Átkozott józanság! - 5

Végre is eszembe jutott, hogy festő vagyok. De itt fogok festeni, itt.
Az ablaka alá ülök. A festőt még a lovak is kiváncsian nézik. Kicsalom a
csigát a házából!
Negyedóra mulva ott ültem egy tábori széken a ház előtt, és mázoltam.
Csakhamar nagy gyerekcsoport gyülekezett körém. Kiváncsi asszonyok is
megálltak és néztek. Még a verebek is néztek a faágról.
Csak a zenész nem mutatkozott. Hegedülését se hallottam. Az ablakának a
kárpitja se mozdult.
Este aztán panaszkodtam a gazdának, hogy Dénes úr nem muzsikált.
– Talán éppen azért nem muzsikált, hogy sokan voltak ottan, – vélte az
ember.
– Vagyhogy aludt, – vélekedett az asszony. Mert ilyenkor mikor holdvilág
süt, hegedüvel verraszt. Vasárnaponkint néha annyian hallgatják… De csak
lopakodva lehet odamenni. Mert mihánt valaki megszólal, abbahagyja.
Tehát hold-kóros, – gondoltam sajnálkozva. Lehet hogy az éjjel is fenn
volt, s amig én festettem, aludt.
– Hány órakor kel a hold?
Vadászi leakasztotta a kalendáriumot. Megnyálazta az ujját, s
beleforgatott.
– Kilenc óra és négy perckor.
No azt megvárhatjuk.
Vacsora után kisideig beszélgettünk. Közben kiküldtem a Vadászi fiát,
hogy hallgassa meg: szól-e már a zene?
A fiu jelentette, hogy szól.
Hát szivarra gyujtottam, és a hold kelő világánál elsétáltam a Dénes úr
háza felé.
A falu csendes volt. Ebek sem ugattak. (Az ebadó sok helyen megszüntette
a kutyatartást.)
Az égen szakadozott felhők között fénylett a hold. Az est nyáriasan
enyhe. Az ablakok már sötétek. Csak egy legény ballag át az úton, –
bizonyosan találkára indult.
De én nem a legényre figyelek, hanem a himnuszszerü zenére.
Dénes úr alkalmasint a háza tetején ül és muzsikál a _Holdnak!_
Lábujjhegyen lopakodtam feléje. Kezemet a fülemhez tartottam, hogy
semmit se veszítsek el a hangokból.
A fák feketék holdfénynél, s az utcán mintha tejtócsák volnának. A
hegedü úgy tetszik az udvaron szól.
Hát hallottam már sok hegedü-ördögöt, magam is játszom annyira, hogy
tudom mit lehet hegedün zeneileg előteremteni, de amit azon az estén
hallottam, az nem is hegedülés volt; hanem valami zenei láz-örjöngés.
Mintha maga a hegedü őrült volna meg, s azt mondaná:
– Mennyi hang van bennem! Mennyi hang, amit gyarló emberi kéz elő nem
zendít soha!
Dehát négy húron, négy újjal hogy lehet ennyiféle hangot előteremteni!?
Hiszen a zongorában sincs mélyebb mélység és magasabb magasság: pedig
annak nem négy a húrja, hanem nyolcvannégy; s a legalsó húr már nem is
hang, csak tompa korgás, a legfelső húr meg csak vékony csörgéske.
Még a szivar is elaludt a számban, annyira odaragadt a figyelmem a
zenére; s mikor a hangok elmultak, csak az órám mondta meg, hogy éjfél
az idő.
Bódultan ballagtam vissza a szállásomra. Az úton ujból azon tépelődtem:
miféle ember lehet ez? Mért él a világ e zugában? Mért visel álnevet? És
ha nem őrült, mért nem viszi a világ elé a művészetét? Hiszen Paganini
ehez képest köznapi cirkuszi hegedüs lehetett!
És akkor az a gondolatom támadt hogy elküldöm neki a háza képét. Vajjon
mit felel rá? Hátha küld egy köszönő sort, amelyből valamit megtudhatok…
A zene annyira felizgatott, hogy sokáig nem tudtam elaludni. Különösen
az a rész zümmögött a fülemben, mikor a játék a békák zengését utánozva
kisérte a zsoltárszerü dallamot. Mintha valami mocsárvizen álló szent
énekelne a csendes éjben a nád között!
