Átkozott józanság! - 6

Total number of words is 3957
Total number of unique words is 1869
31.5 of words are in the 2000 most common words
44.1 of words are in the 5000 most common words
51.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
életjáradékot fogadom el. Keresek valami falut, ahol nem ismer senki, és
oda vonúlok.
– Helyes, – mondotta Dani. Ha a butoraidból kívánsz valamit, elviheted.
A családi képek is a tiéid.
– Semmit sem kérek, – feleltem, – csak egynéhány könyvet az apám
könyvtárából, meg egy rossz hegedü van a padláson…
Néhány nap mulva ide telepedtem ebbe a faluba. Ezt a házat, kertet
vettem háromszáz forinton, de oly föltétellel, hogy holtom után
visszaszáll az eladó családjára. Kétezer kétszáz forintot meg betettünk
a biztosító intézetbe. Az fizet évenként száz tizennégy forintot,
ameddig élek. A tőke ott marad. Ne sajnálkozzék rajtam: nekem az a pénz
csak eleinte volt szűkös, most már sok is.
De hogy a hegedüről beszéljek már, eleinte sehogysem akart az szólni,
pedig régi jó hegedü. Még az öregapám apjáé volt. Olaszországban vette,
mikor ott katonáskodott.
Bizony napok és hetek teltek el, míg annyira vittem, hogy egyik-másik
nótát kutyavonítás módjára eltudtam játszani. De hogy semmi egyéb dolgom
nem volt, gyakran a kezembe vettem.
Igy aztán csakhamar éreztem, hogy egyre tisztábban zeng elő a hang. De
mindig azt gondoltam, hogy továbbra nem jutok.
Talán két hónap is elmult, mikor arra eszelkedek, hogy nini, eddig csak
unalomból cincogtam és mégis haladok; hátha neki dülök, és húrról-húrra
végigkeresem a hangokat?
Kótát nem ismerek, hát csináltam magamnak. A négy húr négy vonal; a
hangok rajta pontok vagy vonások. Elámultam, hogy mennyi hang van a
hegedün!
De hosszas lenne ezt elmondani. Elég annyi, hogy érdeklődéssel fogtam a
hegedü felfedezésébe, és nem volt olyan nap, hogy valami újat ne
találtam volna.
Kalifornia felfedezői így találták meg az első aranyrögöket, és nem
lehetett az örömük nagyobb az enyémnél.
De a legnagyobb aranyrög mégis az volt, mikor megállapítottam, hogy a
hegedüjátéknak főtitka egyetlen egy mondatba foglalható. S ez a mondat
így szól: _Minden hangot idealizálj!_
A második évben fölfedeztem a kettős hangokat, aztán a hárfa-játékot.
A harmadik évben az üveghangokat fedeztem fel.
A negyedik évben a külön dallamot, külön kisérettel.
Nem aprózom tovább. A hegedü kezdetben rakoncátlan csikó, lassankint
azonban engedelmes paripáva szelidül.
Az életemet valóban megvigasztalta. Barátom, fiam, feleségem, mindenem
ez a hegedü.
De mi lett volna énbelőlem, ha nem harmincötéves koromban kezdem, ha a
kártya helyett hegedüt fogtam volna az én fiatal kezembe!
– Többre akkor se jutott volna, – feleltem őszinte meggyőződéssel.
– Már hogyne! Hiszen ma sincs olyan nap, hogy valami ujat ne találnék.
Hány hegedüs van például, aki nem tudja azt, hogy a vonó épp oly
rejtelmes valami, mint maga a hegedü! A vonónyomás ugyanúgy formálja a
hangot, mint a pecsétnyomó a pecsétviaszt.
… Kiverte a hamut a pipájából és letette a pipát az asztalra. Aztán a
hegedüjét vette elő a tokból. És játszott.
A hold már a fejünk felett állott, és temetői csendesség volt a faluban.
Mit mondjak arról a zenéről, amit azon az éjszakán hallottam? Amit az az
ember cselekedett négy húron négy újjal, mesék világába illő.
– Uram, – mondottam neki, mikor elvégezte, – önnek ki kell innen lépnie
és meg kell hódítania a világot! Igy még nem hegedült ember, mióta ember
van és hegedü ezen a földtekén!
– Eszem ágában sincs, – felelte a hegedüt visszahelyezve a tokjába.
– De uram, bocsásson meg, a művész nem önmagáé, hanem az emberiségé.
Vállat vont.
