Az alföldi vadászok tanyája: Regény - 02

  szépnek s kedvesnek, mint most, eddigelé senki sem ismerte. Átlépve az
  örökös fesz- és félelmes visszavonulásnak előtte majdnem türhetlen
  határait, kifejlődött benne a tiszta érzelmek, a valódi meggondolatlan
  szerelem legfényesebb példája.
  Ha az ember szeret s viszont szerettetik, minden csekélység örömet idéz
  elé.
  Nincs gondolat, nincs érzés, mely habár magában tekintve szép és jó,
  százszorosan azzá ne válnék, ha közlöm vagy egyszerre érzem szerelmem
  tárgyával.
  Gyula sokoldalú tapasztaláson szerzett ismeretei ha nem voltak is
  alaposak, mindenesetre oly fiatal nő irányában, milyen Ágnes, hasznosan
  mulattatók valának. Ágnes soha egy mestere szavait sem hallgatá oly
  figyelemmel, mint Gyuláéit, mikor az egy vagy más tárgyról véleményét
  kimondá. Soha regény nem mulattatá annyira, mint mikor férje néhány
  kalandját, mintegy beszélybe foglalva elmondá.
  De van-e mester a világon, van-e regény, mely többet s igazabbat volna
  képes mondani, mint a valódi szerelem? E hatalmas érzelem nem egyszer
  varázsolt már együgyű embert érett eszűvé, indulatosat szelíddé, rosszat
  jóvá az életben; míg más részről a csalódott szerelem sokszor rövid
  perczek alatt az ellenkezőt idézé elő.
  S viszont Ágnes öröme vagy figyelme, helybenhagyása vagy ellenkezése,
  mily rendkívül örömet okoztak Gyulának! Őt már sok ember hallgatta, de
  azok bármit gondoltak volna is arról, mit mondott, az közönyös volt reá
  nézve; Ágnest mulattatni, neki tetszeni, vele vitatkozni, volt most
  egyedüli öröme, élvezete.
  A nap első felét mindenki külön szobáiban tölté. Gyula részint
  gazdasági, részint e tárgyat érdeklő más ügyekkel foglalkozott; neje
  olvasással, zenével mulata, a háztartás kisebb gondjai épen nem
  tartozának kedvencz foglalkozásai közé. Lelke mostani állapota annyira
  ellenkezék e kellemetlen s mégsem valódi gondokkal, hogy azt épen nem
  lehete csodálni.
  A délután vagy gyalog sétának, vagy lovaglásnak, vagy kocsizásnak volt
  szánva, a mint épen vagy a kies természet egyik szebb pontja, vagy egy
  közel fekvő major, vagy nem távol eső szomszédság fölkeresése lőn
  kitűzve czélul.
  Ez utóbbi ritkán történt, részint, mert Gerőfalva kevés érdekes
  szomszédsággal dicsekedheték, leginkább pedig, mert nem vala a boldog
  párnak sem szüksége sem kedve mások társaságát óhajtani, nem is
  képzelheték, hogy szűk körükön túl hasonló boldogság létezhessék.
  E kirándulások képezék a mézeshetek egyik fénypontját; mert bármit
  élvezzünk is fényes, kényelmes, mindennel ellátott termek közepett, a
  legszebb lakás, érzelmeink, gondolataink, szóval létünk legszebb
  foglalványa maga a szabad természet. A szerelmes párt kétszeresen az, ha
  kies völgyek, friss erdők s virányos rétek szőnyegén halad végig; mert a
  mi lelköket vidítja, mi érzelmeiket emeli, az a legtermészetesebb, mert
  fő jellemvonása az embernek. Ha mindezeket a nagy és szép mindenséggel
  is közölhetjük, kétszeresen kellemessé s kedélyessé válik lelkünk
  állapota.
  Az órák perczekként, a napok órákként folytak le. A szép várkastély
  lakói alig juthattak az élet öntudatához, oly sebesen haladt az élv
  ideje; röpülni látszott az, mikor meg kellett volna állapodnia.
  S mégis hamar, mindent elnyelő sebességgel múltak napok, hónapok a
  boldog pár életében: mily sokat éltek s élveztek e rövid idő alatt!
  Az ő boldogságuk hasonló vala a naphoz. Nem két lény, de Isten tudja
  hány szegény, szerelmet nélkülöző lény sütkérezhetett volna keblök benső
  melegének sugárzatán!
