Az alföldi vadászok tanyája: Regény - 10

sokkal kisebb emeletbe, melynek főalkatrészét nagy terem képzé. Ennek
tölgyfaablakain s ajtói felett rendkívüli nagyságú szarvasszarvak,
kitömött medve- s rókafők látszottak; az egyszerűen zöldszinű
szőnyegekkel bevont falakon néhány régibb, a franczia vagy hollandus
iskolából eredő, vadászatokat ábrázoló olajfestmények csinosíták. A
terem közepén nagy gömbölyű asztal állott, – körülötte nyirfából különös
ügyességgel készült nagy, s veres bőrpárnák által kényelmesekké alkotott
karszékek.
E teremből tágas ajtó vezete az azt körülfutó oszlopos csarnokra. E
szabad s magosan fekvő pontról felséges kilátás nyilt az alattunk s
körülöttünk látszó dombos erdőségre, az előttünk fekvő, élénk szinezetű
Gerőfalvára s az azontúl terjedő jól megmívelt, falvakkal rakott
lapályra.
Mind e szép kelleme most alig látszott, a még ébredni nem készülő
természet megfosztá elevenségétől a tájt, az éj sötéte elrejte mindent a
kiváncsi szemek előtt. Mély csend uralkodott. Az éji madarak rekedt s
félelmes krákogásai, a távolból világító ablakok fényessége voltak
egyedüli jelei a még itt létező életnek, elevenségnek.
Ágnes mintha mindenségét pillantotta volna meg, oly figyelemmel s
félelmes borzadálylyal tekintett az elevenen csillogó ablakokra, melyek
magokhoz csalogatni látszottak őt, hogy varázstükörként elébe tárva
végzetét, iszonyú kínt áraszszanak el élte útjain.


XXX. (Isten veled.)
– Talán jó lesz előremennem, – mondá János, – hogy megtudjam
bizonyossággal, itt van-e a gróf.
– Nem, – vága közbe Ágnes, – magam akarok meggyőződni ittlétéről. –
Kérlek engedd, hogy erősebben támaszkodjam karodra, mert alig bírok már
járni.
– Gondoltam, hogy nem teend jót ez éjjeli kocsikázás ily hosszú,
fárasztó út után.
– S ki tudja, mennyit leendek majd még kénytelen utazni.
– Csak, reménylem, ezentúl itt marad nagyságod nálunk.
– Isten tudja!
E szavak váltása alatt majdnem a házat körítő folyosóig értek
észrevétetlenül. – Az erős szél zúgása nem engedé, hogy a lábaik alatt
töredező száraz falevelek zöreje felköltse a házi ebeket.
Most már itt volt az elhatározás nagy, de végpercze egyszersmind.
Ágnes megállapodást parancsolva Jánosnak s karját eleresztve,
összeszedte minden még megmaradt erejét s maga ment a párkány alá.
Lábai annyira inogtak, hogy alig bírta megtenni e néhány lépést. A
folyosó alá érve az oszlopok egyikébe fogódzott, összeroskadástól óvandó
erőtelen testét.
Az első két ablakon benézett s aligha látott valamit, mi kellemetlenül
hatott reája, mert mintegy erősbülve haladott tovább, megvizsgálandó a
kisebb szoba kivilágított ablakait.
Ez előtt megállapodva egy ideig, úgy látszott, mintha ki nem vehette
volna azt, mi az üvegtáblák mögött történik.
Egyszerre azonban borzasztó kifejezés hatotta meg képe vonásait,
borzadályt és undort, megvetést és kétségbeesést látszottak kifejezni.
Ez indulatok alig székelének pillanatnyira arczán s balkezével szívéhez
kapott, mintha nagyszerű fájdalom gyötörné; alig ért azonban keze
szívéhez, szédelegve összeroskadott.
János figyelemmel kisérte Ágnes minden egyes mozdulatát; látta mint
szédeleg s mint roskad össze.
Azonnal ott termett s nagy erőlködéssel bár, de mégis fölemelte Ágnes
lelketlennek látszó testét s a kövecses útoni elsikamlástól s attól
tartva, hogy a házban levők ez által fölébresztetvén, követni találják
őt, a szerencséjére nem távol levő hintóba vitte nagy nehezen.
