Átkozott józanság! - 1

GÁRDONYI GÉZA
ÁTKOZOTT JÓZANSÁG!
A zöld sfinksz. – A mutter. – Melyik a kettő közül? – Erdei történet. –
A dugóhuzó.
BUDAPEST 1907
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
_Minden jogot fentartunk._
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.


Átkozott józanság!
Egy öregúr, egy székely, meg egy csónak. Ezzel kezdődött a Vaskapu
szabályozása.
Az öregúr egy nyári napon jelent meg ott a sziklás vidéken. Mért vizet
és követ. Rajzolt és számokat irt apró zsebkönyvekbe.
A székely evezett, mérőszalagot vont; ónt eregetett a mélybe; délben
főzött, este sátort csinált.
Igy tartott ez augusztus végéig.
Egy este fel se állitották a sátort. Az égen nem volt felhő. A székely
csupán a tábori ágyat bontotta ki. Magának fenyőgalyakból tördelt egy
nyalábra valót. Aztán tüzecskét rakott, hogy a szunyogok ne
alkalmatlankodjanak.
Az öregúr elvégezte a vacsoráját és csibukra gyujtott. A tábori ágyra
heveredve szivta.
A hold akkor sétált fel az égre. Teljes hold volt. Megvilágitotta a
csendes sziklás tájat.
A Duna fénylett mint a kardlap. A sziklák bálvány-alakokká váltak. Egy
szemben levő szikla kővévált sárkánynak látszott. Mintha valamikor inni
akart volna a Dunából, s gyik-szabásu óriás fejét éppen nyelésre emelte,
mikor kővé meredt.
Ahogy az öregúr csibukozva bámulja azt a kővé vált csodát, egyszerre
emberi árnyék jelenik meg a sárkány hátán. Feljebb és feljebb hág.
Lépeget a feje felé. A taraján felkapaszkodik. Végigsétál a lapos
homlokon. És a sárkány orrán megáll.
Csak nézték, hogy mi az? mit akar ottan? Jól lehetett látni minden
mozdulatát, mert a hold olyanyira világitott, hogy akár olvasni lehetett
volna a világosságánál.
Az árnyékember egy percig ott állt mozdulatlanul, s nézett le a mélybe.
Aztán a levegőbe dőlt, és fejjel lefelé be a Dunába…
A viz nagyot locscsant.
Az öregúr felugrott:
– Hamar a csónakot Istók!
Istók is felpattant a helyéről. Egy perc mulva mind a ketten a csónakban
voltak és minden erejökkel sietést eveztek a sárkányfő alá.
Az öngyilkos ott kepickélt még a vizben. De már merüldözött. Mikorra
megkaphatták volna, el is merült. A helyén bugyborékolt a viz.
– Nézz jobbra! – szólt az öregúr, – én majd balra nézek: talán
mégegyszer fölvetődik?
Csakugyan felvetődött. De már akkor alig tikácsolt.
A székely elkapta a karját. Belevonszolták a csónakba.
Úri ruházatu ember volt. Fiatal arcát fekete körszakál keritette. A
ruhája fekete szalonruha.
A parton ipszilont csináltak belőle: megforditották fejjel lefelé, és
rázták ki belőle a vizet. Néhány perc mulva köhögött.
– Rakj a tüzre, – mondotta a mérnök a homlokát törölgetve, – és tégy fel
egy bögre vizet teának.
Aztán odavitték a vizes embert a tüz mellé. Bizony emelniök kellett,
mert a lába csukladozott alatta. S lefektették a fűre. Betakarták
Istóknak a szürével. Istók úgyis csak esernyő helyett hordozta nyáron a
szűrét.
A mérnök teát főzött. Rumot is, cukrot is tett belé bőven. S megkinálta
vele a beteget.
Hát a beteg ivott is belőle. De bágyadt volt. A szemehéját is alig birta
fölnyitni.
A mérnök nem kérdezett tőle semmit, csak ahogy ott feküdt a beteg, s a
tüz fénye rávilágított az arcára, magában tünődött: Magyar-e vagy oláh?
Micsoda szerencsétlenség üzte a Dunába?
Azonban az idegen meghörgült:
– Üsse meg magukat a mennydörgős ménkü!
Magyar! – gondolta örömmel az öregúr.
A beteg pihegő mellel feküdt, s néhány perc mulva ujra megszólalt:
– Kérek még teát!
