Apró regények és esetek - 03

Egy napon együtt reggeliztek szállodájuk terraszán. Arcuk ünnepiesebb
volt, mint rendesen, szinte átszellemült.
– Már csak két óránk van, siessünk az evéssel – mondta a férfi.
Az asszony nyugodtabb volt.
– Miért siessünk? Elrendeztünk mindent, ami elrendezhető volt; szegény
jó apámnak már elküldtem a levelet.
– De még sok beszélni valónk lesz, – vélte a kapitány, – utolsó órámat
meghitt kettesben akarom veled tölteni…
Fizettek s szobájukba vonultak. Újra felidézték utolsó tizennégy napjuk
emlékeit s elsajnálgatták a jó öreg ezredest, aki csak nagynehezen
egyezett bele (leánya unszolására), hogy a fiatal pár együtt utazzék már
az esküvő előtt. Persze bizott leánya tisztaságában és a kapitány
jellemében.
Hát abban nem hiába bízott; csak abban csalódott, hogy férj és feleség
lesznek az ő gyermekei…
A kapitányt ezen a ponton furdalta a lelkiismerete. De az asszony
megnyugtatta:
– Félrevezettük jó apánkat, igaz, – mondotta, – de azért ne tegyünk
magunknak szemrehányást. Ő igen nagy ember, fölsőbbséges lény, ő meg fog
bennünket érteni s belenyugszik a megváltoztathatatlanba, mert nagy az ő
hite.
A kapitány megköszönte a vigasztalást és zsebébe nyúlt órája után.
– Ilonám, itt az ideje…
Az asszony felállott, égre emelte szemét s összekulcsolta kezét:
– Elérkezett hát a nagy pillanat, a fönséges, a dicső! Egyetlen barátom,
köszönöm neked, hogy megváltasz s hogy az örökkévalóságba együtt jössz
velem…
A férfi ismét zsebébe nyúlt s egy üvegcsét vett ki onnan.
– Ez az – mondta elfogódottan.
– Biztosan hat? – kérdezte a nő.
– Pillanat alatt…
– Akkor imádkozzunk.
Letérdeltek egymás mellé és imádkoztak. Aztán felállottak. Megfogták
egymás kezét.
– Ilonám!
– Gézám!
– Egyszer, egyetlen egyszer talán megcsókolhatnánk egymást, Ilonám.
Az asszony fülig pirult.
– Tessék.
S odanyújtotta meleg ajkát a férfinak.
Öt perc multával már hideg volt a meleg asszonyszáj. Hatott a méreg; jól
hatott: két rajongó lelket az ismeretlen Magasságokba ragadott…


SZERELEM.

I.
A karcsú, szép asszony összegubbaszkodott a karosszékben és reszketett,
mintha fáznék. Pedig majd kicsattant az arca a forróságtól.
Rónay Sándor a kandalló mellett állott sápadtan, idegesen. Rázogatta a
lábát és egy porcellánvázán zongorázott.
Az asszony kinézett az ablakon; a férfi loppal az asszonyt leste. Meg
akart szólalni háromszor is, de mindannyiszor torkán akadt a szó.
A helyzet feszült volt. Villámos szikrák cikáztak a levegőben az asszony
és a férfi szíve között…
Végre is a nő törte meg a vajudó kínos csendet.
– Sándor, meddig marad itt?
A férfi szinte indulatosan utasította vissza a kérdést.
– Miért kíváncsi rá?
A szép nő felállott és lassan, nesztelenül, mint egy álomjáró, az
ablakhoz libegett. Forró homlokát a hideg üveghez szorította és sírt.
Rónay Sándor csak nézte egy darabig, aztán hozzásietett és megállott a
háta mögött.
– Elza, miért sír… Elza?!
Elza leejtette karját. Sándor a keze után nyúlt…
Ebben a pillanatban egy hatalmas, feketeszakállas férfi lépett a
szalonba és megállott az ajtóban, a neszfogó vastag szőnyegen. Az Elza
férje volt, a Sándor unokatestvére. Öle tele volt mezei virággal.
