Apró regények és esetek - 12

legremekebb asszonya, egyszerre csak megjelenik a folyosón. És mintha
csak örökké ismertük volna egymást, rámszól gyöngéd házsártossággal:
– Muki, az Istenért, meghűtöd magadat!
– Muki! – ismételte duzzogva és szerelmesen vállamra hajolt.
Hát ezt nevezem én meglepetésnek.
… Nem szép név a Muki, a Ferenc sokkal szebb, de a grófné ajkáról úgy
hangzott felém, mint szférák zenéje, angyalok kara. És én, gyáva pimasz,
mégis így válaszoltam rá, dadogva, hebegve:
– Boccsá… natt… méltóságos grófné… ttéttévedni méltóztat: nenenem én
vagyok a Mmummuki.
Hát attól, ami ezután következett, normális ember bizonyára megbolondult
volna, de én, tudja Isten, éppen attól kaptam józanészre.
A gyönyörűséges asszony ugyanis elkacagta magát és össze-visszacsókolta
molyos szakállamat.
– Kis bolondom, – sugta fülembe, – neked mindig tréfán jár az eszed,
ahelyett, hogy megcsókolnád a te pipidet.
– … Pipidet?!…
– Hát nem vagyok én a te pipid?
– Dehogy nem, – mondtam csókjaitól teljesen kiokulva, – a pipim vagy
bizony.
– Te meg a bocim vagy – susogta lágyan, szerelmesen.
– Én a bocid – mondtam.
Igy ment ez tovább. Perbetétől egész Nagymarosig egyhuzamban
csókolództunk. Én természetesen a mennyekben uszkáltam és teljesen
megfeledkeztem még arról is, hogy ki vagyok. Illetve elhittem a
grófnénak, hogy nem én vagyok én, hanem a gróf, a Muki, az ő férje és
hogy nászutazáson vagyunk a Riviérián. Mert minduntalan ezt hajtogatta.
Párkánynánánál azt állította, hogy: no most Milánóban vagyunk, Maroson
pedig azt mondta: Génuába érkeztünk.
Egyebet aztán alig is beszélt, mert mindig csókolództunk. Egyszóval egy
tökéletesen ideális házasság volt a miénk, ami arisztokraták között nagy
ritkaság. Igaz, hogy majoresko voltam, tehát nőm megválasztásánál nem
kellett a pénzre néznem.

III.
Uraim és hölgyeim, tetszik-e tudni: mi a hideg zuhany?
A Rudasfürdőben van némi tuss, de ha a világ valamennyi gőzfürdőjének
valamennyi zuhanya az égboltozat magasságából szakadt volna le rám: azt
sem vettem volna észre attól az egy tusstól, amit Vácott a grófnétól a
nyakam közé kaptam.
Éppen szünetet tartottunk a csókban, midőn Pipi, se szó, se beszéd,
egyszerre csak visszabujik takarója alá és ugyanazon pózban, amelyben
otthagytam (még nőtlen koromban), elnyújtózkodott… A takaró szorosan
hozzásimult észbontó termetéhez, csak a bokáit hagyta ki. Szempillája
lehúnyódott s a másik pillanatban, mintha időközben nem is lett volna
ébren, édesdeden aludt.
Én persze azt hittem, hogy cicázik a kis hamis és komoly férfi létemre
csintalanságra vetemedtem. Óvatosan lefejtettem róla a takarót s
ráhajoltam pici ajkára. És, cupp, cupp, cupp, összevissza csókolgattam a
kis hamist…
Most jött a tuss.
Ahelyett, hogy (mint az előzmények után várni lehetett volna)
visszakaptam volna az elejtett csókokat: egy vérfagyasztó sikoly vált le
a grófné csókos ajakáról s a másik pillanatban egy idegen nő állott
előttem, lesujtó gőgje egész nagyságában, – ah, nem az én pipim többé: a
majoresko felesége, a kegyelmes úr leánya.
– Takarodjék eszeveszett! – sujtott le rám fuldokolva. – Vagy meghúzom a
vészféket.