Reggel aztán magam faragtam keretet kérges nyírfából, s a képet azon
nyirkosan elküldtem a zenésznek.
A névjegyemre ezt irtam:
„_Csekély viszonzásul azon mennyei gyönyörüségért, amelyet tegnap este
Ön szerzett nekem csodásszépségü zenéjével._“
Elhivattam Püspöknét, hogy vele vitessem el.
Aszalt-alma képü kis boglyas öreg parasztasszony tassogott be a kapun
papucsban és fehér kötényesen. Pislogva nézett rám. Bizonyosan azt
gondolta, hogy festeni akarom.
– Dicsértessék a Jézus!
– Mindörökké, néném. Maga szokott sütni Dió Dénes úrnak?
– Én, angyalom.
– Hát nézze lelkem: ezt a képet vinné el hozzá. Ihol három hatos a
fáradságáért. De vigyázzon, hogy csak itt fogja a rámánál, mert a festék
még nem száradt meg. Neki is mondja meg, hogy vigyázattal akassza a
falára. Aztán csak annyit mondjon, hogy: Tiszteli az a festő úr, akinek
a neve ebben a levélben van. Azt is mondja meg neki, hogy szeretném
meglátogatni.
Az asszony a fejét rázta. (Vélnéd egy pemét lengeti bozontos üstökét!)
– Nem hiszem, hogy lehet. Próbált mán ahoz bejutni a pap is, meg más
vidéki urak, tavaly egy _iciklis_ úr is, de Dénes úr nem eresztette be
őket.
– Hát igazán bolond?
Az asszony vállat vont:
– Abbezony nincs ki négyszögre.
– Haragos természetü?
– Nem a. Inkább nagyon is csendes.
– Hát mindegy, csak mondja meg neki, amit izentem.
Az asszony negyedóra múltán vissza-tassogott.
– No mit szólt az úr?
– Odaadtam neki a képet. Igen megcsudálta. A levelet is elolvasta.
– Hát az izenetet megmondta-e neki?
– Meg.
– Mit felelt rá?
– Nem szólt rá semmit.
– Semmit? Éppen semmitse szólt?
– Nem szólt az. Csak éppen annyit kérdezett, hogy aszongya, kinél lakik
az a képföstő úr?
– És azt nem mondta, hogy meglátogathatom?
– Nem.
– Azt se mondta, hogy köszöni a képet?
– Nem.
Az ügy elintézettnek látszott. Én megköszöntem a zenét, ő nem köszönte
meg a képet. Mégse lehet rendes-eszü ember!
Hogy éjjel nem aludtam elégségesen, az volt a szándékom, hogy még ebéd
előtt szundítok egyet, s délután tovább utazom. Azonban alig nyujtóztam
el a lócán, benyit Vadászné:
– Az úr van itt, Dénes úr, – mondja ijedten, – azt kérdezteti, hogy
bejöhet-e?
– Hogyne! csak tessék! – riadoztam örömmel.
És kisiettem a vendégemhez.
Egy hosszú-szakállu komoly ember állt az ajtó előtt. Fekete redengot
volt rajta, s a fején vedlett cilinder kalap. Ötvenéves forma tekintetes
ember, de sovány arcu, mint a napon szárított vargánya. Ahogy megemelte
a kalapját, kopasznak láttam.
– Isten hozta, kedves uram! – kiáltottam lelkemből, – örülök, hogy kezet
szoríthatok a világ legnagyobb hegedü-művészével!
– No-no, – mondotta elmosolyodva. – Nekem kell önt magasztalnom. Azért
is jöttem, hogy köszönetemet fejezzem ki azért az értékes szép képért,
amelylyel szives volt meglepni.
Csendesen beszélt. A hangja tompa volt, mint a fakolomp. A szeme hideg,
valami különösen fagyos, mintha jéghártya volna a szemén. A kezét kopott
fekete keztyü burkolta. Ezüstös végü régi divatu sétapálca volt a
kezében.
– De uram, szót se érdemel! – feleltem az örömtől szinte röpdösve. –
Tessék leülni! Szivarral vagy cigarettával szolgáljak?
– Nem szivarozok. Önt azonban ne zsenirozza ez. Szeretem a
szivar-füstöt.
– Hát valami kis borral, vagy pálinkával… Vadászné! Hozzon be egy üveg
bort!
Dénes úr elhárítón emelte föl a kezét.
