Az alföldi vadászok tanyája: Regény - 11

Megmondotta férjének, hogy nem neje többé, nemcsak, mert elhagyottnak s
megalázottnak érezte magát az által, kit férjének czímezett volt, de
mert viselete által függetlenné téve, szabad menetet engede szíve
érzeményeinek Kálmán irányában.
Mielőtt Gerőfalvára indult, a vészt hirdető sorok elolvasása után, e
szerelmét támadásában már örökre meg lehetett volna semmisíteni.
S ki tehette volna ezt? Egyedül Gyula.
Ágnes érezte ezt, naplója nem egy szava teszi e legtitkosabb
szívrejtekből fakadó vallomást.
Miután Gerőfalvára ért, nem volt többé hatalom, sem erő, mely ki bírta
volna oltani, sőt csak csillapítani is e régóta gyuladozó s nagy
erőltetéssel elnyomott lángokat, melyek hosszas nyüg után kettős erővel
borítának el mindent.
Szíve élt még.
De épen ez élet hervasztá még inkább a test s lélek megmaradt parányi
erejét. A kiállott fájdalmakat új szenvedések ölék el, melyek
következtében Ágnes idegrendszere beteggé lőn.
Alig ért G… grófnéhoz s azonnal lesujtotta betegsége. Másodnap már egész
erejével kitört agyvelőgyuladása.
Egész héten át élet és halál, remény és bú válták fel egymást; láza
alatt borzalommal említé Gyula, lelkesedéssel s mindent elragadó hévvel
Kálmán nevét.
G… grófné így jutott ama titok birtokába, melyet eddig senkivel sem
közölt szegény Ágnes.
Tizedik nap kezde javulni kissé s nemsokára örömünnep deríté a kis
kastély jószivű lakóit; mert az orvosok veszedelmen kívülinek jelenték a
szép beteg állapotját.
Hetekig tartott javulása; lassankint jött meg mind a fokonkint
elfogyasztott testi s lelki erő; míg végre, ha nem tökéletesen is, de
némileg legalább helyreállítottnak lehete tartani.
A tavaszi levegő különös jótékonyan hatott Ágnesre.
Örömmel látta G. grófné, valahányszor barátnője körükben maradt. Az őt
körülvevő friss, eleven élet és boldogság, ha vidítólag nem hatottak is
lelkére s még gyönge testére, legalább pillanatokra más irányt adának
gondolati s eszméi folyamának, képzelődései búskomor képeinek.
Sem férjéről, sem Kálmánról nem tudott semmit.
Mióta Gerőfalvát elhagyta, e két nevet, kivéve láza öntudat nélküli
jelenségeinek folytán, nem ejté ki; természetes, hogy baráti sem merték
kiejteni ama neveket, melyekhez annyi szomorú emlékezet, szép mult s
isten tudja mennyi remény van kötve.
Egy ideig szótlanul ült a társaság, míg végre G… grófné Ágnes felé
fordulva kérdé:
– Hogy érzed magad ma, hiszem s remélem, javulásod most kettőztetett
léptekkel haladand, a szép tavaszi napok által segítve.
– Igazad van; erőm néhány naptól fogva helyre kezd már állani, mióta
nehányszor végig sétáltam szép kerteteken.
– Nem akar a grófné egyet fordulni velem, vága közbe G… férje; a mainál
még alig volt szebb napunk, – nincs szél, sem szerfelett meleg.
– Ne mozduljon, kérem, nem fogok járkálni.
– De miért nem? nem jó elhagynia magát; kis erőltetés nem árt, vagy
talán csak nem véli, hogy restelem a sétát.
– Isten mentsen! csak nem akarom távozása által megzavarni a szép
jelenetet. Az élet kellemes perczei annyira ritkák, hogy megbecsülni s
le kell tartóztatni azokat.
A házaspár nem tudott mit felelni erre, öntudatos sugallatuknál fogva
hallgattak, mintegy tiszteletben tartván Ágnes búskomor szavait.
Mindketten annyira élvezék boldogságukat, hogy másokban annál inkább
becsülték, ha ki azt örömmel látta; hitték is, hogy jól esik Ágnesnek
legalább látása annak, minek birtokától meg van fosztva
kérlelhetetlenül.
– Nemde, az érkező mozdony füttyenései hallatszanak? – folytatá Ágnes
rövid szünet után.