De bizony kitakarodtam én még a vészfék előtt. Eszembe jutott a
kicsapatás és ész nélkül átnyargaltam egy másodosztályú szakaszba, a
vonat legvégére. És forró fejemet kezembe hajtva, tájékozódni próbáltam
a világ állása felől.
Eleinte sehogy sem ment a dolog. A világ tótágast állott és én gróf
maradtam benne: egy szerencsétlen, elátkozott gróf, akivel valami gonosz
szellem rémes játékot űzött.
Végre is belecsikkantottam a karomba: ébren vagyok-e? És belenéztem a
kis kézitükrömbe.
Pfuj, micsoda közönséges tintanyaló ábrázatot mutatott a gyalázatos
tükör! Legott kiábrándított grófi mivoltomból: tisztába jöttem, hogy
vagyok, aki vagyok, Piatsek vagyok.
Roppantul elszégyeltem magamat és áttértem az eszem megfigyelésére. Mert
azt még nem tudtam biztosan, nem őrültem-e meg.
… Hogy kellene megtudni? – törtem a fejemet… Ha – okoskodtam – imént
lefolyt szerelmi regényem az őrület viziója volt: akkor az a hölgy,
akivel csókolództam, a Pipi, nem létezik. Ha pedig létezik, –
konkludáltam, – akkor nem én vagyok az őrült, hanem a hölgy.
Visszalopództam előbbeni fülkémhez és az ablakfüggönyrésen
bekukucskáltam.
Hát, hál’ Istennek, benne volt a Pipi. Aludt a takaró alatt, a takaró
hozzásimult észbontó termetéhez, csak a bokáját hagyta ki… Ergó, ő volt
az őrült, nem én…
Ebben a szent meggyőződésben szállottam le Pesten a vonatról és irodámba
menet fájó szívvel gondoltam el, hogy egy édes kalandot adott valahára
Isten és, hejhaj, abban is egy szerencsétlen őrült asszony volt a
partnerem.

IV.
Alig egy héttel eme kalandom után, délután két órakor (gazdasszonyom
éppen tálalta a levest) betoppan hozzám egy idegen úr.
– Piatsek urat keresem – mondta arrogánsan.
Én is királyi tanácsos volnék, vagy mi, visszaszemtelenkedtem neki.
– Nem vagyok otthon senki számára, mert ebédelek.
– A tudomány jegyében jöttem, – okvetetlenkedett a kis veres úr, – a
tudomány érdekében kérem, feleljen kérdéseimre.
– Én nem vagyok tudós – jegyeztem meg gőgösen.
– Tudom, – mondta a szemtelen idegen, – a tudós én vagyok, ön csak az
eszközöm.
– Hát akkor hagyjon engem – kiáltottam rá mérgesen.
De nem hagyott ám. Leült az asztalhoz velem szembe és belém szegezve
szúrós szemeit, vallatni kezdett, mint egy rabot.
– Szerettem volna kidobni, de nem volt bátorságom hozzá, hát tűrnöm
kellett.
– Uram, – kezdte a kis veres a vallatást, – nem utazott ön a mult hó
huszonnegyedikén a 325. számú éjjeli vonattal Bécsből Budapestre?
Nini, a kalandom napja! – gondoltam és önkéntelenül érdeklődni kezdtem.
Mert hát ki tudhat az én kalandomról? Bizonyára maga a szegény őrült
asszony se tud róla semmit. És egy árva lélek sem fordult meg a
szakaszunkban az egész utazás alatt.
– De utaztam – válaszoltam némi habozás után.
– Érsekújváron – folytatta az idegen – egy ritka szépségű hölgy szállott
a fülkéjébe.
– Igen, – mondtam bánatosan, – egy szegény őrült asszony volt.
A tudós tacskó szeme megvillant az őrült szóra.
– Az a hölgy – vallatott rémes mohósággal – férjének tartotta önt. Nem
szólította önt Mukinak?
Elképedtem. (Honnan a manóból tudja? Tán mégis meglesett?)
– Uram, – jelentettem ki felháborodva, – ön aljasul meglesett bennünket.
A kis veres mintha örült volna felháborodásomnak, aprókat kacagott.
– Nyugodt lehet, – mondta aztán, – nem lestem meg önöket. Én a kérdéses
napon Budán voltam, ha tetszik, alibivel fogom bizonyítani.
