Apró regények és esetek - 02

Total number of words is 3820
Total number of unique words is 1918
32.7 of words are in the 2000 most common words
45.3 of words are in the 5000 most common words
52.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
gróf nem hozott neki orvosságot. Mert mindennap eljött az ő gyermekkori
beteg kis pajtásához ezentúl is.
Kár, hogy szegény apja nem sokáig örülhetett visszatért egészségének:
egy másik hét elteltével kijelentette neki a leány, hogy elmegy. Elmegy,
mert nem akar szegény apja terhére lenni. Elszegődik házi kisasszonynak.
Már talált is helyet. Az anyáról árva Brenday grófleány sétáltató
kisasszonya lesz.
Az öreg kántor színjózan volt, mikor a nagy újságot meghallotta: nem
sírt, csak elsápadt. Azután belevágott a levegőbe:
– Ha rossz dolgod volt itthon, hagyd magára öreg szülődet: tőlem
mehetsz, eredj.
Sírt, sokat sírt a leány, de azért elment. Magára hagyta gyámoltalan
öreg apját. Sötét volt neki a kántorporta nagyon, bár megperzselte benne
a szárnyát: a tűz, a fény volt az ő eleme.

II.
Kántor Katinkát Sándor gróf helyezte el Brendayéknál, miután a leány
kijelentette neki, hogy a lelke nem bírja el a képmutatás terhét,
szívgörcsöt kap, valahányszor gyanutalan apja szemébe kell néznie…
Melegszívű, művelt nép volt a Brenday-család, apa és leánya: igen
szerették ott Katicát. Néha meglátogatta őket Sándor gróf is s nagy volt
akkor az öröm a háznál.
Brenday Elíz grófkisasszony ugyanis szerelmes volt a hitbizományos úr
fiába. Nem is titkolta érzelmeit. Egyszer így szólott Kántor Katinkához,
aki idővel meghitt bizalmasa lett:
– Mit gondol, édes Katica, komoly szándékai vannak-e Sándor grófnak
velem?
Katica nem tudott hazudni, azt meg nem árulhatta el a szerelmes
leánynak, hogy a gróf valójában az ő kedvéért jár a házhoz.
– Azt hiszem, nincsenek komoly szándékai, – válaszolta, – de még
lehetnek.
Elsápadt. A vér mind a szívébe szaladt attól a hirtelen elhatározástól,
ami lelkében védence kérdése nyomán megfogant. Megölelte a grófleányt s
a szemébe mosolygott mártírnyugalommal, fölényesen.
– Majd én beszélek vele. Jó?
– Jó, jó! – S össze-vissza csókolta a kényes grófkisasszony az egyszerű
kántorleányt…
A legközelebbi alkalommal úgy intézték a leányok a sort, hogy Katicával
magára maradjon a gróf a nagy szalonban.
Sándor félremagyarázta az átlátszó taktikát. Kitárta karjait, hogy
keblére zárja az ő titkos párját, a piruló, reszkető kántorleányt. Az
azonban kitért az ölelése elől.
– Nem, nem Xandri, nem!
– Miért nem? – kérdezte a megdöbbent szerelmes ember hüledezve. –
Esküszöm, hogy a feleségemmé teszem.
A leány elkomolyodott; mosolygós szép arca olyan szigorú és fönséges
lett, mint egy antik márványistennőé.
– Ne esküdjék, – intette a fiatalembert, – becsülettel nem lehetek a
felesége, mert édesatyja nem egyeznék bele. Én pedig nem szítok
visszavonást apa és fiú között. Tudom, hogy szeret, Xandri, – folytatta,
– azt is tudom, hogy igaz ember, ha kívánnám, beváltaná szavát, csakhogy
én annyira szeretem magát, nem kívánom, hogy olyasmit tegyen, amit
bizonyára megbánna később.
– Katinka, óh Katinka!
A leány megfogta a fiatalember kezét.
– Ne érzelegjünk, édes Xandri. Törődjünk bele a sorsunkba. Az én sorsom,
hogy leány maradjak azzal az édes szent emlékkel, amellyel a maga
szerelme örök időkre megajándékozta a lelkemet; a maga sorsa, hogy
elvegyen egy előkelő leányt s boldog családi életet éljen gyermekeivel.
A fiú könnyezett; a leány végig húzta a fején lágy fehér kezét.
– Ne sírjon Xandri, kérje meg az én jó kis Elízem kezét, mert szereti
magát. Fogadja el az én, a maga Katicája kezéből a jövendőbelijét;
ismerem, ő boldoggá fogja magát tenni s ez nagy megnyugvás lesz reám
nézve is.