– Igenis, nénikém, – szóla közbe a gyermekek nagyobbika, négy éves izmos
fiucska; most fog érkezni a gőzkocsi, ilyenkor szokott visszajönni papa
is, ha Pesten volt.
– S te már tudod azt fiam?
– Tudom bizony, mert játékot szokott hozni.
– Reám mindig figyelmeztetőleg hatnak a gép éles hangjai, folytatá
Ágnes; még nem szoktam meg, mintha mindig várnék valakit, úgy érzem.
– Nem is lehetetlen, hogy ma látogatónk érkezzék, – mondá G… grófné, –
rég nem volt nálunk senki, a szép meleg napok gyakran falura csalogatják
a város tétlen s mégis annyira rest lakóit.
– Nálunk legalább nem vagyunk kénytelenek sokáig várni az érkezőre, mert
kertünk árkából egyenes vonalban látszik az indóházból ide vezető út.
Ezeket mondva G…, szivarra gyujtott s gyermekei kiséretében az angolkert
egyik nyilása felé ment; egy ideig figyelemmel nézte az előtte
végignyuló fasort s azután intve az asszonyoknak, visszatért.
– Csakugyan valaki, kiálta még távolból.
– Előérzetem nem csalt, látod, hogy vendég jő, – monda Ágnes
barátnőjéhez fordulva.
– Remélem, jó barát, ki neked nem leend alkalmatlan; nemde, a jókat csak
társaik keresik föl?
– Hidd el, sokszor épen azok közelednek lassanként hozzánk, kiket távol
szeretnénk tudni.
– Kétlovas kis parasztszekér vágtat végig az úton, férfi ült rajta, csak
annyit veheték ki – mondá G…, midőn elérte az oszlopok alatt végig futó
lépcsőzetet.
Néhány percz mulva a kert kapuján behajtott a könnyű kis nemzeti fogat.
– Hisz ez Kardosi őrnagy, ha nem csalnak szemeim; ugyan mi birhatta őt
reá, hogy csak néhány órára is elhagyja Pestet, kiálta fel G… grófné.
Kardosi őrnagy nagyon jó és szives öreg úr volt, mint serdülő ifjút
ismerte G… t, nejét mint világba lépő szűzet; néha-néha meglátogatta
szeretett családját, mint mondani szokta. Magas, izmos ősz férfi, nagyon
tisztán, rendesen, lehet mondani divatosan öltözött, fiatal erőt mutató
mozdulatokkal; szóval, valódi jellege régi nyugalmazott huszártisztnek.
Mindig jó kedvű volt, senkiről sem mondott rosszat, de szeretett
ujdonságokat megtudni s azokat elbeszélni; sokat is tudott mindig.
Másokért kész volt megtenni legnagyobb örömmel mindent, mi által
szivességét s barátságos érzületét nyilváníthatá.
[Illustration: – Csakugyan valaki – kiálta.]
– Isten hozta hozzánk, – mondá G… grófné, fölkelve székéről s az érkező
öreg úr elébe sietve.
– Isten, a vasút és e kis szekér segítségével, hála az égnek csakugyan
szerencsésen megérkeztem, ámbár – igazat mondva – a vasutat, mind a
mellett, hogy nagyra becsülöm e találmányt, még mind nem kedveltem meg
egészen. – Hogy van nagyságtok? mint látom, egészségesek, nincs semmi
baj.
– A tavaszi bajokon keresztülestünk, most várjuk a nyáréit; kis baj
nélkül mitsem érne az élet, nem is becsülnők meg szebb pillanatait.
– Igazad van, pajtás; nekem is sok bajom volt, kivált katonakoromban s
mégis szépnek tartom életemet.
– Kik így tudnak szólani, azokat, ha nem kerüli is a bú, legalább
fölkeresi néha-néha kis boldogság is.
– Hát Marosi grófné jobban van-e már? – kérdé az őrnagy Ágnes felé
fordulva – mikor utószor itt voltam, még nagyon rosszul volt.
– Köszönöm őrnagy úr szíves kérdését, – már fellábadtam s reménylem,
nemsokára egészen felgyógyulok.
– Mi ujság Pesten? kérdé G… grófné.