A hintó ülésére fektette Ágnest, meghüléstől óvandó, betakarta őt
köpönyegek s pokróczokkal s a kocsisnak megparancsolá, hajtson Gerőfalva
felé.
A kocsi mozgása, s kiérvén a sűrű erdőségből, a szél nagyobb ereje
jótékonyan hatottak Ágnesre, mennyiben lassankint föléledni kezde. János
a kocsiban térdelt s fogta úrnője hideg kezeit s azokat szorgalmas
dörgölés által igyekezvén némileg melegítni, kimondhatlan öröm ömlött el
arczán, mikor újból fölnyitá Ágnes fáradt tüzű szemeit.
– Hol vagyok? mi történik velem? – kérdé alig érthető halk hangon.
– Az öreg Jánossal van a grófné, ama szerencsétlen vadászlakban voltunk
s ott lett rosszul.
– Úgy van, a vadászlaknál voltunk s a mit ott láttam, a mik ott
történtek, okozták ájulásomat. Oh istenem! miért kelle mindezt
tapasztalnom, miért nem vette el a mindenható inkább életemet.
– Hogy mondhatja ezt a grófné, legyen türelemmel s meglássa boldog lesz
még; mind meg fog ez változni s ismét egyetértve oly szerencsések
lehetnek nagyságtok, mint a régi szép időben.
– Jó öreg, köszönöm szíves kivánatidat, de az nem lehet s ne is legyen
többé, mert élveznem úgy sem lehetne már azon boldogságot a maga tiszta
valóságában, mely egyedül föltételezé két lény szerencséjét. Másodszor
pedig nem bírnám kiállani mind e kegyetlen kínokat.
Ágnes e szavakat szakadozva, mintegy önmagához intézte, – maga elébe
tekinte fáradt s bizonytalan tekintetű szemeivel, s mire sem figyelt, mi
körülötte történt; – a bánat lelkileg s testileg kifárasztotta e nemrég
még teljes életerejében virágzó lényt.
Testünk közönségesen többet bír, mint lelkünk, és ha nem is egyszerre,
de lassankint s csak annál inkább, sokszor örökre, elveszti erejét.
Végre a kastélyba értek.
Alig szállott ki Ágnes a kocsiból, alig pillantá meg a sötétben feléje
mogorván tekintő falakat s mindazt, mi keblében a legédesebb s kedvesebb
emlékezeteket költé fel, fájdalma egész erejével kitört.
Nem akart szobáiba menni, nem akarta, hogy fájdalmának tanúi legyenek
ama ártatlan szebb életet látott falak, nem akarta még inkább feldúlni
keblét, viszontlátni azokat, melyektől e pillanatban örökre készül
elbúcsúzni.
Az első szobák egyikébe ment János kiséretében.
– Menj s hozz tollat s papirt, levelet akarok írni; – cselédeimnek pedig
mondd meg, hogy készüljenek, mert rövid idő mulva indulunk.
– Tüstént, asszonyom; de engedje meg, hogy kis tüzet csináljak a
kandallóban, mert itt hűvös van s a grófné úgyis rosszul érezvén magát,
megfázhatnék.
– Nem bánom.
Néhány percz mulva élénk tűz lobogott a tágas kandallóban, Ágnes
fáradtan ült a melegítő lángok elé.
Alig lett csend körülötte, alig juta újra világos öntudatához mindannak,
mit tapasztalt, fájdalma kitört azon teljhatalmú erővel, mely engedve
hosszas visszahatásnak, végre kettőztetett erővel kénytelen utat törni
magának.
Sokáig sírt, mint nő, ki e perczben mindenét elveszté, kinek alig marad
meg multja, most még azt is csalékony jelenetnek tartja; – nincs jövője,
mert lelkülete törvényt szab elébe, melynélfogva el kell búcsúznia
örökre attól, ki porba tapodta legszentebb hitét, érzeményeit.
Nincs semmi, mi fájdalmunkat legalább pillanatnyira annyira könnyítse,
mint a szívből fakadó könyzápor.
Mintha minden egyes csepp egy-egy szívünkbe döfött tőrtől szabadítna
meg; – mintha e cseppek árjain távoznék mindazon bú s bánat, mely szikla
gyanánt nehezkedett egész valónkra.
Ágnesre is szelidítőleg hatott könyeinek áradása s a tűz jótékony
melege.
