Átkozott józanság! - 8

naponkint legalább is négy órát vadászszak; vigyek magammal egy jól sült
grehem-kenyeret, s költsem el morzsánkint, – akkor aztán az egészségem
visszatér.
Az orvos tanácsából csak a négy-órai járkálást fogadtam el. Megindultam
kora reggelenkint, s kiballagtam a városból hol keletnek, hol nyugatnak.
Két óra hosszat kifele mentem, két óra hosszat befele. Közben
pihengettem is, ha szép volt az idő.
Az egyik napon kissé később indultam el, mint szoktam. Gondoltam,
pihenés nélkül térek vissza. Mikor a két óra letelt, meg is fordultam,
mint a silbak.
Az országút néptelen volt. Jobbra, balra érésre sárguló gabona-földek.
Az út mellett pipacs és szarkaláb. Az útféli akácfák bágyadt lombokkal
állták a nap hevét.
A város végén, indultamkor egy kis öreg paraszttal találkoztam. A
kőhídon ült, s a botjára könyökölve bámult a város felé. Köszönt is.
Abból láttam, hogy vagy tanyai ember, vagy falusi. A városi paraszt nem
köszön az úrnak.
Visszatértemkor ugyanazon a helyen találtam az embert. Akkor már én
köszöntem neki:
– Kit vár, bátya?
– A fiamat, – felelte a kis öreg, dongó-légy búgásához hasonlító hangon,
– a fiamat várom.
– Hát jó türelmet!
Azzal tovább-haladtam.
Másnap megin ott-találom az öreget. Ugyanazon a helyen űlt, ugyanúgy
támasztotta az állát a botjára, ugyanúgy bámult a város felé.
– Még mindig a fiát várja?
– Még mindig.
– Hát hol a fia?
– Magam se tudom. Csak azt tudom, hogy bent van, és hogy erre kell neki
haza-jönnie.
– És tegnap óta mindig itt űl kend?
– Itt.
– Itt is hált talán?
– Itt.
Az ügy különösnek látszott. Egy pillantás az öreg tarisznyájára: a
tarisznya lapos.
– Tán nem is evett kend?
– Bizony tennap dél óta…
– Dehát akkor éhes lehet kend. Nézze, itt ez a kenyér. Talán nem olyan
jó, mint amilyet maga szokott enni, de ha éhes, ez is elcsúszik.
Az öreg csodálkozva nézett rám meg a kenyérre. Az arca felderült.
– Kenyér csak kenyér, – mondotta hálásan.
S elővonta a bicskáját, és jóétvágygyal nekilátott.
Én akközben melléje telepedtem, és jámbor irigységgel néztem az
étvágyát.
– Hát mi ügygyel jár a fia, hogy olyan sokáig elmarad?
Az öreg rápislogott apró szemével a kenyérre, de azért nyugodtan
felelte:
– Törvény erányába van odabe.
– Talán bizony bemarasztalták?
– Be.
– Tegnap?
– Dehogy.
– Hát?
– Félesztendeje.
No ez kényes kérdés volt. Jobb lett volna nem érintenem. Dehát nem
tudtam, hogy fájós helyre tapintok vele.
Az öreg csöndesen evett. Tüskés szakálu kis aszott ember volt. Vén kis
szőrös-hernyó. Minden kicsi volt rajta. Az orra csak mogyorónyi; a szeme
varju-szem; a nyaka vékony. Még a szűre is inkább gyermeki szűr, mint
emberi. Lehet, hogy még kamasz-korában került reá. Csak a csizmája volt
nagy, meg a botja.
– Van-e több gyermeke is? – kérdeztem idő multán, de csak azért, hogy
valamit beszéljek.
Az öreg készségesen felelt:
– Van. Hét vagy nyolc… De már én csak úgy számítom, hogy nyolc.
Emelgette a szemöldökét, s játszott a kinyaklott bicskával.
– Mer a nyolcadik a lányomé, – mondotta pislogva, – hát az is az enyém.
Akié a kutya, azé a kölyke is. Uram bocsá… De azér nincs különbség. Még
jobban kapaszkodik az ölembe, mint az enyimek.
Hosszu hallgatás következett. Az öreg elfogyasztotta a kenyérnek a
felét. Másik felét eltette a tarisznyájába.
– Hát csak ilyen keveset eszik kend?
