Átkozott józanság! - 3

Total number of words is 4007
Total number of unique words is 1870
33.0 of words are in the 2000 most common words
45.9 of words are in the 5000 most common words
51.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
kedves leány?
Kiválasztottam öt különféle ócska könyvet és melléje irtam néhány sort,
hogy magam is foglalkozom a régiek lelkével és örömmel hallom, hogy más
is. Itt küldöm stb. A nevét nem tudtam, dehát minek is? _Főtisztelendő
Plébánia-hivatal_, – megtalálják.
Meg is találták. Öreges vastag betükben köszönte meg a pap a könyveket.
Őt csak a Pázmán-korabeli tollharcok érdeklik. Ha van olyan a
gyüjteményben, szívesen ád cserébe olyat, ami engem érdekel. A levél
alatt ott volt a neve: _Bentzefalvy János_.
A padláson még aznap felforgattam a könyveket, s találtam is egynéhány
olyat, amelyben a szeretet vallásának pásztorai egymásnak a fejéhez
vagdalják a bibliát.
Ezzel már mehetek Bentzefalvy János uramhoz magam!
Nem vittem el mind, csak két testes pergamenkötésüt. Délután öt órakor
beléptem a parókia ajtaján.
Zöldbokros kis udvar. Csupa olasz-jázmin. Széles téglafolyosó. A
folyosón egy öreg púpos pap sétál. A reverendája fakó. A kezében csaknem
földig érő tajtékcsibuk. A szemén nagy kerek ókula.
Tehát ez az éltes pap, ez a felnéző szemü agg bagoly…
Dehiszen ez ezelőtt tizennyolc évvel is ilyen lehetett!
Tekintete az arcomról a könyvekre fordult. Alig hallgatja a nevemet,
elveszi a könyvet, és gyors ujjakkal lapoz belé:
– Ezt ismerem, – mondja mély mellhangon, mintha pincéből jönne a hangja.
– _Az igazság győzedelme_ és egyéb apró Pázmán-korabeli tiszavirág.
Hóna alá csapja a könyvet és a másikba nyit:
– _Bornemissza Péter: Fejtegetés_… Tyhű! Ez már érdekesebb! De tessék
beljebb…
Abban a pillanatban megnyillik a folyosó egyik üveges ajtaja, –
bizonyára konyha, – s megjelenik a küszöbön kíváncsi kikukkanással egy
kékruhás leány: Adria. Szinte megrettenve bámul reám. Némán köszönök
neki. Elpirulva bólint.
Csak annyit láttam még, hogy fehér melles kötény volt rajta és a kezében
fakanál. A következő pillanatban beléptem egy könyvekkel körülfalazott
szobába.
Csak akkor gondoltam arra, hogy micsoda ügyetlenséget követtem el:
hangosan kellett volna köszönnöm, és nevén szólítanom. Azt kellett volna
mondanom: Jónapot, kis Adria! Mit dolgozik? – De a jó gondolatok néha
elkésnek, és különösen a szíves gondolatok. A hűtő készülék…
Node, amit én elmulasztottam, azt helyre pótolta ő. Alig ültem le az
ódon könyves szobában, Adria benyitott, és örömtől pirosló arccal
nyujtotta a kezét:
– Isten hozta!
És a paphoz fordult:
– Atyám, ő az a doktor úr… tudja, akivel Lóriéknál találkoztam.
A pap arcán a ráncok vonaglottak, ami nála mosolygást jelentett. A fél
szemöldökét fölemelte a homloka közepéig s rám nézett:
– Aha! Aki nem tapossa el a hernyót! A lányom nagyon örült, hogy
találkozott egy magához hasonló hernyótenyésztővel. És gazda ön?
– Gazda vagyok, – feleltem, – és nálam a hernyók nem pusztítanak.
Az öreg pap hümmögött. Szivart kapart elő egy fiókból, és maga is
megtömte vékony görcsös ujjaival a pipáját.
Adria széket igazitott az asztalhoz, és félretette a ráhalmozódott
könyveket. Eközben rámpillantott kétszer is, és mosolygó májusi kék ég
sugárzott a szeméből. Mintha egy megérkezett testvér volnék!
Következett egy unalmas negyedóra. Bentzefalvy uram, hogy magunkra
maradtunk, elmagyarázta, hogy micsoda érdekes kor volt az a Pázmán kora,
és hogy azóta hova sülyedtünk.
– Hova _süjjjettünkk!_ – szólt tüzesen az öreg a csibukot kiáltó jel
gyanánt rázogatva a levegőben.