– Köszönöm. Nem igen élek borral, s ebéd előtt éppenséggel nem.
A szavaiból láttam, hogy nem ázsiai ember. Ahogy belépett, ahogy leült,
ahogy a kinálásaimat visszautasította, látni való volt, hogy a
társadalom felső osztályában forgott. De hogyan került ide? s mért lakik
ezek között a parasztok között? Csakugyan őrült-e? Az őrültek közt
vannak ilyen okosnak tetsző emberek.
– Uram, – mondottam szivarra gyujtva, – én már sok hegedü-művészt
hallottam, de amit ön tegnap produkált, olyat még álmodni se lehet.
Engedje meg azt a kérdést: mért nem járja ön a világot ezzel a hallatlan
művészettel?
Vállat vont, s mosolygott:
– Mi nekem a világ?
S hogy erre értetlenül néztem reá, hozzátette:
– Én a világgal már elvégeztem a magam ügyeit.
Nyugodtan beszélt. S ódon szabásu redengotjában oly méltósággal ült
előttem, mintha legalább is a Bakony tulajdonosa volna.
– Bocsánat, – feleltem, – nem tudtam. Micsoda néven méltóztatott
tündökölni?
– Nem úgy értem. Én nem játszottam soha publikumnak, és nem is játszom.
– De bizonyára készült reá.
– Nem.
– Dehát mikor tanulni méltóztatott… Önnek kétségtelenül nagy mestere
volt!
– Nem tanított engem senki.
S hogy erre elámultan néztem rá, folytatta:
– Mindössze gyermekkoromban taníttatott az apám egy cigány muzsikussal.
De az alig egy hétig tartott. Nem volt kedvem tovább.
– És azontul senki?
– Senki.
Csak bámultam rá, mint tyúk a gombra.
– Uram, ez a legcsodálatosabb valami, amit életemben hallottam!
Ő csak mosolygott:
– Nem tudom, hogyan gondolja. A hegedü olyan hangszer, hogy csak maga
tanulhatja meg, aki akarja. Csak jó hallás kell, meg szeretet, – egyéb
semmi.
– Dejszen kérem, millió hegedüs van a világon, jóhallásu meg zenét
szerető, de az a millió egybeöntve se tud annyit, amennyit ön.
Mosolyogva vont vállat:
– Ha nem tudnak annyit, mint én, nem szeretik úgy a zenét, mint én.
Nekem a zene az életem. Dehiszen ön még nem is hallott engem játszani.
Az a tegnapi zene semmi. Látogasson meg, ha gyönyörködik a zenémben. Én
ugyan még sohse hegedültem senkinek, de önnek megteszem.
Ezt mondva felkelt.
– Köszönöm, – feleltem. Hány órakor mehetek?
– Amikor tetszik. Talán legjobb lenne este, mikor a holdvilág felkel. Ha
önnek nem alkalmatlan.
– Dehogy. Pont, mikor kél a hold, ott leszek.
Habozva nézett a kalapjára, mintha valamit akarna még mondani, de aztán
csak kezet nyujtott:
– Várom önt. Csak az ablakon tessék kopogtatni.
Aztán a kapuban mégegyszer visszafordult:
– Jó lesz köpönyeget hozni, – mondotta, – mert az éj hüvös…
No ez mégis bolond. Köpönyeget ilyen időben? S éjszakára tűzi a
látogatás óráját… De mindegy: elmegyek.
Holdkeltekor kopogtattam az ablakán.
Ugyanazon pillanatban kinyilott a kiskapu. Látszott, hogy Dénes úr az
udvaron várt, és a lépéseim neszére már a kapuhoz sietett.
Bocsánatot kért, hogy nincsen lámpása.
– De a holdvilág mingyárt felkel, – mondotta, – s világít nekünk.
Az udvar közepén malomkő-asztalka állott. Gyufával világított rá és a
gyökérből font székre, amelylyel megkinált. Aztán a gyufát elvetette.
Engem az lepett meg, hogy pipa volt nála. A dohányfüst mingyárt a
belépésemkor megcsapott. S valami pézsmával rokon illatu füst volt az.
Mintha összeaprított havanna-szivart szítt volna.
– Gyönyörü udvar, – mondottam, – csupa falomb és bokor. Bizonyára van
kert is hozzá.
– Van, – felelte, – van egy kis kertem. De csak hitványka, mint a
parasztoké.
