Átkozott józanság! - 2

Total number of words is 4057
Total number of unique words is 1849
33.2 of words are in the 2000 most common words
45.6 of words are in the 5000 most common words
51.7 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
beszéltem. Szivesen szereztem volna örömet neki azzal, hogy valamelyiket
megkülönböztetem, de hiába, orvosra nem hatnak az emberi bőrnek szinei,
sem a tagok gömbölyüsége, sem a hosszú haj, sem a rózsaszinü pántlikák.
S micsoda fárasztó volt nekem azt a sok csiripelést, csácsogást, és
pápogást hallgatni, amely a női társaságokat jellemzi!
Végre is az anyám belefáradt.
– Fiam, – fakadt ki, – hát nincs egy se, aki tetszene?
Vállat vontam.
– Nekem valamennyi tetszik. De nem vagyok bogár, hogy belerepüljek a
lángba. A házasság holtig való szerződés. Tessék csak emlékezni arra a
szomoru fővárosi úrra, akivel tavaly Osztendében ismerkedtünk meg. A
feleségénél éjjeli látogatót talált. Meg akarta verni, de az erősebb
volt: még őt rugdalta meg. Aztán párviadal következett. Őt vitték haza
lepedőben. Tehát először is felfedezte, hogy a felesége erkölcstelen,
aztán kapott egy csomó rugást a teste különböző részeire, egy golyót a
mellébe, s végül egy itéletet a szentszéktől, amelyben itélik, hogy
tovább éljen azzal a bestiával! Mindez miért? Azért mert elkövette azt a
könyelmüséget, hogy bevezetett a templomba egy leányt, és ott elmondott
néhány szót vele. Ha nem a templomba vezette volna, hanem máshova, se
meg nem csalták volna, se meg nem rugdosták volna, se mellbe nem lőtték
volna, sepedig a világ nem nevetné.
– Dehát minden leány ilyen? Nincsenek jobb példáid a házas életről?
– A sorsjátékon is nyer mindig négy-öt ember. De hány az aki veszit! És
az csak pénzt veszit. A házasság nem olyan lutri. Ott egy életet teszünk
kockára.
Akkor már sirva fakadt az anyám.
Én a sirást nem állhatom. Tudom ugyan hogy az is micsoda. A
tehetetlenség érzetének agybeli izgalma és annak az izgalomnak a hatása
a szemidegek viztartójára. De mégis kellemetlen látni a józan embernek
is.
– Hát ne sirjon édesanyám, – mondottam, – inkább megvallom, hogy egy
leány nagyon tetszik nekem, és hogy a maga kedvéért elveszem.
Egyszerre elállt a sirása. Az utolsó könycsepp még ott ült a szeme
pilláján, de már a szeme mosolygott:
– Melyik az?
Hirtelenében végigfutott a gondolatom a környékbeli leányokon, s
nyugodtan feleltem:
– A Lóri.
Az anyám boldogan csapta össze a kezét:
– No nézd, hogy arra nem gondoltam! Gazdag is, szép is, okos is.
Tündöklően okos! Az való éppen neked! Mikor kéred meg?
– Ha akarja még ma.
Ezt persze olyan elhatározással mondtam, mint aki az orvoshoz azzal
állit be, hogy operálja meg. Véget akartam vetni a zaklatásnak.
Csak akkor kezdtem méregetni igazán a leányt, mikor már a szót
kimondtam. Ki is az a lány voltaképpen?
Ismerni ismertem, hiszen az apja az apámmal jóbarát volt, dehát nem
beszéltem vele életemben tiz szót se. Egy cigány-szemü, vékony orru
leány. Az okosságáról nem tapasztaltam semmit. Csakugy icogott-vicogott
a lányokkal, mint a többi. Aki hangosan nevet, nem okos. Aki rikoltva
nevet, az meg éppenséggel ostoba. Dehát mindegy.
Az anyám persze nem lóditott még aznap neki a lánykérésnek. Megelégedett
azzal, hogy választottam. Vacsorára magához hivatott, hogy mégjobban
megbeszéljük az ügyet. Eltökéltem, hogy mindent ráhagyok. Elvégre bárkit
veszek is el, nem magamnak veszem, hanem az anyámnak. S valóban kell a
házba valami női fiatal lélek. Udvar kutya nélkül, kalitka madár nélkül,
ház asszony nélkül, valóban üres látvány.