Feleségének hozta a virágot, igen szerette a feleségét. Olyan boldog
volt mellette, mint valami gyermek. Folyton játszott vele, akár egy
finom kis játékkal. Most is azzal a szándékkal lépett a szobába, hogy
hozzásompolyog hátulról és befogja a szemét… kukucs, baba! Aztán az
ölébe szórja a virágot és széjjelcsókolja finom, illatos haját…
Első pillanatra nem is igen értette meg Rónay Tamás a különös helyzetet…
Hogy került az ő hitvese keze egy idegen kézbe?… És miért sírt a baba?…
Ki bántotta?… És mi lelte az unokatestvérét? Megőrült, vagy csak
gazember?… Hogy lehet valaki gazember?
Ha hirtelen eléje toppant volna valami csuda, például az erdők szelleme
és azt mondja vala neki, hogy ezentúl tótágast fognak a fák állani
gyökérrel fölfelé: kevésbé csudálkozott volna, mint tiszta, mély
lelkivilágának ilyetén borzalmas összeroppanásán…
Mert az volt az első érzése: a csodálkozás. De azután sem a forró vére
szenvedelme kerekedett fölül, hanem a félelem kínja. Félt önmagától, az
öccsétől, a feleségétől. Összezavarodott, megbomlott az idegrendszere.
Ösztönszerűleg kitántorgott a szobából. Nesztelenül, ahogy jött.
Észrevétlenül. Az ajtót nagy vigyázva tette be maga után.

II.
Elza kivonta kezét a Sándoréból. Megtörülte könyeit…
– Sándor!
– Tessék?
– Üljön le.
A férfi leült. Az asszony megkerült egy zsöllét és a karjára
támaszkodott. Nagyon sápadt volt és nagyon gyöngének látszott…
– Sándor, én ezt megmondom az uramnak.
Rónay Sándor ijedten ugrott fel székéről. Az asszony _eszelős_ beszédjét
nem értette meg. Csak az arca halálsápadtságát látta, s vértelen ajka
remegését. Azt hitte, menten összeesik. Melléje ugrott, hogy fölkapja a
karjába.
– Elza! Elza!!…
Ám az asszony ellökte magától. Kitűnt, hogy nemhogy elfogyott volna, de
meghatványozódott az ereje. Megkeményedett a szava, a tekintete is.
Valami ijesztő emberfölötti elhatározás meredt ki a szeméből.
– Sándor, – ismételte meg előbbeni fenyegetését, – én ezt megmondom az
uramnak.
Az erős férfinak leesett az álla.
– Mit? – kérdezte bambán.
– Azt, hogy szeretjük egymást…
– Képtelenség! – hebegte Sándor gyáván. – Ő nem fogja túlélni ezt a
csapást.
– Azt – jegyezte meg az asszony most már egész nyugodtan – előbb kellett
volna meggondolnunk.
– S mit kellett volna tennünk, ha meggondoljuk?
– Magának – válaszolt Elza határozottan – el kellett volna valahová
utaznia, örökre, mert a férfiak tudnak felejteni is, nekem meg meg
kellett volna halnom.
A férfi minden ízében reszketett.
– Én elmegyek messzire… örökre, de magának nem szabad meghalnia.
– Nem is tudnék most már… ezzel a bűnnel a lelkemen – beszélte az
asszony fogvacogva. – Félek a haláltól.
Rónay Sándor sehogyse tudta követni a nőt szövevényes pszichéje
rejtelmeibe.
– Nem értem magát, Elza, – fakadt ki, – mi célja lehet annak, hogy
bevallja férjének a szerelmünket, azt a csudás, néma szerelmet, amelyről
mindezideig szó sem esett közöttünk, csak kinyilt egyszerre, mint egy
földöntúli virág… És – folytatta – miért minősíti bűnnek, hogy egyetlen
önfeledt pillanatban átengedte nekem a kezét?… Belátom, – végezte
szavait hévvel, – hogy el kell válnunk örökre, mert nem állhatunk jót
magunkért, de ha magunkra vesszük ezt a martíromságot, legalább értelme
legyen. Mentsük, a mi menthető… Miért kellene összerombolnunk a szegény
Tamás boldogságát is a miénkkel együtt?
Az asszony szomorúan csóválta a fejét.
– De nem ért meg engem! Hisz éppen a Tamás boldogsága lebeg a szemem
előtt.
– Amikor be akarja neki vallani, hogy engem szeret?! – fakadt ki Sándor
ismét elképedve.