– Evésből nem jó a sok. Semmiből se jó a sok.
– Hát ihol egy szivar, gyujtson rá!
Pántlikás szivart adtam neki, nagyot. Láttam is az arcán, hogy boldoggá
tettem. Áhitattal gyujtotta meg s ügyetlenül fogta. Aztán hogy
szivarozgatott, megindult a szava, és beszélt bizalmasan, olykor
el-elhallgatva egy mondat után, aztán megint folytatva, mintha magában
beszélne:
– Mert tetszik tudni úgy vót az, hogy a lányomat szolgálni küldtük.
Otthon nem akart, restelte, hát elment Budapestre.
Akadt is ottan fájin helye. Mingyár az első vasárnap megírta, hogy
hétköznap is pecsenyével él. Vizet se kell hordania, mert a kút vize
csövön szolgál be a konyhába. Lámpás meg olyan van, hogy csak meg kell
csavarni itt vagy ott egy gombot, oszt rögvest kivillan a láng. Sok
mindenféle csudát összeírt.
A harmadik hónapba olyan levelet küldött, hogy a póstás tíz grajcár
ráfizetést kért. Mer aszongya nehéz a levél, nem elégséges rá egy
billog. Ha nem fizetünk aszongya, visszamegy a levél.
– No mondok, hát csak küldje is vissza, hagy ragaszszon rá a Barcsa még
egy billogot.
De az annyukom meg a fiam nem eresztette vissza a levelet.
Hát egy bádog-kép volt a levélbe. Pogyográfnya. Ki vót ábrázolva rajta a
lányom takarosan, ahogy ott áll egy virág-kosár mellett egy vékony-lábu
fiatal úrral.
Olvassa a fiam a levelet, hát az van benne, hogy megösmerkedett egy
borbélylegénynyel; oszt hogy a borbély-legény engödelmet kért, hogy
vasárnap délután elkisérhesse a városi ligetbe. Selyöm embör. A
Garibáldi szinházba is vótak együtt. A borbély-legény fizette a
kőltségöt.
– No, mondok ez nem kezdődik rosszúl.
Az annyuk is aszongya:
– Úgylátszik a lányunk mögtalálta Pestön a szöröncséjét. Borbélyné
ténsasszony lösz a lányunkbul.
A képet mindenki megnézte a falunkba, még a bíróné is. A fiam hordozta
ide-oda. Büszkélkedett vele, hogy milyen úri legény lesz a sógora.
A Barcsa csakugyan osztán csakhamar azt írta, hogy a borbély-legény
jószándékkal van erányába, csak azt várja, hogy kivül kerüljön a
katona-soron.
– No mondok, csakugyan selyöm-embör.
Egyszer aztán elmarad a Barcsa levele.
Nem ír egy hónapig, kettőig. Telik-múlik az idő. De még félesztendő is
elmúlik.
Mondok a fiamnak: Irjál mán neki, hogy él-e, vagy hal? vagy hogy férjhez
is ment már?
Hát el is ment a fiam szombaton a zsidóho papirosért, az ispán urho meg
tentáért. Oszt egész vasárnap egyebet se tett, csak a levelet karmolta.
Megírta, hogy aszongya: Hallod-e, talán már mög is felejtköztél rólunk?
Vagy hogy beteg vólnál? (Isten őrizzen!) De még ha beteg vagy is,
annyira nem fogyatkozhatott meg az erőd, hogy a pennát fel ne bírnád,
vagy hogy másvalakivel nem irathatnál. Azt is gondoljuk, hogy talán
férjhez mentél, oszt most már nem is pillantasz magad mögé. Pedighát te
tudhatod legjobban, hogy paraszt aratja a kenyeret az úrnak is.
Édösanyánk szöme napestig rúlad könyvezik, te meg annyit se írsz, hogy
„bakfitty.“
No így odaaprított neki. De sűrűbben eresztötte, mint ahogy elmondtam,
csakhogy mán nem tudom úgy elmondani. A pap se pergyikál nyomósabban.
Hát erre osztán felelt is a lányom. Azt írta, hogy aszongya: Verje mög
az Isten azt a borbély-legényt!
– No, mondok a fiamnak, ne is olvasd tovább: mán neköm ölég.
– De aszongya az anyjuk csak olvasd. Mégis csak a mi lányunk, akármi
történt is vele.