– Van is, nincs, a mint vesszük. Hanem mégis majd elfeledém, – egy
fiatal ember története foglalkoztatja most az elméket s nyujt alkalmat
sok mindenféle beszédre, csudálkozásra, s mint már ilyenkor lenni
szokott, magyarázatra.
– S miféle történet az? kérdé G… grófné.
– Megvallom, különös, váratlan.
– Csak nem valami szomorújáték?
– De drámának beillenék.
– Mondja el hát kérem, tudja, hogy mi itt falun alig tudunk valamit e
nagy világ folyásáról.
– Örüljenek rajta; higgye meg szép grófné, jobb falun, mint nálunk a
poros városban.
– Ezt mondva, miért látogat oly ritkán bennünket?
– Sok a dolgom, azután mégis csak nehezen mozdul az ember; szentül
megigérem azonban, hogy e nyár folytán szorgalmatosan fogom tenni
látogatásaimat.
– Ezt minden tavaszon igéri, de igéretét ritkán váltja be, – úgy vagyunk
most is a történettel.
– Ha kissé kipihentem magamat, elmondom, de csak azon föltétel alatt,
hogy nem kérdezik majd, kivel történt; fogadom, ki nem találják.
– S ha nem találjuk ki?
– Akkor majd megmondom nevét a hősnek.
– Mindenre nézve tisztában volnánk tehát, csak magát a drámát, mint az
imént nevezte, nem tudjuk még.


XXXIII. (Kalifornia.)
– Legjobb ismerőseink egyike – kezdé az őrnagy rövid szünet után – azon
fiatal ember, kinek elbeszélem történetét, vagyis inkább, hogy sokat
vagy regényest ne várjanak a grófnék, – esetét. Nem csuda, ha mindnyájan
nemcsak sajnáljuk jelen sorsát, de bizton reméljük, hogy megsegítendi
talán még az Isten s az emberek jóakarata; nincs állapot az életben,
mely egészen reményvesztett volna.
Víg, nyilt kedélyű volt mindig, kedvelte, sőt fölkereste a legvidorabb
társaságot, – legjobban érezte magát zajos körben.
Vagyona ugyan nem volt tetemes, de elegendő kényelmes, gondnélküli
életmód folytatására. Nem ritkán többet költött ugyan, mint a mennyit
erszénye, ha szigorúan vesszük, megbirta volna; de sohasem hallottuk s
egyikünk sem tudta, hogy adóssággal terhelte volna birtokát.
Szóval egyike volt azon embereknek, kik könnyű oldaláról fogják fel az
életet; senkinek sem vétve önmaguk irányában minden erkölcsileg
megengedhetőt elkövetnek, mi által szebbé s kényelmesebbé varázsolhassák
viszonyaikat.
Szeretett élni, okosan s ügyesen felhasználva mindazt, mivel a sors
megajándékozta.
Komolyabb viszonyba nem ereszkedett nővel; alig volt valamikor szerelmes
és házasságról úgy beszélt, – nem mintha tagadná s el nem ismerné e
kötelékek kellemeit és szép fejlődményeit – mint oly jövőről, mely nem
illik jelleméhez, viszonyaihoz s melyben sokkal nagyobb feladat rejlik,
hogysem azt minden ember kivétel nélkül meg bírja oldani.
Egy időtől fogva azonban nagy változást tapasztaltunk ez itt röviden
leirt barátunk magaviseletén.
Szórakozottá, visszavonulttá lőn, felhagyott régebben gyakorlott
időtöltéseivel, kerülte a társas köröket. – Ritkán s akkor is csak
pillanatokra, futólagosan mutatkozott régi derült kedve.
Eleinte alig tünt föl, később azonban többen jó pajtásai közül
figyelemre méltatták e változást; rövid idő mulva minden ismerőse s ezek
között én is tapasztalni kezdők e szokatlan modorát s kedélyállapotját.
A hányszor kérdezte valaki: mi baja? ugyanannyiszor azt felelé: semmi! –
hiába, mindig nem lehet jó kedvünk.
Később azonban nem egyszer hallottuk rebesgetni, hogy pénzviszonyai
zavarodása nyomják kedélyét, – s mint minden, bár pletykának látszó
beszédnek megvan legalább parányi igaz része, úgy itt is megtudtuk, hogy
könnyelműen jót állott valakiért, minek következtében kénytelen volt
hirtelen nagyobb összeget lefizetni, melynek megszerzése sok bajába s
még több költségébe került.
