Átkozott józanság! - 7

– Ime egy rész az adósságomból.
– Ráérünk azzal, – feleltem. Majd később, ha több lesz.
– Nem, – mondotta komoly csökönyösen. Az utazásunk került kétszáznegyven
frankba. A fekete ruhám százhatvan frankba. Marad a frakk-ruha,
fehérnemü, láda és hotelköltség. Holnap azt is megtérítem. Nem tudok
nyugodtan aludni, ha adósság lóg a fejem fölött.
Azon az estén már épp úgy vacsorázott, mint más, noha mérsékelten. Sőt
egy pohár bort is ivott.
A hirlapok másnap dícséretekkel áradoztak. Kettőnek fizetem, de csak
kettőnek; persze az ő tudtán kívül. Azonban, hogy ingyen is szólt róla a
dícséret, kedvező jel volt. Énnekem még a cilinderem is örömsugarakat
árasztott.
Diego közömbösen olvasta.
– Hiába nem tudok örülni.
Azon éjjel én elutaztam Genfbe, hogy az ottani föllépésre készittessek
plakátokat és reklámokat. S egyúttal néhány reklámsort küldöttem
postautalványon a Figarónak. Dürant kértem meg, hogy tegye postára. A
francia elolvasta a szelvényt és nevetett:
– Ön ügyes imprezárió!
Hát mentem Genfbe. Termet béreltem. A művész arcképét kirakatokba
osztottam.
Harmadnapra tértem vissza.
A vasuton nem csekély meglepődésemre kedvezőtlen hireket olvastam a
művészemről.
A második játék még tetszett. A lap azt írta, hogy a közönség a
hátralévő napokra elkapkodta a jegyeket. De már a harmadik játékról nem
írt a lap kedvezően.
„A művész úgylátszik nem nagy programmal indult a világba, – írta a
kritika, – bármily csodálva hallgatjuk is, az ismétlések arra vallanak,
hogy a művésznek csupán négy-öt számra terjed a művészete. Tekintve azt,
hogy a közönség estéről-estére ugyanaz, illő lett volna erről
értesíteni.“
No ez keserü korty!
Kedvetlenül szálltam le a vonatról. Az első szavam a művészem tudakolása
volt. Azt mondták, hogy a kaszinóban van.
Ott áll a játszók mögött a rulet-asztalnál. De nem játszott, csak nézte.
Nézte komolyan, hidegen.
Ahogy a vállát megérintettem, az arca földerült.
– Mennyi pénz! Barátom mennyi pénz! – mondotta zsebére ütve. Csaknem
hatezer frank a bevételünk! Az összes jegyek elkeltek! Jöjjön,
osztozzunk.
És félrevont egy üres asztalhoz. Elővonta a tárcáját:
– Vagyon ez barátom máris, amit eddig szereztünk!
– Olvasta amit a lapok írtak?
– Nem én.
– Kedvezőtlenül írnak.
– Kedvezőtlenül? Bánja a gömöri szösz!
– Azt írják, hogy ön csak négy-ötféle zeneművet játszik, hogy nem tud
többet.
Arcán megvető mozdulat futott át. Szétolvasta a bankókat, s
hozzászámlálta az én csomómhoz a tartozását is. Aztán visszatért a
sergőhöz.
– Csak nem játszik tán? – kérdeztem aggódva.
– Nem, – felelte, – csak nézem.
Otthagytam. Siettem Düránhoz, hogy megtudjam mi történt?
– Semmi különös. Csak egypár zenész jött át a szomszéd városokból. Azok
fumigálták talán a hirlapírók előtt a Diegó úr művészetét.
– És a közönség hogy viselkedett?
– Csakúgy mint az első napon. Ámbátor valamivel tartózkodóbb volt.
– És Diegó úr nem volt izgatott?
– Nem az. Épp oly nyugodtan játszott, mint mindig.
– Tehát ön azt véli, hogy a lapokat ellenséges fúvások fordítják
ellenünk?
– Bizonyos. A holnapi játékra Párisból is jönnek. Az első jelentések
képzelheti mennyire felizgatták a hegedü-művészeket.
Rohantam vissza a játékterembe.
Diódyt ugyanott találtam, ahol hagytam. Egy játékosnak a háta mögött
állt és annak beszélt:
– Okos elvonulás! Ha most abba nem hagyja, mingyárt elviszi az ördög!