A holdfényben nagy ezüst-lapokként fénylett valami a ház szögletében.
– Dejszen, látom én, – mondottam, – van itt melegágy is. Bizonyosan
szereti ön a virágokat. Magam is virágkedvelő vagyok. Télen különösen
szeretem, ha van valami zöld az ablakomban.
Rövid szünet következett. Ő szólalt meg:
– Az ön képe igazán művészi kép. Télen különösen fogok benne
gyönyörködni. Nincs is más kép a szobámban. Hiányzott nekem, hogy legyen
valami… Nekem ugyan nem kell már semmi a világon, de mégis mikor
hónapokig bent kell ülni a barlangban, olyan rideg a puszta fal…
– Festek én önnek még, festek szivesen. Nem pénzért, ne tessék
félreérteni.
– Nem, azt nem fogadhatom el.
– És küldök önnek réznyomatu képeket. Annyit, hogy beboríthatja vele a
lakását. Száz képet küldök önnek, mihelyt haza megyek. Van nekem
ládaszámra. S énnálam ugyis csak lom.
– De kérem nem fogadom el. Köszönöm a gondolatát, azzal is hálára
kötelez, de nekem bogaram, hogy ajándékot nem fogadok el. Ezt az egyet
elfogadtam, mert az én fáim képe, s én úgy szeretem a fáimat, mintha a
gyermekeim volnának. Mind én ültettem.
Ezt mondva szivart vont elő a zsebéből, és az asztalra tette:
– Tessék rágyujtani.
– Köszönöm, – feleltem, – de engedje meg, hogy a magam szivarját
szívjam, amit megszoktam.
Nem akartam megfosztani a szivarjától, mert hiszen micsoda
lelkiismeretlenség volna olyan embernek a szivarját elfogadni, akinek
nincsen ágya!
Azonban Dénes úr nem engedett:
– Bizonynyal mondom önnek, hogy ennél gyengébb szivar nem lehet az öné.
Oly szivesen kinált, hogy végre is elfogadtam:
– Hát próbáljuk össze. Ön megpróbálja az én szivaromat, én az önét.
Ezt mondva odatettem egy szivart az ő szivarjai közé.
– De én nem szivarozok, – szabadkozott az ember, – én csak pipázok.
Rossz szokás talán, de nekem jobban esik.
– Hát akkor tessék pipában elszíni.
Ezt mondva levágtam a szivar végét, és rágyujtottam.
Hát olvadós édességü illatos szivar volt az. Szivtam már forintos
szivarokat is, de olyannyira alábbvalók voltak az övénél, mint ahogy a
tokaji bornál alábbvaló a csömöri.
S elálmélkodva eregettem a füstöt: honnan kerül az ilyen koldushoz
havanna-szivar?
Ezalatt ő bement a házba és egy üveg bort hozott elő fatálcán.
– A magam termése, – mondotta szelid büszkeséggel.
– Hogyan, hát szőlő is van itt? Sehol nem láttam szőlőt a falu körül?
– A kertemben van; csak egynehány tőke.
Megizleltem a bort. Az is valami különös édes izü volt. Nem régi, de
csodásan zamatos, illatos.
– Micsoda bor ez? – kérdeztem a bort letéve.
– Szagos szőlőkből való, – felelte érezhetőn örvendezve, hogy a bora
izlik. – Csupa szagos szőlőt termelek, és csak novemberben szedem le.
Azért édes.
Ujból befordult a házba. Kihozta a hegedüjét és felhangolta. Azt
gondoltam, mingyárt neki is fog a játéknak, de ő megint visszafektette a
tokjába a hegedüt és leült az asztalhoz.
– Mielőtt játszanám, – szólott, – el kell mondanom önnek, hogy hogyan
tanultam hegedülni. Mert nem szeretném, hogy többet várjon, mint amit
tudok.
– Uram, – feleltem, – ne szerénykedjen, mert én már háromszor hallottam
önt játszani. És hallottam más művészektől Paganini összes zeneműveit,
de maga Paganini is csak kontár lehetett önhöz képest.
– Éppen azért kell elmondanom, – felelte nyugodtan, – mert én
Paganininak egyetlen egy művét sem ismerem. Ön nem fog tőlem hallani
egyetlenegy olyan hegedüi zeneművet se, amit más művészek játszanak,
mégpedig azon egyszerü okból, mert én kótát nem ismerek.