Egy ideig csendesen maradt s a nyalogató lángokba meresztve szép nagy
szemeit, elmélázott, mintha kérdezni akarná e hatalmas elemtől, mitevő
legyen, mihez fogjon?
Néhány percz mulva íróasztalához ült s a következőket írta férjének:
«Nem akarlak untatni ama határtalan fájdalmak leírásával, melyeknek te
voltál s vagy most is okozója – két borzasztóan hosszú év óta.
Nem akarom elmondani mindama csekélyeknek látszó s mégis nagyon sokat
mondó vétségeidet, melyek által lassankint kegyetlenül aláástad
boldogságomat; megmutatván mintegy akarattal, hogy többé nemcsak hogy
nem szeretsz, de már alkalmatlannak tartod az én szerelmemet is.
Gyula! mivel érdemlettem én meg e bánásmódot! Hogy eléggé sokáig s
csendesen tűrtem s hogy tudtommal legalább eddigelé semminemű,
irányodban elkövetett hiba nem nyomja lelkiismeretemet, azt hiszem s
igaznak vallom.
Öntudatomnak e tisztasága azon egyedüli balzsam, mely kegyetlen
fájdalmaim okozta szenvedésimet csillapítni képes némileg.
Néhány órával ezelőtt értem Gerőfalvára. Miután számtalan kérelmeim nem
bírtak arra, hogy Pestre kövess, látni akartalak; ezt parancsolta
szerelmem, kötelességem, nyugalmam.
Nem találtalak honn s utánad indultam vadászlakodba.
Kevés perczczel ezelőtt e lak egyik ablaka előtt állottam s látva, mi
történik annak belsejében, elborzadva összeroskadtam.
E pillanatban búcsút veszek örökre tőled s Gerőfalvától, – férjem vagy
talán még a világ, de én előttem s a felettünk uralgó Isten előtt
megszüntél az lenni.
Midőn végbúcsút intézek hozzád, hozzád, kiről azt véltem boldogságom
alapítója leendesz! hozzád, ki egyedüli okozója vagy jelen határtalan
fájdalmimnak! vedd egyszersmind ama vallomást, hogy soha senki ez
életben – erről szentül meg vagyok győződve – nem szeretett s nem fog
többé úgy szeretni, mint én szerettelek!
És csalódtam! – mindenségemet ingatag zátonyra építém.
Utolsó kérésem, hogy ne kövess; hagyj magamra mindaddig, míg más
körülmények nem kényszerítnek arra, hogy még egyszer viszontlássuk
egymást!
Isten veled!
Gerőfalván éjfélután 3 órakor.
1853 márcziusban.
_Ágnes_.»
*
E levél írása után kissé lecsillapult, mintha nehezen teljesíthető
kötelességét végezte volna, úgy tekintett maga körül, járt fel s alá s
ült végre a karszékek egyikébe.
Idegen volt e pillanattól fogva e várkastélyban; úgy érezte, nem lehete
többé honos e falak között, mintha máshol várakoznék reá valamely
barátságos hajlék befogadandó az utast.
S e hajlék, hol létezett? sehol egész világon, e pillanatban legalább;
Ágnes hasonlított a kivándorlóhoz, ki önmagát kénytelen tenni
hontalanná, siratja a jelen elvesztét s mégsem bír egy szép jövő
képével.
Kis idő mulva behivatá Jánost.
– Akar-e követni engem János gazda?
Az öreg örömtől sugárzó arczczal hallgatá Ágnes szavait s így felele:
– A legnagyobb örömmel; jót állok érte, hogy hívebb cselédje sohasem
leend a grófnénak.
– Itt van ez a néhány forint, oszd el itt maradó szolgáim között –
gondoskodva lesz mindegyikről. Tüstént indulunk.
*
Épen pitymallani kezde, midőn az angolkerten keresztül kiért az
országútra Ágnes utazóhintaja.
Leeresztve az üvegtáblát, még egyszer megnézte a tekintélyes s festőileg
szép Gerőfalvát s alig érthető hangon, könnyes szemekkel rebegé: Isten
veled!


XXXI. (Gerőfalván.)
Két nap mulva a szomorú éj után, mely alatt örökre elbúcsúzott Ágnes
Gerőfalvától s annak lakóitól, visszaérkezék Gyula.
Mitsem tudott a történtekről; János Ágnessel elutazván, a többi cseléd
közül egyiknek sem volt bátorsága fölkeresni urokat a szomorú üzenettel.