A játékos előtt nagy csomó bankó hevert. Ezresekbe játszott. Idegesen
mordult Diódyra:
– Ne izgasson kérem. Tudom én mit csinálok.
S két ezrest vetett a feketére. A két ezres elveszett.
– Látja! – szólt nevetve Diódy. Most megfordult a szerencséje!
S hogy engem megpillantott, intett hogy siessek.
– Tegyen az ellenkezőre, amit ez az úr rak. A vörösre tegyen.
Intettem, hogy nem játszom.
Megfogtam a karját és félrevontam.
– Nagy ujságot mondok, – szóltam komolyan. Ellenségeink támadtak.
– Ellenségeink? Meglássa, hogy ez a bolond mind elveszti a pénzét!…
S hogy én tovább akartam magyarázni, kedvetlenül rázta a fejét:
– Nem törődöm velök. Kérem ne zavarjon!
S rászólt egy kisasszonyra:
– Az ellenkező színre, kisasszony. A vörösre…
– De kérem, – mondottam, – ez nagyon fontos! Hagyja kérem egy pillanatra
az asztalt, hiszen úgyse játszik.
Mintha nem is hallotta volna a szavamat. A tekintete remegő
érdeklődéssel kisérte a szerencse-golyó lassulását, s hogy a golyó
vörösön állt meg, diadalmasan nézett reám:
– Lássa! Megmondtam!
– De kérem a mi ügyünk…
Megfogta a kabátom gombját és élénken magyarázott:
– Mikor valakit szemmel-láthatólag üldöz a szerencse, csak az ellenkező
színt kell rakni. Itt kezdődik az én szisztémám!
Láttam, hogy nem lehet vele beszélni. Visszatértem Düránhoz, hogy vele
tanácskozzak: mi módon lökhetjük ki azt a sárga kutyát, aki ellenünk
ugat?
Évek multán tudtam meg, hogy a sárga kutya maga Dürán volt. De akkor még
csak nem is sejtettem.
A ravasz kópé a legjobb barátomnak mutatkozott. A kérdésemre, még csak a
szeme pillája se rezzent meg.
– Bajos valami, – felelte. Ha egyszer a közönség elfordul, hiába minden
cselekvés. Mindössze azt az egyet tehetjük meg, hogy a legközelebbi
estén új részeket illesztünk a programba. Szivesen vállalkozom arra,
hogy egy-két számot én is betöltsek.
Az ajánlatát jónak éreztem. Még azon az estén fogtunk egy olasz
baritonistát is. És intézkedtem, hogy reggelre új plakátok jelenjenek
meg.
Mikor visszatértem a szállóba, tizenegy felé járt az idő. Ahogy a szobám
kulcsát leakasztják, látom, hogy a Diódy kulcsa még ott lóg.
Hol lehet?
Eszembe jutott, hogy a kaszinóban hagytam. Teremtő Isten! Az az ember
ott bizonyosan játékba merült. Hogyan fog holnap hegedülni? Hiszen a
játék láza betegítőbb a maláriánál!
Rohantam a kaszinóba. Diódy a játékosok mögött állott és a noteszába
jegyzett.
– Játszik? – kérdeztem aggódva.
– Dehogy is, – felelte mosolyogva. Csak nézem, hogy amire tennék
kijön-e?
– És kijön?
– Eddig nyertem volna egy aranynyal negyvenezer frankot.
– Tyüh, teringettét! Hát mért nem tette meg?
– Nem azért vagyok itt, – felelte nyugodtan.
– Nem azért? Hát mért?
– Próbálom magamat.
S hogy erre értetlenül néztem reá, folytatta:
– Ez a zöld asztal úgy vonz, mint az örvény.
– Engem nem vonz.
– Csupa titok, csupa rejtelem.
És újra az asztalhoz fordult.
– Tessék, – mondotta meglepetten, – a bank nyert.
*
Délben Diódy nem jelent meg az asztalnál. Csak akkor gondoltam arra,
hogy az első fellépése óta mintha megváltozott volna az az ember.
Hidegebb, hallgatóbb. Semmit sem kérdez. Röviden felelget. Ez az ember
haragszik rám valamiért!