– Igen… Ha nem vallanám be, képtelen lennék a szeme közé nézni, nem
engedhetném meg, hogy megcsókoljon, nem tudnám fejemet a párnájára
hajtani… Nem tudok csalni, hazudni…
– És ha bevallja, – ellenvetette a férfi, – mit remél? Azt hiszi, hogy ő
meg lesz elégedve a tisztasága és önfeláldozása tudatával, mikor olyan a
szíve, mint egy vulkán: minden csöpp vére szerelemért eped?!
– Igen, azt hiszem.
– S ha nem bocsát meg magának, – aggódott Sándor a párjáért, – ha kitör
a vad ereje s lesujt a vállára?
– Azt ő nem teszi, – állította az asszony kipirulva, – én nálánál
erősebb férfit, nagyobb jellemet nem ismertem soha.
Sándornak önkénytelenül megbiggyedt az ajka.
– Hiszen maga szereti őt, Elza – jegyezte meg szomorúan.
– Nem szeretem. Ő igen nagy hozzám, csak bámulni tudom.
Rónay Sándor mondani akart valamit, de nem jutott hozzá… Belépett a
férj. Sápadt volt, de teljesen nyugodt. Arcáról nem lehetett leolvasni,
hogy mi megy végbe a lelkében…
Elza eléje szaladt. Azzal a kétségbeesett elhatározással, hogy azonnal
meggyónja neki a – titkát… De képtelen volt hangot adni. Térdreesett.
Rónay Tamás fölemelte gyöngéden és megsimogatta a haját.
– Nos? Van valami mondani valód?
– Igen. Én… én…
Ismét torkán akadt a szó.
Ekkor előrelépett Sándor. Bátran, férfiasan, még a szemét sem sütötte
le.
– Tamás, – mondta egyszerűen, – én most elbúcsúzom tőletek örökre, mert…
mert szeretem a feleségedet… Máris megfeledkeztem magamról: bevallottam
neki a szerelmemet.
Az asszony ráemelte könnyes, riadt szemét.
– Igen, igen, – kérte elhaló hangon, – menjen…
Rónay Tamás ekkor megfogta a hitvese kezét és mélyen a szemébe nézett.
– Miért küldöd? – kérdezte. – Úgy-e azért, – folytatta, be nem várva az
asszony feleletét, – mert büszke vagy, tiszta akarsz maradni.
– Azért is… És azért is, mert melletted akarok maradni.
– De ha nem szeretsz! – jajdult fel a férj sajátságos, sikongó hangon.
Az asszony leejtette fejét. Hallgatott.
Rónay Tamás pedig az öccse felé fordult.
– Itt maradsz, Sándor!
A fiatalember alig hitt a fülének.
– Miért maradjak itt?
– Mert el fogod venni a feleségemet – jelentette ki Tamás ellentmondást
nem tűrő hangon. – Add becsületszavadat, hogy elveszed.
Az asszony ajkáról egy éles sikoly vált le.
– De én nem akarom!
– Parancsolom!
Azzal öccse kezébe tette Rónay Tamás megrémült asszonya kezét.
– Esküdjetek meg, hogy egymáséi lesztek!
Nagy, szakállas arca rémesen merev volt. A szerelmes pár nem mert
ellenkezni az akaratával.
– Esküszünk…
Tamás helyeslőleg bólintott.
– Legyetek boldogok, – mondta elfuló hangon, – örök törvény: akik
szeretik egymást, egyesüljenek…
Azzal sarkon fordult és otthagyta a kővémeredt szerelmeseket.
Alig egy perc mulva pisztolydurranás hallatszott ki a Rónay Tamás
dolgozószobájából… Aztán egy hatalmas embertest zuhanása…


A GYERMEK.
Szepessy Tivadar gróf a kandalló előtt teázik és térdét melegíti a csúza
miatt.
Könyv is van előtte, Schoppenhauer, de csak néha néz bele. Inkább a maga
gondjait tépegeti. A lelkét analizálja. De nem képes tisztába jönni a
problémájával, konfúzus feje váltig összetéveszti a fogalmakat. Az
előítéletet a kötelességgel, az erőszakot az erővel, a vérbeli ösztönt a
szeretettel. Általában minden érzése ösztönszerű. Úgy ragadt rá abban a
miljőben, amely a szokásokból és hagyományokból él.