Égnek meredt a hajam.
– Akkor honnan tudja?!
Rám se hederített, folytatta a vallatást:
– Pont éjfélkor kezdődött az esemény és pont két órakor szűnt meg.
Ezalatt a két óra alatt önt férjének tartotta a szép asszony, aztán
végkép elfelejtette.
Majd kiugrottam a bőrömből. Keresztet vetettem magamra.
– Isten csudája! – kiáltottam fel. – Nem a Belzebub maga?
– Ne féljen – nyugtatott meg a kis veres tudós s váltig kacagott
megdöbbenésemen való gyönyörűségében. – Én a spiritiszták egyesületének
az elnöke vagyok s az a hölgy senki más, mint az én kiválasztott
médiumom.
Ah!… Kezdett előttem derengeni a világ. Derengeni, de forogni is… Tehát
nem őrült volt a grófné, csak a hipnózis vak eszköze?
Önkénytelenül felébredt bennem a lovagias érzés hipokrízise.
– Hallja, uram, – jelentettem ki határozottan, – ön akkor aljasul
visszaélt titokzatos hatalmával, ön azzal az ártatlan nővel egy
aljasságot művelt.
– A tudomány célja szentesíti az eszközöket – felelte a kis patkány
grandiózus méltósággal… – Különben, – folytatta jókedvűen, – önnek semmi
oka gúnyolódni, mert csak tőlem függött, nyakába akaszthattam volna egy
vénasszonyt is.
Hát ezt be kellett látnom. Bocsánatot kértem. Sőt búcsúzáskor,
szégyenkezve bár, de megmondtam neki:
– Ha netalán még egyszer hipnotizálni tetszenék: szíveskedjék a grófnét
legalább négy órára elaltatni, mert kettő kevés.
Megigérte, hogy úgy lesz. És be is váltotta a szavát.
Azóta már háromszor voltam Muki.
Nevetséges állapot, beismerem, de miért adott Isten donjuáni szívet,
donjuáni kvalitások nélkül? Tehetek én róla, hogy nincs bennem mágnes s
mással vagyok kénytelen megmagnetizáltatni a hölgyemet?
Nem igaz?…


STANCI NÉNI.
Tizenhét éves koromban, midőn letettem az érettségit, igen szerettem a
világi örömöket: cigarettázni, táncolni, fekete kávézni, sőt (most már
be merem vallani) egy leányt is szerettem. Igaz, hogy ő csábított el,
mert először ő csempészett a nyakamba egy darab jeget, de másodszor már
én csókoltam meg őt a nagy diófa alatt. Később a kályha mögött, a
paszuly-lugasban, sőt egyszer a spájzban is. Ahol csak értem. És mindig
titokban persze, árkon-bokron, palánkon keresztül, vakmerően elhárítva a
közénk torlódó akadályokat.
Hősnek képzeltem magamat: hol Odysszeusznek, hol Kaszanovának, hol
Abelardnak és elhatároztam, hogy époszt csinálok én is a szerelmem
történetéből. Hexameterben vagy pedig disztichonban, semmi esetre sem
magyar metrumban, mert díjat akartam vele nyerni az Akadémián.
Ám a gonosz Párkák nem engedték meg, hogy bevégezzem az én »monumentum
aere perennius«: fölbiztatták ellenem a saját édesanyámat; elküldettek
vele Liptó megyébe Pohorellára, Stanci nénihez, még mielőtt
végrehajthattam volna az époszom számára s szerelmem érdekében
elkövetendő legnagyobb hőstettemet: a Plutó megmérgezését.
Az igazat megvallva, nem sárkány volt ez a Plutó, csak kuvasz, de a
hétfejű sárkánynál is jobban vigyázott szerelmem tárgyára, szomszédék
Cillikéjére. Mindig a nyomában volt s ha hozzányúltam, elkezdett
morogni. Olyan csúnya éles fogai voltak, mint egy oroszlánnak.
Szerencsére Kapci Jóska, a kondásunk, kioktatott rá, hogy kell végezni
egy ilyen fenevaddal. Meg kell etetni zsírba kirántott szivaccsal. Azt
szereti a kutya és úgy megdagad és megpukkad tőle, mint egy léghajó.