Csak arra az egyre kértem az anyámat, hogy látogasson el Lóriékhoz
egyedül, és tapogassa ki, hogy a leány hozzám jönne-e? Mert az én
természetem nem olyan, hogy a szokásos udvarlást végig tudjam csinálni.
Meg fogom látogatni a menyekző előtt lehetőleg mindennap, elmondom
valami szerelmi levelezőkönyvből azokat a diluviális régiségü frázisokat
is, amiket a lányok megkivánnak, de hosszan ez nem tarthat, mert nekem
nem gyönyörüség, hanem dolog. Dolognak is unalmas, mint a nyiratkozás.
Az anyám másnap kocsira ült és odavolt három napig. Beszélt a szülőkkel.
A szülők beszéltek a lányukkal. A leány azt mondta, hogy csodálkozik az
óhajtásomon, mert semmi érdeklődést nem tapasztalt, azonban hozzám jön,
mert méltónak itél magához.
Erre nyeltem egyet.
Az anyám aztán a dicséretek vizözönjével boritotta el a leányt. Hogy
hány évig volt a Szentsziv-klastromban, hogyan ért minden kézimunkát, de
vivni is tud és lőni. És hogy nem zongorázik, hanem inkább hegedül.
Ez az utóbbi dicséret kissé megrezzentett. Mert hallottam már hölgyeket
hegedülni, s mondhatom hogy a tüskés disznó nem borzolja úgy a sertéit
mint ahogy az én hajam meredezett. De aztán arra gondoltam, hogy
időnkint vizet csöpögtetek a hegedüjébe és attól megunja.
Másnap már nekem kellett kocsira ülnöm. Az anyám maga kötötte meg a
nyakkendőmet, s maga válogatott egy akkora csokor virágot, hogy egy
bácskai tehén jóllakott volna vele. És az utolsó szava is az volt
hozzám, hogy a leendő anyóst ne cáfoljam semmiben.
Olyanforma érzéssel indultam útnak, mint aki a fogát húzatni megy.
Három-négy domb, egy köves patak, egy szalmatetős oláh falu, aztán egy
vörösföldü erdő, hirtelen lapály, amelyen _s_-formán görbülő kettős
házsor fehérlik; mind zsuppal fedett; a falu közepén régi divatos köpcös
tornyu templom; oldalt a falutól különálló barna kastély, jókora
parkban, – ez az a hely, ahol nekem asszonyt termesztett az egek ura!
Ahogy a park kőfala mellett haladok, a levegőből valami madárféle
bukfencezik az ölembe.
Nézem, hogy micsoda? Hát egy véres nyaku veréb. Még élt és vergődött a
szárnyával. Kidobtam az útfélre, s boszankodva törülgettem a vérét a
nadrágomról. Ha babonás volnék, – gondoltam, – visszafordítanám a
kocsimat. De én nem vagyok babonás.
A kastélyban áradozó örömmel fogadtak. Az apa, – dudaorru álmos ember, –
megcsókolt, és fiának szólitott. Az anya, – úri ruhába járó kis
parasztasszony, – örömigéket rikácsolt.
– Hát Lórika?
– Lenn van a parkban. Mingyárt jön ő is.
Leültettek. Beszélgettünk mindenféle közömbös dolgokról. A leány nem
jön. Végre is az apó megszólal:
– Eredj le fiam a parkba. Lepd meg. Hátulról fogd be a szemét.
És döcögve nevetett.
Az anya kinyitotta a szalonjuknak a kertre néző ajtaját. Lementem. Egy
helyen haragos női hangot hallok. Mingyárt rá is bukkanok Lórira.
Egy platán alatt állt meggyszin piros blúzban és fekete szoknyában. A
vállán Flóber-puska. Egy tizenöt éves forma ostoba képü kertész bojtárt
szidott:
– Máskor pedig, ha énelőttem állsz, hát levedd a kalapod, különben így
ütöm le.
Azzal olyan gyors pofont rippentett a fiu képére, hogy a kalapja négy
méternyit röpült.
A fiu az arcára kapta a tenyerét és káprázó szemmel nézett reá.
Visszahúzódtam, hogy ne legyek tanuja a pörnek. Megkerültem egy kis
nyirfa-ligetet, és úgy tértem vissza. Már akkor a fiu nem volt ott. A
leány felém lépegetett. Ahogy megpillantott, elpirosodott.
– Nini! – kiáltotta, – kit látok?
És a kacsóját nyujtotta. Mert a férjhez menő leánynak csupán kacsója
van.
– Hát maga vadászik?
– Csak célba lőni tanulok. Parasztfiúkkal holmi apróságokat vettetek föl
és azokra lövök.