A mérnök intett Istóknak, hogy tegye fel ujra az edényt.
S hallgattak.
Az idegen szótlanul itta meg a második csészével is, aztán beburkolózott
az Istók szürébe. Elaludt.
– Ösmered? – kérdezte halkan a mérnök?
Istók a fejét rázta. Különben is úgy felelt volna. Csak akkor szokott
szólni, ha a feje meg a keze nem adta ki a szót.
Reggel a mérnök ébredt fel elsőnek. Tekintete a betegre fordult. A kelő
napfénynél látta, hogy divatos gallér van a nyakán, s a nyakkendője
fehér selyemből való. Fehérkezü sovány ember. Szobai sápadt arc. Az orra
dagadt és véres.
De fiatal ember volt, nem lehetett több huszonnyolc évesnél. Hosszu
fekete hajára és halántékára rászáradt a sár. Bizonyára akkor sározódott
be, mikor a parton felforditották.
Valami elkeseredett földbirtokos, – gondolta a mérnök. Szerencsétlen
házas, vagy szerencsétlen kártyás. Össze fog szidni, hogy minek
avatkoztam a dolgába?
Ekközben Istók is fölébredt. A mérnök intett neki, hogy ne károgja el a
reggeli köszöntést.
A székely tüzet rakott, és ismét föltette a teának való vizet.
A mérnök megteázott, és szivarra gyujtott.
Derült arczu ősz ember volt, jól túl az ötvenen. Vitorla-vászon ruhát
viselt és fehér vászon-sisakot. A mozgásán látszott, hogy katona volt
valamikor.
Az idegen is fölnyitotta a szemét, és mélyen sóhajtott.
– Jó reggelt! – kiáltott rá vigan az öregúr. Főzhetek önnek egy csésze
teát?
– Köszönöm, – felelte fásultan az idegen, – elfogadom.
Fázósan rándult meg a válla. Istókra pillantott:
– Engedd, hogy a szűröd még rajtam maradjon.
Az öregúr szótlanul főzte meg a teát, s átnyujtotta. Eléje tette a rumos
üveget és a kék papirosba burkolt cukrot is.
– Cukrozza, rumozza izlése szerint.
Az idegen megitta a teát, és visszafeküdt a fűre. Tovább aludt.
A mérnök intett a székelynek. A székely fogta a mérő póznát, dolgukra
mentek.
Gondolta a mérnök: az idegen beteg ha felébred, majd elmegy szintén a
dolgára. Éppenséggel nem látszott olyan embernek, akivel másodszor is
öröm találkozni.
Azonban délfelé mikor visszatértek a tanyára, az idegent még alva
találták.
A székely csendesen tüzet rakott. Vizet tett fel s tojást szedett ki a
ládából, meg szalonnát, szalámit, sajtot, kétszersültet. A levest
bádogba zárt sürülékből főzték, de vöröshagymát is apritottak belé, s
jól megpaprikázták.
Az idegen fölnyitotta a szemét.
– Jóreggelt másodszor is! – kiáltott rá az öregúr. Szolgálhatok-e jó
paprikás mérnöki levessel?
– Köszönöm, elfogadom, – felelte bágyadtan az idegen.
Szótlanul evett velök. Ebéd végén a zsebébe nyult. Szivartárcát vont
elő. Valami három szivar volt is abban, de csurgott belőlök a viz.
– Tessék, – szólt az öregúr a maga tárcáját átnyujva.
Az idegen kivont abból egy szivart és megszólalt:
– Illenék megmondanom, hogy ki vagyok. De én nem mondom meg. Viszont én
sem kérdezem, hogy ön kicsoda?
Az öregúr vállat vont:
– Nem vagyok kiváncsi természetü.
Az idegen folytatta:
– Ön azt véli, hogy megmentett. És hogy én azért hálás vagyok. Én nem
vagyok azért hálás.
– Bocsánat, ha rosszat cselekedtem, – felelte mosolyogva az öregúr, – de
arra gondoltam, hogy ön talán _sietett_. Alkalmat óhajtottam önnek
szerezni, hogy az ügyet mégegyszer megfontolja.
– Köszönöm. Megfontoltam én azt kellőképpen.
Kedvetlenül nézett a cipőjére. Az arca sápadt volt, de nem beteges
sárga, hanem inkább fázós. Aztán rátapogatott az orrára, amelyre
nehánycsepp vér cserepesedett és a halántékára, ahova az iszap
ráragasztotta a hajat.