Csak legjobb pajtásai állíták, hogy nemcsak ilynemű gondok, de másfélék
is szomorítólag hatnak talán lelkére; hogy szerelem, még pedig
szerencsétlen szerelem idézné elő e változást. De ki tulajdonkép e
szerelem tárgya, azt nem akarná senki tudni, vagy ha tudták is, másokkal
nem közölték.
Néhány nappal ezelőtt, reggel, részint magyar, részint külföldi
kedveltebb lapjaimat néztem át, – a pesti lapok egyikében a többi
ujdonságok között ezt olvastam:
«E napokban hagyta el fővárosunkat a főbbrangú társaság egyik fiatal
tagja s Kaliforniába indult, az arany országába, szerencsét próbálandó.
Mi oka e titkos s váratlan elhatározásnak, még nem tudjuk, hisszük
azonban, hogy rövid idő mulva részletesebben, talán nagyon érdekest
fogunk e tekintetben tisztelt olvasóinkkal közölhetni.»
– Ezt mi is olvastuk, – mondá félbeszakítva az őrnagyot G… grófné; – de
nem hittük, mesének, koholmánynak tartottuk.
– Így én is – folytatá Kardosi – alig méltattam figyelemre e sokszor
annyira csalékony ujdonsági hírt. Midőn azonban estefelé a Casinóba
mentem, ott beszélték, hogy csakugyan azon fiatal ember, kiről az imént
beszéltem a grófnéknak, a Kaliforniába elutazott főrangú úr.
– De miért vándorolt Kaliforniába? – kérdé G… grófné; – szórakozást,
hiszem, kellemesebbet találhatott volna az élénk s élvezetteljes fő- s
nagyvárosok valamelyikében.
– Várjon csak a grófné kissé, azonnal elmondom indokait.
– Már néhány héttel ezelőtt, úgy beszélte nekem egyik legjobb barátja,
figyelmeztette ama fiatal barátunkat ügynöke azon végrendeletére,
melynél fogva birtokosa vagyonának. Nagyanyja, miután fia majd mindenét
elpazarolta volna, nem annak, hanem unokájának hagyta a még kezénél
levő, takarékossága által megmentett vagyont, azon föltétel alatt, hogy
azt adósággal túlterhelni nem lesz szabad, – szemei előtt levén fia
szomorú példája.
Hogyha pedig – ilyformán szólott a végrendelet – daczára végakaratomnak,
bizonyos meghatározott összeg adósság terhelné a vagyont, akkor kivéve
az egésznek egytizedrészét birtoka N. intézetre szálljon, hogy így
legalább némi üdvös nyoma maradjon az egésznek.
A végrendelet e pontjára figyelmezteté ügynöke fiatalunkat, – mert alig
lehete már titkolni azt, hogy adósságai vannak, sem azt, hogy az összeg
nemsokára elérendi a veszélyes számot. Kérte őt ügynöke, vonulna vissza
s ügyekeznék néhány év alatt letisztázni adósságait, megmentendő szép
vagyonát.
Most már magam is azt vélem, hogy szerencsétlen szerelem gyötri barátunk
keblét, mert alig méltatta figyelemre ügynöke szavait, mitsem gondolva
veszélyes állásával, búskomoran élt tovább.
Hírre kapván a dolog, az intézet ügynöke sem mulasztott el semmit, mi
által önhaszna csorbulást szenvedhetne s egyszerre ismerősünknél terem
azon igen kellemetlen és szigorú nyilatkozattal, hogy lefoglalandja az
intézet irományai közé leléteményezett végrendelet nem tudom hányadik
pontja szerint a vagyon kilencztized részét.
A vesztő félre ez nem igen hatott, csak arra kérte az intézet ügynökét,
– ezt személyesen önmagától tudom – várna néhány napot, azután tehet, a
mit akar. Erre ráállott az ügyvéd és senkinek nem szólott ez idő alatt.
Ujból jelentvén magát, az ajtót zárva találta, az úr helyett két levele
maradt a hátrahagyott inasnál.
A levelek egyike az intézet ügynökének szólott, melyben felkéri ezt,
cselekednék a végrendelet szavai szerint, miután ő nem bírta rendezni
pénzviszonyait ily rövid idő alatt; kéri egyszersmind, hogy a másik
levelet adná által tulajdon ügyvédének.