– Bátorkodom ellenkezőleg vélekedni, – feleltem nyugodtan, – én bizony
szívesebben élek a mai korban, amikor nem szamarazzák az embert azért,
amit hisz. A hit épp olyan belső ügy, mint az emésztés.
Mingyárt meg is bántam, amit mondtam, mert az öregúr szeme úgy
kikerekedett, mint a cintányér. Bizonyára mázsás gorombaságot vágott
volna a fejemhez, de szerencsémre ismét megjelent a leány. Ezúttal a
szomszéd szobában jelent meg, amelynek az ajtaja tárva volt. Fehér
asztalkendőt vetett az asztalra:
– Velünk fog uzsonnázni, doktor! – mondotta felénk hajolva, terítés
közben, kedvesen. Atyámnak oly nagy örömet szerzett a könyvekkel, hogy
elfogadhatja!
No lám, a kis ravasz!
Bentzefalvy uram keblében ezalatt elhiggadt a boszúság. Csupán annyit
mondott rosszaló arccal, hogy fiatal ember vagyok; a lelkeknek azt a
küzdelmes korát nem ítélhetem meg, ha annyira bele nem hatolok, mint ő.
– Egyébiránt mit szokott olvasni öcsém uram?
– Mindenfélét, – feleltem kitérően.
– De hiszen azt írta nekem, hogy a régi időket búvárolja maga is.
– A régi időket.
– Dehát milyen irányban?
– Hogy milyen irányban? Hát… én főleg a régi költészet iránt érdeklődöm.
– Hm… Az is valami. A költészet testvére a vallásnak, persze a nemes
költészet. No majd keresek valamit viszonzásul.
Azzal a könyves polcnak fordult.
– Nem sürgős, – feleltem. – Ne tessék most vesződni vele.
De az öreg tovább kaparászott a könyvei között.
A leány megszólalt:
– Mennyire meglepett… De most velünk fog uzsonnázni. Az uzsonnát mindig
magam készítem. Atyám kedvére nem tudja a kávét elkészíteni más.
És susogva esdeklő nézéssel folytatta:
– Nem fog elsietni, ugye?
– Nem addig, – feleltem, – míg a kertjét meg nem nézem.
– Óh, az én kertem csak olyan hitványka…
– És hát uzsonnát nekem ne terítsen, kedves Adria. Én nem szoktam. Azért
maguk csak költsék el, mintha itt se volnék. Ha azt látom, hogy miattam
rendbontás történik, akkor azonnal elbúcsúzok.
A leány azonban nem hallgatott reám. Egy terebélyes fatálcán
beszállított egy lábos tejet, meg egy ibrik kávét.
– Azért hoztam be így, – mondotta, – hogy lássa, mennyi tej van itt.
Ebből akár még két vendég is meguzsonnázhatik.
Valóban csodálatos jó kávét adott, aminőt soha életemben nem ettem.
Pedig mink is tartunk egy-két bivalyt csupán a kávé kedvéért, és én a
kávét Budapestről a legjobb kereskedőtől hozatom.
Nem is álltam meg szó nélkül:
– Valami különös jó az íze ennek a kávénak. Mondja meg kis Adria, hogyan
keveri?
Adria mosolygott:
– Maga azt véli, hogy ez valami különös kávé? hogy egyenesen Arábiából
hozatjuk? Közönséges brassai kávé ez. De látom, nem hisz nekem, hát
megmondom a titkomat: Jó sűrű tejet szerzek a kávéhoz és egy
icinke-picinke vaniliamorzsát vetek belé. Attól a vaniliától van az a
különös zamatja.
Az öreg nem elegyedett a beszélgetésünkbe. Elmélyedt arccal hörpölte a
kávét. Aztán mikor az utolsó kortyot is benyelte, egy régi magyar
Ovidiusz fordításról kezdett beszélni, hogy azt keresi a könyvei között.
– Remek magyarsággal van az megírva, – mondotta. A fordító valamikor
gyalui eretnek pap volt, de úgy átfordította Ovidiuszt, hogy a könyv
címe ez lehetne: _Ovidiusz sarkantyus csizmában_.
Leggyentett:
– A tanárok, tudósok semmit se tudnak erről, pedig nagyobb költő volt az
a predikátor Gyöngyösinél is!
Azzal fölkelt, s a feje kopaszát vakarva nézett a könyves polcra.
– No míg megtalálja plébános uram, addig megnézem a kertjét.