Szivacsom és zsírom már volt is, csak rántani nem tudtam. Ám azon is
segítettem. Beleavattam nagy titkomba Anikát, a szolgálónkat, aki is
egy-kettőre megigérte, hogy öt garasért kirántja nekem a szivacsot
prézlibe… Már le is szúrtam neki a bűndíjat, midőn szokatlan
ceremóniával és nagyváratlanul maga elé hivat az édesanyám.
– Édes fiam, – mondta, – mostanáig gondolkoztam rajta, mivel
jutalmazzalak meg a kitünő érettségiért: hát Stanci nénihez fogsz menni
Pohorellára.
– Jaj! – kiáltottam fel önkénytelenül. – Az nekem nem jutalom. Stanci
néni igen szigorú és unalmas, ha igazán meg akarsz jutalmazni, engedd
meg, hogy itthon tölthessem a vakációt melletted.
– Nem lehet, Lacikám, – jelentette ki az én szép mamám határozottan, –
Stanci nénit nem szabad elhanyagolnunk, a te érdeked, hogy _jó blattot_
tégy be nála… Pohorella gyönyörű birtok, – tette hozzá, – az
eshetőségeket nem szabad elszalasztanunk.
Nem értettem a dolgot.
– Miféle eshetőségeket? Hisz Stanci néninek három gyermeke van…
– De meghalhatnak – világosított fel az én gondos mamám. – Szegény
Betti, – magyarázta, – alighanem hektikában van, Pista vízfejű, Bandi
egészséges ugyan, de nagy lump, valószínűleg ki fogja magát inni a
világból. És akkor – konkludált mamácska, – tied lehet, Pohorella, ha
megszeretteted magadat Stanci nénivel.
– Jaj, nem kell nekem Pohorella – jelentettem ki sopánkodva. – Nem
vagyok én örökséghajhász.
– Oh, te könnyelmű fiú! – kárpált édesanyám. – Tudom is, miért félsz
Stanci nénitől. Mert szét nem hányhatod magadat, mert zsenírozod kell
magadat előtte. Hát azért is elküldelek Pohorellára finomságot tanulni.
Pont. És én jól tudtam, hogy az anyám pontjai után hiábavaló minden
okoskodás. Visszarendeltem a rántott szivacsot: elbúcsúztam Cillikétől
sűrű könnyhullatások között és becsomagoltam a paktáskámba mama szigorú
felügyelete alatt.
Másnap már útban voltam Pohorella felé. Az abelovai állomáson kellett
kiszállnom a gőzösből, ahonnan Pohorelláig jó kétórai út kocsin. Ha
nincs sár. Mert, ha sár van, ökröket kell a lovak elé ragasztani, ami
tetemesen meglassítja a tempót. Már pedig éppen sár volt, mikor
kiszálltam Abelován, következésképen engem is vegyes fogaton
szállítottak Pohorellára – csekély hat óra alatt.
Olyan éhesen érkeztem meg, mint a farkas, azonfelül sáros is voltam,
mert háromszor feldültünk az úton, végre mérges is voltam, mert
Cillikére gondoltam. Nem csuda, hogy ilyen lelki állapotban mindjárt egy
nagy butaságon kezdtem: elfelejtettem Stanci néninek kezet csókolni,
amiért másfél órai prédikációban részesültem. Hiába mentegettem magamat,
hogy éhes vagyok: a jó blatt el lett rontva, ki kellett állanom a hosszú
létániát. Majd belehaltam.
– Nénikém, – könyörögtem a végén, – ne szidjon már, nagyon beteg vagyok.
Bár előbb kerekedett volna ez a jó ötletem. A Stanci néni modora
egyszeribe megváltozott irányomban. Látható szimpátiával vett tudomást a
betegségemről…
– Nini, édes fiam, hát miért nem szóltál előbb?… Most látom, hogy
csakugyan beteg vagy… Mi a bajod? – hadarta. – Igen sovány vagy és
sápadt, mint a fal… Bizonyosan vért köpsz. Nem köpsz te vért?