– Emberiség? Mi nekem az emberiség? Az én világom ez a házikó, meg ez a
kertecske. Amióta ebben élek, jól élek. Amig kint éltem, abban a
sokadalomban, amit világnak vagy emberiségnek neveznek, mindig nyugtalan
voltam.
A pipáját tömögetve beszélt tovább:
– Az élet csupa nyugtalanság. Az emberek érintkezése mi egyéb, ha nem
kölcsönös nyugtalanítás? A házasság mi egyéb? A vagyongyüjtés,
rangszerzés, mi egyéb? Én már nyugodtan akarok élni.
– Az ön felfogása helyes, – feleltem kíméletesen, – de bocsásson meg:
remete-felfogás. Ön azonban nem csupán remete, hanem művész is. A
művészt pedig azért teremti az Isten, hogy nemesítse vele az
emberiséget. A művész a cukor az élet kávéjában. A művész a lámpás az
emberiség állati homályában. A művész az ég ajándéka, mint a napsugár. A
művész a lelkek napsugara. Nagyidőnkint bocsáttatik el egy-egy;
századonkint csak négy-öt, s az is különféle művészetbeli. Nem tudom
istenhivő ember-e ön?
– Vagyok annyira értelmes.
– Akkor kérem éreznie kell, hogy a művészete nem a maga kincse, hanem az
emberiségé. S ha ön ezt a kincset elrejti, olyan bünt követ el, mint aki
lop!
Kemény szó volt, magam is megrezzentem tőle. De szinte kilövődött a
lelkemből.
Már akkor hajnalodott. Az arcát láthattam. Színtelen, szinte beteg arc.
A szavaimra gondolkodón nézett maga elé.
– Engem is nógat néha egy belső hang, – szólalt meg végre csendes
elmélázással. Néha, mikor valami új szépség ömlik ki a zenémből, azt
gondolom: Milyen kár, hogy ezt senkise hallotta! De ez csak egy percig
tart. Mihelyt embert látok, lehülök. Engem sok szerencsétlenség ért… Úgy
vagyok, mint az a hajós, aki mindig zátonyra jutott, valahányszor a
tengerre ment.
– Uram, – mondottam türelmetlenül. Ön szegény ember, s ha nem is
panaszkodik, bizonyára sokszor sóhajtozik. Ön érzi a szavam igazságát,
de azt gondolja, az ilyesmi pénzbe kerül. Hát nézze: nekem van
valamelyes pénzem. Adok önnek ezer forintot a kezdésre.
Szinte ijedten kelt föl a székéről:
– Nem, nem! Megfogadtam, hogy nem!…
– Gondolja meg, – folytattam csökönyösen, – hogy a művészet a kölesnél
is jobban fizet. Minden nagy hegedü-művész milliókat szerzett.
– Nekem nem kellenek a milliók!
– Gondoljon arra, hogy csak egy-két hónap alatt is visszahegedülné az
ősi birtokát!
Az ember elsápadt.
– De kérem… – rebegte, – én nem fogadhatok el öntől semmit.
– Értem, – feleltem. Én önnek idegen vagyok, és ön úri ember. Mondok
mást, amit úri ember mindenkor elfogadhat. Lépjünk üzleti
összeköttetésbe. Én önnek nem adok egy krajcárt se, de kibérelem a
művészetét. A művészi tudás épp olyan birtok, mint a föld. A parasztok
bérlik néha a földet felibe. Én is így bérlem az ön művészetét.
Imprezáriója leszek. Előre járok minden városba. Gondoskodom teremről,
plakátról, hirlapi hirdetésekről, jegyről, és szállásról. Önnek nem kell
elfogadnia tőlem semmi pénzt. Én fizetem a vasúti költséget, a szállást,
terem-bért, mindent, és ezért a fele jövedelmet kívánom.
Az orrát dörzsölte. Pislogott. Láttam rajta, hogy az ajánlatom az
elevenére talált.
– Hajnalodik, – mondottam az égre pillantva. Haza megyek aludni.
Feküdjön le ön is. Holnap elhozom az ajánlatomat írásban.
– Este, – mondotta, – csak este.
Azzal elváltunk.
Nekem különös volt, hogy megint estére citalt. De nem sokat tünődtem
ezen. Gondolataim minden motólája azon dolgozott, hogy Dénes urat
kiemelem az ismeretlenségből, mint ahogy Isten kiemeli a napot a
sötétségből. Lángolj nap! Világíts! Melegíts! Ember, káprázz tőle és
áldd!