– Jó, jó, – dörmögte az öreg, – hát csak mutasd meg Adria a hernyóidat
meg a pókhálóidat.
Hát a kert bizony nem volt valami pompás, csak afféle egyholdas falusi
kert. Fele veteményes, fele elvénült gyümölcsös. De nem is a kert
érdekelt engem, hanem a leány.
Sétálva mentünk végig a széles egyenes kerti úton, amely a kertet ketté
választotta. Adria boldog arccal sétált mellettem.
Dehát mért boldog? Mért örült az én látogatásomnak? Hiszen Lóri
bizonyosan elmondta neki, hogy az anyám nálok járt, és hogy csak a
formaságok vannak hátra. Azt is tudja, hogy én jócsaládból való vagyonos
ember vagyok, aki nem a plébánosok szakácsnéinál keresek feleséget. Hát
mért örült? mért tündöklött a szeme? Mért játszott az arcán a pirosság a
fehérséggel?
Sétálva mentünk a kerti úton. Adria mutogatta a veteményeit, barackfáit,
szilvafáit. Nem volt ott semmi különös, amit már másutt nem láttam
volna, de azért mindenre ránéztem, amire mutatott.
Mindössze az lepett meg, hogy majdnem minden fán volt valami fészek.
Adria mindegyikről tudta, hogy micsoda madáré, és hogy egyikben másikban
mennyi a fióka?
A fészkes fák derekán valami vörhenyes színü gubancot láttam.
Közelebbről nézem, hát bádognyiradék.
– Mire való az?
– Macskák ellen.
Ahogy a fészeknél megálltunk, az anyák csipogva-csettegve röpködtek
körülöttünk. Csaknem a fejünket verték.
Ezen se volt csodálni való. Tapasztalásból tudom, hogy a madarak féltik
a fészköket. A gáborján meg is üti az embert a szárnyával, ha a
fészkéhez közeledik.
Adria azonban szüntelen csevegett velök:
– No ne félj, kis Frici! Nem bántjuk a kicsinyeidet! Jó bácsi ez, nem
ellenség! Csillapodj no! Ejnye, de megijedtetek! Gyere no ide, gyere!
És hozzám fordult:
– Menjen csak odább. Huzódjon be oda a lugosba. Majd meglátja, hogyan
szeretnek ezek engem!
Az út végén öreg szőlőlugas zöldült. Oda huzódtam be. Ahogy megfordulok,
látom, hogy pintyek, cinkék, verebek, mindenféle madarak úgy rajzanak
Adria körül, mintha királyasszonyuk volna. Kerengenek, repesnek a feje
fölött. Rászállanak a vállára, kezére, és csicseregve-csevegve esznek a
tenyeréből.
És ő kedveskedve beszél hozzájok:
– No, ugye, hogy nincs mit félnetek! Nesze neked is Fáni! Nesze neked is
Jancsi! Ahol én vagyok, ott nem bánt titeket senki! No Sárika! Gyere no!
Vedd el a számból ezt a morzsát!
És egy kis idei veréb az ajkához röppent.
Én ilyen csodát soha nem láttam!
– Mondja kis Adria, – szóltam aztán, mikor a madártársaságot
szétkergette, – hogyan tudta őket ennyire megszelidíteni?
Mosolyogva vont vállat:
– Úgy, hogy mindig gondoskodtam róluk. Télen enniök adtam. Árva fiókákat
megvettem a parasztgyermekektől és fölneveltem, aztán elbocsátottam.
Megszoktak. Egyik madár látta a másiktól, hogy én nem vagyok ellenségök,
és hozzám bátorodtak az idegen madarak is. Nincs ebben semmi különös.
Egy veréb a közelünkbe szállt egy szőlőkaróra, és ránk kandikálva
csipogott:
– Nini, a Kati, – mondja nevetve Adria, – elkésett az uzsonnától és most
reklamálja. Gyere no kis bohó.
Azzal belenyult a zsebébe és néhány morzsát nyujtott a madár felé.
A veréb nyugtalanul billegette a farkát. Adria egy lépést feléje
közeledett. Akkor a veréb a tenyerére röppent. Felcsipegette a
morzsákat.
Adria aztán a verebet gyöngéden a két kezébe fogta és megcsókolta a
fejét. Aztán: huss! feldobta a levegőbe.
– Ez is az én nevelt lányom, – mondotta utána pillantva. Ezt csupaszka
korától fogva neveltem föl szegényt.
Azon az éjszakán folyton Adriával álmodtam. Láttam őt kék ruhában, fehér
felhők között, s madarak röpködték körül.