– De köpök – hazudtam szemtelenül, hogy megsajnáltassam magamat.
Jól számítottam. Stanci nénitől bűnbocsánatott kaptam és krumplit
vajjal. Teát is. Igaz, hogy (tekintettel a hektikámra) csak
pemetefűteát, ami olyan keserű, hogy az ember hegedűnek nézi tőle az
eget. De legalább nem haltam éhen. Sőt az eszem és kedvességem is
megjött a meleg ételtől. Eszembe jutott, hogy tudokozódni illik kedves
unokatestvéreim egészsége felől.
– Hát a Bettike hogy van, Stanci néni, meg a Pista, meg a Bandi?
– Hál’ Istennek semmi bajuk, – lafatyolta Stanci néni a szaporaszavú
vénasszonyok egyhangú stíljében, – csak haszontalanok. Betti francia
órát vesz a guvernánstól, verje ki a ragya valahány csak a világon van,
– Pista javítóra készül, mert megbukott a latinból, Bandi meg lovagol,
mert repetálnia kell, hát semmi dolga sincs.
– Szeretném őket megcsókolni – jelentettem ki a _jó blatt_ érdekében.
A blatt láthatólag javult, mert igen kedves lett Stanci néni: zavarba
jött, ötölt-hatolt, egész belegabalyodott a tapintatába, míg valahogy
kinyögte végre, hogy ne csókoljam meg a gyerekeit, mert fél, hogy
megkapják tőlem a hektikát.
– Az ám, – helyeseltem a jó anya aggodalmát, – azt mondják, hogy a
hektika igen ragadós.
Stanci néni megvigasztalt:
– Ragadós, fiam, de ne félj, azért nem fogsz te meghalni, csak igyál sok
pemetét és az édesanyád hizlaljon kutyákat és kutyazsírral főzessen
neked… Mondd meg neki.
– Megmondom neki…
Stanci néni, hogy-hogy nem, igen megszeretett estvélig. Egy órával
vacsora előtt behivatta szigorú fegyelem alatt tartott gyermekeit és
megengedte nekik, hogy hammerundglokkézzanak velem. No, el is nyertem
tőlük vacsoráig minden babjukat, ami sírásra fakasztotta Pistát, vízfejű
unokatestvéremet és titkos káromkodásra Bandit, a lumpot. Csak Betti
nevetett a veszteségén. Ő úgyis unta a játékot, láthatólag kacérkodni
szeretett volna velem. Meg is tette a játék után.
– Te, Laci, miért nem csókoltál meg, mikor a kuzinod vagyok?
– Megcsókolnálak én, – jelentettem ki lelkesen, – csak nem engedi meg a
néni.
– Miért nem engedi?
– Mert hektikám van.
Nagy huncut volt Betti, elkacagta magát.
– Van neked, majd megmondom micsodád!
Addig ingerkedett velem, míg teljesítettem a kívánságát. Nehogy butának
higyjen, megcsókoltam a dupla ajtó között. (Szegény Cillike, ha tudta
volna, de kikaparta volna a szememet!…)
Megérkezésem napján nem történt egyéb nevezetes esemény. Vacsorára
köménymagos levest kaptunk és ismét krumplit, mert lehetett bár szép
birtok Pohorella, a nénike nem tüntetett a szépségével, úgy élt rajta,
mint egy nyugalmazott kisdedóvónő…
Kilenc órakor még egy félfazék pemeteteát diktált belém a néni, aztán
azonmód ágyba parancsolt.
Másnap reggel felköltöttek már hat órakor, megkávéztattak,
megpemetéztettek és unokatestvéremmel egyetemben a kertbe küldtek, hogy
ne legyünk láb alatt…
Az ebéd is csak olyan sovány volt, mint a vacsora és a reggeli, ami,
tekintve, hogy étvágyamat rettenetesen fölcsigázta a mértéktelen
pemeteélvezet, dühbe hozott. Elhatároztam, hogy két napig sem állom ki
Stanci néninél, inkább megszököm valahová.
Igen ám, csakhogy Betti, a huncut Betti, észrevette a rosszkedvemet és
igen vigyázott rám. Hizelkedett, mint a macska, vigasztalt, simogatta a
kezemet, egyszóval belémszeretett.