A mérnök vizet öntetett a mosdótálába. A székely odatartotta az
idegennek egy jókora spongyával együtt.
– Ön bizonyára kártyázott és vesztett? – szólalt meg aztán az öregúr
mintha a szivarja füstjének beszélne.
– Én nem kártyázom soha, – felelte az idegen félvállról.
– Hát talán más csapás érte? talán pénzbeli zavarokkal küzd? – folytatta
az öregúr jóságos hangon. Nincs olyan csapás, amit ki ne lehetne
heverni.
– Gazdag vagyok, – felelte az idegen.
– Vagy valami betegség? Nincs olyan betegség, amelynek váratlan
gyógyulása ne lehetne. Lássa kérem az öreg Kneip páterhoz csupa olyan
ember jár, akire már ráadták az utolsó kenetet.
– Sohse voltam beteg.
– Akkor azt kell gondolnom, hogy szerelmi csalódás zavarta meg önt.
Hiába, mig az ember fiatal… Dehát azt is meggyógyitja az idő.
– Engem nem zavart meg soha semmi. Szerelmes én nem voltam soha.
– Bocsánatot kérek a kérdéseimért, – szólt az öregúr fölkelve, – nem
kiváncsiságból kérdeztem önt, hanem, hogy segitsek ha tudok. Elvégre
emberek vagyunk, és kötelességünk egymáson segíteni, kivált ha
valamelyikünk leroskad az élet terhe alatt.
– Én nem roskadtam le semmiféle teher alatt se, – felelte az idegen a
fejét rázva. Én amit cselekedtem, meggondoltan cselekedtem.
– Meggondoltan?
– Meggondoltan!
Az öregúr boszusan hümmentett:
– Ugyan kérem, hát lehet ilyet meggondoltan cselekedni? Ha valaki
gyógyithatatlan betegséggel bajlódik, vagy holtig tartó börtönre van
itélve, az cselekedhetik effélét meggondoltan, de egészséges ember,
szabad ember nem ugrik meggondoltan a békák közé.
Az idegen összevont szemöldökkel nézett a mérnökre, aztán ugyanúgy maga
elé. Végre is vállat vont.
– Nekem az életben nincs semmi örömem, hát minek éljek? Mért néz rám
olyan hitetlenül? Én nem hazudok soha. Nem szorultam rá, hogy hazudjak.
Csak a nők és a gyermekek hazudnak, meg a szolga-lelkek.
– De kérem én nem mondtam, hogy hazudik ön. Mindössze megütköztem a
szaván, hogy azt mondja, nincs az életben öröme, holott az imént azt
mondta, hogy gazdag és egészséges. Tudja ön mi a gazdagság? Kérdezze meg
azoktól, akik negyven-ötven krajcárért kapálnak. Kérdezze meg azoktól,
akik husz négyszögméternyi kis szobában tizedmagukkal alusznak. Kérdezze
meg azoktól, akik éheznek. S tudja ön mi az egészség? Menjen be egy
kórházba és kérdezze meg ottan. Már engedjen meg fiatal barátom, aki
egészséges is, gazdag is, és mégis megveti az életet, az nem gondolkodó
ember, és meg nem értett frázisként mondja, hogy _Meggondoltan
cselekedtem_.
Az idegen szeme komoran villant a mérnökre, aztán nyugodtan felelte:
– Ön engem bolondnak néz. Nekem ugyan közömbös valami, hogy ki hogyan
vélekedik rólam, de ön értelmes embernek látszik, ám mérjük meg az ön
fontján is az én itéletemet. Látni fogja, hogy nekem meg kell halnom.
Az öregúr leült az ágyra:
– Fogadjunk, – mondotta, – hogy bármit is beszél, ha egészséges ön, nem
kell meghalnia.
– Hát fogadjunk! Mibe?
– Eggyetlenegy szóba, amit úgy hivnak, hogy becsületszó.
– No és aztán?
– Ha elveszti a fogadást, becsületszóra köti magát, hogy megküzd a rossz
gondolatokkal. Ha pedig én vesztem el, szintén becsületszóra kötelezem
magamat, hogy nem húzom ki a Dunából.