Az igazi élet nem törődött vele, bepólyázta a gazdagság gondtalanságába,
félredobta egy sötét sarokba és grandiózus erőkifejtésébe részt nem
juttatott neki. Elsatnyult. Semmit sem tudott. Agya nem tudott
fegyelmezni, lelkének nem termettek eszményei.
Húszéves koráig tanult, harmincéves koráig lovacskázott és bakkozott,
azután megházasodott és a haza dolgával babrált húsz esztendeig.
Hogy miért élt így, azt ő maga sem tudta volna megmondani. A kártyát
unta, a feleségét nem szerette, a hazát meg restellte szeretni, inkább
csak a királynak vágyott szolgálatára lenni, mert ösztöne azt súgta
neki, hogy az »udvar« valami nagy dolog.
Egyszóval olyan volt a lelke, mint a kanárikalicka, csecse madárkák
számára való, az emberi eszmények sasszárnyának széjjelcsapta volna csak
a szele is.
Természetesen, egy ilyen ember nem szokott gondolkozni. Még kevésbé
magába szállni. Hogy mégis magába szállott Szepessy Tivadar, annak egy
rendkívüli körülmény volt az oka: megölte a fiát. Nem sajátkezűleg
ugyan, de közvetve ő volt halálának az oka.
A szerencsétlen fiú ugyanis halálosan beleszeretett egy erdészleányba és
titkon megesküdött vele. Az apja elátkozta, amit a beteges, érzékeny
lelkű fiú nem bírt elviselni. Meghasonlott az élettel: főbelőtte magát…
Egy hete temették el…
Hát most azt szerette volna tudni Szepessy, hogy mi ő ezek után:
gyilkos-e vagy hős? Lehet ez is, az is. A szeretetről nagy dolgok vannak
a bibliában, ott minden jó ebbe a fogalomba olvad bele. A biblia szerint
tehát gyilkos lenne.
Csakhogy a bibliának ellentmond az egész világ. Még a legutolsó paraszt
sem képes törvényeit szószerint követni a többi paraszt miatt, hát még
az arisztokrata, akinek rettenetesen bonyolódott társadalmi kötelességei
vannak, amiket átlépni _botrány_ számba megy.
… Mit? Egy parasztleányt fogadjon családjába? Csak azért, mert a fia úgy
akarja? Micsoda apa lenne az, aki így őrködnék családja fényén s fia
társadalmi állásán?! Hülye vagy bitang!… Meg lehet halni, de beteges
szerelmi szeszélyből foltot ejteni a családi címeren, pulyaság…
Megmentette fiát ettől a pulyaságtól. Mint Brutus leányát, inkább sírba
fektette saját vérét… Tehát hős?!…
… Szepessy Tivadar körülnézett a szobában. Mintha valami neszt hallott
volna…
Semmi. Nyilván csak a feje zúgott. Vagy az ablak csörrent meg a kint
tomboló hózivatartól…
Térdét szokatlanul erősen szaggatta a köszvény. Ürességet érzett
csontjaiban. És csodálatos, éppen ez az üresség fájt neki… Elkezdett
képzelődni. Lassacskán üresnek kezdte érezni mellét, fejét is, csak a
puszta bőr maradt rajta, már csontot sem érzett magában… És mindez az
üresség fájt kegyetlenül.
Megutálta testét és először életében borzasztó nevetséges
pöffeszkedésnek kezdte érezni a rangját, az excellenciás címét és minden
viselt dolgát.
Eszébe jutott tavalyi nagy beszédje, amit a képviselőházban mondott:
abban sem volt semmi, csak puszta értéktelen szavak… És hogy deklamálta
azt a semmiséget! A tükörből tanulta be, kivágta a mellét,
gesztikulált!… Hülyeség!… Hülyeség!…
Belemarkolt ritkuló hajába. Dühös volt magára, hogy teljes életében
áltatta magát, mint valami mániákus…
Szepessy Tivadart az esze nem vezette nyomra, de útbaigazította a
fizikai fájdalom.
– Eh, – ordított fel fájdalmában, – megöltem a fiamat. Hiába mentegetem
magamat: gyilkos vagyok!
Fölugrott… Ismét az előbbi nesz… Az ajtóhoz vánszorgott s kikiáltott a
boltíves folyosóra:
– Ki az?
Mély csönd.