Az ügyvédéhez czimzett sorokban elmondja, hogy Kaliforniába távozott
néhány ezer forinttal; – kéri, hogy adja által a jószágokat az
intézetnek, – az ő tizedrészét kamatoztassa; ha szüksége lesz, majd kér
pénzt, mindaddig ne gondoljanak vele. Búcsut üzen minden pajtásinak, s
azon ismerősinek, kik elég szívesek megemlékezni róla.
A szegény ügyvéd mindenfelé szaladgált s meg is tudta a rendőrségnél,
hogy ura nem kapott útlevelet; minden keresése daczára azonban nem
találta többé megbizóját, s végtére kénytelen volt átlátni, hogy
csakugyan nincs Pesten, sem Magyarországban. Mint okos ügyvezető pedig
nem fogadta a gondatlan fiatal szavait, hanem pert akart kezdeni, hogy
úgy legalább késleltesse a szomorú ügyet, mert nem hagy fel minden
reménynyel.
– Hisz ez egész regény, barátom, – mondá G… gróf, – képzelem, hogy
összedugta most minden ember a fejét, s magyarázá mindenki a maga egyéni
felfogása szerint e fiatal ember valóban szomorú állapotát; – hiszem,
hogy rövid idő mulva meg fogja bánni könnyelműségét, – s akkor késő
leend.
– De kicsoda tehát ez ember, hogy hivják? – kérdé G… grófné.
– Mondtam, hogy találják ki, mert érdekes valóban, mennyire meglepett
mindnyájunkat e hír; nemcsak szomorú, hogy történt, de kétszeresen az,
hogy szeretett fiatal barátunkat érte.
– Ugyan kérem, őrnagy úr, ne kínozza tovább kiváncsiságunkat; engedjen
gyengeségünknek, hisz úgy sem találjuk ki. Mi oly régi időtől fogva
lakunk már falun, hogy alig ismerjük a pesti társaság minden tagját.
– Megmondom tehát, mert nem akarják, vagy nem bírják kitalálni. E fiatal
barátunk nem más, mint Zendy Kálmán.
Ha tudta volna, mily varázshatással bír az egész társaságra e név,
mennyi bánatot áraszthat az itt egybegyültek kedélyébe e kis történet,
bizonyosan nem mondotta volna el, ez egyszer szivesen másokra bízta
volna ujságok elregélését.
Szerencséjére nem is vette észre, mi hatást gyakoroltak szavai a két
nőre.
Ágnes az egész elbeszélés alatt hallgatott, valami benső elfogultság
vett rajta erőt, mintha érezte volna, hogy a történtek őt érdeklik,
mintha tudta volna, hogy új csapás várja.
E sejtelemnek lehete tulajdonítani, másrészről pedig az egész
váratlanságának, hogy azonnal ki nem tört mindaz szavakban, mit éreztek
az egymás mellett ülők.
G… grófné alig merte Ágnesre csüggeszteni szemeit, félt, hogy pillantása
könyzáporral s a kétségbeesés kifejezésével fog találkozni.
Mind a mellett Ágnes, ki annyira megszokta a lélek kinjait egy idő óta,
mennyire csak lehetséges volt, nyugodt maradt s nem árulta el benső
harczát, sőt mondhatnók, már is azon gondolkodott: hogy lehetne
megmenteni s visszavarázsolni Kálmánt, – mert ő benne szerelmes minden
reménye egy szebb jövőre örökre elvesz.
G… grófné, mint ügyes háziasszony, ki a feltünő jeleneteket nem
kedvelte, első volt, ki félbeszakítá a kellemetlen csendet s az őrnagy
felé fordulva, így szóla:
– Valóban nem vártam volna e nevet, hihetetlennek látszik, hogy ily
jellemű ember annyira engedjen az indulatnak, hogy ez érzése miatt,
úgyszólván önmagát feledje.
– Én pedig természetesnek találom, – vága közbe az őrnagy; – Kálmán nem
pazarolta el szíve erejét, nem tudott fölületesen érezni, e szerelem
annyira erőt vett szívén, hogy ha viszont szerettetett volna, örökre
boldog, s így – örökre szerencsétlen leend. Kinél ily hatalmas érzületek
sérülnek, annál természetes, hogy anyagi gondjait felejti, pénzügyeit,
életünk e prózáját elhanyagolja.