– Hát jó. Hallgasson meg:
Az apámon kezdem. Az én apám birtokos volt, mint én, és elcsapott egy
bérest, aki valami bánatában gyakorta megrészegedett. Akkor is részeg
volt, mikor elcsapta.
A béres, – öreges ember volt már, – szekérre tette a ládáját és mikor
kifelé ment az udvarunkból, megállt a tornácunk előtt. Megállt, és
vérbenforgó szemét az apámra emelte: megfenyegette az öklével:
– Verjen meg hát az Isten örökös józansággal! Verjen meg téged is,
gyermekedet is, ha születik!
Az apám sohse hallott efféle átkot, hát még nevetett is reá. De az
anyám, – templomos asszony, érzékeny szivü asszony, – megrémült.
Az idegen a fű-ágyra könyökölve csendes bús hangon beszélt. Hangja mély
volt, mint a dorombé. Olykor elhallgatott a beszédben és fűszálakat
tördelt. Olykor felnézett a mérnökre, olykor kedvetlenül legyintett.
Folytatta:
– A születésem előtt történt ez három hónappal. Eggyetlen gyermek
voltam, és ép, erős, egészséges. Semmitse különböztem más gyermektől,
csak éppen, hogy kiváncsibb voltam mint más gyermek. Mindent kérdeztem,
mindent kutattam, mindenütt titkokat sejtettem. Tizenöt éves koromban
már könyvekhez intéztem a kérdéseimet. Ha valamely könyv nehézfogatu
volt, én annál jobban rágtam, rágogattam. Tudni akartam mindent,
mindent! Abban a korban, mikor más még regényeket olvas, én már
Sopenhauert, Kantot, Kontot, Lokot és Spencert őröltem. S abban a
korban, amikor más ember a leányokat tündéreknek nézi, én már a boncoló
asztalon foglalkoztam velök. Orvosi tudományt tanultam. Persze abban is
a hisztológia érdekelt legjobban: a szövet, a hús elemei, a sejtek, a
porszemekre bontott ember. Egy kiló tündérhús épp olyan hús, mint egy
kiló borjuhús!
Az átkot ismertem. Apám anekdótái között gyakorta hallottam a béres
átkát elmondani: _Verjen meg az Isten józansággal!_ Mindenki nevetett
rajta, csak én nem. Húsz éves koromban már fázlódva éreztem, hogy az
átok megfogott.
Józan voltam, mindig józan voltam!
Ön is mosolyog rajta. Látom, hogy ön sem érti. Az átok üres szó, azt
tartja ön is. De különböztesse meg a lélekből fakadó átkot, a szájon
forgó piaci átkozódástól. Az átkozódás csak sár-dobás. Az átok a haragvó
lélek mennyköve. Mindegy hogy paraszt lelkéből villámlik el, vagy úr
lelkéből. Épp oly természeti tünemény, mint a felhők villáma. Erő.
Ön bólint reá. Tehát akkor azt nem érti, hogy mit jelent józannak lenni?
Józannak lenni annyit jelent, hogy: az ember egy megfagyott szivet
hordoz a mellében. Az agya olyan, mint a hűtőkészülék: minden gondolat
és minden érzés jéggé válik benne. A fagyasztó szer: az analízis, az
elemezés.
Az átok következtében én mindig elemeztem.
Huszonegy éves koromban már tudtam, hogy minden gyönyörködés izgalom, és
az izgalom következtében mámor. A szem gyönyörködése a szemidegek
izgalma. A szép táj, a szép festmény, a szép épület, semmi egyéb csak az
alakok szokatlansága, vagy a szineké. Tehát nem a táj szép, sem a
festmény, sem az épület, hanem a szemidegek izgalma a szép. Aki
Taorminában született, bizonyára azon csodálkozik, hogy mások ott
csodálkoznak. Ticián „_kettős szerelme_“ ha az ön szobájában lógna,
esztendőben kétszer se nézne rá. A paraszt is közömbösen megy el
mellette, mert az idegei épp oly durvák, mint a tenyere.
Épp igy a zene. Fülideg-mámor. A dal meg annak a mámornak a ködében
játszó délibáb. Képek játéka. Tudományos nyelven: Képzet-társitás.
Folytassam-e? Én nem lehetek boldog, mert mihelyt valami kedves, rögtön
az okára pillantok. Azt kérdem: _Miért?_
Ettől a kérdéstől minden délibáb eltünik.