Azonban reggel erősen dolgozott a hütőkészülék:
– Szokatlan volt, azért izgatott!
De végképpen nem tudtam elfagyasztani a leányt. Arra gondoltam, hogy ime
ő felneveli a csupasz verebeket, a társadalom pedig ellöki a csupasz
emberi szülötteket is, ha az apa nincs ott a fészeknél. Mi közöm nekem
valamely leány születésének az előzményeivel? Hány _vólgebórene_
leánynak pontos-rendes a születési bizonyitványa, de nem rendes az
erkölcse, gondolkodása! Elvégre nem a papirost veszi az ember feleségül!
Mégis az anyámnak nem mertem szólani. Éreztem, hogy ha feltárnám a
szándékomat, elfintorodna az arca, és az fájna nekem.
Ebből persze ön azt gondolja, hogy az én józanságomat mégiscsak
meghódította a párkereső ösztön. Nem. Nekem nem azért fájt volna az
anyám arcfintora, hanem azért, hogy a gondolkodásának alacsonyságát
láttam volna benne. Mégis a gyümölcs nem vetheti meg azt az ágat,
amelyiken termett…
Azt gondoltam sohse megyek többé Adriához.
De mi történt?
Egy fiatal tanitócska lakik a falumban. Én hozattam az uj népiskolába,
amelyet az anyám alapitott.
A tanitócska beállitott Illés napján, a nevemnapjára, köszöntőt mondani.
Kis alázatos fekete csacsi. Szalonkabátban és szalmakalapban jár. Ott
talált a reggelinél a kertünkben. Aznap az anyám is velem reggelizett.
Az anyám megszólitotta:
– Nem gondol-e arra, hogy megnősüljön?
– Gondolnék, – felelte vonagló nyakkal mosolyogva, mintha csiklandoznák,
– de nincs ismeretségem. Két leányt is dicsérnek. Az egyik az ispán úr
leánykája; a másik valami papnak a nevelt leánya, Adriának hívják. Azt
mondják igen nekem való, jólelkü leány…
Énvelem megfordult az udvar, a ház, de még az ég is! Az arcomat sápadni
éreztem. A tanitónk arca egyszerre oly utálatossá vált előttem, hogy
szerettem volna ráköpni!
Percekig tartott, míg annyira össze birtam szedni a nyugalmamat, hogy
megszólalhattam:
– Az ispánunk leánya valóban jó választás lenne. Ha azt veszi el, én is
adok a házasságához egy szép svájci tehenet.
A tanitócska hálás szemmel köszönte meg. Az anyám is igért egyet-mást.
Láttam rajta, hogy az ispán lányával meg fog elégedni. És az arca nem
volt már annyira utálatos.
Mindazonáltal dübörgött bennem a nyugtalanság. Délután ujabb könyveket
válogattam a padláson és vittem az öregnek.
Adriát a folyosón találtam. Egy odahelyezett sárga asztalkán valami nagy
uj könyvbe irt és egy másik nagy ó könyv állt feltámasztva előtte.
Tisztázott. Anyakönyvet.
Ahogy beléptem, oly örömmel nézett reám, oly nyilt örömmel… hogy meg is
kérdeztem. Alig hogy leültem, megkérdeztem:
– Mondja meg igazán, mért örül?
Erre a nyers őszinteségre mélyen elpirult, mint _akkor_, a kertben.
– Igazán magam se tudom… De ön oly jó ember… És nekem olyan… mintha
rokonok volnánk…
– Beszélt azóta Lórival?
– Hogyne, hiszen mindennap eljön misére. Nyáron én minisztrálok. Ne
nevessen ki, nem öltözöm minisztráns ruhába. De minden gyerek
libapásztor, hát atyámnak kell a segitségem. És mise után Lóri bejön
néha hozzánk, beszélgetünk. Néha meg délután én látogatok el.
– És mondja meg őszintén, mit mondott énrólam Lóri?
A leány nyugodtan felelte:
– Azt, hogy maga el fogja venni, csak éppen a szokott formaságok vannak
hátra. Maga e napokban nyilatkozni fog.
Ezt mondva szomoru pillantást vetett reám.
Bennem megrezdült valami. Tehát ez a leány tudja, hogy én már körülbelül
vőlegény is vagyok. Nem remél tőlem semmit.
De leakartam rázni a varázslatot teljesen:
– Magának nincs még jelöltje? – kérdeztem tréfás hangon.
A leány nyugodtan nézett reám:
– Hogy érti ezt?