* * *
Ez a történet ezelőtt tizenkét évvel játszódott le úgy, ahogy meg vagyon
írva. Szinte kiment volna az eszemből, ha a minapában, halottak napján
nem találkozom vala az én régi barátommal, Sándor gróffal s hitvesével,
a szép, tökéletes Brenday Elízzel. A temetőben láttam őket. Egy
töménytelen virággal elborított fehérmárvány-obeliszkes sírt térdeltek
körül. Ők és gyermekeik, számszerint négyen. A legkisebb csemete
mindössze hároméves lehetett, nem akart imádkozni, de az anyja rászólt:
– Imádkozni, pubi, mert annak, aki itt nyugszik, köszönheted az
életedet.
A kisfiú elfujta a Miatyánkat hiba nélkül.
Sándor gróf átnyúlt megértő, nagylelkű felesége kezéért s egy meleg
csókot lehelt reá.
… Épen arra járt a kóbor őszi szél és megbolygatta a sírvirágok kelyhét,
megzörgette a koszorúk leveleit… Mintha megelevenedett volna a sír.
Mintha a benne pihenő szép halott a szél szavával üzent volna a rajta
ájtatoskodóknak hálát és köszönetet.
A lerótt kegyeletadó után eltávoztak a sírtól Sándor grófék. Én meg
odamentem, hogy leolvassam a márványról, kit sirat oly őszinte buzgó
gyásszal a konvenciókhoz kötött nagyúri család:
Olvastam:
Itt nyugszik fulókércsi Kércsy Katinka… Fehér lelke 22 éves korában
szállott a mennyekbe, örök gyászára azoknak, akik ismerték angyali
lényét…
Egy kis imát én is elsusogtam kis Kántor Katica sírdombján.


A RAJONGÓK.

I.
A kapitány köpenyeg nélkül, mereven előrenyújtott nyakkal haladt az
utcán; kardja, miután zsebre vágta kezét, össze-vissza kalimpált az
aszfalton. A járókelők sziluettje elmosódott a sűrű, nyálkás ködben,
csak a kapitány alakja rítt ki élesen a félhomály kaoszából, mint valami
zakatoló mozdony, ami két haragos vörös lámpaszemével belefúródik az
éjszakába.
Az emberek megállottak a mellettük elduhogó katonatiszt láttán, egy
ideig utána néztek, aztán megcsóválták fejüket s mentek dolguk után.
Csak egy törzstiszt tett kivételt, megszólította a tisztet.
– Kapitány úr!
A züllött járású férfi felocsudott, összeszedte magát.
– Parancsára, ezredes úr.
– Miért nem szalutál?
– Bocsánat, nem vettem észre ezredes urat.
– Nem baj – mondta a törzstiszt szelíden. – De mi lelte a kapitány urat?
Miért nem húzott bekecset, vagy legalább köpenyeget?
– Nem fázom…
– Az lehetetlen, ilyen időben mindenki fázik.
– Én nem érzem a testemet. Azon túl vagyok.
Ahá! Ebből a feleletből egyszeribe kiokosodott a törzstiszt. Valami
lelki kín gyötri szerencsétlen alantasát. Hej, ismerte ő ezt az
állapotot.
– Szóm lesz önnel, kapitány úr, jöjjön velem a lakásomra.
A főtiszt habozott egy pillanatig.
– Bocsánatot kérek, sürgős dolgom van…
– Elég… A parancs, parancs.
A két katona hallgatagon haladt egymás mellett. Az öregebbik bozontos
szürke szemöldöke alól kutató pillantásokat vetett a fiatalabbikra. Ő
szólalt meg először:
– Hol töltötte az éjt, kapitány úr, mert azt látom, hogy nem aludt?
A kapitány közömbösen felelt.
– Nem aludtam. Ittam, tivornyáztam, de hogy hol, arra nem emlékszem,
mindent elfelejtettem.
Oh, ez az abszolut letargia, világgyűlölet, az élőhalottság maga!… Meleg
vérhullám szökött az öreg katona szívébe. Ember volt: kilökte jobbját
fiatal bajtársa felé:
– Pajtás, te szerencsétlen vagy, el a kezemet és segítségemet.
Kezet szorítottak. A kapitánynak megnedvesedett a szeme. Csak most
jutott eszébe, hogy bemutatkozzék:
– Sóváry Géza huszárkapitány, a tizenkettedik ezredben ezredes úrnak
alásan bemutatja magát.