G… grófné érezvén, hogy minden szó, mely Kálmán esetét illetőleg
mondatik, szomorúan hat Ágnesre, nem kivánta folytatni e tárgy
megvitatását.
Más, közönyös tárgyakra irányozta a beszéd fonalát, míg a társaság,
esteledni kezdvén, el nem oszlott.
G… az őrnagygyal a nappali teremben levő tekézőasztalnál mulatott.
Ágnes hamarább, mint szokása volt, bágyadtságot adván okul, ment
szobájába, barátnője által kisérve, ki nem merte érinteni az őrnagy
beszélyét. Jobbnak és üdvösebbnek gondolta, ha első pillanatban magára
hagyva, a gondolatok s eszmék egymást emésztve teremtnek határozatot s
tiszta felfogást, későbben cselekvőséget; mert hogy Ágnes most tétlen
nem marad, azt bizton reménylette és hitte.
Csak valóban érezni tudó szív foghatta fel Ágnes mostani helyzetét;
reményeinek szépen felépült palotája, kinjai, egyetlen vigasza –
egyszerre mintegy villanat által sujtva lőn semmivé.


XXXIV. (Az ügyvéd.)
Három napja, hogy Kardos őrnagy elbeszélése fölzavarta, elkomorítá a
vasut közelében fekvő kis falusi kastély lakóit; – feledjük őket most és
vessünk néhány pillantást Zendy Kálmán ügynökének lakásába.
Gróf Zendy Kálmán ügynöke egyike azon régi szigorú jellemeknek, kik
nemcsak a becsület, a törvényszabta eskü, de szívök és szeretetök
sugallata után indulva végzik kötelességeiket.
Ő volt ugyanaz, ki Kálmán nagyanyjának végrendeletét föltette, – ő volt
első is, ki intette a fiatal embert, nem annyira komolyságra, mert már
arra nem volt szükség, – hanem cselekedetre, magábaszállásra; s ő volt,
ki talán Ágnesen kivül leginkább fájlalá Kálmán viseletét s ennek
szomorú következményeit.
Sokkal idősebb volt, minthogy felfoghatta volna ezen szerencsétlen
szerelem mindent magával sodró, szomorú befolyású hatalmát, – sokkal
inkább át volt hatva Kálmán iránti szeretettől s megbecsüléstől, semhogy
egyszerűen gondatlan vagy könnyelműségnek tulajdoníthatta volna
megváltozott viseletét s tetteit.
Tántoríthatlan volt hiedelme Kálmán jószivűségében s becsülettől
áthatott jellemében, miért is, daczára annak, hogy indokolni nem tudta
mindazt, mi helytelen világot vetett az ifjú jellemére, kettőztetett
erélyességgel ügyekvék az ifjú gróf vagyonának megmentésén.
Épen iróasztalánál ült s irt, midőn inasa belépett e jelentéssel:
– Egy nő kiván szólani a tekintetes urral, de ha lehet, azonnal, mert
sürgős mondandói vannak.
– Már megint zavarnak, nincs nyugtom; csak nem utasíthatom el. Vezesd
be, nem bánom, talán az egész csak haszontalan, figyelemre alig méltó
dolog lesz.
A szobába lépő nő a polgári osztályból valónak látszott, csinosan s
tisztán volt öltözve, de feltünő egyszerüséggel, – korára nézve
meghaladta volt az ötven évet, kiejtése tiszta magyar volt, arczvonásai
egyenesszivüséget s becsületességet árultak el.
– Engedelmet kérek, hogy zavarom a tekintetes urat, de fontos közlendőim
vannak.
– Tessék helyet foglalni, asszonyom, – mivel szolgálhatok?
– Nemde, ügyvéd úr viszi gróf Zendy Kálmán ügyeit?
– Úgy van, talán követelése van a grófon? – elfogadom, s azonnal az
imént készült jegyzékeimhez csatolandom.
– Isten mentsen! egészen más járatban vagyok, azt vagyok bátor kérdezni
ügyvéd úrtól: vajjon 60,000 pengő forinttal meg lehetne-e menteni a gróf
vagyonát?