Ezt mondva, felakasztotta a puskáját egy faágra és hogy tovább
sétáltunk, az anyám egészsége felől tudakozódott.
Aztán elhallgatott. Jel volt ez arra, hogy nyilatkozhatok.
De én is hallgattam.
Arra gondoltam, hogy ime itt az óra, amelyben kinyujtom kezemet-lábamat,
hogy a házasság békóját rákovácsolják. A nyelvem szinte belefagyott a
számba. Ő is szótlanul lépegetett mellettem a park kanyargós utján. A
kavics halkan hersegett a lábunk alatt.
Megálltam és ránéztem:
Ez tehát az a nőnemü ember, akivel nekem át kell élnem az életemet! A
test vékony, de egészségesnek látszik; a szeme fehére tiszta, tehát
regényeket nem olvas; az arcbőr kellő vérkeringésről tanuskodik; a fogak
kopatlanok; az ajk és fül piros, tehát az emésztés rendes.
– Mondja csak Lórika, – szólaltam meg végre, – a családban miféle
betegségek voltak?
Láttam az arcán, hogy meglepi a kérdésem, mindazonáltal elmosolyodott:
– Itt nem lesz alkalma gyógyítani!
– Mégis.
– Köhögés, nátha… Anyácskám egyszer a kezét forrázta le.
– Őrült nem volt a családban?
– Nem.
– Se tüdővészes?
– Az se.
– Az öreg szülőket mi baj vitte el?
– Nem tudom. De mért kérdez ilyeneket? Remélem, nem nyujtatja ki a
nyelvemet is.
És láttam a szemén, hogy boszankodik.
Válasz helyett elgondolkodva néztem egy körtefagalyra, amelyen négy-öt
kis kék hernyó legelt.
Sohse láttam azt a fajta hernyót.
– Nézze már, – mondottam, – miféle vendégek ezek?
S leszakitottam az egyik levelet, amelyen két hernyócska falatozott.
A leány arcát utálat torzitotta el.
– Jaj! tapossa össze! tapossa össze!
– Mért? Mit vétett magának ez a kis állat?
– Pusztitja a gyümölcsfát! Utálatos! Tapossa össze!
– De Lórika, – feleltem nyugodtan, – ez a néhány kis hernyó nem eszi meg
ezt a nagy fát. A többit a kertész leszedte még tojás korában. Ezek
véletlenül megmenekültek.
– De utálatosak!
– Tehetnek ezek arról? És vajjon csakugyan utálatosak-e? Nézze meg csak
közelebbről, micsoda szép törökszin-kék moár-selyem a ruhájok!
– Én meg nem nézem!
– És nem sajnálja megölni ezt az állatkát csak azért mert utálatos?
– De kártékony!
– Azért, mert megeszik hét-nyolc kis falevelet?
A manó tudja, hogy mért vállaltam ügyvédséget a hernyók mellett. Én
csakúgy irtom, mint más. Talán a leány utálkozása ingerelt ellenkezésre?
Talán a gondolkodásának a belső rugóit akartam előpattantani.
A leány arcán mosolygás jelent meg. – Csipős szemmel nézett reám:
– Maga éppen olyan, mint Adria!
– Ki az az Adria?
– Egy idevaló bolondos leány. Azt hittem, ismeri.
– Adria… Talán Adrien?
– Nem: Adria.
– És mért vagyok olyan mint Adria?
A leány a vállát vonogatva nevetett:
– Azt nem mondom meg, csak… olyan, mint Adria!
Aztán elkomolyodott. Leszakított egy bugába érett fűszálat, és
szórakozottan simogatta.
Eldobtam a hernyót, és hallgatva sétáltunk tovább. Egy fenyőkkel
környezett kis árnyékos téren megálltam.
– Mit gondol, – szólaltam meg, – minek jöttem én ide?
Mert untam már az üres beszélgetést. Eltökéltem, hogy még azon órában
megkérem a leányt, el is veszem, otthon aztán beteszem az anyám butorai
közé, s élek tovább, mint ahogy eddig éltem. Az a fő, hogy az anyámnak
menye legyen!
A leány mosolygó arccal morzsolta a fűszálat.
– Mit gondolok? Hát kell gondolni valamit, ha egy ismerős család
meglátogatja a másikat?
– Én nem vagyok család, én csak egy szál fiatal ember vagyok. Egy
nagyjelentőségü kerités ajtaja előtt állok, már jó ideje…
Itt elhallgattam.