  
  
  IV. (Folytatás.)
  Ágnes fiatalkori barátnői közül G… grófnét kedvelé legjobban, vele
  társalga legtöbbet, vele közlötte szívének eddigelé csekély bajait,
  szerinte szerencsétlenségeit.
  A két nő jellemére nézve nagyon egyezett. Mindkettőnél a költőiség, a
  hevesebb érzelmek voltak inkább kifejtve. G… grófné ezelőtt három évvel
  ment férjhez s most Magyarországban lakott Pest közelében. Mikor Ágnes
  Gyulát szeretni kezdé, barátnője épen Kolozsvárt tartózkodék szülői
  látogatása végett; látta tehát mint fogamzott s fejlődött végre szerelme
  boldogsággá.
  G… grófné néhány hónappal Ágnes összekelése után érkezett Gerőfalvára,
  hogy mint asszonyt lássa azt, kitől mint mátka bucsúzott.
  Nagy volt a két fiatal nő öröme; hiszen zsenge koruk álmait
  valósultaknak látták, mert szerelem boldogítá mindkettőt.
  Az első üdvözlések után Gyula magokra hagyá a nőket, mintegy érezve, mi
  sok mondanivalójuk leszen.
  – Végre magunk vagyunk, mondá G… grófné nyugodtan – s örömmel
  szemlélhetlek, mióta asszony vagy, még nem is láthattalak. Mily jó
  színben vagy! – hogy érzed magadat?
  – Hogy is kérdezhetsz ilyesmit, egész világon nincs boldogabb lény
  nálamnál; minden, mit valaha képzelni mertem, valósult. Ha mostani
  érzelmeimet egybehasonlítom azokkal, melyek mátka koromban buzdíták
  keblemet, csak most szeretem igazán férjemet. Úgy látszik mintha
  szerelmem mindennap növekednék, egész éltemet eltölti s legcsekélyebb
  részletig boldogít. Mennyire sajnálom azon nőket s barátnőimet, kiktől a
  sors megtagadá mind ennek élvezhetését. Igaz, hogy nekem is sok
  búbánatomba került, míg elértem azt, mi most boldogít.
  – Kétszeresen örvendeztet, hogy így hallak szólani, mert én is érzem s
  érzettem mindazokat, miket te elmondál. Az én boldogságom mintha nem
  volna képes megállapodni, mindig derűltebbé válik férjem szeretetreméltó
  viselete által.
  – Hidd el, csak ezt szeretném elérni. De én, mintha félteném azt, mit
  most birok, mintha bensőm azt sugallaná, hogy nem lesz tartós.
  – Hogy a szerelem-alkotta boldogság tartós legyen, csak egy fő
  sajátságot igényel, t. i. hogy valódi szeretet legyen. Ezen esetben nem
  mulandó, sőt tartós és örökös is lesz; Gyula és te pedig valóban, s így
  tehát alkalmasint tartósan is szeretitek egymást.
  Kis mélázás után Ágnes így szóla:
  – Az lehetetlen, hogy a mit most érzek, elenyésszen. Mi volna a
  szerelem, ha még örökké tartó sem volna; mi az élet, ha e fénypontja
  délibáb gyanánt mulékony és csalfa volna?
  Míg a két nő beszélgetve mulatott, addig Gyula a kertben sétála,
  vizsgálá az egyes facsoportozatokat, melyeket nem rég ültetének. Az
  angolkertbe érve, kocsi robogott be ennek kapuján s egyenesen a
  kastélynak tartva. Fiatal ember űlt a nyitott kis hintó bakján s
  hajtotta a virgoncz székely négyes fogatot. Megpillantván a háziurat,
  megáll s leugorván ülőhelyéről, feléje tarta.
  – Isten hozott, Béla, mily rég nem láttalak; ritka madár vagy nálunk, –
  mondá Gyula, jobbját nyujtva az érkezőnek.
  – Köszönöm pajtás, csak megvagyok még, bár igen rossz kedvem van, ez
  oknál fogva kerülöm az emberek társaságát. De hát te hogy érzed magad,
  mióta Hymen hatalma uralkodik fölötted zsarnokilag.
  – Boldog vagyok; hidd el barátom, ki nem házas, azt valódi szerencse még
  nem környezte. Mit ér az a legényélet, az ember mindent megún, de azt,
  leghamarébb.
  – Kevés idővel ezelőtt pedig egészen más elvek apostola valál;
  megvallom, nagy változáson mentél keresztül e rövid idő alatt.