Nem is tudták bizonyosan hol szokott ő mulatni, mert a mennyire csak
kivihető volt, titok leplezte Gyula életmódját.
A mint azonban a háziúr megérkezett, a kastélynak úgyszólván minden
egyes lakosa tudta mi történt; ha nem körülményesen is, de részint
pletyka, részint gyanítások nyomán keletkezett az egész történet talán
nem is egészen hű rajza.
Gyula jó kedvűen, egyik legkedvesebb nótáját fütyörészve szállott le
lováról és csudálkozott, hogy a bevett szokás ellenére nem János gazda
fogadja őt, kit, bár a dévai háznak volt régi hű cseléde s Ágnessel jött
Gerőfalvára, nagyon megkedvelt.
– Hol van János? – kérdi a háziúr az érkező inasok egyikét.
– Elutazott a grófnéval, – hangzott a felelet.
– Kivel?
– Ágnes grófnéval, uram.
– Az én nőmmel?
– Úgy van.
– Vagy nektek ment el eszetek, vagy én nem hallok jól; hisz a grófné nem
is volt itt – monda Gyula csodálkozás s aggodalomtól áthatott hangon s
arczkifejezéssel.
– A grófné tegnapelőtt este megérkezett volt s néhány órai ittmulatás
után ismét távozott, hova? azt nem tudjuk; csak e levelet hagyta itt
gróf úr számára.
Gyula átvéve a levelet s érezve, hogy valami rendkívülinek kelle
történnie, – nehogy a cselédség tanúja legyen felindulásának, szobájába
ment, hogy olvassa a váratlan sorokat s tudja meg, mik történtek
távolléte alatt.
Végigmenve a hosszú folyosón, különös gondolatok villantak meg agyában.
Hihetlen, s mégis úgy van. Első, mi villámként sújtotta őt, mi bosszúra
gerjesztette vére keringését, e gondolat volt: Hátha Ágnes mást szeret s
hűtlenül elhagyott. Gyula képes volt így gondolkodni, ő kinek viselete,
régtől fogva feljogosította volna nejét hasonló cselekedetre, ő, kit e
gondolatra nem szerelme, de egyedül hiúsága vezérlett!
Szobájába érvén, mohón felbontotta a levelet s a sorok olvasása alatt
nyugodtnak látszott, – néha-néha fájdalomtól áthatott mosoly vagy
csodálkozás mutatkozott ugyan arczán, de indulata nem tört ki.
A sorok olvasása után egy ideig fel- s alá járt, mintha nem tudná
felfogni, elméjében rendszeresítni mindazt, mi történt.
Lépése mindinkább élénkebb lett, míg végre így kezde szólani:
– Borzasztó! mindent tud! – látta hűtlenségem csalhatlan bizonyítékát.
De hogy juthatott e gondolatra itt fölkeresni engemet? mi gyanú vihette
lépteit a vadászlak felé?
Megrántván indulatosan a csengőt, a belépő inastól kérdé:
– Kivel szólott a grófné, mikor ideérkezett?
– Senkivel, Jánost kivéve, s azonnal befogatott; az öreg nem akará
engedni, hogy éj közepett a vadászlak felé induljon a grófné, de
magánosan akarván elindulni, kénytelen volt engedni és elkisérni őt.
– Jól van, mehetsz. – Tehát nem itt támadt gyanuja – folytatá Gyula –
már megvolt az mikor elindult, sőt merném állítani, egyedül e gyanú
indította őt el. Kém, biztos kém vette körül, ki bosszút akarván állani
rajtam, megsúgta vétkeimet Ágnesnek.
Most sajnálom mindazt, mit tettem. Nemde, utolsó sorai arra látszanak
czélozni, mintha el akarna válni: ebből sok beszéd, nagy lárma, szóval
feltünő esemény leend; – a henyélők serege, isten tudja, miként fogja
ezt magyarázni. Házi körömnek vége, mert Ágnes szerelmét – érzem –
örökre elvesztém.
Talán legjobb volna, ha tüstént utána indulnék, s miután úgyis tud
mindent, bocsánatot esdekelve, megnyerhetném még szívét. De nem, ez nem
lehet, ismerem erőteljes jellemét. A mily erővel s odaadással szeretett
ezelőtt, épen oly indulatossággal fog gyűlölni ezentúl.