A szivar csaknem kiesett a számból.
Dénes úr megnyomkodta a pipája parazsát és nyugodtan folytatta:
– Én még harmincöt éves koromban nem tudtam hegedülni. Mindössze annyit
tudtam, amennyit az a falusi cigány tanított, egy hét alatt. Azaz hogy
azt is elfelejtettem, csak éppen a négy húr összehangolása maradt meg az
eszemben. Az is csak azért, mert a cigány egy nóta alapján tanította:
_Sári, sári, sárivári alma_. A _Sá_ a második húr, a _ri_ a harmadik
húr. Aztán ehhez a kettőhöz kell igazítani a legfelsőt, meg a legalsót,
mindaddig, míg csak valamennyi húron ki nem zendül a _Sári_.
Ennél több nem maradt meg az eszemben.
Akkoriban nem volt kedvem a zenéhez, nem értettem mi az? És különösen
azért úntam meg, mert a cigánynyal egy üres csűrben tanultunk, s a
cigány szüntelenül bagózott, és minden öt percben friccentett egyet a
foga közül.
Ilyen csekély okokon fordul meg olykor a tanulás!
Hát elmondom, hogyan jutottam mégis a hegedüléshez.
Az én szegény apám, jókora birtokot hagyott reám. De én kártyás voltam,
és a birtok lassacskán elfogyott. Talán épp úgy ment el
birtokrészenkint, mint ahogy az öregapám, apám szerezgette.
Volt úgy hogy nyertem is, sőt úgy is volt, hogy egyszer visszanyertem az
összes elveszett pénzemet. De a kártya ördöge a nyakamon ült, s annak az
ördögnek ez az egyetlen szava: _Többet!_
Közben megházasodtam. Áldott jó nőt vettem feleségül, s addig nem is
kártyáztam, amíg az élt. De a jó nők többnyire rövid-életüek. (Tessék
inni, ha izlik.)
Azután még veszettebbül kártyáztam. Akkor már nem is azért kártyáztam,
hogy nyerjek, hanem azért, hogy a bánat ne gyötörjön.
Egy szerencsétlen éjszakán elfogyott a pénzem. Ittas is voltam, és csupa
szomszédi földbirtokossal kártyáztam.
– Ne játszunk pénzbe! – mondottam, – játszunk holdakba!
Mert az volt a gondolatom, hogy ilyeténképp visszanyerem az elvesztett
holdakat.
Hát játszottunk holdakba.
Reggelre az én ezernyolcszáz hold földemből nem maradt csak öt hold.
– Még azt az öt holdat, – mondottam elkeseredetten.
Reggel volt már. A kártyát állva játszottuk el. Egy emelés, és az öt
hold is elmúlott.
– No, – mondottam, – most már végeztünk. De a kártyaadósságra van
huszonnégy órai idő. Engedjétek meg, hogy azt az időt alvással töltsem a
megszokott ágyamban.
Képzelje el uram, micsoda ébredés az, mikor az ember a két kezébe fogja
a kezét és hüledező lélekkel kérdezgeti:
– Álmodtam-e ezt a szörnyüséget?
És a szoba faláról a birtok-szerző ősök arcképe néz az emberre… (Tessék
inni, ha izlik.)
A második gondolat aztán az: miképpen folytassam az életet?
Gyermekem szerencsére nem volt. Arra gondoltam, hogy új életet kezdek.
Ott kezdem, ahol más: irnokságon, szolgaságon. Élni fogok takarékosan,
becsületesen. S megesküdtem magamban, szent erős esküvel, hogy soha
többé kártyát nem veszek a kezembe.
Betegen ültem az asztalhoz, hogy egy csésze teát igyak. A
szakácsasszonyom sírva tálalta fel. Már tudták a cselédeim is.
Ahogy ott teázok, eszembe villan, hogy: nini még maradt nekem valamim!
Holdakban kártyáztunk, tehát az állataim megvannak. A remekszép lovaim,
ökreim, teheneim, birkanyájam, kondám… Aztán a házam berendezése,
olajfestmények, bútorok, könyvtár… A magtár sem üres. A pincémben somlai
bor hordószámra…
Szinte rángatott a gondolat, hogy ime, ezekkel visszanyerhetem a
veszteséget. De legyürtem a csábító kigyót: Soha többé nem veszek
kártyát a kezembe!