  – Igazad van, de akkor még nem voltam szerelmes, sem házas; és hidd el,
  az egyetlen módja annak, hogy eltompult fogalmainkat fölelevenítsük, s
  még egyszer még pedig valóban fiatalokká váljunk.
  – Teljes szívemből fogok örvendeni, ha később, bizonyos idő mulva is ily
  lelkesedéssel hallak szólani e tárgyról.
  – Barátom, tudod, hogy nem vagyok már gyermek, eléggé tapasztaltam már
  az életben, hogy semmi sem tart örökké. Az első mámor után képesek
  vagyunk oly módon rendezni életmódunkat, hogy az örökös elégedettség
  forrásává váljék.
  – Szívemből óhajtom mindezt – csakhogy –
  – Kérlek, ne okoskodjál tovább e kényes állításokról. Jer velem, hadd
  mutassalak be nőmnek, azon varázshatalomnak, mely e változást előidézé
  rajtam.
  A nőkkel alig találkozhattak; mert miután egy ideig még beszélgettek
  volna, Ágnes megmutatá barátnőjének a fényes várlak minden egyes
  szobáját, termeit s több kényelmesen s ízlésteljesen rendezett
  helyiségeit. Büszkeséggel s örömtől sugárzó arczczal mutatott és
  magyarázott mindent s hallgatta G… grófné tetszésteljes felkiáltásait s
  megjegyzéseit.
  A férfiak a tágas folyosók egyikén pillantván az asszonyokat, feléjök
  tartottak. Gyula bemutatá báró Örkényi Bélát.
  – Rég tartózkodik már vidékünkön báró Örkényi? – kérdé Ágnes az érkezőt.
  – Úgyszólván, folyvást itt lakom, közelfekvő kis jószágomon.
  – Elég nem szép, hogy csak most keres föl bennünket.
  – Nem akartam háborgatni látogatásaimmal kegyetek boldogságát, melyről
  annyi sok szépet hallok a vidék miden lakójától.
  – Szokásuk az embereknek, hogy inkább mások mint saját ügyeikkel
  foglalkoznak mindig – szóla közbe Ágnes.
  – Mind a mellett reménylem, ez egyszer csak igazat mond a vidék hirnöke.
  – Mindenesetre igazat és sokkal alaposabbat, mint hogy azt ön szives
  látogatásai megháborítni képesek volnának.
  Kis idő mulva a férfiak eltávozván, Ágnes barátnője felé fordult:
  – Hogy tetszik neked Örkényi?
  – Még nem itélhetek – hisz alig hogy láttam.
  – Igazad van; mind a mellett reám visszás s kellemetlen benyomást tett,
  van arczkifejezésében valami, mi rossz embert sejdíttet velem; vonásain
  az irígység látszik székelni.
  – Ne ítéld el szegényt; te mindig szigorú valál. Ki tudja, talán a
  legjobb ember, s csak rosszúl alkalmazott elménczsége miatt kellemetlen
  neked az ő megjelenése.
  – Szörnyű hiuságot is árult el megjegyzése, mintha ő mások boldogságát
  meg tudná zavarni.
  – Nekem legalább úgy látszott, mintha azt akarta volna mondani.
  Vannak emberek, kik – maguk sem tudjuk megfejteni miért – visszás,
  kellemetlen benyomást idéznek elő első látásra. Néha rögtönzött ugyan az
  itélet, de sokszor nagyon is alapos. A nőknek e tekintetben sokkal
  finomabb tapintatuk van, mint a férfiaknak, ők pillanat alatt többet
  vesznek észre, mint mi órák közben. Ágnesnek aligha igaza nem volt,
  midőn Béla irányában ellenszenvét nyilvánítá.
  Béla fiatal ember volt még ugyan, de szellemileg nagyon is túlérett.
  Alig ismerte őt valaki, annyira visszavonultan s magának élt. Mindenki
  azt tartotta róla, hogy – mint mondani szokás – hamis ember, éles
  nyelvű; míg maga mindent kerül, mi életmódját zavarhatná, vagy
  kellemetlen viszonyokba ejthetné.
  Most is, alig kereste fel szomszédjait. – Marosi csodálkozott, midőn
  érkezni látta azt, kiről tudta, hogy kerüli a társas köröket, különösen
  a nőket.