[Illustration: – Borzasztó! Mindent tud!…]
Istenem! mi könnyelműen pazaroltam el ama páratlan kincset, melylyel
megáldott a mindenható.
E szavakból kitűnik, hogy Gyulának nem annyira fájt az, hogy Ágnes
szerelmét örökre elveszté, hanem inkább restelte ama feltünő eseményt,
sok beszédet, mire ez alkalmat nyujtand. Sajnálta, hogy életmódjában
zavartatik, s csak miután mindez keresztül járta elméjét, kezde szíve
felszólalni, átlátva, mi gyönyört vesztett Ágnesben.
Többnyire azt óhajtjuk, mi valóban nem boldogít, mi pillanatra
szeszélyeinket kielégíti, s azt siratjuk s nélkülözzük legkevésbé, mi
egyedül bírhatta volt megalapítni szerencsénket. Mitsem cselekesznek az
emberek kevesebb öntudattal, mitsem gondolnak meg kevésbé, mint ama
tetteiket, melyek által kivánságaik teljesedésbe mehetnek,
alkalmatlanságaik elháríttatnak.
Alig járt fel s alá a nagy teremben Gyula egy ideig, alig kezdének
tisztulni némileg eszméi, érzelmei, s a rossznak angyalaként megérkezék
Béla.
Öröm hatotta meg Gyulát, midőn Béla hintaját megpillantá, hitte, hogy
talán segíthetend rajta, legkisebb gyanút sem táplálván az iránt, kit
legjobb barátjának tartott.
– Mi történt? – kérdé a belépő újonnan érkezett. A cselédek egyike azt
mondja nekem, hogy Ágnes itt volt, de ez hihetetlennek tetszett első
pillanattól fogva.
– Magam is úgy vélekedtem, de most már átlátom, hogy csakugyan itt volt,
– ím levele, olvasd!
Őrkényi figyelemmel olvasta végig az iratot, átgondolni, megfontolni
látszott minden egyes pontot, csodálkozást szinlelt s hosszas mélázás
után Gyulához fordulva mondá:
– Mit mondottam, mikor viszonyod kezdődött az erdei rózsával? Ugyane
helyen, e teremben voltunk akkor együtt s te könnyelműen tréfának
ismeréd aggodalmimat, s ha jól emlékszem: szigorú erkölcsbirónak
nevezél.
– Igaz, hogy figyelmeztettél, de már akkor késő volt; másrészről pedig
mégis te voltál az, ki engem – talán akaratod ellenére – mindinkább
belésodortál ama rossz irányú útba, melyen járva szerencsétlenné tettem
Ágnest.
– Engedj meg, magad voltál, ki örökké panaszkodva, szinte örömmel
kivántad, ha kisegíteni akart rajtad az által, hogy jóváhagyja házas
életrőli eszméidet; de hogy ennyire nem kivántam juttatni a dolgot, azt
nyiltan bizonyítják szavaim, melyeket az imént magad is igazaknak
ismertél el.
– Ki vétkesnek érzi magát, sokszor az által akar könnyíteni állapotján,
hogy másokban keresi önhibái okát. Mert késő a multakról gondolkodni s
vitatkozni, a jövőt kell tartanunk szemeink előtt. Mit tartasz a
levélről?
– Véleményem röviden ebben összpontosul: Ágnes hosszas hanyagolásid
miatt sokat szenvedett, többet mint hittük, kénytelen volt végre
átlátni, hogy többé nem szereted, úgy legalább, mint ő azt megszokta s
kivánta. Gyanu fészkelődött szivébe, s mint ilyenkor történni szokott,
legtitkosabb sejtelmeit követve, a féltékenység kínjai által
felkorbácsoltan, tudni akarta bizonyossággal, mi történik körülötted,
benned. Miután ő, úgy látszik, nagyon is csalhatlan bizonyosságot
szerzett magának viseleted minőségéről, most megutált s örökre
elhagyott. Segíteni a dolgon nem hiszem, hogy másképen lehessen, mint ha
tenmagad utoléred s reá bírod, hogy bocsássa meg vétkedet. Egyébiránt
kész pajtásod vagyok, parancsolj velem akármire nézve, szívesen
teljesítendem akaratodat, kivált miután szivemből sajnálom, hogy mindez
így történt. Ágnesre nézve csalatkoztunk; ő nem azon nők egyike, kik a
nagy világ módjára fogalmazzák a házas életet, – ő szívet, melegen érző
szívet s abból eredő s az által irányult életmódot követel.