– Karay György ezredes.
Több szót nem váltott a két férfi, míg helyet nem foglalt az ezredes
fogadószobájában. Az öreg szivarkadobozt tolt vendége elé, aztán
csengetett.
– Gyújts rá, pajtás, mindjárt hozatok egy csésze teát is, hiszen egészen
meg vagy gémberedve, hiába tagadod.
Már nem is tagadta a fiatal tiszt: csak most kezdte igazán érezni a
testébe felszívódott hideget a fűtött szobában. Összerázkódott; arca
kigyúlt. Önkénytelenül kezére nézett: piszkos volt a keze. Még jobban
elvörösödött.
A házigazda észrevette zavarát s tisztában volt annak okával. Úgy bánt
vendégével, mint régi meghitt cimborával, akivel szemben semmiféle
cerimónia nem kötelez.
– Tudod mi lesz most, öregem? Ki vagy merülve: készíttetek neked jó
meleg fürdőt, aztán ledőlsz egy kerevetre s ebédig kipihened magadat.
Ebédre természetesen vendégem leszel.
A kapitány ennyi közvetlenséggel és szívjósággal szemben alig tudta
magát tájékozni. Felállott s lázas két kezével a kedves öreg úr jobbja
után kapott:
– Én nem tudom, – hebegte, – mivel érdemeltem ki tőled ezt a kegyet… Te
egész más ember vagy, mint a többi, ezredes uram… Én, ha nem
röstelleném, sírnék most, ezredes uram.
Az ezredes elkrákogta magát. Az ő torkát is égette a könny, a katonának
röstelleni való. El is nyelte magyarosan.
– Sírsz ám, a mennydörgős mennykőt! – hujjantott rá fiatal bajtársára. –
Kialszod magadat, aztán koccintgatni és nevetgélni fogunk. Szép ám az
élet, – tette hozzá, – csak meg kell érteni.
Az ellágyult tiszt arca egyszeribe megkeményedett. (Hogy szép az élet!
Hahaha!) Elfordította szemét és kimeredt az ablakon a ködbe. (Neki az
életet ne dícsérje senki. Az élet rút, szennyes börtön, aki mást mond,
hazudik, hipokrita.)
A becsengetett kutyamosó megjelent az ajtóban s haptákban várta a
parancsot.
– Kéretem a bárónét, készítsen nekünk villásreggelit, kedves vendégem
van, aki ebédelni is nálunk fog. Te pedig durrants be a fürdőszobába:
tíz perc mulva kész legyen a meleg fürdő.
Miska közlegény nyugtázta a parancsot s egy nívós hátra-arc után
ellépett, hogy öt perccel későbben újra megjelenjék hatalmas
ezüsttálcával kemény markában. A reggeli bőséges volt: teából, fagyos
szalonnából, tojásból s sonkából állott.
A tisztek derekasan hozzáláttak. Alig vették észre, hogy nyílik az ajtó
s belép rajta valaki. Karcsú, feltűnően magas feketeruhás nő lebbent
végig a neszfogó szőnyegen s hátulról szomorkás negédességgel az ezredes
vállára hajolt.
Az öreg úr felpattant ülőhelyéből s bemutatta a kapitányt.
– Sóváry Géza, kapitány, – leányom, Méray báróné.
A huszártiszt kezet csókolt s bocsánatért esedezett, hogy nincs
parádéban.
A szép asszony – nagyon szép volt: csupa méltóság és megejtő melankólia
– nem reflektált a mentegetődzésre, egyébként is igen szótalan maradt.
Teát öntött magának, amit egy sarokkereveten költött el, cukor és
sütemény nélkül. Halvány arca hajnalszínűvé zsendült az illatos meleg
italtól. Rágyújtott egy szivarkára s belebámult annak kéklő
füstfoszlányaiba révetegen, mint egy álomjáró.
Szomorú jelenség volt a fiatal asszony, olyan megfoghatatlan, szinte
tüneményszerű. Igézett anélkül, hogy vonzott volna; testi szépsége
gyönyörködtetett, borongó lelke lehangolt… Jelenléte megtöltötte a
szobát s feszültté tette a levegőt. A két férfi egyénisége (hiába
tartotta magát tőlük távol) egyszeribe hozzá idomult: felsőbbséges
magatartásához, ünnepies halk hangjához. Mintha statisztáltak volna
neki.
A kapitány valami frázist keresett az általános társalgás bevezetésére,
de amint az asszonyra nézett, torkán akadt a szava.