A leány rámpillantott, és a fűszállal játszva, álmatag hangon szólott:
– No, és mért nem nyitott be?
– Hát először is, mert okos ember nem nyit be olyan ajtón, amelynek
belülről nincsen kilincse…
E pillanatban halk zördülést hallok. A lombok közül odalebben egy fehér
batisztruhás nyulánk szőke leány. Megheppenve áll meg, és rám bámul.
– Jaj! – rebegi ijedten, – bocsánat… Azt hittem, magad vagy…
És egy lépést hátrált, mintha vissza akarna futni.
Én olyan szép szál leányt soha életemben nem láttam! És a megjelenése
olyan különös volt: ahogy a zöld lombok közül a fehér batisztruhában ott
termett; sötétkék szeme ahogy rám-csodálkozott, és szelid fehér arcán az
a hirtelen megjelent könnyü pirosság…
Nem lehetett több tizennyolc évesnél. A szeme olyan ártatlan volt, mint
egy hat éves gyermeké.
Lóri megmondta a nevemet, az ő nevét is:
– Adria, a papunk leánya, akit az imént említettem.
Ön bizonyára visszát lát abban a mondásomban, hogy olyan szép leányt
sohse láttam. Nekem magamnak is különös volt, hogy annyira
megdöbbentett. De gondoltam, azért hatott rám annyira, mert a sötétzöld
környezetből előlobbanó fehérruha váratlan volt a szememnek, és a lombok
közül kibukkanó fiatal üde arc épp olyan meglepő, mintha komor fenyőfán
rózsákat pillantanánk meg.
– Nem zavarom a beszélgetésükben? – kérdezte a leány tétován. A
kertalján jöttem be. Nem tudtam Lóri, hogy vendéged van. Ahogy ideértem,
a fák között a te blúzodat láttam piroslani. Nem zavarlak? Remélem nem
beszéltetek valami fontosat?
– Nem, – feleltem Lóri helyett, – a céllövésről beszélgettünk. Maga is
puskával sétál a kertben?
– Óh dehogy.
És Lórihoz fordult. Tréfásan megfenyegette:
– Remélem…
– Nyugodj meg, – felelte Lóri, – négykrajcárosokra lövöldöztem.
Szerettem volna megmondani, hogy egy négykrajcáros véresen bukott a
magasból az ölembe, de hát hagyjuk, ha ez a mulatsága!
A szőke leány mégis gyanakodva nézett reá. Lóri visszanézte büszke
mosolygással.
– Negyven lövés, – mondotta dicsekedve, – és harminc találás!
Képzelheted, hogy a gyerekek milyen boldogok voltak!
És hozzám fordult:
– Az átlőtt négykrajcárosok az övék.
Adria lehajolt és fölvett a fűből egy négykrajcárost:
– Itt is van egy. De nem adom vissza. A mihálydi koldusnak adom, tudod
annak a nagyszakállunak, akire azt mondtad, hogy bibliai alak.
Megengeded ugye hogy annak adjam?
És hozzám beszélve folytatta:
– Nem a mi falunkba való, hát nem igen adnak neki. Meg kálvinista a
jámbor, az is vesztesége. Pedig mijen szépen fújja a zsoltárt:
„_Pe-he-herelj uram pehe-herlőimmel. Ha-ha-harcolj éhéhén
ellenségihimmel._“ Szegény öreg, néha eldanoltatok vele három zsoltárt
is!
A szó kedvesen pergett az ajkáról. A szeme oly bizalmasan állt rajtam,
mintha régóta ismerne. Karját a Lóri karjába füzte. A batisztruhán
átlátszott a karja. Szobrásznak, festőnek gyönyörüség lett volna látni.
De én se szobrász, se festő nem vagyok. Ámbátor ruhán átlátszó kart nem
is láttam még se képben, se szoborban.
Aztán az tünt fel, hogy a szeme milyen meleg. A kék szem többnyire hideg
vagy langyos. Az övé meleg, mint az olasz ég. És valami kimondhatatlanul
szelid és jóságos és vidám, mint a májusi nap.
Együtt sétáltunk tovább a kertben. Adriának néhány szóval elmondtam,
hogy az apám a Lóri apjának jóbarátja volt és hogy az anyámmal róluk
beszélgettünk, azt mondta, látogassam meg őket.