– Tán ki fogsz nevetni s nem hiended mit mondok; de biztosítlak szavaim
igazságáról. Én, ki annyi különnemű veszedelemnek néztem már szemébe
életem változékony forgalma alatt nyugodt vérlejtéssel, borzadok
Ágnestől. Félek tőle, mint ama felettünk szigorú itéletet hozandó
mindenható törvényszéktől; nincs bennem annyi bátorság, hogy feléje
menve kinyerjem bocsánatát vagy kiérdemeljem végmegvetését.
– Ez természetes. Vannak pillanatok, midőn lelkiismeretünk egész
erejével fölébred s megváltoztatva kedélyünk állapotját, nézetinknek
egyszerre egészen más irányt ad. Ki hitte volna, hogy te, hideg
megfontoló, visszaijedj, megborzadj oly nőtől, ki irányában öntudatlanul
vétkeztél évek óta?
– Igaz, hogy sokszor és sokat vétkeztem, elhanyagolván Ágnest és nem
engedvén szeszélyeknek látszó kivánatinak; – de sohasem mertem volna
hinni, hogy mindennek ez leend vége; – nem gondoltam, hogy e nőnek ily
erőteljes jelleme s ily elszánt tettereje legyen.
– Sok asszony szeszélyesnek, könnyelműnek látszik, mintha hamar fölül
bírna emelkedni mindazokon, melyek mélyen sérteni látszanak valóját, –
de csalódjék meg csak szerelmében vagy sértsük meg hiúságát, bizonyosak
lehetünk, hogy lelki s tetterőre nézve túltesz minden férfin, mert e
végső nagyszerű pillanatokban kevesebbet gondolnak a világ itéletével,
többet önnyugalmokkal, mint mi.
– Barátom, meggondoltam a dolgot s nem hiszem, hogy mást vagy jobbat
lehessen tenni, mint ha te fölkeresnéd Ágnest. Egy harmadik ily
esetekben nyiltabban, szabadabban szólhat, – talán reá birhatod, hogy
velem találkozva, megvallhassam hibáimat s remélve, hogy megbocsátand,
feledendi a multat s egy szebb jövőnek nézhet elébe.
– Ez nem volna ugyan rossz, de figyelmeztetlek, hogy nem volna tanácsos
most tüstént tenned ezt. Alig vagy képes belégondolni magadat Ágnes
állásába; ő e pillanatban annyira eltiprottnak érzi minden hitét s
fellengősebb érzelmeit, hogy nem volna hajlandó legkisebb engedményre
is. Várjunk, az idő talán ez ügyben is, mint számtalanszor az életben,
orvosként fog föllépni, későbben nem fogja oly kiáltó szinekben látni
helyzetét; nem lesz már meg keblében az utolsó benyomás nagyszerű
hatása; elhagyottság fájdalommal veendi körül, szóval engedni fog talán
oly dologban, melyet e pillanatban meggondolatlanul kereken megtagadna.
Pedig nincs veszedelmesebb ily ügyekben, mint tévesztett eljárás; ez
gátat vet minden jövendő sikernek.
– Ha úgy gondolod, nem bánom, halaszszuk kissé ez elhatározó lépést,
ámbár szörnyű nyugtalan vagyok, alig várom, hogy a dolgot tisztába
hozzam; ez nem maradhat így.
Kis mélázás után Gyula újra mondá:
– Mégis jobb volna talán, ha tüstént elindulnánk.
– A mint neked tetszik.
E szavak után sokáig egymás mellett ült a két barát szótlanul. Béla
izgatott kebellel várta, mi fog történni. Alattomos viselete most
látszott gyümölcsözni először, – ha ő, mehetend követként Ágneshez a
hűtelen férj ügyének védelmére, – bizonyos, hogy megbukik.
Gyula határozatlan volt, mint minden ember, kit nem szíve vezényel
egyedül. – Oly állásba jutott, melyre eddigelé az életben alig gondolt.
Nem hitte, hogy ez lehetséges, mert nem ismerte amaz indulatokat,
melyeket hatalmas szerelem, csalódás, s ennek utóhangjai teremtenek.