Végig gondoltam együtt-müködésünk minden mozzanatát. Mivel bántottam
meg? Nem tudtam eltalálni.
No megkérdezem tőle, mihelyt találkozunk. Nincs olyan gyürődés, amit ki
ne lehetne vasalni!
Diódy azonban nem jött.
Ugyan nincs-e a játékteremben?
Ott volt, de a trántekarán asztalnál, ahol az emberek nagyban játszanak.
Megrémültem. Ha ez az ember belevegyül a játékba!…
– Uram, – mondottam a szünetben, – nem ebédel ma?
– Most reggeliztem. Majd csak este felé.
És tovább jegyezgetett.
Délután megérkeztek a párisi lapok. A Figaróban a nevünket pillantom
meg. És olvasom a következőket:
„Nizzában és Monte-Karlon egy amerikai uj hegedü-művész hangversenyez,
Diegó Dionis úr. A közönség érdeklődéssel hallgatja, noha a játéka nem
mozog magasabban, mint egy jó zeneiskolai növendéké. Az igaz, hogy azt a
csekélységet amit tud, oly bravuros vonó-kezeléssel tálalja fel, hogy a
laikus közönséget megbűvöli vele. Azonban az értő zenészek szerint nincs
nagyobb jelentősége, mint annak idején a zongora-művészetben volt
Thalbergnek.“
Hüledezve olvasom ezt a kegyetlen közleményt, s rohanok vele Düránhoz.
– Mondja kérem, ki volt az a Thalberg?
– Thalberg? Az egy jeles zongoraművész volt, aki nem tudott semmit. Mért
kérdi?
– Dehát hogy lehetett jeles zongoraművész, ha nem tudott semmitse?
– Azt nehéz megmagyarázni. A nők rajongtak érte, de a zenészek mingyárt
látták, hogy tartalmatlan ember.
– Nem értem önt.
– Ő ügyesen zongorázott, és kitalálta a középjátékot.
– Mi a csuda az a középjáték?
– Hogy fölvett valami dallamot, és azt más közbealkalmazott dallamokkal
kisérte. Uj valami volt a zongorázás terén, tehát hatott. Mihelyt
azonban látták, hogy ez az összes tudománya, csakhamar elvesztette a
jelentőségét. Orfeumi művészet volt.
Ettől a magyarázattól szinte megfáztam. A Figarót mindenütt olvassák.
Bárhol megjelenünk, a jelszó ki van adva: _A hegedü Thalbergje_. A
velőtlen szajkók mindenütt ezt fogják ismételni.
Olyanforma érzelmekkel vártam az estét, mint amilyennel a gazda megy
jégverés után a vetésének a megtekintésére.
Düránt megkértem, hogy ne szóljon Diegó úrnak egy szót se a Figaróról.
Az igaz, hogy nem is volt rá alkalom: Diegó még hét órakor is ott ült a
játékasztalnál.
De már akkor bementem érte.
Ott állt a játékosok mögött. Az arca ki volt pirulva. A kártyát éppen
keverték. Intett, hogy lássam.
– Itt is nyertem volna, – susogta a jegyzeteit mutatva. Szerencsém lett
volna ma is. Eddig tizezer és négyszáz frank…
– Uram, – mondottam, – egy óra mulva kezdődik a hangverseny. Ön nem
ebédelt még, és át is kell öltözködnie.
– Jó. De most gondolatban száz aranyat teszek. Várjon!
A kártya csosszant. A száz arany elveszett.
– Ugyan kérem, – szólt rám ingerülten, – távozzék innen. Valahányszor ön
megjelenik, mindig ellenem fordul a szerencse!
– Dehiszen ön nem vesztett semmit se.
– De veszthettem volna. Száz arany, kishiján ezer forint.
Ekkor láttam, hogy épp oly izgatott, mint az asztalnál ülők.
Belelapozott a jegyzőkönyvébe, amely épp oly érthetetlen jelekkel volt
tele, mint a kótái. Kereste a következhető kártya-fordulatokat.
De én is csökönyös ember vagyok, s elvégre az én játékom nem itt folyik.
Ha ez az ember éhesen idegesen rohan innen a hangverseny terembe, nem
fog tudni hegedülni.
– Uram, – feleltem komolyan, – a másik teremben a tisztességünk van
kockán.