Amig beszéltem, a leány szeme nyugodtan, szinte csodálkozón állt az
arcomon. Igazán különös szem. Úgy hat rám… hogy is fejezzem ki… mint,
mint ha a vas érezne és mágnessel simogatják végig…
Engem a világon semmi se érinthet olyan mélyen, mint a szem. Nem
mindenkinek a szeme. De a nyugodtan néző tiszta szem mindig megérint.
Miért? Mert abban már nemcsak az optikai szerkezetet látom. A szemben
van valami. Mondjuk: a lélek. A nagy _nem tudom_ világából egy erő. De
az ő szeme különben is… egy mennyből szállott szempár.
A leány mintha magában beszélne, megszólalt:
– Magának el kellene vennie Lórit.
Erre az lett volna a válasz, hogy hiszen éppen azért jöttem. De a
nyelvem nem mozdult reá. Valami különös érzés bágyasztott el. Az a
kékszemü leány úgy jelent meg nékem olyan váratlanul, olyan ünnepiesen,
mint Éva a teremtés hajnalán. És ő mondja, hogy el kellene vennem Lórit!
De mindez csak egy percnyi ellágyulás volt, mint mikor télen a kályha
mellett elálmosodunk. Csakhamar felocsudtam.
A leányok egymással beszélgettek.
– Mit dolgoztál ma? – kérdezte Lóri mosolyogva.
És Adria felelt:
– Mért kérdezed ezt nevetve?
– Mert arra gondoltam, hogy talán megint csigát ragasztottál.
Hozzám fordulva folytatta:
– Minap egy csigának a házát ragasztotta meg enyvvel.
Adria mentegetődzött:
A csiga még élt. A gyerekek a falhoz vágták… Elvégre annak a csigának a
háza mindene…
Fiatal hársfák közé értünk. A krétás homokból csinált kerti utat kövér
iriszek szegélyezték. Éppen virágzottak. Lóri letört két virágot, és az
egyiket Adriának adta, a másikat a keblébe tűzte.
– Köszönöm, – mondotta Adria.
És megcsókolta a virágot olyan szeretettel, mint ahogy az anya csókolja
a gyermekét.
Nekem az a mozdulat megint valami kedves volt.
– Látom, hogy maga szereti a virágot, – mondottam.
– Szeretem, – felelte, – hát hogyne szeretném! Különösen az írisz kedves
nekem! Ez a finom kék patyolat az Isten szövő kezének remeke. És nekem
olyan, mintha minden virág élne, gondolkodna, mint mink, és szeretne
bennünket. De azt gondolom, fájdalmat nem érez a virág.
Rám nézett, hogy én is így vélekedek-e? Aztán hogy én bólintottam,
folytatta:
– És azt gondolom, hogy az élete csupa boldogság. Mihelyt kifeslik a
bimbóból gyönyörüséggel tartja az arcát a meleg napsugárnak,
gyönyörüséggel fürdik éjjel a harmatban, és mikor a hársfák árnyékot
teritenek reá, az is boldogság neki. Te hogyan gondolod, Lóri?
Lóri mosolygott:
– Te csak a régi képzelődő maradsz. A virág virág, semmi egyéb. A
természet játéka épp úgy mint a sár. Az bizony se nem érez, se nem
gondolkodik.
Ez volt az én véleményem is, de amazt mégis jobban szerettem hallani.
Adria elkomolyodva rázta a fejét:
– Csalódol Lóri! A virág az Isten művészete; épp úgy mint a holdfény, a
szivárvány és az emberi arc. A művészet arra való, hogy nemesítse az
embert. Amikor virágot csodálunk, a lelkünk fölemelkedik.
Elképzelheted-e, hogy a leggonoszabb ember gyilkos gondolatot tud
forgatni az agyában, ha egy csomó gyöngyvirágot szemlél?
És a kezében levő nagy kék virágra gyönyörködött.
– Milyen szép! Milyen szép!
Hirtelen Lórinak nyujotta:
– Csókold meg!
Lóri mosolyogva vont vállat, és megcsókolta a virágot.
– Csókolja meg maga is!
Megtettem, amit kívánt.
Gyermekes volt a magaviselete, de oly kedves, hogy úgy gyönyörködtem
benne, mint ő a virágban.
Itt úgylátszik, mintha magamat cáfolnám, az előbb emlitett józanságomat.
Dehát kérem, ha józan vagyok is, a só nekem is só-ízü, a cukor nekem is
édes, és az akácvirág nekem is jószagu.