Jót aludtam erre a gondolatra, s mikor felébredtem, akkor is örültem
neki. Még üzletnek is jó. Az én vagyonkám megszázszorozódik! Vele is jót
cselekszem! A világ is hálás lehet érte!
Még délelőtt átmentem a szomszéd faluba és telegrammot eresztettem onnan
a Pesti takarékpénztárba, hogy azonnal bocsássák útnak a pénzemet.
Valami ezer és egynéhány forint volt a vagyonkám.
Még le se nyugodott a nap, a pénz a zsebemben ropogott: tíz százas és
apró pénz.
– No, – mondotta Vadászi, – ugy-e, hogy bolond?
– Bolondok ám maguk, barátom! – feleltem nevetve. A világ legnagyobb
elméje lakik itt maguk között, s maguk úgy néznek reá, mint tinó a
toronyórára.
Igy leszóltam szegényt. Pedig az ő vélekedésök volt a helyes. Bolond
volt szegény Diódy, bolond!
Dehát akkor még nem tudtam.
Korán megvacsoráztam, és vágtattam hozzá.
Ezuttal a szobájába vezetett. Alacsony parasztszoba volt az, földes és
dohányszagu. Az asztalán gyertya égett. Egy tányér piros őszi barack
várt. A tányér mellett egy palack bor.
Megkínált a barackkal:
– Tessék. Az én fámon termett.
Az arca nyugodt volt és szíves. Pipázott, mint tegnap. A ruhája kopott
atilla.
Ettem egy szem barackot és lopva körülpillantottam.
Kopár falak. Csakugyan nincs bútora. Egy szögletben faágakból
összeszegezett kis könyvtartó. Ott állnak a pipái is, valami hat
cseréppipa. A szoba falának közepén az én képem lóg. A földön gyékény.
Egyéb semmi.
– Hát uram, – mondottam a barackot szopogatva, – remélem holnap
indulunk.
Mosolyogva rázta a fejét:
– Nem.
S hogy erre kedvetlen elképedéssel néztem reá, nyugodtan folytatta:
– Átgondoltam apróra, hogy miként lenne az? Hát először is innen
elindulnánk, s ön a legközelebbi városban venne egy frakkot nekem.
– Játszhatik atillában is, ha tetszik.
– Azután élnék az ön költségén talán két hétig is, amíg az előkészületek
folynak.
– Pardon: ön a maga költségén él! Az a pénz, amit előzetes költségül
kinálok, az ön pénze. Nem adott-e el ön földbirtokos korában gyapjut
előre egy évvel?
– Hát jó. Aztán következik a fellépés. Ki tudja, hogy a világ elfogad-e
művésznek?
– Ugyan, kérem…
– Mert az emberi fülek kótával szabályozott fülek. Az olyan szakács, aki
nem tanult főzni, csak a maga kitalálásából, lehet hogy jól főz a maga
nyelvére, az is lehet, hogy az ilyen kóbor festőnek is, aki ma jókedvvel
ebédel egy grófi asztalnál, holnapután megint egy juhász kondérjából… Mi
lesz ha a publikum lelkesedés helyett nevetésre fakad?
– Ha csak ez az aggodalma, kezdhetjük kistársaságban.
– Aztán lássa minek vegyek nyugtalanságot magamra, mikor itt nyugodt
lehetek? Minek keressek pénzt, mikor nekem elég az, amit kapok? Az a
gondolata, hogy visszahegedülhetem az ősi birtokot, egy percre
megrendített. Dehát minek nekem az az ősi birtok? Gyermekeim nincsenek.
Ma már ötvenéves vagyok.
– Uram, – mondottam, – ez a leghidegebb önzés, amit önnél tapasztalok!
Hát csak magára gondol? Arra nem gondol, hogy milliók lelkét emelheti
föl a művészetével a porból? Nem gondol arra, hogy a sors ime a dicsőség
aranykelyhét nyujtja önnek, s oly édes itallal, aminőt soha nem izlelt!
És mondjuk, hogy nem kell önnek a pénz! Mennyi nyomoruság van a világon!
Nem fordulhat-e ön a szegények felé, nem akar-e áldást hinteni két
kézzel közéjök, mint valami égből leszállt angyal?
A boszankodás oly ékes-szólóvá tett, hogy magam is álmélkodtam a
lelkemből özönlő gondolatokon.