Az ezredes megeresztett egy tréfát, de belesült a csattanójába,
elszégyelte magát.
A hallgatag asszony végre is észrevette, hogy feszélyezi a férfiakat:
megindította a társalgást.
– Sóváry kapitány, én hírből rég ismerem magát.
– Ah!…
Az asszony nem elégítette ki a férfiak kíváncsiságát, felállott s
megkínálta a fiatal tisztet a maga szivarkáiból:
– Gyújtson rá, ez jobb, mint az apámféle: török. Szereti a törököket?
A kapitány elfogadta a szivarkát és felelt volna, de a báróné nem hagyta
szóhoz jutni, ismét új húrba kapott.
– Hogy ízlik a tea? Törökösen szereti a kávét, vagy magyarosan?
Azt gondolta magában a kapitány: ez a nő olybá veszi őt, mint valami
unott fejedelemasszony a nála tisztelgő Vöröskereszt-küldöttséget,
foglalkozik vele, mert kötelessége, de legjobb szeretné észre sem venni.
Megilletett férfiúi önérzete kissé megbolygatta amúgy is feszült idegeit
s fanyar mosolyt csalt ajakára. Nem felelt az asszony utolsó kérdésére
dacból, mert az előbbiekre nem felelhetett.
A báróné nem törődött vele, megtöltötte atyja kiürült teáscsészéjét,
aztán visszaült helyére.
Abban a pillanatban kiszólították az ezredest valami hivatalos ügyben. A
kapitány és a báróné magukra maradtak. Egymásra néztek. Csupa kérdés
volt a tekintetük.
– Honnan ismer, báróné? Ki beszélt kegyednek rólam? – kérdezte a
kapitány.
– Szenessy Magda.
A báróné éles hangsúlyozással ejtette ki a nevet s vizsga szemmel leste
felelete hatását. De nem volt annak semmi hatása a kapitányra… Hogy ő
nem ismeri Szenessy Magdát, legalább is nem emlékszik reá. Az asszonynak
tágra nyilt a szeme.
– Nem ismeri? Szenessy Magdát? Az lehetetlen.
– Miért lehetetlen? Én sohasem mondtam valótlanságot…
Érdes volt a férfi szava, szinte kihívó.
Az asszony felállott. Mondani akart valamit, de meggondolta magát.
Visszaereszkedett székébe s mint aki nem tud mihez fogni, zavartan,
tájékozatlanul jártatta szemét köröskörül, csak a kapitányt kerülte ki a
tekintete.
Azt most már végkép ingerültté tette az asszony sajátságos modora.
Elhatározta, hogy nem hagyja magát.
– Bocsánat, báróné, adósom a felelettel. Miért kell nekem ismernem
Szenessy Magdát? Mi közöm hozzá? Mit hallott tőle rólam?
A báróné klasszikus feje hátracsuklott, mintha arculütötték volna. A
fiatal tiszt határozott, szinte parancsoló hangja megtörte márványos
merevségét. Elvesztette az egyensúlyt. Válasza még fölényes volt, de a
hangja már ingadozott.
– Mit faggat, kapitány úr? Szegény Magda meghitt barátném volt, szíve
rámbízott titkait úgy sem árulhatom el.
Csak ámult a tiszt.
– A báróné szavai oly rejtélyesek, – konstatálta, – mintha azt
imputálnák nekem, hogy szerepet játszottam barátnője szívvilágában.
Mintha vádolnának!
Az asszony ismét felállott. Ellépett a tiszt mellett s anélkül, hogy
szemébe nézett volna, tétován, akadozva felelt:
– Senkit sem vádolok. A férfi mind egyforma… Különben ne bolygassuk a
halottak nyugalmát… Ő már túl van a szenvedéseken s önnek, úgy látszik,
nyugodt a lelkiismerete… Rendben van minden: a föld tovább forog…
És kisuhant a szobából.
A magára hagyott tiszt úgy érezte magát, mint aki önhibáján kívül a
vádlottak padjára került s nem tud alibit bizonyítani. Összeszedte
minden emlékezőtehetségét, de a Szenessy Magda képét nem tudta
felfedezni emlékei között. Meggyűlölte a tragikaképű szép asszonyt, aki
oly kíméletlenül beletaszította a kínos bizonytalanságba. Vérig
sértették szavai: a férfi mind egyforma:
A huszártiszt tépelődéseinek az ezredes belépése vetett véget.
– Pajtás, kész a fürdőd, bujj bele és pihend ki magadat.