Egy tiszta-vizü patakocskához érkeztünk. Lóri csak neki iramodott és
átugrott rajta. Adria habozva állt meg. Oldalt egy kiálló követ nézett a
víz közepén. Odakerült. Kedvesen fogta fel két ujjal a fehér
batisztszoknyát, és formás sárga cipőjét a kőre nyujtotta. Megtapogatta
előbb, hogy nem billen-e félre? Csak azután lépett reá.
– Mily gyáva vagy! – kiáltotta Lóri.
Én is a kövön mentem át.
Ahogy tovább sétálunk, látom, hogy a kerti úton mintha egy fekete zsinór
heverne keresztben. Hangyanép. A lányok is meglátták. Adria visszatartón
emelte föl a két kezét:
– Rájok ne lépjenek!
– Nyugodjék meg, – feleltem, – nem lépünk rájok.
Lóri unatkozó hangon szólott:
– Nyugodt lehetsz: a doktor még a hernyókat se tapossa el.
Adria örvendő arccal nézett rám és tapsolt:
– Bravó! Végre egy _ember!_
Oly őszinte lelkesedéssel mondta ezt a szót: _ember_, hogy lehetetlen
volt benne meg nem érezni a legnagyobb dicséretet.
Érdekes, hogy a nők százszor annyit beszélnek, mint a mi férfiak, de
századrésznyi a szótáruk a miénkhez képest. Hanem amit ki nem tudnak
fejezni szóval, igével, jelzővel, kifejezi a hangjuk zengése, a szemük,
az arcuk mozgékonysága.
Ahogy ő kimondta az _ember_ szót, az egy óda volt, szavak nélkül.
Megértettem.
Átléptük a hangyákat és Adriához fordultam:
– Mondja, kis Adria, kitől tanulta maga ezt a szép gondolkodást?
– Szép gondolkodást? Az irgalmat az állatok iránt? Nem tanított engem
arra senki.
– Bizonyosan az édesanyja.
A leány szomorún pillantott reám:
– Anyám? Nem ismertem őt.
– Akkor bizonyára az édesatyja…
Elmosolyodva rázta a fejét.
– Nem. Atyámmal én mindig harcolok az állatokért. Ő is eltapossa a
hernyót, ha nem látom. A hangyát is. Azt véli, hogy minden bogár
ellensége az embernek. Pedig ugye nem igaz? Az a sok kis élet nem tudja
mi az ember? A minap, hogy nálunk is így táboroztak a hangyák, szőnyeget
vittem ki a kertbe és nagyító üveget. A hangyák ilyen vékony vonalban
haladtak át a mi kertünk útján is. Föléjük hajoltam. Nem zavarodtak meg,
tehát nem láttak. Talán felhőnek véltek. De bizonyosan nem tudták, hogy
én is élő élet vagyok. Pedig okosak! Milyen okosak! Tudja mit csináltak?
– Verekedtek.
– Nem. Költözködtek. A gyermekeiket szállították. Megfogták egyenkint
derékon, és úgy vitték őket. Száz meg száz hangya-gyermeket! Bizonyosan
elromlott a régi lakásuk, és ujba költöztek át.
És álmodozva nézett maga elé.
Aztán elmosolyodott:
– Igazán védi a hernyókat? Én örülök, ha egy-kettő megmenekül. Mert
télen mind összeszedjük a hernyófészkeket és elégetjük. Azokat nincs
miért sajnálni. Tojások. Nem éreznek. De mikor már kibujnak s örülnek a
napfénynek, boldogan összebujnak és eszegetik a gyönge levelet. Akkor
már sajnálom őket, ha bántják. Mert akkor már az a kis hernyó _él_.
– Igaz.
– És olyan érdekes, mikor a hideg reggeleken összebujnak! Finom fehér
fátyolsátorukban úgy összebujnak. Jó testvérek. A fátyolon néha apró
harmatszemek csillognak, mint a gyémántpor…
Rám nézett:
– Hát a pókkal hogy van maga?
– Békességben, – feleltem kitérően.
– No én nem vagyok velök békességben. Ha meglátok egyet, rögtön poharat
borítok rája és kivetem a kertből. Azok gonosz állatok! Az emberek közt
is vannak gonoszak. Az állatok között is. Hanem télen mégis irgalmazok
nekik. Akkor üres üvegekbe gyüjtöm őket és szállást kapnak az ablakomban
tavaszig. Maga megöli őket?
– Nem, – feleltem határozottan. De mondja, kedves Adria, ugye az
édesatyjától tanulta ezt?
– Mit?
– Hogy az állatokat ennyire védelmezi.
A leány mosolyogva rázta a fejét.