Hosszas hallgatás után újra fölvették a régi eszmét, mi oknál fogva,
könnyen gondolható. Azt határozták, hogy most még időzve, Béla megyen
majd Ágneshez, őt, ha lehet, békére hajlandóvá tenni.
Szegény Ágnes! mily kezek közé jutott ügyed!
*
Harmadnap Béla hazaérkezve ezeket jegyzé naplójához:
«Romkastélyomban, márcz. 14.
A mit vártam, az csakugyan megtörtént.
Ágnes néhány névtelen soraim következtében, melyeket ügyesen irányoztam
Bécsből, egy pajtásom segítségével Pestre, Gerőfalvára érkezett néhány
nap előtt.
Tudtam, hogy nem fog nyugodni mindaddig, míg bizonyosság által, legyen
az bármi szomorú, nem csillapuland fölhevült kedélye. Az emberek annyira
kedvelik a rosszat, hogy azt hamarabb igyekeznek fölkeresni, mint a jót.
Gyulát nem találván honn, a vadászlakban kereste fel őt s ott egy le nem
bocsátott függöny s a szerfelett fényes világítás fölfedezte előtte e
lak minden titkát.
Ágnes Gerőfalvára visszatérvén, levél által búcsúzott férjétől örökre, s
tüstént visszautazott. Hová? azt nem tudom, – de nem is lényeges ez
ügyben, – fájdalma s Gyula iránti utálata utoléri akárhol széles e
világon.
Gyulát az egész dolog igen megzavarta; ő nem annyira Ágnes szerelme
miatt látszik bánkódni; azt régóta nem bírta már megbecsülni; de fáj
elfásult lelkének hiúságának megsértése, életmódjának felbomlása s ama
temérdek beszéd s különféle magyarázat, melyekre alkalmat nyujtand e kis
regény.
Ő, ki mindig kerülni kivánta a regényest, most regényhőssé lesz, pedig
milyenné!
Engem reá bírt, megvallom, könnyen engedtem, hogy érjem utól Ágnest, s a
mennyire lehetséges, alkudjak ki békét, habár csak a legáltalánosabb
alapokra fektetett fegyverszünetet is.
A sors kedvez terveimnek.
Vérző szívem, még kis türelem s elérkezett a bosszú órája.
Ugyan hol lehet, vagy inkább, hogyan lehet most R…? Viselete irányomban
megtette hatását, elnémult bennem a jónak szózata.
Szinte sajnálom, hogy épen szegény Gyula, ki nekem mit sem vétett, esik
terveim áldozatául.»
*
Míg Béla ezeket írja, addig Gerőfalvára üzenet ment a vadászlakból:
várják a grófot, – sok vad mutatkozik, érdemes vadászat rendezésére.
Gyula mit sem akart tudni s hallani, sem vadról, sem vadászatról, sem a
regényes lakról.
Megparancsolá, hogy semminemű üzenet ne küldessék mindaddig, míg maga
nem fogja kérdeztetni a felügyelőtől, érdemes-e vadászni?


XXXII. (A vasút közelében.)
A Pestről Szolnokra vezető vasútvonal mentében, alig egy negyedóra
járásnyira a főállomások egyikétől, csinos falusi lak létezik.
A nem igen nagy területű, de csinosan ültetett angolkertnek középpontját
foglalja el e kellemes olasz ízlésben épült nyári tanya. A sűrű
akáczerdő hűsében forró meleg s a szélvészek dühöngéseitől védve
tündöklik fehérre meszelt oszlopaival. Zöld ajtai s ablakai, a remény e
szinével csalogatják magokhoz az arra menőket, akaratlanul e gondolatot
élesztve mindegyik keblében:
‚Itt boldog emberek laknak.‘
E kis lak négyszöget képez; a felső emeletben tágas, világos lakszobák
vannak, a földszinti szárnyban könyvtár, nappali s étterem.
A nappali teremből tágas ajtó nyilik oszlopos folyosóra, s erről néhány
lépcsőn a csinosan s tisztán tartott kertbe juthatni.
Kellemes képet alkot az előttünk elterülő pázsit tarka virágcsoportival,
a távolban látszó fák zöldje s a fehér homokkal kihordott utak
kigyó-kanyarodási. E tájképet tőlünk jobbra látszó tó síma víztükre
élénkíti, melynek partjain néhány daru, habjain hattyuk andalognak s
lejtenek végig gondtalanul.