  Külsejére nézve alacsony szikár alak, keleti görög arczulattal és
  színezettel. Mozdulataiban s kifejezésében bizonyos hidegség volt
  észrevehető, mely részint elfogultsággal részint alattomossággal
  látszott határos lenni.
  Ilyen volt azon egyén, ki először talán, mióta Ágnes férjnél volt,
  néhány pillanatnyi rossz kedvet okozott a kedves háziasszonynak. Nem is
  tanácsos fiatal házasok irányában kétértelmű elménczkedések által akarni
  fényleni. Azok annyira féltik s őrzik boldogságukat, hogy gyűlölik
  mindazokat, kik bár gondolattal is meg merészlik támadni kincsöket.
  
  
  V. (Egy év.)
  G… grófné és báró Örkényi látogatásai, miután mindketten huzamosb ideig
  tartózkodtak volna a gerőfalvi várkastélyban, megzavarák a fiatal
  házaspár kellemetes egyforma életmódját.
  Ágnes részint örült, hogy barátnőjének elmondhatja sokszorosan
  mindazokat, mik mostani életviszonyait szépíték, részint örömmel
  hallgatta, midőn G… grófné keble boldogságát s örömét kitárá előtte.
  A női jellem egyik fényoldala azon odaadás, melynél fogva ha boldogok,
  egészen azok tudnak s akarnak maradni. Az önmegelégedés e páratlan
  érzelme nálok mindent elnémít, szivesen feledik mindazon eseményeket,
  melyek talán pillanatra, megzavarhatják örömtől sugárzó létöket;
  kétszeresen érzik és becsülik a sors azon kedvezményeit, melyek
  boldogságukat fényesebbé varázsolhatják.
  E két nő most azon kellemes szakában vala éltének, midőn minden virulni
  látszott körültök, midőn a lanyha szellő is alig zavará boldogságuk
  fényét, sima víztükrét. Alig hiheték, hogy vannak – pedig mily számosan,
  a nagy világon, – kik boldogtalanok, szerencsétlenek.
  Egészen más viszony volt Marosi és Örkényi között. Mig amaz mindig csak
  a jelen gyönyöreiről regélt barátjának, ez által a házasélet dicséretét
  zengedezve s mintegy felelve azon vádakra, melyek ellene felhozattak:
  hogy ő mint koros férfi oly fiatal lányt vett nőül, mint Ágnes; addig
  Örkényi, Tamásként nem szólt ugyan ellene, de mintegy lehetetlenségeket
  s túlzottakat hallgatta végig mindazokat, melyek előtte elmondattak.
  Ágnes, ha nem állíthatjuk is, hogy Örkényit megkedvelte, de legalább
  megbarátkozott vele annyira, miszerint nem volt kellemetlen hatással
  kedélyére látása, kivált miután látta, hogy férje szívesen mulat vele.
  Távozván a vendégek, ismét a régi kedves egyformaság állott be Ágnes
  nagy örömére, mert már szinte félteni kezdé Gyulát, hogy másokkal is
  épen oly kedvesen tudna mulatni, mint vele.
  Midőn Béla távozott, Gyula felkéré, hogy látogatását minél többször
  ismételné; mert – úgymond, – jól esik néha szólani a multakról,
  megemlékezve mindazokról, mik most már nem léteznek.
  Ágnes ezeket hallva, s férje karján haladva fel a lépcsőzeten, kis
  szünet után, szórakozott arczkifejezéssel e szavakat intézé Gyula felé:
  – Miért akarod, hogy Örkényi sokszor eljárjon hozzánk, – azért
  leginkább, hogy a multakról beszélhess vele? – mostani boldogságod nem
  elégít ki, már is kedves emlékezetekre van szükséged?
  [Illustration: – Mostani boldogságod nem elégít ki?]
  – Ne magyarázd így szavaimat. Nemde, te is szivesen mulattál G…
  grófnéval, aligha másról volt szó köztetek, mint arról, mit átéltetek.
  – De mind az csak mint mostani boldogságom alapja kedves előttem, – csak
  azért szerettem emlegetni a történteket, mert veled hozának
  érintkezésbe.
  – S ki mondja, hogy én nem ugyanazokat tárgyalám Bélával s neki nem
  ugyanazokat beszéltem el?
  – Örkényit nem tartom oly embernek, ki szivesen hallgatná, midőn mások
  saját boldogságukat regélik. Ezt kisebbíteni s elménczségei által
  nevetségessé tenni, hiszem, hogy hajlandóbb.
