsen, asszonyom, – a mit parancsol, azt teljesítendem, habár
örömtelenül is.
Rövid idő mulva Ágnes Jánossal kis kocsira ülve, a sötétség és rossz út
daczára félóra alatt elértek azon vidékre, melynek legmagosabb dombján
volt ama vadászlak. János nélkül alig ért volna e helyre, mert az utat
sem ő, sem kocsisa nem ismerték annyira, hogy éj közepett biztosan
haladhattak volna.
Miután csak egy-két száz lépés választá még a hintót a féltett laktól,
leszállottak mindketten s gyalog indultak a hegynek fölfelé.
Ágnes lábai ingadozni kezdének minél közelebb ért; kénytelen volt hű
cselédje karjára támaszkodva haladni a köves és meredek úton. Midőn
meglátta a lak gyertyavilágtól csillogó ablakit, megállapodék, nem bíra
helyéből mozdulni, annyira meg volt hatva.
[Illustration: Nem bíra helyéből mozdulni.]
Átgondolta még egyszer azt, mit most cselekszik; érezte, mi fontos;
hitte, hogy talán hibás is, és már meg akart fordulni, elhagyandó e
vidéket s Gerőfalvát, a nélkül, hogy férjét csak lássa is.
De alig támada ez akarat keblében, mennydörgésként végig harsogtak
kedélyén a szenvedés kínjai s azon borzasztó kétely, melybe dönték az
utolsó események.
Összeszedve minden, már úgyis régtől fogva hanyatló testi erejét,
mintegy elnyomva szíve minden érzeményeit, kezde újra ingadozva
előrelépni.
A domb csúcsán, sziklaormok s néhány százados tölgy és hársfa által
környezve s mintegy elrejtve látszott a vadászlak.
Újabb, félig svájczi s félig olasz izlésben épült emeletes kis kastély,
melynek külsejét a körülfutó folyosó, a nagy, majdnem földig érő tágas
ablakok s a vakolatlan téglák sötét veres szine, csinosíták s eleven
egészszé varázslák.
Alsó része kétfelé volt osztva. A hegy oldalának néző rész a felügyelő
lakását képezte; az Ágnessel szemközt levő szárnyban voltak Gyula
lakszobái, melyekben mulatott a nagyobbszerű, napokig tartó vadászatok
alatt. E szobák egyikéből csigalépcső vezetett a felső, toronyalkatú,