Az alföldi vadászok tanyája: Regény - 06

mulatván a társaság közepett, útnak indult. De Kálmán ezt nem tartotta
természetesnek, nem bírta átlátni, hogy Marosi, mint szenvedélyes
vadász, oly hamar megválhat e szép s kellemes időtöltés szórakozásaitól,
kivált miután ő a nejébe szerelmes. S mégsem merte kérni Ágnest vagy
Gyulát, hogy hosszabbra nyujtsák ottlétök idejét, mert félt attól, hogy
e sürgetése feltünő, alkalmatlan, rendkívülinek látszhatnék.
Mind hiába! Ágnes elindult!
Az induló vendégeket tizennégy lovas kiséré mintegy díszmenetet képezve
a lassan haladó hintó körül. – Majd ez, majd amaz nyargalt a hintó
ablakához, hogy néhány szó elmondása által értésére adja a szép nőnek,
miszerint ő is itt van. Csak Kálmán nem mert közeledni, csak ő nem bírt
szólani, mintha görcsös érzés bilincselné le tüdejének erejét,
gondolatinak sokszor annyira rohamos járását. – Úgy irigyelte
mindazoknak kedélyes lelkületét, kik Ágnessel szólani bírtak és mertek.
Ő szeretett s azok nem, ő nem szólhatott, mert minden szava elárulta
volna benső viharát, el szíve fájdalmait, s hátha mindezért sajnálkozó
mosolynál egyebet nem aratott volna?
Az országúthoz érvén a díszmenet, megállapodott. Az egész társaság
búcsut vőn a vendégektől s visszafordult. Most már Kálmán is kénytelen
volt közeledni Ágneshez, meghajtani magát s pár szót rebegni. Örömmel s
mégis megtört szivvel hallgatta Ágnes szavait s Marosi köszönetét a
szerzett kellemes időtöltésért. Örömmel, mert mintha másképen szólott
volna a szép nő hozzája, mint pajtásihoz; megtört szívvel, mert most
valósággá vált csakugyan mitől borzadott – az elválás.
Visszafordulván Kálmán, elereszté lova kantárszárait, s az ki nem térve
az útból, intés vagy utasítás nélkül lépdegélt az annyira ismert úton
végig a tanya felé, míg ura gondolatokba merülten, alig tudta hol jár,
mit érez vagy nem érez.
Feleszmélvén Kálmán, bensejében kissé világosság, öntudat kezde támadni.
S mi volt az, mit legelőször megérzett, mi leginkább fájt s hatott
lelkületére. A körülötte terjedő pusztaság és csend, – azon végtelenség,
mely nem nyujt nyugpontot sem szemének sem érzeményeinek.
Ez egészen természetes érzés, annál természetesebb Kálmánnál, ki most
kezdett szeretni új erővel, soha nem tapasztalt hatalommal, mely
legyőzte a zajos mulatságok által edzett közönyösségét, pedig minden
remény nélkül; szeretett, mi még inkább természetessé s jogossá varázslá
érzelmeit.
Mert ha viszontszeretet boldogít bennünket, akkor mily könnyű távol
lenni szerelmünk tárgyától, hiszen tudjuk, meg vagyunk győződve, hogy ő
ha testileg nem is, szellemileg minden esetre velünk van. A hova nézünk,
a hova lépünk, őt látjuk, vele mulatunk, ő benne s általa élünk. Mily
más annak állása, ki szeret, de tudja, hogy viszontszeretet reá nézve
nem létezik, – az csak addig boldog, csak addig nyugodt, míg szemei azon
alakon csügghetnek, mely reánézve fölér egy élettel, egy mindenséggel. –
Miért? – mert reményli, mert hiszi, hogy minden szava, minden pillantása
új emeltyűje s kimondója annak, mi keblét lelkesíti, hiszi, hogy ha
sokszor, folytonosan s mindig elmondják szemei, elrebegik ajkai azt, mit
nem mer világosan elmondani, kitárni, talán észreveszi az, kit imád,
talán megsajnálja, ez pedig minden támadó szerelemnek egyik alapos
talpköve.
Mikor Kálmán távozni látta Ágnest, első gondolata az volt, hogy ő is
távozzék, induljon oda, hová szive bálványa menend. Ez nem volt
lehetséges s mitsem segített volna rajta, – sőt talán épen ez által
zárta volna el előtte a jövőnek még ismeretlen ösvényeit.