  Béla nem felelvén, nejét termeibe vezeté s fontos dolgok végzését adván
  okúl – elbúcsuzék.
  A meleg forró nyári hónapokat aranyos színezetű őszi napok követék, s
  ezeket ismét hó-fehérítette csillogó téli tájkép váltotta fel.
  A természet egymást felváltó jelenetei nem idéztek elő semmi lényeges
  változást Gyula és Ágnes életfolyamában. Csergedező patakhoz hasonlíta
  ez, melynek tükre annyira sima, vize annyira tiszta, hogy fenekén
  látszik a fehérre mosott fövény, míg csendes s minden vadság nélküli
  folyása nem képes megtörni, magával sodorni a partjait diszítő
  nefelejts-szálakat.
  S mégis voltak pillanatok, melyek vihart jelentő felhőcsoportként
  tanyáztak a szerelem tiszta láthatárán. Ágnes annyira boldog volt, hogy
  sokszor akaratlanul is, keblét félelmes érzés fogta el, mintha
  lehetetlennek hinné, hogy ez örökké tartson, mintha rémkép környezné
  belvilágát, mely megsemmisítni s megzavarni készül mostani lelki
  nyugalmát s boldogságát.
  De nincs is a világon érző kebel, mely bármi csordultig legyen is az
  örömérzet legbensőbb öntudatával telve, egyszersmind aggasztó érzelmek
  is ne támadnának benne, midőn a mindenhatóság jótéteményei előtt
  leborulva, mintegy magába kénytelen szállani.
  Ágnesnél e búskomor érzelmek a tiszta, valódi boldogságban gyökereztek-e
  vagy előérzelmek alkonyaként vetettek néha kétes világot sugárzó arczára
  s keble legbensőbb titkos életére? ezt a következmény mutatja meg.
  
  
  VI. (S még néhány hónap.)
  Mintha virányos rétről kopár tarlóra lépnék, oly lehangolt keblem, midőn
  elmondani készülök mindazt, mi annyira megváltoztathatá a gerőfalvi
  várlak belsejét, nehány hónap lefolyta alatt. Mintegy kényteleníttetünk
  elhinni, hogy az emberek nem érdemesek a boldogságra, ha sokszor
  taglalgatva egyesek elégületlenségét, visszagondolunk s átvizsgáljuk
  ennek kútforrásait s első indokait.
  Azt tartják közönségesen, hogy az emberi természet minden hét évben
  változik.
  Mennyi szerencsétlenség, bú-bánat szűnnék meg, ha ez valóban úgy volna.
  Hány nő nem zengene hálát az égnek, ha csak hét év mulva változott volna
  is férje természete?
  S viszont hány férj volna elégedett, ha nejeik – mert nincs tökéletesség
  e világon – hét év hosszú sora alatt ugyanazok, azaz épen oly kedvesek
  és szerelmesek maradtak volna!
  Hogy Marosi jellemében s viseletében változás történjék, nem volt
  szükség évek hosszú sorára. Alig másfél éve, hogy boldogságát egész
  kiterjedésében élvezte, s már is nem épen kellemes reményekkel
  kecsegtető átmenet volt észrevehető lényében.
  Magába vonulttá s nem ritkán rossz kedvűvé lett; szokottnál és
  szükségesnél többet foglalkodott jószágai igazgatásával, tisztei
  korholásával; ezen ürügy alatt nem ritkán hosszabb időre távozott
  hazulról, ez által elmulasztván a szerető férj – magában tekintve ugyan
  csekély s mégis oly sokat jelentő – házias kötelességeit.
  Marosi viselete s kedélye, ez által egész jelleme nem változott ugyan
  rögtön, de mégis nagyon észrevehetőleg az idegen szemlélő előtt.
  Mintha egy év elég volt volna arra, hogy kimerítse mind azon szíves
  hódolatot, melyet tanusítanunk kell örökké, ha örökké akarunk
  szerettetni.
  Nem annyira feledni látszott Ágnest, mint irányában bizonyos kimért,
  hideg modort adni magaviseletének.
  A szerelmes emberből szerető lesz, a szeretőből nem ritkán férj. Ha
  szerető- és férjnek megmarad, akkor megfelel hivatásának; ha csak férj
  marad s nem szerető többé, akkor vége az élet költőiségének. – Ez utolsó
  kedélyállapotban volt Gyula; szerető férjből csakhamar – mert mi egy év
  a szerelmek történetében? – okoskodóvá, s ezt alig elérve, unatkozottá,
  türelmetlenné lőn.