Karonfogta fiatal bajtársát…
A báróné nem jelent meg az ebéden. Kimentette magát: fáj a feje.
A huszártiszt megtudta az apától, hogy a fiatal asszony féléve van
férjnél, de nem tudott kijönni az urával, atyja őszinte bámulatára, aki
sokra becsülte minden tekintetben elfogadható vejét. Hazajött és
megindította a válópert. Kacagó gyermek volt férjhezmenetele előtt, de a
házasélet leőrölte gyermeklelke zománcát, eredendő boldogító naivsága
eltűnt, mint a füst; elvesztette a hitét. Atyját kivéve, gyűlölte a
férfiakat…
Feketekávénál fiatal bajtársa dolgára terelte a sort a derék ezredes.
– Most gyónd meg nekem: mi bajod? Gondold, hogy apád vagyok. Még többet
gondolj, azt, hogy az én bűnök szűrőjén át megtisztult lelkem semmin sem
ütközik meg, mindent igazol, mindent megbocsát.
A fiatal tiszt szerfölött gőgös volt, csak annyit mondott:
– Unom az embereket, az egész életet. Beismerem: én vagyok a hibás.
Azt, hogy előtte való napon elkártyázta a kaszinóban vagyona romjait s
tetejébe még 12.000 korona adósságot csinált, aminek megfizetésére
kétheti időhaladékot kapott, – mindezt eltitkolta a kapitány.
Minek fecsegjen? – gondolta magában – Mikor úgy sem lehet rajta
segíteni. Ő már összeállította élete mérlegét. Kártyaadósságát talán még
kifizethetné valahogy, de mivel pótolja szíve nagy, nagy ürességét?… Az
utcán, a ködben elhatározta, hogy kártyaadóssága lejárata napján
főbelövi magát. Addig rendezi még rendezhető ügyeit, hogy tűrhető
emléket hagyjon maga után.

II.
A kapitány beteget jelentett s kétheti szabadságot kért. Megkapta. Pénze
nem volt: eladta értékes aranyóráját, ékszereit, gyűrűit, képeit,
bútorait. Hónapos szobát bérelt. Nem ment a kaszinóba: bujkált az
emberek elől; kis kocsmákban ebédelt, polgári ruhában, hideg vacsoráját
otthon költötte el.
A tökéletes nyugalom elcsendesítette zaklatott idegeit: magábaszállásra
késztette. Hidegen, félelem nélkül nézett a halál szemébe. Pillanatra
sem jutott eszébe, hogy megváltoztassa szándékát. Igen, meg fog halni!
Szabad ember. Se atyja, se anyja, rég elköltözött az ő imádott Póli
nénikéje is, aki benne és általa élt; halála senkit sem fog szíven
érinteni. Ősi vagyona pusztulását nem fogják szemére hányni
örökséghajhászó kapzsi rokonok: se testvére, se egyéb oldalági rokona. A
család kihal benne, nyilas, törökfejes címerét megfordítják a kriptán,
mihelyst annak ajtaja utána bezáródott. A többi élők, az idegenek, akik
kiszipolyozták, meglökdösték, nem érdeklik. El sem búcsúzik tőlük. Csak
az ő édes-kedves halottainak fog istenhozzádot mondani. Atyjának,
anyjának, Póli néninek…
Parádéba vágta magát és kihajtatott a farkasréti temetőbe. Ott állott a
Sóváryak új családi kriptája. Virágot vitt magával a kocsijában
töménytelent, koszorúkat, csokrokat, cserép-virágot s teleaggatta,
rakta, szórta velük a hideg obeliszket s sírtakaró követ… Körülnézett.
Embert nem látott a környéken. Kocsiját kirendelte az országútra. Újra
körülnézett. Nagy, méla temetői csend. Oh, mily jó lesz, mily boldogító
belezokogni ebbe a fönséges halotti némaságba!… Egy fölrebbent madár
megelőzte. Rászállott a márványlabor tetejébe akasztott koszorúra s
énekelni kezdett. Nem félt a tiszttől, megfürdött a virágok kelyhében,
vígan ficánkolt, de szomorút csattogott.
A kapitány hallgatta egy darabig, aztán elriasztotta. Az ő kegyeletének
madár se legyen a tanuja… Ráborult a hideg kőre s a virágok közé temette
fejét. Halkan imádkozott, csöndesen könnyezett.