– Atyám a pókot is eltapossa, ha nem látom. Mindenki eltapossa őket. Még
nem ismertem olyan embert, aki könyörülne rajtok.
És hálásan nézett reám.
Én tovább vallattam:
– De az édesatyja mégis csak foglalkozik a természettudományokkal?
– Nem. Ahhoz ért legkevesebbet. Ő csak a régi könyveket olvassa. Én is
szeretem a régi könyveket, különösen a szentek legendáit. Este vacsora
után mindig olvasunk a szentek életéből. Mindig azt a szentet, akinek a
napja van. Én olvasok hangosan. A férfiszenteket néha gyorsan olvasom,
de a nő-szenteket mindig lassan. Mert lássa azokat jobban _érzem_.
Micsoda más gondolkodásu nők voltak azok! _Fehér lelkek_…
– Ezt nem is tudtam, hogy a mi vallásunkon kívül más vallásbeliek is
tisztelik a szenteket. A tiszteletes úr bizonyára csak különösségképpen
olvassa.
Erre mind a két leány nevető arccal fordult felém. Aztán Adria arca
piros lángba borult, elkomolyodott, szinte szenvedővé vált. De
elpirosodott még a füle is.
A szeme egy pillanatra rám szegeződött, mintha valamit akarna mondani,
majd Lórira pillantott:
– Megyek már, – rebegte zavarodottan, – sietnem kell!
Gyorsan kezet szoritott Lórival; nekem csak könnyedén bólintott, azzal
átlebegett a gyepen s eltünt a fenyőfák között.
Lóri bámulva nézett utána:
– Mi lelte ezt?
Én is csodálkoztam:
– Mit nevettek az imént?
– Hogy maga azt mondta: „_más vallásbeliek_“, „_nagytiszteletü úr_.“
Merthiszen ők is római katolikusok. De mért hogy így elszaladt?
Én már értettem.
És sajnálattól elnehezült szívvel néztem utána.
A kert hátulján néhányszor megvillant a fehér ruha. A leány futva haladt
kifelé. A futása könnyü volt, mint az őzé. Aztán eltünt. Csak a hosszu
fenyőfagalyak inogtak, ahol közöttük elhaladt.
Mily könnyen kártyázik a sorssal némely ember! – gondoltam. – Ő csak
játszik, játszik, tüzes butasággal, s a gyermek sohajtja meg a kárát.
A házasság kérdését nem fontam tovább. Gondoltam elteszem ezt az ügyet
abba a fiókomba, amelyikre ez a mesebeli szó van írva: _Holnap_.
Uzsonnára marasztottak volna, de nem maradtam. Mikor a kocsim
előgördült, akkor láttam, hogy a csokor ott maradt az ülésben.
Vesszőkosárba tette az anyám, s vizes palackba, hogy el ne hervadjon.
Azért felejtettem a kocsin, mert én hajtottam a lovakat.
Már késő volt átadnom. Megint csak a bakra ültem és a kezembe vettem a
gyeplőt:
– Gyi!
Ahogy a falu utolsó házát elhagytam, arra a szegény leányra gondoltam:
az elpirosodására, szégyenkező rám-tekintésére.
Hátha neki adnám ezt az ülésen feledt csokrot?
Megállitottam a lovakat, s névjegyet vettem elő. Ceruzával ráírtam:
_Adria kisasszonynak. Nagyon örülnék ha elfogadná tőlem ezt a csokrot.
Nem kötelezi semmire, csupán tiszteletemnek a jele._
– Károly, – szólottam hátra a kocsisnak. Bontsd ki azt a kosarat! Egy
ház előtt majd megállok. Ott kiveszed a virágot belőle és ezzel a
cédulával együtt beviszed. Az itatós papirosba, ami mellette van, töröld
meg a bokréta szárát, hogy vizes ne legyen!
Azzal megforditottam a lovakat és visszatértünk a faluba.
A parokiát könnyü volt megismernem. A legúribb ház a templom közelében.
Öreg akácfák sátoroznak előtte, és a kapun belől is falombok tekintenek
ki az utcára.
A kocsis bevitte a csokrot. Csupa fehér zsándárkrózsa. Néhány perc mulva
visszatért eggy névjegygyel. A névjegyen csupán ez az egy név: _Adria_,
és csupán ez az egy ceruzával irott szó: _Köszönöm_.
Pillantást vetettem az ablak csipke kárpitjára, de nem láttam, hogy ott
állna, hát csak csettentettem a lovaknak, s röpültünk a falusi
porfellegben haza.