A fiam oszt tovább olvasta, hogy aszongya a Barcsa:
– Mer a borbély-legény olyan csúfságba ejtött engöm, hogy még a
szógálatot is oda köllött hagynom. Azér is nem írtam, mert a toll mindig
kihullott a kezembűl, valahányszor a nagy szégyönt megírni tróbáltam. De
ha mán fartatnak, mögírom…
No éngöm is elöntött a keserűség. Ne lássam többet azt a lányt, mondok,
ne is halljak rúla!
– De, aszongya az annyuk, ne vétközzön kend a szájával!
– Mondok, ha jól nevelted vóna, a böcsületöt nem engedte vóna.
Aszongya az anyjuk:
– Nem a leány a hibás, hanem a borbély, ötte vóna meg a farkas!
A levélnek az utólján osztán av vót, hogy a borbély ide költözött ebbe a
városba.
– No aszongya a fiam, beszélök én avval a szappan-gavallérral!
Avval csak kapkodja a szűrit, panyor-nád pálcáját.
De mondok:
– Lassúdj, csöndesödj, hátha még ögyenösre igazíthatjuk a görbét! Mert
lám azt írta a Barcsa, hogy nem házasodhatik a borbély ameddig kívül nem
kerűl a katona-soron. Hát-hogyha később jóra fordítja amit vétett?
Az annyukom is ebbe reménykedett. Hogy aszongya, más fiatalok is vótak
már a világon, akik szüret előtt szedtek. Beszéljetek vele inkább símán.
Tapintsátok ki a szándékát. Meglássátok, hogy… szóbul ért az embör.
Igy csillapított-csöndesített bennünket naphosszat. Végtére is mondok,
jól beszél az asszony: maga bírája nem löhet senkise. Ha a borbély
jószándékú ember, csak elvadítanánk magunktól; hapedig nem jószándékú,
ott a törvény, arravaló, hogy a hamisságot megrégulázza.
Hát a következő vasárnapon bejöttünk ide a városba. A borbély-műhely be
vót mán zárva, de a szállását megmondták. Oda is elmentünk.
A borbély-legény éppeg akkor fordúlt ki a kapun. Rögvest megösmertük a
kép szörint.
A fiam mingyár elibe is kantarodik oszt mögszólítja:
– Tisztőtt úr, aszongya, mögálljunk egy szóra!
A borbély mögmerevödik.
– Én a Barcsának a bátyja vagyok, – mondja tovább a fiam, – ez meg itt
az apánk.
– Mit akarnak? – aszongya a borbély.
– Azt akarjuk aszongya a fiam, hogy beszéljük mög a szégyönt.
– Micsoda szégyönt? – hebögi a borbély.
– Tudja azt maga, – feleli a fiam.
– No, aszongya a borbély, neköm semmi beszélni valóm nincs magukkal!
Avval el akar farkalni.
De a fiam se vót röst: utána pattant; oszt mérgibe-haragjába
beszakította a fejit.
Hát lám milyen a törvény: a fiamat letartották, bezárták. A borbélynak
meg nem lett semmi bántódása.
… Az öreg búsan rázta a fejét, s rám nézett, hogy mit mondok?
– Hát biz ez szomorú história, – mondottam. De látja azt tartja a
törvény, hogy nem lehet minden szoknya mellé rendőrt állítani.
– Igaz…
– Vigyázzon magára minden leány.
– Igaz, szent igaz. De aki kárt cselekszik, nem megfizettetik-e?
– Hát nem ítélték meg a tartás-díjat?
Az öreg legyintett:
– Szó se vót arrúl. Mer a borbély mihent kiszállt a kórházbúl, fölszedte
a sátor-fáját; csak elmúlt innen ebbűl a városbúl. Most aztán otthon a
lány is, a gyerek is. Fejünkre kélt a nagy szégyen. Oszt még ráadásul a
fiamnak a pénzét is elszödték.
– Micsoda pénzét?
– Két forint ötvennégy grajcár vót nála, – a heti bére, – mikor
betömlöcölték. Hogy bent vótam itéletkor, akkor mondta, hogy elzsebölték
tűle.
– Tolvajok?
– Nem: a bíróság.
– Visszaadják azt.
– A jegyző urunk is azt mondta. Hát azért is jöttem elébe, hogyha
maguknál felejtenék, visszafordítom. Mer a pénz, tetszik tudni, könnyen
ide-odaragad…
Az öreg ekkor fölemelte a kezét: a távolba intett.