Dénes úr végigsimította a homlokán a kezét:
– Az az egy igaz, – mondotta elgondolkozva, – hogy a nyomorultakon
segíteni nemes feladat. Sokszor van úgy, hogy koldus imádkozik az ajtóm
előtt és én szeretnék neki adni bőven, bőven…
– És a dicsőség uram! Hogy Európa minden fala az ön nevét kiáltja!
Legyintett.
– Mi a dicsőség? A sokaság véleménye egyvalakiről, és egyvalaki
véleménye a sokaság véleményéről. Füst!
– Dejszen uram, füstnek is aranyfüst az!
A fejét rázta.
– A dicsőség csak vélemény. A vélemény csak gondolat. Nincs annak
értéke.
Sohajtott. Aztán fölkelt és a hegedüjéért nyult.
– Akarja, hogy hegedüljek?
– Hálával hallgatom.
– Lássa, – mondotta a hegedüt pengetve, – ez a tizenöt sovány év, amit
itt töltöttem, ez az én életem leggazdagabb része. Azonkivül hogy
megtanultam hegedülni, két nyelvet is megtanultam. Megtanultam az arámi
nyelvet és a görögöt.
– Dehát mi a csudának jó az?
– A bibliát fordítani. Lefordítottam a bibliát arra a nyelvre, amelyen
Jézus beszélt. Hogy úgy halljam a szavait, ahogy ő mondhatta. Aztán
kitaláltam egy magától müködő öntöző-gépet is. Az én kertemben soha
nincs szárazság. Mily haszontalanul éltem harmincöt éves koromig! Mily
tudatlan voltam! Az életem nem ért annyit, mint a földi gilisztáé, amely
legalább a földet porhanyítja.
Búsan nézett maga elé. Aztán vállat vont:
– Nemzeti bün. A magyar ember elméje olyan, mint az üres malom: nem
őrlet gabonát, csak a víz jár által rajta, a víz. A személyeskedő
politika, meg a kártya.
Legyintett:
– Mennyi elme-erő hever parlagon minálunk! Annyi jó észszel a világ
legműveltebb nemzete lehetnénk. Ha kevesen vagyunk is, tündökölhetnénk!
A gyémánt is kicsi.
Álla alá nyomta a hegedüt:
– Ezt hallgassa meg, – mondotta, – négyes hangu ének. Képzelek egy nőt
meg egy vastag-hangu férfit, azán meg két együtt éneklő közepes énekest.
Operában hallottam egyszer effélét.
Megzendítette a hegedüt, és a két középső húron valami páros dalt
játszott. A dalba csakhamar beleszólt egy vékonyka aranyfonál, egy női
hang, s utánna egy bársonyos mély hang, mintha amannak felelne.
A négy ujj a négy húron, egymástól szinte függetlenül csúszott ide-oda.
A két középső hang folytonosan együtt vitte a melódiát; a nő édes
finomsággal csicsergett bele, a férfi mámoros forrósággal.
Én még lélekzeni se mertem e csoda hallatára.
– Uram, – mondottam felizgulva, mikor letette a hegedüt, – nézze: itt a
pénzem, amit telegrafice rendeltem magamhoz. Ha ön el nem jön velem ki a
világba, itt a szeme előtt égetem el az összes pénzemet!
Azzal felfogtam az első százast és a gyertya lángjához tartottam.
– Jön?
Dénes úr meghökkenve nézett reám.
A százas lobbot vetett: kékes láng csapott föl belőle. Rosszbüzü füst
kigyózott a kezemben maradt darabból.
Fölvettem a másik százast.
– Jön?
Dénes úr a karomhoz kapott.
– Kérem, ne folytassa!
Sápadt volt. A homloka megnedvesedett. Ahogy letette a hegedüt, láttam
hogy a keze remeg.
– Istenem, micsoda kár! – rebegte. Kérem, tegye el a pénzét… Látom, hogy
bízik bennem… De mégis… Tegye el a pénzt! Tegye el!…
– Nem én! Itt égetem el eggyenkint, hogy lássa jelképezve, miként éget
ön el mindennap evvel a falusi vesztegléssel ötször ennyit! Ez
kishitüség, uram! Vagy mondjuk ki: gyávaság!
– Kérem, nem gyávaság, – mentegetődzött a homlokát szorongatva. De én
oly szerencsétlen voltam az életben… az emberek között… Ha visszatérek…
A szerencsétlenségeimbe térjek-e vissza?
– Képzelődés! – feleltem, – fekete képzelődés! Ön nem veszthet semmit!