Haragos szemmel meredt reám, aztán zsebre vágta a noteszát. Megindult a
ruhatár felé.
– Ne boszankodjon rám, – mentegetődztem, – de lássa itt vetjük meg a
hirnevünk alapját. Ellenségünk már is van. Ha ön fáradtan lép föl,
megcsappan a dicsőségünk.
– Nem haragszom, – felelte enyhült hangon. Helyes az ön magaviselete.
– De én egyáltalán nem értem önt, minek érdeklődik a játék iránt, ha nem
játszik?
– Nagy rejtelem ez kérem, – felelte könnyü sohajtással. A szerencsét
nőnek ábrázolják, de inkább egy zöld sfinksz lehetne a képe. Aki annak a
titkát meg tudná oldani, nagyobb ember lenne Napoleonnál is.
És elgondolkodva bólogatott.
Betértünk az étterembe. Ott valami hideg húst rendelt és egy pohár vörös
bort melléje.
Ekkor robogott hozzánk az énekes hölgy.
– No mit szól arra a gonosz Figaróra? – kérdezte Diódyt.
Az értetlenül nézett reá.
– Talán nem is olvasta? Az van a Figaróban, hogy ön iskolai
gyakorlatokat játszik, hogy ön egy hegedü-Thalberg. A közönség
kézről-kézre adja az ujságot. Ez nem jó kérem. Kérem ha a közönséget így
szuggerálják…
Diódy nem felelt semmit. Nyugodtan evett, ivott. Még csak azt se
kérdezte, hogy hol az a Figaró?
Én csak ott sápadoztam mellette.
Végre nem állhattam megjegyzés nélkül:
– Csodálatos az ön hidegvére uram!
Elmosolyodott:
– Ki nekem az a Figaró? Bánom is én, hogy a Figaró mit gondol felőlem!
Magához intette a pincért és fizetett. Én csak hüledezve néztem rá:
Annyira ostoba-e ez az ember, hogy nem tudja, mit használhat és mit
árthat a hirlap kiáltása?
Valóban sok olyan ember jár a föld szinén aki ügyesen viseli a Midász
király sapkáját. De őróla éppen nem hittem volna.
Siettünk a hotelunkba, hogy időnk legyen átöltözködni.
Diódy az úton vigasztalóan szólott:
– Ne legyen olyan kocsonya-szivü kedves fiatal barátom. A hirlapok
sokszor bearanyoznak sok ludat és gúnárt. És rákiáltják hogy aranytollu
fácán! De mit használ az? A közönséget nem lehet megcsalni.
Nyolc és fél órakor a versenyteremben voltunk.
Előbontotta a hegedüjét és szeretettel törülgette.
Egy Párisból érkezett hegedüs, aki a harmadik estén ismerkedett meg
vele, érdeklődéssel nézte a hegedüt:
– Régi szer, – mondotta. Ugyan kitől való?
– Én bizony nem tudom, – felelte Diódy. Családi ereklye.
A francia belenézett az _s_ alaku nyiláson, aztán belefujt és megint
belenézett.
– Stradiváriusz, – felelte, – valódi Stradiváriusz! Megér huszezer
frankot testvérek között is.
Diódy elbámult:
– Huszezer frankot? Ugyan ne tréfáljon.
– Annyira nem tréfálok, hogy bármely pillanatban megadom érte magam is.
A teremből taps hangzott be. Az énekes kisasszonyunk végezett.
– Mit játszik? – kérdeztem Diódytól.
– Talán magyar dalokat. Próbáljuk meg egyszer.
Ráhagytam. Még örültem is neki. Ez csak uj valami lesz ennek a finnyás
közönségnek!
A baritonista hamar végzett. Bőgött mint a bivaly. A közönség tapsaira
földig hajlongott. Aztán fogta a cilinderét és elment. Nem érdekelte a
hangverseny többi része.
Diódy következett. Szorongó mellel figyeltem, hogyan fogadják! Hát
bizony gyönge taps fogadta, feltünően gyöngébb, mint amilyen az első
volt.
Ez már a Figaró hatása! – gondoltam borzongva.
A hegedü megzendült. A Cserebogár-dalt kezdte mély hangon, szélesen,
mintha bársony torokból ömlene a hang. Engem egyszerre a felhők fölé
emelt vele. A szememet könny nedvesítette meg. Soha nem gondoltam volna,
hogy ez a dal zenei kincs!