*
Azt mondják, hogy valódi lelkes lovas vadász előtt nincs türhetlenebb,
nincs utálatosabb látvány a fagydermesztette földterületnél. Igaz, mert
akkor vége szakad minden reményének, minden mulatságának, tétlenségnek
kénytelen odaengedni szenvedélye élénk vágyait. S mégis van eset, mely
kivételt szenved, mely lehetségessé, sőt természetessé teszi, hogy a
leglelkesebb vadász is nem óhajt mást, mint fagyot, havat.
E kivételes lelki állapotban volt Kálmán azt kivánva, bárcsak egy hideg
éjszaki szél sziklává varázsolná e gőzölgő mély, lágy földréteget, mely
néhány nappal ezelőtt, mint legkedvenczebb mulatságainak fő feltétele,
örömét s minden mulatságát képezte.
Ez északi szél lehetségessé tette volna, mikép ő, mint a
legszenvedélyesebb vadászok egyike, a nélkül, hogy bárki előtt is
feltünt volna, távozhatott s akkor ki tudja, nem találkozott volna-e
hamarabb Ágnessel, nem közelített volna-e inkább végczéljához, melynek
elérése most még a lehetetlenségek közé tartozott.
Szegény szív, csak tűrj, csak szenvedj, csak remélj – s talán mindez
segít rajtad, s birtokodba keríti a legfőbb boldogságot. – De valóban
szegény, megtört és sajnálatraméltó csak akkor leendesz, ha mindez egy
csalódásokra következő szomorú valósággal fog egyesítni; miután
elvérzettél s kilehelted érzeményeid legszebbjeit.
*
Ily gondolatokba merülten érkezett vissza Kálmán a tanyára, – a felső
terembe gyülve találta mind a lovasokat. Lehetetlen volt zavarodását
eltitkolnia annyira, hogy azt egyes jobb pajtásai észre ne vették volna.
Ő azonban lehangolt lelkületét gyógyulni még folyvást nem akaró sebének
tulajdonítá egyedül.
A lágy időjárás még hetekig tartott s így természetes, hogy Kálmán is
heteket töltött a vendéglak környékén. A folytonos mozgás s egészségének
teljes helyreállítása jól hatottak néhány nap alatt annyira
megrázkódtatott lelkületére. A szórakozás más gondolatoknak is utat
nyitott. Jó kedve visszajött s nem ritkán túlzottnak is látszott. Ő
mindig szorgalmas s ügyes lovas vadász volt, de most kétszeresen azzá
lőn, mert szenvedélye a szívben talált nyugpontot, éltető erőt. – Ki
szerelmes, az kettőztetett erőfeszítésre s bátorságra képes, mert
fensőbb hatalom ragadja el s nem engedi, hogy az ész kicsinyded
okoskodásai lecsillapítsák vére forrongását.


XIX. (Egy kolostor romjai.)
Ha azon országúton, mely Marosi gerőfalvi lakása előtt elvezet, éjszak
felé egy mértföldnyire haladunk, jobbra szűk völgy kapuja nyílik meg
előttünk. Ennek mélyéből felénk rohanó hegyi patak sziklaormok által
elszaggattatott habos árja, mielőtt az országút e pontjára épült hid alá
ömlenék, két, hatalmasan ég felé tornyosuló sziklafal képzette szoroson
át kénytelen utat törni magának.
E völgy annyira szűk, hogy a patak mellett vezető, majdnem egészen
elhagyott úton itt-ott a földomlások miatt alig haladhat egy szekér
veszély nélkül.
Mintha a polgárosodás világán túllépve a vad természet századok óta
elhagyott határát érintenők, olynemű érzés fogja el a vándort, mikor
lekanyarodva a síma országútról, a völgybe irányozza lépteit.
Végighaladva az egyenetlen köves úton, akaratlanul is a természet
vadsága s az oldalunk mellett leömlő patak zúgása a közönséges élet
határit túlszárnyaló képekkel tölti meg elménket. Természetessé válik
előttünk, hogy Skóczia hasonjellemű vidékében alig találtatik ember, ki
hitelt nem adna egy rémes árnyvilág jeleneteinek, kinek képzelő
tehetsége elég fogékony ne volna a lelkek, bűvös látványok ismeretlen s
borzalomteljes világával foglalkozni, azoktól rettegni vagy reményleni s
őket másrészről segítségül felhívni vagy kerülni.