– Édesanyám, szentem, édesapám, lelkem, drága nénikém, kik a mennyekben
vagytok s látjátok az én lelkemet, bocsássatok meg nekem, megtévelyedett
ártatlannak s legyetek szószólóim Isten trónusa előtt!… Átkarolta az
obeliszket, csókolta a követ szenvedelemmel, eszeveszetten, – míg
fájdalmában össze nem esett…
Arra eszmélt fel, hogy a nevén szólítják. Halk hangon, bátortalanul:
– Kapitány úr! Sóváry kapitány!…
Fölengedtek az elalélt ember megzsibbadt tagjai. Összeszedte magát,
könyökére támaszkodva, hátranézett.
A kripta vasrácsába kapaszkodva egy feketeruhás asszonyt látott… A
báróné volt, az ezredes leánya.
Tehát meglesték őt szent érzései gyakorlatában! – Ez volt a halálra
szánt világgyűlölő férfi első gondolata. Felszökött fekvő helyzetéből s
ellenséges indulattal, kipirult arccal támadt rá az asszonyra:
– Mit keres itt? Mit bolygatja a halottak nyugalmát s a _halálraszánt_
utolsó kegyeletét!
Legott észrevette, hogy elszólta magát. Ez még ingerültebbé tette,
fenékig fölkavarta meghasonlott lelke gőgjét.
Az asszony lesütött szemmel tűrte szemrehányását.
– Maga engem meggyanusított, egy kétséget vetett el a lelkembe azzal a
Szenessy Magdával. Tudja meg, hogy én nem bántottam soha senkit…
Asszonyt, leányt szentnek tartottam, szentségtelen kézzel meg nem
illettem; nem csaltam, nem játszottam szívekkel… Tudja meg, hogy én nem
vagyok olyan, mint más férfi, én igaz ember vagyok, szüleim sírjára
esküszöm.
S két ujját esküvésre emelte az obeliszk felé.
A fekete asszony ebben a pillanatban nem volt felismerhető. Reszketett,
félt, könyörgött:
– Bocsásson meg, hogy meggyanusítottam. Szegény Magda, – mentegette a
tévedését, – maga miatt halt meg; azt kellett hinnem, hogy felbiztatta a
nagy, halálos szerelemre, – de most már magának hiszek: elhiszem, hogy
nem is emlékszik reá; olyan előkelő, kiváltságos férfi, mint ön, oly
könnyen megejthet egy ártatlan női szívet, ismeretlenül a távolból is.
A kapitány odalett az ámulattól. A nő utolsó szavai érthetetlenek voltak
neki. Mi értelme lehet a bókjának? Ilyen helyen, a halottak
birodalmában?… És előkelő kiváltságos férfinak mondotta! Egy ártatlan
női szívet könnyű megejteni – állította. Honnan tudja? Oly könnyen
megejthető és ártatlan az ő szíve is? Csak játssza a fölényest, a
férfigyűlölőt?
Az ellenszenv, amit a rejtelmes asszonnyal szemben érzett, mindenesetre
engedett a katona szívében. Nem gyűlölte többé a nőben gőgös
lekicsinylőjét, hiszen elégtételt kapott tőle… Fölvette elejtett
sapkáját s egy ideig tanácstalanul maga elé meredt.
Az asszony le nem vette róla szemét.
– Bocsásson meg. Megbocsát, úgy-e?
– Meg… meg… Én megbocsátok mindenkinek, csak magamnak nem.
– Adjon kezet – kérte a báróné félénken a kapitányt.
Az hozzálépett s megfogta az asszony remegő keztyűs kezét.
– Félreismertem – mondta egyszerűen.
– Én is magát – vallotta az asszony. – Legyünk jóbarátok, – tette hozzá
habozva s gyöngén elpirulva, – mi mindketten szerencsétlenek vagyunk. Mi
meg fogjuk egymást érteni… Támogassuk egymást.
– Hogy érti?
Az asszony nem felelt a kérdésre, egyebet mondott:
– Én meghasonlottam az élettel, a rendkívülit, a nagyszerűt, a
fönségeset kerestem benne, de nem találtam meg sehol és senkiben. Atyám
az egyedüli ember, akire büszkén tudok föltekinteni.
Mély lélekzetet vett. Folytatni akarta, de elejébe vágott a férfi. A nő
szokatlan magatartása, az egész rendkívüli helyzet elfelejtettek vele
minden konvenciót.
– Mi okból hagyta el a férjét? – kérdezte. – Miért nem szerette?
Cseresznyevörös lett az elvált asszony arca.
– Miért érdekli az magát?
A férfi vállat vont:
– Magam sem tudom, csak érdekel. Előbbi szavai adták ajkamra a kérdést.