Irást adok önnek arról, hogy ha a kisérletünk nem sikerül, ön semmivel
se fog nekem tartozni! Visszatérhet ide, ahonnan kiindult és
folytathatja ezt a remete-életet! De meg kell próbálnunk!
Töprengve járt föl és alá a szobában.
– Nem jót érzek, nem jót! – mondogatta. Kérem, hagyjuk holnapra! Ön
fiatal ember, heves ember: az ilyesmit meg kell gondolni! Tessék szivar!
Tegnap izlett.
Szivesen rágyujtottam. De nem állhattam meg kérdés nélkül:
– Hol vette ön ezeket a jó szivarokat?
– Van, – felelte kitérőleg. Nekem nem hiányzik semmi se.
Különös volt a pillantása. Mért?
Megnéztem a szivart a gyertya lángjánál. Semmiféle ismert szivarhoz nem
hasonlított.
– Tessék eltenni, – mondotta, – ha izlik.
Aztán ismét fölvette a hegedüt és más dalokat játszott, de valamennyi
dala olyan volt, hogy nem hasonlított semmiféle ismert melódiához.
Mintha Bellinit, Béthóvent és Sopeent összeöntötte volna valaki
egymuzsikába.
Meg is mondtam neki.
– Ez mind az én dallamom, – felelte. Van valami háromszáz.
Azzal elővont a könyvei közül egy halom papirost.
– Itt vannak a kótáim.
Csak elbámultam, micsoda kóták voltak azok. Négy vonalon
összevissza-kanyargó kigyók, cikk-cakkos villámok, tojások, téglák,
nyilak, csillagok, fürészvonalak, sárkányfarkak.
Semmit nem értettem azokból a jelekből, csak a címüket tudtam elolvasni.
De azok is furcsák voltak: _A szerelmes leány sóhajtásának utazása a
fenyves erdőn által. Őszi levélhullásban katona-búcsúzás. Juhászdal a
patak mellett. Tündérek menyekzője. Dávid király a holdban. A jég-tó
zenéje. Kánai menyekző. Cserebogarak keringése májusi estén._
– Följegyeztem, – mondotta, – hogy el ne felejtsem. A tudományos kótákat
nem ismerem, de azok se lehetnek mások, csak a zene betüi. Muszáj-e
nekem olyan betüt írnom, mint amilyet a latinok írtak? Nem csinálhatok-e
magamnak akár százféle ábécét is? Az a fő, hogy a zenei gondolat
eljátszható legyen. Az én kótáimon megvan jegyezve a legkisebb mozzanat
is.
– Dehiszen ez kincstár! – szóltam szinte kiáltva.
– Nem tudom másnak micsoda, – felelte nyugodtan.
– És ön költő is, zeneköltő! nemcsak a mások lelkének visszhangozója!
– Tudj’ az Isten, – felelte a szakállát simogatva. Nekem mindez inkább
kivülről jön. Ha ránézek az égre, s látom a futó felhőket, én azt
zenével tudom kisérni. Ha látom a méheket rajzani, zenei gondolatok
ébrednek bennem. A harangszó, a patak-csörgedezés, a nászmenet vagy
temetés látása végtelen zenei folyamatokat áraszt a hegedümből. Ámbátor
talán minden muzsikus így van.
Ismét felvette a hegedüt és szólott:
– Ezt hallgassa meg. A címe: _Dávid király a holdban_. Két-részü. Az
első nyári hold-zene. Azt hallotta már, de a télit nem. Azt csak télen
játszom.
Kiválasztotta a kótákból a mondott címüt, és figyelemmel nézte.
– Nem, mégse játszom. Fáradt is vagyok, és az ön idegeit is megviselné.
Másik kótát vont elő.
– Ezt játszom el inkább: _Piros hajnal az erdőn_. Ez nem annyira zene,
mint inkább gyermek-játék.
És ekkor a hegedü mintha átváltozott volna madárhangokká! Ahogy a
falevél susog, ahogy a madarak egyenkint ébrednek, egyik káricál, a
másik füttyent, a harmadik cseveg, csicsereg, flótáz. Közben
szarvasbőgés, avarcsörgés, vadászdal…
Bolond valami volt, de láttam belőle, hogy ennek az embernek csakugyan
engedelmes rabja a hegedü!
Azonban a gyertya tövig fogyott, s Dénes úr aggódva pillantott olykor
reá. Fogtam hát a kalapomat.
– Hát én az ügyet elintézettnek tekintem!
– Mégegyet aludjunk reá, – felelte kérlelőn. Hiszen önnek kell legjobban
meggondolnia!