Egy ideig haladva e veszélyes úton, a jobbunkon végignyuló hegyláncz
kissé háttérbe szorul s katlant képez, melynek erdőségszegélyzette
legmélyebb pontját őstekintetű lakház foglalja el. Külseje elhagyott,
régi kolostor jellemű, mit még inkább kiemel a hegy oldalába épült
kápolna, mely most is fennáll s az egész épület balszárnyát képezi.
A kolostornak többi még meglevő része majdnem az útig nyúlik, a
természet képezte katlan üres része kertnek van felhasználva, az egészet
terebélyes, tekintélyes erdőség sürűje környezi s rejti el a nagy világ
kiváncsi szemei elől.
Az épület hosszas négyszög, melynek hátulsó része s a kápolnát képző
balszárnya a hegyhez támaszkodik, míg jobb szárnya az útra, előrésze a
kertre néz. Majdnem egészen elhagyatott állapotban korhadoz. Első
tekintetre alig látszik lakhatónak, annyira kellemetlen s a mostani
kényelem és csinosságalkotta eszmékkel ellentétet képező benyomást
idéznek elé vakolatlan falai, roskadozó ajtai s a ház felső emeletének
bagolyfészkekkel telt ablak nélküli szobái. Az egyedül szép, mi az
újonnan érkezőnek feltünik, azon pont, melyen épült a kolostor. A
körülünk ég felé emelkedő erdős hegylánczok, a rohanó patak hófehér
habzása, az ezt környező sziklacsoportozatok s a kép közepét elfoglaló
romszerű kolostor, festészileg érdekes, nagyszerű, búskomor jellemű
tájképet alkot.
A kertnek egyedüli dísze a friss pázsit s néhány százados tölgy- és
hársfa; ezek tekintete mintegy komolyságra inti a könnyelműt, terebélyes
árnyok pihenésre a fáradt vándort.
Átlépve e kis téren, ívalaku ajtóhoz érünk, mely kővel kirakott
tornáczba vezet, e tornácz s az abból kinyúló néhány szoba egyedüli
lakható része a nagy épületnek. Ezek belsejét vizsgálva, kettejét a
birtokos lakszobáinak vagyunk kénytelenek tartani, itélve az elszórt
könyvek, ruhák, fegyverek, képek, költői rendetlensége után. – A többi,
ezekkel szomszédos helyiségek, úgy látszik, a cselédség lakását teszik.
Míg Marosi és neje, elhagyva az alföldi vadászok tanyáját, Pestfelé
utaznak, mi keressük fel ez elhagyott romokat.
Az ősz – a természet élénkebb szépségeitől megfosztott évszaka még
búskomorabb szinbe ölti a kolostor környékét. Ki először ér e pontra,
mintegy lehetetlennek tartja, hogy mind e szomorúság közepett létezhetik
élő lény, kinek habár ritkán – de mégis támadhatnak élénkebb szinezetű,
kedélyes gondolatai, eszméi; csak elégedetlenség, szomorúság s bú
tanyázhatnak e mohos falak között, e vad vidék völgyében.
Ha vizsgaszemekkel nézzük, a fölebb említett lakszobák egyikében fel- s
alájáró férfi arczvonásait, aligha helyesnek s valónak nem leszünk
kénytelenek tartani e hiedelmet.
E férfi egész lényén elégedetlenség, életuntság s a gonoszszal némileg
határos gúnyos arczkifejezés ömlik el. Nem szép reményekkel, nem is víg
s derült képekkel látszott foglalkozni képzelőtehetsége; sőt a bosszú s
harag gúnymosolyba foglalt képe az, melyet látása előidéz.
E romok birtokosa, kit most ily jellemű arczkifejezéssel találunk
szobájában, nem más, mint régi ismerősünk, Örkényi Béla.
Két éve, hogy ősei ez elhagyott lakában letelepedett. Miért változott ez
idő alatt egykori élczes, kedélyes jelleme búskomorrá s keserűvé,
tulajdonkép s határozottan senki sem tudta. Rebesgették közelebbi
ismerősei, hogy egy nőveli viszonya következtében lőn ily visszavonulttá
s vaddá; mások egész mesét regéltek, mintha csalódott szerelem,
megsértett hiúság volt volna okozója e rögtöni változásnak. Bárki mit
higyen vagy meséljen róla, mi ismeretségünk első pillanatától fogva
elégedetlen, epés kedélyűnek ismerjük őt s alig tudnók másnak képzelni.