– Oh, – mondta a báróné szemét lesütve, – én felelek magának, ha törődik
velem, ha érdekli a sorsom, ha úgy parancsolja.
– Nem parancsolom, csak kérem.
– Menjünk innen, – kérte az asszony, – mindent elmondok.
A kapitány még letérdelt az obeliszk alá s halkan imádkozott. Nem
röstelte ájtatosságát az asszony előtt, aki hajlandó volt előtte kitárni
szívét. Befejezvén imáját, búcsút intett kedves halottainak s a reá váró
asszonyhoz csatlakozott.
– Mehetünk, ha úgy tetszik.
A báróné csakugyan mindent elmondott neki. Úgyszólván csak ő beszélt a
kripta kapujától a kocsiig.
– Én – kezdte – szerettem a férjemet. Okos, jó, szép ember, de rendkívül
közönséges; csupa forma és követelés, egyedüli törvénye a konvenció;
ellenőrizte minden lépésemet, az érzéseket, amelyek arcomra
kéredzkedtek, a gondolatomat, a lélekzetemet is. És mindent kifogásolt
rajtam, rámnehezedett mohó szerelmével és kicsinyeskedésével, lelkem
szabadságát, amelyet Istentől kaptam, rabolta el… Csalódtam a
szerelemben – fejezte be szavait.
– A férje nem értette meg – jegyezte meg a férfi egyszerűen, meleg
részvéttel.
– Hiszen – ismerte be a báróné – nehéz engem megérteni.
– Azzal én is úgy vagyok, – mondta a kapitány, – szerencsére én még
sohasem szerettem.
Elhallgattak; a kapitány kocsijához értek.
– Most elválunk? – kérdezte a katonatiszt.
– Ahogy akarja; én villamoson jöttem.
Kezet fogtak; a férfi felszállott a kocsiba.
A bérkocsis szárba kapta a gyeplőt.
– Várjon! – kérte hirtelen elhatározással az asszony. – Magával megyek,
ha nem vagyok terhére, még lenne magához egy szavam. – S nem várva be a
férfi elhatározását, mellé ült a kocsiba.
Egy ideig küzködött a levegővel, szelíd, leányos keble hullámzását
áhitatos, aggodalommal vegyes gyönyörrel nézte a kapitány.
– Csöndesedjék, báróné; tőlem ne röstellje a szíve szavát; én megértem
magát; ön nőben az, ami én vagyok férfiban. Kerestük az ideált s nem
találtuk meg a földön, amit Istentől kaptunk, elkallódtak lelkünk
eredendő kincsei…
– Igen, igen, úgy van.
– Mi – folytatta a férfi – rendkívüli lények vagyunk, túlfinomak, talán
betegek, semmiesetre sem a földre valók…
– Nem, nem vagyunk a földre valók…
– Minden rút, ami van, csak az szép, ami nincs…
– Igen, igen, csak az szép, ami nincs…
– A vágy a lehetetlen, a fönséges után éltet bennünket…
– És, – folytatta az asszony mohón, – megbotlunk a rögben, a sár nem a
mi elemünk.
Újra elhallgattak. Most már nyugodt volt az asszony, mosolygott. Derült
volt a férfi arca is. Egymásba villanó tekintetük nyomán szelíd verőfény
támadt.
– Valamit mondani akart még nekem – törte meg a kapitány a csendet.
– Igen, – mondta a báróné, – arra akartam kérni: ne intézze el a sorsát
nálam nélkül.
A férfi vállára fektette kezét, szembe fordult vele, igen kért a sötét
nedves szemével.
A férfi hirtelen elkomorodott.
– Ezt a kérését bajos teljesítenem. Az én sorsom meg van pecsételve.
Az asszony arca nem mutatott csalódást.
– Már határozott?
– Határoztam.
– Akkor határozott, mikor hozzánk jött?
– Akkor.
A báróné szeles közvetlenséggel, mint valami kisgyermek, a férfi karja
alá fúrta a magáét.
– Én is határoztam.
– Mit?
– Elmegyek innen.
A kapitány szemében kigyúlt a láng, a láng, amit az örökkévaló Isten
gyújtott meg az emberek lelkében.
– Hová megy? – kérdezte gyönyörtől ittasan.
– Ahová maga.
Nevettek. Nem tisztázták a homályt, ami másoknak érthetetlenné tette
volna párbeszédjüket. Ők megértették egymást. S igen boldogok voltak.