E szavakra az ügyvéd felkelt székéről, s kétes arczvonásokkal nézett a
nő nyugodt szemei közé. Fel s alá járkált s egy ideig gondolkodva, így
szóla:
– Tréfál-e asszonyom, vagy pedig valóban komolyan intézé hozzám imént e
kérdést?
– Nem szokásom tréfát üzni mások szerencsétlenségéből; becsületszavamat
adom, hogy komoly szándék által vezérelve intéztem e kérdést ügyvéd
úrhoz.
– Ha úgy áll a dolog, akkor azt mondom, hogy meg lehetne ugyan menteni
ez összeggel a gróf vagyonát, de megszerezni azt nem lehet, mert
csakugyan ujra adósságot kellene csinálnom; ez csak kicserélése volna a
kötleveleknek s az egész összeget nem osztaná kisebbre.
– De ha valaki találtatnék Kálmán gróf barátai közül, ki az említett
összeget kötlevél s minden sor irás nélkül ügyvéd úrnak átadná s tisztán
csak a gróf megmentését tartva szem előtt, mitsem gondolna önérdekeivel,
akkor lehetséges volna-e visszafoglalni vagyonát?
– Kétségkivül, csakhogy felejti asszonyom, miszerint oly világban élünk,
melynek fogalmai szerint alig lehetséges, hogy valaki a tetemes summát
minden kötelezvény nélkül, úgyszólván odaajándékozná grófomnak, mind a
mellett, hogy meg vagyok arról győződve, miszerint Kálmán becsülete
nagyobb biztosíték bármi irománynál.
– Itt van a 60,000 forint, ügyvéd úr becsületében s a Zendy család iránt
eddigelé tapasztalt ragaszkodásában bízva, kézbesítem, azon biztos
reménytől lelkesítve, hogy rövid idő mulva meg lesznek mentve a gróf
jószágai – s ő, ha lehet, visszaadva honának.
[Illustration: – Itt van a 60.000 forint, ügyvéd úr…]
Ezeket mondván a nő, egy csomó bankjegyet vett ki kezében levő
tárczájából s azt átadá az ügyvédnek.
Az ügyvédre annyira hatott e váratlan esemény, hogy alig tudta, mi
történik körülötte, – mind a mellett, miután kezében volt a pénz,
fölébredt benne hivatásának öntudata s így szólott:
– Így lehetetlen, hogy elvállaljam a pénzt, mert részemről legalább
szükséges, hogy elismervényt adjak asszonyságodnak.
– Csak tessék megolvasni a pénzt, kimegyek az előszobába, ott feledtem
még egy írást, behozandom.
Az ügyvéd lelkiismeretesen átolvasta s megvizsgálta a pénzt, várta az
asszony visszaérkeztét, mi meg nem történvén, kiment az előszobába, azt
hivén, hogy e nő nem akarván őt zavarni foglalkozásában, künn leült.
Az előszobában nem volt senki, inasától kérdezte:
– Hol van azon asszonyság, ki az imént nálam volt?
– Rég elment, tekintetes úr.
– Siess utána, talán még eléred, – kéretem, jönne vissza csak egy
perczre.
Az inas elment tüstént, de rövid idő mulva azon tudósítással érkezett
vissza, hogy sehol sem találta a nőt, sem az utczán, sem a szomszéd
boltok vagy raktárak egyikében.
– Még ezt sohasem tapasztaltam – ily rendkivüli valami még nem történt,
– 60,000 pengő forintot csak amúgy ideajándékozni, ki ezt tette, nagyon
gazdag és szerfelett becsületes ember lehet, mert önmagáról itéli meg
embertársait. Nem is akarom, hogy csalódjék s azonnal megteszek mindent,
mert most már kezeim között van ama varázshatalom, melyet eddigelé
nélkülöztem. Csak Kálmánt találhatnám fel, de talán az is sikerülend.
E szavak után irószekrényébe zárta az összeget, kalapot vőn és siető
léptekkel haladott végig a lépcsőzeten az utczára, örömtől sugárzó
arczvonásokkal tartott az N. N. intézet ügynökének szállása felé.
*
Mialatt Kálmán ügyvéde végig sietett Pest utczáin, azalatt Ágnes
nyugtalanul jár fel s alá nappali termében, – majd az órára, majd ismét
az ajtóra tekint, mintha várna valakit, s mintha nem elegendő
sebességgel végezné kötelességét az, kire teendőit bízta.