Aztán áttért más régi dalokra. Repült a daru magasan. Fábián Pesta is
kiállott tizenkét zsandárnak. Gyászolt Máté-Szalka, és szépen legelt a
báróné gulyája. Cifrák nélkül, mély zengedezéssel folytak a dallamok a
gé-húrból. A hegedüjének tüdeje volt. Lélegzett. És ez a meleg lélegzet
érzett minden dalában.
Ha most a pesti Vigadóban volnánk!
Vártam, hogy át fog csapni víg dalokra. De neki az a bolond természete
volt, hogy csak az első percekben játszott másoknak, aztán elfelejtette
a világot. Akkor is egymás hátán tolult eléje a sok szép régi magyar
dal, és ő alig végezte az egyiket, már a másik volt a vonóján.
Eljátszott talán harminc dalt is, s végül hirtelen egy rántással
befejezte.
A közönség is úgylátszik érezte, hogy nem kapott teljes befejezést. A
taps csak akkor kezdett csattogni, mikor már a művész megfordult, és nem
volt hosszantartó taps, sőt nagyon is hamar elhallgató.
Rajtam mintha hideg vizet öntöttek volna végig.
– Valami baj van? – kérdeztem Diódyt aggódva, mikor a művész-szobába
belépett.
– Semmi, – felelte.
– De ön olyan hirtelen végzett.
– Megelégeltem. Ma nincs kedvem játszani.
– Ez nem jó, – mondottam. Mit cselekedjünk? A publikumot hazaküldeni nem
lehet.
Szivarra gyujtott és mélázva nézett maga elé.
Én aggódva gondoltam a hátralevő két részre. Ha már az elsőt így fogadja
a publikum, hogyan fogadja a többit?
– Talán valami vidámabbat játszana, – mondottam. Hiszen ez olyan volt,
mint valami rekviem!
Olyan pillantást vetett rám, mint a ketrecbe zárt párduc.
– Kedves barátom, – szólalt meg aztán érdesen, – az ilyen
megjegyzésektől tartózkodjék.
– Bocsánatot kérek, de…
A teremből behallatszott Dürán úr zongora brummogása. Kifüleltem. A
közönség nyugodtan hallgatott.
– Bocsánatot kérek, – folytattam, – de a közönség kedvére is kell
játszani. Elvégre értem én, ha nem mondja is, hogy a művész nem iparos,
dehiszen önnek annyira nagy a gyakorlata, mint a szinésznek, aki bármely
pillanatban tud sírni vagy nevetni. Én csak azt mondom, hogy ön az imént
sirt, próbáljon most nevetni.
Mogorva arccal szívta a szivarját. Kétségtelen, hogy bántotta a közönség
hidegsége.
S ültünk egymás mellett szótlanul, mint az egymásra únt házastársak
szoktak.
Én azon tünődtem, hogy mi lelte ezt az embert? Hiszen otthon, mikor a
falaknak játszott, több kedvvel játszott.
De nem mertem vele beszélni.
Dürán úr végakkordokat dörgetett. Taps csörgött utána hosszan melegen. A
homlokát törülgetve lépett be, és sugárzott a boldogságtól.
– Gratulálok, – mondottam, – szivemből gratulálok.
Öt percnyi szünet következett. A zsebórámon néztem. Aztán intettem
Diódynak.
Letette a szivarját és nyugodtan lépett elő.
A hegedüjén a Tolnai lakodalmas zenéje hangzott fel. Az alsó húrokon
remekül kontrázott hozzá.
Én örömömben a bokámat is összevertem.
Dürán fülelt és az orrát fintorgatta.
– Nem tetszik? – kérdeztem megütődve.
– Cigányt utánoz, – felelte kitérően. Nekem tetszik.
Azzal kifordult, hogy elvegyüljön a közönség közé.
A megjegyzésére megszeppentem. Farkas Miska akkoriban járta Európát. Más
cigányok is ki-kirándultak külföldre. Ha ennek a franciának nem tetszik,
tetszik-e a többinek?
Az aggodalmam azonban ismét gyönyörködésbe olvadt által. Nem hallottam
még Diódytól népdalokat. Ahogy az ő hegedüjén ment Balogh Fáni a kútra,
s nem talált a gyalog útra, az egy aranynyá változott dal volt nekem!