– Jó. Ha önt csak az a kérdés nyugtalanítja, hogy én meggondoltam-e,
szivesen megmutatom, hogy holnap is ugyanaz lesz a gondolatom.
Másnap délben egy megsárgult névjegyet kaptam tőle. Csak két szó volt rá
írva:
_Mit határozott?_
Feleltem:
_Azt hogy ma este tovább égetem a százasokat, ha ön még tétovázik._
A fiucska, aki a postásunk volt, másik névjegygyel tért vissza:
_Tessék eljönni hozzám este helyett ebéd után._
Egy órakor már nála voltam.
Nagy munkában találtam: az asztala tele volt sárga dohánylevelekkel.
Szivart csinált. Már egy halommal készen állt előtte.
– Önnek csinálom, – mondotta, – mivelhogy annyira izlik. Most már
fölösleges eltitkolnom, hogy ez a dohány az én termesztményem.
Ekkor értettem meg, hogy mért nézett rám olyan bizalmatlanul, mikor a
szivarról kérdezősködtem; és hogy mért nem bocsátott be esztendőn át
senkit az udvarába.
Dohányt termesztett. A nagy, négyszögletes melegágyak is arravalók
voltak. A dohánynak maga készített korhadék földet, maga kapálta. Télen
aztán a kórókat elégette a kemencéjében. Husvétkor Püspökné nem
láthatott ottan a dohányból semmit.
– A szükség rávitt, – beszélte Dénes úr. Éveken át próbálgattam, milyen
földet szeret legjobban a dohány? Azt is kitaláltam, hogyha későn
ültetem és kánikulában beárnyékolom, és napon melegült vízzel
öntözgetem, annyira átfinomul, hogy a havannával vetekedik.
Megmutatta a tyúkjait is. Volt neki vagy tíz. Valóban Robinzon-életet
élt az az ember!
Még egynapi türelmet kért, hogy a dohányát eltakarítsa a kertből.
Segítettem neki. A búbosban minden kórót elégettünk.
Másnap odaajándékozta a tyúkjait Püspöknének. A háza kulcsát meg
bepecsételte és átadta a község birójának.
És csak mosolyogtam. Nem tér ő ide vissza többé soha!
És útnak eredtünk.
*
Az első föllépését Pestre szándékoltam, de Diódy a fejét rázta rá.
– Pesten nem!
– Dehát mért?
– Mert azt a csúfságot nem szenvedem át.
– Micsoda csúfságot?
– Hogy én magyar ember létemre ott hegedüljek mint valami muzsikus
cigány!… Még valamelyik barátom megismer, aztán rám rikolt, hogy az ő
nótáját!
Nem lehetett a fejével beszélni.
– Hát akkor talán Bécsben.
– Ott se. Én az osztrákok előtt bizony nem hajlongok!
Ráhagytam hát, hogy válasszon Európa városai közül.
– Csak éppen nagyon messze ne menjünk, mert a vonatot pénzzel fütik.
Hosszan gondolkodott. Végre is azt határozta, hogy ott lép fel, ahonnan
elindult: Monte-Karlóban.
Ez a gondolat kedves volt neki. Hogy ott, ahol elvesztette a vagyona
utólját, ott kezdi ujból a vagyongyüjtést; és hogy ugyanazon a pódiumon,
amelyről a művészet első lángja szállott reá.
Mingyárt a megérkezésünk napján összehívtam egy kis társaságot, hogy
alapot vessünk a hírnek. Diódy a _Diego_ nevet vette föl: _Dionis
Diego_. Azt lehetett olasznak is érteni, spanyolnak is. Hiába
példázódtam neki Liszt Ferenccel, a maga nevét sehogyse engedte plakátra
vinni.
– Liszt Ferenc német ember, – mondotta büszkén, – az teheti.
– De gondolja meg, micsoda dicsőség az ön családi nevének!…
– Az én őseim nem hegedüvel szerezték ezt a nevet.
Már akkor alakilag nagyot változott. A rőfös szakál eltünt. A bajuszát
kisodorta. Katonás termetén divatos fekete ruha. A frakk is illett reá.
A megjelenése, mozgása valóban spanyol-grandi volt.
Csak a kopaszsága nem tetszett nekem. Sohasem láttam még kopasz művészt.
A meghivottak közül megjelent a kaszinó igazgatója, két hirlapiró, a
zenekari karmester. A karmesterrel egy hivatlan úr is érkezett még, egy
kecskeszakállu szőke fiatal ember.