– Ahol jön, – mondotta megvidámultan.
Az út távolában egy kis szűrös alak tűnt elő. Egy tizenkilenc éves forma
legényke. Az arca színtelen. A hóna alatt kopott nádpálca.
Hogy űlhetett ilyen kis vézna gyerek verekedésért?
Közeledett, és csodálkozva nézett. Bizonyosan azon tűnődött, hogy kivel
szivarozik az apja ott a hídon?
Aztán, hogy hozzánk érkezett, szótlanul billentett egyet a kalapján.
– A pénzed…? – szólalt meg az öreg.
– Visszakaptam, – felelte nyugodtan a legény.
Az öreg belenyúlt a tarisznyába és elővonta a grehem-kenyeret.
Átnyujtotta a fiának:
– Egyél, ha éhes vagy. Ez az úr adta.
– Éppen most beszéli az öreg, – szólaltam meg, – hogy micsoda
ügyed-bajod volt, öcsém. Dehát most már ezen túl vagyunk. Még csak az
kell, hogy a borbély lakóhelyét megtudjátok. Köröztetni kell. Csak
mondják meg a jegyzőnek. A törvény meg fog itélni legalább is háromszáz
forintot.
Azzal megindúltam velök beszélgetve az úton a városból kifelé.
A fasor árnyékán haladtunk. Az út néptelen volt. A fák harmattól üdülten
terjesztették fölénk a lombjokat.
A legény csendesen kocogott az apja mellett.
A szavamra megrázta a pálcát a levegőben:
– Iszen csak kerüljön mégegyszer a szemem elé, mégegyszer beszakítom a
fejét!
– Nono, – szólt rá csendesen az öreg.
– Be én! – tüzeskedett a fiu, – ha kétszer akkora is mint én.
És hozzám fordulva magyarázta:
– Válláig se érek, mégis ő maradt alól. Ezt a pálcát meg mihent
haza-érünk, a szentölt gyertya mellé akasztom. Mer hat hónapot űltem én
ezér.
Ránéztem a pálcára… Vékonyka hámlott spanyolnád volt az.
– Ezzel szakitottad be a fejét?
– Evvel.
– Nem értem, hogyan lehet ezzel…
A legény nyugodt szempillantással felelte:
– Egy mutter is vót a végire rácsavarva…


Melyik a kettő közül?
Az ötvösnél egy régi ezüst-éremre csináltattam fület. Ajándéknak
szántam. Egy orvos-mester barátom a nyáron említette, hogy szeretne a
zsebórája kallantyujára valami olyan pénz-féle fityegőt, amilyen
senkinek sincsen.
Hát egy olyan ezüst-érmet találtam véletlenül egy piaci
régiségkereskedőnél Firenzében. Szép kis érem volt, noha a hátulja
megkopott már. De azon ugyis csak a magyarázó irás állott valamikor.
Annyira lekopott, hogy csak sömörszerü foltnak látszott rajta a címer
is. De annál szebb volt az eleje: derékig ábrázolt Krisztus alak, amint
jobbjával az égre mutat, balkezével pedig égő mécset emel.
Amig csinálták, várakoztam.
A boltban egy másik várakozó is ült. Egy feketeruhás agg hölgy. A
muffjából ürgényi kis pincsi-kutya csehegett reám.
Megcsodáltam a kutyát, aztán a gazdáját, az agg nőt. Vénasszonynak csak
olyan reves anyóka volt az, mint más. Sőt tán éktelenebb is. Orra és
álla a vénségtől annyira előrenyúlott, hogy asszonynyá vált papagáj volt
inkább, mintsem ember. Sokat láttam már olyanféle anyókát, s bizony nem
is tünt volna a szemembe, de valami szembeötlő szomorúság ült elfonnyadt
sárga orcáján. Pedig a ruhája arra vallott, hogy jómódu, noha
díszítetlen fekete selyemruhát viselt, és semmi arany nem csillogott
rajta. Ha nem állt volna a bolt előtt hintó, s rajta livrés inas, akkor
is láttam volna, hogy paloták lakója.