Szerettem volna kirohanni a pódiumra, s odakiáltani a közönségnek: Ugy-e
hogy nagy művész!
De egyre tüzesebb dalok következtek: verbungosok, csárdások,
szoknya-csavarintó dalforgók. Nincs az a cigányprimás, aki rögtön a
lábához nem tette volna a hegedüt.
Dürán visszatért és az ajtófélfához támaszkodott.
– Érdekes, – mondotta, – nagyon érdekes. De én hallottam már ilyet.
Bizonyára jól cselekszik Diegó úr, ha olyasmit játszik ami új.
Abban a pillanatban kezdett véget cifrázni Diódy. Épp úgy cifrázott,
mint a cigányok. Aztán két rántás. S a zene elhallgat.
Valaki összeüti kétszer a tenyerét. Semmi visszhang. Csend. Mintha a
közönséget elnyelte volna a föld.
Lélekzetem is eláll a figyelésben, hogy talán csak késett a taps… De
semmi… fagyos semmi…
Dürán rám mereszti a szemét és halkan füttyent:
– Fűű! Ez bukás.
Én csaknem elájulok.
Diódy sápadtan lép be a szobába. Ránk néz és leül.
Bennem még tán a szivdobogás is elakadt. Figyeltem, vártam, hogy talán
valaki elkezdi a tapsot; talán valaki rászól a közönségre:
– Uraim, ez igazságtalanság! gonoszság!
De csak a szokott csevegés utálatos moraja hallatszott.
Végre meglöktem Düránt:
– Menjen az istenért, játszék valami szólót, csak mentül hosszabbat.
Attól tartottam, hogy a közönség közé ellenséges muzsikusok vegyülnek,
és arra izgatják, hogy hagyja el a termet.
A kivülről hangzó taps jelzi, hogy Dürán a pódiumra érkezett. Csakhamar
hallom is plink-plank… Béthóven valamelyik szonátája.
Szinte betegen rogytam le egy székre. Vártam, hogy Diódy megszólal.
Jólesett volna abban a percben, ha egyet káromkodik.
De ő csak ült megmárványosodott arccal, komoran.
– Ez kell a közönségnek, – fakadtam ki végre, – széna! szalma! békavérü
szonáta!
Nem felelt. Uj szivart vett elő, s gépies mozdulattal meggyujtotta.
– A közönség, ime itt a közönség! – folytattam keserü szájjal, – ime
ilyen a közönség! Egy rongy hirlapi megjegyzés megváltoztatja az
agyavelejét. Mivel a hirlap azt mondta, hogy ön értéktelen, nem mer
tapsolni még akkor se, ha a szive fölmelegszik.
Diódy úgy ült mint a Munkácsy elitéltje a siralomházban.
– Lássa, – folytattam, – ime itt az igazságos közönség amelyre ön
hivatkozott!
Diódy megvetően legyintett a levegőbe:
– A közönség egy ezerfejü szamár!
– No hálistennek, csakhogy egyszer már egy a véleményünk! Nem kellett
volna magyar dalokat játszania. A cigányoktól hallják az ilyesmit. A
versenytermek publikuma tortát vár, s ön debreceni kolbászt tálal
eléjök.
Sápadtan nézett maga elé. A szavaimra nem felelt.
A bukás most már kétségtelen, – gondoltam. Diódy nem léphet többé ki.
Mivel töltsük be a hiányzó számot? Nincs más hátra, csak az, hogy a
művészt betegnek jelentsük, s helyette ismét a kisasszony énekeljen.
Kimentem a kisasszonyért, s megkértem hogy készüljön egy dallal többre,
mint amennyi a programra volt irva. Aztán visszatértem a terem
forróságától és a gyalázatunktól kábultan. A homlokomat két kézbe
szorítottan töprengtem, hogy a genfi hangversenyünket megtartsuk-e? vagy
más városba menjünk?
Ekközben a párizsi zenész is belépett:
– Kedves Diegó úr, – mondotta vigasztalóan, – a közönség ma kissé
kedvetlen. De oda se neki! Én is jártam már így. Rossini megbukott a
Szevillai borbélyával. Wagner Lohengrinjét Milanóban megfütyülték. Ne
ijedjen meg. Más városban új közönség, új lelkesedés.