Én mindennek csak a szálait látom. Nekem még a virág is csak sejtszövet,
klorofillal telt sejtszövet. Tudok iránta érdeklődni, de nem
gyönyörködni benne. És az emberi virág, a nő is, énnekem csak bőrrel
bevont csontváz. Én az élő emberen átlátok, mint az üvegen: látom benne
a koponyát; a koponyában a fehér velőt, a testében szanaszét folydogáló
piros patakokat; a bordái között dolgozó húsgombócot, a tüdőt, a májat,
vesét és izmokat… Józan vagyok, irtózatosan józan!
Azt mondtam egyszer: Vessük félre az észt: éljünk úgy mint a sokaság él.
A sokaságnak van öröme, van boldogsága. Nézzük csak: mi boldogitja az
embereket?
A pénz, – a bor, – a cigány, – a tánc, – a szeretkezés, – a lakmározás,
– a kártya, – a vadászat.
Ez a férfiemberek nyolc boldogsága.
A pénzgyüjtés nem nekem való. Azt a boldogságot már diák koromban
megmértem. Elgyöngültek gyönyörüsége. Ahol se testi erő nincs, se lelki,
a pénz jelenik meg erő alakjában. Ezt tehát meg se próbálom.
Nézzük az asztali örömöket. Ételért ki lelkesedik? A gyermek, az agg, a
kanonok. Az italt ki imádja? A paraszt, a gyári munkás, a napszámos, az
eszem-iszom falusi úr, meg a kisvárosi könyvetlen úr, – tehát mindenütt
azok, akik sohase téptek volna almát a paradicsomi fáról.
Én mikor eszek, a testemet fűtöm; mikor iszok, a testem hiányzó nedveit
pótolom. Esztelenségnek itélem, ha valaki több fát rak a kályhájába,
mint amennyi kell. Ebből a boldogságból tehát ki vagyok rekesztve.
A zenéről elmondam már, hogy mi. Nem tehetek róla, hogy valahányszor
zenét hallok, az idegeimre fordul a figyelmem. Nem ragadhat magával a
dallam, mert csak azt érzem, hogyan áramlik az idegeimre. Az idegeimre
figyelek, nem a zenére.
Ez nekem tehát akkor se lehet boldogságom, ha rám erőltetem. A drótos
hangszereket pláne gyűlölöm. Csodálkozom az emberiség fülén, hogy a
zongora, trombita, harangszó, villamos csengő nem okoz neki fájdalmat.
A táncról talán nem is kell beszélnem. Az már a zenétől felizgatott
idegek rángatódzása. A zene rángatja az idegeket, az idegek rángatják az
izmokat, az izmok rángatják a csontokat. Ez a tánc. Reggeli észszel zene
nélkül ki rázogatná a tomporát? s ki veregetné a talpát a földhöz?
hacsak nem viszket. Micsoda látvány lehet siketnek a tánc?
Mindazonáltal megpróbáltam; s utána oly szégyenkezés fogott el, olyan
devalvált bankónak éreztem magamat, hogy soha többé a táncolás
boldogságára nem gondolhattam.
Mi következik? A szeretkezés? Arról már orvosnövendék koromban tudtam,
hogy akut láz, vagy mondjuk magyarul: időleges láz, buta vérhevülés.
Nekem épp úgy nem lehet gyönyörüségem, mint az eszkimónak a tropikus ég.
Mi következik? A kártya. A kártyát mindenkor utáltam. Már
gyermekkoromban megismertem benne, hogy kölcsönös megegyezésen alapuló
kölcsönös fosztogatás. Alsórendü lelkek gyönyörüsége.
Maradt a nyolc boldogság közül a vadászat.
A vadászatot nemes sportnak is mondhatják, tehát felső rendü lelkek
nemes mulatsága. Kell benne lennie valaminek, amit a közrendü ember nem
ért. A történelem is azt bizonyitja, hogy az emberiség felső osztálya
mulatott vele. Ma is a királyok, főurak, a legműveltebb osztály a
legvadászabb. Ebben kell valaminek lennie!
– – –
A székely köhögött.
– No mi kell? – kérdezte a mérnök.
– A kávé is felforrt.
Megkávéztak. Az idegen láthatólag fölélénkült az erős fekete kávétól.
Felkönyökölt a fekvőhelyén, és frisebb hangon folytatta a beszédét:
Csatlakoztam egy kis vadásztársasághoz. Mindössze öten voltunk.