– Hogy maga is nincs-e a férjhezmenés útján?
– Nem is leszek.
– Csak nem akar tán aggleány maradni?
– De.
– Komolyan mondja?
– Nincs miért tréfálnom. Atyám is azt mondja, hogy helyesen gondolkodom.
– Talán csalódott valakiben?
– Nem.
– Hiszen akkor még eljöhet, akiről csak a sejtelmek beszélnek…
Mélázva nézett reám, és szomoruan ingatta a fejét:
– Az én sejtelmeim… Nekem nincsenek efféle sejtelmeim.
– Ne mondja azt komolyan Adria! Nincs olyan leány a világon akinek ne
volnának álmai.
– Álmaim nekem is vannak.
– No és nem jelenik meg az álmaiban _valaki?_
Adria csodálkozva nézett rám, aztán az arcán pajkos hullám futott át:
– Körszakállas ifju? vagy felpödört bajuszu hadnagy? Nem. Az én
álmaimban nem sétálnak hadnagyok. Ha nem csúfol ki, megmondom magának,
hogy nekem különös álmaim vannak. Soha nem hallottam mástól afféléket.
És én oly boldogan ébredek!…
– Hát mondja el egy álmát.
– Nem tudnám. Csak egyes képek maradnak meg az eszemben. Elfelejtem. Én
többnyire bibliai álmokat álmodok. Az éjjel is Jézust láttam, amint egy
fa alatt állott és prédikált. Én ott ültem előtte és bámultam. Fehér
ruhás magasas szőke ember. A lába alatt tavaszi zöld pázsit. És
különösen a fa volt csodálatos. Kajszi barackfa volt, de eleven
levendula-szín kékvirágu. És a nap a fára sütött…
Elmondtam reggel az atyámnak. Ő is gyönyörködött benne. Biztatott, hogy
irjam meg a Magyar Államnak, hátha valamelyik festő kedvet kap rá s
vászonra festi? De én nem irtam meg. Bizony még kinevetnének a kékvirágu
barackfámmal! Egyszer meg Szalomét láttam táncolni. Gyönyörü piros-barna
leány volt, kis karcsu termetü és villogós feketeszemü. A haja olyan
fekete volt, mint a fénylő szurok. A ruhája sárgás-fehér selyem és a
vállán hosszu fátyol. A lábán tüzes-piros selyemcipő. És táncolt egy
nagy teremben, amely tele volt római néppel. Hosszu asztalnál ültek,
aranykancsók és ezüsttálak, asztali csokrok között. És Szalome táncolt.
Csupa gyönyörüség volt, és csupa forgás! A fátyola körben lengedezett.
Mikor elvégezte a táncot, mindenki tapsolt. Én is. A leány lihegve
fordult az én karomba, és én megcsókoltam. Ezt már nem mondtam el az
atyámnak.
És akkor elmosolyodott.
De hogyan beszélte el ezt a két álmot! Micsoda pompás szinek és vonalak
játszottak az arcán! És a szeme! micsoda ábrándos elmerüléssel nézett a
levegőbe: mintha ujra látná az álmát.
Szerettem volna azt mondani neki: Te kedves jó lélek, te énhozzám való
volnál! De lehetetlen volt, lehetetlen! Az az átkozott papiros…
A lány aztán megszólalt a szokott vidám hangján:
– Atyám a cigányokhoz ment. Hallotta, hogy beteg az egyik: egy vén
vályogvető. Rábeszéli, hogy esküdjön össze a feleségével. A cigányok
furcsa nép: a házasság szentségét többnyire együtt veszik fel az utolsó
kenettel. Szegény ördögök!
Erre hosszu szünet következett. Én a szék karjára könyökölve ültem és
néztem, néztem azt a patyolat-tisztaságu üde arcot, azt a tiszta tükrü
kék szemet…
A hallgatásom és nézésem bizonyára feltünt neki, mert csodálkozón
pillantott reám, de meleg volt a pillantása. Aztán fölkelt:
– Szivart hozok önnek.
– Köszönöm, – feleltem fölocsudva. Köszönöm, kis Adria. Van nálam is.
Később talán rágyujtok. De nem zavarom a munkájában?
– Nem. Ez nem olyan munka. Már két éve tisztázom. De csak mikor ráérek.
Rápillantottam a papirosra. Az irása csupa álló vonal volt. Hasonlitott
a nyomtatáshoz.
– De különös irás. Kitől tanulta?
– Nem tetszik önnek?
– De nagyon is.