– De hogyan lehet az, – szólaltam meg, – hogy az első estén viharos
tapsokkal fogadnak, a negyediken meg ilyen cudar közömbösen. Hiszen
hallotta ön, mit produkált Diegó úr! Ha ez az est Pesten van, hát
szétdől a hangversenyterem. De itt… Varjaknak retorika!
A művész a vállát vonogatta:
– Hja a közönség áprilisi természetü. Egyik órában meleg, a másik órában
dermesztő. És önök egy nagy hibát is követtek el.
– Micsoda hibát?
– A programon most már negyedik este mindig ez van: _Diegó Dionis úr
játéka_. Mi az a _játéka?_ Semmit mondó szó. A közönség szereti a
fantáziáját kalauzzal vezettetni. Nézze meg a leghitványabb kóták is
micsoda cimekkel jelennek meg: _Havasi kürt. A szűz imája. Szerenád.
Nászéji zene. Lizet valcer. A kis regruta. O bella Napoli!_ Vegye ön le
a cimcédulákat a mustáros csészéről, sárnak fogják nézni.
Az énekes kisasszony belépett.
– Énekeljek? Mit énekeljek? Talán a Fauszt-keringőt?
Mentegetődzve fordultam Diódyhoz:
– Azt gondolom, az ön véleménye is az, hogy a program utolsó számát
megváltoztassuk.
– Minek? – hörkent fel Diódy.
– Hát, hát… – hebegtem, – ön még tovább is akar játszani?
– Hogyne, – felelte fagyosan. – A programmon ki van nyomtatva, hogy én
következem.
– De…
– A közönség fizet. A közönség jogosult úgy viselkedni, ahogy akar.
Fizettek; elfogadtam; játszom. Menjen ki kérem és jelentse a
publikumnak, hogy a következő játék címe: _Szent Dávid a holdban_.
Remegő lábbal léptem a pódiumra és még remegőbb ajakkal hirdettem ki a
címet:
A teremben nevetés moraja áradt széjjel.
– Mit nevetnek? Talán hibásan mondtam? – kérdeztem Düránt.
Az is mosolygott.
– Nem, – felelte. Csak olyan szokatlan…
Aggódva néztem Diódyra, hogy nem remeg-e a keze?
Nem remegett. Olyan nyugodtan tette le szivarját, mint a vívó teremben a
félmeztelenre vetkezett viaskodók szokták. Szeretnek az emberek olykor
szinészkedni.
Fölfogta a hegedüt és kilépett a pódiumra. Könnyedén meghajolt. Hátulról
is láttam, hogy az arca sápadt. Engem ájulás környékezett.
A terem elcsöndesült. Taps nem hangzott. Ez rossz jel volt. Csodáltam
Diódyt, hogy a történtek után még hegedülésre vállakozott, ez már nem is
bátorság volt, hanem vakmerőség. Ha én az ő bőrében vagyok,
szégyelletemben megszököm.
Irgalom istene! mi lesz ebből!
Keresztbe tette a vonót a hegedün s egy különös hang zendült meg a
teremben. Nem is egy hang, hanem kettő, három, vagy talán száz is
egyszerre. Ha valaki behunyt szemmel ült volna a teremben, azt vélte
volna, hogy távoli monoton bogárzengés, aminő nyári estéken hangzik a
mezőn.
Mimódon zengette azt a hangot? soha meg nem birtam volna érteni. Dürán
magyarázta később vélekedésképpen, hogy három csaknem egyforma közép _á_
hangot zengetett. A három között levő negyedhangnyi különbség utánozta a
természet zenéjét. De mondom, ez csak vélekedés volt.
Aztán új hangok olvadtak elő: selyemszál finomságu zöngelmek, amelyek
mintha esti szellő szárnyán emelkednének fel és bocsátkoznának ismét
alá… Szinte észrevétlenül változott halk hárfajátékba a zene… de az is
mintha messze a magasból hangzanék… Himnus-szerü zsoltári valami…
A művész félig behunyt szemmel játszott, mintha csak simogatva
érintgetné a vonójával a húrokat, s mintha nem is a hegedü zengene,
hanem a hangok a levegőből gyülnének oda…
A közönségre fordul a nézésem: csupa meredt szem, csupa nyitott ajk,
kövült arcok, kriptai csöndesség.