A kerülő este jelentette, hogy egy völgyben gyönyörü szarvasbikát
látott. A vadászok bravót kiáltottak, és a vacsora élénk beszélgetésben
folyt. Láttam, hogy a szarvasbika képzete izgatja az agyukat.
Vacsora után mingyárt lefeküdtünk, hogy jókor indulhassunk. Én azonban
sokáig nem birtam elaludni. Képzeletemben láttam a békés füevő állatot,
amint ott alszik nyugodtan a puha gyepen, az erdő csillagos csendes
éjszakájában, és még csak nem is álmodik arról, hogy ez estén puskát és
kést akasztottak le a számára a falról: neki ismeretlen kétlábu állatok
reggel keresik őt…
Mi öröm van ebben?
No megtudom.
Hajnalban a kerülő zörgetésére egyszerre felszöktek a vadászok. Kezük
lábuk gyors mozgása, meg hogy valamennyi beszélt, nekem csak idegizgalmi
nyilvánulás volt. Izgatottak voltak, örvendezőn izgatottak. Dehát mért?
A völgy szélén szétoszlottunk. Zaj nélkül lappangva haladtunk befelé.
A lombokon a reggeli napsugarak rézsutosan szürődtek át. A fü harmatos
volt. Itt-ott egy madár csicsergett.
Én egy társam mellett mentem. Susogva figyelmeztetett lépten-nyomon:
– Lefelé tartsd a puska végét!… Kerüld az avart!… Csitt, csitt!
A szeme a láztól ragyogott. Olykor megállt és fülelt. Aztán megint
halkan beljebb…
Én az erdő békés lakójára gondoltam, a szarvasra, aki bizonyára
gondatlanul legel valamely tisztáson. Nincs annak ártó gondolata
ellenünk! Nem bántja még a kigyót se!
És mi öten vágytól lehegve keressük őt.
Egyszerre megránt a társam. Megállok és nézek amerre a szeme mered. Hát
egy sárga kis őzet látok a bokron túl, amint a naptól és harmattól
csillogó erdei pázsiton legelész.
Társam a vállához emeli a puskáját. Lobban, durran, füst csap el belőle…
Az őz ott fekszik a pázsiton. Csak a lábát rázza, fejét emelgeti.
A társam odafutott. Én nyugodtan követtem. Az őz vállából buzogott a
vér. Ahogy ott álltunk, ránk forditotta szép fekete ártatlan szemét. És
a könny úgy folyt a szeméből, mint az ember szeméből szokott.
Mit gondolhatott az az állat mirólunk?
– No ugye hogy ez remek lövés volt? – kérdezte a társam diadalmasan.
És nagy sáros lábát rátette a haldokló állatra.
Mért nézett diadalmasan? Micsoda diadal egy fegyvertelen állatot
puskával megsebezni? Mért örült az én barátom?
A lövésnek nem örült, mert a puska-durranás fülbántó. Az őz husának sem
örült, mert van mit ennie. Tehát a vérnek örült.
Hát ez a nemes sport?
Hiszen akkor a görény meg a róka nemesebb állat az embernél, mert
egyébbel, mint nemes sporttal nem is foglalkozik!
Vállamra vetettem a puskámat és haza ballagtam.
Hiába, – gondoltam, – én józan vagyok, vigasztalanul józan!
Este a vadászok is megérkeztek. Az erdőőrök beszállitották a
szarvasbikát, az őzet, nyolc foglyot, egy harkályt, két szarkát is.
Csupa holt állat. Reggel még valamennyi élt.
És örvendeztek, boldog dicsekedéssel beszélték, melyik állatot hogyan
érte a lövés? Tehát csakugyan ez a nemes sport! Ezért kelnek fel az
emberek hajnalban, ezért utaznak messze vidékekre, másznak hegyet és
völgyet, bérelnek erdőt, öltözködnek tiroli ódivatu ruhákba; s mily hősi
mozdulatokkal viszik a puskát! Már a vasuti állomáson úgy feszitenek,
mintha legalább is oroszlánvadászatra utaznának! Pedig hát csak a
kukoricásba mennek a kis gyáva nyulakra, ártatlan őzekre, békés
szarvasokra és az erdő boldog madaraira.