De mi bánata lehet a gazdagnak, aki soha életében nem imádkozta
elszoruló szivvel a miatyánknak azt a mondatát, amelyben kenyeret
kérünk!? akinek ez a földi élet csupáncsak séta-utazás! akinek a
tenyerén soha nem volt hólyag! akinek hűs a nyár, meleg a tél; akinek
dolgozik a bányász és a selyembogár. Mi bánata lehet annak?
Azt gondolnám gyász. De akkor a fátyola gyászi fátyol volna, s a ruhája
fénytelen fekete.
S mégis az arca olyan volt mint a gyászolóké. Szeme környékén a bú kékes
árnyéka. Tekintete maga elé semmibe bámuló.
A boltban nem volt más, csak egy unatkozó legény, egy fiatal
borbélyfigura, akinek szintelen arcán görcsöket vont olykor az elfojtott
ásítás.
Az agg hölgy megnézte a zsebóráját, s fölkelt:
– Mondja meg kérem a gazdának, – selypegte a bolti legényhez fordulva, –
hogy holnap reggelre okvetetlenül elkészüljön, mert elutazom.
Ezt mondva megérintett egy kocka-alaku üvegládát, s eltávozott.
Tekintetem akaratlanul is a ládikára fordult. Araszos magasságu
köszörült üveglapokból volt összeállítva. A lapokat vékonyka ezüst-keret
foglalta össze. A fenék ibolyakék bársony. Rajta névjegy alaku ezüstlap.
Az ezüstlapon _B. M._ betü és két évszám: _1824–1847_. Legfölül kereszt.
Mi lehet ez?
S meg is kérdeztem a legényt. De az se tudta. Mindössze annyit tudott
mondani, – egy ujabb ásítást szorítva az állkapcsába, – hogy a hölgy két
hete rendelte, ibolyaszín bársony helyett fekete selymet óhajt belé. Ők
olyan ládát sohase csináltak.
Hazaérkezett az ötvös is. Azt is kérdeztem, hogy mire szolgál a ládika?
Az se tudta. Amikor rendelték, kérdezte ugyan, de a hölgy nem felelt a
kérdésére.
Ott tűnődtünk aztán a gazdával, hogy mégis mire való lehet? Még azt
gondoltuk leginkább, hogy valami gótai hamunak való. De Gótában 1847-ben
még nem is álmodtak hamvasztásról. Másutt se.
Ereklye tartó volna?
Semmiféle szent nem született 1824-ben, és nem halt meg 47-ben.
Végre is abban egyeztünk meg, hogy az üvegláda valami elhunyt leánynak
az arcképeit és egyéb róla megmaradt emléktárgyait fogja tartani.
Csak azt csodáltuk, hogy zárat nem csináltat a ládikára.
Ekközben elkészült az én Krisztus-érmem. Hogy a műhelyben ezüsttel is
megfuttatták, olyan volt, mintha ma pottyant volna ki a pénz-sajtóból.
Arra gondoltam, hogy elviszem a doktornak magam. S elmentem az orvosi
muzeumba, ahol a délutáni órákban pihenni vagy dolgozni szokott. Széles
diványa van ott, s nem juthat oda be más, csak egy-két bizalmasa, vagy
akit maga rendelt oda.
Ott is találtam abban a rettenetes teremben, amelyben a fali képek
nyúzott embereket ábrázolnak; a bútorok meg csupa üvegszekrények. Mik
vannak abban? el se mondom. Elég, ha arról írok, hogy imitt-amott a
szekrényekben és sarkokban csontvázak állanak. Már amelyik áll. Mert
vannak olyanok, amelyek futó mozdulattal dőlnek előre, vagy különféle
táncfigurákat mutatnak az élőknek. Egy-egy sor koponya vigyorog a
szekrények tetején is, meg a vázak lábánál. Mintha mulatnának azon, hogy
a belépő megrémül.
A doktor egy terebélyes asztalnál ült egy boglya könyv között. Előtte is
koponyák és egyéb csontok hevertek. Nagy kopasz feje szinte beleillett
abba a környezetbe.
A terem levegőjében valami avas spiritusz-szag lengedezett.
– Az ördög vigye el magát! – hallok egy boszankodó hangot.
Ekkor látom, hogy az egyik ablakfülkében két orvos növendék ül és
mikroszkoppal foglalkozik. Mögöttük egy ijedt képü szolga áll.
– Mi baj? – kérdi az orvos.
– Ez a tulok sváb összezavarta a vérpreparációt, és most nem tudom
melyik a főhercegé.