Farsang idején történt ez. Eladtam hát a belső gazdaságomat is, és
elutaztam a Riviérára.
Az volt a gondolatom, hogy kipihenem az izgalmakat, aztán visszatérek, s
földecskét bérlek valahol; élni fogok takarékosan, becsületes munkával,
mint más ember.
Nizzában egy ismerősömmel találkoztam. Kedves jóbarátom volt. Madarynak
hitták. Orvosságként hatott az én lelki gyötrelmeimre, hogy ott
találtam.
De az én barátom Monte-Karlóba indult. Hivott, hogy kisérjem el, hiszen
ott épp oly enyhe a levegő… Vonakodtam. Attól tartottam, hogy a sergő
ujra elcsábít. De aztán azt gondoltam: éppen ez lesz a próbája az
akaratom erejének.
Hát elmentem vele. De megkértem, hogy ne nógasson játékra, mert én
esküvel fogadtam, hogy nem játszom többé.
– Kár pedig, – mondotta. Én egy olyan játéktervvel jöttem, amelylyel
biztosan lehet nyerni.
– És mennyi pénzt hoztál magaddal? – kérdeztem mosolyogva.
– Tiz ezer forintot.
– Hát minek hoztál annyit, ha biztos a nyerés? Hiszen akkor eggy arany
is elég.
– Nem úgy van, – felelte. Pénz kell, mint ahogy a gazdának kell a
vetőmag.
És akkor elmondta a tervezetét:
Aki vörösre vagy feketére tesz, dupláját kapja a pénzének. Ha valamelyik
szín már ötször egymásután vesztett, szinte bizonyos, hogy csakhamar a
másik szín következik. Tehát akkor kell kezdeni, s duplázni és triplázni
a tételeket. Ha valaki százezer forinttal ül le, óriás vagyont
zsebelhet!
Ez a tervezet elszédített. Ha a nálam levő húsz ezer forintot is játékba
viszem, harminc ezer forinttal kezdhetjük. A hatodszor veszteglő szint
csak eggy aranynyal nyomtatjuk meg. Ha elvész az, akkor már tíz aranyat
teszünk. Ha az is elvész, száz arany a tétünk és így tovább.
Hát nyeregettünk is szépen. A tervezetnek csak az az egy hibája volt,
hogy a zérusra nem gondolt. Néha ugyanis sem a vörös, sem a fekete nem
nyer, hanem a zérus, vagyis a bank.
Három hét mulva bementem egy vaskereskedésbe és pisztolyt vettem.
Ne szörnyülködjön el, nem akartam aznap végezni. Csak arra való
gondolatból vettem, hogy előre meglegyen…
Mert akkor már élet-halál kérdése volt a játék folytatása.
Madary barátom már akkor nem volt velem. Hazautazott friss pénzért. Én
is megbíztam, hogy valami harmadfélezer forintnyi követelésemet hozza el
Szabó Danitól, aki a birtokomat elnyerte, s a belső gazdaságomat is
hozzávette.
Elhatároztuk, hogy óvatosabban folytatjuk a játékot. Csak a hetedik
nyomon kezdjük és akkor se tízszerezzük, legfeljebb háromszorozzuk.
Ha a játék így is vesztemre fordul, megyek a másvilágra.
Ön kétségtelenül visszát lát e magamviseletében. Hogy egy hónappal előbb
ugyanily helyzetben becsületes hősi életküzdelemre gyürkőzök, akkor meg
pisztolyt veszek. De nincs ebben ellenmondás. Amíg földesúr voltam, ha
kártyáztam is, sokat jártam a levegőn, edzettek voltak az idegeim.
Monte-Karlóban azonban az a háromheti folytonos izgalom elgyengítette az
idegeimet. Az öngyilkosságnak mindig testi gyöngeség az oka. A
jóidegzetü ember megküzd a balsorssal, a fáradt idegzetü elrogyik.
Várnom kellett, míg Madary megérkezik a pénzzel. (De tessék inni! Vagy
nem izlik a borom?)
Hát azon az estén, mikor a pisztolyt vettem, ott sétáltam a parkban.
Kedvetlen voltam. Gondolataim hasonlítottak a zajló Dunához. Csupa
zavarodottság. A jövőnek egy-egy gondolata rút jégtáblaként hánykódott
át a lelkemen.