Fel- s alájárva ilyforma párbeszédet folytatott önmagával:
– Tehát csakugyan elutaztak, czélom el volna érve e részben. Sajnálom,
hogy Gyula Pestig kiséri, ez mintegy eltérés legalább pillanatnyira azon
úttól, melybe én őt lassankint bevezettem. Terveimre nézve ez
együttutazás veszélyes lehet, mert olynemű jellemre, milyen Marosié,
hely- s levegőváltoztatás nagy hatással lehet. Mit Ágnes régóta nem bírt
elérni, kissé szívesebb és szeretetreméltóbb bánásmóddal most tán
elérheti, s ez, ha mást nem vonz is maga után, mindenesetre ismét hosszú
időre leend képes szilárdítani e nőnek Gyula iránti szerelmét. De
bizzunk Marosi kifáradt, minden költőiségből vagy nagyobb fölindulásból
már kifogyott jellemében. Hiszem s reménylem, hogy most is örvend már a
jövő télnek, mikor majd háborítatlanul s nem kínozva egy nő alkalmatlan
szerelme által, függetlenül s kényelemmel élhet, mitsem gondolva a világ
s ismerősei véleményével.
Nemde ez azon irány, melyet a nélkül, hogy maga észrevette volna, de
melyre szerencsémre nagyon is fogékony, eléje szabtam? Nemde ő volt az
első, ki elpanaszolta neje bús, feszült eszméi, költői s ábrándos
szerelme okozta házi gondjait, ez által mintegy önmaga adva irányt
gondolatimnak, melyek örömmel találkoznak most s bármikor is egy szép
egyezség felbomlásával, minden szerelmi boldogság semmisülésével.
Az emberi természet rosszasága leginkább akkor fejlődik, midőn azt, mit
tőlünk a sors vagy az emberek szívtelensége megtagadott, mások
birtokában látjuk. Ha nekem nem juthatott osztályrészül boldogító
szerelem, miért birhassák azt mások, vagy ha élvezik, miért ne raboljam
el azt, mitől engem oly hitetlenül megfosztottak? Sokszor mintegy
borzadok önmagamtól, de valahányszor lelkem s kedélyem állapotát
összehasonlítom annak tetteivel, ki mindennek okozója, még jónak és
szelidnek tapasztalom mindazt, mit érzek és cselekszem.
Nem választhattam jobb tanyát magamnak őseim ez elhagyott lakánál;
valahányszor e romok között fel- s alálépdegélek, úgy érzem, mintha
magam is rom volnék. – Minden, mi költői, mi szép s víg volt, kihalt
kedélyemből, a négy falon kívül nem maradt egyéb e roskadozni nem akaró
testnél; ez megmaradt, hogy megmutassa a világnak, miszerint a test
élhet még, bár kihalt belőle a lélek, megbosszulandó e fél halált.
Még egy ideig folytatva sétáját Béla, az ablakhoz lépett, mely a háza
előtti kis kertre nyilt.
– Mily szomorú és zordon időjárásunk, szóla önmagához, – hasonlít szívem
állapotához. Meg fogja-e a tavasz változtatni mindezt? teremt-e életet
ott, hol most halotti csend uralkodik? Vajjon felenged-e akkorára lelkem
is? alig hiszem, hogy az évek óta dermedő jégréteg oly rögtön olvadásnak
indulhasson.
E pillanatban a kert roskadozó kapuján izmos öreg parasztember lépett be
s egyenesen a ház ajtaja felé tartott.
Béla megrántva a csengetyűt, belépő inasának parancsolá, hogy tudná meg,
mit akar az idegen.
Kis idő mulva a visszatért legény ily választ hozott:
– Szolgálatot keres, erdőcsősz volt s mostani urát odahagyta, mert nem
tud egyezni feljebbvalóival.
– Kinél szolgált?
– Itt a szomszédban N. uraságnál.
– Mondd meg neki, hogy nincs nálam üres hely.