A kertet kerítő több ezer holdnyi pusztai birtok rendszeres gazdasággá
van átalakítva birtokosa tevékenysége által. E szép majorok, nagyszerű
ültetvények s ösvények, árkok, az utakat körítő fasorok feledtetik
velünk az itt egykor látszott homokos lapályt, a míveltség s ipar
jelképe gyanánt pedig kellemesen hatnak az ujonnan érkezőre.
Az angolkertből kiérve, homok lágy gyepes utakon, fák hűsében juthatunk
egy gazdasági épülettől a másikhoz, ezeket elhagyva, kevés idő mulva az
indóházhoz, két rövid óra alatt Pestre, s onnan – ha úgy tetszik,
szélsebességgel a világ bármely pontjára.
E szépen rendezett gazdaság és csinos nyári lak birtokosa G… gróf, kinek
neje legjobb, mondhatnók egyetlen barátnője Ágnesnek.
Mint tudjuk, G… grófné már több év óta háborítlan házassági boldogságot
élvez páratlan jóságú férjével.
G… gróf egyike azon férfiaknak, kik úgy fogják fel az életet, mint az
bírja felfogni egyedül, kinek helyén van szíve.
Teljhatalommal tud szeretni, képes áldozni szerelmének, de nem tévesztve
szem elől az ész törvényeit.
Nejének és családjának él úgyszólván kizárólag, mind a mellett marad
elég ideje, hogy kellemetes olvasmány által bővítve ismereteit,
frissítve elméjét, szorgalommal és örömmel járhat gazdasága után,
biztosítva, és ha lehet, gyarapítva gyermekei jövendőbeli jólétét.
*
Egy meleg májusi nap délutáni óráiban társaságot látunk egybegyülve az
oszlopos tornáczon.
Úgy látszik, kiültek, élvezendők a kikelet hasonlíthatlanul legszebb
évszakát, a természet erőteljes újulását, a bársonyos elevenzöld
falevelek kellemdús szinezetét, a szabad levegő régóta nélkülözött s
épen ezért kétszeresen jótékony hatását.
Az asztal körül G… foglalt helyet, térdeire támasztott kezekkel nézte,
mint játszanak gyermekei a kert fövényes területén, mint szórnak
törökbuzamagot maguk elébe, mint örvendenek, ha félelmes léptekkel
közelednek szép tarka galambjaik, felcsipkedvén az aranysárga eledelt.
G… mellett neje ült, szorgalmatosan hímzett és csak futólagosan
pillantott, boldogságtól túláradó arczkifejezéssel majd férjére, majd
gyermekeire.
De nemcsak férjét s gyermekeit nézte G… grófné, hanem mintegy lopva nem
egyszer tekintett egy mellette ülő nőre; s valahányszor szemei ez
alakkal találkoztak, képe vonásai mindannyiszor szomorúvá változtak.
S miért? mert férje s gyermekei a boldogságot, – Ágnes pedig a bú s
bánatot képviselte.
Úgy van, Ágnes volt e halovány nő. Eljött, hogy pihenjen fájdalmai után,
gyógyuljon mások boldogsága látásán.
Ágnes elhagyván Gerőfalvát, alig bírt még annyi erővel, hogy e falusi
lakot elérje. Teste s lelke ki volt merülve, csak szíve élt még.
Ágnes szíve az utolsó hetekben ama nagyszerű válságon ment keresztül,
mely vagy életet, vagy halált hoz. – Roppant erőfeszítésébe került
ugyan, hogy mintegy akaratlanul semmisítse meg megmaradt képzelődéseit
és szakítsa szét a még csak gyönge szálakat, melyek Gyulához fűzék.
De megtéve e nagyszerű lépést, letépte a fátyolt a bálvány képéről,
látta a tiszta valóságot s kihalt szerelme örökre férje iránt.
Szerelem az élet; ki szeretni nem tud, megszünt élni.
Ágnes élt még, mert szeretett.
Ugyanazon pillanatban, melyben porba hullott Gyula, a képzelődések
végszálain függő képe s emlékezete, ugyanekkor lőn nagygyá Kálmán iránti
szerelme.
Hiszen régóta megvolt már annak csirája szívében, csak Ágnes lelke
erejének megfeszítése nem engedé, hogy virággá fakadjon.