A sváb elvörösödve mentegetődzött:
– Leesett az üveglap… Nem én vertem le…
– Menjenek most már haza, – szólt az orvos engem megpillantva. Majd ha
megint folyik a fenséges vér, nyujtsanak be kérvényt az udvari
hivatalhoz.
Az ifjak boszankodva távoztak.
– Micsoda gyerekes fiatalság – magyarázta az orvos a vállát vonogatva.
Egy főherceg járt a minap nálunk és eleredt az orra vére; abból
felfogtak a növendékek egy cseppet, hogy mikroszkópon összehasonlítják
más ember vérével. Már három napja játszanak vele. A másik vér a
söprögető paraszt szolgánké. Az egyik növendék azt véli, hogy az
alsórendü ember vérében több a heminkristály. Tudod mi az? Nem tudod.
Minek is az neked? Elég annyit tudnod, hogy az emberi vérnek egyik
elemét meg lehet kristályosítani. A nagyítóban mindenféle ferde téglát
látsz, meg csillagokat. Hát az a heminkristály. A fiúk sok pancscsal és
fáradsággal elkészítik a vért s elhelyezik a mikroszkóp alá. Ma aztán az
én buzgó sváb szolgám leporolta a mikroszkópot. A papiros szelet leesett
az üveglemezről. Most nem tudják melyik a főherceg vére, melyik a
szolgáé?
Ezt mondva az asztalhoz vezetett, s leültetett. Az asztala tele volt
könyvvel és emberi csontokkal. A koponyák közül azonban föltünően
kifehérlett kettő.
– Utánzatok ugye? – kérdeztem rájok mutatva. Mert hibátlan fogu koponyák
voltak. Iskolai múzeumok számára gyártanak már olyanokat is
papirospépből és celluloidból.
– Nem, ezek igaziak, – felelte az orvos. Vizsgálatra küldték ide.
– És mit vizsgálsz rajtok?
Kedvetlenül legyintett:
– Meg kell állapítanom, hogy miféle emberek voltak?
– És lehet?
– Néha lehet, néha nem. Ez a két koponya különben azért ilyen fehér,
mert meszes gödörben hevert. A mész preparálta őket.
Megkinált szivarral, aztán a fejét rázva mondotta:
– Ilyen bolond tudományos kérdés még nem volt a kezem ügyében.
Képzeld el, hogy van valahol a Maros mentén két szerelmes, két gazdag,
fiatal, előkelő. Grófleány és gróflegény. A leány szép mint a milói
Vénusz, és okos, kedves, művelt. A legény jezsuita klastromban nevelt
szentéletü ifju. S azonkivül világlátott is, tudományos is. Elméjének
kiválóságát megítélheted abból, hogy húsz éves korában lefordította
Hégelnek egy kötetét magyarra.
Hát az a két fiatal megismerkedik, összeszeretkezik. Annyira imádják
egymást, hogy az ismeretségök kezdetétől három éven át mindennap
leveleznek. Az útjokat nem keresztezi semmi. Tehát eljegyezkednek, a
lakodalomra is kitűzik az időt. A lakodalmat a leány kastélyában akarják
ellakni. A vőlegény ott hál. A vendégség egy része is ott van már este.
Reggelre azonban a vőlegény eltünik.
Képzelheted, micsoda bomlás volt ott! A menyasszony sirt és ájuldozott.
A lányok hüledeztek. A férfiak a markukba mosolyogtak. A mamák
szétvitték a pletykát az ország minden tája felé.
Persze mindenki azt gondolta, hogy a vőlegény a menyasszonytól szökött
meg, de a menyasszony nem hitte azt egy pillanatra se. Napokig, hetekig
kerestette, kereste maga is.
Megtudta, hogy utoljára egy kerülő beszélt vele. A kerülő azt
jelentette, hogy egy szép vadkant látott a hegyoldalban. Aztán
megtudták, hogy egy puska hiányzik a kastélyból. A fiatal gróf bizonyára
arra gondolt, hogy a vadkant hamarosan lelövi az ünnep örömére, és
visszatér. Átkutatták az erdőt százszorosan. Falevél se maradt
fordítatlan a földön. Hasztalan: se puskája, se ruhája, még csak egy
gombja se találódott meg soha.