  E változás oka egyrészről Marosi jellemében kereshető. Nem lévén már
  fiatal ember, örömmel karolta föl azon érzelmeket, melyeket Ágnes
  ébresztett keblében. Ujjászülöttnek érezte létét, fiatalnak lelkét,
  érzelmeit; de mind e szépet megőrizni, megtartani s mennyire lehet,
  szebbé, virulóbbá alkotni – arra az élet által kissé elfásult lelke s
  fogalmai nem voltak többé képesek. Csakhamar áldozatnak tartotta azt, mi
  tulajdonképen nem más, mint szives kötelesség; terhesnek azt, mit
  szerető szív örömmel teljesít, nevetségesnek s túlzottnak mindazon
  költőiségből eredő kaczérkodásokat, melyekben a szerelem legbecsesebb
  füszere rejlik.
  Más részről pedig úgy látszott, mintha láthatatlan hatalom őrködött
  volna fölötte, mely a rossznak szerepét vállalván fel, mintegy erővel
  sodorja az elégedetlenség örvényébe.
  A nők általán véve több ítélőtehetséggel birnak szív dolgában mint a
  férfiak; férjük és szeretőjük irányában pedig alig van gondolat, mely
  kikerülhetné figyelmöket.
  Ágnes első pillanattól fogva érezte Gyula hidegülését, s ennek
  következtében változó viseletét mindenre nézve; de ő annyira szerette
  férjét, hogy nem volt képes valósággá átvarázsolni mindazt, mit talán
  csak félelmes rémképként látott álmaiban lebegni, képzelőtehetsége
  folytán.
  Ha oly hibát követett volna el Gyula, mely méltán neheztelést vonhatott
  maga után s melyet csekély kifakadás után annál gyengédebb engesztelés
  követhet vala: Ágnes bizonyosan nem szenvedne annyit, mint jelen
  helyzetében. – Férje hanyaglásai sokkal csekélyebbek voltak, hogysem
  azokért neheztelni kellett volna s mégis annyira alaposak s gyakoriak,
  hogy azokat feledni vagy elnézni, a lehetetlenségek közé tartozott.
  Ágnes érezte, hogy férje vétkezik, s mégsem volt elég erős azt
  megnevezni.
  Ezen örökös izgatottság s azon vágy, hogy mennyire csak lehetséges igéző
  viselete által visszafoglalhassa s ujra birtokába keríthesse azon
  kincset, melyet fogyni érzett, igen veszedelmes hatást gyakoroltak
  jellemére.
  Sokszor búskomor s elégedetlen volt a még nem rég oly víg Ágnes; kedélye
  víg perczeiben is heves, nyughatatlan volt némileg, mintha kénytelen
  volt volna elhitetni magával, hogy nincs panasza, hogy keble érzeményei
  derűltek.
  Mind a mellett, hogy Ágnes jelleme egyik fővonását hevesség képezte,
  mégis jósága zsarnokilag uralkodott minden többi érzelmén. Nemcsak hogy
  szavakban is alig éreztette férjével viseletének fokozatos, reá nézve
  szomorú változását, de még gondolatban s keble magányos tünődései
  közepett is alig merte vádolni azt, kit szeretett s azt hitte, hogy ő
  vétkezik talán ellene s idézi elé e változást.
  *
  Hónapokig tartott már e lassankénti bomlása a szép viszonynak. Marosi
  kimért viselete mindinkább ridegebb lőn, szives, kedélyes pillanatai
  mind ritkábbak. Külsejére nézve is – a szokott csinosságot nem annyira
  egyszerű, mint rendetlen viselet váltá föl.
  Midőn ezt mondom, talán sokat vádolhatnának mintha a külsőségek embere
  volnék. Korántsem, de tapasztalás nyomán meg vagyok győződve, hogy sok
  tekintetben, bizonyosan az embereknek külsőségekben, tisztaság vagy
  fesztelen odaadás, csinosság vagy ízléstelen tulterheltségben tükrödzik
  belviláguk.
  Gerőfalván minden megtartotta a régi fényt s rend képét; csak maga
  Marosi látszott lelkileg s némileg testileg is rommá válni mindezek
  közepett.