– Azt úgyis tudja, csak arra kéri méltóságodat, ha lehetne, ajánlaná őt
gróf Marosinak, mert egyik legkedvesebb csősze nem rég halt meg.
– Azt nem tehetem mindaddig, míg nem tudom, miféle ember; jól végzé-e
kötelességét, szorgalmatos s józan viseletű-e?
– Azért kezeskedem, – mond az inas – hogy jó cseléd, az egész
szomszédság olyannak ismeri, józan ember s jó gazda. Családja is van,
lánya pedig legszebb az egész vidéken, nincs párja a székelységen, –
azelőtt oláhok voltak, de már évek óta megmagyarosodtak köztünk.
– Ne fecsegj annyit, ha visszaérkezik a gróf, majd szólok vele. Ha
lehet, megszerzem számára a megürült állomást.
*
– Úgy látszik, a sors intése ez, folytatá Béla, miután maga maradt, –
használjuk fel, talán e csekély körülmény is előmozdítandja terveim
valósulhatását. – Gyulának kedves vadászlakában most nincs felügyelő; –
hátha épen oda teszi ez embert; sokat jár oda, napokat tölt a hegyek
között, élvezve a vadászatot; a csősz lánya hires szépség, miért ne
tetszenék meg Gyulának, miért ne jutna e szerény lánykának ama nagyszerű
szerep, mintegy örökös választófalat képezni Gyula s Ágnes között, –
föllépni, mint a bosszú angyala. A nőknél, alig gondolattávolságnyira
egymástól szerelem és gyűlölség létezik; de gyűlölni hosszasan nem
szoktak, nekik szerelem az életök. – Ágnes szerelem nélkül alig élhet,
erről meg vagyok győződve.
*
Mintha jobb kedv ömlött volna el egyszerre e gondolatok után Béla
kedélyén; mitsem gondolva a zordon, szeles idővel, puskát vőn vállára s
kiindulva, egyenesen a hegyes erdőségnek tartott. A jó kedv, valamint a
szomorúság mozgást, változékonyságot óhajt, a mint épen vagy elfojtani,
vagy fesztelenül szabadon kívánja bocsátani keble érzeményeit.


XX. (Beteg szív.)
Az előbbi fejezetben említetteket követő napok alatt Béla búskomorabb
volt mint valaha. Az a futólagosan arczán tanyázó jó kedv csakhamar
elenyészett s mintegy visszavarázsolhatlannak látszott.
Ez természetes; – egyedül a jó indulatú érzelmek s hiedelmek lehetnek
tartósak. Rossz lelkületünk csak pillanatokra szerezhet ferde
magyarázatból fakadó örömöket; – a visszasülyedés az elégedetlenség
örvényébe annál szomorúbb s aggasztóbb, minél hamarabb áll be öntudatunk
legcsekélyebb ébredése vagy tevékenysége.
Naplójának ez időben irt néhány lapját ha felhozzuk, eléggé világos lesz
előttünk kedélyének állapota s azon habozás, mely kevés időre ugyan – a
jóság angyalának sugallataként átrezgette keble húrjait.
«Mióta Ágnest nem látom, mióta magányban, úgyszólván az egész világtól
elzártan élek, különös érzelmek fejlődnek keblemben, kettős arczot mutat
lelkületem. Bensőm régi, szeretettől áthatott irányú, ha Ágnes képével
találkozik, – a tavasz viruló ujjászületéséhez hasonló, mintha valami
eddig nem tapasztalt remények fejlenének szemem messze terjedő világa
láthatárán. Szóval mintha szerelem volna az, mi szívem üterének
dobogását kettőztetné. S alig lengi át tavaszi szellő régtől fagyos
szívemet, alig szelidül keblem felizgatott hullámos tengere, támadó
szerelem gyönyörteljes álmaiba ringatva, s megsebzett s elszaggatott
bensőm vihara legott felzúdul egész erejével és szélvész gyanánt elsepri
mindazt, mit költőiségem zsenge viránya előidézett, hátrahagyva az
elkeseredés rémképekként reámnehezkedő emlékezetét, melyek évek óta
ássák alá lelkem alapját.
Keblem e szelid s vad, szóval – e kétféle iránya mint egyesülhet egy
egészszé?