Szép leány volt Betti, valósággal féltettem tőle az erényemet: hogy
hűtlen leszek az én szegény kis Cillikémhez.
Ezt nem akartam. Összeszedtem minden férfiúi energiámat s kijelentettem
a szirénnek:
– Bocsáss meg, Bettike, de én nem szerethetlek téged, mert már
eligérkeztem.
Ekkor sült ki, hogy milyen mérges leány volt ez a Betti. Minden
teketória nélkül a szemembe vágta, hogy nem is kellene neki egy olyan
nyápic, hektikás ember, mint én, a mamája se adná nekem, mert úgyis meg
fogok halni egy év mulva és akkor az övék lesz a csomádi birtok, ami az
apámtól maradt rám.
Önkénytelenül elnevettem magamat:
– Kitől hallottad ezt? – kérdeztem kacagva.
– A mamától, ha tudni akarod.
No, gondoltam magamban, szépen vagyunk. Az én mamám három unokatestvérem
halálára spekulál, hogy rám szálljon a birtokuk, az unokatestvéreim
mamája meg az én hektikámra bazíroz, hogy megkaparintsa gyermekei
számára az én birtokomat. Micsoda képtelen anyai szeretetek!
No de, tettem fel magamban, legalább javamra fordítom az egyiket a két
szeretet közül. Asztalhoz ültem és a következő levelet írtam mamának:
»Édes mamácskám!
Betettem a jó blattot, Stanci néni valósággal imád. De csak azért, mert
azt hiszi, hogy hektikás vagyok és Csomádot az ő gyermekei fogják majd
halálom után örökölni. Mindazáltal jó gondomat viseli: reggeltől estig
pemetével itat és kutyazsírral fenyeget. Már hánytam is. A Betti meg rám
szeretné magát varrni.
A fiúk kövérek, mint az ágyú és olyan egészségesek, hogy megeszik a
lósóskát is. Egész nap a réten legelnek, mert otthon nem kapnak eleget
enni.
Különben igen jól érzem magamat. Szeretek itt lenni. Betti igen jó
hozzám, kár, hogy hektikás.
Csókol, ölel, hálás fiad
Laci.«
Még Sinon, aki becsempészte a falovat Trójába, se írhatott volna ennél
ravaszabb levelet. Másnap estére megjött rá a sürgöny: »Gyere haza
azonnal. Anyád.«
Harmadnapra már otthon voltam és megmérgeztem Plutót a kirántott
szivaccsal… Az éposz folyik…


JÓZSEF ÉS MARCI.

I.
Az én időmben, azaz mikor én voltam az sz–i járás szolgabírája, Horvát
Marci volt a kelecsenyi főbíró, senki más. De jóval később is csak ő
viselte ezt a méltóságot, valameddig csak a füle mozgott. Méltán pedig,
mert ő volt a falu legokosabb embere, beleszámítva az urakat is. Csak az
volt a hiba, hogy utálta a tételes törvényeket: fejbül csinálta az
ítéleteit, mint Salamon király.
Nekem, a szolgabírónak, persze nem tetszett az öreg ilyetén bölcsessége,
mert a megyénél végre is nekem kellett érte helyt állanom, ami gyakran
nehéz sor vala, mert minden törvénynek csak még se lehetett a nyakát úgy
kicsavarni, hogy rápasszoljon az én Marcim antikmódi ítéleteire.
Egyszóval sok bajom volt az öreggel. Magam sem tudom, hogy miért nem
csaptam el őkigyelmét. Nyilván féltem tőle, imponált is nekem s mi tűrés
tagadás, szerettem is őt. Csupa tömör erő volt, klasszikus nyugalom,
hajthatatlan akarat, vakmerő önbizalom…
Különben mit fejtegetem az öreg tulajdonságait! Az emberi lelket a példa
magyarázza meg a legvilágosabban: elmondok róla egy történetet.
188...-ban Sz...n tartották meg az úgynevezett király-gyakorlatokat. Ez
alkalommal néhai való jó József kir. hercegünk is lerándult a járásomba
és Kelecsenyben szállott meg. Vévén a hivatalos értesítést,
mindenekelőtt magam elé citáltam Horvát Marcit.