És ezt nevezik királyi mulatságnak! Ezt, meg a galamblövészetet, mikor
százszámra lövik a galambot. Jól nevelt művelt urak…
Vacsorakor négy szál cigány is beállitott. Az egyik vadász csakhamar
tapsolással kisérte a nóta taktusát. Megfigyeltem, hogy ő köztünk a
legsoványabb, legidegesebb. És megjósoltam magamban, hogy ő fog
leghamarabb táncolni is.
Vigan ittak, boldogok voltak.
Akkor arra gondoltam, hogy én is alkoholizálom magamat. Méreg ide, méreg
oda! ha boldogságot okoz, megbecsülni való!
Ittam.
Jó bor volt. A benne levő spiritusz-tartalom meggyorsitotta az arcom
vérkeringését. Éreztem, hogy a fülem melegedik. Éreztem, hogy a zene hat
már az én lábam idegeire is.
És tovább ittam.
Annyit ittam mint ők.
Ők csakhamar daloltak és táncoltak. Csókolták a cigányt, és verték a
lábuk szárát. Rajtam azonban csak nem tört ki az alkohol-örjöngés. Én
percről percre azt vigyáztam, hogy hogyan terjed a testemben fokról
fokra az ital mérgező ereje? Hogyan hágtat a halántémig? és hogyan
tekeredik rá a kis-agyamra?
De ittam tovább; ittam pálinkát is, hogy attól olyan boldog legyek, mint
ők!
Reggel felé a társaim olyannyira elrészegedtek, hogy ide-oda kerengtek,
mint a beteg dongók. Nekem már a szemem idegeire is elhatott a méreg.
Kettőnek láttam a lámpást, és soknak a cigányt. Megtapasztaltam a
pulzusomat. Szaporábban vert, mint máskor. De azért józan voltam, józan!
Úntam őket, úntam a beszédüket, tréfáikat, nevetésöket! Mikor aztán
szanaszét dőltek, elosontam. Kocsira ültem és haza!
Tehát énrám még az alkohol se hat!
Meg kell önnek mondanom, hogy az anyám még él, és hogy négy éve házasít.
Eleinte csak mosolyogtam rajta, de aztán az utóbbi évben egyre sürübben
irt rám ebben az ügyben.
Mert nem igen beszélünk egymással, noha együtt lakunk. Ő a kastély egyik
felében, én a másikban.
Ön ebben megütközik, pedig igy van okosan. Az anyám ideges asszony, és
mihelyt két szót beszélünk, a harmadik szó már vélemény-különbség. Ő
aztán boszankodik és kifakad, mint minden ember, akinek bizonyságai
nincsenek. Én iparkodom meggyőzni okkal, világossággal. De ő csak azt
látja, hogy a véleményem ellenkezik az övével, s inkább nem beszél
velem. Csak akkor találkozunk, ha vendég vetődik hozzánk.
Ir hát egy napon nekem… De itt is vannak a cédulák a zsebemben.
Ceruzával irt. Hallgassa:
– _Fiam, szeretném ha megnősülnél. A nőtlen élet, nem tökéletes élet.
Tudod, hogy csak ketten vagyunk._
Feleltem:
– _A házasság annak való, akinek hiányzik valaki, mikor egyedül van.