Újra kiáltott volna, de torkába fúlt a hang. Becsapta az ajtót, s magára
zárta. Az ablakhoz ment és hallgatódzott. A téli vihar kísérteties
süvöltése belefájt züllött idegeibe. Füle megcsendült, zúgott a feje. A
szoba levegője fojtogatni kezdte. Gondolta: ha csak egy percre is,
kinyitja az ablakot.
A nyitott ablakon át belemeredt a hóvak éjbe. Egy bozontos, vinnyogó
alakon akadt meg a tekintete. Hamarosan ráismert. Barry volt, a
bernáthegyi kutyája. Csak azt nem tudta elképzelni: miért szűköl s miért
nyugtalan az eb. Hol lehasalt, hol fölugrott és körbe járt valamit. Mi
lehetett? Kimeresztette szemét… Nagynehezen kivette, hogy mozgott valami
a kutya mellett: fölemelkedett és ismét lehanyatlott…
Szepessy Tivadar eleinte azt gondolta, hogy valami állatot, talán rókát
csípett meg Barry, de csakhamar rájött, hogy e föltevése nem valószínű.
A testes, lomhamozgású Barry nyúlnak, rókának nyomába sem ér.
… Mi hát?
Egy pillanatig gondolkozott.
… Hátha valami összefagyott ember? Egy gyermek talán!
Fölrántotta bélelt bőrkabátját s biztosság okáért zsebrevágta
forgópisztolyát. A fájdalom egyszerre kiállott köszvényes lábából,
ruganyos léptekkel az udvarra sietett.
Barry, a nemes állat már ott várta a kastélyajtóban. Hogy gazdája
kilépett rajta, végignyalta kezét párolgó nyelvével, aztán rövid
ugrásokkal eléje került.
Szepessy Tivadar követte a kutyát…
… Hát csakugyan egy dermedt kisgyermek, egy hét-nyolc éves leányka
feküdt a hóban… Barry, amint hozzáért, óvatosan szájába fogta és vitte a
kastélyajtó felé. Úgy látszott, idáig is így hozta valahonnan a
gyermeket.
A grófon szégyenkezéssel vegyes meghatottság vett erőt.
– Mennyi erő és mennyi szív van ebben a kutyában! – dörmögte magában. –
Ez a gyámoltalanokat nem hagyja el…
Rászólt a nemes állatra:
– Barry!
A kutya megállott. Szepessy kivette szájából a gyermeket és az ölébe,
bőrkabátja alá rejtette… Rosszabb egy kutyánál csak nem lehet.
Barry apró vakkantásokkal köszönte meg gazdája jóságát, amellyel kis
védettjét oltalmába vette, azzal egy boldog, megelégedett nyögéssel
lehasalt a kastély becsapódó ajtaja elé.
Szepessy szobájába vitte a gyermeket. Lefektette egy kerevetre, aztán
csengetni akart, hogy orvosért küldjön.
Nem volt rá szükség. Egypár pillanat alatt fölengedett a megdermedt
gyermek. Először csak megmozdult, aztán szemét nyitotta fel. Nem
beszélt, de mosolygott.
A gróf még soha életében nem analizált semmiféle mosolyt, de ez a mosoly
egyszerre a szívébe szállott. Ráhajolt a leánykára, s megsimogatta
sápadt arcocskáját.
– Nem fáj semmi, leányka? – kérdezte oly gyöngéden, hogy maga is
meglepődött rajta.
A gyermek csak mosolygott és tagadólag intett a fejével.
– Nem, – lehelte ki gyöngén, – csak éhes vagyok.
A kandalló előtt állott a teázó-asztal, rajta a szamovár és mindenféle
inyencség.
A gróf elkészített egy csésze teát, megcukrozta s a csésze szélét jól
megrakta harapnivalóval. Azzal leült a leányka mellé a kerevet szélére
és etetni kezdte.
Alig nyelt le a gyermek egypár kanállal az illatos teából, felült a
kereveten és megfogta a gróf szikár kezét.
– Bácsi, de jó maga…
Szepessy elpirult.
– Nem, nem vagyok jó – mormogta magában s gyöngéden elvonta a kezét.
De egy pillanat mulva, a kis leány csodálkozó tekintetének varázsa
alatt, egybet gondolt, most már ő fogta meg a gyermek kezét.
– Miért gondolod, – kérdezte, – hogy jó vagyok?
– Mert szeret.