  Ő mindinkább visszavonult, alig kereste föl az emberek társaságát, az
  egyetlen, ki meghivását elfogadva rendesen látogatá Gerőfalvát, Örkényi
  volt. Ágnest e látogatások nem igen zavarták életmódjában, mert alig
  látta férje barátját, minek nagyon örvendett; mert a gyakori vendéget,
  mind a mellett, hogy kifogás nélküli volt magaviselete, sehogysem tudta
  megkedvelni.
  
  
  VII. (Házasság és boldogság.)
  Az 1852-diki év egyik tiszta nyári estéjén lovász fiú ügetett Marosi
  kastélyának udvarába. Kis, nyirottsörényű hegyi ponyn ülve, arab fajtájú
  szürke paripát vezetett, mely büszkén, mintegy öntudattal látszott
  hordani a derekát diszítő női nyeregszerszámot.
  A szürke paripa helyes oknál fogva büszke, mert alig állapodott meg a
  folyosók lépcsőzete előtt s úrnője Ágnes a termekből kilépve haladott
  lefelé, míg inasa a fel- s leszállást könnyítő deszkaállványt állítá
  kedves lova mellé.
  – Hát a gróf nem nyergeltetett? kérdé a fiúhoz fordulva, ki fabábuként
  meredten ült kis zömök lován.
  – Ő nagysága azt mondá, hogy ma nem fog lovagolni, elment vadászni a
  hegyekbe.
  Ágnes vonásait e szavak után a szomorúság s lehangoltság kifejezése
  borítá el.
  – Vadászni kell ismét, – folytatá mintegy magában szólva. – Mióta igéri
  már, hogy gyakrabban s többet fog velem lenni, de igéretét mindeddig nem
  váltotta be. Azt mondja, szeret; de ha szeretne még, ugyan miért késnék
  annyira megörvendeztetni lelkemet ily csekélységek által.
  Alig ült nyeregben s lova mintha előre tudta volna úrnője akaratát,
  lépést indult ki a kapun, s a dombon lefelé a virágos kert vas
  rostélyzatának. Tullépvén ezen, Ágnes felébredett mélázásából, s talán
  indulatosabban és rosszabb kedvben mint máskor, vágtatva indult s
  haladott végig az angolkerten.
  Mintha e pillanatban azt sugalta volna neki a féltékenység mindeneken
  átható s mindeneken uralkodó hatalma, hogy ne szokott utján haladjon,
  hanem változtassa meg büszke lova futamodását, s keresse föl férjét ott,
  hol közönségesen mulatni szokott s hova őt kisérni nem engedi. Min
  alapult az egyszerre támadt gyanú, azt megmagyarázni még most sem
  tudjuk, kivált miután Ágnes tiszta keblében győzött a bizalom angyala s
  nem engede tért rémképei ijesztő hatalmának.
  Még alig két éve, hogy Ágnes átlépve a szűziesség sokat igérő határain,
  mint nő valóban élni kezdett; s már is panaszt rebegtek szép ajkai, már
  is voltak pillanatok élete folyamán, midőn az indulatosság s rossz kedv
  eltorzíták kellemdús arczát, s megmérgezték – habár csak pillanatokra is
  – tiszta, jóság-derítette jellemét.
  Pedig ha van lény a világon, kinek örök szerelmet s abból eredő
  boldogságot mertünk volna jósolni, bizonyosan Ágnes – mint azon
  választottak egyike – tündöklött volna a szépnem koszorújában.
  Szépség, gazdagság, műveltség, szerelem, szóval minden egyesült, hogy
  édenné varázsolják élete napjait. S mégis e kiejtett néhány szava arra
  mutat, hogy mostani viszonyai s életmódját korántsem tartja édennek.
  Az életben azon szomorú tapasztalást teszszük ismét egyszer, hogy nem
  mind arany, a mi fénylik.
  *
  Mi volt oka annak, hogy Ágnes grófné elégedettlennek és szerencsétlennek
  tartá magát akkor s azon viszonyok között, melyek mindmegannyi
  látszólagos tényezői voltak boldogságának?
  Ennek oka egyedül férje megváltozott viseletében rejlett, mely szerint
  ő, a tapasztalt világfi, házaskörét rendezte s Ágnest mint asszonyt s
  nejét nézte.