A parkban járó sokaság a szinház felé sodort. Arra eszmélkedtem, hogy a
pénztárnál vagyok. Valóban jó lesz valami kis szórakozás! Jegyet
váltottam.
Csak odabent láttam, hogy hangverseny van. A szinpadon egy beretvált
arcu oroszlán állott, és hegedüt illesztett az álla alá.
Sohse voltam hegedüs-hangversenyen. Ásítva vártam a kezdetet.
Hát megzendül a hegedü. Hallok hangokat, minőket sohse hallottam;
hangfutamokat, amiktől káprázik a fülem; mély zengéseket, amiktől remeg
a padló is; magas zengéseket, amiktől kővé válik a fülemüle is.
Nem játszott az semmiféle dallamot, vagy talán én nem értettem ki a
muzsikálásából, csak egyik szép hang a másik után olvadozott ki a
hurjaiból.
Én, mondhatom, lelki részegséget éreztem.
Teremtő Istenem, – gondoltam, – mily boldog ember ez! Ha én így tudnék
hegedülni, soha egyebet nem tennék a világon, csak hegedülnék.
S mivelhogy a felizgult ember beszélni kénytelen, megmondtam a
szomszédomnak is.
– Valóban szépen hegedül, – felelte az. De mindenki hegedülhet így, aki
akar.
– Uram, – feleltem megütközve, – engedje meg, hogy bemutatkozzam önnek,
mert attól tartok hogy gorombaságot mondok.
S megmondtam a nevemet: Diódy Dénes vagyok.
A német, – egy nyúlhomloku szürke úr, – szintén megmondta a nevét,
valami szín-neve volt, – már nem tudom, Schvarz, vagy Grau, vagy Grün, –
és bizonygott velem, hogy mindenki megtanulhat úgy muzsikálni, aki akar.
– Egyébiránt, – mondotta, – együtt vacsorázok a művészszel,
szerencséltessen bennünket, és kérdezze meg őt magát. Nekem is ő mondta.
Örömmel fogadtam az ajánlatot; mentem Grau úrral az étkezőbe.
Vacsoránál aztán Grau elmondta a művésznek, hogy mennyire lelkesedtem a
játékán, s hogy csaknem összevesztünk.
A művész mosolygott.
– Valóban gyakorlat dolga, – mondotta ásítva. Nekem csak ártott az, hogy
iskolába jártam. Mit tudnak a professzorok? Ha a professzorok annyit
tudnának, mint én, nem volnának professzorok.
– Uram, – mondottam, – nekem ezelőtt egynappal kétszázezer frank volt a
zsebemben. De ha akkor hallom önt, azt mondtam volna, minden pénzemet
odaadom önnek, ha megtanít engem arra, hogy ily csodahangokat zendítsek
ki a hegedün. Hisz ön a világ legboldogabb embere!
– Miért?
– Mert örökös gyönyörüség fakad az ujja alatt. Mit kivánhat többet e
földi világban?
A művész mosolygott:
– Megtanítom önt ingyen is, ha a zenét ennyire szereti. Megtanítom itt
mingyárt a vacsoránál.
Azt gondoltam tréfál, de a művész komolyan folytatta:
– Tud valamit?
– Nem én uram. Csak annyit tudok, hogy a vonót keresztben kell huzgálni
a hegedün, meg hogy a négy húrt hogyan kell összehangolni, ha valamelyik
leereszkedik.
– Ez éppen elég, – felelte a művész. – A többi mind gyakorlat dolga.
– Ugyan ne tréfáljon!
– Ha végigpróbálgatja a húrokat, mindazokat a hangokat felfedezi, amiket
tőlem hallott. Azután mikor azt gondolja, hogy több hang nincs már a
hegedün, akkor felfedezi, hogy a vonó nyomása, és az ujj remegése minden
egyes hangot százféle-képpen változtat. Akkor megint azt véli, hogy már
mindent megtalált, s ime egynapon fölfedezi, hogy az ujjnak a
csúsztatása különféleképpen köti össze a hangokat. Nem tudom aztán, hogy
a kettős hangok világát felfedezi-e?
– Jó a hallásom.
– Meg fogja találni. És sok mindent meg fog találni, amiről nem is
álmodik. Csak azt az eggyet jegyezze meg a beszédemből, hogy Amerika
nagy világrész, de a hegedü még nagyobb. Akiben megvan Kolumbus
Kristófnak minden tengert átküzdő akarata, eljuthat oda, ahova én, sőt
még tovább is.