– Honnan tudod? Érzed?
A kis leány elkacagta magát, úgy csilingelt a hangja, mint az
ezüstcsengő.
– Ha nem szeretne, – mondta folyton kacagva, – nem adna nekem
vajaskenyeret.
Szepessyre önkéntelenül ráragadt a gyermek nevetése. Szívét soha nem
sejtett melegség járta át. A vér megpezsdült ereiben; egyszeribe jónak
és erősnek érezte magát.
– Szereted a vajaskenyeret?… Egyél, leányka, egyél.
A gyermek vérszemet kapott.
– Abból a sonkásból…
– Itt van a sonkás…
– Hát az mi, abban a szép üvegben?
– Méz.
– Jaj, azt én igen szeretem.
A gróf fölugrott és bekent egy szelet pirított zsemlyét mézzel.
– Itt a mézeskenyér…
A leányka megette a mézeskenyeret, aztán leugrott a kerevetről és
megcsókolta az aggastyán kezét. Aztán keresztet vetett magára, s mint
illik, szépen fölmondta a _kis imádságot_
Aki nekünk ételt adott
Annak neve legyen áldott.
Ámen.
Szepessy meghatva nézte a gyermeket s az imánál, miként az, ő is
összetette a kezét. Önkéntelenül. Aztán megcsókolta a gyermeket. Ez is
úgy jött: észre sem vette.
De azt már észrevette, a köszvényes lábánál fogva, hogy a kis leány se
szó, se beszéd, egyszerre csak az ölébe kúszik. Fájt a lába, de a
világért se szisszent volna fel. Ellenkezőleg, jól eligazította a kis
hízelgőt csontos térdén, hogy kényelmes helye legyen.
– Nem kemény a lábam?
– Mamácskáé puhább volt, de azért nem igen kemény.
A gróf megsimogatta a gyermek kondri fejét.
– Hol van most a mamácskád?
– Az égben.
– És apácskád?
– Ő is itthagyott, ő is az égbe ment.
Szepessy lehajolt a gyermek arcához, valami távoli megmagyarázhatatlan
sejtelem szállotta meg szívét.
– Hogy hítták mamácskát?
– Gyöngyöcskének…
– Gyöngyöcskének? Az nem név, kisleányom. Hogy hítták másképen?
– Csak Gyöngyöcskének.
– Ki hítta úgy?
– Apácska.
– És apácskát hogy hítták?
– Dudikának.
– Dudikának?! Mindenki úgy hítta?
– Mamácska.
– És a többi ember?
A leányka az aggastyánra emelte bámész kerek szemét.
– Ha mamácska úgy hítta, – mondta szinte szemrehányólag, – akkor az volt
a neve.
Szepessy Tivadart jó egy ideig némává tette a gyermek ártatlan naivsága.
Aztán ellenállhatatlan vágyat érzett kilétének kipuhatolására.
… Hogy fogjon hozzá? Bármily formában kérdezte is: a gyermek
állhatatosan megmaradt amellett, hogy anyját Gyöngyöcskének, atyját
Dudikának hítták. (Hogy szerethette egymást ez a pár ember, hogy még
keresztnevüket sem hallotta tőlük a gyermekük!)
A gróf kíváncsisága nőttön-nőtt. Mindenképen igyekezett hozzáférni a
gyermek értelméhez.
– Milyen volt mamácska, kisleányom?
– Szép, hiszen angyal lett belőle.
– És apácska?
– Nagy és fekete.
– És mikor hagyott itt mamácska?
– Ma.
A grófnak szinte elállott a lélekzete.
– Ma? Nem tévedsz, leányka?…
– Nem, – felelt a gyermek és most már sírva fakadt, – tegnap igen beteg
volt mamácska, mindig nyögött és azt mondta, hogy az égbe megy apácska
után és én akkor magam leszek.
– És?…
– És akkor jöjjek ide a kastélyba, szeretni fognak engem. Hát eljöttem…
A gróf egész valóját most már elementáris erővel fogta el az iménti
sejtelem.
– És apácska mikor ment az égbe? – kérdezte mohón.
– Mamácska azt mondta, – felelt a leányka mindig hüppögve még, – hogy
mult vasárnapon.
– Mult vasárnap?!
A gróf szívéhez szorította a gyermeket és ölelte görcsösen.