Végre meghuzaték az előszoba ajtójának csengője, – az ajtó nyílik s női
léptek közelednek a terem felé, – alig ért Ágnes az ajtóhoz s az már
kinyilt. A belépő nem volt más, mint azon asszony, ki nem rég Kálmán
ügyvédének szobájából illant el.
– Mi hírt hozasz – mondá Ágnes a belépő felé sietve.
– Minden rendén van, grófné, – egészen úgy történt, mint reménylettük.
Az ügyvéd annyira meg volt lepve, hogy eleinte nem akart hinni
szavaimnak. Később reávettem, hogy a pénzt átvegye, de nekem akart
legalább nyugtát adni; – tudván, hogy azt kivánja asszonyom, miszerint
ez ügy egészen titok maradjon, elillantam, míg a pénzt elolvasta s
általnézte.
– Köszönöm, Sára, nem is képzeled, mi nagy szolgálatot tettél most: ha
te nem vagy, valóban nem tudtam volna kire bízni ez ügyet, – pedig
titkon akarom vinni, mert ha Kálmán megtudja, ki segített rajta, talán
túlszárnyalná a köszönet érzelme szíve másnemű érzeményeit, ezt pedig
minden áron kerülni óhajtom.
E szavakat Ágnes olyformán ejté ki, mintha nem az előtte álló Sárához
volnának intézve, hanem önszemélyének, mintegy önmagával beszélgetve
árulta el legtitkosabb érzületét.
Nő, ki szeret, nemde, híven fog kerülni mindent, mi legkevésbbé
csökkenthetné viszontszeretete becsét vagy erejét. – Ha nyiltan fellép
és segít Kálmánon, nemde, mintegy erkölcsileg lekötelezte ez embert
előre és megvásároltnak látszhatott volna mindaz, mi valódi becscsel
csak akkor birhat, ha öntudat nélkül fakad keblünk legmélyebb
forrásiból.
Sára rövid szünet után, mely alatt leült, hogy kipihenje magát
cselszövényes és szokatlan kalandja után, így szóla:
– Nem is hiszi a grófné, mennyire szereti az ügyvéd grófját, szinte
láttam örömtől sugárzó képe minden egyes lövelléseit, midőn szavaim
folytán remény nyilt meg ura számára.
– Hála istennek, mert így legalább mindent el fog követni, hogy mennél
hamarabb megmentessenek ura javai s ezek által személye.
– Szinte örülök, hogy nincs már nálam az a sok pénz, féltem az utczán,
mindig attól tartottam, hogy elvesz.
– Pedig még többször foglak felkérni hasonnemű titkos szolgálatra, nem
fogod restelleni?
– A legnagyobb szivességgel teszek bármit a grófné s édes anyjáért,
részben meghálálom e tettem által azt a sok jót, a mivel engem életem
alatt elárasztottak.
– Ezer köszönet, s most isten veled, viszontlátásig.
*
Hogy az itt elmondottakról világos fogalmunk lehessen, szükség
visszapillantanunk kissé, föl kell keresnünk Ágnest, midőn Kardosi
elbeszélése után a társaság eloszlott s ő szobájába vonult vissza.
Sokáig ült tétlen dolgozó asztala előtt, teste mintha élet nélkül volt
volna, szíve működött.
Egyike azon pillanatoknak, melyeket röviden érinténk történetünk elején,
midőn kellemetlenül hatotta meg valami Ágnest, – ilyenkor egyedül
kedélyének erőfeszítései által bírta csillapítani búját, feledni a rajta
elkövetett vétségeket.
Ha visszatekintünk ama ritkán előforduló és csak futólag megjelenő
szomorú tétlen pillanatokra, melyeket Gerőfalván átélt, – mily nagy,
megmérhetlen köz van azok s a jelen között.
Mily könnyen orvosolhatóknak látszottak akkor bajai, – a bánatot
villámsebességgel új öröm érte – e pillanatnyi komolyságot órákig tartó
víg kedv s kedélyesség váltá fel.
Mily rég kihaltak e megtörni készülő kebelből mindez érzelmek, – mily
rég nem rezgette át annak hurjait tiszta öröm! Alig képzelhetjük
boldogság által körülvettnek ama lényt, kit a szerencse választottjának
tartottunk életpályája kezdetén.