– Egyszer láttam Ediznnek a fonográf feltalálójának az irását. Azt
utánzom.
Az öregúr visszatért. A bűbájos beszélgetésnek vége szakadt. Betértünk a
szobába. Az öregúr azon kezdte, hogy a minap én leszóltam a Pázmán
korabeli eszmeharcot. Hosszu magyarázatot kellett hallgatnom. Láttam,
hogy az öreg az én egypár szavamon napokig kotlott, és most beadja nekem
a gondolatait.
Az ablakra néztem. Nyári zivatarfelhők gomolyogtak az égen. Esni fog.
Adria nem volt velünk a szobában. A kertbe nem mehetünk ki.
– Sok a dolgom, – mondottam az öregnek.
A folyosón Adriát két ünnepi ruhás parasztasszonynyal találtam. Láttam,
hogy azokat tartóztatta, azért nem jött be.
Ahogy kiléptem, hozzám mozdult, és a kezét nyujtotta:
– Mért siet?
Hogy volt mondva ez a kérdés! Milyen hangon és milyen nézéssel! A szó az
volt hogy _mért sietek?_ de az értelme az volt: _Mikor látlak ismét?_
Az esső már szemerkélt, mikor kocsira ültem.
A falu végén egy paraszt-asszonyt láttam, amint a felső szoknyáját a
fejére boritva sietett hazafelé. Lekiáltottam hozzá a kocsiról:
– Álljon meg csak néni! Hány órakor szokott lenni a mise?
– Hétkor tekintetes uram, – felelte pislogva, – hétkor.
Azt hiszem semmi csodálni való nincs azon, hogy érdeklődés ébredt bennem
a mise iránt, amelyen Adria ministrál. Hogyan mozog? Hogyan térdel?
Hogyan felelget a papnak? Meg fogom nézni, annélkül, hogy ő tudna róla.
Lóri jelenléte kényelmetlen lesz, de egypár hideg udvarias szó, és
otthagyom.
Megnéztem az órámat, hogy percig pontosan tudjam, mennyi idő alatt
futják meg a lovaim az útat?
És azon az éjjel én is a kékvirágu barackfával álmodtam.
Mindez, – tisztázódott előttem, – agybeli izgalom volt. A leány
szokatlan szines gondolkodása idézte elő. De épp ez vonzott hozzá. Az én
leveletlen kopár fám bámulja a leveleset, virágosat. A különbségek
vonzzák egymást.
Reggel mégis rösteltem, hogy a leány poézisa annyira megzavart. Aki
mindent megtud magyarázni, annak a poézis berke nem virit.
Visszarendeltem a lovakat.
De aznap nem tudtam a könyveimmel foglalkozni. Ha olvastam, csak a
szemem olvasott. Négyszer ötször is visszatértem egy-egy mondatra,
megint csak elbolygott a figyelmem másfelé.
De nagy bolond vagyok én! – mondottam végre is. Az ember megnézi a
képtárat, drámát, hangversenyt; mért ne nézzek meg egy falusi
különösséget is? Hiszen ha azon kapnám magamat, hogy beleszédültem egy
lehetetlen állapotba, akármikor le tudom zárni a zsilipet.
S a következő reggelen mégiscsak elindultam.
Az időt jól kimértem: a falu első házaihoz érkeztem, mikor megkondultak
a harangok.
A kocsimat megállitottam a falu boltja előtt, és gyalog mentem tovább,
hogy ha lehet, a két leánynyal való találkozást elkerüljem.
Hát sikerült is.
Mikorra a templomhoz érkeztem, már búgott az orgona, s a pap az alsó
lépcsőn állva morzsolta a leányával a mise-kezdetet.
De micsoda bájos látvány volt az! A leány sarkig érő fehér
flanel-talárban, (aminő a görög szobrokon látható) térdelt az alsó
lépcsőn. A pap állott és fölfelé nézett. És váltakozva mondották a
zsoltárt:
– Bocsásd ki világosságodat és igazságodat uram…
– Bizzál az Istenben… ő az én orcám megszabaditója, az én Istenem!
Az oltár csupa virág volt: gloksziniák, árum szanktumok, liliomok, fehér
burbon-rózsák és széleslevelü begóniák a gyertyatartók között. Az oltár
körül csupa sötét-zöld magas babérfák és túják. A napfény
aranyfátyolként rezg a növényeken. Kétségtelen, hogy Adria rendezte igy.