– Moszjő Dürán, zongora-művész, – mutatta be a társaságnak.
Eleven kis ember volt. Mingyárt ajánlkozott, hogy kisérni fogja Diegót.
– Kóta nélkül játszik, – feleltem. S nem is gondoltunk arra, hogy valaki
kísérje. De ha jónak látják, szivesen fogadjuk.
Diegó barátom elfogultság nélkül, sőt szinte kedvetlenül vette elő a
hegedüt. S játszott nekik összevissza, részeket a műveiből. De a
legszebbeket nem játszotta.
A hallgatók mindazonáltal ámulva nézték és szerencsét kívántak nekünk. A
zongora-művész is; noha kijelentette, hogy ezt a játékot nem lehet
zongorán kisérni.
Másnap a helyi lapban hosszu cikk jelent meg Dionis Diegó braziliai
művész úrról, aki először van Európában.
A cikk kiemeli, hogy a művész csupa amerikai melódiákat játszik, és hogy
a játéka is merőben különbözik az európai hegedüsökétől.
Diegó barátom közönbös arccal tette le a hirlapot.
– Különös, – mondotta álmosan, – mintha valami idegenről olvasnék.
– Hát nem örül neki? Pedig ez a dicséret kétszáz frankomba került!
Megrándult, s rám bámult.
– Ezt ne tegye többé, – mondotta aztán csendesen. Nekem a dicséret nem
érték.
Azzal felvonta a keztyűjét, és elsétált a kaszinó felé.
Düránnak panaszkodtam aztán, hogy a szövetségesemnek semmi érzéke nincs
az üzlet iránt.
Dürán helyeselte a nézetemet.
– A reklám a fő, – mondotta. Lehet valaki akármilyen zseni, ha a reklám
nem világítja meg, homályban marad.
Négy estére hirdettünk előadást. Diegóval egy helybeli énekes hölgy is
szerepelt. Csekély pénzünkbe került. A hölgy énekét Dürán kisérte.
Az érdeklődés az első estén nem volt éppen nagy. Üres székek bőven
ásítoztak a teremben. De szerencsére csak hátul, az olcsó rendben.
Attól tartottam, hogy Diegó barátomnak szokatlan lesz a sok idegen szem.
Fölösleges volt az aggodalmam. Diegó nyugodtan játszott, noha merőben
más dallamokat, mint amiket szokott. Minden muzsikájában volt eddig
valami magyaros, ezúttal mintha a hegedüje is frakkba öltözött volna.
Mindazonáltal figyelemmel hallgatták. Egy-egy játéka az
oktáv-kettősökkel a hangok ezüst patakját zúdította végig a termen, s
időnkint halk morajlást idézett elő. Minden művész ismeri azt a meleg
morajlást, amely annak a jele, hogy magával ragadta a magasba a
lelkeket. A lelkek emelkedésének szárnysuhogása az. Az a művész, aki azt
hallja, bizonyos lehet abban, hogy a halhatatlanság csillaga
előtündöklött a feje fölött.
Zúgott a taps a végén. Mindenki tapsolt. A szívem majd kiugrott a bordám
közül.
– Győztünk Diegó, győztünk! – kiáltottam felrohanva a színpadra. Ez az
első tetszés-zaj egy dicső pályafutásnak a biztos előjele!
Diegó oly nyugodt volt, mint otthon.
– Tetszik; úgylátszik, tetszik a játékom.
– De mi a keféért nem játszik ön a szokott melódiákból?
– Hogy játszak, mikor idegenben vagyok? Csupa frakk és kölni illat.
– Hát nem a szerzeményeiből játszott?
– Nem én, csak összevissza, ahogy a színház képe inspirált.
Rábámultam.
– Kérem, – mondottam, – ez veszedelmes. Jó lesz tán elővenni a kótákat.
Az bizonyosabb.
– Nem tudok én azokból semmit, csak ha elém teszem.
– Hát mit játszik a második szakaszban?
– Folytatom ahol elhagytam.
– De hátha ugyanazt hallják?
Vállat vont.
– Már hogy lenne ugyanaz. Most arra fogok gondolni, hogyan játszott a
másik művész? Azt sokszor próbáltam emlékezetből utánozni. Olyankor
eszembe jut mindig az is, hogy milyen borult kedvvel hallgattam. Az az
emlékezés is melódiává alakul.
Aggódva tértem vissza a nézők közé. A hölgy elvijjogta a dalát, aztán
újra Diegó következett.