Csak úgy, ha azon úton haladok tántoríthatlanul, melyen elindultam
akkor, midőn először hallottam Gyula és Ágnes régi emlékezetimet
feltámasztó s épen ezért sebző nyilakként felém repülő – boldogságuk
minden egyes sóhaját. Nemde ha ez megsemmisül, lehet egyedül reményem,
hogy fejlő szerelmem viszonosság által valódi édenné válhassék? mi
nagyszerű volna ennek kivitele! Őbenne bosszulva meg kínszenvedéseimet,
vetném meg alapját feltámadásomnak, – Phoenixként fognék e lassankint
élesztett, mindent pusztító lángok közől ujjászületni.
Te – már elvérzeni akaró szív – csillapítsd életerőd elfolyását, mert
meglehet, hogy nem örökre veszett el az, mi egyedüli boldogságunk, a
szerelem gyönyöre. Pihenj most s engedd, hogy működjék az ész hatalma,
hogy ez erő által letiprott bálványokat azután érzelmeid hatalma által
istenségekké varázsolhassad.
Miért pazarolják a nők többnyire legszentebb s értékesebb érzelmeiket
oly egyénekre, kik azokat sem megbecsülni, sem felfogni nem képesek?
Vagy talán Gyula akármikor vagy akárki ellenében képes volna még érezni
valódi szerelmet? Nemde a világ – mint mondani szokás – eszméi még
inkább sivataggá pusztíták e már természeténél fogva is rideg keblet?»
*
Béla e szavai beteg szívnek, a romlás küszöbén álló jellemnek
kifakadásai. Még egyszer fel ügyekszik egyenesedni, mielőtt a rossz
befolyások vas járma alá görbedne. Ha talán e pillanatban tisztán érző
szív, minden idegen behatástól ment, öntudatteljes kebel volna
közelében, s ez világosan kitárná előtte vétkes gondolatfolyását, aligha
meghökkenve nem ügyekszik vala más irányt adni sötét eszméinek s ezekből
eredő cselekvényeinek. De úgy látszik, minden körülmények összeesküdtek,
hogy mind mélyebben sülyeszszék e nemrég még oly tiszta jellemet.
Lehetetlen, hogy a lélek legszentebb érzeményeiben ne sérült volna meg
oly embernél, ki nem természetes hajlamánál fogva, hanem mintegy önmagát
erőltetve támaszt keblében hasonló indulatokat.
Ágnes, már-már ingadozó édenét elpusztítva, akará Béla azokat
megbosszulni, kik szentségtelen kezekkel rabolták el keble nyugalmát,
szíve legnemesebb érzeményeit. E munkássága közben – mintegy Ágnes
őrangyalául – szerelem támadt keblében az iránt, kit a boldogtalanság
örvényébe akart sujtani; de e szerelem nemhogy szelídebb irányt adott
volna gondolatfolyásának, sőt azt még vétkesebbé tette, mert elfásultan
úgy vélekedett, hogy új szerelem csak ott támadhat, hol az előbbi
gyökerestől ki van irtva.
*
Béla régi kastélyának – mint már említettük – egyedül két szobája volt
lakható állapotban. Az első s egyszersmind kisebb háló s dolgozó, a
második rendkívül nagy, ét- s nappali teremül használtatott.
Az elsőbbik belseje chaoshoz volt hasonló. Mintha kedélye viharos
állapota még butorai rendezésében is nyilvánult volna, oly nagy
rendetlenségben állottak egymás mellett, régi bőrös karszékek, újabb
divatú pamlagok, mindenféle nagyságú asztalok. Itt nyitott
könyvszekrény, amott temérdek ruha terhe alatt görbedező fogas, az ablak
közelében nagy íróasztal, melyen félig beírt papirlapok hevertek
testvéries egyetértésben.
A falakon különféle jellemű festvények vagy aczélmetszetek s temérdek
részint újabb, részint ószerű fegyver csüngött.
A roppant nagyságú medvebőrrel takart tágas tölgyfaágygyal szemközt
különösen e czélra készült állványon gazdag aranyfoglalványú festvény
volt elhelyezve, melyet fekete fátyolfüggöny rejtett az itt talán
esetesen megjelenhetők kiváncsi szemei elől. A fátyolon látszó hetes por
azt bizonyítá, hogy ritkán vagy sohasem vonatik félre.