És a kedves leány ott térdel. Fehér nyaka nemes ivben hajlik meg, mint a
hattyué. A haja is mint a Veszta-szüzeké, simán födi a fejét; csupán a
válla körül van fel-befürtözve. Semmi disz, semmi ékesség rajta! csak
egy fehér lágyansimuló selyemkötél a derekán.
Néhány öregasszony seppegett mellettem a padokban. Lórit nem láttam. Már
az evangéliumot olvasta a pap, mikor megjelent. Strucctollas szalmakalap
volt a fején. Meghökkenve nézett rám. Én hidegen bólintottam köszöntést
neki.
Adria a szent foglalatosságból egyszer se pillantott föl. Két fehér keze
folyton össze volt téve, a szeme folyton le volt sütve. Álmodó arccal
járt kelt a pap körül. Mikor térdet hajtott, a térde a földet érintette.
Igazán olyan volt, mintha egy angyal minisztrált volna a templomban!
Ha bennem csak annyi költői érzés is volna amennyi a juhászom
kutyájában, – gondoltam, – én most ezt a fehér leányt átkapnám mikor
kilép és a kocsimba ragadnám; s ki a világba! – enyém vagy álmok
gyermeke!
De énbennem nincsen poézis!
Aztán meg arra gondoltam, hogy a mi kis házikápolnánk micsoda rideg hely
ehhez képest! Pedig van ekkora. De évenkint csak háromszor van benne
mise, és akkor is egy görhes pap miséz, meg egy nagycsizmás bamba
parasztfiu lődörög körülötte.
A gondolataimban mindössze Lóri zavart. A tekintetének megvillanása
kellemetlen volt nekem. Bizonyára azt gondolta, hogy őérte vagyok ott.
Szerettem volna szótlanul elmenni, de mégse tehettem. Megvártam hát a
mise végét. Gondoltam, talán akkor Adria is rám pillant. De nem: a
karjára vette a nagy könyvet és a szemét folyton lesütve tért vissza a
pap előtt lépegetve a sekrestyébe.
Megálltam a templom ajtajában és köszöntem Lórinak:
– Jó reggelt!
Mosolyogva nyujtott kezet. A szeme csupa öröm volt:
– Mit jelent ez, hogy maga idejött misére?
– Egy szent fogadalmat.
– Elmondja?
– Az éjjel azt álmodtam, hogy ennek a falunak a szentje megjelent nekem
és így szólt hozzám: „Fiam, ha nagy szerencsétlenséget akarsz a fejedről
elháritani, esküdj meg az én oltáromnál, hogy a szerzetesek három
fogadalma közül legalább is egyet megtartasz!“ Az álom anyira
megrenditett, hogy nem birtam tovább aludni. Megnéztem a lekszikonban
mik a szerzetesi fogadalmak? Hát vagyontalanság, engedelmesség és
nőtlenség. Ezek közül kellett választanom.
– No és mit választott?
– A nőtlenséget Lórika.
Megértett. Egy percre elsápadt, aztán büszkén és hidegen nyujtott kezet:
– Gratulálok!
Aztán elbocsátotta a kezemet és csípős szemmel tette hozzá:
– Az öreg szent úgylátszik jóakarója… a… _leányoknak_.
Elment. Én úgy néztem utána, mint akinek malomkő esett le a nyakáról.
Intettem a kocsisomnak. Egy perc mulva zörgött a hintóm hazafelé.
Alig értem azonban haza, nyugtalanitani kezdett az a kérdés, hogy vajjon
miként ujságolja el Lóri a a találkozásunkat? Mert Lórit kétségtelenül
felizgatta a beszédem, s a nőknél minden izgalom kotyogásban nyilvánul.
Szinte láttam hogyan rohan valami szobalány vagy parasztfiu egy
levelecskével, amelyben csak ennyi van: _Gyer azonnal! Nagy ujságot
mondok!_ S lehet, hogy egy vödör ténta nem feketitett volna be annyira,
mint ahogy az a hegyes nyelvü leány!
Délután hát szépen a hónom alá vettem a gyalui predikátor sarkantyus
Ovidiuszát és kocsira ültem. Csak a kocsin nézegettem bele:
_Megindul a násznép veres kalpagokkal,_
_A kimosdott Dámák a Gavallérokkal._
_Tsendes lépésekkel páronkint sétálnak,_
_Egymásnak szemébe lopva kandikálnak._
_Füstölnek a konyhák, az ökrök pirulnak,_
_Spékelik cubákját az őznek, a nyúlnak;_
_Rotyog a káposzta, sülnek a kalátsok,_
_Törlik homlokokat az izzadt szakátsok._
És így tovább a Perzeusz menyekzője Andromedával.