Valóban mást játszott. Szemet és fület kápráztató futamokat, amik oly
gyorsan iramlottak egymásután, mintha két hegedün két művész játszana
valami őrült kergetősdit.
Aztán megszólalt az alsó húron egy bánatos magyar melódia, amelynek a
lélekzet-vételeit az előbbi futamok folytatása töltötte be.
A közönségnek nagyon tetszett.
– Ilyen technikája nincs ezidőszerint senkinek se! – hallottam
mindenfelől.
Ismét rohantam hozzá:
– A közönség a hetedik égben van! – mondottam. De mi lesz a harmadik
szakasz?
– Nem tudom, – felelte. Valami kell, hogy inspiráljon. Egye meg a moly
ezt a piros termet, nincs benne semmi változatosság.
Megrőkönyödtem.
– Dehát éppen semmit se tud a szerzeményeiből?
– Tudok biz én, tudok részeket mindegyikből. Csakhogy azokat eljátszani
itt nem lehet.
– Már hogyne lehetne.
– Nem lehet. Az a kert kell azokhoz, meg azok a fák, az az ég, az a
csöndesség.
– Dehát azt a kertet nem hozhatjuk ide! – feleltem idegesen.
Vállat vont.
– Úgy beszél, ahogy érti. Más az, ha magamnak játszom, más az, ha
pénzért.
– Dehát mégis mit fog játszani harmadiknak?
– Magam se tudom. Talán ránézek majd valamelyik dámára, és eljátszom,
amit abban a pillanatban gondolok.
Csengettek. Nekem a lábam is remegett kétségbeesésemben. Mi lesz, ha az
a dáma éppen a hegedülés közepén fölkerekedik és elmegy!?
Visszarohantam a művészemhez:
– Nem tudná eljátszani azt a négyes hangu valamit, amelyikben a férfi
meg a nő váltakozva énekel.
– Hogyne, – felelte Diegó nyugodtan. Azt el tudom.
– Nohát akkor azt.
Falakat rengető tapsvihar volt az előadás vége. A közönség véleménye
egyértelmüleg az volt, hogy merőben új hegedüse van a világnak!
– Egy egy hegedü-Sekszpir! – hallottam egy pocakos tokás úrtól.
– Ez egy hegedü-Boszkó! – mondotta rá egy másik.
Melyik dicsérte jobban? nem biráltam akkor. Csak örültem, bomlottul
örültem. Nem is a lábamon jártam, hanem szárnyakon.
– Aranynapok várnak ránk Diódy uram! – mondottam lángolva. A közönség
ítélete példátlanul lelkes!
Diegó nyugodtan vonogatta vállát:
– Tetszett. Éreztem hogy tetszett.
– És ön közömbösen fogadja ezt a nagy jelentőségü tetszést? Hiszen egy
csokoládé-gyáros jobban örül, ha a csokoládéjáról jó megjegyzést hall,
mint ahogy ön örül ennek a világra-szóló tetszésnek!
– Nem hajlongtam eléggé? A hotel-portás nem hajlong annyit egynap.
– Nem úgy értem. Önnek belsőleg kell örülnie. Ünnepi kivilágítást kell
éreznie a lelkében!
A fejét rázta.
– Nem tudok én már örülni a dicsőségnek. Hiába: vén vagyok.
A bevételünk kilencszáz frank volt. Felét átadtam fillérig.
– Az első marok pénz a milliókból, – mondottam ragyogva.
Vissza olvasott belőle négyszáz frankot.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Átkozott józanság! - 7
  • Parts
  • Átkozott józanság! - 1
    Total number of words is 4038
    Total number of unique words is 1919
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 2
    Total number of words is 4057
    Total number of unique words is 1849
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 3
    Total number of words is 4007
    Total number of unique words is 1870
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 4
    Total number of words is 4027
    Total number of unique words is 1897
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 5
    Total number of words is 4019
    Total number of unique words is 1809
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    45.1 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 6
    Total number of words is 3957
    Total number of unique words is 1869
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 7
    Total number of words is 3847
    Total number of unique words is 1809
    29.5 of words are in the 2000 most common words
    42.7 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 8
    Total number of words is 4091
    Total number of unique words is 1929
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    42.6 of words are in the 5000 most common words
    48.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 9
    Total number of words is 4021
    Total number of unique words is 1810
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    43.7 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Átkozott józanság! - 10
    Total number of words is 2347
    Total number of unique words is 1040
    38.7 of words are in the 2000 most common words
    51.6 of words are in the 5000 most common words
    57.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.