– Hallja-e, bíró uram, nagy megtiszteltetés éri a falut. Itt fog
megszállani József kir. herceg Őfensége, a grófi kastélyban.
– Tőlem gyühet – jegyezte meg Marci egyszerűen.
– Igen ám, csak hogy parádéval kell az ilyen nagy urat fogadni: úgy
kívánja a falu becsülete.
– Hásze, – hagyta helyben Marci, – kimehetek eléje és kirendőhetem a
szüzeket is.
– Jó lesz, Marcikám… Aztán gondoljon ki valami rövid dikciót; kend a
falu feje.
A vén bíró megcsóválta fejét.
– Hisz csak nem vagyok tán irígy, szót adok én neki annyit, amennyi csak
ráfér.
– Jól van, bíró uram, – kezeltem az öreget szőrmentén, – de vigyázzon ám
a szabad szájára, mert egy királyi herceg nem olyan közönséges ember ám,
mint mi vagyunk.
De ezt már nem ismerte be Márton.
– No, no, – mondta, – csak ojjan ember bíz a, mint más. Ű is _kétágú_,
én is kétágú vagyok. (A lábát mondta ágnak.)
– Ez nem egészen igaz, – tiltakoztam a meghatározása ellen, – mert nem a
láb teszi az embert, hanem a hatalom. Ő száz annyi embernek parancsol,
mint mink.
Marci csak rázta a fejét.
– Löhet, – mondta, – de nékem nem parancsol, ez az embereimnek nem
parancsol, ergómorgó itt Kelecsenyben én vagyok a nagyobbik úr.
Nem okoskodtam vele tovább. Úgy se tudtam volna megváltoztatni a
világfelfogását. Hát csak a szavát vettem, hogy ott lesz a parádén
kékbeli posztóban s leveszi a kalapját rendesen, nem csak úgy, ahogy
nekem szokta, hogy a feje fölé emeli egy fél hüvelyknyire. Továbbá
megigértettem vele, hogy nem fog mókázni a szóval, hanem komoly
méltósággal felel, ha szóra méltatja a királyi herceg. Végül, hogy nem
önt fel a garatra, valameddig ki nem vágta a faluja becsületét.
Marci mindent megigért szentül. Még arra is rájött egész magától, hogy
jó lesz talán a pipáját a csizmája szárába sülyeszteni a királyi herceg
_kedvéért_, mert hátha szemet szúr neki a kupakos jószág, ha a kalapja
karimájában hagyja.
– Jó, – mondok, – a királyi herceg ugyan maga sem igen ellensége a
makrapipának, de illendőség az illendőség – a pipa csakugyan nem a
kalapkarimába való.

II.
Elérkezvén a nagy nap: kihajtattam az állomásra jó egy fél órával a
királyi hercegi különvonat érkezési ideje előtt, hogy szemlét tartsak az
ünneplő gyülekezeten. Rendben találtam mindent: szüzeket, bandériumot,
diadalkaput. Csak Horvát Marci hiányzott persze. Stafétát szalasztottam
érte: hogy hozza magával a gallérjánál fogva…
A staféta visszajött, de bíró nélkül.
– A bíró úr – jelentette – tisztölteti a szolgabíró urat, de még nem
gyün, mer nem _akar_. Aszondi, hogy aszongya: kár az üdőt pocsékolni,
inkább a gőzös várjon rá, mint ű a gőzösre, mer annak nincs lelke.
Különbest helybe lesz idején, csak a szekere tengelyét keni meg.
Dühbe gurultam… Engem ugyan meg nem szekíroz az adta bírája!
Ráhujjantottam a törvénybíróra:
– Zitás!
– Tessen parancsolni?!
– Kend képviseli a falut, azaz hogy kendet fogom a királyi hercegnek
bemutatni Horvát helyett. Értette?
– Értettem alássan.
Gondoltam magamban, egyszer életemben én is kifogtam a vén sunyi Marcin…
Az ám!
… A gőzmozdony elfüttyentette magát. A fehérruhás szüzek összebujtak,
mint a libák a vihar előtt; a férfiak torkukat köszörülték; a
bandérista-legények megficánkoltatták apró lovaikat.