Elképzelheted, hogy a menyasszony mennyire gyászolta. Nem is ment
férjhez. Megöregedett, nagyon is korán megőszült, megvénült. Ma már
olyan vénség, hogy az orra összeér az állával.
Hát barátom mi történik?
Ötvenhat esztendő elmúltával beállít egy ismeretlen pap a
gróf-asszonyhoz és egy tallér nagyságu medájont nyujt át neki:
– Ösmeri-e méltóságod ezt a tárgyat?
A hölgy szeme rámeredt a medájonra:
– Istenem! Hiszen ez Miklósé volt!
Akkor a pap elmondta, hogy tíz évvel előbb egy öreg rab a munkácsi
várban gyónt neki, s a gyónásban megbízta azzal, hagy ha meghal, keresse
meg, ki volt az az úr, aki 1847-ben eltünt valamelyik úri családból.
Annak a családnak adja át azt a medajont.
– Dehát hogy jutott ez az ő kezébe? Hova lett az én Miklósom?
– Miklós urat az az ember megölte. Rájogosított arra, hogy azt is
elmondjam. A rab, – akkor még fiatal gonosztevő, – az erdőben bujdosott.
És az erdőszélen egy vadkörtefán készült azon este meghálni. A
holdfénynél látta, hogy egy fiatal úr puskásan siet be az erdőbe. Arra
gondolt, hogy annak a ruhájában és puskájával, pénzével átjuthat
vadászalakban Romániába. Rávetette hát magát a fáról, és a fiatalembert
megfojtotta.
Az öreg hölgy egyik ájulásból a másikba dőlt. De mihelyt felocsúdott,
sirva kérdezte tovább:
– És hova tette az a gonosz lélek, hova tette az én kedves Miklósomat?
– A gyilkosság helyétől nem messze van egy domb. Azt mondja, ott egy
gödröt talált, abba vonszolta az áldozatát.
– És ez a medajon?
– Ezt a gróf nyakáról szakította le. Az aranyláncot eladta. A képet egy
határkő mellé csusztatta be. Megbizott azzal, hogy keressem meg és adjam
át a családnak. Egyebet nem téríthet meg. Könnyü volt kinyomoznom az
eltüntnek a nevét. Azt is megtudtam, hogy az elhunyt méltóságodnak a
vőlegénye volt. De a családjából már nem él senki. A medajonnal hát
vártam. Tegnap értesültem arról, hogy az agg bűnös meghalt. Azonnal
vonatra ültem, hogy méltóságodat a gyónási megbízásból értesítsem.
A pap azzal átadta a medajont és elbúcsúzott.
A grófhölgy meg aznap útra kelt. Drága érckoporsót vitt innen magával,
hogy abba takarja a megölt vőlegény tetemeit. A saját családi
sirboltjába akarta eltemettetni.
A község bírája elrendelte az ásatást a dombtetőn. Pünkösd előtt való
napon mentek ki. A szolgabíró is ott volt, a helybeli pap is.
Mingyárt az első ásónyomokra fehér csontok fordultak ki a földből.
A grófhölgy könnyes szemmel szedte fel, és gyüjtötte össze egy nagy
fekete kendőbe. Senkinek másnak nem engedett hozzájok nyulni.
Néma csendben folyt tovább az ásás. A hatósági emberek a kalapjokat
levéve nézték.
A következő ásónyomokra csigolyák, lábszárak, karcsontok fordultak elő…
Csak az volt a különös, hogy több volt a csont, mint amennyi egy
embernek szokott lenni.
– Ovatosan, ovatosan! – rebegte a hölgy. Inkább csak kézzel szedjék a
földet!
A földben már akkor szürke és krétaporos rétegek látszottak. Azok között
még több csont hevert.
Egyszercsak kifordul egy koponya is.
Az öreg hölgy sikolt és elájul.
Mikor fellocsolják, két koponyát lát a terítőn.
– Mit jelent ez? – kérdezi elbámulva.
A szolgabiró a vállát vonogatva, zavarodott arccal feleli:
– Bizony méltóságos grófnő nem akartam előbb szólni, de most már meg
kell mondanom, hogy ez a domb itt akasztóhely volt valamikor. Az a
gyilkos azért talált itt gödröt, mert az akasztófák alá gödröt szoktak
ásni, hogy a tetem beleessen. A gödörbe már előre néhány kosár meszet
szoktak vetni. Kétségtelen, hogy az akasztott ember már benne volt,
mikor a gyilkos idevonszolta az áldozatát, és ő mind a kettőjüket
behányta földdel.