  Legtöbb boldogtalan házasságnak indoka, a férfiakban kereshető. Ők,
  kiknél a hatalom és erő van, kiknek feladatuk a fiatal lánykát az életbe
  vezetni, részint restségből vagy önzésből, vagy végre – mert
  indulataikat fékezni s a legfőbb boldogságot áldozatokkal megvásárolni
  nem birják s megrontják és semmisítik azon viszonyt, mely eleinte a
  szerelem s annak sokoldalú gyönyörei által széppé varázsoltatik; de
  valóban szép csak akkor marad, ha azokat ügyesen tudjuk élvezni.
  A házasság olyan mint szép kép, melynek legfényesebb s művészileg becses
  részei csak akkor szemlélhetők, ha azokat a nap sugárinak jó irányzata
  tünteti elő.
  A kép a nő, a napsugár a férfi, ennek viselete alkothatja leginkább
  széppé, magasztossá s kellemdussá a szerelem álmainak tüneményeit. Az ő
  feladata a szeretőt nejévé, nejét pedig asszonynyá varázsolni át.
  Nincs az életben élvezet, mely több áldozatot igényel, mint épen a
  szerelem élve. De ki nem érzi magát képesnek ezen erőfeszítésre, az ne
  is követelje a mindenhatóságtól, hogy a szerelem s annak tartós
  gyönyörei derítsék élete pályáját.
  Marosi legnagyobb hibát akkor követett el, mikor alig nehány hónapot
  töltve nejével, életmódját úgy rendezé, mintha már évek óta élt volna
  Ágnes grófnéval.
  Azt szokták mondani, nem jó az asszonyt elkényeztetni.
  Ezt más nem mondhatja, mint az, ki már első pillanattól fogva, mintegy
  azon előérzet által vezéreltetik, hogy nem fogja mindig egyenlően
  szeretni nejét és szeretettel bánni vele. Mintegy előre készül már azon
  meggondolatlan viseletre, melyet majd akkor akar követni, mikor megkezdi
  unni azt, kit most szeretni vél.
  Vél, mondom, mert azt, kiről csak föltehetjük is, hogy egykor nem fogjuk
  úgy szeretni, mint szeretjük azon pillanatban, melyben oltárhoz
  vezetjük, azt valóban nem szeretjük; az csak szerelmi mámor, mely
  mulandó, mint a délibáb.
  Marosi elhatározta, hogy örökké falun fog élni.
  Miért? mert ő már eleget utazott, s most csöndesen kiván élni.
  Követelte, hogy neje gazdálkodással foglalkozzék, mert attól tartott,
  hogy Ágnes megunhatná magát s akkor mitevő leend?
  Napja úgy volt felosztva, hogy lehetőleg legkevesebbet legyen nejével;
  azt tartván, nem jó az asszonnyal sokat lenni, ebből ha más nem is, de
  lelki kimerültség következik.
  Nem szerette, ha a házhoz vendégek jártak, ez őt életmódjában zavarta;
  unta is mindazon szomszédokat, Bélát kivéve, kik hozzájárhattak volna.
  Mindezek igen szép és üdvös gondolatok, eszmék s élettervek, de csak
  akkor s azon esetben valának alkalmazhatók, ha Ágnes ugyanazon lelki
  állapotban volt volna, melybe Marosi sülyedett oly rövid idő alatt.
  Ágnes nem szeretett falun lenni mindig, mert mióta élt, alig volt atyja
  falusi lakának határain túl. – Látni kivánt s tanulni.
  Nem is mutatott nagy kedvet a ház csekély gondjaival bibelődni, mikor
  Thalberg egy szerzeménye, vagy valamelyik világhírű író munkájával
  foglalkodhaték.
  Ő is úgy volt szoktatva, hogy napja minden órája bizonyos teendőknek
  vala szentelve; de azt épen nem kedvelte, hogy férje szinte neheztelt,
  ha többször kereste föl s kivánt lenni vele, mint ő akarta.
  Férjét mindenek fölött, s azon költőiséggel szerette, mely egyedüli
  alapja a valódi szerelemnek. De tekintve Marosi életmódját s eszméit,
  nem csuda, ha a szegény Ágnes emberek társaságába vágyódott néha, kik
  lelkét a változékonyság kellemével földerítheték legalább az egyformaság
  okozta búskomorságból.
  Pedig mily könnyű boldogítani asszonyt, ki igazán szeret bennünket.
  Csekélységek, engedmények, melyek életünkön hajszálnyit is alig
  változtatnak, óriási örömöt s megelégedést képesek előidézni.
  Ha Marosi igazán szerette volna Ágnest, észreveheté, hogy tervei s