És szól a tündérzsoltár: lágyan hullámzik a hang, de nem hegedü-hang az,
ókori regék eol-hárfa hangja… Most mintha a bűvös hangok közé nádsusogás
vegyülne, mint mikor végigsóhajt az őszi szél a nádason és berzengeti a
leveleket…, aztán a mélyből rejtelmes halk hangok bugyognak fel… meg
elhalva omladoznak vissza… hosszan… altatón…
Azt gondoltam befejezi ezzel, de egyszerre hallom, halk vékony
üveghangok siramlanak elő… szédítő magaslatokba kerengő tündéri páros
hangok, amelyek már a lehetetlenség határaiba emelkednek… Kisérteties
hangok… Mintha jégcsapokon vonná végig a vonóját…
A lélekzet eláll a mellekben. A gyönyörűség szinte hátborzongató
hidegség immár. A nők ájulás-szerüen hunyják be a szemüket…
A művész hegedüjén haldokló halksággal múlik el a zene… A vonót és
hegedüt lassan lebocsátja. Könnyedén meghajol és megfordul, ellép
alvajáró arccal.
Másodpercek kellenek, míg a közönség föleszmél. Akkor egyszerre a
tapsnak és bravózásnak olyan orkánja tör ki a teremben, aminőt életemben
nem hallottam. Az emberek tombolnak; a nők a keztyűjöket ledobva,
kigyulladt arccal, könnyes szemmel kiabálnak, tapsolnak:
– Bravó! Bravó!
Diódy már bent van a művész-szobában. Hallgatva áll. Arca komor és
nyugodt. A hegedüt leteszi az asztalra.
Én az örömtől a térdemben is reszketve állottam az ajtóban.
– Ilyet nem hallottam életemben! – mondotta Dürán.
És gratulálón nyujtotta a kezét Diódynak.
Az közönbös arccal fogadta.
– Hát menjen ki! – üvöltök rá a boldogságtól szinte őrjöngve. Ezt meg
kell ismételnie!
– Persze, – mondotta Dürán is. Csak siessen.
A teremben tomboltak, ordítottak, tapsoltak, székekkel dörömböztek,
viharos türelmetlenséggel követelték az ismétlést.
– Menjen már! – mondottam szinte fuldokolva.
Diódy összeszorított ajakkal állott. Komor szemmel nézett maga elé.
– Menjen már! menjen! – lihegtem, – hiszen a közönség őrjöng!
– Nem tartozom többel, – morogta Diódy. Amiért megfizettek,
eljátszottam.
S leült.
– De követelik! Menjen már! Menjen! Hát nem hallja?
– Követelik? – kérdezte sötéten.
S komor szemében valami vadállati sárga fény villant el.
Fölkelt s gépies mozdulattal vette föl a hegedüt.
Megindult nyugodtan.
A hegedüt a kezében lógatva tért vissza a pódiumra. Ott megállt és
végignézett a bravózó, őrjöngő közönségen. Aztán megfogta a hegedüt a
nyakánál és úgy csapta a zongorának a sarkához, hogy ezer darabra
recscsent széjjel.
Azzal megfordult és ellépett.
*
Másnap délelőtt kerestem. A rulet-asztalnál ült. Egy halom pénz volt
előtte. Játszott.
– Uram, – mondottam betegen, – hol fog ebédelni?
Idegenül nézett reám, s félvállról felelte:
– Nincs semmi dolgunk többé együtt. Látta, hogy végeztem.
Tett egy százfrankost. Elvesztette.
A játék szünetében hozzám fordult, és farkas-nevetéssel szólott:
– Egyszer veszt az ember, másszor nyer. Az a fő, hogy megérezze, mikor
ül mellette a szerencse.
S belemarkolt az aranyba, rányomta a vörösre.
– Meglássa, hogy most nyerni fogok!
S amint a kezét fölemelte, láttam, hogy a keze reszket.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Még aznap szerződtem Düránnal, és vele utaztam tovább.


A mutter.
Mutternak mondja a nép azt a négyszögletes forma kis vasat, amelylyel az
eke srófjának kiálló végét rászorítják az ekére, nehogy a sróf kiessen.
*
Egy alföldi városban laktam akkor, s az orvos azt ajánlotta, hogy