Én bementem a pályaudvarra: ott kellett a királyi herceget és kíséretét
üdvözölnöm. A törvénybírót magam mellé rendeltem. Az állomásfőnök
hozzánk csatlakozott.
Csingilingi, csin-durr-krr!… Megállott a vonat. A királyi herceg daliás
alakja megjelent az udvari vagon egyik ajtajában. A többi szakaszból
kiguruló tábornokok és egyéb törzstisztek egyszeribe ott termettek
előtte. Egy ezredes felrántotta az ajtót: a királyi herceg kiszállott.
Szájában kevély makrapipa ágaskodott a zápfoga között. Arca ragyogott a
jókedvtől, sapkája félre volt vágva legényesen. A perronra lépett
kísérete sorfala között s miután eléje tolakodtam, megállott előttem.
Nem tudom, illett-e, de bemutatkoztam, és bemutattam neki a törvénybírót
is.
– Zitás, a falu bírája.
Ebben az ünnepies pillanatban (látni nem láttam, mert összefolytak
szememben a világ összes színei és alakjai), nem láttam, de a patkolt
csizmasarok kopogásából meghallottam, hogy valami nehéz magyar lépett a
perronra és megállván a törvénybíró háta mögött, eképen szavalt:
– Ammög mán nem igaz, mer a falu bírája én vagyok.
Mondván kipöndörítette Zitást a helyéből s maga állott oda. Azzal
megemelintette kalapját a királyi herceg előtt, de csak úgy, mint nekem
szokta: félhüvelyknyire s imigyen üdvözölte a nagyurat:
– Szerencsés jónapot kívánok, fenséges uram, egészségére váljék az
éccakai nyugodalom!
Persze Marci volt, a rém-ember… Én csak hápogtam, mint az éhes kacsa,
amikor elszalasztotta a békát. Majd észbekaptam és kínos zavaromban
megrántottam a bíró zekéjét.
– A kutyafáját, – sugtam a fülébe, – hol a kalapja?!
Marci úgy tett, mintha nem hallotta volna az intésemet. Pedig
meghallotta a királyi herceg is.
– Ne bántsa, szolgabíró uram, – vette kegyesen (bár némi iróniával)
pártfogásába a bírámat, – öreg ember a bíró, szemébe süt a nap.
Marci ahelyett, hogy a föld alá sülyedt volna szégyenében, helyeslőleg
bólintott a királyi hercegnek.
– Akkurát attól védekezek, – mondta, – mondok: a nap igen nagy úr,
fenséges uramnál is nagyobb _talán_!
A nagyúr elnevette magát.
– Derék ember kigyelmed, bíró uram, kimondja a szót.
– Ki én, – hencegett Marci, – magának a Belzebulony ördögnek is.
De ez már csakugyan több volt, mint a mennyit el lehetett volna tűrni.
Intettem a bírónak, hogy távozzék. De a királyi herceg csak ott
marasztalta, nyilván kedve telt az eredeti parasztban.
– Hagyja, szolgabíró uram, hagyja.
Azzal Marcihoz fordult.
– Hallom, bíró uram, – jegyezte meg kegyesen, – hogy jó termésük volt az
idén.
Idáig csak magam szörnyülköztem a Marci magaviseletén, de rögtön
rákerült a sor a tábornokokra is. Nevezetesen így válaszolt a rettenetes
férfiú a nagyúrnak:
– Jó termés? Mán engedelmet istállok, de akárki mondta is fenséges
uramnak, _lúvá tette_.
… Szerencsére nem sokáig tartott az általános szörnyülködés. Csak addig,
ameddig a nagyúr kivette szájából a pipát, hogy torkára ne szaladjon a
kacagása közben. Mert olyat kacagott, hogy kicsordult még a könnye is.
… Aztán kocsira ült a királyi herceg. Marci meg elém állott nagy
hegyesen.
– Megmondtam, ugyi, hogy csak kétágú a királyi herceg is. A különbség –
magyarázta bütykös hüvelykujját orra elé tartva – csak annyi közöttünk,
hogy őt Józsefnek híjják, engem meg Marcinak.