Ezt a nyolc sort megtanultam belőle, hogy a papnak elrecitáljam, s más
ó-könyvek kinálására buzditsam.
Ezuttal korábban mentem: délután két órakor. És el is találtam az időt:
az öreg pap aludt. Adria vasalt a folyosón; holmi apró fodrokat vasalt.
Milyen boldog arccal fogadott! Azt hittem a nyakamba röppen. De mikor
kézfogásnyira jutottam hozzá, csak annyiba maradt.
– Folytassa a dolgát, különben azonnal visszafordulok.
– Nem szükséges folytatnom, – felelte. A szakácsasszonyunk jól érti.
És beszólt a konyhaajtón:
– Marcsa néni!
Egy alázatos képü anyóka tünt elő. Átvette a vasalót. Mink ketten
kiültünk az udvar hüvösére az olasz jázminok alá.
Ezuttal a leány kékbabos fehér kartonba volt öltözve, s a lábán sárga
félcipő. A ruhája olyannyira divatos volt, hogy nem állhattam szó
nélkül:
– Maga Adriácska olyan divatos ruhákban jár. Mondja: mi értelme van
ennek falun?
– Magam se tudom, – felelte, s mosolyogva emelte meg a vállát. A divat
egy fajtája a művészetnek. Érdekel engem. De csak a forma. Láthatja,
hogy a matéria olcsó. Aztán néha vendégek vannak Lóriéknál, és én nem
akarok szégyenkezni.
– És mindig ott van maga, ha vendégek vannak?
– Csak mikor nő-vendégek érkeznek.
– Dehát hogy tudja azt?
– Lóri átküld egy cédulát.
– És ha férfi vendégek érkeznek?
– Akkor nem megyek át soha.
– Mért? Csak nem idegenkedik a férfiaktól? Vagy mi nem vagyunk olyan
érdekesek mint a nők?
Mosolyogva emelte meg a vállát és félre nézett. Aztán megszólalt:
– Megmondom igazán, ahogy van. A férfiak mindig olyat beszélnek, hogy
azt mondja: Milyen kis lába van, kis keze van, micsoda kék szeme van és
más efféléket. És én ilyenkor azt érzem, hogy milyen ostobának gondolnak
ezek engem!
Csodálkozva néztem reá. Aztán azt mondtam neki:
– Most pedig én is affélét mondok, kedves Adria, de nem azért, mintha én
is ostobának nézném. Tegnap reggel egy csodásszép görög ruhában láttam
magát. Tudja, hogy ott voltam a misén?
– Atyám emlitette. Örültem, hogy ott volt.
– És Lóri nem szólt róla?
– Tegnap úgy elment… Ma pedig én nem beszélhettem vele. Délelőtt ideát
volt az esperes. Siettem haza a miséről, hogy tizórait állitsak össze.
Holnap bizonyosan beszélek vele. De mért kérdi?
– Csak azért, mert vele váltottam néhány szót.
– Még nem kérte meg?
– Nem.
Csodálkozva nézett reám, mintha magyarázatot várna. Én másra tereltem a
beszédet:
– Szép a templomuk Adria. Ugye maga rakta úgy körül az oltárt?
– Én. Szeretem a virágot az oltár körül. A virágtalan templom olyan
rideg hely… A bibliában benne van, hogy Jézus is gyönyörködött a
virágokban.
– Benne van? Én nem emlékszem.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Átkozott józanság! - 4
  • Parts
  • Átkozott józanság! - 1
    Total number of words is 4038
    Total number of unique words is 1919
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 2
    Total number of words is 4057
    Total number of unique words is 1849
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 3
    Total number of words is 4007
    Total number of unique words is 1870
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 4
    Total number of words is 4027
    Total number of unique words is 1897
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 5
    Total number of words is 4019
    Total number of unique words is 1809
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    45.1 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 6
    Total number of words is 3957
    Total number of unique words is 1869
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 7
    Total number of words is 3847
    Total number of unique words is 1809
    29.5 of words are in the 2000 most common words
    42.7 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 8
    Total number of words is 4091
    Total number of unique words is 1929
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    42.6 of words are in the 5000 most common words
    48.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 9
    Total number of words is 4021
    Total number of unique words is 1810
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    43.7 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 10
    Total number of words is 2347
    Total number of unique words is 1040
    38.7 of words are in the 2000 most common words
    51.6 of words are in the 5000 most common words
    57.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.