E fátyolos festvény fölébe ugyanazon állványon még egy kép volt
felakasztva, mely röpülő sátánt ábrázolt, ki körmei között
gyönyörteljesen mosolygó feltünő szépségű hölgy alakot tartott s azt
mintegy magával látszott ragadni.
Az állvány legtetejére kis papirszeletke volt szegezve, ezen néhány sor
irat s ezek alatt R – betű.
A második terem hosszas négyszöget képezett, bolthajtása ívekben ért
középen össze, a kertre nyíló négy ablak sürűen egymásbafolyó
rostélyzata igen gyér világot bocsátott ez úgyis már komoly tekintetű
szobába.
A meszelt falakat Béla őseinek életnagyságú, mogorva tekintetű arczképei
diszíték, – az egyik szegletben roppant nagyságú, zöldszinű, öntött
rézlábakon nyugvó kályha látszott, míg a szoba közepét nehézkes
tölgyfaasztal s körülötte néhány – felette régi, sárga bőrrel bevont s
érczszegekkel kivert karszék foglalá el.
Két héttel körülbelől azon időpont után, melyben először ismerkedtünk
meg ez elhagyott kolostorral, Bélát e nagy teremben találjuk.
Kezében franczia dolgozatú pisztoly volt, melylyel a többi festvények
között czélpontul szolgáló s emberi alakot ábrázoló egyik képre
irányozva, egymásután golyókat röpíte annak testébe, mindig szíve táját
találván.
[Illustration: Kezében franczia dolgozatú pisztoly volt.]
Alig folytatá ez időtöltést egy ideig, midőn kocsirobogás zavará
munkálkodásában.
Egy hintó megjelenése – azt vagyunk kénytelenek hinni – a
legrendkivülibb esetek közé tartozott e búskomor falak között; mert alig
hajtott be az udvarra s már is a ház minden élő lénye, Bélát kivéve,
úgymint inas, szakács, kocsis s néhány mérgesen csaholó eb vette körül a
könnyű kis falusi fogatot.
– Itthon van-e uratok? – kérdé a kocsiról leszálló, nagy bundába burkolt
férfi, az őt körülállóktól.
– Mióta gróf úr – mert az érkező nem más, mint Marosi volt – e vidékről
távozott, urunk alig hagyta el bagolyfészkünket – mondá Béla inasa,
előresietve, hogy jelentse a vendéget.
Marosi utána indulva majdnem egyszerre lépett be Bélához az őt megelőző
cseléddel.
– Isten hozott Gyula, már azt véltem nem is jösz vissza hegyeink közé,
annyira késtél.
– Hogy gondolhatsz ilyesmit felőlem, alig vártam, hogy vakandokként
ismét üregembe bujhassak; mind a mellett, hogy utazásom közben jobban
mulattam, mint reménylettem.
– Mondd el csak, hol s mikép?
Gyula elregélé kis kalandját, melynek köszönheté azon néhány élénkebb
napot, melyeket az alföldi vadászok tanyáján töltött. Elmondá mennyire
megtetszett neki ama társaság s mindaz, mit ott látott s tapasztalt vagy
élvezett.
– Jövő őszre talán te is kirándulsz oda, nemde? kérdé Béla.
– Nem tartozik a lehetetlenségek közé, ámbár hidd el, hogy ha megszoktuk
a folytonos ugyanazon helyen lételt, alig vagyunk képesek mozdulni, s ha
teszszük is azt, nehezen várjuk s vissza óhajtjuk otthonos, egyformán
rendezett életmódunkat.
– Csodállak! – te, ki nem rég még oly változékonyságkedvelőnek
látszottál, alig két évi házas élet után már így beszélsz.
– Mindennek megvan a maga ideje.
– Hát a grófné hogy van?
– Nagyon jól, még nincs Pesten, hanem G… grófné falusi lakán akar
mulatni néhány hetet, míg anyja megérkezik, hogy vele együtt menjen a
fővárosba.
– Nehezen esett-e az elválás?
– Ismered gyulékony jellemét, annyi bajom volt, hogy sok. Hidd el az is
rossz, ha nem szeretik az embert, de még az is baj ám, ha szerfölött
szerettetünk. Szegény Ágnesre és reám nézve sokkal boldogítóbb volna, ha
felhagyva föllengős érzelgéseivel, az élet egyszerű s valóságos útján
akarna haladni; mily kényelmesen s bántatlanul élhetnénk egymás mellett.