Csak a mi határunk útján kezdtem arra gondolni, hogy mit mondjak az
anyámnak?
Hazudjak, hogy nem voltak otthon?
Ej, a hazugságot nem szeretem! Gyáváknak és rókáknak való! Megmondom
inkább, hogy kivánat nélkül nem eszek almát se.
– A leányt nem kértem meg, – mondottam az anyámnak. Alig félórát időztem
vele, és máris ellenkezés támadt köztünk. Mi lesz, ha elveszem? És azt
mondják, hogy ezt a leányt apácák nevelték? Hamarabb hiszem, hogy
katona-iskolába járt.
– Dehiszen csekélység volt! – szólt kedvetlenül az anyám.
– Egy kanál viz a tengerből, szintén csekélység, – feleltem, – de az az
egy kanál viz elárulja, hogy az egész tenger keserü. Jobb ha ma válok el
tőle, mintsemhogy akkor, mikor már a házassági szentség sziámi ikreket
csinált belőlünk.
Az anyám sóhajtott:
– Nem fogsz megházasodni soha!
– Igérem, hogy egy éven belől asszony lesz a háznál! Mától kezdve magam
járok-kelek a környéken, és ha itt nem találok alkalmas feleséget,
elnézek a fürdőkre is, sőt még a bálokba is elmegyek.
Az anyám ebben megnyugodott. Én meg arra gondoltam, bárcsak országos
leánykiállitást is csinálnának egyszer, hogy ne kellene annyit bajlódnom
az asszonykereséssel.
Az első napokban persze csak otthon ültem. Egy vaskos amerikai
pszihologia érkezett. Azzal töltöttem éjet és napot. Minek siessek, –
gondoltam, – egy év alatt sok lánynyal fogok találkozni, s választok
közülök. Olyat választok, akinek a nyelve sohase mondja: _Nem akarom!_
De különös volt nekem, hogy minduntalan eszembe ötlött az a fehérruhás,
kékszemü lány, és a fülembe csendült a hangja: „Végre egy _ember!_“ Még
álmomban is!
Milyen kár, hogy az a lány kivül született a társadalmi keritésen!
Dehát mért gondolok reá? Hogy annyira foglalkozik az állatokkal?
Bizonyára azért. Más nők értetlenül járnak a természet világában. Csak a
szinek hatnak rájok: a virág, a tájszinek, a fák formái, vizek
csillogása, – szóval ami a szem-idegeket izgatja. De az értelmüket nem
érintik meg a természet jelenségei.
Hogy az a leány érdeklődéssel tudja nézni a hernyót, hogy nem tapossa el
a lába elé kerülő férget, – ez tetszett nekem. Láttam, hogy fogalma van
arról, mi az életnek az értéke. Az a kis bogár épp oly joggal szívja a
levegőt, mint mink; bennünket nem támad meg gyilkos szándékkal; éli a
maga életét csendesen, békén.
Hogy az a leány ezt meg tudja érteni!
Szerettem volna közelebbről látni a lelkét. Dehiszen megtehetem én azt
úgy is, hogy a házasság kérdését kívül hagyom az ajtón! Mért ne
próbáljam meg, hogy egy-két kedves órát töltsek vele?
Az öreg pap a régi könyvek iránt érdeklődik. Van az én padlásomon
halommal. Küldeni fogok neki. Aztán vagy meglátogat, vagy nekem lehet
meglátogatnom. És akkor megnézem, hogyan foltozgatja a csigák házát az a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Átkozott józanság! - 3
  • Parts
  • Átkozott józanság! - 1
    Total number of words is 4038
    Total number of unique words is 1919
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 2
    Total number of words is 4057
    Total number of unique words is 1849
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 3
    Total number of words is 4007
    Total number of unique words is 1870
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 4
    Total number of words is 4027
    Total number of unique words is 1897
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 5
    Total number of words is 4019
    Total number of unique words is 1809
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    45.1 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 6
    Total number of words is 3957
    Total number of unique words is 1869
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 7
    Total number of words is 3847
    Total number of unique words is 1809
    29.5 of words are in the 2000 most common words
    42.7 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 8
    Total number of words is 4091
    Total number of unique words is 1929
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    42.6 of words are in the 5000 most common words
    48.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 9
    Total number of words is 4021
    Total number of unique words is 1810
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    43.7 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 10
    Total number of words is 2347
    Total number of unique words is 1040
    38.7 of words are in the 2000 most common words
    51.6 of words are in the 5000 most common words
    57.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.