Madary néhány nap múltával, visszaérkezett. Ujból volt nála tízezer
forint; nekem azonban nem hozott egy garast se.
– Szabó Dani nem ad, azt mondta, hogy nem jár neked tőle semmi.
Elképedtem ezen az izeneten. Igaz, hogy nem adott irást a tartozásáról,
de tanum van rá kettő. És én olyan becsületes embernek ismertem, hogy
mindenkor rá mertem volna bízni a pénzemet olvasatlanul.
Még aznap vonatra ültem és keserü haraggal siettem haza.
Szabó Dani nyugodt arccal, mosolyogva fogadott:
– Tudtam, hogy megjösz. Látod, te olyan vagy, mint a gyermek: nem
gondolsz a holnapra. Én azt a harmadfélezer forintot nem tagadom el; de
nem is engedem, hogy elnyeljék a montekarlói zöld asztalok.
Mérgesen fordultam ellene:
– Mi jogon gyámkodol rajtam?! Mi közöd abban, hogy hova teszem a
pénzemet?!
Ismét nyugodtan felelt:
– Az a közöm, hogy ember vagyok.
– A vagyonomat elnyerted, most még azt a kis hátralékot is a markodban
akarod szorongatni!
– A vagyonodat elnyertem, de kockára tettem érte ugyanannyit; azért a
lelkiismeretem nem vádol. Ha én el nem nyertem volna, elnyerte volna
más. De éppen azért, nehogy más is azt mondja, amit te, biztosítani
akarom azt a pénzt, hogy ne vesszen el.
Nem vagyok indulatos ember, de szinte toporzékoltam dühömben. Ő azonban
nyugodtan felelte:
– Hiába minden dörgésed. Előre felhuztam az esernyőt. De hogy
megbizonyítsam, mennyire okosabb az én gondolkodásom, ime, igérem neked,
hogy ha Madary nyereséggel tér vissza, nemcsak a tartozásomat fizetem
meg, hanem még a magam pénzéből is ajándékozok neked tíz ezer forintot,
hogy játsz a szerencsével. Itt van: írásba erősítem.
Ez a beszéd valamennyire lehűtött. Szabó Dani valóban írásba foglalta,
hogy tíz ezer forintot ád, ha Madary nyereséggel tér haza. Az írást két
tanu láttamozta, s a biró tette el.
Türelmetlenül vártam Madarynak a sikerét. Hát tíz nap mulva haza is
érkezett. A bank adta neki az úti-költséget.
Akkor aztán épp olyan megrendülést éreztem, mint mikor a vagyonomat
elkártyáztam.
– Barátom, – mondottam Szabó Daninak, – a kezedbe teszem a sorsomat.
– Hát, azt mondja, válassz Béla herceg a korona és kard között! A korona
az, hogy nálam maradsz és élsz, ahogy akarsz, csak éppen pénzt nem adok
a kezedbe. Ámbátor pénzt is adok, ha segítesz gazdálkodni. Adok neked
becsületes tiszti fizetést. A másik ajánlatom az, hogy azt a harmadfél
ezer forintot beteszem valami biztosító társaságba, s az neked minden
évben fizet valami kis járadékot, 6–7 percentet holtodig. Aludj rá
egyet-kettőt.
Hát bizony bajos volt arra aludni.
A szolgaság gondolata rettenetes annak, aki sohase szolgált. És az is
bizonyos, hogy nekem átkom a pénz.
Tépelődésemben eszembe jutott egy öreg kerülőnk, Gönczöl Estván bácsi,
aki kilencvennyolc évet élt, és mindig vidám volt, pedig sohasem evett
egyebet, csak kenyeret; mégis amikor meghalt, valami háromszáz forintot
hagyott az unokáinak.
Aztán eszembe jutott a hegedü.
Ha én oly kevésből meg tudnék élni, mint az a kerülő, nem kellene a
hátamon hordoznom soha senkit; és ha csak tizedjére is úgy tudnék
hegedülni, mint az a német, mily boldogan élhetném le az életemet!
Harmincöt esztendős voltam akkor, de már belecsömörlöttem az életbe.
– Hát Danikám, – mondottam másnap, – azt határoztam, hogy az