– Dehát melyik az én vőlegényemnek a feje? Melyik?
Emelgetik, nézegetik a koponyákat. Tünődnek, tanakodnak. Nem tudják.
– Meg kell tudni ki volt a felakasztott, – mondja végre a szolgabíró.
Akkor aztán valamelyik orvos megválasztja, hogy melyik az akasztott
emberé?
Mingyárt nekifognak a levéltár felhányásának. Keresik pincében,
padláson. Végre egy hét mulva rátalálnak.
Hát az akasztott ember egy Piros Tóni nevü huszonnégy éves rablógyilkos
volt. Az iratok elmondták, hogy paraszt származásu, de mészárosságot
tanult. A bűne az volt, hogy nőket, gyermekeket is megfojtott csupán a
rajtok levő fülbevalóért, gyürüért.
A községi orvos mingyárt vizsgálat alá fogja a koponyákat, de sehogyse
boldogul. Arcképet kér.
Csakhogy az nincs. Ami volt a grófról, három olajfestmény, az elégett a
szabadságháborúban egy kastélyégéskor; fénykép nem maradt róla, mert
hisz akkor még kezdetleges találmány volt a fényképezés, s nálunk alig
híréből ismerték. A mészáros haramiának meg éppenséggel nem maradt képe.
Az orvos azt ajánlotta, hogy vigyék el a koponyát külföldre. A Gall
Ferenc koponyászati tudományának még sok hive találkozik. Azok biztosan
megállapítják.
És a két koponya vándor-útra indult. Bejárta Németországot,
Franciaországot, Svájcot, Olaszországot.
A tudósok elkérdezték, hogy a gróf mi táplálékkal élt? micsoda vizen
nőtt fel? micsoda betegségeken ment át? és így tovább.
Végre is azt mondták:
– A két koponya nagyon egykorú. Mind a kettő vegyesen táplálkozó
embernek a koponyája. Nem lehet megválasztani.
És akkor került a két koponya hozzám.
– Uram, – mondotta az agg hölgy. A világ minden tudósa tudatlan, ha ezt
a két koponyát meg nem tudja különböztetni. Az egyik egy szent emberé
volt, értse meg: egy szent emberé, egy felsőrendü léleké, egy angyalé. A
másik egy gazemberé volt, egy gyilkosé, egy hóhér kezére jutott emberi
fenevadé. Az egyik bölcs volt; a másik írást nem ismerő, buta. És az én
Miklósom főrendü nemes volt, a másik pedig állat. Hát hogy ezt meg ne
lehessen különböztetni!… Hiszen csak gondolja el, hogy egy Deák Ferenc
és egy bihari oláh között nagyobb az értelmi különbség, mint az ürge és
elefánt értelme között. Hát hogy egy ürge fejét ne lehessen
megválasztani az elefántétól! – hiszen ez együgyü beszéd!
Persze én is az arcképet tudakoltam először, noha sokat nem bíztam abban
se. Hát arckép nincs, de a hölgy azt mondja, hogy minden vonására
emlékszik, csak be kell hunynia a szemét.
– Hát kezdjük a homloknál. Méltóztassék elmondani apróra, hogy micsoda
mélyedések és domborodások voltak a vőlegény homlokán. Mekkora
terjedelmüek voltak azok?
De hiába hunyogatta ő a szemét, csak arra emlékezett, hogy a vőlegény
jobboldalt elválasztott hajat viselt és hogy szép pici fekete bajusza
volt; továbbá, hogy mindig mosolygott és hunyorgott, mikor beszélt és
hogy a szavajárása ez volt: _Csodálatos!_
– Méltóságos grófnő, – feleltem sajnálkozva, – mindezek a tulajdonságok
olyanok, mint a víz tükrén a kék szín. Ha eltünik a víz, marad a sár,
meg a kő.
Ezt ő is megértette. De nagyon kért, letérdelve kért, hogy szedjem össze
minden tudományomat, és vessek véget a gyötrelmeinek.
Hát barátom itt a két koponya: különböztesd meg. Különbség van
valamelyes a kettő között, de ki tudná megmondani, hogy a leporlott bőr,
hús, haj, és egyéb külsőségek milyenek voltak?
– Mondd neki, hogy temesse el a csontokat együvé.