… Mult vasárnapon lőtte meg magát az _ő fia_…
Fölugrott a gyermekkel és az izgalomtól remegő hangon kérdezte:
– Nem volt apácska arcán valami… valami olyan, ami nincs minden emberen?
A gyermek intett fejecskéjével.
– Volt. Egy kis lyuk volt a homlokán, mert egyszer leesett a lóról…
Nem csalt a gróf sejtelme: Dudika az ő fia volt. Tehát az a kis leány az
ölében az ő unokája… Dudika meghalt, Gyöngyöcske utána ment bánatában s
kis leányukat az ő oltalmába varázsolta a fenséges Gondviselés.
Földre tette a gyermeket, nem bírt tovább érzelmeivel. Torka megcsuklott
befelé sírt könnyeitől. Arcát kezébe temette s egy asztalra borult.
Aztán kitört a könnye, s hosszasan, csendesen zokogott.
A kis leány eleinte megijedt az aggastyán zokogó bánatától, később
azonban bátorságot vett magának s lábujjhegyen hozzálopódzott.
– Bácsi, bácsikám!…
S hogy nem kapott feleletet, ő is elpityeredett.
– Ne sírjon, bácsika…
… Szepessy Tivadar gróf, a büszke oligarha, aki családi gőgjének sötét,
rideg sírjába vad könyörtelenséggel lökte bele a tulajdon édes fiát:
megtörten a fájdalomtól fölemelte fejét s ölébe vonta a síró gyermeket:
– Ne mondd nekem úgy, hogy: bácsika, – rebegte fuldokolva, – úgy mondd
nekem, hogy: nagyapa.
… Kint a zivatar elállt… A fenséges hómezővidékbe belecsahol Barry.
Pompás baritonja végigrezeg a kastélyudvaron… Aztán néma, merő csend…
Békesség a természetben, a szívekben boldogság és nyugodalom.


EGY KÖNNYCSEPP.

I.
Morvay Tóni fel akarta emelni a fejét, de sehogy sem bírt vele. Mintha
csak oda lett volna ragadva a párnájához. Persze, mert tele volt
mindenféle szesszel és szénsavval. Fogadásból töltötte meg és diplomát
kapott érte.
Nevezetesen versenyivást rendeztek a fiúk egy nyilvános bálon. Tóni
fényes diadalt aratott társain, egy egész palack pezsgővel előzte meg
őket anélkül, hogy berúgott volna, amit azzal bizonyított be, hogy a
torna után még egy parázs csárdást ropott Bibi komtesszel, a szigorú
nevelésű Zárday-leánnyal s egyszer sem lépett a lábára senkinek.
Nem is a pezsgő fűtött be a Tóni fejének, hanem a pálinka. Volt ugyanis
a versenyző cimborák között egy nógrádi korhely is, bizonyos Tormásy
Berti nevezetű, aki megirigyelvén a Tóni borközi dicsőségét,
pálinka-tornát proponált.
Tóni nem fért a bőrébe, elfogadta a kihívást pálinkára is. Száz forintba
fogadott Tormásyval, hogy leissza őt. És megnyerte a fogadást. Ezért
kapta a bajivói diplomát barátaitól és azt a nehézséget a fejébe, amitől
fölkelni nem tudott. Pedig kerek huszonnégy órát aludt egyhuzamban,
annyi idő alatt három hétköznapi mámor is kimászhatott volna a fejéből.
De hét palack pezsgő persze és huszonhárom pohár pálinka a fizika
törvénye szerint sem párologhat el ennyi idő alatt.
De volt Tóninak a fejével egyéb baja is. Megakadtak eszének a kerekei,
nem volt képes sem gondolkozni, sem emlékezni. Nem tudta, mi
történhetett vele, legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy valami ügyetlen
kőműves, amint egy épülő ház előtt sétált, téglát ejtett a feje
tetejére.
Hogy bizonyosságot szerezzen ezirányban, nagykínosan megnyomta a
villamos csengő gombját. Kaláné, jó öreg papucsos gazdasszonya azonnal
becsoszogott és Jézus Mária!-kiáltással az ágyához lépett.
– Miért jajgat, Kaláné? – kérdezte Tóni. – Tán meg fogok halni?
– Nem, – sápítozott a hű cseléd, – de mit mívelt a nagyságos úr megint?