– Most már én mondom, mindennek megvan a maga ideje.
– Adja isten! mert mind a mellett, hogy így gondolkodom, nagyon óhajtom
Ágnes boldogságát. – Ily ember akar szerencséssé tenni élő lényt, szóla
magában Béla, ő ki nem képes fölfogni a női szerelmet, s türhetlennek,
alkalmatlannak tartja azt, mit mások legfőbb kincsként megőriznek s
boldogtalanok, ha nélkülözni kénytelenek.
– Tudod-e Gyula, hogy távolléted alatt is saját érdekedben működtem?
– Mennyiben?
– Meghallván, hogy kedvelt vadászlakodban nincs ügyes felügyelőd,
megszereztem számodra a vidék legszorgalmasb erdei csőszét.
– Ezért nagy köszönettel tartozom, mert a télen különösen sokat akarok
ott időzni; mint hallom, rendkívül nagy számban s gyakran mutatkoznak
farkasok és rókák.
– E napokban jelentendi magát nálad, s ha kivánod, azonnal beléphet új
szolgálatába.
– Mi hamarabb, annál jobb, – tavaszig nem mozdulok; csak ha kividúl majd
az időjárás, megyek nőmért, kire reménylem a nagy világ újbóli látása jó
hatással leend. De csak most látom, hogy pisztoly van kezedben – kit
akartál agyonlőni?
– Most még senkit, – ama függő képet választván czélpontul, gyakorlom
kezem ügyességét, hogy előre nem látható esetekben készen találjon
bárki.
Alig mondván ezt, kinyitá az ablakot s egy szemben levő fán ülő verebet
lőtt le, Gyula nagy bámulatára, ki mitsem tudott eddigelé barátja e
nembeli ügyességéről.
– Búskomor lehet eszméid folyama, különben aligha ilynemű szórakozást
választottál volna. Most már kénytelen vagyok elhinni, hogy mindazon
mesék, melyek rólad czirkálnak, mégsem egészen mesék.
– Miféle mesékről hallottál beszélni?
– Olaszországban, Bécsben, az ég tudná hol nem játszik azon dráma,
melyben te vagy a fő szereplő.
– Hadd el e pletykákat, rég elfeledtem mindazt. Hidd meg fele, sem igaz
annak, mit az emberek unalmas óráikban költenek rólunk.
– Annál nagyobb szerencse reád nézve.
E szavak rossz hatással voltak Bélára; rövid időre szótlan lőn, s csak
némi erőltetés után kezde újból, de most már egészen közönyös tárgyakról
beszélni.
Kevés idő mulva ebédhez ült a két barát, arról tanácskozván, mint
töltendik a jövő tél zordon hónapjait. – Mindazok, kiknél a benső
életerő hiányzik vagy eltörpült, mily nehezen ölik az úgy sem hosszú
élet még rövidebb napjait.


XXI. (A vetés kikelt.)
Elnémult a nagy természet.
Hol vannak e pillanatban azon kisebb-nagyobb, látható s láthatlan élő
lények milliárdjai, melyek temérdeksége kölcsönöz sürge életet,
költőiséget e nagyszerű képnek?
Hova lőn ama különnemű s mégis annyira összevágó, számtalan hang
zengzete, mely álomba ringatja az andalgót s imára tanít?
Ez imának minden egyes fohásza ugyanannyi köszönet s bámulatteljes buzgó
szózat gyanánt száll föl ama hatalom felé, mely mind e bájos, mind e
megfoghatlan szép rendben egymásból eredő, egymásért élő s egymást
felváltó lényeket teremté, hogy megmutassa mily parányi az emberek
hatalma, mily helytelen s vétkes azok gőgje, kik önműveiket az
isteniekkel összehasonlítják.
Nincs tehát élet, nincs semmi, a mi üdülést szerezhetne elnyomatott
lelkünknek, mi dermesztett képzelődésünket fel birná melegíteni némileg.
Az itt-ott megjelenő varjúcsoportok félelmes krákogása mintegy nyiltan
hirdeté azt, mit élő lény soha nem akar hinni; – az enyészetet.
A mindent magával sodró, hófergeteget korbácsoló szélvész süvöltése
sátánként kerülgeti az emberiséget, hogy elpusztítson minden lehető