Az ezredes lakására hajtattak…
– Apám, édes jó apám, én szeretem Sóváry kapitányt.
– Én is szeretem Ilona bárónét.
A derék öreg katona nem sokat kérdezett: megfogta leánya kezét, s
beletette a kapitányéba.
– Szeressétek egymást, gyerekek, semmi sem számít ezen a földön, csak a
szerelem…

III.
A báróné és a kapitány egymás mellett ültek az elsőosztályú fülkében.
Kéz kézben. Arcuk piros volt, ragyogott a boldogságtól. Velük szemben
egy szelídképű öreg úr mosolyogva nézte őket. Nászutazók – gondolta
magában, s ha suttogni kezdett a fiatal pár, diszkréten kinézett az
ablakon.
– Még teljes kilenc napunk van – lehellte az asszony a férfi ajkára.
– Igen, még kilenc.
– Akkor kezdődik a mi dicsőségünk, az örök, a halhatatlan, ami eggyé
forrasztja lelkeinket a világ végéig.
– Szegény emberek, s halkan kacagott a férfi, – nem tudják, mi az igazi
boldogság, mi ketten már a földön megvívjuk az eget!
– Mi ketten! Egyedül lehetetlen lett volna.
Megszorították egymás kezét görcsösen, aztán egyébről suttogtak.
– Miért voltál oly hideg, mikor először láttalak? – kérdezte a kapitány.
– Mert csak akkor ismertelek meg, mikor rám támadtál szegény Szenessy
Magda miatt.
– Megismertél akkor s mégis a faképnél hagytál?
– Rossz voltam, makacs; következetes akartam lenni; a sok csalódás
önhitté tett. És mert akkor már elhatároztam, hogy megvetem a férfiakat.
– S mi ingatott meg elhatározásodban?
– Mikor szüleid sírjánál imádkoztál, összetört bennem minden akarat;
fölemeltél, megismertettél önmagammal s belepillantottam a lelked
legmélyébe, akárcsak a magam lelkébe pillantottam volna bele.
A férfi kezet csókolt az asszonynak.
– Mily csodálatos is az, hogy két ily egyforma emberi lélek legyen, mint
a mienk. Én sohasem hittem ilyen csodában…
Róma… Az örök városban kiszállott a fiatal pár. A Szent Péter-templomhoz
legközelebb eső szállodában béreltek lakást. Két kis virágoskárpitos
lakályos szobát.
Másnap elmentek a pápa dómjába s örök hűséget esküdtek egymásnak – pap
nélkül. Nem mintha szükségük lett volna az esküre. Csak mert szép volt
az úgy. Úgyszólván Istennel beszélgettek.
A következő napokon bejárták a kozmopolisz világcsudáit: a római
dicsőség kőemlékeit, a halhatatlan művészet isteni hajlékait. Vígan
voltak, szinte ugrándozva lejtettek egymás karján, mint két boldog
vakációs gyermek. A szép, a rendkívüli, a fenséges kultuszában irdatlan
magasságokba szállott a lelkük, gondolatvilágukban elszakadt minden
olyan kötelék, amely az embert a földi röghöz láncolja.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Apró regények és esetek - 03
  • Parts
  • Apró regények és esetek - 01
    Total number of words is 3824
    Total number of unique words is 2090
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    41.0 of words are in the 5000 most common words
    47.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények és esetek - 02
    Total number of words is 3820
    Total number of unique words is 1918
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    52.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények és esetek - 03
    Total number of words is 3856
    Total number of unique words is 1875
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények és esetek - 04
    Total number of words is 3881
    Total number of unique words is 1946
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények és esetek - 05
    Total number of words is 3810
    Total number of unique words is 1983
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    43.2 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények és esetek - 06
    Total number of words is 3947
    Total number of unique words is 1930
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    43.2 of words are in the 5000 most common words
    49.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények és esetek - 07
    Total number of words is 3901
    Total number of unique words is 1916
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények és esetek - 08
    Total number of words is 4008
    Total number of unique words is 1809
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    52.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények és esetek - 09
    Total number of words is 3958
    Total number of unique words is 1976
    32.1 of words are in the 2000 most common words
    43.0 of words are in the 5000 most common words
    49.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények és esetek - 10
    Total number of words is 3928
    Total number of unique words is 1897
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    49.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények és esetek - 11
    Total number of words is 3879
    Total number of unique words is 1882
    30.0 of words are in the 2000 most common words
    42.7 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények és esetek - 12
    Total number of words is 3726
    Total number of unique words is 1806
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.