Nekem nem hiányzik senki. Én egyedül egymagamban is egésznek érzem
magamat, mint az egy-tucat kanál. Komplet vagyok._
Irt:
– _Nem vagy komplet. A férfi nem komplet nő nélkül. A férfi magában
levéltelen fa. A nő a lombja, virága. Nézd meg az agglegényeket, miféle
emberek öregségükben? Egyet se találsz rendes életünek, rendes
gondolkodásunak, rendes érzésünek. Benne élnek a világban, de látszik
hogy nem bele-valók. Idegenek köztünk. A természetre szoktál mutogatni,
a világtörvényre. Most én mutatok oda._
Feleltem:
– _Helyes a hivatkozás a nagytörvényre. Csakhogy abban a házasság
szereteten épül._
Irt:
– _Nem értelek._
Feleltem:
– _A természetben a házasság tiszta vonzalom, szeretet. A társadalmi
házasságban nem szeretet a fundamentum, hanem szerződés._
Irt:
– _Mégsem értelek._
Feleltem:
– _Az államnak a házasság csupán polgártenyésztő intézmény. (Polgár
nélkül nincs katona, sem adó.) Az állam tehát nem törődik azzal, hogy
szeretet-e a kapocs és kölcsönös boldogitás-e a cél? Ez az oka, hogy
széles ajtón lehet bejutni a házasságba, s keskeny ajtón ki, de olyan
keskeny ajtón, hogy mind a hét bőre lenyúzódik annak, aki kimegy._
Irt:
– _Hagyjuk kérlek az elméleteidet fiókban. Fagyaszd velök másoknak a
vérét. Én arra kérlek, hogy házasodj meg. Mert utolsó sarja vagy a
családnak, és ha igy maradsz, teljesen megecetesedel. Vártam eddig, hogy
valamelyik leányismerősünk iránt érdeklődni látlak, de te valahányszor
leánytársaságban vagy, akkorákat ásitasz, hogy az állkapcsod hallhatóan
ropog. Hát kérve kérlek, teljesitsd öreg édesanyádnak ezt az egyetlen
egy kivánságát! Mert csak azért gondolok félve a halálom órájára, hogy
attól tartok, nőtlenül hagylak el!_
Feleltem:
– _Parancsnak tekintem az óhajtását. Jelölje meg, hogy kit vegyek el és
három nap mulva lesz menye._
Irt:
– _Köszönöm, hogy oly engedelmes jó fiam vagy. De mégis azt szeretném,
ha te választanál._
Feleltem:
– _Nekem egyik liba csak olyan liba mint a másik. Merőben fölösleges
tünődnöm azon, hogy melyik gágogjon az udvaromon._
Erre három napig nem kaptam cédulát.
Akkor ismét irt:
– _Hogy tetszik neked Pipi? Bájos leány és angyali a jósága. Vagyona is
van. A családja csupa előkelő ember. Hogy tetszik neked?_
Feleltem:
– _Sehogyse. Már az, hogy egy Paula nevü leány csirke nevet nyomat a
névjegyére, arra vall, hogy valóban csirke-agyu. A jósága… Mi a jósága?
Az hogy az apja erszényéből pénzt osztogat? Osztogasson a maga
erszényéből! Hogy bájos? Az a sok gyürü az ujján, az a nehéz fülbevaló,
gondolatának örökös bálba és szinházba járása, nekem azt mutatja, hogy a
férjét pénz-szerző házi állatnak fogja tekinteni. De ha parancsolja édes
anyám, azonnal feleségül veszem._
Irt:
– _Mit gondolsz Sarolta felől? Az csak müvelt leány! Angolul is ért,
olaszul is! Németül és franciául ugy beszél mint magyarul! Komolysága
éppen hozzád illő. Azonnal felelj._
Mindig azonnal feleltem, depersze a női természet türelmetlen. Hát
feleltem:
– _Sarolta csakugyan művelt leány. Öt nyelven beszél de két =b=-vel irja
az =egyebet= és ahhelyet, hogy =nem lehet=, azt mondja =ki van zárva!=
Hogy értheti a többi nyelvet? ha az anyanyelvét se beszéli tisztán. A
komolysága hozzám illő volna, ha lelki tulajdonság volna mint nálam,
csakhogy nála gyomorbajból származik. Ha parancsolja, feleségül veszem._
Kétnapi szünet következett. Aztán ismét irt:
– _Sáfár Piroska ellen igazán nem lehet szavad. Csupa kedvesség és csupa
zene. Bétóvent úgy játsza, hogy öröm hallani. A családja előkelő
családokba ágazik. Az anyja jómódu özvegy._
Feleltem:
– _Ha valaki kótából rontja a zongorát, az még nem zene-értés. És ha
valaki már reggel nyolc órakor zongorázik, abból ugyan nem lesz jó
háziasszony. A kedvessége? Macska kedvesség. Simul, dorombol. Bizonyára
karmol is, ha kedvetlen. A családja… A családjából csupán az anyját
fogja a férje házába vinni. Az pedig mikor beszél, olyan mintha
kotkodácsolna, mikor pedig nevet, olyan mintha kukorikolna. Aki elveszi
a leányt, elveszi az anyját is, és hallgatni kénytelen élete hosszán át
azokat a hajmeresztő hangokat. De ha parancsolja, feleségül veszem._
Erre aztán hosszu szünet következett. A cédulákon más ügyek jártak. De
az anyám gyakrabban látogatott el a leányos házakhoz, és nekem mindig el
kellett kisérnem. A szeme mindig rajtam állott, valahányszor leánynyal