– Én? – utasította vissza Tóni a szemrehányást. – Hát tehetek én róla,
hogy az a tégla a fejemre esett.
– Nem tégla esett a fejire.
– Hát mi?
– Bor van benne és pálinka, az egész szoba tele van a gőzével.
– Ja úgy!…
Tóni elröstelte magát, de nem nagyon. Hidegvízborogatást rakatott a
tarkójára s mikor annyira jutott, hogy úgy ahogy engedelmeskedett neki a
feje, kimászott az ágyából és beleállván a fürdőkádba, addig zuhanyozta
magát, míg végrevalahára megindultak agyának kerekei. Emlékezni kezdett
a versenyivásra s undorral telt meg a lelke.
Különben is hadilábon állott önmagával. Nem bírt a természetével. Szíve
tele volt érzéssel, lelke csupa eszményi vággyal, de forró, féktelen
szenvedéllyel is. S ez uralkodott rajta. Összekülönbözött szüleivel,
akiket pedig a rajongásig szeretett, nekiment legjobb barátjainak,
párbajt vívott velük, s elidegenítette magától a menyasszonyát is.
Hajszálon mult, hogy vissza nem kérte tőle jegygyűrűjét. A társaságban
az volt a híre, hogy haszontalan, szívtelen, tivornyahős, lelketlen
szoknyavadász.

II.
Morvay Tóni kártyás is volt egyebek között. De annyira mégis uralkodott
magán, hogy csak addig kártyázott, ameddig pénzzel bírta. Nem csinált
adósságot. Igaz, hogy atyja havi ötszáz forint zsebpénzt adott neki.
Ennyiből szépen megélhet egy magános fiatalember. De a büszkesége is
visszatartotta Tónit attól, hogy másra szoruljon. Nemhogy pénzt, de még
szívességet sem kért soha senkitől. Pénzét megszámolta minden reggel s
ahhoz képest költött. A versenyivási kampányt követő reggelen is az volt
az első dolga, hogy felöltözködvén, belenézzen a tárcájába.
Elképzelhetetlenül kínos meglepetés érte. Üres volt a tárcája, egyetlen
bankót sem talált benne. Elsápadt. Biztosan emlékezett rá, hogy a bálban
még négyszáz forintja volt, a költsége legföljebb annyira rúghatott,
amennyit Tormásytól fogadásban nyert; – hová lehetett tehát a pénze?
Kártyázott volna részeg fejjel? Akárhogy erőltette az agyát: erre nem
emlékezett… Meglopta volna valaki? Talán a kocsis, aki hazaszállította?
Vagy Kaláné?
Ez az utolsó csúnya gyanuja észretérítette. Keresztet vetett a pénzére,
hogy elkerülje azokat az apró piszkosságokat, amelyekbe ilyes
nyomozatoknál könnyen beletévedhet a jóhiszemű ember is. Nincs, hát
nincs. Ergo, szerezni kell, hogy legyen.
Miután sem atyjához folyamodni, sem adósságot csinálni nem akart, egyéb
választása nem volt Tóninak, minthogy eladjon vagy elzálogosítson
valamit. Az utóbbira határozta el magát. Rengeteg küzködése volt az
álszemérmével, jó egy óráig kerülgette a zálogház környékét, míg le
tudta győzni hiúságát. Feltűrte kabátja gallérját, szemébe húzta puha
kalapját, még egy utolsó pillantást vetett az utcára, nem látja-e meg
valaki ismerőse: úgy osont be a hátsó kis ajtón, mint egy betörő.
Sokáig kellett várakoznia, míg rákerült a sor. Arca lángolt, homlokán
kicsapott a hideg verejték. Olyan volt, mint a hideglelős. Szeme
nyugtalanul cikázott a részint könnyelmű, részint szerencsétlen kliensek
tömegén, míg végre egy fiatal leány csodálatosképen úgy megragadta a
figyelmét, hogy nem nézett többé máshová, szinte azt is elfelejtette,
hogy hol van.
Tizennyolc évesnek látszó, nagy, lázas szemű s végtelenül finom arcélű
leányka volt. Ruhája fekete, arca hófehér. Kivételesen pazar és jól
gondozott hajkoronájára fekete bársonycsokor volt tűzve. Egy vékony kis
csomagot szorongatott a hóna alatt. Türelmesen, szinte ijedten várta a